I.

Nem minden balsejtelem nélkül költöztem be Wilbur unokabátyám házába, alig egy hónappal kofai halála után, mivel a környék magányossága az Aylesbury-csúcs alatt elterülő dombok völgyében egy cseppet sem volt ínyemre. Mégis azzal a jóleső érzéssel költöztem oda, hogy kedvelt unokabátyám méltónak talált arra, hogy örökül hagyja rám búvóhelyét. A hajdani Wharton-birtok évekig lakatlan volt. Miután a farmernek, aki építette, az unokája otthagyta földjét, és a tengerparti Kingstonba költözött, gazdátlanul állt, míg végül az unokabátyám megvásárolta az örököstől, aki elégedetlen volt a sovány megélhetéssel, melyet a siralmasan kiszipolyozott föld nyújthatott. Nem volt valami megfontolt lépés, de a megfontoltság nem tartozott az Akeleyk jellegzetes tulajdonságai közé.

Wilbur évekig archeológiát és antropológiát tanult. Az Arkhami Miskatonic Egyetemen végzett, és közvetlenül tanulmányai befejezése után három évet töltött Mongóliában, Tibetben és Sinkiang tartományban, majd ugyanennyi időt Dél- és Közép-Amerikában, illetve az Egyesült Államok délnyugati részén. Hazatértekor az Arkhami Miskatonic Egyetem katedrája várta, 6 azonban ehelyett megvette az egykori Wharton-farmot, és nekilátott az átalakításához. Lebontotta az összes melléképületet, a főépületet pedig olyan sajátságosan formálta át, hogy az túltett mindazon, amit fennállásának kétszáz éve a házzal művelni tudott. Persze nem voltam tisztában e változtatások méreteivel, míg személyesen birtokba nem vettem a házat.

Ekkor fedeztem csak fel, hogy Wilbur az ódon háznak csak egyik szárnyát hagyta változatlanul, a másik oldalt és a homlokzatot teljesen átépítette, és a déli szárnyon egy toronyszobát emelt a földszint fölé. A ház eredetileg alacsony, mindössze egyszintes épület volt, hatalmas padlástérrel, ahol annak idején a New England-i falusi élet kellékeit tárolták. Részint fagerendákból épült, melyekből Wilbur gondosan megőrzött néhányat, bizonyítván ezzel, mennyire tisztelte őseink kézművességét ebben az országban, hiszen az Akeley család már két teljes évszázada Amerikában élt, mikor Wilbur elhatározta, hogy felhagy utazásaival, és szülőföldjén telepszik le. Emlékezetem szerint ez 1921-ben volt. Utána alig három évig élt még, így 1924-ben – április 16-án – vettem birtokomba a házat, végakaratának megfelelően.

A ház pontosan olyan volt, ahogy ő hagyta, teljesen idegen a New England-i tájtól, mert – noha a kőalapzat, a tetőgerendák és a kandallók fölött magasba nyúló szögletes kőkémény megőrizte régies jellegét – annyira megváltozott, hogy szinte több nemzedék alkotásának tűnt. Bár az átalakítások nagy része szemlátomást Wilbur kényelmét szolgálta, volt egy változtatás, amely már akkor meghökkentett, mikor Wilbur végrehajtotta, és amelyre sohasem adott semmiféle magyarázatot: toronyszobájának déli falába rendkívül különös, hatalmas, kerek tejüveg ablakot épített be, amelyről csak annyit mondott, hogy igen régi, és ázsiai utazásai során bukkant rá és vásárolt meg. Egy ízben „lengi üvegnek” nevezte, máskor pedig azt mondta róla, hogy „feltehetőleg a Hiádokról származik”. Mindez teljesen semmitmondó volt számomra, bár az igazat megvallva, unokabátyám hóbortjai sosem érdekeltek annyira, hogy firtassam a dolgot.

Hamarosan azonban azt kívántam, bárcsak megtettem volna, mivel alighogy berendezkedtem a házban, felfedeztem, hogy unokabátyám élete nem a ház központi helyiségeiben, a földszinten zajlott, ahogy az ember gondolná – hiszen ezek voltak a leghasznosabban, legkényelmesebben berendezve –, hanem a déli toronyszobában, mert itt tartotta pipaállványát, kedvenc könyveit, jegyzeteit meg a legkényelmesebb bútordarabokat, és itt dolgozott a tanulmányain, melyekhez a Miskatonic Egyetem könyvtárában gyűjtött anyagot, míg csak egy szívroham ágynak nem döntötte.

Tudtam, hogy a kettőnk különböző életmódja következtében néhány változtatást kell majd végrehajtanom – saját érdekemben. A legelső tennivalónak az tűnt, hogy visszaállítsam a normális életvitelt, vagyis visszaköltöztessem az életet a földszintre, mivel, az igazat megvallva, kezdettől fogva különös viszolygást éreztem a toronyszobától. Egyrészt nyilván azért, mert olyan élénken emlékeztetett halott unokabátyámra, aki sohasem foglalhatja el többé kedvenc zugát a házban, másrészt azért, mert a szobát természetellenesen ridegnek és idegennek éreztem, és valami megmagyarázhatatlan fizikai kényszerrel taszított. Ez nyilván abból eredt, hogy a szobát eleve idegennek éreztem, mint ahogy Wilbur unokabátyámat sem értettem igazán soha.

