(Előzetes magyarázat: A következő naplórészletet, vagy útileírást, olyan különös körülmények között fedezték fel, amely kiemelkedő figyelmet érdemel. 1913 augusztus 27-én, szerdán este körülbelül 8.30-kor a kicsi halászfalu Potowonket, Maine, U.S.A lakosságát vakító fény kísérte mennydörgő robaj ébresztette fel, és a part mentén a halászok egy gigászi tűzgolyót észleltek, ahogy az égből a tengerbe vágódik, a parttól viszonylag kis távolságban. A becsapódást hatalmas vízoszlop jelezte. A következő vasárnap John Richmond, Peter B. Carr, és Simon Canfield közös halászatuk során vonóhálójukkal egy fémes sziklatömeget vontattak a partra, melyet 360 font súlyúnak mértek. Leginkább egy salaktömbhöz hasonlított (Mr. Canfield elmondása szerint). A lakosság zöme egyetértett abban, hogy ez csak a négy nappal korábban tengerbe hullott meteor lehet, és Dr. Richard M. Jones, területi szakértő véleménye is az volt, hogy csakis aerolit vagy meteorkő lehet a kérdéses darab. Amikor a kőből mintát vettek, hogy Bostonba küldjék elemzésre, Dr. Jones a félig fémes tömbbe ágyazódott furcsa könyvlapokat talált, ahonnan a lenti történet származik, eredeti formájában. Külalakra egy közönséges jegyzetfüzethez hasonlítható, körülbelül 5 X 3 hüvelyk méretű, és harminc lapot tartalmaz. A könyv fedele valamilyen sötét, a geológusok számára ismeretlen kőzet- vagy sziklajellegű anyagból készült, és mechanikai eszközökkel törhetetlennek bizonyult. Felületén kémiai anyagokkal sem sikerült reakciót kiváltanunk. A lapok ugyanebből az anyagból készültek, de sokkal élénkebb színekkel, olyan hihetetlenül vékonyak voltak, mint amilyen hajlékonyak. A könyvkötés folyamata is teljesen tisztázatlan a vizsgálatot lefolytató szakemberek számára, beleértve a ragasztás technikáját és anyagát is. Ezek az anyagok szétválaszthatatlanok, és a lapok a legnagyobb erővel sem szakíthatók széjjel. A szöveg eredeti görög klasszikus stílusban íródott, és több paleográfia-szakos hallgató is kijelentette, hogy az írásjegyek alapján a szöveg Krisztus előtt körülbelül kétszáz évvel készülhetett.

A szöveg kora, a keletkezés időpontja ebből meghatározható. A használt íróeszközök meghatározásával nem jutottak túl azon a tényen, hogy legjobban a napjaink palatáblájához és a palavesszőhöz lehetett hasonló. Az analitikai elemzések folyamán idősebb Chambers professzor a Harvardról emberfeletti munkát végzett, de minden erőfeszítése ellenére, több oldalon, főleg az napló összefoglalásánál, az elmosódott a szöveg egy pont után teljesen olvashatatlan maradt, s az írás további része helyrehozhatatlanul elveszett. A tartalom olvasható részét Rutherford paleográfus konvertálta át modern görög betűkké, és ebben formában került a fordítók elé.

Mayfield professzor a Massachusetts Egyetem Technológia tanszékéről, aki a furcsa kő darabjait vizsgálta, kijelentette, hogy ez valóban meteorkő; ám ez a véleménye nem esik egybe Dr. von Winterfeldt Heidelberg-i professzor (1918-ban, mint veszélyes felforgató elemet, internálták) véleményével. A Columbia College professzora, Dr. Bradley már nem ilyen határozott; kimutatta, hogy bizonyos, teljesen ismeretlen összetevők vannak jelen a mintában, nagy koncentrátumban és óvakodott a véleménynyilvánítástól, amíg az elemzés minősége ilyen bizonytalan.

