Van egy idáig még elhallgatott elméletem, mely kielégítő magyarázattal szolgálhat a Martin’s Beach-i rémséges talányokra. A tanúk nagy száma ellenére nem volt két egyforma vallomás, és a helyi hatóságok által felvett jegyzőkönyvek is a legcsodálatosabb különbözőségeket tartalmazták. Talán ez a ködösség természetes és magyarázatul szolgálnak a tények: a kimondhatatlan rettenet szinte megbénított minden szemtanút, és erővel kényszerítette a divatos Wavecrest Fogadó vendégeit hallgatásra, miután nyilvánosság elé tárta Ahon professzor megdöbbentő cikkét: „A hipnotikus képességek korlátozzák-e az ember természetes cselekvőképességét?”

Mindezen nehézségek ellenére egy összefüggő és logikus változatot próbálok adni; hiszen én is ott voltam az irtózatos esetnél, és higgyék el, tudom, hogy mit láttam, azt, amit megdöbbentő tények is sugallnak. Martin’s Beach egyelőre még népszerű fürdőhely, ám beleborzongok, amikor visszaidézem az eseményeket. Valóban, nem tudok többé borzongás nélkül az óceánra nézni. A sors nem mindig nélkülözi a dráma érzetét és a tetőpont ezúttal a 1922. augusztus 8-i szörnyű esemény volt, melynek hulláma napokon belül elcsitult, és a Martin’s Beach tengerpartját újra az önfeledten pihenő és strandoló emberek hada lepte el. Május 17-én az Alma of Gluchester halászhajó legénysége, Jakab P. Orne kapitány parancsnoksága alatt, mintegy negyvenórás küzdelem után megölt egy tengeri szörnyet, melynek mérete és formája a lehető legnagyobb zavart okozta tudományos körökben és egy bizonyos bostoni biológus csoportban is, amikor – fokozott elővigyázat mellett – a különös test preparálását végezték.

A lény mintegy ötven láb hosszú volt, durván hengeres alakkal, és körülbelül tíz láb átmérővel. Félreérthetetlenül halról volt szó; kopoltyúval lélegzett, de olyan érthetetlen módosulásokkal, mint a kezdetleges mellső lábak és hat ujjal ellátott másik láb a mellső uszonyok helyén. Ezek a tények legvadabb találgatásra adtak okot. Az a különös száj, az a vastag, pikkelyes bőr, és az az egyedüli, mélyen ülő szem keltettek mély megdöbbenést. Amikor pedig a preparálást végző tengerbiológusok megállapították, hogy ez a hatalmas organizmus legfeljebb pár nappal ezelőtt születhetett, a közérdeklődés különös magasságokig szökött. Orne kapitány, tipikus jenki ravaszságával, szerzett egy akkora edényt, mely elég nagy a furcsa test számára, és különös zsákmányát borsos díj ellenében mutogatta. Egy jól menő asztalossal társulva tengeri múzeumot alapított, melynek fő látványossága az ominózus test volt, levitorlázott délre a felkapott Martin’s Beach körzetébe, lehorgonyzott a hotel kikötőjében és kaszált a belépőjegyekből. A tárgy bámulatos belső szervei, és furcsasága voltak, melyek a közelből és távoli vidékekről is érkező természettudomány iránt érdeklődők fantáziáját olyannyira izgatták, hogy ez lett a szezon szenzációja. Ami természetesen, mint egyedülálló dolog – a természettudományos mértékkel nézve is – teljes mértékben érthető volt. A halbiológusok egyértelműen kimutatták, hogy teljesen különbözik a floridai partoknál hasonlóképpen kifogott óriási haltól; ami, szintén hihetetlen mélységekből származik, talán több ezer láb mélységből. Agya és legfontosabb szervei meglepően magas fejlettségi szintre utalnak, és túl mutatnak minden ismert arányosságon, ami ezideig a halakra jellemző volt.

Július 20-án a szenzáció csak tovább nőtt az edény és a furcsa kincs elvesztésével. Az előző éjszaka viharában az edény leszakadt a hajókötélről és örökre eltűnt az emberek számára, de vele együtt eltűnt az őr is, aki az ítéletidő ellenére a hajón aludt. Kiterjedt tudományos érdekeltségek álltak Orne kapitány mögé, de nagy számban érkeztek Gluchester-i halászcsónakok is, alapos és mindenre kiterjedő kutatást hajtottak végre, ám nem született más eredmény, mint a kíváncsiság és a szóbeszéd fokozódása. Augusztus 7-vel a reményt feladva Orne kapitány visszatért a Wavecrest Vendéglőhöz, Martin’s Beach-i üzleti ügyeinek rendezésére és bizonyos, ismert biológusokkal is találkozott itt, akik a hotelben várták érkeztét. A rémálom a következő napon, augusztus 8-án este érkezett.