A tervbe vett változtatásokat mégsem volt olyan könnyű megvalósítani, mint hittem, mert hamarosan rájöttem, hogy unokabátyám régi „barlangja” az egész házra rányomja bélyegét. Egyesek azt tartják, hogy a házak elkerülhetetlenül magukba szívnak valamit gazdájuk jelleméből. Ha viselt is magán valamit a régi ház a Whartonokból, akik oly sokáig éltek itt, bizonyos volt, hogy ezt unokabátyám gyökerestül kiirtotta, mikor átépítette a házat, mert az most Wilbur Akeley jelenlétéről vallott – néha döbbenetes elevenséggel. Olykor az a kellemetlen érzés – vagy inkább nyomasztó tudat – vett erőt rajtam, hogy nem vagyok egyedül, vagy hogy figyelnek, ellenőrzés alatt tartanak, melynek forrása ismeretlen maradt számomra.

Talán a ház tökéletes magányossága okozta ezt a képzetet, de úgy éreztem, mintha unokabátyám kedvenc szobája valahogy élne, várná a visszatérését, akár valami állat, amely nem tudja hogy közbeszólt a halál, és gazdája, akire vár, többé nem tér haza.

Talán e kényszerképzet miatt szenteltem a toronyszobának a megérdemeltnél több figyelmet. Egyes dolgokat lehozattam, mint például egy nagyon kényelmes karosszéket, de furcsamód valami arra kényszerített, hogy végül visszavigyem; egyfajta kényszer hatására – amely különböző, gyakran ellentmondásos meggyőződésből fakadt – azt képzeltem például, hogy a szék, amely először olyan kényelmesnek tetszett, valaki más – az enyémtől különböző – alakjára készült, és ezért kényelmetlen számomra, vagy hogy a világítás odalent gyengébb, mint fent – s ugyancsak ezért vittem vissza a toronyszobába a könyveket is, melyeket korábban lehoztam.

Tagadhatatlan tény, hogy a toronyszoba szöges ellentétben állt a ház többi részével. Unokabátyám otthona minden szempontból eléggé prózai volt – a toronyszobát kivéve. A földszint minden kényelemmel el volt látva, de nemigen viselte a gyakori használat nyomait, leszámítva a konyhának berendezett helyiséget. Ezzel szemben a toronyszoba – amely egyébként szintén lakályos volt – másként volt kényelmes. Nehéz megfogalmazni, de valahogy olyan volt, mint egy kunyhó, amelyet valaki szemlátomást magának épített, de mintha sok, különféle ember használta volna; mindegyik itt hagyott magából valamit a falak között; anélkül azonban, hogy azonosítani lehetett volna. Tudtam, hogy unokabátyám visszavonultan élt, leszámítva Arkhamba, a Miskatonicra és a bostoni Widener-könyvtárba tett látogatásait, nem járt sehová, nem voltak látogatói, és ha nagy ritkán beállítottam hozzá – mint adótisztviselő néha a környékre vetődtem –, noha kifogástalanul udvarias volt, mindig látszott rajta, hogy csak a távozásomra vár, s így negyedóránál tovább sosem maradtam nála.

Az igazat megvallva, a toronyszoba hangulata kikezdte az elszántságomat. A földszint. megfelelt céljaimnak: kényelmes otthont nyújtott, és nem volt nehéz a toronyszobát kiverni a fejemből, az egészet későbbre halasztottam, míg végül túlságosan jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Különben is, gyakran napokig távol voltam, és semmi sem sürgetett, hogy bármit is kezdjek a házzal. Unokabátyám végakarata teljesült, a ház gazdára talált, és birtokomat senki sem vitatta el tőlem.

Minden rendben lett volna – miután a kezdeti eltökéltség lanyhulása után nem nagyon törődtem a toronyszobával és a vele kapcsolatos megvalósíthatatlan terveimmel –, ha nem történik néhány apró esemény, amely roppant felkavart. Kezdetben jelentéktelen dolgok voltak: elenyésző, szinte észrevehetetlen jelenségek. Úgy emlékszem, az első alig egy hónappal beköltözésem után történt, és olyan csekélység volt, hogy hetekig eszembe sem jutott összefüggésbe hozni a későbbi eseményekkel. Egy éjszaka a földszinti nappaliban ültem a kandalló előtt és olvastam, mikor – biztos voltam benne, hogy ennyi az egész – egy macska vagy valami hasonló állat kaparászott az ajtón, bebocsátást kérve. Olyan jellegzetes volt, hogy felkeltem, és körüljártam a házat a főbejárattól a hátsó ajtóig, még azt a kis oldalajtót is megnéztem, amely a ház legrégibb részének maradványa volt, de színét se láttam a macskának. Az állat eltűnt a sötétben. Kiáltottam néhányszor, de minden eredmény nélkül. Alig ültem azonban vissza, mikor a kaparászás újra kezdődött. Vagy féltucatszor megzavart, és akárhogy igyekeztem, a macskát sehogy sem sikerült megpillantanom, míg végül annyira felmérgesedtem, hogy ha akkor észreveszem azt a macskát, hát alighanem lelövöm.