A furcsa könyv megléte, természete, és üzenete olyan talány, amire századunk tudománya még nem tud egyértelmű magyarázatot adni. A szöveg, bár a távoli múltból származik, kiváló állapotban maradt meg, és sikerült úgy megfejteni, lefordítani a korabeli kifejezéseket, ahogy csak a mai kor nyelve engedi. Reménykedünk abban, hogy valamely olvasónk végül megfelelően értelmezi és megfejti napjaink egyik nagyobb tudományos rejtélyét.)

Szinte az egész föld eltűnt, én pedig magamra maradtam. Az egyik oldalon, az élénken hullámzó zöld vonalon túl, ott volt a tenger; kéken; fénylőn, és fodrosan, és oly ködpárát lehelt az ég felé, melytől megrészegültem. A sűrű, víz feletti gomoly azt a képzetet keltette bennem, hogy e ködben egyesül, olvad egybe a tenger és az ég, s határukon tárul szélesre – ugyancsak fényes-kéken – a mennybolt bejárata. A másik oldalon az erdő volt – szinte egyidős magával a tengerrel – és a föld belseje felé nyújtózott – végtelenül. Valójában túl sűrű és túl sötét volt, fái groteszk módon hatalmasra és terebélyesre nőttek, és hihetetlenül sűrűn nőtték be a vidéket. Méregzöld, óriás rönkjeiknek zavaró színe természetfeletti módon keveredett annak a keskeny földsávnak a zöldjével, mely megmaradt nekem. Egy bizonyos távolságon túl a furcsa erdő körülzárta a fövenyt, még a víz vonalát is elérte. Néhány fa, ahogy megfigyeltem, egyenesen a sós vízben eresztett gyökeret, mintha türelmetlenül próbálnák terjeszkedésük határait áttörni.

Nem láttam élő, mozgó dolgot, semmi jelét annak, hogy rajtam kívül bármilyen emberi élet valaha is létezett volna. A tenger, az ég és az erdő körbezárt, és nyúlt túl képzeletemen túli távolságokba. Egy hang sem hallatszott, kivéve a szélrázta fák és a morajló tenger hangjait.

Ahogy e csendes helyen álltam, hirtelen remegés lett rajtam úrrá, bár nem tudtam megmondani, hogyan kerültem ide, és csak nehezen tudtam felidézni nevem és rangom, éreztem, hogy meg kell tébolyodnom, ha felismerem, mi minden leselkedik körülöttem. Felidéztem a dolgokat, amiket megismertem, a dolgokat, amikről álmodtam, a dolgokat, amelyeket elképzeltem, s amelyek után áhítoztam egy másik, egy szebb, távoli életben. Végtelen éjszakák során, amikor az égbolt csillagait bámultam, és átkoztam az isteneket, mert szabad lelkem nem kelhetett át azokon a mérhetetlen mélységeken, melyek miatt testemmel nem egyesülhet. Ősi istenkáromló igéket üvöltöttem az éj csendjébe, Demokritosz kútjának iszonyatos mélyéről merítve. Ám ahogy az emlékek feltörtek, jobban borzasztott egy teljesebb rettenet, a tudat emléke, a tudat, hogy egyedül maradtam – iszonyúan egyedül. Egyedül, és ellepett az a mindent átható, homályos érzelemhullám, melyet soha nem szerettem volna megérteni, mellyel soha nem szerettem volna szembesülni, belemerülni. A susogó zöld ágak hangjába a rosszindulatú gyűlölet és a démoni diadal felhangja vegyült. Néha iszonyú könnyedséggel árasztott el a tudat, hogy szörnyű és elképzelhetetlen lények vesznek körül, lények, melyeknek pikkelyes, zöld testét a fák félig elrejtik, elrejtik a szem elől, de a tudat elől már nem. A érzéseim közül az idegenség baljóssága volt a legnyomasztóbb. Hiába láttam a körülöttem levő tárgyakat, melyeknek jól ismertem a nevét; fák, fű, tenger és égbolt, nem azt jelentették számomra, amit a fák, a fű, a tenger, az égbolt jelentett egy másik, homályos emlékű, boldogabb életben. A különbség természetét azonban képtelen vagyok leírni.

