Rejtélyek vesznek körül minket, jó természetűek és gonosz természetűek egyaránt. Véleményem szerint ismeretlen világban élünk, barlangok és árnyak között, s osztoznunk kell rajta a félhomály titokzatos lakóival. Elképzelhető, hogy az emberiség néhányszor már eljutott a fejlődés magasabb fokára, ezt azonban utóbb rendszerint elfeledte, midőn visszahanyatlott a sötét barbarizmusba. Meggyőződésem továbbá, hogy ezekből az ősi korszakokból mindmáig fennmaradtak bizonyos szörnyű hagyományok, noha sokkal jobban járnánk, ha az emlékezetük is kiveszett volna.

(Arthur Machen)

1.

Néhány hete Pascoag községben sok találgatásra adott okot egy megtermett, jókötésű, egészségesnek tűnő férfi különös viselkedése. Az illető gyalogszerrel érkezett Chepachet felől, az országutat követve átvágott az alsó lakónegyeden, majd balra fordult, a falu főutcájára, amely – néhány szerény irodaépület jóvoltából – eléggé városias hangulatú. Ezen a ponton minden látható ok nélkül hisztériás rohamot kapott: előbb néhány másodpercig furcsa arckifejezéssel meredt a legnagyobb épületre, majd rémülten kiabálva futásnak eredt, egészen a következő útkereszteződésig, ahol megbotlott és elesett. Miután az aggódó polgárok fölsegítették és leporolták, megállapították róla, hogy magához tért, nem sérült meg, és szemlátomást komolyabb következmények nélkül átvészelte a váratlan idegrohamot. Az idegen zavartan motyogott valami magyarázatfélét, hogy az utóbbi időben kissé túlerőltette magát; aztán rohanvást, lesütött szemmel visszasietett a chepacheti országútra, és elindult rajta visszafelé, amerről jött. Egyesek megfigyelték, hogy amíg ki nem ért Pascoagból, inkább botladozott és nekiment ennek-annak, de nem nézett szét, makacsul a földre szegezte tekintetét. Ezt a viselkedést sokan rendkívül különösnek vélték egy erős, egészséges, rendezett külsejű férfiember részéről, kiváltképp amikor valaki felismerte benne egy köztiszteletben álló, Chepachet környéki malomtulajdonos bérlőjét.

Mint kiderült, Thomas F. Malone-nak hívták, és New York-i rendőrdetektív volt, aki orvosi javallatra töltötte a vidéken betegszabadságát, miután hosszas és megerőltető nyomozást folytatott valami hátborzongató bűnügyben, mely ráadásul tragikus balesettel zárult. A gyanúsítottakat ugyanis nagyszabású razzia keretein belül tartóztatták le, melynek során néhány régi téglaház összeomlott, s a szerencsétlenség számos emberéletet követelt mind az őrizetbe vett személyek, mind az intézkedő hatósági közegek köréből. Malone jelen volt az esetnél – mi több, maga is csak csodával határos módon élte túl –, s érthető módon szörnyű sokkot kapott. Azóta betegesen irtózik minden épülettől, amely a kollégáit maguk alá temető téglaházakra emlékezteti. Ez a szokatlan, ám az adott körülmények között teljesen érthető fóbia aztán valóságos pokollá tette New Yorkban az életét, úgyhogy az ideggyógyász specialisták végül átmeneti környezetváltozást tanácsoltak neki: utazzon vidékre, ahol még véletlenül sem láthat ilyeneket. Egy rendőrorvos, akinek rokonai voltak Chepachetben, eszményi pihenőhelyként javasolta neki a festői kis falut, koloniál stílusú faházaival. Malone-nek tetszett az ötlet, s hamarosan oda is költözött; előzőleg azonban érintkezésbe lépett egy idegorvossal a közeli Woonsockerben, és szigorúan megfogadta, hogy az ő engedélye nélkül nem látogat nagyobb településeket, ahol emeletes téglaépületek lehetnek. Pascoagba újságot vásárolni sétált át, amivel hibát követett el; az orvosi utasítás megszegéséért szörnyű ijedséggel és néhány csúf horzsolással bűnhődött, ráadásul még kínos helyzetbe is keverte magát.

Ennyit tudtak Malone ügyéről a pletykás nyelvek Pascoagban meg Chepachetben, és nagyjából az őt kezelő ideggyógyászok is. Pedig nekik kezdetben sokkal többet akart mondani, ám erről később sietve letett; rájött ugyanis, hogy senki sem hisz neki, s míg jobb esetben legfeljebb udvarias bólogatásra számíthat, rosszabbikban akár tébolydába is csukhatják. Így hát Malone lakatot tett a szájára, és egy szóval sem tiltakozott, amikor orvosai egyhangúlag arra vezették vissza látványos idegösszeroppanását, hogy részese volt a szörnyű tömegszerencsétlenségnek, amikor a brooklyni Red Hook negyedben összedőlt néhány elhanyagolt téglaház, számos bátor rendőr halálát okozva. Szakvéleményükben hangsúlyozták az előzmények fontos szerepét: a páciens eleve roppant idegi megterhelésnek volt kitéve, hisz túlfeszített iramban dolgozott egy olyan ügyön, amely még a közismerten rosszhírű Red Hook viszonyai között is döbbenetesen brutálisnak számított. A váratlan tragédia volt az utolsó csepp a pohárban.

Egyszerű, közérthető magyarázat volt, amit mindenki elfogadott és méltányolt; Malone pedig, nem lévén ostoba ember; maga is mindig erre hivatkozott. Ugyan mit érne el vele, ha a prózai gondolkodású átlagpolgárok előtt sötéten célozgatna az emberi felfogóképességet meghaladó borzalmakra, a város titkos bugyraiban tenyésző mételyre, a letűnt korok gonosz szellemére, mely rákos fekélyként rágja bele magát a vén, barátságtalan háztömbökbe? Minden bizonnyal gumifalú szobába zárnák, és eszükbe sem jutna fizetett jutalomszabadságra küldeni, hogy nyugodtan kipihenhesse magát valahol vidéken. Malone misztikus hajlamai ellenére értelmes ember volt. A hátborzongató és bizarr talányok megoldásának legjobb eszközét, az ösztönös megérzés képességét kelta őseitől örökölte; az elemző, logikus elme, amellyel ízekre boncolta mások érveit, s kimutatta a különbséget valószínűtlen és lehetetlen között, s sajátja volt. Ez a különös párosítás minden jelentősebb akadályon átsegítette őt s születése óta eltelt negyvenkét esztendőben, bár kétségkívül szokatlan mederbe terelte élete folyását; elvégre ahhoz képest, hogy egy György-kori villában született és a dublini egyetemen végezte tanulmányait, a hivatását jóformán egy idegen világban találta meg.

Most, hogy chepacheti magányában végre háborítatlanul végig gondolta mindazt, amit Red Hookban látott, hallott és tapasztalt, Malone hosszas megfontolás után úgy döntött, hogy senkivel sem fogja megosztani a titkát – beleértve a hallgatást fogadók örök menedékét, az asztalfiókba zárt papirost is. Amíg él, őrzi; aztán magával viszi a sírba. Okkal ítélte roppant veszedelmesnek, hiszen ez a titok egy vasakaratú küzdőt – őt magát – néhány óra leforgása alatt reszkető idegronccsá alázott; a szánalmas nyomornegyedet, a jellegtelen arcok egybemosódó tengerét viszont kísérteties, baljós lidércnyomássá változtatta.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Malone megtartotta magának a gondolatait. Már akkor sem számolt be senkinek az indítékairól, amikor – látszólag minden józan megfontolást fölrúgó ötlettel – úgy döntött, hogy hátat fordít múltjának, s életét a soknyelvű New York-i alvilág örvénylő forgatagában fogja leélni. Barátai, régi iskolatársai megrökönyödéssel fogadták váratlan elhatározását. Mi keresnivalója ott neki? Mit érdeklik azt a fantáziátlan csőcseléket az ő meséi a rejtett művészetekről és a rég letűnt álmokról? Malone azonban meglátta a titkos csoda zöld lángját ebben a lármázó, tolongó, kifelé pénzéhes, befelé istentelen tömegben. Később, mikor új New York-i ismerősei mind kigúnyolták őt ábrándos természete miatt, szótlanul mosolygott. Csúfondárosak és cinikusak voltak vele, nevetség tárgyává tették, amiért folyton ismeretlen rejtélyek után kutat, és biztosították róla, hogy New York manapság már kizárólag silány és hétköznapi jelenségekkel szolgálhat neki. Egyikük hajlandó lett volna tetemes összegben fogadni, hogy Malone – aki rendszeresen publikált a Dublin Review-ban, s elismert amatőr szerzőnek számított – semmiféle olyan témát nem talál New York-ban, amit érdemes lenne megírni; még a városi alvilág életéről sem tudna egy érdekes történetet kanyarítani. Most, utólagosan visszatekintve Malone megállapította, hogy a sors szörnyű iróniával igazolta a keresetlen próféta szavait. A város mélyén erjedő iszonyat, melyre végül egy pillantást vethetett, csakugyan alkalmatlan volt irodalmi témának. Ha megpróbálná írásos formában feldolgozni – ami egyébként nem állt szándékában, s talán képes sem lett volna rá –, az eredmény ahhoz a könyvhöz hasonlítana, amit egy német Poe-ismerő szerint „nem lehet elolvasni, mert nem engedi elolvasni magát”.

2.

Malone-nek mindig különös érzéke volt a felszín alatt lappangó titkokhoz – nem a koholtakhoz, a valóban létezőkhöz. Gyermekkorában rányílt a szeme a dolgok mélyén rejlő szépségre és harmóniára; elnyerte a sorstól a költők adományát. Később azonban a nyomor, a keserűség és a száműzetés sötétebb régiók felé terelte tekintetét, s ő iszonyodva látta, mekkora részt hasított ki a gonosz a minket körülvevő világból. Az emberi életet allegorikusan képzelte el, mint egy fény-árnyék stúdiumokból álló, hatalmas szénrajzot, melyben különböző művészi stílusok keverednek. Hol meghitt és egyszerű, mint a gyerekfirkák; hol csak mozgalmasságában teljes, reneszánsz ihletésre; hol gúnyos-kihívó, Beardsley nyomán; hol szilánkokra hullik akár egy antik vázafestmény. És ezen a monumentális fantáziaképen Malone nagyon gyakorinak látta azt a vonalvezetést, amely Gustave Doré finomabb, kevésbé erőteljes metszeteire emlékeztette: ha ezeket elég sokáig nézi az ember, a legközönségesebb, mindennapos formák egyszerre csak hátborzongatóvá válnak; valami iszonyatos és megnevezhetetlen sejlik fel mögöttük.

Malone a sors egyik nagy jótéteményének vélte, hogy a kimagasló értelmi képességekkel rendelkező emberek általában nem veszik komolyan az ősi misztériumokat, együgyű babonaságnak tartják őket. Ha ugyanis néhány művelt, kivételesen intelligens személy (vagy egyetlen igazi lángelme) komolyan elmélyedne a régi, lesüllyedt kultuszok titkos tanaiban, abból olyan szörnyű bonyodalmak támadhatnának, melyek alkalmasint nemcsak az emberiséget sodornák a végpusztulás szélére, hanem akár az egész világot is – így az indoklás. Ezek a gondolatok persze elég betegesek voltak, de nem görcsösödtek rögeszmékké. Malone nem hirdette őket úton-útfélen, ritkán bocsátkozott róluk vitába, s akkor sem szenvedélyesen; a feszültség első jelére témát váltott, és kedélyes humorával orvosolta a hangulaton esett csorbát. Tulajdonképpen maga sem vette igazán komolyan a balsejtelmeit, csak felszínesen eljátszadozott velük. Ami a különféle misztériumokat illeti, voltak ugyan róluk bizonyos fokú ismeretei, ám ezeket csupán társasági szinten hasznosította, amikor szűk baráti körben elmesélt olykor egy-egy hajmeresztő történetet. A hisztéria csak akkor tört ki rajta, amikor a munkaköri kötelesség váratlanul és alattomosan egy igazi pokolfészekbe röpítette, melyben legtitkosabb félelmei látszottak életre kelni.