Önmagában ez az incidens olyan hétköznapi volt, hogy kár lenne rá több szót vesztegetni. Hát nem fordulhat elő, hogy egy macska, amely unokabátyámat ismerte, engem meg nem, elmenekült a látványomra? Dehogyisnem. Nem is gondoltam rá többé. Nem egészen egy hét múlva azonban hasonló közjáték történt, egy dologban szembeszökően különbözött az előzőtől. Ezúttal macskakaparászás és karmolászás helyett súrlódó, csusszanó hangot hallottam, mintha egy hatalmas kígyó vagy elefántormány suhant volna el az ablakok és az ajtó előtt, és ettől rémült borzongás vett erőt rajtam. Ugyanaz történt, mint a múltkor: hallottam a hangot, de nem láttam semmit. Füleltem, de nem volt ott semmi – csak a megfoghatatlan hangok. Macska? Kígyó? Vagy más?

De a macska vagy a kígyó vissza-visszatérő próbálkozásain kívül előfordult más is. Néha patadobogásra vagy valami hatalmas állat trappolására emlékeztető hangot hallottam, máskor meg madárcsiripelést, mintha csőrükkel az ablakon kopácsolnának, vagy valamilyen roppant test csusszanását, néha meg ajkak vagy szívókák cuppanó hangját. Mit jelenthetett ez? Hallucináció? Ezt elvetettem mint magyarázatot, mert a hangok a nappal és az éjszaka minden szakában előfordultak, akár jó idő volt, akár rossz, ezért ha az ajtónál vagy az ablaknál tényleg lett volna valamiféle állat – bármekkora –, nyilván észrevettem volna, mielőtt eltűnik a házat körülvevő, erdő borította dombok között, hiszen a szántókat rég visszahódították a nyírfák, kőrisek és jegenyék.

Ez a rejtélyes eseménysor talán soha nem ér véget, ha egy este a nagy meleg miatt ki nem nyitom a toronyszobához vezető ajtót, mert ekkor újból felhangzott a macska kaparászása, és rájöttem, hogy a hang nem valamelyik ajtó, hanem a toronyszoba ablaka felől jön.

Habozás nélkül felrohantam a lépcsőn, és meg se fordult a fejemben, hogy ugyancsak különös macska lett volna, amelyik felmászik az emeletre, és a kerek ablakon kér bebocsátást, mely az egyetlen nyílás kívülről a szobába. És mivel az ablak sem egészben, sem részben nem volt nyitható, és mivel tejüveg volt, nem láttam semmit, bár ott álltam, és továbbra is hallottam a macska kaparászását, közvetlenül az üveg túloldalán.

Lerohantam, felkaptam egy erős zseblámpát, kiléptem a forró nyári éjszakába, és a fénysugarat a házfalra irányítottam, ahol az ablak volt. De addigra a hangok elhaltak, és semmi nem látszott sem a sima falon, sem az ugyanolyan sima ablakon, mely kívülről olyan feketének látszott, mint amilyen homályos fehérnek belülről. Tudatlanságban maradhattam volna örökre – és gyakran azt gondolom, talán így lett volna a legjobb –, de nem így rendeltetett.

Körülbelül ez idő tájt kaptam egyik idősebb nagynénémtől egy Kicsi Sam nevű gyönyörű macskát, amely kölyökkorában, két évvel ezelőtt, a kedvencem volt. Nagynénémet nyugtalanította, hogy mindenképpen egyedül akarok élni, és végül elküldte nekem egyik macskáját, hogy legyen valami társaságom. Kicsi Sam közben kinőtte a nevét, Nagy Samnek kellett volna hívni, mert több fonttal gyarapodott, mióta utoljára láttam, és vad, vörös bundás ragadozó, fajtájának díszpéldánya lett belőle. És bár Kicsi Sam szeretettel dörgölődzött hozzám, a házzal nem tudott igazán megbarátkozni. Néha kényelmesen és gondtalanul aludt, néha megszállottan követelte, hogy eresszem ki. És mikor a különös hangok hallatszottak, mintha valami más állat igyekezne bejutni, Kicsi Sam valósággal megőrült a dühtől és a félelemtől, és azonnal ki kellett engednem a házból; ilyenkor ahhoz a melléképülethez rohant, amelyik unokabátyám átalakításai során érintetlen maradt, és ott töltötte az éjszakát, vagy az erdőben, és csak hajnalban jött elő, amikor az éhség visszakergette a házba. A toronyszobába pedig egyszerűen nem volt hajlandó betenni a lábát!

II.

Tulajdonképpen a macska volt az oka, hogy elhatároztam, kissé alaposabban szemügyre veszem unokabátyám munkáját, mivel Kicsi Sam viselkedése olyan nyilvánvalóan őszinte volt, hogy nem láttam más megoldást, mint hogy unokabátyám rendezetlen papírjai között keressek valami magyarázatot a házban ismételten előforduló jelenségekre. Az egyik földszinti szobában szinte azonnal rábukkantam egy befejezetlen levélre az egyik íróasztalfiókban; nekem szólt, és kiderült belőle, hogy Wilbur tisztában volt egészségi állapotával, mert első pillantásra láttam, hogy halála esetére szóló rendelkezései egyikének szánta, noha nyilván nem tudta, hogy ez milyen hamar bekövetkezik, mert a levelet körülbelül egy hónappal halála előtt kezdte, majd miután belökte a fiókba, nem vette elő többé, pedig elég ideje lett volna még, hogy befejezze.