Aztán egy ponton, ahol korábban nem volt látható semmi, csak a ködös tenger, megpillantottam a Zöld Lapályt; melytől elválasztott a kéken fodrozódó víz végtelensége, mégis különös mód közelinek tűnt. Aggódva tekingettem a fák felé is, de mégis inkább a Zöld Lapályt bámultam, mely oly furcsán vonzotta tekintettem.

Akkor történt, amikor szemeim azt a magányos földdarabot bámulták. Akkor éreztem először, hogy megmozdul a föld alattam. Egyfajta pulzáló nyugtalansággal kezdődött, melyet váratlan esemény követett, a homokzátony, melyen álltam, levált a füves partról és lassan megindult előre, mintha valamilyen ellenállhatatlan áramlás kényszerítené... Nem mozdultam, meglepődtem és megijedtem, ahogy a példa nélküli jelenség megbénított; álltam mozdulatlanul, míg köztem és a partmenti fák között a földet a víz széles sávban szelte ketté. Kábultan ültem a homokba, és újra a naptükrözte vízre, majd a Zöld Lapályra pillantottam.

Hátam mögött a fák és a közöttük rejtőző lények mintha végtelen fenyegetést sugároznának. Tudtam, anélkül, hogy odafordultam volna, hogy ez az általam jól ismert táj képe egyre zsugorodik, és helyette a magány biztonsága tölti be tudatom. Éreztem a zöld pikkelyes erdő gyűlöletét, bár már biztonságban voltam, földdarabkám a parttól egyre messzebb sodorta az áramlat.

Ám ahogy egy veszély megszűnt, újabb támadt helyette. Folyamatosan omladoztak az úszó szigetemet szegélyező földdarabkák, ahogy a hullám szelíden nyaldosta a szegélyt. Akár a vízbe is veszhetek, mégis úgy éreztem, hogy nem a tengerhaláltól kell félnem, van ami félelmetesebb véggel fenyeget. Újra a Zöld Lapály felé fordítottam tekintetemet, a kíváncsiság a biztonság érzésével keveredett, és furcsamód a nyugtalansággal.

És ekkor meghallottam, mérhetetlen távolságból, a vízesés hangját. De nem valami jelentéktelen zuhatag, amelyekkel eddig találkoztam, a mennydörgő hangból a távoli Szkítia ereje zúgott, mintha minden tengerek valamennyi ereje egy özönbe egyesülve hullana alá a mérhetetlen mélybe. Abból az irányból zengett, amerre zsugorodó szigetem sodorta az áramlás, mégsem estem kétségbe.

Mögöttem, a távolban rettenetes és szörnyű dolgok történtek, dolgok melyek vonzották tekintetemet, mégis borzongtam láttukra. Az égbolton sötét, párában burkolózott alakok gomolyogtak fantasztikusan, a fák fölött lebegtek, mintha a hullámzó zöld ágak kihívására válaszolnának. Vastag köd szállt fel a tengerről és az égi alakokhoz csatlakozva, eltakarta előlem a partot. Bár a nap – hogy miféle nap volt, azt nem tudom – fénylőn ragyogta be köröttem a víztükröt, a parton démoni légióként kavarogtak azok az átkozott, pokoli fák, rejtőzködő lényeikkel, egükkel és tengerükkel együtt. Mikor a köd eltűnt, csak a tiszta kék eget és a tenger azúrját láttam, a partot a fákkal, semmi egyebet..

Ebben a pillanatban figyeltem fel a Zöld Lapályról felszálló dalra. Eddig az emberi lét semmilyen jelét nem tapasztaltam, de most tompa énekszó ütötte meg fülemet, melynek eredete és természete félreérthetetlen volt. Bár a szavak egyelőre teljesen összefolytak, a ének különös asszociációk láncát ébresztette bennem; és bizonyos nyugtalanító sorok jelentek meg egy óegyiptomi könyv szövegéből, melyet valamikor egy tekercsből fordítottam, egy ősi Meroe-tekercsből. Elmémben sorok futottak keresztül, mondatokká álltak össze, igékké, melyeket félek megismételni; egészen ősi dolgok és formák életét idéző sorok, azokból az időkből, amikor a föld még fiatalkorát élte. Dolgok, melyek gondolkodtak és mozogtak, melyek akkor éltek, amikor istenek és emberek még nem éltek a földön. Egy idegen könyv idegen sorait idéztem.