A félhomályban szürke tengeri madarak lebegtek alacsonyan a part mellett és a felkelő hold egy fénylő ösvényt vágott a vízfelületen. Fontos a táj minden részletére, és minden benyomásra pontosan visszaemlékezni. A parton pár homokfutó kocsi állt és néhány késői fürdőző; akik attól a távoli villától csatangoltak el idáig, mely egy rózsabokrokkal szegélyezett zöld dombtetőn áll észak felé, vagy a szomszédos sziklacsúcsra épült vendéglőtől, melynek impozáns tornyai a pompát és gazdagságot hirdetik. Mélyen a partszakasz belsejében a látogatók egy másik csoportja is feltűnt, pihenők a nyaraló teraszán és ablakos kupolás verandáján, aki mutatkozott lenni élvezve a belső teremből kihallatszó tánczenét. A látogatóknak ebbe a csoportjába tartozott Orne kapitány és kísérete is. Csatlakoztak a fürdőző csoporthoz, miképp a vendégek közül oly sokan, mielőtt a rémületes események bekövetkeztek. Persze tanúban nem volt hiány, mégis összezavarodtak: a látottak kiváltotta félelem és bizonytalanság miatt nem volt egybehangzó vallomásuk.

Hogy mikor kezdődött a lidércnyomás, pontosan nem tudjuk, bár a többség úgy fogalmazott, hogy eléggé kerek hold volt, „körülbelül egy lábnyira” fent a látóhatár alacsonyan szálló párafelhői fölött. Említették a holdat, mert ahogy ők látták, látszólag abból az irányból indult ez a – furcsán óvatos, lassú, fenyegető fodrozódás, amelyik a távoli látóhatár irányából hömpölygött a visszavert holdsugarak pislákoló sávja mentén, bár úgy tűnt, a hullámok ne mérik el a partot.

Nem sokan emlékeztek erre a fodrozódásra, amikor később felidézték az eseményeket, de úgy tűnt nagyon jellegzetes volt, magassága és mozgása is eltért a normál hullámokétól. És ahogyan odakinn a nyílt vízen a távolban megtört a hullám valamiféle fekete zátonynál, hirtelen halálos kiáltás tört fel a tenger csillogó víztükre alól; a fájdalom és kétségbeesés hangja, mindössze egy pillanatra, ahogy az irgalom ilyen rettentő rövid idő alatt elérte.

Elsőnek – természetes módon – a két szolgálatban levő vízimentő reagált a hangra, fiatal, vállas fickók fehér fürdőruhában, mentőmellényükön hatalmas vöröskereszttel. S bár munkájuk során hozzászoktak a veszélyhez, a bajba jutottak segélykiáltásaihoz, ez a földöntúli sikoly ismeretlen volt számukra, nem volt jellemző a fuldoklókra. Nagy gyakorlatuk és ismeretük birtokában nem tétováztak, és a már begyakorolt, szokott módon fogtak a mentéshez.

Futás közben felkapták az első kezük ügyébe eső, előkészített mentőövet, a hozzárögzített kötéltekerccsel együtt. Egyikük a kötélcsomót oldotta, miközben már az összecsődülő tömeg felé rohantak a part mentén; oda, ahol az örvénylő víz közelében a hang forrását sejtették. Ezt elérve egyikük azonnal a hang feltételezett irányába dobta a mentőövet. Ahogy a könnyű mentőöv eltűnt a hullámok között, a tömeg izgatottan várta annak a bajba került szerencsétlen a felbukkanását; mohón lesték a folytatást.

De a mentés, ahogy nemsokára kiderült, nem ment olyan gyorsan és könnyen, ahogy feltételezték; erősen kellett húzniok a kötelet, a két izmos őrszem megmozdítani sem tudta a kötél végén a víz alatt rejtőző tárgyat. Ehelyett, úgy találták, hogy minél nagyobb erővel próbálják húzni a kötelet, a tárgy annál nagyobb erővel tart ellen, s apránként talán még fokozódik is az ellenállás. Pár percig erőlködtek és mindig kicsit beljebb és beljebb húzta őket a furcsa erő, míg lábuk már a sekély vízben állt.