Amikor először hallott a Red Hook-ügyről, Malone a Butler Street-i kapitányságon szolgált. Red Hook egész Brooklyn legrosszabb hírű városnegyede, egy hatalmas, teleszemetelt labirintus a régi kikötőkerületben, szemben Govemor’s Islanddel. Mocskos, zsúfolt utcái a rakpartról kapaszkodnak fel a dombhátakra, ahol kettő közülük – a Clinton Street meg a Court Street – elkanyarodik a Borough Hall felé. A házakat túlnyomórészt téglából építették, a tizenkilencedik század első negyedétől a közepéig terjedő időszakban; néhány sötétebb sikátorban és mellékutcában az a fajta régies ízű hangulat uralkodik, amit az irodalomban többnyire „dickensi”-nek szokás nevezni, valódi változatát pedig csupán azok találják vonzónak, akik kizárólag regényekből ismerik. A lakosságot szír, spanyol, olasz és fekete népelemek reménytelen összevisszasága alkotja; amelybe a szomszédos negyedekből még skandináv és amerikai szórványok is vegyülnek. A hangok és szagok valóságos Bábele ez a környék; az utcai lárma napközben folyamatos zsongássá mosódik össze, melyből időnként furcsa kiáltások emelkednek ki, mintegy visszafeleselve s kikötőnek; ahol a gőzsípok messzebőgő orgonakoncertjéhez a koszos mólókon megtörő hullámverés zúgása szolgáltat zenei aláfestést. A partszegélyen valaha sokkal elviselhetőbb volt a helyzet: az alsó utcákat világos szemű tengerészek népesítették be, a rakpart mentén; az emelkedő tövében sorakozó házakban pedig tisztes, rendszerető polgárcsaládok éltek. Ennek a boldogabb korszaknak a pusztuló hagyatéka itt-ott még látható: egy karcsú templomtorony; egy művészien faragott homlokzat; egy elkoptatott lépcsőfeljáró; egy pókhálósan felrepedezett bolthajtás; két féregrágta kapuoszlop; egy tér közepén díszpázsit és virágágyások maradványai, körülöttük rozsdamarta védőkorlát, kovácsoltvas ágai jobbra-balra széthajlítva. Az épületeket errefelé inkább kőből emelték, egyik-másikat körablakos kupola koronázta; régente ezekből hajósgazdák és -kapitányok hozzátartozói fürkészték a tengert.

Az anyagi és szellemi hanyatlás e zűrzavarából száz meg száz nyelvjárásban szálltak az égre a durva szitkok és káromkodások. Az utcákon csapatokba verődve kóboroltak a munkátlan naplopók, hol ordítozva; hol gajdorászva, de szinte mindig részegen. Ha kívülálló vetődött a negyedbe, a legjobb esetben is különös élményben volt része: amerre járt, számos házban kialudtak a fények; gyors kezek húzták a függönyöket, sötétbőrű, bűnöktől szétmart arcok tűntek el az ablakokból. A városi főhatóságok hol szigorral, hol engedményekkel, hol átfogó reformokkal kísérleteztek, hogy visszaszorítsák az elképesztő méreteket öltő bűnözést, a helyben szolgáló rendőrök azonban nemigen siették el az ötletszerűen változó utasítások végrehajtását. Ők már rég lemondtak az állapotok javításáról, inkább azért küzdöttek, nehogy még tovább romoljanak; így is csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudták megakadályozni, hogy Red Hook rossz példája meg ne fertőzze a szomszédos városnegyedeket. Ahol megszólalt a járőr csengője, ott nyomban kísérteties némaság borult az egész környékre, és a letartóztatottak sohasem bizonyultak túl közlékenynek. A hivatalos hatósági nyilvántartásban csaknem annyiféle bűncselekmény szerepelt, ahány nyelvjárást a lakosság beszélt, és ugyanolyan változatosak is. A skála a rumcsempészettől és az illegális bevándorlók rejtegetésétől az okirat-hamisításon és a közszeméremsértésen keresztül egészen a rablógyilkosságig és a legvisszataszítóbb csonkításokig terjedt. Hogy a nyilvántartásba vett bűncselekmények száma alatta maradt a központilag becsült tűréshatárnak, az nem a lakosság érdeme volt – hacsak annyiban nem, hogy sokan közülük mesterfokon értettek a különféle gaztettek elleplezéséhez. Nyílt titok volt, hogy Red Hookba minden hónapban több ember érkezett, mint ahányan elhagyták, nem számolva persze a vízi jármű nélkül a tenger felé távozókat; és minél gyakorlottabban űzte valaki a hallgatás művészetét, annál nagyobb esélye volt rá, hogy ne kerüljön az utóbbiak közé.

Mindenki látta, hogy Red Hookban abnormális állapotok uralkodnak, magyarázatot azonban nem találtak rá, teljesen tanácstalanul álltak a probléma előtt. Egyedül Malone fejtette meg a talányt, és ő sem egyhamar. Még az ő kifinomult ösztöne is csak késve figyelt fel: a városnegyedet deformáló befolyásra, annyira óvatosan, türelmesen és ravaszul munkálkodott.

Red Hook, bár haloványan és szinte kitapinthatatlanul, egy titok stigmáját viselte magán – s ez a titok iszonyúbb volt szinte valamennyi bűnnél, amit a törvénytisztelő polgárok megvetésükkel sújtanak, a papok meg a filantrópok pedig kisebbíteni igyekeznek. Malone, akinek dús képzelőereje alapos tudományos ismeretekkel párosult, tisztában volt vele, hogy ha a modern ember kívül kerül a törvényesség szabályozórendszerén, akkor mindennapos életében, ünnepi rítusaiban hajlamos a primitív félmajomi lét legősibb és legsötétebb ösztönmintáit követni. Nem csupán zsigeri szinten keltett hát benne undort és nyugtalanságot azoknak a véreres szemű, himlőhelyes fiataloknak a látványa, akik időnként népes csapatokba verődtek a kora hajnali szürkületben, majd lassú, vánszorgó körmenetre indultak, káromkodva és furcsán dudorászva. Ezek a fiatalok sohasem mutatkoztak egyenként, mindig csak csoportosan. Hol az utcasarkokon ácsorogva mustrálták a járókelőket, mintha díszőrségen állnának; hol a kapualjakba húzódtak vissza, és különös dallamokat játszottak olcsó hangszereken. Kedvenc gyülekezőhelyük egy önkiszolgáló étterem volt a Borough Hallon; gyakran lehetett itt látni őket, amint az asztaloknál szunyókáltak vagy beszélgettek. Ilyenkor általában különféle szemérmetlen témákról folyt a szó, és nemigen törődtek vele, hallgatózik-e valaki; más esetekben viszont roppantul ügyeltek erre, például amikor viharvert, koszos taxikban dugták össze a fejüket, és suttogóra fogott hangon tárgyaltak egymással. Ha nem fértek el mind egy kocsiban, kisebb csoportokra oszolva kihajtottak valami félreeső találkahelyre, amelyben nyilván előre megállapodtak. Ilyen célokra előszeretettel választottak öreg, romos, bedeszkázott ablakú házakat, de magába az épületbe sohasem mentekbe, legfeljebb behúzódtak a bejárati lépcső árnyékába.

Malone-t sokkal jobban érdekelték és aggasztották ezek a fiatalok, mint a kapitányságon munkatársai előtt mutatta, mert a titkok végtelen világába nyúló vezérszálat látott bennük, afféle Ariadné fonalát, amit ha sikerülne elég hosszan visszagombolyítani, bizonyára elvezetne valamely baljós, rejtelmes, vénségesen vén ősmintához. Persze ő más oldalról közelítette volna meg a feladatot, mint nyomozókollégái, akik szorgos munkával irdatlan mennyiségű tényanyagot halmoztak föl az érintettekről, melyet aztán az irodai fogalmazók lelkiismeretesen rendszereztek: személyi adatok, szokások, baráti kör, időpontok, találkozóhelyek... Az eredmény semmitmondó és unalmas volt, Malone ösztönösen érezte, hogy ezek a fiatalok valamiféle hátborzongató őshagyomány kései letéteményesei: csonka, töredékes örökségük eredetileg olyan világhódító kultuszoknak és félelmetes tanoknak képezte részét, melyek vénebbek voltak az emberiségnél. Erre utalt szoros összetartásuk, a belső rivalizálás teljes hiánya, és az a rendkívül különös tény, hogy hiába roskadoztak az íróasztalok az összegyűjtött adattömeg alatt, az ügyben eljáró detektíveknek még feltételesen sem sikerült azonosítaniuk a szervezet – vezetőit – sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem tudtak semmit a belső felépítéséről. Úgy tűnt, a fiatalok ápolatlansága, hanyag szokásai valójában nagyon is szigorú rendezettséget takarnak.

Malone nemhiába olvasott olyan könyveket, mint Miss Margaret Murray munkája, A boszorkánykultusz Nyugat-Európában. Tudta, hogy ott a parasztok és az őslakók körében egészen a legújabb időkig fennmaradt a titkos gyűlések és orgiák kiterjedt rendszere, melyek a néphitben mint fekete misék és boszorkányszombatok bukkantak fel. A rejtőző hagyomány csaknem kétezer évig virágzott a katolikus kereszténység legfontosabb törzsterületein, s egyenes leszármazottja volt ama sötét ősvallásoknak, melyek még az indogermán bevándorlás előtt uralkodtak a kontinensen. Hogy ennek a turáni eredetű termékenység-kultusznak és rontó mágiának a pokoli gyökerei napjainkra teljesen elsorvadtak volna, azt Malone egy pillanatig sem hitte; és gyakran eltűnődött rajta, vajon mennyivel vénebbek és gonoszabbak lehetnek némely lappangó tanok, mint az az ellenük intézett leghajmeresztőbb vádiratokban áll.

3.

Malone-t végül Robert Suydam ügye rántotta bele a Red Hookban zajló események sodrába. Suydam tudós hajlamú, különc remete volt, régi holland családból, amely azonban sohasem tartozott a leggazdagabbak közé. Flatbushban lakott, egy tágas, de elhanyagolt kúriában, amelyet a nagyapja még akkoriban épített, amikor az egész település mindössze másfél tucat koloniál stílusú házból állt. Ezeket azóta mind lebontották, úgyhogy most a Suydam-ház volt a városka legöregebb épülete, nem számítva persze a főtéren emelkedő református templomot, amely egyébként sokkal szívósabban dacolt az idővel. Igaz, a tornyán megsűrűsödött a repkény, az udvar kerítését belepte a rozsda, a cinterem gondosan ápolt gyepén pedig megszaporodtak a holland feliratú sírkövek; ettől eltekintve azonban a templom szinte megszólalásig ugyanúgy nézett ki, mint a régi metszeteken.

A Suydam-kúria egy alacsony dombháton állt, évszázados tölgyek és szilfák koszorújában. Tartozott hozzá egy kimondottan szerencsétlen méretű földdarab is, kertnek túl nagy, birtoknak túl kevés. Megközelíteni legkönnyebben a Martense Street felől lehetett, de még ez is jó fertályórás sétát jelentett az erdővé vadult parkban. Robert Suydam több mint hatvan évet töltött ebben a környezetben, főleg olvasással és elmélkedéssel; huzamosabb időre mindössze egyetlen alkalommal hagyta el, még ifjú éveiben, egy teljes nemzedékkel korábban. Nem sokkal szülei váratlan és titokzatos halála után tanulmányútra indult az Óvilágba, ám tengerre szállását követően sokáig nem érkezett róla semmi hír, úgy hogy Flatbushben már azt fontolgatták; árverésre kellene bocsátani a birtokot. Ekkor azonban hirtelen megjelent Suydam, egy árva szóval sem magyarázva nyolcéves távollétét, és újra betelepedett családi örökségébe. Nagyon otthonosan berendezkedhetett, mert a RedHook-ügy kezdetéig mindössze három ízben töltött két egymást követő éjszakát a falain kívül; ennél többet pedig soha. Szabályszerű remeteéletet élt, mivel anyagi viszonyai nem tették lehetővé, hogy személyzetet tartson, s nősülés pedig – úgy tűnt – meg sem fordult a fejében. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy nyűg volt neki a vendéglátás, amit éreztetett is régi barátaival, míg azok sorra el nem maradoztak.

Az udvarházból csak három földszinti szobát használt, ezeket maga tartotta rendben; mivel a többivel egyáltalán nem törődött, a patinás épület állapota nemsokára rohamosan romlani kezdett. Ha elvétve mégis látogatója érkezett – általában valamelyik távoli levelezőpartnere kereste fel –, a legnagyobb helyiségben fogadta a három közül. Ez a tágas, magasított mennyezetű bibliotéka volt, a falba épített tölgyfapolcokkal, melyek ívben meghajolva roskadoztak a vaskos, öreg könyvek súlya alatt. Suydam gyűjteménye lenyűgözően impozáns volt, akárhány múzeumnak becsületére válhatott volna. Sajnos azonban a polcok között valami roppant szívós penészgombaféle üthetett tanyát, amely a könyvekben ugyan – csodával határos módon – szinte egyáltalán nem tett kárt, magát a szobát viszont fullasztó dohossággal árasztotta el, még folyamatos szellőztetés mellett is. Mindehhez hozzájárult; hogy a gyűjteményben számos megcsonkított, megperzselt és egyéb módon károsodott példány is helyet kapott, amelyek még ilyen siralmas állapotban is becses ritkaságok voltak, de kétségkívül elég rút látványt nyújtottak. Valószínűleg a fenti tényezők együttes érvényesülése okozhatta, hogy Robert Suydam könyvtárában általában nem érezték jól magukat a látogatók. Még az erős idegzetűek sem kívántak tovább időzni benne a feltétlenül szükségesnél, egy ízben pedig az egyik vendég olyannyira nyomasztónak találta a hangulatát, hogy röviddel érkezése után máris menekülésszerűen távozott az udvarházból.