Figyelmem apránként arra a tényre összpontosult, hogy korábban tudat alatt már találkoztam ezzel a látvánnyal. Nem volt lehetőségem tüzetesebben megfigyelni a Zöld Lapályon semmiféle tárgyat, élénkzöld foltként folyt egybe minden. Habár az áramlás szigetemet a part mellett kis távolságban sodorta tova; de azért mind többet ismertem fel a partból is, a zenéből is...

Kíváncsiságom, hogy az énekeseket megpillantsam, az egekig fokozódott, de nőtt nyugtalanságom is. Tenyérnyi fűcsomók váltak le szüntelenül az aprócska szigetről, de nemigen törődtem velük, hittem, hogy nem fog elpusztulni a test (vagy a test burka), melyet hatalmamba sikerült kerítenem. Ahogy a környezetemben minden, élet és halál csak illúzió volt, ahogy átléptem a halandóság és a testi létezés határait, lelkem felszabadult, teljes bizonyossággal éreztem magamban a halhatatlanság erejét. A tudat, hogy teljesen ismeretlen tájra tévedtem, ismét csak arról győzött meg, hogy soha nem lelhetek otthonra ezen a föld-bolygón. Pont azt éltem át – egyfajta sűrűn visszatérő rémülettől eltekintve – amit egy utazó felfedezőútja során tapasztal. Egy pillanatra a hátrahagyott földre és emberekre gondoltam; és furcsa utakra, melyekről csodás dolgokat mesélhetnék odahaza... ahova már soha nem térhetek vissza.

És most ott lebegett szigetem a Zöld Lapály közelében, a hangok oly tiszták és oly különbözőek voltak. Hiába ismertem oly sok nyelvet, nem ismertem fel a hallott szöveget. Ugyanúgy, mint távolabbról hallva, egy homályos és félelmetes emlékkép érzetén túl semmit sem tudtam felismerni bennük. A hangokban a legkülönösebbnek – egy tulajdonság, amit képtelen vagyok megfogalmazni – az tűnt, hogy egyszerre volt csodálatos, éteri tisztaságú és rémítően gonosz. Szemeim most több dolgot is meg tudtak különböztetni, a mindenütt jelenlevő, zöld mohával borított sziklákat, magasan burjánzó cserjéket, és pár nagyobb méretű, felismerhető formát is, melyek különös módon vibráltak vagy mozogtak a bozótban. A dallam, ahogy egy futó pillantásból kitűnt, ezen a ponton volt a leghangosabb, itt volt a legtöbb alak és a legnagyobb nyüzsgés.

És ahogy szigetem közelebb sodródott, a távoli vízesés moraja erősödött, tisztán láttam a kórust, egy rettenetes pillanatban elmém kitisztult. Ilyen dolgokat képtelen vagyok, nem merek elmesélni, feltárni, leírni mindazt a szörnyű, ködös, hullámzó kavargást, melynek képe most egésszé állt össze előttem, és hogy ez a rémlátomás őrületbe kergethet téged is, pont úgy, ahogy engem is a tébolyba taszított. Most már tudom, hogy elmulasztottam a lehetőséget, ahogy bizonyos más férfiak is! És megismertem a jövő végtelen körforgását, ahonnan nem menekülhetek... Örökké fogok élni, az öröklét tudatával, s lelkem mégis halálért és feledésért könyörög a kegyes istenekhez... Kitárult előttem minden: túl az üvöltő vízesésen Stethelos földje terül el, ahol örökfiatalságú férfiak élnek végtelen idők óta... A Zöld Lapály... Üzenetet fogok küldeni az iszonyatos, mérhetetlen mélységeken át...

(A szöveg ettől a ponttól olvashatatlan.)

Vitális Imre fordítása