Egyikük hátrakiabálva kért segítséget a parton bámészkodó emberektől, akikhez a kötéltekercs szabad végét hajította. Abban a pillanatban több erős férfi is sietett megragadni a kötelet, közöttük elsőként maga, Orne kapitány. Ekkor már több mint egy tucat markos férfi keze próbálta meg kifelé húzni a kötelet a vízből, továbbra is eredménytelenül.

Akármekkora hévvel húzták is, a furcsa erő a kötél víz alatti végén nőttön-nőtt, egyik oldal sem lankadhatott egy pillanatra sem, a kötél már olyan mereven feszült, mint a legszilárdabb acél. Mind a küzdelemben résztvevők, mind a bámészkodók kíváncsisága az egekig szökött a víz alatti rejtélyes erő természetét illetően. A remény, hogy életben marad a bajba jutott ember, lassan elenyészett, már csak a tragédia okozójára voltak kíváncsiak az emberek, legyen az: bálna, tengeralattjáró, víziszörny, vagy egyéb démon. Először az alapvető emberi természet motiválta cselekedeteiket, de később már csak a rejtély felderítésének céljából markolták oly rettenetes elszántsággal a kötelet.

A legvalószínűbbnek azt vélték, hogy egy bálna nyelte le a mentőövet, Orne kapitány tehát odakiabált a partra, hogy készítsenek elő egy csónakot, hogy megközelíthessék, megszigonyozzák és a partra vonszolják a láthatatlan leviatánt. Néhány férfi azonnal szétszóródott a parton, hogy megfelelő vízi járművet keressen és készítsen elő a bálnavadászathoz, s hamarosan vállalkozó személyek is akadtak, akik a kapitányt szándékoztak a feszes kötél mellett leváltani – természetesen ő akarta a vadászatot irányítani. A kapitány számára érdektelen volt, hogy bálna vagy más ismeretlen lény ellen fog harcba indulni, ekkor semmitől nem rettent volna vissza. Elképedve gondolt bele, minő erővel és hatalommal rendelkezhet egy kifejlett egyed abból a fajból, mely ötvenlábnyi mérettel és az ehhez tartozó tulajdonságokkal jön a világra.

És most változott a bámulatos csoda szempillantás alatt megdöbbentő véletlenszerűséggel rettenetté, s váltott ki kábító döbbenetet mind a kötelet markoló emberekből, mind a parton tébláboló bámészkodókból. A kapitány hátrafordult, hogy helyet cserélhessen azzal a férfival, aki át akarta venni a helyét a kötélnél, ám valami megmagyarázhatatlan erő Orne-t a földhöz szögezte, s ekkor döbbent rá, hogy a kötelet sem tudja elereszteni. Úgy tűnt, sorsa elrendeltetett, s valamennyi szerencsétlen társa, aki a kötelet húzta-szorította, ugyanígy járt. Csapdába estek... A tényt természetesen nem fogadták belenyugvással, ám a rejtélyes földöntúli erő a kötelet, mint valami béklyót vagy pórázt, áldozataival együtt lassan, undorítóan és könyörtelenül húzta a tenger mélye felé...

Elmondhatatlan döbbenet lett úrrá a vízben és a parton, egy rettenet, melynek tanúi a teljes tehetetlenségbe, mentális kábulatba merültek. Nem moccantak, mint akiket főbe kólintottak, a lélekölő döbbenet egyszerűen letaglózta az embereket, s utólag is csak szégyellős kifogásokat keresve próbálták egymásnak ellentmondó válaszokkal magyarázni a történteket. Tudom, hogy így történt, az egyik tanú én voltam.

Folytatódott a harc az életért, pár hiábavaló sóhaj és őrjítő sikoly után egyes arcokon a csendes belenyugvás jeleit véltem felfedezni. Továbbra is ott álltak, araszoltak a halvány holdfényben, kísértetszerű, vak végzetük felé. A sor monoton tekergőzött jobbra-balra,miközben a víz már a térdükig ért. A hold félig egy felhő mögé bújt, s a félhomályban a vonalban imbolygó férfiak sora százlábúnak tűnt... valamiféle baljós, hatalmas százlábúnak, ami a szörnyű, lopakodó halál szorításában tekergőzik.

Feszesebbé és feszesebbé vált a kötél, ahogy a két végéről erősebben és erősebben húzták, s eközben lágy hullámok kezdték nyaldosni a partot. Lassan közeledett a dagály, s ahol korábban nevető gyermekek játszottak és suttogó szerelmesek ölelték egymást, most kérlelhetetlen hullámok martak a homokba. A pánikba esett embercsorda vakon hullámzott hátrafelé, ahogy a víz ellepte lábaikat, s közben az életükért küzdők ijesztő vonala undorítóan lengett, tekergett, félig elmerülve. Az áldozatokat a bénult tanúktól már jókora távolság választotta el. Teljes csend honolt a tájon.