Flatbush egyre gyorsabb ütemű növekedése, mely végül a Brooklynba való beolvadáshoz vezetett, nem befolyásolta Suydam életmódját, hacsak azáltal nem, hogy egyre kevésbé számított közismert figurának. Az idősebbek olykor még összesúgtak mögötte az utcán, a legtöbb új lakos számára azonban csak egy testes, öreg csodabogár volt, aki fésületlen, ősz üstökével, borostás arcával, foltos, fekete öltönyével és aranygombos sétapálcájával ugyan jó néhány gunyoros-derűs pillantást vonzott magára, de semmi több. Malone, mielőtt munkaköri kötelességéből kifolyólag kapcsolatba került vele, még látásból sem ismerte őt, bár a nevét olykor hallotta emlegetni, a különféle középkori babonák egyik jeles szakértőjeként. Még két kultúrtörténeti dolgozatát is olvasta – újságokba Suydam nem írt, de néhány tanulmányát füzetes formában kiadatta –, az egyik a Faust-mondakörről szólt, a másik a KabbaláróI. Egy művelt barátja ajánlotta őket figyelmébe, még idézett is belőlük pár sort emlékezetből; és jó tanácsot adott, mert a dolgozatok valóban a téma mélyenszántó ismeretéről és eredeti, szellemes gondolkodásról tanúskodtak.

Robert Suydam tehát hosszú ideig pusztán egy név volt Malone számára. „Ügy” akkor lett belőle, amikor több távoli rokona közös bírósági keresetet adott be ellene, és súlyosbodó elmezavarára való hivatkozással kérték cselekvőképtelensége kimondását, illetve gyámság alá helyezését. Kívülálló szemmel nézve ez meglehetősen váratlan, sőt drasztikus lépésnek tűnt a részükről; ők azonban minden fórumon fennen hangoztatták, hogy súlyos döntésüket alapos megfigyelések és elkeseredett viták után hozták meg, szándékaik tiszták, s őszintén aggódnak öreg, magányos rokonuk sorsa miatt.

Mint a törvényszék előtt mondották, az utóbbi időben furcsa változásokat tapasztaltak Suydam beszédmódjában és viselkedésében. Így például homályosan célozgatott valamiféle „hamarosan bekövetkező csodára”, és gyakori látogatásokat tett Brooklyn egyik rossz hírű negyedében, amire semmiféle értelmes magyarázattal nem tudott szolgálni. Ahogy öregedett, egyre jobban elhanyagolta magát; néha úgy nézett ki, mint valami útszéli csavargó. Újabban már a nyilvánosság előtt sem szégyellt ilyen lezüllött állapotban mutatkozni. Többször is látták így a földalatti vasút állomásain, máskor meg a Borough Hall köztéri padjain, ahol rossz külsejű feketékkel beszélgetett. Néhány rokonának folyton arról fecsegett, hogy hamarosan határtalan erők ura lesz; időnként fölényes mosollyal ismételgetett különböző értelmetlen szavakat – például „Sephiroth”; „Ashmodai”, „Samaél” –, amiket nyilván valamiféle varázsigéknek hitt. Kiderült továbbá, hogy nemcsak az egész évi jövedelmét költötte el hónapok alatt, hanem a megélhetését biztosító alaptőkéből is tetemes összegeket vont el. Ennek nagyobb részén furcsa könyveket vásárolt, párizsi és londoni ügynökök közvetítésével; itt nyilván otromba szélhámosságnak esett áldozatul, mert a könyvek között egyetlen angol nyelvű sincs javarészt primitív kriksz-krakszokat tartalmaznak, ugyanakkor Suydam felháborító summákat fizetett értük. A maradék pénzén kibérelt egy koszos földszinti lakást Red Hookban, és gyakorlatilag be is költözött, szinte minden idejét itt töltötte.

Éjszakánként nagy számban fogadott furcsa vendégeket: naplopókat, feketéket, külföldieket, mindenféle kikötői söpredéket. Hogy bent a lakásban mi történt, azt egészen pontosan nem lehetett megállapítani, mivel a régi ablakot lecserélték sötétzöld palacküvegre, annyi azonban ezen keresztül is látható volt, hogy Suydam valamiféle ünnepélyes cselekmény vezéralakjaként tevékenykedett. A magándetektívek, akik rokonai megbízásából megfigyelés alatt tartották, arról is részletesen beszámoltak, miféle hangok szűrődtek ki az utcára az éjféli összejövetelekről: kiáltozás, énekszó, táncoló lábak dobogása. Mindannyian egybehangzóan állították, hogy a benti zsivajt hallgatva feszengő érzés fogta el őket, és nem bánták volna, ha mielőbb véget ér; indoklásul azt hozták fel, hogy ezek a hangok valahogy mások voltak, mint várták, illetve egyikük pontosítása szerint túl elragadtatottak, túl eksztatikusak.

Suydam nem fogadott ügyvédet, saját maga védekezett a vádak ellen, s ez kétségkívül nagyban hozzájárult, hogy a rokonok keresetét végül elutasították. Egyáltalán nem keltette őrült vagy megszállott benyomását, választékos modorban, meglepő szónoki készséggel beszélt; és egyszer sem fakadt ki dühös indulattal vádlói ellen, legfeljebb némi ironizálást engedélyezett magának. Készséggel elismerte, hogy viselkedése és kifejezésmódja az utóbbi időben megváltozott, s azt sem tagadta, hogy reggelente néha elmulaszt borotválkozni, máskor meg szórakozottságból tudományos szakkifejezéseket vegyít a mindennapos beszédbe. Mindennek egyszerűen az a magyarázata, hogy rendkívül fontos kutatómunkát végez, amely érzése szerint a közeljövőben világhírűvé fogja tenni a nevét, mihelyt nyilvánosság elé tárja az eredményeit; egyébként erre utalt a „közelgő csoda” meg a „határtalan erők” emlegetésével is. Bevallotta, hogy hibát követett el, amikor így fogalmazott: gondolnia kellett volna rá, hogy a képes beszéd felfogásához egyfajta értelmi alapszint szükséges, a jámborabb elmék mindent szó szerint vesznek. Hogy a rokonai nem ismerik a szanszkrit és a gót írást, arról ő nem tehet; hasonlóképpen elhárítja magától a felelősséget az ügyben, hogy ugyanők a földrajzi vetületábrákat firkálmányokkal tévesztik össze. Tudnivaló, hogy kutatásának fókuszpontjában bizonyos európai hagyományok állnak; ennek fényében talán az sem tűnik furcsának, hogy szoros kapcsolatot tart fent külföldiekkel, valamint időnként tanulmányozza népdalaikat és -táncaikat. Hogy ezt a munkát nyugodt körülmények között végezhesse, ahhoz természetesen szüksége volt egy bemutatóteremre, és a Red Hook-i ingatlan nemcsak azért tűnt ideálisnak, mert a legtöbb közreműködő ebben a negyedben lakik, hanem az olcsó bérfekvése miatt is. Egyébiránt nagyon örül neki, hogy a rokonai ennyire szívügyüknek tekintik az ő anyagi jólétét, nehogy költségekbe verje magát vagy elszegényedjen; ígéri, hogy végrendeletében érdemeik szerint viszonozza majd kedvességüket. Ami az érdekes ötletet illeti, hogy valamiféle titkos klikk vagy szövetség ki akarná forgatni őt a vagyonából, s ennek érdekében otromba cselekhez folyamodna, nos, ez az elgondolás nem is látszik annyira abszurdnak. Köszöni rokonainak, hogy felhívták a figyelmét a veszélyre; legyenek nyugodtak, meg fogja tenni a szükséges óvintézkedéseket, hogy aki még egyszer ilyesmivel próbálkozik, az csúnyán megkeserülje.

Miután Robert Suydam a törvényszéken előadott védekezésében ízekre szedte az ellene felhozott vádakat, a felmentés nem lehetett kétséges; aki hallotta higgadt érvelését, az nem hihette elmebetegnek. Az ítélethirdetés után szabadon távozhatott, rokonai pedig – a Suydamok, a Corlearok és a van Bruntök – rezignált undorral visszahívták a magándetektívek népes seregletét, akik eddig az ő megbízásukból minden lépését nyomon követték.

Ezen a ponton léptek be az ügybe a szövetségi és a helyi hatóságok, utóbbiak képviseletében Malone is. A brooklyni rendőrség kezdettől fogva érdeklődéssel tekintett a Suydam körül zajló bonyodalomra; sőt, szigorúan nemhivatalosan ugyan, de itt-ott már bele is avatkoztak. A kiindulópontot a Suydam-rokonság által felfogadott magándetektívek jelentették, akiket alapvetően egy idős, emberkerülő tudós megfigyelésére szerződtettek; ehhez képest hamarosan nem várt nehézségekbe ütköztek: Néhányan közülük, akik rendelkeztek rendőrségi kapcsolatokkal, erről az oldalról próbáltak segítséget szerezni; meglepően könnyen meg is kapták, mert ekkor már magasabb körökben is sokan néztek gyanakodva a különc tudósra. A bizalmi alapú együttműködés során aztán kiderült, hogy új szövetségeseit – akikből sikeres törvényszéki beszédében „néptáncosokat” csinált! – Suydam valójában Red Hook leghírhedtebb, legveszedelmesebb bűnözői közül toborozta. Legalább egyharmaduk volt visszaeső súlyosabb elbírálás alá eső bűncselekményekben: rablásban, orgazdaságban, embercsempészetben. Nem lett volna túlzás azt állítani, hogy az öreg tudós ismeretségi köre Red Hookban felölelte valamennyi szervezett bűnbanda felső vezérkarát, amelyik az utóbbi években valamelyes jelentőségre tudott vergődni a városnegyedben. Amerikai csak mutatóba akadt ebben a társaságban, a többséget frissen honosított külföldiek alkották; végül pedig voltak néhányan – a legvadabbak –, akiket vagy visszafordítottak Ellis Islandről, vagy eleve próbát sem tettek vele, és kínai ember-csempészek közvetítésével kerültek Red Hookba.

Időközben a Parker Place zsúfolt nyomornegyedében – azóta más nevet adtak neki –, ahol Suydam lakást bérelt magának, egy rejtélyes kolónia csírázott ki a semmiből. Alacsony, sötét bőrű, vágott szemű idegenek alkották, akik arab ábécével írtak, ám ha valaki az Atlantic Avenue környékén élő szírektől kérdezősködött róluk, azok szinte ijedten tiltakoztak a légből kapott ötlet ellen, hogy bármi közük is lehetne hozzájuk. Papírjaik nem voltak, így hát tulajdonképpen mind egy szálig ki lehetett volna toloncolni őket; csakhogy a rendőrök nemigen lelkesedtek a gondolatért, hogy ilyen csip-csup ügyek miatt felforgassák Red Hook ingatag nyugalmát. Évente négyszer-ötször így is kénytelenek voltak megtenni; nagyjából ilyen időközönként kapott fel a sajtó egy-egy különösen brutális bűnesetet a negyedből, és a felháborodott közvéleményt meg kellett nyugtatni valamivel.

A vágott szeműek egy hihetetlenül lepusztult kőtemplomba jártak, amelyet szerdánként táncteremnek rendeztek be; neogótikus tornya a kikötőkerület legelhanyagoltabb körzetében magasodott az égre. Névleg katolikus volt, de nem akadt olyan keresztény pap egész Brooklynban, aki elismerte volna megszentelt földnek; a rendőrök pedig igazat adtak nekik, ha éjszakánként a környéken őrjáratozva meghallották, miféle zajok szűrődnek ki odabentről. Malone-t, aki a fülén kívül ősi, kelta ösztönére is hagyatkozhatott, még akkor is nyugtalanította ez a hely, ha üresen és kivilágítatlanul állt. Többször is előfordult vele, hogy a néptelen templom közelében olyan érzése támadt, mintha egy roppant basszusorgona dübörögne valahol mélyen az utca kövezete alatt, amelynek dallama, miközben áttör a kőzetrétegeken, önmaga deformált torzképévé fajzik, afféle akusztikus Qasimodóvá. A többieknek nem voltak ilyen gondjaik; ők csak a nyilvános istentiszteletektől irtóztak, főleg az emberi sakálvonítás meg az eszeveszetten püfölt dobok miatt. Mikor megkérdezték róla Suydamot, némi tűnődés után azt felelte, szerinte valami nesztoriánus rítus csökevénye lehet, melyet utóbb sámánisztikus elemekkel dúsítottak föl, talán Tibetben. Maguk a jövevények szemlátomást mongolok, méghozzá Kurdisztán vidékéről, mert arab betűkkel csak az ottani törzsek írnak. Bizonyára... ámde Malone nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Kurdisztán egyúttal a Yezidi-nemzetség hazája is, a hírhedt perzsa ördögimádók egyetlen olyan klánjáé, amely túlélte Mohamed próféta kíméletlen tisztogatásait.