?Kedves Fred – írta –, a legjobb orvosok szerint nincs sok időm hátra, és mivel végrendeletemben téged tettelek meg örökösömmé, szeretném azt most néhány végső rendelkezéssel kiegészíteni, melyeket, nagyon kérlek, ne mulassz el lelkiismeretesen végrehajtani. Különösen az alábbi három dolgot kell maradéktalanul elvégezned:

Az iratszekrény A, B és C fiókjában található valamennyi kéziratot meg kell semmisíteni.

A H, l, J, és K polcokon található összes könyvet át kell adni az Arkhami Miskatonic Egyetem könyvtárának.

Az emeleti toronyszoba kerek üvegablakát össze kell törni. Nem elég egyszerűen kivenni és máshová rakni, hanem darabokra kell zúzni!?

Döntésemet tudomásul kell venned. Ezeket el kell végezni, különben végül Te lehetsz a felelős érte, ha szörnyű veszedelem szabadul a világra. Erről nem mondok többet, mert más dolgokról is akarok még írni, amíg képes vagyok rá. Mégpedig arról, hogy?

Itt azonban unokabátyámat megzavarhatták, és abbahagyta a levelet.

Mit hámozhattam ki ezekből a különös utasításokból? Azt meg tudtam érteni, hogy a könyveknek a Miskatonic könyvtárában a helyük, miután engem nem érdekeltek különösebben. De miért kell megsemmisíteni a kéziratait? Nem kellene azokat is odaküldeni? És ami az ablakot illeti, megsemmisítése indokolatlan ostobaság volna, hiszen akkor új ablakot kellene vennem, ami felesleges pénzkidobás. A levélnek ez a része sajnos csak fokozta kíváncsiságomat, és elhatároztam, hogy mélyebben belenézek a dolgaiba.

Még aznap este nekiláttam a könyveknek. A megjelölt polcok mind fenn voltak a déli toronyszobában. Unokabátyám archeológiai és antropológiai érdeklődése jól tükröződött könyveinek összeválogatásában, mert sok olyan könyve volt, amely a polinéziai, húsvét-szigeti, mongóliai és más primitív népek kultúrájával, a népek, illetve a primitív vallások kultusz– és mítosztípusainak vándorlásával foglalkozott. Ez azonban csak bevezetés volt: az egyetemi könyvtárnak szánt könyvek között néhány valószínűtlenül régi is akadt, olyan régiek, hogy még évszám sem volt rajtuk, külsejükből és írásmódjukból ítélve pedig a középkorból kellett hogy származzanak. Az újabbak – ezek között sem volt 1850 utáni kiadás – különféle helyekről eredtek; néhányat atyánk unokafivére, Henry Akeley küldött Wilburnak, néhány pedig a párizsi Bibliothéque Nationale bélyegzőjét viselte, bizonyítva, hogy Wilbur nem átallotta elemelni őket a polcról.

E könyvek különféle nyelveken íródtak, és olyanféle címeket viseltek, mint Pnakotikus kéziratok, vagy A R’ lyeh-szöveg, aztán az Unaussprechlichen Kulten von Junzttól, az Eibon könyve, a Dhol énekek, a Hsan hét titkos könyve, a De Vermis Mysteriis Ludvig Prinntől, Comte d’Erlette műve, a Goulok kultusza, a Caleano-töredékek, a Dzyan könyve, az arab Abdul Alhazred könyvének, a Necronomiconnak egy fénymásolata és még sok más, közöttük néhány kézirat. Megvallom, ezek a könyvek meghökkentettek, mivel tele voltak – már amelyiket el tudtam olvasni – mítoszok és legendák hihetetlen tanaival, melyek az ember és, ha jól értettem, más, idegen fajok ősi, primitív vallásos hiedelmeire vonatkoztak. Persze nem remélhettem, hogy eligazodom a latin, francia és német szövegekben, elég nehéz volt a néhány óangol nyelvű könyv és kézirat elolvasása is. Mindenesetre nem sokáig volt türelmem ehhez a munkához, mivel a könyvek olyan bizarr meggyőződést feltételeztek, hogy csak egy antropológus tarthatta érdemesnek ekkora irodalom felhalmozását a témáról.

Mégsem volt unalmas, bár az alapséma ismerősnek tűnt: az ősi hitvallás, a Fény és Sötétség erőinek harcáról, legalábbis én így értettem. A nevek nem sokat számítanak: Isten és Ördög; Főistenek és ősistenek; a Jó és a Gonosz, vagy az olyan nevek, mint Nodens, Minden Mélységek Ura, az egyedüli néven nevezett Atyaisten; vagy a Régi Nagyok – a tébolyult Anathoth isten, a mélységes zűrzavar megfoghatatlan rontása, aki gyalázkodva fortyog a mindenség középpontjában; Yog-Sothoth, az egy-a-mindenségben és mindenség-az-egyben, aki nincs alávetve a tér és idő törvényeinek, együtt élő minden idővel és egyidős a térrel; Nyarlathotep, az Ősök hírvivője; a Nagy Cthulhu, aki a tenger mélyén R’Lyeh rejtett városában vár a felemelkedésre; a kimondhatatlan Hastur, a Csillagközi Tér Ura; vagy Shub-Niggurath, az erdők fekete kecskéje, ezernyi fiával. És akárcsak az emberek vallási szektái, az Ősistenek követői is különféle neveken nevezték magukat, aszerint hogy milyen isteneket imádtak, például a Himalája és más ázsiai hegyvidékek Szörnyű Havasi Emberei; vagy a Mélységlakók, akik az óceán fenekén rejtőztek, és a Nagy Cthulhut szolgálták, noha uruk Dagon volt; a Shantakok, a CsoCsok és sok más nép, melyek közül egyesek állítólag azokról a helyekről származtak, ahová az ősisteneket száműzték – mint Lucifert az Édenből – mikor egy ízben fellázadtak az Atyaisten ellen; olyan helyekről, mint a Hiádok távoli csillaga, az Ismeretlen Kadath, Leng Fennsíkja vagy R’Lyeh elsüllyedt városa.

