– Szervusz, Bruce. Ezer éve nem láttalak. Gyere be!

Szélesre tártam előtte az ajtót, majd felmentünk a szobámba. Barátom sovány, suta alakja esetlenül terült el a neki kínált széken, majd idegességében játszani kezdett kalapjával. Beesett szemei aggodalmat tükröztek, űzöttnek tűnt, és lopva tekintett körbe a szobában, mintha csak attól félne, hogy a következő pillanatban ráronthat valami. Arca megviselt és betegesen sápadt volt, szája görcsösen rángatózott.

– Mi történt veled, öreg barátom? Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna. Szedd össze magad! – odaléptem a tálalóhoz, és kitöltöttem egy kis pohárnyi bort az üvegből. – Idd meg ezt!

Bruce egy húzásra ledöntötte az italt, majd újra játszani kezdett ujjai közt szorongatott kalapjával.

– Köszönöm, Prague – Nem érzem túl jól magam ma este.

– Nem is nézel ki túl jól. Mi a baj?

Malcolm Bruce nehézkesen emelkedett fel székéből.

Egy pillanatig néma csöndben néztem barátom alakját – azon töprengtem, vajon mi lehet az, ami ily nagy mértékben hat az emberre. Mindig is erős idegzetű, vasakaratú embernek ismertem Bruce-t. Már maga a tény, hogy ilyen állapotában láttam, szokatlan volt számomra. Megkínáltam szivarral, ő pedig gépiesen kiemelt egyet a dobozkából.

A második szivarig nem törte meg a csendet. Idegessége ekkorra láthatólag elmúlt, újra az az erős, magabiztos alak volt, akit régről ismertem.

– Prague! – kezdte. – Nemrég olyan ördögi, hátborzongató dolog történt velem, ami korábban emberrel még soha! Azt se tudom, elmondjam-e, vagy se. Attól tartok, őrültnek tartanál, és – őszintén szólva – nem is hibáztatnálak érte. De ez az igazság! Minden egyes szó, amit csak mondok, igaz!

Egy hosszúnak tűnő pillanatra megállt, és kifújt néhány füstkarikát.

Elmosolyodtam. Annyi szokatlan történetet hallgattam már végig annál az asztalnál. Bizonyára van valami a kisugárzásomban, ami bizalmat ébreszt az ilyen emberekben: olyan dolgokat meséltek el nekem, melyekért mások éveket adtak volna az életükből, hogy hallhassák. És még így is, a bizarr és veszélyes dolgok iránt mutatott érdeklődésem és az alig ismert területek mélyreható kutatásának kedvelése ellenére arra voltam kárhoztatva, hogy hétköznapi, unalmas, eseménytelen életet éljek.

– Ismered Van Allister professzort? – kérdezte Bruce.

– Arthur Van Allistert?

– Igen, rá gondolok! Szóval ismered?

– Mondhatjuk. Jó pár éve. Mióta csak lemondott a főiskola kémiaprofesszori katedrájáról, a kutatásainak él. Még a háza tetején található hangszigetelt laboratórium terveinek átnézésében is segítettem neki. Aztán az átkozott kísérletei úgy lefoglalták, hogy már egy csepp ideje se jutott az ismerőseire.

– Talán emlékszel még rá, Prague, hogy a főiskolai évek alatt egy kicsit belekóstoltan a kémiába is?

Bólintottam, mire Bruce folytatta.

– Nagyjából négy hónappal ezelőtt munka nélkül maradtam. Van Allister professzor meghirdetett egy segédi állást, s én megpályáztam. Mivel emlékezett rám a főiskolai időkből, sikerült meggyőznöm, hogy értek annyira a kémiához, hogy adjon nekem egy esélyt.

– Egy fiatal hölgy látta el mellette a titkári feladatokat – bizonyos Miss Marjorie Purdy. Erősen csak-a-teendőkre-figyelek típusú nő volt, és legalább olyan jó külsejű, mint amilyen hatékony a munkában. Nem régóta dolgozott együtt Van Allisterrel, és hamar kiderült, hogy őt is érdekli a kémia: szívesen tett-vett a laboratóriumban, gyakran saját kísérleteket is végezve.

– Természetes, hogy ilyen közegben közeli barátság alakul ki, és nemsokára már ő segített ki engem a bonyolultabb kísérletekben, ha a Professzor elfoglalt volt. Semmivel sem lehetett zavarba hozni. Mestere volt a kémiának.