Bárhogyan is tegyen, a Suydam-ügy kapcsán folytatott vizsgálódás során bizonyossá vált, hogy ezek a hívatlan jövevények egyre nagyobb számban sokasodnak el Red Hookban; hogy miféle fondorlatos módon csempészik be őket a városba, annak sem a tengerészet, sem a bevándorlásügyi hivatal, sem a kikötői rendőrség nem tudott a nyomára jutni. Hamarosan elözönlötték a Parker Place-t, és kirajzottak a magaslati negyedbe, ahol a világ minden tájáról összeverődött lakosság a gyökértelenek testvérösztönével fogadta őket. Zömök testalkatukkal és jellegzetes arcberendezésükkel, melyben a ferdén álló szemek és a kiugró járomcsontok domináltak, szinte nevetségesen festettek a tradicionális amerikai ruhákban. Egyre sűrűbben tünedeztek fel a Borough Hallon, a dologtalan őgyelgők és más gyanús alakok között, míg végül elodázhatatlanul szükségessé vált, hogy hivatalosan számba vegyék őket, felmérjék jövedelemforrásaikat és vagyoni helyzetüket, s akik nem rendelkeznek közülük megfelelő iratokkal, azokat összegyűjtve átadják az illetékes idegenrendészeti szerveknek. A művelet a szövetségi és a helyi hatóságok szoros együttműködésének jegyében zajlott, vezetésével Malone-t bízták meg. Amikor megkezdte tevékenységét Red Hookban, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami sötéten tátongó szakadék szélén egyensúlyoz, mely névtelen és torz borzalmakat rejt, túloldaláról pedig az esküdt ősellenség figyeli bukdácsolását gúnyos vigyorral, Robert Suydam kövér és ápolatlan alakjában.

4.

A nyomozói munka sokrétű és változatos: a hanyag sétálgatás közben végzett megfigyelés és a kedélyes hangulatú társalgás éppúgy az eszköztárába tartozik, mint a letartóztatott személyek átgondolt kihallgatása, ahol a kiszolgáltatottság légkörét a megfelelő pillanatban egy szál cigaretta vagy egy korty brandy odakínálása oldja fel. Ezekkel a módszerekkel Malone számos részletet megtudott a Red Hookban kibontakozó mozgalomról, mely hovatovább már-már fenyegető méreteket öltött. A jövevények valóban kurdok voltak, és egy ismeretlen dialektusban beszéltek, amely nem csekély fejtörést okozott a nyelvészeknek. Akik munkát vállaltak közülük, jobbára kikötői rakodók és engedély nélküli házalók voltak, mások görög éttermekben szolgáltak fel vagy újságot árultak a sarki bódékban. Többségük azonban nem rendelkezett semmiféle kimutatható jövedelemmel; ezek nyilván bűnözésből éltek, melynek még a legártalmatlanabb ágazata a csempészkereskedelem volt, elsősorban italneműekkel. Az áru éjszakánként hajókon – valószínűleg kis tehergőzösökön – érkezett, majd evezős csónakokba rakodták át; ezek aztán eltűntek egy bizonyos tehermóló alatt, s egy titkos csatornán egy földalatti tóhoz jutottak. A tóbarlangot alagutak kötötték össze a fölötte emelkedő épülettel; ez volt s csempészbanda központja. Malone sajnos nem tudta azonosítani sem a mólót, sem a csatornát; sem a házat, mert adatközlői meglehetősen zavaros emlékeket őriztek róluk, és a beszédüket még a szaktolmácsok sem értették teljesen; egyelőre azt sem sikerült kiderítenie, honnan nyeri folyamatos utánpótlását a kolónia. Minden letartóztatott mongol-kurdot kifaggatott, hogy honnan, milyen úton és miért jöttek Red Hookba; az első kérdésre roppant szűkszavúan feleltek, s másodikra hazug és félrevezető válaszokat adtak; a harmadiktól pedig szemlátomást megrémültek, és attól fogva egy árva szót sem lehetett kihúzni belőlük. A töredékes vallomásokból nagyjából annyit lehetett összerakosgatni, hogy valami istenség a papjain keresztül hatalmat ígért nekik egy messzi, idegen földön, ahol paradicsomi bőségben és világraszóló hírnévben élhetnek majd. Nem bizonyultak beszédesebbnek a régi vágású bűnözők sem, akik közül sokan a jövevényekkel együtt látogatták a Suydamnál rendezett éjszakai összejöveteleket. A helyszínt a rendőrök természetesen állandó megfigyelés alatt tartották, s hamarosan rájöttek, hogy Suydam időközben további lakásokat bérelt, ahová a beavatott vendégek jelszóval juthattak be. Három régi, emeletes téglaházat mindenestül lefoglalt magának; itt elsősorban azokat a kísérőit szállásolta el – méghozzá teljesen szabályosan, helyhatóságilag bejelentve –, akik kezdettől fogva hűségesen kitartottak mellette. Flatbushi családi kúriájában már nagyon kevés időt töltött, nyilván csak könyvekért járt haza. Ahogy teltek a hetek, mindjobban elhanyagolta magát, külseje már egészen elvadult. Malone kétszer is megpróbálta kikérdezni, ám mindkét alkalommal merev elutasításba ütközött. Suydam kijelentette, hogy nem tud semmiféle titkos összeesküvésről, hacsak az ő zaklatására nem szövődtek ilyenek; ami a mongol-kurdokat illeti, fogalma sincs, miért jöttek és mit akarnak, de az igazat megvallva nem is túlzottan érdekli. Ő a negyedben élő bevándorlók folklórját tanulmányozza, illetve tanulmányozná, ha nem tartanák föl idétlen kíváncsiskodással állítólag művelt emberek. Arról nem tehet; hogy egyes vizsgálati alanyai illegálisan tartózkodnak az országban, nem szokta elkérni az irataikat. Felelős honpolgárként természetesen minden támogatást megad a hatóságoknak, cserébe viszont elvárja, hogy azok ne zavarják őt tudományos kutatómunkájában. Malone megemlítette, milyen kiválónak találta a Kabbaláról írott dolgozatát, az öreg Suydam azonban ettől sem lett barátságosabb. Átlátszó manővernek vélte a dicséretet, amivel megpróbálnak a bizalmába férkőzni, s mikor látogatója továbbra sem tágított, végül oly visszataszító módon riasztotta el, hogy Malone undorodva visszavonult, és más információforrások után nézett.

Hogy mit derített volna ki Malone, ha tovább dolgozhat az ügyön, sohasem fogjuk megtudni. Ezen a ponton ugyanis valamilyen nevetséges félreértés támadt a szövetségi meg a helyi hatóságok között, és a nyomozás elakadt, majd több hónapra felfüggesztették. Malone-t más feladatokkal bízták meg, amiket lelkiismeretesen el is látott; az üggyel kapcsolatos érdeklődése azonban nem lankadt, s gyakran töprengett el rajta, mi történik valójában Robert Suydam körül. A megfeszített iramú munkában mindenesetre nem sok ideje maradt efféle tűnődésekre, mert New Yorkban ekkoriban rendkívül elszaporodtak az emberrablások meg a megmagyarázhatatlan eltűnések, s a megrettent közvélemény mind kíméletlenebb nyomást gyakorolt a hatóságokra.

Nagyjából ekkortájt vette kezdetét Suydam meghökkentő, senki által nem várt átalakulása, amit a legtöbben örömmel üdvözöltek, egyesekre azonban még az eddigi tevékenységénél is nyugtalanítóbban hatott. Egy délután általános meglepetésre frissen nyírva és borotválva, ízléses és makulátlan öltözékben bukkant fel a Borough Hallon, s ettől fogva napról napra előnyösebb külsővel mutatkozott. A megjelenésében beálló változások egyenként aprók és szinte észrevehetetlenek voltak, az összbenyomás azonban határozottan kedvezőnek bizonyult. Ápolatlansága megszűnt, tekintetébe élénk csillogás költözött, mozgása ruganyossá és lendületessé vált; lassanként a fölös testsúlytól is sikerült megszabadulnia, ami nagyon sokat javított a fellépésén. Mogorva modora már a múlté volt, az emberekkel nyíltabban és barátságosabban viselkedett, kimondottan szellemes társalgónak tartották. Mind gyakrabban fordult elő, hogy fiatalabbnak nézték a koránál, hiszen még a haja is visszasötétedett, noha szemlátomást nem festette. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre kevésbé öltözködött régimódian, s végül azzal ejtette ámulatba új barátait, hogy szerződést kötött egy építési vállalkozóval a flatbushi Suydam-kúria általános tatarozására és felújítására. A munkálatok befejezése alkalmából fényes fogadást adott, amelyre nemcsak régi ismerőseit invitálta meg – már akikre emlékezett még –, hanem azokat a rokonait is, akik nemrég még tébolydába akarták csukatni; mint a címükre postázott meghívóban hangsúlyozta, a maga részéről meg nem történtnek tekinti a kínos incidenst. Néhányan kíváncsiságból jöttek el, mások a látszat megőrzése végett; az ünnepség azonban ragyogó sikernek bizonyult. A hajdani remete valamennyi jelenlévőt elbűvölte szellemességével, udvarias modorával és megnyerő viselkedésével.

Suydam bejelentette, hogy tudományos kutatómunkáját befejezte, az eredményeket pedig vaskos tanulmányban összegezte, melynek gondozását egy tekintélyes tengerentúli szakkiadó vállalta, közzététele már folyamatban van. Ő maga időközben abba a szerencsés helyzetbe került, hogy anyagi erőforrásai jelentős mértékben kibővültek; hálával gondol arra az atyai jó barátjára Európában, aki ennyi év után sem feledkezett meg közös tanulmányaikról, s végrendeletében őt nevezte meg kiterjedt birtokai örököseként. Miután immár sem a munkakényszer; sem a szegénység nem szorongatta, végre lehetősége volt rá, hogy kiegyensúlyozott életvitellel, gondos diétával és rendszeres testgyakorlatokkal helyrehozza hanyatló egészségét. Hátralévő éveit derűs, elégedett nyugalomban szeretné tölteni, mintegy a sors kegyéből visszafiatalodva.

Ez utóbbi kifejezést a jelenlévők különösen találónak érezték, és általános volt a vélemény, hogy Suydam szokásos szónoki tehetségével megtalálta azt a nyelvi fordulatot, amely a legköltőibb módon: hangsúlyozza a megjelenésében tapasztalható változást. A fogadás végeztével a vendégsereg igen elégedett hangulatban oszlott fel, mindenki derék embernek tartotta a házigazdát. Red Hookban Suydam egyre ritkábban mutatkozott, inkább a jómódú, tisztes polgárok társaságát kereste. A rendőrök észrevették, hogy az éjszakai összejövetelek többségét most már a régi kőtemplomban tartják; a Parker Place-i lakás, bár továbbra is nagy volt benne az egészségtelen jövés-menés, mintha veszített volna népszerűségéből.

Ekkor két olyan esemény következett be, melyek látszólag nem álltak összefüggésben egymással, Malone azonban mindkettőt nagy fontosságúnak ítélte az ügy szempontjából. Az első nem járt különösebb feltűnéssel, legfeljebb némi ízetlen pletykálkodásra adott okot az effélére hajlamos körökben. Az Eagle hasábjain napvilágot látott egy közlemény, amely bejelentene Robert Suydam eljegyzését a bayside-i illetőségű Miss Cornelia Gerritsen-nel, egy igen jó családból való hajadonnal; aki csaknem ötven évvel fiatalabb volt a vőlegénynél, és távoli rokonságban állt vele. A másik esemény sokkal nagyobb port vert fel, és a rosszhírű templommal volt kapcsolatos, amit a szerdai zenés rendezvények miatt a népnyelv gúnyosan „Táncos Templomnak” keresztelt el. Miután bejelentés érkezett, hogy egy földszinti ablakában a járókelők futólag látni vélték az egyik elrabolt gyermek arcát, a rendőrség rajtaütést intézett az épület ellen. Malone részt vett a bevétésen, és kihasználta az alkalmat, hogy alaposan körülnézzen. Az akció eredménytelennek bizonyult – a templomot a tornya csúcsától a pincéig átkutatták, de egy árva lelket sem találtak –, ám Malone sok olyasmit látott odabent, amire titkos kelta ösztöne érzékenyen és nyugtalanul reagált. Először a primitív stílusban megfestett szentképek gúnyos, pökhendi arckifejezése döbbentette meg; a főalakok olyan obszcén öltözékben, pózban és környezetben voltak ábrázolva, hogy az még laikus szemmel is kész istenkáromlásnak tűnt, de legalábbis botrányos szemérmetlenségnek. Az ógörög felirat sem nyerte el Malone tetszését a szószék fölött: egy antik varázsformulára ismert benne, amivel még ifjúkorában találkozott egyszer, mikor klasszika-filológiát hallgatott a dublini egyetemen. Szó szerinti fordításban így hangzott:

Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között vándorolsz az éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra, Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen áldozatunkat!