Mindebben két nyugtalanító momentum volt, melyekből arra lehetett következtetni, hogy unokabátyám ezt a mítosz-ügyet sokkal komolyabban vette, mint gondoltam. A Hiádok többszöri említése például eszembe juttatta, hogy Wilbur azt mondta a toronyszoba ablakáról, hogy „feltehetőleg a Hiádokról származik”, sőt egyszer kifejezetten „lengi üvegnek” nevezte. Igaz, ezek az utalások véletlenek is lehettek, és egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy „Leng” valami kínai helység lehet, a „Hiádok” szót pedig nyilván félrehallottam. Ez azonban nem volt egyéb önámításnál, hiszen minden jel arra mutatott, hogy Wilbur több mint futó érdeklődést tanúsított e tökéletesen idegen mítoszok iránt. Ha könyvei és kéziratai nem győztek volna meg eléggé, jegyzetei nem hagytak semmi kétséget.

Ezekben a jegyzetekben ugyanis nemcsak különös utalások szerepeltek, amelyeket furcsának és zavarónak találtam – vázlatos, mégis kifejező rajzok is voltak megdöbbentően vad tájakról és ismeretlen lényekről; legvadabb álmaimban sem tudtam volna hasonlókat elképzelni. Valóban, alig tudom leírni; ember nagyságú, szárnyas, denevérszerű teremtmények, azután óriási alaktalan testek, csápokkal teleaggatva, első látásra polipra emlékeztettek, de határozottan sokkal intelligensebbnek látszottak a polipoknál; voltak karmos, félig madár-, félig emberszörnyek; rémes békaarcú, sápadtzöld tengervízszínű, két lábon járó lények, pikkelyes karokkal; voltak olyanok is, amelyek határozottan emberre emlékeztettek, de torzak voltak, satnyák, keleties öltözékben, de ugyanakkor békára is hasonlítottak, mintha valami fajkeveredésből jöttek volna létre. Mégis felismerhetően emberiek voltak. Sosem hittem volna, hogy unokabátyámnak ilyen képzelőereje volt. Tudtam, hogy Henry bácsit a legvadabb rémképek gyötörték, de tudomásom szerint semmi jele nem volt, hogy ezt Wilbur örökölte volna. Most láttam csak, milyen ügyesen titkolta mindannyiunk előtt igazi természetét, és ez a felismerés mélységesen megrázott.

Mert nyilvánvaló, hogy ezek a rajzok nem ábrázolhattak élő teremtményeket, és a hátrahagyott könyvekben és kéziratokban sem voltak ilyen illusztrációk. Kíváncsiságtól hajtva, egyre mélyebben ástam be magam jegyzetei közé, és végül bizonyos titokzatos jegyzetekre bukkantam, melyek – bár közvetve – választ látszottak adni sürgető kérdéseimre, miután időrendbe raktam őket, ami nem volt nehéz, mert mindegyiken dátum szerepelt.

‘21. okt. 15. A táj világosodik. Leng? Amerika délnyugati vidékére emlékeztet. Barlangok, telis-tele denevérekkel, kezdenek előjönni, akár egy sűrű felhő, eltakarják a lenyugvó nap fényét. Alacsony bozót, göcsörtös fák. Nagyon szeles vidék. Jobbra a távolban, a sivatag peremén, hósapkás hegyek.

‘21. okt. 21. Középen négy Shantak. Átlagmagasságuk meghaladja az emberét. Denevérszerű testük szőrös, denevérszárnyuk háromlábnyira nyúlik fejük fölé. Horgas keselyűcsőrük van, egyébként denevérre hasonlítanak. Keresztülrepültek a tájon, félúton megpihentek egy szirten. Nem vettek észre. Egy lovas ült volna egyikük hátán? Nem biztos.

‘21. nov. 7. Éjszaka. óceán. Előtérben zátonyszerű sziget. Mélységlakók és rokon származású humanoidok; hibrid faj. A Mélységlakók pikkelyesek, békaszerű tartással járnak, átmenet a lépés és ugrálás között. Kissé púposak is, mint általában a békafélék. A többiek nyilván úszva érték el a zátonyt. Talán Innsmouth – Part nem látszik, se városi fények. Hajó sincs. Lentről bukkannak fel, a zátony mellett. Ördögzátony? Még a hibridek sem lennének képesek nagyon messzire úszni pihenőhely nélkül. Talán a part az előtérben van, azért nem látom.