– Nagyjából két hónappal ezelőtt Van Allister elkülönített magának egy kis helyiséget, és attól kezdve ott dolgozott. Nekünk csak annyit mondott, hogy olyan találmányon munkálkodik, ami ha minden jól megy, örökké tartó hírnevet szerez neki. Kutatásaival kapcsolatban semmilyen formában nem fogadott bennünket a bizalmába.

– Attól kezdve, Miss Purdy és én egyre többet voltunk kettesben. Volt olyan időszak is, amikor a professzor napokra bezárkózott a műhelyébe – előfordult, hogy ebédelni sem jött ki.

– Mindez természetesen azt is jelentette, hogy több szabadidőnk maradt, barátságunk pedig érni kezdett. Egyre nagyobb csodálattal tekintettem erre a csinos, fiatal hölgyre, akit, úgy látszott, tökéletes megelégedettséggel tölt el, hogy büdös üvegcsékkel és ragadós matériákkal rohangálhat fel-alá talpig fehér köntösben, fehér gumikesztyűben.

– Tegnapelőtt a professzor behívott minket a műhelyébe. „Végre siker koronázta áldozatos munkámat.” – jelentette be kezében egy átlátszó anyaggal teli kis üvegcsét szorongatva. – „Azt az anyagot tartom a kezemben, melyet a legnagyobb kémiai felfedezésként fognak ismerni. A szemük előtt fogom bizonyítani hatékonyságát. Bruce, kérem, hozzon ide egy nyulat.”

– Visszamentem a másik szobába, és kivettem egy nyulat a kísérleti állatok ládájából, ahol a tengerimalacokat is tartottuk.

– Az állatot egy kisebb üvegketrecbe tette, melyben az éppen csak elfért, majd rácsukta a fedelet. Végül egy tölcsért helyezett a ketrec tetején lévő lyukhoz, mire mi is közelebb léptünk, hogy jobban lássuk a kísérletet.

– Kihúzta a dugót, és a kis üveget a ketrec fölé tartotta. „Itt az idő! Lássuk, hogy sikerrel jártak-e az utóbbi hetek fáradozásai.

– Az üvegcse tartalmát lassan és körültekintően a tölcsérbe töltötte, s mi figyeltük, ahogy az apránként beszivárog a rémült állat ketrecébe.

– Miss Purdy felsikoltott, én pedig dörzsölni kezdtem a szemeimet, hogy megbizonyosodjam róla, nem csaltak meg. A helyen, ahol egy pillanattal korábban egy rémült nyúl volt, már csak egy finom, fehér hamukupac állt.

– Van Allister professzor teljes megelégedettséggel nézett ránk. Arca hátborzongató örömöt sugárzott, szeme egyfajta különös, őrült tekintettel fürkészte környezetét. Mikor megszólalt, hangját újkeletű fölényesség színezte.

– Bruce – és ön is, Miss Purdy – abban a kiváltságban részesültek, hogy szemtanúi lehettek egy olyan kutatás első sikeres próbájának, mely az egész világot meg fogja változtatni. Ez a anyag bármit, amihez csak hozzá ér, azonnal porrá változtat – kivéve az üveget. Gondoljanak csak bele, mit jelent ez! Egy, az én vegyületemet tartalmazó kis üvegbombákkal felszerelt hadsereg leigázhatná az egész világot! Mindent elsöpörhetne, legyen az fa, fém, kő vagy tégla! S mindezt úgy, hogy nem hagynának maguk mögött mást, csak amit ez a nyúl hagyott hátra a világon: egy kupac finom, fehér hamut!

– Miss Purdyre néztem. Arca épp olyan fehér volt, mint a kötény, amit viselt.

– Végignéztük, ahogy a professzor átönti a nyúl maradványait egy kis üvegbe, majd gondosan lezárja és felcímkézi azt. Be kell vallanom, mindaddig, amíg nem küldött ki minket, alig észleltem a körülöttem lévő világot. Végül felszólítására távoztunk, s ő gondosan bezárta mögöttünk az ajtót

– Miután elhagytuk a belső kutatószobát, Miss Purdy idegei teljesen felmondták a szolgálatot. Megszédült, és el is esett volna, ha nem kapom el.

– Puha, lágy teste közelségének érzése volt az utolsó csepp. Minden megfontoltságomat félrevetve szorosan magamhoz öleltem. Csókoltam, csókoltam tűzpiros ajkait, egészen, amíg ki nem nyitotta szemét, és meg nem láttam benne a szerelem csillogását.