Miközben olvasta, jeges bizsergés futott végig Malone hátán, és eszébe jutott a basszusorgona tompa zengése, amit bizonyos éjszakákon hallani vélt a templom alól. Összeborzadt, mikor meglátta, hogy az oltáron álló fémüst széle körös-körül rozsdától vöröslik; és úgy rémlett neki, mintha a templomhajó dohos levegőjében valami furcsa, rettenetes szag emléke kísértene. Az orgonaszó gondolata nem hagyta nyugodni, ezért a pince átkutatását személyesen vezette. A rendőrök kétszer jelentették, hogy semmi érdemlegeset nem találtak, s ő kétszer adta parancsba, hogy kezdjék elölről; harmadjára aztán megesett rajtuk a szíve. Ösztönösen irtózott ettől a helytől, de nem volt biztos a dolgában – amit látott, az közönséges ízléstelenség is lehetett, ahogy az otromba elme elképzeli, és a suta kéz megvalósítja az impozáns díszítést.

Ahogy Suydam esküvőjének kitűzött napja közeledett, a sajtó közbotrányt csinált az emberrablási hullámból. Az áldozatok többségükben a legnagyobb nyomorban élő családok gyermekei voltak, akik miatt általában senki sem emeli föl a hangját, ám a rohamosan szaporodó bűnesetek havi összesítése végül már oly ijesztő számokat adott ki, hogy mégis kitört a közfelháborodás. Az újságok határozott fellépést követeltek a hatóságoktól, és a Butler Street-i kapitányság rezignált beletörődéssel küldte vissza Red Hookba a rendőreit, hogy nyomok és bizonyítékok után kutatva felkavarják a bűnök e miazmás mocsarát. Malone boldog volt, hogy fölveheti az elejtett szálat, és sikerült engedélyt kicsikarnia a feletteseitől, hogy razziát tarthasson a Parker Place-en, Suydam egyik bérelt házában. Hivatkozott rá, hogy a környéken lakók éjszakánként sikolyokat hallanak az épületből, és a mögötte futó sikátorban egy piros kendőt találtak. Maga is tisztában volt vele, hogy ez elég ingatag alap, de makacs kitartással párosítva végül elegendőnek bizonyult a felhatalmazás kiverekedéséhez.

Elrabolt gyermekeket – mint az előrelátható volt – nem találtak ugyan a házban, egy kezdetleges berendezésű vegykonyhát viszont igen, nem is beszélve a hámló vakolatú falakat borító képekről, ábrákról, feliratokról. Mindez végérvényesen meggyőzte Malone-t, hogy valami természetellenes szörnyűség nyomára bukkant. A képek részben visszataszító szörnyeket ábrázoltak, minden elképzelhető méretben és formában, részben pedig groteszk módon eltorzult emberalakokat. Valamennyi szöveget vörössel írták; de többféle alfabétum szerint: a latin, görög, arab és héber betűkön kívül Malone még legalább három ismeretlen jelrendszer elemeit tudta elkülöníteni, és talált néhány olyan alakzatot is, amiről nemigen lehetett eldönteni, képi ábrázolás-e vagy felirat. Képzett filológus lévén úgy-ahogy el tudta olvasni a szövegeknek mintegy felét, de jóformán semmit nem értett belőlük; ami keveset mégis, az módfölött nyugtalanította. Egy ismételten felbukkanó formula például egyfajta hebraizált görög dialektusban íródott, tartalmilag pedig azokra a pokoligázó varázsszövegekre emlékeztette Malone-t, melyek a hellenisztikus Alexandria egyes dekadens köreiben voltak használatosak.

HEL. HELOYM. EMMANVEL. SABAOTH. AGLA. TETRAGRAMMATON. AGYROS.

OTHEOS. ISCHYOS ATHANATOS. IEHOVA. VA. ADONAI. SADAY. HOMOVSI-

ON. MESSIAS. ESCHEREHEYE.

A padlót csaknem valamennyi helyiségben körök és pentagrammák borították; a legtöbbet egyszerűen felfestették, néhányat azonban mélyen körbevéstek, és akadt egy olyan is; amit szabályosan beleperzseltek a parkettába, nyilván valami felizzított hegyű fémeszközzel. Mindez arra vallott, hogy ennek az ósdi, piszkos téglaháznak a lakói igencsak különös hitszokásoknak hódolhattak. A legfurcsább leletre azonban a pincében bukkantak: egy halom szabványos méretű és súlyú aranytéglára az egyik sarokban, amelynek az álcázására semmilyen kísérlet nem történt, csak valami ócska vásznat vetett rá valaki hanyagul. Mivel a lakók közül senki sem jelezte tulajdonigényét, a kincset hatósági raktárba szállították, törvényes birtokosa azonban később sem jelentkezett érte, a kilétének kiderítésére tett erőfeszítések eredménytelenek maradtak. Nem sikerült tisztázni az aranytéglák eredetét sem; viseltek ugyan bélyeget, ám ez a hatósági nyilvántartásban szereplő egyetlen öntödéével sem egyezett, még a külföldiekével sem. Leginkább valamiféle hieroglifára emlékeztetett, bár a felkért egyiptológus szakértők nem tudták azonosítani; egyébként a pince falait, ahol a kincset találták, ugyanez a jel díszítette.

Az általános Parker Place-i gyakorlattal ellentétben a ház lakói nem önkényes foglalók voltak, hanem szabályosan bejelentett lakosok, akik Robert Suydammal álltak szerződéses viszonyban. A razzia során az intézkedő közegekkel szemben csupán passzív ellenállást tanúsítottak, még akkor is, amikor néhányat közülük különböző okokból őrizetbe vettek. A letartóztatott személyek többségét később szabadon bocsátották, kivéve egy semmiféle papírokkal nem rendelkező mongol-kurd csoportot, akiket kitoloncoltak az országból, továbbá egy szökésben lévő és egy körözött bűnözőt, akik ellen eljárás indult. Mivel lényegében semmi törvénybe ütközőt nem találtak, az épületből csak az aranykincset szállították biztos helyre, egyébként nem nyúltak semmihez. A Butler Street-i rendőrkapitány mindenesetre rövid, semleges hangvételű levélben fordult Suydamhoz, melyben azt tanácsolta neki, válogassa meg alaposabban a bérlőit, különös tekintettel a romló közállapotok miatt nyugtalankodó közvéleményre. Ilyen hangulatban nem elképzelhetetlen, hogy a zaklatott kedélyű polgárok a szokottnál csekélyebb toleranciával reagálnak a szabad vallásgyakorlás bizonyos extrém formáira, írta a kapitány; az pedig rendkívül sajnálatos lenne, ha az efféle kellemetlen; ám végső soron érthető súrlódásokból Mr. Suydamnak anyagi kára származna.

5.

Beköszöntött a június, s csakhamar magával hozta a szenzációs kézfogó napját. Dél körül Flatbushban már ünnepi hangulat uralkodott, az öreg holland templom környékén alig lehetett parkolóhelyet találni. A templomkaputól a főutcáig futószőnyeget terítettek le. Az utóbbi években egyetlen helyi esemény sem történt errefelé, mely pompában és jelentőségben a Suydam-Gerritsen esküvővel vetekedhetett volna, és noha az ifjú párt a Cunard-mólóhoz kísérő tömeget túlzás lett volna a brooklyni társaság krémjének nevezni, ám az újdonsült férj Red Hookban kultivált baráti köréhez képest valóságos arisztokráciát alkottak. Öt órakor a parton búcsúintegetésre lendültek a kezek, – az óriási gőzös méltóságteljes lassúsággal elvált a mólótól, orrát komótosan a tenger felé fordított, elhúzott a vontatóhajó mellett, és nekivágott a roppant víztükörnek, melynek túloldalán az Óvilág csodái várják az utazót. Estére elhagyta a külső kikötőt, és azok az utasok, akik még a fedélzeten időztek, hamarosan tanúi lehettek a gyönyörű látványnak, amint az óceán végtelenbe nyúló síkja fölött ékkövekként felszikráznak az első csillagok.

Hogy az idillinek ígérkező nyugalmat a csempészhajó felbukkanása vagy a velőtrázó sikoly zavarta-e meg előbb, azt utólag senki sem tudta eldönteni. Talán mindkettő egyszerre történt, de ezen nem érdemes sokat tépelődni. A sikoly a Suydam házaspár kabinjából jött, és a keménykötésű matróz, aki elsőnek odaérve feltépte az ajtót, bizonyára hajmeresztő dolgokat mesélhetett volna később az esetet kivizsgáló detektíveknek. Hogy a hatóságoknak mégis nélkülözniük kellett feltáró jellegű tanúvallomását, annak az volt az oka; hogy miután egy pillantást vetett az ajtó mögé, ez a megtermett férfi hangosabb üvöltésben tört ki, mint a két áldozat; majd inaszakadtából futásnak eredt; és eszelősen vihogva rohangált fel-alá a fedélzeten, míg el nem kapták, és vasra nem verték. A matróz nyomában érkező hajóorvos, aki a kabinba lépve rögtön felgyújtotta a villanyt, nem őrült ugyan meg, de meg is tartotta magának, amit látott. Titkát csak jóval később fedte fel, miután a Chepachetben lábadozó Malone levelezésbe lépett vele.

A halál oka, írta a doktor, fojtogatás következtében beálló fulladás volt, amit később mind a bíróságnak beadott szakvéleményében, mind élőszóban tett tanúvallomásában leszögezett. Azt viszont már fölöslegesnek vélte hangsúlyozni, hogy a Mrs. Suydam nyakán megfigyelhető nyomok teljesen kizárták a férj bűnösségét; Mr. Suydam keze nem hagyhatott ilyen nyomokat, azon egyszerű oknál fogva, hogy emberi kéz volt. A hajóorvos saját futó hallucinációival sem kívánta traktálni a törvényszéket, ezért nem említette, hogy amikor világosságot gyújtott, a hófehér falról egy érthetetlen jelsor vöröslött a szemébe nyilván valami felirat. Malone-nak később emlékezetből lerajzolta a furcsa jeleket, ami nem esett nehezére, hisz álmában minden éjjel látta őket. Másolata valóban rendkívül pontosnak bizonyult, noha feltehetőleg nem ismerte a káldeus betűket, és nem tudta, hogy a LILITH szót írja le velük.

A két fenti jelenség egyébként ideiglenes, sőt futó jellegű volt: Mrs. Suydam bőre pillanatok alatt kisimult, az a bizonyos felirat pedig hirtelen felvillant majd nyomtalanul elenyészett. A doktor már ott, a kabinban eldöntötte hogy hallgatni fog róluk; ami pedig Suydamot illeti, legfeljebb nem enged be senkit, míg ki nem találja, mihez kezdjen vele. Malone-nak írott leveleiben többször is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a harmadik tényezőt korántsem tudta megfigyelni ilyen közvetlenül. Mindössze annyi történt, hogy mielőtt a villanyégő kigyulladt, a nyitott kabinablak futólag foszforeszkáló derengésbe borult; aztán egy pillanatig mintha halk, gonosz kuncogást vélt volna hallani, amint sebesen távolodik a kinti éjszakában. Voltaképpen tehát semmit sem látott, állította Malone-nak a doktor; bizonyíték gyanánt hivatkozott rá, hogy bár az utóbbi időben álmatlanságban szenved, komolyabb idegi panaszai nincsenek. A fedélzeten időközben a rozoga csempészbárka kötötte le a figyelmet, amelyik pimasz módon olyan közel merészkedett a Cumard Line gőzöséhez, hogy az kénytelen volt megállni, ha nem akarta összezúzni. Némi éles szóváltás után a nagyobbik hajóról átdobtak egy kötélhágcsót, amin aztán néhány nagyszájú, ápolatlan, gyanús külsejű alak mászott fel, valamennyien koszos tengerésztiszti egyenruhában. Suydamért vagy a holttestéért jöttek; tudtak a nászútjáról, és valami rejtélyes okból kifolyólag biztosra vették, hogy meg fog halni közben. A hídon teljes káosz uralkodott, mert a kabinban történt titokzatos tragédia még a csempészgőzös körüli bonyodalmak zűrzavarában, amit ráadásul néhány hisztériás utas pánikkeltése is tetézett, a Cunard-hajó legénysége azt sem tudta, hol áll a feje. Cseppet sem járult hozzá a felfordulás mérsékléséhez, hogy az orvos – miután két matróznak szigorúan meghagyta, hogy senkit se bocsássanak be a kabinba az ő engedélye nélkül – ebben a percben érkezett meg jelentést tenni. Ekkor a Suydamot követelő küldöttség vezetője – egy züllött külsejű, sebhelyes arab, aki körül valóságos felhőkben gomolygott az olcsó szesz bűze – koszos, gyűrött papírdarabot húzott elő az inge elejéből, és a kapitány kezébe nyomta. Egy levél volt az, Robert Suydam kézírásával, mely a következőket tartalmazta:

Kapitány Úr!