‘21. nov. 17. Teljesen idegen táj. Amennyire meg tudom ítélni, nem földi. Fekete ég, néhány csillag. Porfír vagy hasonló anyagú sziklák. Előtérben mély tó. Hal? Öt perce fodrozódni kezdett a víz, és valami felbukkant. Óriási vízi lény, csápokkal. A tó közepe felé néz. Polipféle, de sokkal-sokkal nagyobb – tízszer, húszszor akkora mint a hatalmas Octopus Apollyon a nyugati partvidéken. A nyaka egyedül vagy hetvenöt méter átmérőjű lehet. Nem kockáztathattam meg, hogy felém forduljon, és megsemmisítettem a csillagot.

‘22. jan. 4. Egy ideig semmi. A világűr? Bolygó közeledik, mintha egy űrből érkező tárgyban ülő lény szemével látnám. Sötét ég, néhány csillag. A bolygó felszíne fenyegetően közeledik. Közelebb érve, sivár táj látszik. A sötét csillaghoz hasonlóan, növényzet nincs. Hivők karéja arccal egy kőtorony felé. Azt kiáltják: lä! Shub-Niggurath!

‘22. jan. 17. Tenger alatti vidék. Atlantisz? Kétséges. Hatalmas, üreges, templomszerű építmény, a víz nyomásától megrokkant. Masszív kőtömbök, mint a piramisok kövei. Lépcsők vezetnek lefelé egy fekete torokba. A háttérben Mélységlakók. A lépcsőakna homályában mozgás. Hatalmas csáp emelkedik ki. Messze mögötte két vizenyős szem, sok-sok méterre egymástól. R’Lyeh? Megrémültem a mélyből feltörő valamitől, és megsemmisítettem a csillagot.

‘22. febr. 24. ismerős táj. Wilbraham vidéke? Omladozó parasztházak, bennszülött család. Előtérben egy öregember hallgatózik. Idő: este. Kecskefejőmadarak rikoltoznak. Egy nő közeledik, kezében kőből készült csillag. Az öregember elmenekül. Furcsa. Utánanézni.

‘22, márc. 21. Ma megdöbbentő élményben volt részem. Elővigyázatosabbnak kell lennem. Megcsináltam a csillagot, és elmondtam a szavakat: Ph’glui mglw’ zaft Cthulhu R’Leyh wgah’nagl fhtagn. Azonnal egy hatalmas Shantak jelent meg az előtérben. A Shantak észrevett, és hirtelen előrelendült. Még a karmolászását is hallottam. Sikerült időben megtörni a csillagot.

‘22. ápr. 7. Már tudom, hogy valójában átjönnek, ha nem vigyázok. Ma a tibeti táj és a Szörnyű Havasi Emberek. Újra megkísérelték. És az uraik? Ha a szolgák megpróbálnak átlépni téren és időn, mire lehet akkor képes a Nagy Cthulhu, Hastur, Shub Niggurath? Tartóztatni igyekeztem magam egy időre. Mélységesen meg vagyok rázva.”

Akármi is volt ez a furcsa tevékenység, nem folytatta a következő év elejéig. Vagy legalábbis a jegyzeteiből úgy látszik. Egy darabig tartózkodott rögeszmés foglalatosságától, majd újabb türelmetlen időszak következett. Az első feljegyzés majdnem egy évvel későbbi:

‘23. febr. 7. Már semmi kétség, az ajtóról mindenütt tudnak. Csak akkor biztonságos, ha a táj üres. Nagyon kockázatos belenézni. És miután az ember soha nem tudhatja, milyen látvány tárul a szeme elé, a kockázat annál nagyobb. Mégis habozok, hogy lezárjam-e a nyílást. Megcsináltam a csillagot, ahogy szoktam, kimondtam a szavakat, és vártam. Egy ideig csak az ismerős délnyugat-amerikai tájat láttam. Este volt: denevérek, baglyok, éjszaka portyázó kengurupatkányok és vadmacskák. Majd az egyik üregből előbújt egy Homoklakó: bőre kérges, füle és szeme óriási, szörnyű, torz pofája koalára emlékeztet, teste girhes. Az előtér felé cammogott. szemlátomást kíváncsian. Lehetséges, hogy az ajtó ezt az oldalt épp olyan láthatóvá teszi a túloldal számára, mint ahogy én láthatom őket? Mikor láttam, hogy egyenesen felém tart, megsemmisítettem a csillagot. Minden eltűnt, mint mindig. De később? denevérek lepték el a házat! Huszonhetet találtam! Nem hiszek a puszta véletlenben!”

Itt újabb megszakítás következett. Unokabátyám további titkos jegyzetei nem utaltak látomásaira vagy a rejtélyes „csillagra”, amelyről oly gyakran tett említést. Nem volt kétségem, hogy hallucináció áldozata volt, melyet kétségkívül a világ minden tájáról összegyűjtött könyveinek intenzív tanulmányozása idézett elő. Bár a feljegyzések tényszerűnek látszottak, nyilván azt próbálta racionalizálni bennük, amit „látott”.

