Egy álmatlan éjszakán láttam meg őt, amikor kétségbeesetten kóboroltam, hogy megmentsem lelkemet és ábrándjaimat. Hiba volt New Yorkba jönnöm, mert míg én elsöprő erejű csodákat és ihletet kerestem az ódon utcák nyüzsgő labirintusaiban, amelyek vég nélkül kanyarognak elfeledett udvaroktól, terektől és vízpartoktól ugyanolyan elfeledett udvarokig, terekig és vízpartokig, és a ciklopszi modern tornyok és csúcsok között, amelyek babiloni feketén törnek a fogyó hold felé, addig helyette csupán rémületet és szorongást találtam, ami azzal fenyegetett, hogy a hatalmába kerít, megbénít és megsemmisít engem.

A kiábrándulás fokozatos volt. Naplementekor láttam meg először a várost egy hídról, amely fenségesen trónolt vizei fölött, valószínűtlen csúcsai és piramisai kecses virágszirmokként emelkedtek ki az ibolyaszínű ködből, hogy játszadozzanak az este lángoló felhőivel és első csillagaival. Azután egymás után gyulladtak ki az ablakok fényei a csillámló áradatok fölött, ahol lámpások bólogattak és siklottak, és mély hangú kürtök fújták különös dallamaikat, és a város maga is a tündérzenét lehelő álmok csillagos égboltjává változott, Carcassonne, Szamarkand, El Dorado és valamennyi ragyogó és félig mesebeli város csodáival terhessé. Nem sokkal később már jártam is a képzeletemnek oly kedves ódon utcákat – a keskeny, kanyargós fasorokat és átjárókat, ahol György-korabeli vörös téglás házsorok apró tetőablakai pislákoltak az oszlopos kapuk fölött, amelyek valaha aranyozott gyaloghintókra és párnázott kocsikra néztek – és ezen régen áhított dolgok megpillantásának első örömében azt hittem, hogy valóban olyan kincsekre leltem, amik idővel költővé tehetnek.

De a siker és a boldogság nem akart eljönni. Az éles napfény csak mocskot és idegenséget és a feltörekvő, egyre terjedő kőrengeteg egészségtelen elefántkórját mutatta ott, ahol a holdfény szépséget és régi varázst ígért; és a csatornaszerű utcákon áramló emberek zömök, barna bőrű idegenek voltak, kemény arcvonásokkal és apró szemmel, alattomos idegenek, álmok nélkül, akiknek semmi közük az őket körülvevő helyhez, semmi közük a régiek kék szemű embereihez, akiknek a szívéhez oly közel álltak a szép zöld örvények és a fehér, New England-i falusi templomtornyok.

És a remélt versek helyett csak borzongató sötétség és kimondhatatlan magányosság jött és végül megláttam azt a félelmetes igazságot, amit eddig még senki nem mert kimondani – a suttogva sem kimondható titkok titkát –, hogy ez a csupa kő és csupa zaj város nem érző folytatása a Régi New Yorknak, mint London a Régi Londonnak vagy Párizs a Régi Párizsnak, hogy ez a város tulajdonképpen teljesen halott, terpeszkedő testét csupán tökéletlenül bebalzsamozták és megfertőzték fura élőlényekkel, akiknek semmi dolguk vele, ahogy életében sem volt hozzá semmi közük. Ezután a felfedezés után többé nem tudtam nyugodtan aludni, bár némi rezignált nyugalom visszatért hozzám, amint fokozatosan szokásommá vált, hogy nappal nem léptem ki az utcára, és csak éjszaka merészkedtem ki, amikor a sötétség előcsalogatta azt a keveset a múltból, ami még kísértetként körülöttem lebegett, és az ódon fehér kapuk visszaidézték a rajtuk hajdan keresztüljáró izmos alakokat. Ezzel a vigasszal még néhány verset is írtam, és még mindig visszatartottam magamat attól, hogy hazatérjek az enyémekhez, hiszen ez hitvány megfutamodás lett volna.