Amennyiben utam során váratlanul elhaláloznék, netán valami megmagyarázhatatlan baleset megfosztana cselekvőképességemtől, nyomatékosan arra kérem Önt, hogy akár van még benne élet, akár nincs, mindenképpen szolgáltassa ki testemet e levél átadójának. Fölösleges faggatnia, csak az én utasításaimat követi; amennyiben kísérőkkel érkezett, azok még nála is kevesebbet tudnak. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy teljesítse a kérésemet. Számomra minden ezen áll vagy bukik, és a dolog talán az Ön szempontjából sem lesz közömbös. Később majd megérti. Nagyon kérem, ne hagyjon most cserben!

Robert Suydam

A kapitány összenézett a hajóorvossal, aki közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Erre ráncba szaladt a homloka, de inkább az értetlenség, mint a bosszúság kifejezéseként. Sok ideje nem maradt a döntésre, mert a csempészbárkáról jött küldöttség egyre követelőzőbben viselkedett. Végül kissé tehetetlenül bólintott, és személyesen vezette el a társaságot a Suydam házaspár kabinjához.

A doktor később bevallotta Malone-nak, hogy csellel másfelé terelte a kapitány figyelmét, amikor kinyitotta az ajtót az idegeneknek. Régóta ismerte őt, kemény és kötélidegzetű férfinak tartotta, ebben a szörnyűséges ügyben azonban nem bízott senkiben, igazából még önmagában sem. A küldöttség szokatlanul hosszú időt töltött odabent az előkészületekkel, ő viszont nem mert elmozdulni a kabin elől, és percről percre kínzóbb feszültség gyötörte, úgyhogy végül csaknem elalélt megkönnyebbülésében, amikor megjelentek néma terhükkel. Tetőtől talpig belegöngyölték a felszabdalt ágyneműbe, több rétegben és meglehetősen szellősen, aminek a doktor először nagyon megörült, mert ez eleget takart és a körvonalak sem voltak túl árulkodóak; a következő pillanatban azonban máris rátört a félelem, hátha az a valami kicsúszik a vásznak közül a fedélzetre. Az idegenek ezt szemlátomást ugyanúgy szerették volna elkerülni, mint ő, mert rendkívül óvatosan bántak ormótlan rakományukkal; sikerült is nekik minden további bonyodalom nélkül átemelni a korláton és leereszteni a saját nyomorúságos bárkájuk fedélzetére.

A Cunard Line személyszállító gőzöse folytatta útját, és a hajóorvos egy óra múlva ismét felkereste a Suydam házaspár kabinját, hogy elvégezze az utolsó teendőket, melyek a maguk kellemetlenségében még hátravoltak. Más körülmények között, hivatása régi és tapasztalt művelője lévén, higgadtan és fenntartások nélkül végezte az ilyen munkát; most azonban annyira megviselték az idegzetét az előzetes események; hogy szinte hálásan kapott a lehetőségen, amikor az egyik utas – foglalkozását tekintve törvényszéki kórboncnok – felajánlotta neki a segítségét. Ezzel önhibáján kívül kínos helyzetbe sodorta magát, ismét alakoskodásra, sőt hazugságra kényszerült; s kabinban ugyanis közben hátborzongató dolog történt. Mikor a kórboncnok csodálkozva megkérdezte tőle, hogy miért eresztette le Mrs. Suydam vérét, ő nem azt válaszolta, hogy esze ágában sem volt ilyen oktalan gyalázatot művelni a halottal. Nem hívta fel továbbá társa figyelmét sem a piperepolcról hiányzó illatszeres üvegcsékre, sem a mosdólefolyóra, ahová a szagokból ítélve ezen üvegcsék eredeti tartalma került. Eszébe jutott, hogy az idegenek iszonyú terhükkel bajlódva visszafelé igyekeztek a csempészbárkára a zsebeik furcsán kidudorodtak; és egy pillanatra a rosszullét környékezte az irtózattól. Őszintén reméli, írta egyszer Malone-nak, hogy soha többé nem kell viszontlátnia azokat az embereket; ha ugyan emberek voltak egyáltalán, amiben ő már korántsem bizonyos.

6.

Ugyanezen a júniusi estén Malone, mit sem tudván az óceánjárón zajló borzalmakról, elkeseredetten tevékenykedett Red Hook sötét sikátoraiban. A rosszhírű negyedet váratlan, baljós izgalom szállta meg; a bűnöző söpredék, mintha titkos sugalmazást kapott volna valahonnan, tömegesen gyülekezett a Táncos Templom és a Parker Place-i házak körül, várakozásteljes hallgatásba burkolózva. Megint nyoma veszett három kisgyereknek – kék szemű norvég csöppségeknek a Gowanus-negyed felé eső utcákból –, és az a hír járta, hogy a viking harcosok kései sarjai népes csoportokba verődtek össze Red Hook határán. Malone már hetek óta hasztalan ostromolta feletteseit, hogy indítsanak nagyszabású tisztogatási akciót; a hóbortos kelta álmodozó vészmadárkodása mindeddig süket fülekre talált. Most viszont mindenre elszánt bűnözők és lincshangulatban égő polgárok kóboroltak csapatostul a város utcáin, prózai ésszel is nyilvánvaló volt, hogy a helyzet robbanásveszélyes; a hatóságok végre fölriadtak komótos önbizalmukból, s lázas előkészületeket tettek a döntő beavatkozásra. A végszót az esti órákban futótűzként elharapózó nyugtalanság adta meg: éjfél körül három rendőrkerület indult egyesült erővel bevetésre a Parker Place és környéke ellen. Ajtókat törtek be; rendbontókat vettek őrizetbe; gyertyafényes, okkult ábrákkal telemázolt gyűléstermeken ütöttek rajta, ahol hihetetlen tömegben találtak mindenféle rendű-rangú embereket, díszpalástokkal, fejékekkel és egyéb furcsa holmikkal fölszerelve. A nagy zűrzavarban sok bizonyíték veszendőbe ment, mert egyes tárgyakat az utolsó pillanatban elhajítottak vagy titkos zugokba rejtettek; máskor émelyítően tömény illatú tömjénrudakat gyújtottak meg sietve, hogy elnyomják az árulkodó szagokat. De friss vért a rendőrök szinte mindenütt találtak; és Malone összeborzadt, valahányszor megpillantott egy-egy még füstölgő oltárt vagy áldozati üstöt. Sok helyen szeretett volna lenni egyszerre, s döntése csak akkor esett Suydam lakására, miután az egyik összekötő meghozta neki a hírt, hogy a Táncos Templom kong az ürességtől. Okkal remélhette, hogy a lakásban fontos adatokat talál majd a förtelmes kultuszról, amelyről immár egyértelműen bebizonyosodott, hogy középpontja és vezéralakja Robert Suydam, az öreg okkultista. Várakozásteljes izgalomban égve kutatta át a dohos szobákat, s közben fölfigyelt rá, hogy ha alaposan fölforgatja őket, enyhe temetőbűzt kezdenek árasztani. Sorra vizsgálta a különös tárgyakat, melyek hanyagul szanaszét szórva hevertek mindenfelé: könyvek, zeneszerszámok, aranyrudak, üvegdugós flaskák... Egy ízben egy girhes, fekete-fehér kandúr termett előtte valahonnan, és kísérteties csendben a bokái közé szaladt; fel is bukott benne, és estében még egy kelyhet is magára borított, ami félig teli volt valami vörös folyadékkal. Malone holtra rémült meglepetésében, és ma sem biztos benne igazán, mit látott; de álmaiban olykor felmerül a menekülő macska képe, amint futva távolodik a rendetlen szobákban, s közben valami iszonyú és megmagyarázhatatlan átalakulásba kezd.

Aztán egyszerre csak ott állt a zárt pinceajtónál, és körülnézett valami szerszám után, amivel leküzdhetné az akadályt. A közelben egy nehéz zsámoly hevert oldalt borulva, és a vén, szúrágta ajtólap gyengébbnek bizonyult. Előbb a közepén támadt hosszú repedés, aztán egy rettenetes erejű ütés az egész ajtót kifordította a sarkából – de a túloldalról. Jéghideg légörvény süvített be kavarogva a váratlanul feltáruló nyíláson; feneketlen vermek nyirkos bűzét árasztva; és olyan erővel csapott össze az iszonyattól béna Malone körül, amelynek nincs párja földön-égen, csak másfajta régiókban. Könnyedén szárnyára kapta, mint valami játékszert vagy tollpihét, aztán diadalmas bömböléssel elragadta a tátongó pincetorkon át az örök sötétség szerteágazó labirintusába, melynek láthatatlan falai suttogásokat és jajongó sirámokat visszhangoztak, időnként pedig eszelős gúnykacajt.

Malone természetesen álmodott. Mindegyik idegorvos ezt mondta neki, és ő semmi bizonyítékot nem tudott felhozni az ellenkezőjére. Jobb is lett volna neki, ha álmodik, mert akkor talán nem marják szét ennyire a lelkét a roskatag, ódon téglaházak meg a sötét bőrű, idegen arcok. Ám akkor mindez iszonyú valóság volt, és soha semmi nem törölheti ki emlékezetéből azoknak az éjsötét kriptáknak a látványát. A gigászi bolthajtások alatt roppant rémalakok sejlettek föl a sűrű homályban: lomhán és némán mozdultak, idomtalan mancsuk félig befalt táplálékot markolt, menynek még élő részei sírva rimánkodtak kegyelemért vagy tébolyultan hahotáztak. A rothadás nehéz párái szúrós tömjénfüsttel keveredtek, s ettől az elegytől könnybe lábadt a szem és görcsbe rándult a gyomor. A levegőben amorf, ködnemű, képlékeny szellemek nyüzsögtek alig megfoghatóan, hol külön-, hol egybefolyva. Valahol sötét, nyúlós hullámok nyaldostak ütemesen egy ónixmárvány mólót; aztán vékonyka, ezerhangú üvegcsilingelés gyöngyözött végig az éjszakán, hogy köszöntse egy csupasz, foszforeszkáló teremtény eszelős kuncogását, aki úszva érkezett a fekete vízben, kievickélt a partra, majd megmászta a háttérben magasodó, színarany emelvényt, és gúnyosan vigyorogva legubbaszkodott rá.

Akár egy gonoszul lüktető szív, amelybe és amelyből ezer sugárban árad a végtelen sötétség... Malone gondolatai bódultan, nehézkesen forogtak, képzelete azonban démoni mámorban szárnyalt: baljós képzetek rajzották körül, benyomások bomlottak virágba, lelke mélyén ősi ösztönök ébredeztek. Itt gyökerezik hát a szörnyűséges ragály, amely városokat fertőz meg és fal föl elevenen, s egész népeket olt be a korcspestis bűzével... Itt csíráznak ki a szentségtelen bűnök, itt nemzik őket borzalmas rítusokkal, itt perdülnek vigyorgó haláltáncra, hogy az egész világon végigszáguldanak... Innen burjánzik el az alattomos kór, amely szivacsos torzókká rohasztja áldozatait hogy a végén még a sír is iszonyodva veti ki őket magából... Itt tart udvart a Sátán, mint egykor Babilonban; Lilith buja idomait szűz gyermekek vérében fürdetik. Incubusok és succubusok rikoltanak hódolatot Hekaténak; fej nélküli holdborjak bégetik a Nagy Anya dicséretét. Bakkecskék ugrálnak elátkozott nádsípok zenéjére; aegypánok kergetnek torz testű faunokat a puffadt varangyként gubbasztó kövek között. Nem hiányozhat Moloch és Ashtaroth sem, mert a sötétség e kvintesszenciája kitágítja a tudat határait, és betekintést enged az emberi kézelőerőnek a félelem birodalmába, a tiltott dimenziókba, ahol a csírázó gonosz alakot ölt. A világ és a természet tehetetlen az éjszaka kútjaiból fölfakadó áradat ellen. Sem jelek, sem imák nem fékezhetik meg az iszonyat boszorkánytáncát, mely akkor szabadul el, ha egy elfajzott bölcs a tiltott kulcs birtokában véletlenül rábukkan a vénebb és komiszabb korok bölcsességének valamely mindmáig fennmaradt tárházára.

Hirtelen egy valódi fénysugár villant a képzelet félig-eleven rémképeinek kaleidoszkópjába, és a Malone tudatát betöltő szellemlármába ütemes evezőcsapások zaja furakodott be. Egy csónak úszott a látóterébe, az orrában viharlámpa égett. Odasiklott az iszapos kőmóló mellé, ahol ügyes kezek kikötötték egy roppant vasgyűrűhöz; aztán féltucat sötét bőrű férfi szállt partra belőle, valamennyien tengerésztiszti egyenruhában, és rendkívül óvatosan kiemeltek egy furcsa, hosszúkás csomagot, ami mintha felhasogatott ágyneművel lett volna körülpólyálva. Odavitték a pőre, foszforeszkáló teremtményhez, aki hátborzongató vigyorral nézte közeledésüket az aranyemelvényről, és mikor végre odaértek hozzá, kuncogva megveregette a terhüket. Az egyenruhás jövevények ezután egy holttestet göngyöltek ki az ágyneművásznakból, és lefektették az emelvény elé. A tetem nem lehetett túl friss, szemmel láthatólag erősen bomlófélben volt már, de annyit azért még meg lehetett állapítani róla, hogy ápolatlan, szőrös, elhízott vénember, málladozó fején elvadult, ősz hajsörénnyel. A foszforeszkáló lény megint kuncogni kezdett, mire a férfiak különböző méretű és formájú üvegcséket vettek elő a zsebükből, melyek mind valami piros folyadékot tartalmaztak. Ezzel előbb gondosan bedörzsölték a teremtmény lábát, majd odanyújtották neki az üvegcséket, s ő sorra kikortyolta belőlük a maradékot.

Ekkor a végtelenre nyíló egyik bolthajtásból mennydörgő orgonaszó zendült, valami csonka és torz basszusrobaj, darabos dallamgöröngyökre töredezve, mintha a katakombák gyomra háborogna. Az ocsmány hangra hirtelen megbolydult az éjszaka, körös-körül mozgás pezsdült a felszín alatt, lappangó formák és árnyak bontakoztak ki a sűrű homályból. Malone víziói keltek életre a rejtett bugyrokból és üregekből – vagy tán nem is voltak víziók soha? –, s rajtuk kívül mások, sokkal rosszabbak is; amilyeneket még a sötétség mákonyától megmámorosodva sem bírt és mert elképzelni. Bakkecskék, szatírok és aegypánok, incubusok, succubusuk és lenaurok, hibrid varangyok és amorf légszellemek, kutyatorokkal vérszagra csaholók és örökéhes síri zabálók... ahányan csak voltak, mintha mágneses delej vonzaná őket, mind egyetlen lidérces díszmenetbe rendeződtek, és bestiálisan zsivajogva megindultak a tompán dübörgő orgonaszó irányába. Élükön a csupasz, foszforeszkáló szörnyeteg haladt, aki odahagyta pompázatos aranytrónusát, s most groteszk taglejtésekkel, jobbra-balra szökellve vezette a démoni felvonulást, karjában a kövér öregember üveges szemű tetemével. A sort a sötét bőrű, tengerész-egyenruhás idegenek zárták, s az egész ünnepi menet dionüszoszi őrjöngésben táncolt, ugrált, gurult, mászott és fetrengett az orgonarobaj felé. A lét vegetatív szintjére visszasüllyedt Malone zsibbadt delíriumban tántorgott utánuk, a sereghajtóktól néhány lépéssel lemaradva; csupán valami homályos, zsigeri ösztön tartotta talpon, ám lassan már ez is lankadni kezdett. Nem tudta, van-e hely számára ezen a világon, vagy bármelyik másikon.

Egy darabig még így vánszorgott tovább, aztán megtorpant, mint akit kétségek gyötörnek. Rövid, bizonytalan egy helyben imbolygás után megpróbált visszafordulni, de belebotlott a saját lábába, és elterült a hideg, nyirkos kövön. Egész testében reszketett, a fogai össze-összekoccantak, fuldokolva kapkodott lélegzet után. Közben tovább dörgött az ördögorgona, a távolodó tébolymenet bőgése, csattogása és rikoltozása egyre halkult.

Malone pislákoló öntudata idővel homályosan regisztrálta, hogy valahol messze egy szörnykórus disszonáns kántálásba kezd, mialatt a háttérből még bestiálisabb hangok biztatják. A sötét bolthajtáson átszűrődő zajok arra utaltak, hogy odaát valamiféle szertartás folyik. Aztán felcsendült az iszonyú alexandriai pokoligázás, melyet Malone először dublini diákéveiben olvasott, egy poros és elfeledett fóliánsban, másodszor pedig alig néhány hete, a Táncos Templom szószéke fölött.

Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott vérnek (itt néhány mohó és éhes vijjogás harsant, ragadozó madarakéhoz hasonlatos) és a kutyák ugatásának (itt félelmetes, vad üvöltözés tört ki, szaggatott vonításokkal tarkítva), aki sírok között vándorolsz az éjszakában (itt egyetlen reszketeg, panaszos nyögés hallatszott, amiből valami sötét sóvárgás sütött), aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra (kurta, éles rikoltások sorozata sok-sok torokból, mint a krétacsikorgás ezerszeresére erősítve), Gorgó (ezt a kórus elismételte), Mormó (őrjöngő, eksztatikus visszhang), ezerarcú Hold: (sóhajtozás és kísérteties fuvolaszó), fogadd kegyesen áldozatunkat!

Amint a karének véget ért, kaotikus hangzavar csapott a magasba, melyből idővel valami hátborzongató sziszegés emelkedett ki, olyan rohamosan erősödve, hogy a tetőfokán kis híján elnyomta a basszusorgona pokoli bőgését – aztán egyszerre csak félbeszakadt, akárha elvágták volna. Mohó, ritmustalan, tömeges zihálás következett, mintha az egész pokoli gyülekezet együtt lihegett volna valami visszafojtott vágytól vagy indulattól; majd ez a bestiális harmónia hirtelen egyedi hangok Bábelévé hullott szét, ahogy mindenki összevissza kezdett kiabálni; s egy-egy őrjöngőnek néha sikerült túlszárnyalni a többieket. – Lilith, ó, hatalmas Lilith! – nyihogta-nyerítette valami. És: – Nézd, nézd, nézd a vőlegényedet! – kacarászott egy másik. Újabb, még zavarosabb rikoltások; dühödt lárma, általános felbolydulás; szaladó léptek éles, szapora csattogása. Bárki is eredt futásnak odaát, a hangokból ítélve errefelé igyekezett, így hát Malone félkönyékre támaszkodott, hogy jobban lásson.

A kísérteties alvilágot átjáró derengés, mely a menet távozásakor beteges pislákolássá halványult, most ismét felerősödött valamelyest, és ebben a lidércfényben egy nyaktörő iramban menekülő alak bukkant fel, amelynek voltaképpen sem futnia, sem éreznie, sem lélegeznie nem lett volna szabad – az elhízott öregember üveges szemű, bomló teteme. Nem volt szüksége már hordozókra: az imént bevégzett szertartás valami démoni praktikával életet varázsolt dermedt tagjaiba. Szorosan a nyomában ott loholt a pucér, kuncogó, foszforeszkáló teremtmény, az aranyemelvény ura; nem sokkal mögötte a hat sötét bőrű férfi; még messzebb, alaposan leszakadva pedig a groteszk pokolfajzatok egész hátborzongató kompániája.

A tetem nemcsak vaktában menekült az üldözői elől, hanem szemlátomást konkrét és meghatározott célja volt: minden rothadó izomszálát megfeszítve a színarany emelvény felé igyekezett, amelyben nyilván hatalmas nekromantikus varázserők szunnyadtak. Sokat kockáztatott, amikor ilyen tempót diktált magának: bomló teste nem bírta a megterhelést, minden lépésnél rongyként szakadt róla a hús, szétmállott benne valami, megtépázott porcikái sorra mondták fel a szolgálatot. De közel járt már, nagyon közel – még egy pillanat, és eléri célját. Az üldözők is látták ezt, és elkeseredetten próbálták fokozni iramukat, de hiába: elkéstek vele. Mert a rothatag hulla, aki valaha Robert Suydam volt, nem hagyta legyőzni magát az áhított beteljesedés küszöbén, dacolt az alvilág minden démonával, fogcsikorgató elszántsággal kaparta ki a sors kezéből a diadalát. Amikor a csupasz, foszforeszkáló teremtmény már-már lecsapott rá, ő nekirugaszkodott az utolsó ugrásnak, s maradék erejét a végsőkig megfeszítve nemcsak a közvetlen veszélyt sikerült elkerülnie, hanem az is nyilvánvaló volt, hogy már az emelvénynél fog földet érni. Viharvert teste nem bírta ki a próbatételt: ezzel a kétségbeesett, döntő rohammal a valaha-volt-Suydam lényegében ízről ízre szétszakította magát. Amíg a levegőben úszott, egy s más elmaradt róla; aztán befejezte röppályáját, és lucskosat csattanva vágódott az aranyemelvény oldalának. Ami kevés összetartás még maradt a belső állagában, a becsapódás ereje azonnal tönkrezúzta: barnás színű, kocsonyás masszává mállott szét az emelvényen, majd ragacsos kupacban a tövébe pottyant. Győzött.

A lény, akit egykor Robert Suydamnak hívtak, tudatos létezése utolsó percében valóban lenyűgöző energiákat bírt mozgósítani: nem csupán önmagát redukálta velük szerves salakanyaggá, hanem áhított céljára is hatást gyakorolt. A becsapódás erejétől az aranyemelvény megingott – megbillent – aztán méltóságteljes lassúsággal előrebukott ónixmárvány talapzatáról, egyenest a fekete hullámok csöndes ölelésébe. A hűlt helyén árválkodó kocsonyacsomót magára hagyta, csak egy aranyló fénysziporkát csillantott meg feléje búcsúzóul, miközben súlyosan forogva eltűnt a Tartarosz alsó régióinak kifürkészhetetlen mélységeiben.

Hogy a valaha-élt-Suydam volt-e még ekkor olyan állapotban, hogy fel tudja fogni a titokzatos emelvény búcsúüzenetét, az több mint kétséges; bizonyos azonban, hogy Malone esetében ez az aranyfényű csillanás volt az utolsó dolog, amit a bizarr és szörnyűséges alvilágból látott. A következő pillanatban ugyanis az egész iszonyat semmivé foszlott a szeme előtt, és eget-földet reszkettető mennydörgés szakadt rá; ő pedig abban a jóleső meggyőződésben zuhant a rég várt ájulatba, hogy bármi is legyen ez az újfajta borzalom, egyszer s mindenkorra véget vet halandó emlékeinek és gondjainak.

7.

A különös álom, amit Malone teljes hosszában végigélt, mielőtt értesült volna Suydam haláláról és tetemének kiszolgáltatásáról a tengeren, számos további ponton is hézagmentesen illeszkedik az ügy hiteles részletei közé – ami persze még nem ad alapot ara, hogy valóságosnak fogadjuk el. A három vén házat a Parker Place-en már nyilván hosszú évtizedek óta rejtett nyavalyák rágták, s hogy erre senki nem figyelt föl, az csak azzal magyarázható, hogy ezek az állagromlás alattomosan támadó, hosszan lappangó válfajai közé tartoztak. Mindenesetre tragikus tény, hogy miközben a razzia teljes lendülettel folyt bennük, az épületek egyszerre csak összedőltek, méghozzá a legcsekélyebb figyelmeztető jel nélkül. A leomló falak maguk alá temették az akcióban részt vevő rendőrök mintegy felét és csaknem az összes őrizetbe vett személyt. Az áldozatok túlnyomó többsége azonnal meghalt, rendőrök és gyanúsítottak egyaránt; csupán a földszinti és az alagsori helyiségekből sikerült néhány túlélőt kimenteni. Malone-nak nagy szerencséje volt, hogy a katasztrófa pillanatában mélyen Robert Suydam lakása alatt tartózkodott. Mert hogy ott volt, az kétségtelen tény, történetének ezt a mozzanatát senki nem vitatja. A földalatti tó partján találtak rá eszméletlenül, nem messze attól a groteszk és hátborzongató lelettől, amely különféle csontokból és egyéb emberi bomlástermékekből állt. A sors kegyes szeszélye, hogy pár lábbal odébb előkerült a hozzájuk tartozó protézis is; különben talán sohasem tudták volna azonosítani bennük Robert Suydam maradványait. Az ügy kristálytiszta volt, hiszen ide vezetett a csempészek titkos földalatti csatornája; azok az emberek, akik elvitték a holttestet a Cunard-hajóról, nyilván csak eddig hozták el. A csempészbárkát egyébként sohasem találták meg, vagy legalábbis nem tudták hitelt érdemlően azonosítani őket. A rendőrség utólag elég ésszerű magyarázattal szolgált az egész szövevényes ügyre, bár ezt némelyek – például egy gyakorló hajóorvos, aki levelezésben áll Malone-nal – nem tartják teljesen kielégítőnek.