Újságkivágások is voltak köztük, melyeket unokabátyám nyilván kapcsolatba igyekezett hozni a mítoszokkal, melyekért annyira rajongott; beszámolók furcsa jelenségekről, ismeretlen tárgyakról az égen, titokzatos eltűnésekről, titkos vallásokkal kapcsolatos furcsa látomásokról és effélékről. Sajnos teljesen nyilvánvaló volt, hogy Wilbur bizonyos fokig komolyan hinni kezdett bizonyos primitív ősi hiedelmekben, különösen abban, hogy a pokolbéli Ősisteneknek meg azok imádóinak és követőinek ma is vannak túlélői. Ezt akarta mindenek felett bizonyítani. Mintha a kéziratos vagy nyomtatott könyveiben leírtakat szó szerint igaznak fogadta volna el, igyekezett bizonyítékokat előteremteni saját korából, hogy hozzátegye a múltbeliekhez. Igaz, ott volt az a zavaró momentum, hogy sok hasonlóság akadt a régi leírások és azok között a történetek között, melyeket unokabátyámnak sikerült összeszednie, de ez alighanem véletlen lehetett. Bármilyen hatásosak voltak, nem másoltam le egyiket sem, és elküldtem az egészet a Miskatonic könyvtárának, de élénken emlékszem rájuk – annál is inkább, mert Wilbur unokabátyám foglalatosságával kapcsolatos, némileg céltalan kutatásom soha nem felejthető eseményekben érte el tetőpontját.

III.

Sosem szereztem volna tudomást a „csillagról”, ha egy véletlen fel nem hívja rá a figyelmemet. Unokabátyám ismételten azt írta, hogy „megcsinálta”, „megsemmisítette”, „megszerkesztette” és „megtörte” a csillagot mint képzelődéseinek szükséges kellékét, de ez semmit sem mondott számomra, és ez aligha nem így is maradt volna, ha egyszer véletlenül meg nem pillantom a toronyszoba padlójára ferdén hulló fényben a halvány jeleket, melyek egy ötágú csillag körvonalainak látszottak. Korábban nem láthattam, mert eltakarta egy nagy szőnyeg, de amikor a Miskatonic Egyetem könyvtárába szállítandó könyveket és jegyzeteket csomagoltam, a szőnyeg félrecsúszott, és így a jelek előbukkantak.

Még akkor sem ötlött fel bennem, hogy ezek a minták egy csillagot ábrázolnak. Egészen addig nem, míg be nem fejeztem a munkát a könyvekkel meg a kéziratokkal, és el nem toltam a szőnyeget a padló egész középső részéről, és meg nem pillantottam a teljes ábrát. Ekkor láttam, hogy egy díszítőábrákkal ékesített ötágú csillag, elég nagy ahhoz, hogy benne ülve lehessen megrajzolni. Rögtön rájöttem, mire szolgál az a doboz kréta, melyet korábban találtam, és el nem tudtam képzelni, mit keres unokabátyám kedvenc szobájában. Könyveket, papírokat, mindent félrelökve, felkaptam a krétát, és hozzáláttam, hogy gondosan lemásoljam a csillagábrát, összes díszítésével együtt. Világos, hogy valamilyen kabalisztikus ábra volt, és ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a rajzolónak a belsejében kellett ülnie.

Miután befejeztem a rajzot, a gyakori rekonstrukciók következtében megmaradt nyomok szerint, ott ültem az ábra közepén. Alkalmasint arra számítottam, hogy valami történni fog, noha még mindig zavart, amit unokabátyám az ábra megsemmisítéséről írt, mikor veszélyben érezte magát, mert – amennyire a kabalisztikus rítusokra emlékszem – az ilyen ábrák tönkretétele a szellemek támadásának veszélyét éppen hogy előidézni szokta. De nem történt az égvilágon semmi. Már ott ültem néhány perce, mikor eszembe jutottak a „szavak”. Annak idején felírtam őket, és most felálltam, hogy megkeressem. Megtaláltam, és visszatérve a csillaghoz, komoly hangon kimondtam a szavakat: Ph’nglui mglw’ naft Cthulhu R’Lyeh wgah’ agl fhtagn?

Hirtelen rendkívüli jelenség történt. Arccal a déli falon levő kerek tejüveg ablak felé ültem, így mindent láttam. Az üvegről eltűnt a homály, és nagy meghökkenésemre napsütötte tájat pillantottam meg – noha Massachusetts államban éjszaka volt; néhány perccel múlt kilenc a nyárvégi estén. De az üvegen át felbukkanó táj nem is lehetett New Englandben – sivár vidék, homokos sziklákkal, gyér, sivatagi növényzettel, üregekkel, a háttérben pedig hófödte hegyek – pontosan olyan, amilyet unokabátyám nemegyszer leírt rejtélyes feljegyzéseiben.

Kavargó gondolatokkal, lenyűgözve meredtem erre a tájra. Úgy látszott, hogy van rajta élet, egyik alakot a másik után ismertem fel: a hullámozva tekergő csörgőkígyót, a magasban keringő sólymot – a mellén csillogó napfénytől megállapíthattam, hogy az idő nem sokkal napnyugta előtt járhat –, a Gila-gyíkot, a futókakukkot; láttam az amerikai Délnyugat valamennyi jellegzetes élőlényét. Hol lehetett hát ez a táj? Arizona? New Mexico?