Azután, egy álmatlan éjszakán tett séta közben, találkoztam azzal az emberrel. Egy groteszk, eldugott udvarban történt a greenwichi részben, mert tudatlanságomban ott telepedtem le, minthogy azt hallottam róla, hogy a költők és művészek természetes hazája. Az ódon ösvények, házak, a váratlanul fölbukkanó terek és udvarok valóban kedvemre voltak, és amikor rájöttem, hogy a költők és művészek csupán nagyhangú tettetők, akiknek különlegessége talmi, és akiknek egész élete mindannak a tiszta szépségnek a tagadása, ami a költészet és a művészet, ezek miatt a tiszteletreméltó dolgok miatt maradtam ott. Olyannak láttam őket, amilyenek fénykorukban voltak, mikor Greenwich még békés falu volt, és nem nyelte el a város; és a pirkadat előtti órákban, amikor a tivornyázók elsomfordáltak, egyedül kószáltam a titokzatos, girbegörbe utcákon, és azokon a titkokon merengtem, amelyeket nemzedékek őrizgettek itt. Ez tartotta életben a lelkemet, ez ajándékozott meg néhány olyan álommal és látomással, amikért a bennem rejtőző költő kiáltott.

Az az ember két óra körül akadt rám egy felhős augusztusi hajnalon, amikor egy sor különálló udvart néztem végig; ma már csak a közbenső házak kivilágítatlan előcsarnokain át lehetett megközelíteni őket, de valaha festői sikátorok folyamatos hálózatának részei voltak. Homályos híreket hallottam róluk, és megállapítottam, hogy ma már egyetlen térképen sem szerepelhetnek; de a tény, hogy elfeledettek voltak, csak még kedvesebbé tette őket számomra, és fokozott kíváncsisággal kutattam őket. Most, hogy megtaláltam őket, kíváncsiságom tovább fokozódott, mert elrendezésükben valami arra utalt, hogy ez csupán néhány a sok ilyen közül, hogy sötét, néma párjaik ékelődtek be titokban a magas, fehér falak és elhagyott bérházak közé, vagy leselkednek fénytelenül olyan kapuk mögött, amelyeket nem árulnak el az idegen nyelvűek, vagy amelyeket őriznek azok az alattomos és titkolódzó művészek, akiknek praktikái nem tűrik a nyilvánosságot és a napfényt.

Kéretlenül szólított meg, látva hangulatomat és tekintetemet, miközben néhány kopogtatóval ellátott kaput tanulmányoztam a vaskorlátos lépcsők fölött, és a csipkézett felülvilágítós ablakok halvány fénye megvilágította az arcomat. Az ő arca árnyékban volt, és széles karimájú kalapot viselt, ami valahogy fura összhangban volt régimódi köpönyegével – de már mielőtt megszólított, különös nyugtalanságot éreztem. Alakja igen vékony volt, szinte halottian sovány, hangja pedig rendkívül lágynak és tompának bizonyult, bár nem volt túl mély, gyakran látott már, mondta, kóborlásaim közben; és ebből arra következtetett, hogy hozzá hasonlóan szeretem az elmúlt évek emlékeit. Nem óhajtanám-e egy olyan ember vezetését, akinek nagy gyakorlata van az ilyen felfedezésekben, és sokkal többet tud a hely történetéről, mint amennyit egy ilyen nyilvánvalóan idegen ember tudhat?

Miközben beszélt, megpillantottam az arcát egy magányos padlásablak sárga sugarában. Nemes, szinte szép, idősebb arc volt, amely a korhoz és a helyhez képest szokatlanul előkelő származás és finomság jeleit viselte. Valami mégis legalább annyira zavart benne, mint amennyire a vonások tetszettek nekem – talán túl fehér volt, vagy túl szenvedélytelen, vagy túlságosan a helyhez nem illő, mindenesetre nem éreztem magam sem jól, sem nyugodtan. Ennek ellenére követtem őt, mert azokban a sötét napokban csupán az ősi szépség és titokzatosság utáni hajszám tartotta életben a lelkemet, és a sors különös kegyének tekintettem, hogy egy olyan emberre! hozott össze, akinek rokon kutatásai az enyémeknél sokkal tovább jutottak.