– Egy felséges örökkévalóság után visszatértünk a földre – elég hosszúnak ahhoz, hogy felfogjuk, a laboratóriumban nincs helye ehhez hasonló szenvedélyes megnyilvánulásoknak. Van Allister bármelyik pillanatban előjöhetett volna zugából, és észrevehette volna szerelmes pillanatunkat, márpedig abban az idegállapotban, melyben utoljára láttuk – nem is mertünk belegondolni, mit tett volna…

– A nap további részében a föld fölött jártam. Csoda, hogy bármilyen munkát is képes voltam elvégezni. Testem automatikusan működött, tette, amire szükség volt, miközben gondolataim messze jártak, s ébren álmodoztam.

– Marjorie egész nap a papírokkal foglalatoskodott, és nemegyszer pihentettem rajta szemeim, amíg be nem fejeztem laboratóriumi munkám.

– Aznap éjszaka átadtuk magunkat újonnan megtalált boldogságunknak. Prague, biztos vagyok benne, hogy amíg csak élek, emlékezni fogok arra az éjszakára. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor Marjorie Purdy megígérte, hogy a feleségem lesz.

– A tegnapi nap is zavartalan boldogságban telt el. Kedvesem és én egész nap együtt dolgozhattunk, és az éjszakát pedig ismét szeretkezéssel töltöttük. Ha még nem találtad meg az igazit, Prague, nem tudod elképzelni, hogy milyen örömet jelentett akár csak rágondolni is. És Marjorie százszorosan viszonozta az én odaadásom. Teljes mértékben átadta magát nekem.

– Ma déltájban észrevettem, hogy egy kísérlethez nem áll rendelkezésemre minden szükséges komponens, átmentem hát a gyógyszerészhez.

– Mire visszaértem, Marjorie eltűnt. Kerestem a kalapját, vagy a kabátját, de egyiket sem találtam. A professzor a nyúlon végzett kísérlet óta nem mutatkozott, bezárkózott a műhelyébe.

– Megkérdeztem a szolgákat, de egyikük sem látta Marjoriet elhagyni a házat, s üzenetet sem hagyott általuk.

– Ahogy esteledett, egyre jobban kétségbeestem. Kedvesemnek még sötétedéskor se volt nyoma.

– Egyáltalán nem tudtam a munkára összpontosítani. Úgy járkáltam fel, s alá a szobámban, mint a ketrecbe zárt oroszlán. A telefon minden csörrenése, a kapucsengő minden megszólalása újra reményt adott szívemnek, de csak azért, hogy aztán még mélyebb elkeseredésbe taszítson a felismerés, hogy nem Marjorie az. Minden perc egy órának tűnt, és minden óra egy örökkévalóságnak.

– Jóisten, Prague! El nem tudod képzelni, hogy szenvedtem. A magasztos szerelem magasságaiból a kétségbeesés legsötétebb mélységébe zuhantam. Szörnyű látomásaim voltak, hogy mi is történhetett vele. S közben semmi hír nem érkezett.

– Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, de az órám szerint még csak fél nyolc volt, mikor az inas közölte velem, hogy Van Allister látni szeretne.

– Semmi kedvet nem éreztem, hogy részt vegyek a kísérleteiben, de tudtam, hogy míg az ő házában élek, s a segédje vagyok, engedelmeskednem kell.

– A professzor a műhelyében tartózkodott, az ajtó ezúttal félig nyitva állt. Megkért, hogy csukjam be magam mögött, és csatlakozzam hozzá.

– Furcsa elmeállapotomban a helyiség látványának minden részlete az emlékezetembe vésődött. A szoba közepén, egy márványfedelű asztalon nagyjából koporsó alakú és méretű, üvegből készült doboz állt, majdnem csordultig töltve ugyanazzal a folyadékkal, melyet a két nappal korábban látott kis üveg tartalmazott.

– Baloldalt, üvegtetejű zsámolyon egy nemrég felcímkézett üvegedény állt. Rettenet reszkette meg testem, ahogy észrevettem: az ismerős finom, fehér hamuval van tele. Aztán olyan dolgot láttam, amitől kis híján elállt a szívverésem.