Az idegen táj lényei mit sem zavartatták magukat tőlem. A kígyó és a Gila-szörnyeteg elmászott, a sólyom lecsapott, és egy kígyóval a karmai között emelkedett újra a magasba, a futókakukk mellett felbukkant egy másik is. A nap lejjebb szállt, és bearanyozta a tájat. Ekkor az egyik legnagyobb üreg szájából előbukkantak a denevérek. Ezrével, végtelen folyamként özönlöttek a fekete torokból, szinte hallani véltem csipogásukat. Nem tudom, mennyi ideig tartott, míg kirepültek a sűrűsödő alkonyba. Alighogy eltűntek, újabb valami jelent meg: emberszerű lény, bőre durva, mintha a sivatagi homok kérgesedett volna testére, szeme és füle abnormálisan nagy. Girhesnek látszott, bordái majd átszúrták a bőrét, de ami különösen visszataszító volt, az az arckifejezése, mert az ausztráliai koalamedvére hasonlított. Erről eszembe jutott, hogy nevezte unokabátyám ezeket az embereket (mert az elsőt többen is követték, köztük néhány nőnemű): a Homoklakók!

Nagy szemükkel hunyorogtak, ahogy előbújtak az üregből, de hamarosan fürgébben kezdtek mozogni, szétszóródtak minden irányban, és lekuporodtak a bokrok mögé. Ekkor egy hihetetlen szörnyeteg jelent meg, fokozatosan: először talán csak egy csáp, majd még egy, és hamarosan már egy féltucatnyi tapogatta óvatosan az üreg száját. És azután a barlang mélyének sötétjéből egy hátborzongató fej derengett fel. Mikor előnyomakodott, majdnem hangosan felkiáltottam a rémülettől, mert ez az arc irtózatos megcsúfolása volt mindannak, ami emberi; nyak nélkül nőtt ki a testből, amely kocsonyás hústömegre emlékeztetett, bőre gumiszerűnek látszott, és a kígyózó, éktelen csápok testének abból a részéből nőttek ki, ami a teremtmény alsó állkapcsának vagy nyakának felelhetett meg.

Mi több, a lény értelmes volt, mert kezdettől fogva látszott, hogy tudomása van rólam. Csúszva-mászva bújt elő az üregből, szemeit rám meresztette, majd hihetetlen sebességgel megindult a gyorsan sötétedő tájon át az ablak felé. Azt hiszem, nem voltam igazán tisztában a rám leselkedő veszéllyel, mert feszült figyelemmel néztem, és csak amikor a lény már eltakarta az egész tájat, és az ablak felé nyújtotta csápjait – sőt, keresztül az ablakon –, akkor vett erőt rajtam a bénító rémület.

Keresztül az ablakon! Vagy csak ez volt képzelődéseim legvadabbika?

Emlékszem, legyűrve a jeges félelmet, mely jó ideig hatalmában tartott, lerántottam egyik cipőmet, és teljes erővel belevágtam az ablakba, ugyanakkor eszembe jutottak unokabátyám gyakori utalásai a csillag megsemmisítésére. Esetlenül kinyújtottam kezemet, és eltöröltem az ábra egy részét. Még hallottam a bezúzott üveg csörömpölését, majd jótékony sötétségbe zuhantam.

Most már tudom, amit unokabátyám tudott.

Ha nem vártam volna olyan sokáig, megkímélhettem volna magam ettől a tudástól, továbbra is hihettem volna, hogy képzelődés, hallucináció. De immár tudom, hogy a toronyszoba tejüveg ablaka más dimenziókba, idegen térbe és időbe nyíló hatalmas ajtó volt – olyan tájakra, ahol Wilbur Akeley megtalálni remélte a Föld és a csillagközi űr rejtett zugait, ahol az Ősistenek utódai – és maguk az Ősistenek is – örökre eltűntek, és új felemelkedésükre várnak. A lengi üveg – amely akár a Hiádokról is származhatott, mert sosem tudtam meg, hol szerezte unokabátyám – forgatható volt a keretében, és nem volt alávetve e világ törvényeinek, kivéve, hogy iránya a föld tengely körüli forgásával változott. És valóban: ha nem töröm össze, hanyagságommal és kíváncsiságommal akaratlanul is idegen dimenziók veszedelmeit szabadítottam volna a világra.

Mert most már tudom, hogy unokabátyám rajzai, akármilyen vázlatosak voltak is, valóságos élőlényeket ábrázoltak, s nem a képzelet szüleményei. A denevérek, melyeket öntudatom visszanyerése után a házban találtam, a betört üvegen át jöhettek. A tejüveg kitisztulását optikai csalódásnak hihettem volna – ha nem lenne ennél sokkalta erősebb bizonyítékom. Mert kétség nem férhet hozzá, hogy amit láttam, nem lázas képzelődés szüleménye volt, mert semmi sem döntheti meg azt a végső, cáfolhatatlan bizonyítékot, melyet a toronyszoba padlóján találtam az összetört üveg mellett: a tíz láb hosszú, levágott csápot, amely fennakadt a dimenziók között, mikor az ajtó rácsapódott a szörnyű testre – a csápot, melyet egyetlen élő tudós sem tudott azonosítani bármely ismert lény részeként, amely a Földön – a felszínen vagy lenn a mélyben – valaha is élt!

Veres Mihály fordítása