Valami az éjszakában némaságra kényszerítette a köpenyes embert, és egy hosszú órán át fölösleges szavak nélkül vezetett engem; csupán nagyon röviden említett néha régi neveket, időpontokat és változásokat, és többnyire csak kézmozdulatokkal irányítva előrehaladásomat, miközben nyílásokon másztunk át, folyosókon osontunk végig, téglafalakon másztunk át és aztán négykézláb kúsztunk végig egy alacsony, boltíves kő alagúton, amelynek iszonyú hosszúsága és kígyózó tekervényei végleg kivertek a fejemből minden emléket, amit utunk irányáról addig sikerült megőriznem. Nagyon régi és nagyon csodálatos dolgokat láttunk, vagy legalábbis annak látszottak abban a csekély, bizonytalan fényben, amelynél én láttam őket, és sohasem fogom elfeledni az összedőléssel fenyegető jón oszlopokat, bordázott pilasztereket, az urnás fejű kerítésoszlopokat, a vakító homlokú ablakokat és dekoratív ablakrózsákat, amelyek egyre furcsábbak és különösebbek lettek, amint egyre mélyebbre haladtunk az ismeretlen régiség ezen kimeríthetetlen útvesztőjében.

Senkivel sem találkoztunk, és ahogy múlt az idő, egyre kevesebb lett a kivilágított ablak. Eleinte régies, rombusz formájú, utcai olajlámpákat láttunk. Később láttam néhányat gyertyákkal, végül pedig, miután átvágtunk egy iszonyúan hatalmas, kivilágítatlan udvaron, ahol vezetőm kesztyűs keze vezetett át a teljes sötétségen egy keskeny fakapuhoz egy magas kőfalban, olyan sikátorhoz értünk, ahol csupán minden hetedik ház előtt égett lámpa – hihetetlen, a gyarmatosítás korából való bádoglámpások, kúp alakú tetőkkel, az oldalukba fúrt lyukakkal. A sikátor meredeken fölfelé vezetett – meredekebben, mint amit el tudtam képzelni New Yorknak ebben a részében – és felső felét egy magánbirtok repkénnyel befuttatott fala zárta el, a falon túl egy kupola körvonalai derengtek föl és a fák csúcsai integettek a sötét égbolt felé. A falban kicsi, alacsony boltozatú ajtó volt szögekkel kivert fekete tölgyfából, amit a férfi kinyitott egy súlyos kulccsal. Betessékelt, azután a teljes sötétségben végigvezetett valamin, ami kavicsos ösvénynek tűnt, és néhány kőlépcső után elértük a ház ajtaját, amit kinyitott előttem.

Beléptünk, és én megtántorodtam az orrunkba csapó dohszag bűzétől, ami bizonyára a pusztulás ártó évszázadainak eredménye volt. Házigazdám ezt láthatólag nem vette észre, én pedig udvariasságból hallgattam, miközben fölkalauzolt egy kanyargós lépcsőn, egy hallon át egy szobába, amelynek az ajtaját, hallottam, bezárta magunk mögött. Ezután házigazdám széthúzta a három üvegberakásos ablak függönyét (az ablakok alig látszottak a lassan világosodó ég előtt), majd a kandallópárkányhoz ment, tűzszerszámot vett elő, meggyújtotta egy tizenkét karú gyertyatartó két gyertyáját, és halk beszédre intett.

Ebben a halovány fényben láttam meg, hogy egy tágas, szépen berendezett, faburkolatú könyvtárszobában vagyunk, ami a XVIII. század első negyedéből való lehetett, az ajtó fölött nagyszerű attika, körben pompás dór mennyezetpárkány és egy csodálatosan faragott kandallódísz, ami egy indadíszes urnában végződött. A falak mentén álló zsúfolt könyvespolcok fölött jól sikerült családi képek függtek; valamennyi a titokzatosságig megfakult, de valamennyi eltéveszthetetlenül hasonlított arra az emberre, aki most hellyel kínált a kecses Chippendale-asztalka mellett. Mielőtt leült volna velem szemben, házigazdám egy pillanatra, mintegy zavarban, megtorpant; azután nehézkesen levetve kesztyűit, széles karimájú kalapját és köpenyét, ott állt előttem teátrálisan előbukkanó, György-korabeli öltözékében, megláttam copfba fogott haját, nyakfodrát, térdnadrágját, selyemharisnyáját és csatos cipőjét, amit eddig nem vettem észre. Most, lassan ereszkedve lanthátú székébe, figyelmesen kezdett engem szemrevételezni.