A kába tömeg pedig mind távolabb és távolabb húzódott a dagály elől, némán, döbbenten bámulva, tétován, egyetlen tanács vagy bátorító kiáltás nélkül. A levegő várakozással telt meg: a küszöbön álló, soha nem látott rémálom vészjóslóan közeledett...

A percek órákká nyúltak, és az emberi kígyó törzsei csendben lengtek, ahogy emelkedett a dagály. A hullámok ütemesen csapkodtak, lassan, iszonyúan, a vízben rekedtek sorsát megpecsételve. Sűrűbb felhők takarták most el a felkelő holdat, s a víztükrön fénylő ösvény hamarosan elhalványult.

Már szinte teljes homályban tekergett a mozgó fejek kígyója, s amikor egyikük-másikuk hátratekintett, hamuszín arcok és égő szemek találkoztak a sötétben. Gyorsabban és egyre gyorsabban gyülekeztek az égbolton a felhők, s végül a sötét eget lázas láng éles nyelve hasította fel. Villámok közeledtek, először halkabb morajlással, mely nemsokára fülsiketítő erősségűre nőtt. Ekkor a vihar a tetőfokára hágott, hatalmas dörrenéssel, melynek visszhangja szinte megrázta a partot, a tengert, s ez a dörrenés oly felhőszakadást nyitott meg, melyet talán még nem látott ez a sötét világ.

A tehetetlen tanúk ösztönszerűen menekültek a vihar elől, a szirtbe vágott sziklalépcsőn a szálloda teraszáig futottak. A vendégek között találgatások és pletykák kaptak szárnyra, olyanok például, hogy túlélők kerültek elő. Én legalábbis így vettem ki az elhangzott összefüggéstelen, zavart kifejezésekből félmondatokból. Páran, akik itt a szállodában vettek ki szobát, most pánikszerűen húzódtak vissza lakosztályaik védelmébe az ismeretlen rettenet elől, míg mások a teraszon maradtak, hogy onnan próbálják nyomon követni a tragédia menetét. A parton a hegymagasságúvá nőtt hullámok tövében tovább folytatódott a kilátástalan küzdelem, a sűrűn felvillanó villám fényében az emberi kígyó fejei tisztán látszottak. Utólag visszaidéztem ezeket a fejeket és a kidülledő, erőlködő szemeket – a szemeket, melyekből tisztán visszatükröződött egy gonosz világegyetem minden félelme, rettenete és kábulata; az idők kezdete óta összegyűlt minden bánat, bűn és nyomor, átkozott remények és beteljesületlen vágyak, rémület, utálat és lelki fájdalom – szemeket, melyekben a poklok örök lángjainak lélekölő fájdalmai égtek.

És ahogy a távolba meredtem az emberfejek vonalán túl, képzeletemben feltűnt még egy szem, egyetlen szem, hasonlóképpen égve, oly kegyetlen célt tükrözve, mely agyamnak visszataszító és befogadhatatlan, majd a látomás rövidesen elillant. Egy ismeretlen vízió foglya voltam, az átkozott feszülő kötél vonala; csendes sikolyaikat és kimondatlan imáikat csak a fekete hullámok és a éjszakai szél démonai hallották.

Ott most a felbőszített égből feltört a sátáni hang egy olyan őrült kataklizmája, amely korábban elkerülhetőnek tűnt. A csillapodó tűz vakító fényei között a mennyország hangja pokoli átkokkal visszhangzott, és minden elveszett fájdalom egyetlen apokaliptikus hangzavarba keveredve harsogott vissza, a ciklopszi lárma bolygó-hasogató zengésébe. A viharnak vége volt, az eső hátborzongató hirtelenséggel szűnt meg és a hold egyszerre több halvány sugarát is a furcsán nyugodt tengerre vetette.

Már nem látszottak a fejek a parton. A víz nyugodt és elhagyott volt, csak egyetlen erőtlen fodor törte meg, ahogy a hold fénye ösvényt vágott a vízen, egy örvény látszott a távolban, messze túl a furcsa kiáltás forrásától. De ahogy a messzeségbe meredtem, arra, amerre az ezüstös ragyogás áruló fénysugarai mutattak, lázas képzelettel és agyonhajszolt érzékekkel... füleimben ott visszhangzik valamiféle mélységesen gyenge és baljós kacaj.

Vitális Imre fordítása