Suydam nyilván egy kiterjedt embercsempész bűnszövetkezet élén állt, mivel a lakásához vezető titkos csatorna csupán egyike volt a környéket behálózó földalatti víziutaknak és járatoknak. Egy száraz alagút például a Táncos Templom alatti kriptával kötötte össze a lakást. Ezt a kriptát magából a templomból csak egy szűk és rendkívül jól álcázott titkos aknán keresztül lehetett megközelíteni, és hatósági körökben azzal vált hírhedtté, hogy sok különös és hátborzongató dolgot találtak benne. Először is egy teljesen felszerelt basszusorgonát, ami műszakilag kifogástalan állapotban lett volna, ha nem csonkítják meg barbárul és szántszándékkal a sípjait. Aztán egy szabályszerű kápolnát, egy tekintélyes méretű, kupolás épületet, fapadokkal és furcsa formájú oltárral. Összeszámolták a férőhelyeit, és megállapították, hogy egy ezerfős gyülekezet még kényelmesen elférne benne, egyetlen hívőnek sem kellene állnia. Nagyzási mánia, kétségkívül; ugyan honnan csődíthettek volna össze ennyi rengeteg embert? Még ha Red Hook összes hivatásos csempésze megtébolyodna, és felvenné ezt az elég undorító hitet, az épület akkor is szinte kongana az ürességtől.

Sajnos a Suydam-banda elmekórtani elhajlásai nem merültek ki az efféle alapvetően ártalmatlan nagyzási hóbortban. A kápolna építésekor az oldalfalakban nyomorúságosan szűk, ablaktalan cellákat alakítottak ki, amiket magánzárkának használtak: ötletszerűen elrabolt szerencsétleneket sanyargattak bennük vagy valami homályos vallási megokolásból, vagy egyszerűen puszta kegyetlenségből. Noha ez tagadhatatlanul úgy hangzik, mint egy újabb rémmese Malone lázálmából, ezúttal kétségbevonhatatlan tényről van szó, a hatóságok konkrét bizonyítékokkal rendelkeznek róla. Amikor ugyanis a rendőrök átkutatták a földalatti kápolnát, a cellák közül tizenhétben – bármilyen rettenetes is kimondani – élő foglyokat találtak, két további esetben pedig már későn érkeztek. A nyomorultakat természetesen azonnal kiszabadították, ám ezzel már nem sokat segítettek rajtuk, mivel valamennyien a teljes szellemi leépülés állapotában voltak; a mai napig is kivétel nélkül mind elmegyógyintézeti ápolásra szorulnak. A borzalmak borzalma, hogy a rabok között négy kisgyermekes anya is volt; igaz, a csöppségekkel a kiszabadítóik nem nagyon tudtak rokonszenvezni, valahogy rendellenesnek találták a külsejüket és a viselkedésüket – ami persze adott körülmények között nem csoda. Röviddel azután, hogy a cellák lakóit visszaköltöztették a napvilágra, az egyik ilyen kisgyermek váratlanul elhunyt, és a kezelőorvosa, Dr. Dexter annak a furcsa véleménynek adott hangot, hogy a halálesetben a sors kegyelmét kell látnunk. Úgy tűnt, ezek a gyermekek rendkívül érzékenyek voltak a felszíni életmódra, és máskülönben jelentéktelen fertőzések is könnyen végezhettek velük. Dr. Dexter igen dicséretes módon kötelességének érezte, hogy megossza orvoskollégáival ezen a téren szerzett tapasztalatait: több ízben is hosszúra nyúló, magánjellegű konzultációkra invitálta őket, hogy közösen megvitassák, miként lehetne a leghatékonyabb védelemmel felvértezni gyenge egészségű védenceiket az életüket fenyegető hétköznapi veszedelmek ellen. Sajnos, ez alkalommal a jó szándék éppúgy elégtelennek bizonyult, mint a modern orvostudomány minden vívmánya: noha kezelőorvosaik folyamatos szakmai eszmecserét folytattak egymással, a három másik gyermek gyors egymásutánban elhalálozott. Egyesek persze – jobbára szűkkeblűségből vagy szakmai féltékenységből – hajlamosak mindenféle sötét fantazmagóriákat látni a dolgok hátterében, koholt összefüggéseket gyártanak, s olykor az ízetlen személyi vádaskodásoktól sem riadnak vissza; ám rosszhiszeműségük aligha érhet célt. Dr. Dexter megfontolt és felelősségteljes férfiú, még a feleségének sem árulta el soha, hogy levelezésben áll Malone-nal; ami pedig azt az ominózus írást illeti, amelyet az első bizonytalan és körvonalazatlan gyanúi ébredésekor kapott tőle, azt haladéktalanul elégette. Ebben a levelében Malone messzemenően óvatoskodott tőle, hogy bármiféle konkrétumokba bocsátkozzon; megelégedett azzal, hogy idézte az antik Deltio egy komor hangulatú s talán cseppet sem szónoki kérdését:

„An sint unquam daemones incubi et succubae et an ex tali congressu proles nascia queat?”

Mielőtt a titkos földalatti csatornákat betemették volna, gondosan kikotorták őket, s ez alkalomból látványos számban kerültek elő törött és megrágott csontok, mindenféle méretben. Nyilvánvaló volt, hogy sikerült leásni az emberrablási hullám gyökeréig, bár az életben maradt őrizetesek közül mindössze kettő ellen gyűlt össze elegendő bizonyíték, hogy ebben az ügyben bűnvádi eljárás alá lehessen vonni őket. Ezeket a személyeket annak rendje-módja szerint elítélték, pillanatnyilag jogerősen kiszabott börtönbüntésüket töltik; noha a közvélemény kitartóan presszionálta ez irányban az igazságszolgáltatást, villamosszékbe küldeni nem lehetett őket, mivel a gyilkosságokban csupán bűnsegédi bűnrészesek voltak. Az aranyemelvényt vagy trónt, amelynek kimagasló okkult jelentőségét Malone ismételten hangsúlyozza, nem sikerült megtalálni. Igaz, a titkos úthálózat feltérképezése során kiderült, hogy a Suydam-lakás alatti csatornaszakasz medrébe alulról egy függőlegesen futó kútakna torkollik, amit nem tudtak kikotorni, mert túl mélynek bizonyult. Ennek az aknának a torkát lezárták és lebetonozták, amikor nekiláttak a megürült telken épülő új ház alapozási munkálataihoz, Malone azonban gyakran eltűnődik rajta, mi minden lappanghat odalent.

A brooklyni rendőrség megelégedett az őrült embercsempészek veszedelmes bandájának felszámolásával, és a gyanús mongol-kurd kolónia ügyét a továbbiakban átengedte a szövetségi hatóságoknak. Szabályos okmányokkal elenyészően kevesen rendelkeztek közülük, túlnyomó többségük illegális bevándorlónak bizonyult. Ezeket a szövetségi nyomozók kímélet nélkül összefogdosták és kitoloncolták az országból; az eljárás során minden kétséget kizáróan bebizonyosodott róluk, hogy az ördögimádó Yezidi-klánba tartoznak. A Cunard Line utasszállítóját megállásra kényszerítő gőzös és legénysége – élén a sebhelyes képű arabbal – egyelőre megoldatlan rejtély maradt, tapasztalt detektívek szerint azonban csupán idő kérdése, hogy horogra akadjanak valahol a szeszcsempészet ellen vívott háborúban. Malone kissé csodálkozik, hogy ezek a magabiztosan nyilatkozó detektívek ennyire könnyelműen napirendre tértek az egész Suydam-ügy sokatmondó zavarossága és a nagyszámú mindmáig tisztázatlan részlet fölött; szerinte ezzel siralmas szűklátókörűségről tesznek tanúságot. Ugyanilyen kritikusan viszonyul azonban az újságírók szemléletmódjához is, akik csak a beteges szenzációkat kutatják, és amint belebotlanak valami jelentéktelen szadista kultuszba, azonnal kikiáltják az univerzum legsötétebb mélységeiből előtörő iszonyatnak. Az utóbbi időben kiterjedt levelezést folytat művelt és megbízható emberekkel, különféle kényes kérdésekben, melyek nem tartoznak a hagyományos társasági témák közé. Tevékenysége elsősorban a passzív adatgyűjtést célozza, bár ha aggasztó jelenségeket tapasztal, néha megkísérel burkolt jótanáccsal szolgálni, mint Dr. Dexter esetében. Ennél aktívabb fellépésre nem szívesen ragadtatná magát, sőt – határozottan elzárkózna tőle. Nagyralátó tervei nincsenek: szeretné derűs kedéllyel élvezni Chepachet békéjét és nyugalmát, hogy megtépázott idegei úgy-ahogy rendbejöjjenek s néha titkon imádkozik érte, hogy a gyógyító idő mielőbb csúsztassa át borzalmas élményeit a jelen valóság zord birodalmából a legendává ködösült, festői emlékek mesevilágába.

Robert Suydam a felesége mellett alussza örök álmát a greenwoodi temetőben. Rendhagyó úton hazakerült maradványait minden ceremónia nélkül, a feltűnés teljes mellőzésével hantolták el; rokonai hálásak voltak, amiért kínos ügyére hamar fátyol borult. Suydam igazi szerepét a szörnyű Red Hook-i eseményekben sohasem hozták nyilvánosságra, a neve tehát megmenekült a meghurcoltatástól. Ezt főként váratlan halálának köszönhette, mivel így nem állíthatták bíróság elé, amire máskülönben feltétlenül sor került volna. Mindazonáltal élete utolsó szakaszáról nem szívesen beszélnek a környéken, és a családja őszintén reméli, hogy az utókor a korábban kialakult képet fogja megőrizni róla: művelt, szeretetreméltó különcöt lát majd benne, aki időnként ártalmatlan módon belekontárkodott az okkultizmusba és a néprajztudományba.

Ami Red Hookot illeti – maradt, amilyen volt. Suydam jött és ment; egy rémálom föltámadt és szertefoszlott; ám a sötétség és a tisztátalanság rossz szelleme továbbra is ott lebeg az öreg téglaházak fölött. A piszkos utcákon időnként duhaj bandák bukkannak fel mindenki számára váratlanul, s vonulnak tovább ismeretlen célok felé; egyes ablakokban, amelyek alatt elhaladnak, megmagyarázhatatlan rendszer szerint gyúlnak és alszanak a fények; az elrongyolt függönyök takarásából néhol torz arcok tűnnek elő; s mire hozzájuk szoknánk, némán visszahúzódnak a félhomályba. Az ősi iszonyat ezerfejű hidrához hasonlatos, és a sötét kultuszok gyökerei mélyebbre nyúlnak Démokritosz kútjánál. A lélek egyik fele vörös árnyékot vet, és az ebben vonító fenevad mindenütt jelen van, örökké győzedelmesen. Az együgyű, himlőhelyes fiatalok a kora hajnali órákban manapság is csoportokba verődnek Red Hookban, titokzatos körmeneteikre gyülekezve; aztán kórusban sírva, énekelve és káromkodva elindulnak a szürke ködben, senki sem tudja róluk, miért és hová; talán valami régi-régi, vak ösztön hajtja őket furcsábbnál furcsább helyekre, letűnt korok vérükbe ivódott öröksége, amit már ők maguk sem értenek. Akárcsak régebben, most is több ember érkezik havonta Red Hookba, mint ahányan elhagyják a saját lábukon; és a szájról szájra szálló szóbeszéd már új, titkos vízi utakat emleget, amik elvezetnek a nagy földalatti szeszraktárakba, no meg más, kevésbé-érdekes látnivalókhoz.

A Táncos Templom ma főként táncterem, és az ablakaiban néha különös arcok tűnnek fel. Nemrégiben egy rendőr jelentette, hogy a betemetett kriptát valaki újra kiásta, minden értelmesnek tűnő cél nélkül. Kik vagyunk mi, hogy olyan mérgekkel akarunk birokra kelni, amelyek régibbek az emberi történelemnél? Erre az iszonyú zenére valaha majmok táncoltak Ázsiában. Az ősi árnyék időtlen idők óta ott lappang a tünékeny halandó élet hátterében, s olykor, ha jó táptalajra lel, benyújtja csápjait a vén téglaházak közé; és rákos fekélyként burjánzik el körülöttünk.

Malone nem ok nélkül fél. Csak néhány napja, hogy egy posztoló rendőr véletlenül kihallgatott egy kancsal, vén boszorkányt, aki a szomszédos kapualj sötétjébe húzódva, suttogó hangon tanítgatott egy csillogó szemű kislányt valami mondókára. A rendőr nem nagyon figyelt oda rájuk, csak később tűnt fel neki, hogy mindketten ugyanazt az ostoba halandzsát ismételgetik.

Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között vándorolsz az éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra, Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen áldozatunkat!

Kornya Zsolt fordítása