Kalapja nélkül hihetetlenül öregnek látszott, ami eddig nem volt látható, és arra gondoltam, hogy talán a páratlanul magas kornak ez az eddig észre nem vett jele okozta nyugtalanságomat. Amikor végre megszólalt, lágy, tompa és gondosan lehalkított hangja gyakran megbicsaklott; időnként nagy erőfeszítésembe került, hogy követni tudjam, miközben ámulva és félig elfojtott, de egyre növekvő rémülettel hallgattam őt.

– Egy rendkívül különös életet élő embert lát maga előtt, uram – kezdte a házigazdám –, akinek az öltözéke nem szorul magyarázatra, egy, a maga eszével és hajlandóságaival bíró ember előtt. A szép időkről elmélkedve nem haboztam kideríteni szokásaikat, és fölvettem ruháikat és szokásaikat; olyan bűn ez, ami senkinek sem árt, ha nem teszik kihívóan. Jó szerencsémnek köszönhetem, hogy megőrizém őseim vidéki kastélyát, habár két város is bekebelezé, elébb Greenwich, amit 1800 után építének ide, majd New York, melyet 1830 táján kapcsolának hozzá. Családomnak sok oka vala közel maradni e helyhez, és én nem valék hanyag ezen kötelezettségek feloldásában. A birtokos, aki 1768-ban őrökölé, bizonyos tudományokat tanult, és bizonyos fölfedezéseket tett, amik mind összefüggének oly hatásokkal, amik ezen darabka földben leledzenek, és kiválóan megérdemlik a legerősebb őrizetet. Ezen tudományok és fölfedezések különös hatásait kívánom megmutatni magának a legnagyobb titokban, s hiszem, hogy eléggé megbízhatok emberismeretemben, s nem kell majd csalódnom sem érdeklődésében, sem hűségében.

Szünetet tartott, de én csak bólintani tudtam. Féltem ugyan, mint már említettem, de lelkem számára semmi sem volt halálosabb, mint New York valóságos nappali világa, s akár ártatlan különc volt ez az ember, akár veszélyes praktikák tudója, nem volt más választásom, mint hogy kövessem, és csillapítsam vágyamat a csodák után vagy bármi után, amit ez az ember nekem nyújtani tudott. Hát figyeltem.

Az ősömben – folytatta halkan – igen figyelemreméltó képességek rejlenek az emberi akarat területén; ezen képességek alig visszafogottan uralák nemcsak önmaga és mások cselekedeteit, de a természet erejének és lényegének minden változatát és a természetnél is hatalmasabbnak tartott számos elemet és dimenziót is. Mondjam azt, hogy semmibe vette olyan nagy dolgok szentségét, mint a tér és az idő, és hogy különös célokra használta azoknak a félvér indiánoknak a rítusait, akik valaha ezen a dombon táboroztak? Ezek az indiánok dühöngtek, amikor ez a ház fölépült, és pokolian gyötörték a birtokost, hogy teliholdkor meglátogathassák a helyet. Éveken át minden hónapban átlopakodtak a falon, amikor csak tudtak, és titokban bizonyos szertartásokat végeztek. Azután 1768-ban az új birtokos rajtacsípte őket, és kileste, hogy mit csináltak. Ezután megegyezett velük, és cserében azért, hogy szabadon járhatnak a birtokán, megtudta rítusaik teljes titkát; megtudta azt is, hogy az indiánok ősei a szertartások egy részét vörös ősöktől, más részét egy öreg hollandustól örökölték. És, a fene essék belé, a birtokos minden bizonnyal pokolian rossz rumot adhatott nekik – akár szándékosan tette, akár nem –, mert egy héttel azután, hogy megtudta a titkot, ő volt az egyetlen élő ember, aki ismerte azt. Maga az első, uram, aki tud a titokról, és hasítsanak ketté, ha meg merném bolygatni az erőket, ha maga nem lenne annyira oda az eltűnt dolgokért.

Megborzongtam, mert ez az ember egy elmúlt kor stílusában vált ilyen beszédessé!

