Sólyom-foki halász, A

Eredeti cím: Fisherman at Falcon Point

0 509

Szerző: August Derleth • Év: 1959

Sok mindent suttognak Enoch Congerről a massachusettsi part mentén, ahol élt, meg még célozgatnak más dolgokra is, lehalkított hangon, nagy óvatossággal – dolgokra, amelyeknek szerfölött való idegensége fel és alá hullámzik a parton, Innsmouth kikötő tengerészeinek szava nyomán. Alig néhány mérföldnyire lakott a várostól a Sólyom-fokon, amely azért kapta a nevét, mert innen látni lehetett a vándorsólymok, kis sólymok, de még a nagy vadászsólymok vonulását is, amikor elhúznak a tengerbe kinyúló földnyelv fölött. Ott élt, amíg el nem tűnt, bár azt senki sem állította, hogy meghalt volna.

Erőteljes férfi volt, széles vállú, hordómellű, hosszú, izmos karokkal. Már középkorúként szakállat viselt, fejét hosszú haj koronázta. Hideg, kék szeme mélyen ült szögletes arcában, és ha fölvette vízhatlan ruháját és hozzá illő kalapját, úgy festett, mint aki egy századdal korábban lépett le egy öreg szkúner fedélzetéről. Hallgatag ember volt, tekintve, hogy egyedül élt egy kőből és uszadékfából épített házban, amelyet maga emelt a szélfútta fokon, ahol hallotta a sirályok és csérek hangját, a szél és a tenger zúgását, és ha úgy hozta az évszak, a távoli helyek olykor szemmel láthatatlan vándorainak kiáltását a magasból. Azt mondják, válaszolt is nekik, beszélgetett a sirályokkal és a csérekkel, a széllel és a mennydörgő tengerrel, meg más fajzatokkal, amiket nem lehetett látni, csupán a szárazföldi morotvákban és lápokban ismeretlen nagy békafélékre emlékeztető tompa hangjuk volt hallható.

Conger halászatból élt, szűkösen, de neki így is megfelelt. Nappal és éjjel kivetette a hálóját, amit pedig fogott, bevitte eladni Innsmouthba, Kingportba vagy annál is messzebb. Ám jött egy holdfényes éjszaka, amikor nem halat hozott Innsmouthba, csupán magát, a szeme pedig tágra meredt, mintha elvakult volna attól, hogy sokáig nézett az alkonyatba. Bement a városszéli kocsmába, ahová szokása volt járni, és addig ült egy asztalnál sör mellett, amíg valaki a kíváncsiak közül, akik hozzászoktak a jelenlétéhez, oda nem ült hozzá, és meg nem oldotta a nyelvét némi szesszel, bár Conger úgy beszélt, mintha magához szólana, és a szeme mintha nem látta volna a másikat.

Azt mondta, hogy csodát látott a mai éjszakán. Kifutott hajójával az Ördögzátonyig, több mint egy mérföldnyire Innsmouthtól, kivetette hálóját, és sok halat fogott, de még valami mást is, valamit, ami asszony volt, és mégsem az, valamit, ami emberi szókkal szólt hozzá, de mintegy békakuruttyolás torokhangján, olyan üveghangú zenétől kísérten, amelynek sípolását a tavaszi hónapokban hallani a mocsarakban, valamit, aminek hosszú, vágott szája volt, de szelíd szeme, fejéről leomló hosszú haja alatt pedig kopoltyúszerű vágatok nyíltak, valamit, ami könyörgött, hogy a halász hagyja meg az életét, és cserébe ugyanezt ígérte Congernek, ha majd eljön az idő.

– Hableány! – mondta valaki, és nevetett.

– Nem hableány volt – szólt Enoch Conger –, mert lábai voltak, bár lábujjai között úszóhártya feszült, és kezei, noha azok is úszóhártyások, sőt arca is olyan volt, mint az enyém, de teste a tenger színét hordozta.

Kinevették, és élcelődtek rajta, ám a halász nem hallotta őket. Csupán egy ember nem nevetett, mert hallott különös meséket dolgokról, melyeket innsmouthi vénemberek és vénasszonyok láttak a klipperek és a Kelet-Indiai Társaság napjaiban, innsmouthi férfiak házasságát a déltengeri szigetek asszonyaival, furcsa esetekről a tengeren, Innsmouth közelében; ő nem nevetett, csak figyelt, majd később elsomfordált, tartotta a száját, nem vett részt cimborái tréfálkozásában. Ám Enoch Conger ugyanúgy nem vett tudomást róla, mint kocsmai társai otromba tréfálkozásáról, csak folytatta a történetet, elmesélte, hogyan fogta karjaiba a hálóból kifogott teremtményt, leírta, milyen tapintása volt a hideg bőrnek, elmondta, hogyan szabadította ki, mint úszott tova a lény és tűnt el az Ördögzátony setét tömbje mögött, majd bukkant elő még egyszer, hogy üdvözlésre emelje a karját, majd örökre elvesszen szem elől.

Ez után az éjszaka után Enoch Conger ritkán jött el a kocsmába, és ha jött, magányosan üldögélt, kerülve azokat, akik a "hableányról" faggatták, azt firtatva, nem kérte-e meg a kezét a halász, mielőtt szabadon engedte volna. Még hallgatagabb lett, alig beszélt, kiitta a sörét, és elment. Ám azt tudták róla, hogy nem halászott többé az Ördögzátonynál, másutt vetette ki hálóját, közelebb a Sólyom-fokhoz, és bár azt suttogták róla, hogy fél viszontlátni a lényt, amely hálójába akadt ama holdfényes éjszakán, többször rajtakapták, amint a fokon állva kinéz a tengerre, mintha valamely hajó feltűntét várná a szemhatáron, netán arra a holnapra vágyna, amely csak készülődik, de a jövő legtöbb kutatója számára sohasem jön el, bármit kértek és vártak az élettől.