– A műhely egy távoli sarkában, egy széken, ott volt annak a lánynak a kabátja, aki eljegyezte magát velem – a lányé, akinek megfogadtam, hogy mindaddig szeretni fogom, és védelmezem, amíg a halál el nem választ.

– Az érzékeim megbénultak, a lelkem pedig iszonnyal telt meg, ahogy rádöbbentem, hogy a helyzet csak egyféleképp magyarázható. Az edényben található hamumaradvány Marjorie Purdyé.

– A világ egy hosszú, szörnyű pillanatra megszűnt létezni számomra, majd elvesztettem a fejem.

– A következő emlékem az, hogy a professzor és én kétségbeesetten küzdünk egymással. Hajlott kora ellenére majdnem olyan erős volt, mint én, s előnyére szolgált, hogy velem ellentétben nem vesztette el önuralmát.

– Már-már úgy látszott, felülkerekedik: egyre közelebb tolt a koporsóhoz, s kis híja volt, hogy csatlakoztam szeretett kedvesemhez a túlvilágon, de nem így történt. Megbotlottam a zsámolyban, és ujjaim a hamuval teli üvegedényt érintették. Egy utolsó, emberfeletti erőfeszítéssel magasan a fejem fölé emeltem, s lesújtottam vele ellenfelem koponyájára. Karjai elgyengültek, alakja élettelenül terült el a földön.

– Továbbra is az őrülettől hajtva, felemeltem a professzor elernyedt testét, és óvatosan, nehogy kifröccsenjen a folyadék, belehelyeztem a halál hamvvedrébe.

– Egy pillanattal később már vége is volt. A professzor és a folyadék: mindkettő eltűnt, és helyükben egy kis halom finom, fehér por maradt.

– Ahogy felfogtam, hogy mit is tettem, az idegroham is elmúlt, és szembe kellett néznem azzal a hideg, fenyegető ténnyel, hogy megöltem egy emberi lényt. Hihetetlen nyugalom szállt meg. Tisztában voltam vele, hogy semmiféle bizonyíték nincs ellenem, attól eltekintve, hogy én voltam az utolsó, aki látta a professzort. Semmi más nem maradt, csak hamu.

– Felkaptam a kalapom és a kabátom, megmondtam az inasnak, hogy a professzor azt üzeni, senkit ne engedjenek be hozzá, nekem pedig mennem kell. Mikor kiértem, minden csepp önuralmam elszállt, az idegeim felmondták a szolgálatot. Nem is tudom, hova mentem pontosan – csak annyira emlékszem, hogy céltalanul kóboroltam, és egyszer csak itt találtam magam, a lakásod előtt.

– Prague, úgy éreztem, hogy beszélnem kell valakivel, ki kell öntenem megkínzott lelkemet. Tudtam, hogy benned megbízhatók, öreg cimbora, így hát mindent elmeséltem. Itt vagyok – tégy velem azt, amit csak akarsz. Most, hogy Marjorie nincs többé, az élet már semmit sem tartogat számomra.

Bruce hangja megremegett az érzelemtől, és a szeretett lány nevének kiejtésekor pedig megakadt

Az asztal föle hajoltam, és kutatóan figyeltem kétségbeesett barátom szemeit, hogy szomorúan, görnyedten ült a nagy székben. Felálltam, felvettem a kalapom és a kabátom, aztán az arcát kezeibe temető, halkan zokogó Bruce-hoz mentem.

„Bruce!”

Malcolm Bruce felnézett.

– Bruce, figyelj most rám. Biztos vagy abban, hogy Marjorie Purdy halott?

– Hogy biztos vagyok-e? – Szemei tágra nyíltak a kérdés hallatán, de továbbra is meredten ült a székében.

– Pontosan. – folytattam. – Biztos vagy abban, hogy azok a hamvak abban az edényben Marjorie Purdy hamvai voltak?

– Miért? Én… ide figyelj, Prague! Mire célzol?

– Tehát nem vagy benne biztos. Láttad a lány kalapját és kabátját a széken, s zaklatott idegállapotodban lehet, hogy elhamarkodott következtetésekre jutottál. A hamvak csak az eltűnt lányéi lehetnek…A professzor… Van Allister mondott egyáltalán valamit?

– Nem emlékszem rá, mit mondott. Már megmondtam neked, megvadultam, megőrültem.

– Akkor most azonnal indulnunk kell. Ha még nem halt meg, valahol a házban kell lennie, és ha ott van, meg is fogjuk találni!

Az utcára érve taxiba szálltunk, és pár perccel később már meg is érkeztünk Van Allister házához. Bruce kulcsával kinyitotta a laboratórium ajtaját, s belépve láthattuk, hogy a műhelybe vezető ajtó még mindig félig tárva van.

Kutató szemeimmel körülpillantottam a szobában, és baloldalt nem messze az ablaktól megpillantottam egy zárt ajtót. Odasétáltam, és megpróbáltam elfordítani a gömbfogantyút, de az nem engedett.

– Ez hova vezet?

– Az csak egy előszoba. A professzor ott tartja a műszereit.

– Rendben, azért nyissuk csak ki. – válaszoltam komoran. Kissé hátrébb léptem, majd egy jól irányzott rúgást mértem az ajtóra. majd még egyet és még egyet, s végül a zár körüli keret megadta magát.

Bruce artikulálatlan kiáltását hallottam magam mögött, majd azt láttam, ahogy a szobán átvágtatva rohan a mahagóni láda felé. Gyorsan előkapta a zárba illő kulcsot, elfordította a kulcslyukban, és remegő kezekkel emelte fel a láda tetejét.

– Itt van, Prague – gyorsan! Vigyük ki a levegőre!

Átvittük a tehetetlen testet a laboratóriumba, Bruce gyorsan kevert egy italt, amit a lányba erőltetett.. A második adag után már lassan kinyitotta a szemét.

Tekintete zavarosan járt körbe a szobán, végül Bruce-on állapodott meg, s szemei boldog felismeréssel teltek meg. Később, a viszontlátás első, örömteli pillanatai után részletesen elmesélte, mi történt.

– Amikor Malcolm elment valamiért a laboratóriumból, a professzor magához hívatott. Mivel korábban is gyakran tett így, és kért meg, hogy segítsek neki egy-két dologban, nem gondoltam semmi különösre. Hogy időt takarítsak meg, kalapomat és kabátomat is magammal vittem. Miután beléptem, bezárta a kis szoba ajtaját, majd bármiféle figyelmeztetés nélkül hátulról rám rontott. Felém kerekedett, és összekötözte a kezem és a lábam. A számat nem tömte be, mivel nem volt rá szükség: a laboratórium teljes mértékben hangszigetelt.

– Valahonnan elővezetett egy újfundlandi kutyát, s a szemem előtt változtatta hamuvá, maradványait pedig a műhelyben lévő kis zsámolyon álló üvegedénybe helyezte.

– Bement a kis tárolóhelységbe, és a ládából, ahova később én is kerültem, egy üvegkoporsót húzott elő – legalábbis rémülettől megdermedt szemeim előtt úgy tűnt fel, egy üvegkoporsó az. Eleget kotyvasztott a rettenetes folyadékából ahhoz, hogy majdnem csordultig töltse azt.

– Azt mondta, hogy már csak egy dolog maradt hátra, mégpedig az, hogy a szert emberi szervezeten is kipróbálja. – megremegett, ahogy visszaemlékezett. – Hosszasan fejtegette, milyen csodás dolog az alany számára, hogy feláldozhatja magát ezért az ügyért, majd a legkisebb zavar nélkül közölte, hogy Bruce-t szemelte ki erre a célra, nekem pedig szemtanúként kell majd jelen lennem. Ekkor elvesztettem az eszméletem.

– A professzor nyilván félt attól, hogy valaki megzavarja a kísérletet, mert a következő, amire emlékszem, hogy abban a ládában fekszem, amiben megtaláltak. Fojtogató volt. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Önre gondoltam, Malcolm – azokra a csodálatos, boldog órákra, amiket együtt töltöttünk az utóbbi napokban. Azon tűnődtem, mit tennék, ha maga már nem lenne. Azért imádkoztam, hogy engem is öljön meg. Szomjaztam, és kiszáradt a torkom – s végül minden elsötétült.

– Aztán arra ébredtem, hogy maga itt van – mellettem, Malcolm. – hangja rekedtes, ideges suttogássá változott. – Hol? Hol van a professzor?

Bruce csendesen a műhelybe vezette. A nő megborzongott, amint tekintete az üvegkoporsóra ért. Aztán Malcolm – továbbra is teljes csendben a dobozhoz lépdelt, és felemelt egy maréknyit a lágy, fehér hamuból, majd engedte, hogy a por ujjai között lassan visszahulljon.

Soproni Tamás fordítása