Folytatta:

– De tudnia kell, uram, hogy amit a birtokos megtudott azoktól a félvér vadaktól, csupán része volt annak, amit később megtanult, Nem semmiért járt Oxfordban, nem csip-csup dolgokért tanácskozott Párizsban egy ősöreg alkimistával és asztrológussal. Szépen megtanulta, hogy az egész világ csupán szellemünk füstje, amely túl van a közönségesek akaratán, de a bölcs úgy tudja beszívni és kifújni, mint a közönséges virzsínia füstjét. Amit akarunk, azt megteremthetjük magunk körül, amit meg nem akarunk, azt elsöpörhetjük. Nem mondanám, hogy mindez teljesen igaz és anyagi, de eléggé igaz ahhoz, hogy koronként csinos kis látványosságot biztosítson. Maga, azt hiszem, örülne, ha jobban bepillanthatna bizonyos elmúlt évekbe, mint amennyire el tudja képzelni; hát szíveskedjék nem megrettenni attól, amit mutatni szándékozom magának. Jöjjön az ablakhoz, és maradjon csöndben.

Házigazdám megfogta a kezemet, és a rossz szagú szoba hosszabbik falán elhelyezkedő két ablak egyikéhez húzott; kesztyű nélküli ujjainak első érintésétől megdermedtem. Húsa bár száraz és szilárd, de mint a jég, olyan volt; kis híján kirántottam a kezemet a kezéből. De ismét a valóság ürességére és iszonyatára gondoltam, és merészem felkészültem, hogy kövessem, bárhová is vezetne. Az ablaknál a férfi széthúzta a sárga selyemfüggönyt, és tekintetemet a kinti sötétségre irányította. Egy pillanatig csupán táncoló, apró fények miriádját láttam, messze-messze előttem. Azután, mintegy válaszul házigazdám kezének egy alattomos mozdulatára, egy száraz villám villant föl, és hírtelen lombok tengerére tekintettem – tiszta lombokra, nem pedig háztetők tengerére, mint azt minden normális ember elvárhatta volna. Jobbra a Hudson csillogott gonoszul, előttem pedig a távolban egészségtelenül csillámlott egy nagy kiterjedésű, sós mocsár, fölötte ideges szentjánosbogarak, mint a csillagok. A felvillanás kialudt, és az idős varázsló arcára gonosz mosoly ült ki.

– Ez még az én időm előtt volt, az új birtokos ideje előtt. Könyörgök, próbáljuk meg újra!

Beteg voltam, betegebb, mint amilyenné annak az átkozott városnak a gyűlöletes modernsége tett.

– Úristen – suttogtam –, meg tudja csinálni ezt bármelyik korral?

És ahogy bólintott, és ahogy kimutatta hajdan volt sárga agyarainak feketéllő csonkjait, el kellett kapnom a függönyt, hogy össze ne essem. De ő keményen tartott azzal a rettenetes, jéghideg mancsával, és ismét megtette azt az alattomos kézmozdulatot.

A villám fénye ismét felvillant – de a kép most nem volt teljesen idegen. Greenwichet láttam, a régi Greenwichet, itt-ott egy-egy ház vagy házsor, amilyennek most is látjuk, de voltak még benne szép zöld ösvények és mezők meg füves legelők. A távolban még mindig ott villogott a mocsár, de még messzebb már az akkori New York tornyait láttam; a Trinity, a St. Paul és a Brick Church uralta nővéreit, és égő fa enyhe füstje lebegett az egész fölött. Nehezen lélegeztem, de nem annyira magától a látványtól, mint inkább azoktól a lehetőségektől, amiket rémült képzeletem fölidézett.

– El tud, el mer menni messzebbre is? – kérdeztem rettegve, és azt hiszem, egy pillanatra ő is osztotta félelmemet, de a gonosz vigyor visszatért arcára.

– Messzebbre? Amit én láttam, az egy őrült kőszoborrá bájolna téged! Vissza, vissza, előre, előre, nézd, te nyüszítő szamár!

És amint elmormolta a varázsigét, újra megtette azt a mozdulatot; és az ég még vakítóbban villant fel, mint az előző alkalmakkor. Teljes három másodpercig láthattam azt a rettenetes látványt, és azokban a másodpercekben olyan látkép tárult elém, ami álmaimban örökké gyötörni fog. Az égen mint a férgek nyüzsögtek a különös repülő tárgyak, és alattuk a pokoli fekete város óriási kőteraszai és istentelen piramisai törtek barbáran a hold felé, és a megszámlálhatatlan ablakokban ördögfények égtek. És a függőfolyosókon undorítóan hemzsegtek annak a városnak sárga, ferde szemű lakói, iszonyú narancs- és vérszerű köntösökben, és eszelősen táncoltak lázas üstdobok ütemére, ocsmány csörgők csörömpölésére és tompa hangú mániákus nyögésére, melyek szüntelen gyászdala hideglelősen erősödött és halkult, mint egy istentelen bitumen óceán hullámai.

Láttam ezt a képet, mondom, és mintegy lelki fülemmel hallottam a képet kísérő istenkáromló kakofóniát. Ez volt az égbekiáltó betetőzése mindannak az iszonyatnak, amit ez a holttest-város a lelkemben fölkavart, és feledve minden figyelmeztetést, üvöltöttem és üvöltöttem és üvöltöttem, mert idegeim felmondták a szolgálatot, és reszkettek körülöttem a falak.

Azután, mikor a felvillanás eltűnt, láttam, hogy házigazdám is remeg; arcán a döbbent félelem váltotta föl az üvöltésem által keltett sátáni dühöt. Támolygott, belekapaszkodott a függönybe, mint az előbb én, vadul kapkodta a fejét, mint egy űzött vad, és isten látja, hogy volt oka rá, mert alighogy üvöltésem visszhangja elhalt, fölhangzott egy olyan pokolian szuggesztív hang, hogy csupán érzelmeim eltompultságának köszönhettem, hogy el nem veszítettem eszméletemet és eszemet. A zárt ajtón túl kitartóan, halkan nyikorogtak a lépcsők, mintha egy mezítlábas vagy bőrsarus közeledett volna, majd óvatosan, de céltudatosan lenyomták a gyönge gyertyafényben halványan csillogó rézkilincset. Az öregember kapkodott, fújt felém a dohos levegőben, és ugatva törtek elő torkából a hangok, amint a sárga függönyt markolva összerogyott.

– A telihold.... ördög vigyen, te... te nyüszítő kutya, te hoztad rám őket, és eljöttek értem! Mokaszinos lábak... halott emberek... az Isten verjen meg, ti vörös ördögök, de én nem mérgeztem meg a rumotokat! Hát nem őriztem meg a pestises mágiátokat? Halálra ittátok magatokat, Isten verjen, oszt mégis az uraságot költ okolnotok... – pusztuljatok, hé, ti! Hagyjátok azt a kilincset, nincs itt nektek semmi.

Ekkor három lassú és nagyon céltudatos ütés rázta meg az ajtó deszkáit, a kétségbeesett varázsló száját pedig fehér hab lepte el. Szorongató reménytelenségbe csapó félelme ismét helyet engedett ellenem érzett dühének, és egylépésnyit vánszorgott az asztal felé, amelynek sarkába kapaszkodtam. Bal kezével felém kapott, és a jobbjában még mindig szorongatott függöny megfeszült, majd kiszakadt erős tartójából, és a szobába beáradt a telihold erős fénye, amit az égbolt világosodása már korábban jelzett. Ebben a zöldes fényben a gyertyák elhalványodtak, és a pézsmaszagú szobát elborította a pusztulás látszata, előtűnt a szúette faborítás, a megvetemedett parkett, a törött kandallópárkány, a rozoga bútorzat és a rongyos drapériák. Elborította az öregembert is, akár ugyanabból az okból, akár félelme és indulata miatt, és láttam, hogy zsugorodik és feketedik, amint felém tántorgott, és igyekezett széttépni keselyűkarmaival. Csak a szeme maradt meg épen, és ezek a szemek egyre tágabbra nyílva, egyre tüzesebben izzottak, amint az arc körülöttük egyre feketébb és egyre kisebb lett.

A kopogás most nagyobb erővel megismétlődött, és ezúttal fémes hangja volt. A fekete lény velem szemben most már csupán egy fej volt szemekkel, ami tehetetlenül próbált felém gördülni a süllyedő padlón, és időnként a halhatatlan gonoszság egyre gyöngülő szisszenéseit küldte felém. Most gyors, hasogató csapások ostromolták a nyomorúságos ajtódeszkákat, és megpillantottam egy tomahawk villanását, amint belevágott a széthasadó fába. Nem mozdultam, mert nem tudtam; csak néztem kábultan, ahogy az ajtó darabjaira hullott szét, és utat engedett valami hatalmas, alaktalan, tintaszerű áradatnak, amiben csillagként ragyogtak a rosszindulatú szemek. Vastagon ömlött, mint a rothadt gátját szétrepesztő olajáradat, sodrása fölborított egy széket, végül az asztal alatt átfolyt a szobán, arra a helyre, ahol a megfeketedett fej szeme még mindig engem bámult. A fej körül összezárult, teljesen elnyelte, és egy pillanat múltán elkezdett visszahúzódni, magával hurcolva láthatatlan terhét, anélkül hogy engem érintett volna, kiáradva ismét azon a fekete ajtón és le a láthatatlan lépcsőkön, amelyek nyikorogtak, mint korábban, csak most fordított sorrendben.

Végül a padló engedett, és én levegő után kapkodva zuhantam az alattunk lévő éjsötét szobába, fuldokolva a pókhálóktól, félájultan a rémülettől. A törött ablakokon átvilágító zöld hold megmutatta nekem a hall félig nyitott ajtaját; és én fölkeltem a gipsszel teleszórt padlóról, és kiszabadítottam magamat a leroskadt mennyezet alól, és láttam elhaladni a feketeség félelmetes áradatát, amelyben fenyegető szemek tucatjai villogtak. A pincébe vezető ajtót kereste, és amikor megtalálta, eltűnt ott. Most éreztem, hogy ennek a teremnek a padlója is megreszket, mint a föntié az előbb, és egy roppanás után a nyugati ablaknál lezuhant valami, ami a kupola lehetett. Pillanatnyilag kiszabadulva a törmelék alól a hallon át a bejárati ajtóhoz rohantam, és mivel képtelen voltam kinyitni azt, megragadtam egy széket, kitörtem egy ablakot, és eszelősen kimásztam a gondozatlan kertbe, ahol a hold fénye táncolt a derékig érő fű és gaz fölött. A fal magas volt, és minden kapu zárva, de ládákból halmot rakva egy sarokban, sikerült elérnem a tetejét, és megkapaszkodnom egy ott elhelyezett nagy kőurnában.

Kimerültségemben csak furcsa falakat, ablakokat és ódon hollandi tetőket láttam magam körül. Sehol sem láttam azt a meredek utcát, amin jöttünk, és azt a keveset is, amit láttam, sebesen elnyelte a köd, ami a ragyogó holdfény ellenére is sűrűn gomolygott a folyó felől. Hirtelen az urna, amibe kapaszkodtam, remegni kezdett, mintha osztotta volna tulajdon halálos szédülésemet, és egy pillanat múltán testem lefelé zuhant, és nem tudtam, mi vár rám.

Az ember, aki megtalált, azt mondta, hogy törött csontjaim ellenére hosszan kúszhattam, mert egy vércsík vezetett a távolba, ameddig csak nézni mert. A közben megeredt eső rövidesen eltörölte ezt az összekötő kapcsot is megpróbáltatásom színhelyével, és a jelentésekben csupán az állt, hogy egy ismeretlen helyről kerültem elő, egy kis fekete udvar bejáratánál, a külső Perry Street-en.

Soha többé nem próbáltam visszatérni azokba a sötét labirintusokba, s ha rajtam áll, egyetlen épeszű embernek sem ajánlom ezt. Hogy ki vagy mi volt az az ősöreg teremtmény, nem tudom, de megismétlem, hogy a város halott, és teli van nem gyanított szörnyűségekkel. Hogy ő hová ment, az nem tudom, de én visszatértem a tiszta New England-i ösvényekre, ahol illatos tengeri szelek járnak esténként.

Gálvölgyi Judit fordítása