Enoch Conger mindinkább visszahúzódott, és végképp felhagyott amúgy is megritkult látogatásaival Innsmouth szélén a kocsmában, csak elvitte a piacra a halat, majd sietett haza készleteivel, amelyekre esetleg szüksége volt. Eközben a hableány meséje elterjedt mindkét irányban a parton, és a Miskatonic mentén eljutott Arkhambe és Dunwichbe, sőt azon is túl, a sötét, erdős hegyekbe, ahol olyan emberek éltek, akik kevésbé voltak hajlamosak tréfára venni a mesét.

Eltelt egy év, aztán még egy, majd még egy, és egy éjszakán híre ment Innsmoutban, hogy Enoch Conger súlyosan megsebesült magányos foglalatossága közben, két halász mentette meg, akik arra járván észrevették, amint mozdulatlanul hever hajójában. Elvitték Sólyom-foki házába, mert máshová nem akart menni, majd siettek Innsmouthba Dr. Gilmanért. De mire visszatértek Enoch Conger házába a doktorral, az öreg halász nem volt sehol.

Dr. Gilman mit sem szólt, ám a másik kettő, akik a házhoz elhozták, furcsa mesét mesélt nyálkás nedvességről, ami a falakhoz, a kilincshez, sőt még az ágyhoz is tapadt – amelyre csak rövid ideje fektették le Enoch Congert, hogy elsiessenek a doktorért –, valamint a padlón az úszóhártyás lábak vizes nyomáról, a háztól a tenger széléig vezető csapásról, és arról, hogy a nyomok mindvégig mélyek voltak, mintha valami nehezet húztak volna ki a házból, valami olyan nehezet, mint Enoch.

De gúny és nevetség lett a mesélő halászok osztályrésze, mert csak két láb nyomát lehetett látni, és Enoch Conger túl testes ember volt, hogy egyetlen személy elvihesse ily távolságra; különben Dr. Gilman se mondott mást, mint hogy hallott már úszóhártyás lábakról Innsmouthban, ám azt tudja, hogy Enoch Congernek olyan lábujjai voltak, amilyennek lenniük kell, mert megvizsgálta. A kíváncsiak pedig, akik kimentek a Sólyom-foki házhoz, csalódottan tértek vissza, mert nem láttak semmit, és ők is beállva a boldogtalan halászok csúfolói közé, el is hallgattatták őket, mert olyanok is voltak, akik arról suttogtak, hogy ez a kettő végzett volna Enoch Congerrel.

Bárhová ment is, Enoch Conger nem tért vissza a Sólyom-foki házba, melyet a szél és az idő kedvére tépázhatott, előbb egy zsindelyt, majd egy deszkát tépve ki, elhordta a kémény tégláit, betördelve az ablakokat; a sirályok, csérek és sólymok tovaszálltak, nem hallván hangot, mely válaszolna. A parton elnémult a pletyka, valami baljós célozgatás vette át a helyét, ami elképesztőbb és rémítőbb volt még a gyilkosság és a sötét gaztett gyanújánál is.

Mert partra szállt egy éjszakán embereivel a tiszteletreméltó véd Jedidah Harper, a parti halászok pátriárkája, és megesküdött, hogy különös lényeket látott úszni az Ördögzátonynál, se nem egészen ember, se nem egészen béka, kétéltű lényeket, amelyek félig ember, félig béka módjára úsztak a vízben, több mint kéttucatnyian, hímek és nőstények. Ott úsztak el a hajója közelében, mondta Jedidah, és csillogtak a holdfényben, mint az Atlanti-óceán mélyéről kikelt szellemlények, és elmenőben mintha Dagonhoz énekeltek volna magasztaló énekeket, és közöttük, esküdözött Jedidah, ott látta a többiekkel úszni Enoch Congert, csupaszon, akár a többieket, és az ő hangja is belefonódott a sötét zsolozsmába. Ő odakurjantott neki meglepetésében, mire Enoch megfordult, és Jedidah látta az arcát. Majd az egész csapat – köztük Enoch Conger is – lebukott a víz alá, és nem jöttek fel többé.

Ám ahogy elterjedt a hír, állítólag az öregembert is elhallgattatták a Marsh és a Martin klán némely tagjai, akik a közhit szerint különös tengerlakókkal állnának szövetségben; és Harper hajója nem futott ki többé, mert a halásznak már nem volt szüksége pénzre; és hallgattak a férfiak is, akik vele voltak.

Jóval később egy másik holdfényes éjszakán egy fiatalember, aki évekkel ezelőtti fiúkorából emlékezett Enoch Congerre, visszatért abba a kikötővárosba, és elmesélte, miként evezett kisfiával a Sólyom-fok mellett a holdfényben, amikor mögötte hirtelen derékig kiemelkedett a tengerből egy meztelen ember – olyan közel, hogy szinte megérinthette volna az evezővel –, egy ember, aki úgy állt ott, mintha mások tartanák a magasba, aki nem látta az evezőst, csak a Sólyom-foki ház romjait nézte nagy vágyakozással, egy ember, akinek arca Enoch Congeré volt. Teste csillogott a hosszú hajából, szakállából patakzó víztől, és a füle alatt, ahol sötét volt, mintha hosszú vágások húzódtak volna. Aztán, amilyen hirtelen és különösen feltűnt, úgy el is tűnt ismét.

Ezért van az, hogy sok mindent suttognak Enoch Congerről Innsmouth közelében a massachusettsi parton – és még célozgatnak más dolgokra is, lehalkított hangon?

Bihari György és Sóvágó Katalin fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre