Ibid

Eredeti cím: Ibid

0 687

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1928

„… amint Ibid megjegyzi méltán híres A költők élete című művében”

(Egy egyetemi szakdolgozatból.)

 

Ama téves vélelemmel, miszerint Ibid lenne A költők életének szerzője, oly gyakran találkozhatni még a legműveltebbek körében is, hogy immár érdemessé vált a helyesbítésre. Köztudomású kellene legyen, hogy a művet Cf alkotta. Ibid remekműve ezzel szemben a híres Op. Cit. volt, melyben a görög-római kifejezés minden jelentősebb áramlata egyszer és mindenkorra kikristályosított formában jelenik meg – s mindez bámulatra méltó elevenséggel, dacára a meglepően késői korszaknak, amelyben Ibid alkotott. Ismeretes egy hamis beszámoló – melyet többen idéznek a Von Schweinkopf monumentális Geschichte der ostrogothen in Italien című monográfiája előtt megjelent modern kötetekben –‚ miszerint Ibid római polgárságot felvett vizigót lett volna Ataulf hordájából, akik Kr. u. 410-ben telepedtek le Placentiában. Ennek ellenkezőjét nem lehet túlhangsúlyozni; Von Schweinkopf, és őt követően O’Ctondy1 és de Cretén2 ugyanis cáfolhatatlan érvekkel bizonyították, hogy e feltűnően elszigetelt figura tősgyökeres római volt – vagy legalábbis oly mértékben tősgyökeres római, amennyire eme elsatnyult és elkorcsosult korban bárki az lehetett –‚ akiről nyugodtan kijelenthetjük, amit Gibbon jegyzett meg Boethius kapcsán, hogy “ő volt az utolsó, akit Cato vagy Tullius honfitársuknak tekintettek volna”. Boethiushoz és a kor szinte minden kiválóságához hasonlóan ő is a nagyszerű Aniciánus nemzetséghez tartozott, családfáját pedig végtelen precizitással és megelégedettséggel a köztársaság összes hőséig visszavezette. Teljes neve – mely a klasszikus római nómenklatúra háromtagú egyszerűségét elvető kor szokásaihoz híven hosszú és hangzatos – Von Schweinkopf3 közzététele szerint Caius Anicius Magnus Furunculus Camillus Aemilianus Cornelius Valerius Pompeius Julius Ibidus; jóllehet O’Ctondy4 elveti az Aemilianust, a nevet ugyanakkor a Claudius Decius Junianusszal egészíti ki; míg de Cretén5 egy mindkettőtől gyökeresen eltérő változatot közöl, és a teljes nevet Magnus Furunculus Camillus Aurelius Antonius Fiavius Anicius Petronius Valentinianus Aegidus Ibidusként adja meg.

A jeles kritikus és életrajzíró az Úr 486. évében született, nem sokkal az után, hogy Clovis megdöntötte a rómaiak uralmát Galliában. Róma és Ravenna egyaránt magának követeli a szűkebb pátria méltóságát, jóllehet bizonyos, hogy rétori és filozófiai tanulmányait Athén iskoláiban végezte – melynek egy évszázad előtti, Theodosius általi elnyomását durván eltúlozzák a felületes történészek. 512-ben, Theodoric osztrogót király üdvös uralma idején, retorikát tanít Rómában, 516-ban pedig Pompilius Numantius Bombastes Marcellinus Deodamnatusszal együtt a konzuli poszt birtokosa. Theodoric 526-ban bekövetkezett halálát követően Ibidus visszavonult a közélettől, hogy megírja világhírű művét (melynek hamisítatlan cicerói stílusa éppúgy a klasszikus atavizmus nyilvánvaló példája, mint Claudius Claudianus költészete, aki Ibidus előtt egy évszázaddal alkotott); ám később visszatért a fényűző életbe Theodatusnak, Theodoric unokaöccsének udvari szónokaként.

Vitiges zsarnoksága idején Ibidus kegyvesztetté vált, és egy időre börtönbe került; Belisár bizánci-római hadseregének betörésével azonban visszanyerte szabadságát és méltóságait. Róma ostroma alatt mindvégig vitézül küzdött a védők oldalán, később pedig Albába, Portóba és Centumcellaébe követte Belisár sasmadarait. Milánó frank ostroma után Ibidust választották ki, hogy Görögországba kísérje a művelt Datius püspököt, akivel együtt 539-ben Korinthoszban tartózkodott. 541-ben Konstantinápolyba költözött, ahol mind Justinianus, mind II. Justius abszolút császári kegyét élvezte. Tiberius és Mauricius császárok tisztelték élemedett korát, és sokat tettek halhatatlansága biztosításáért – különösen Mauricius, aki előszeretettel vezette vissza családfáját a régi Rómáig, jóllehet a cappadociai Bidesbökörben született.

Mauricius nevéhez fűződik, hogy a költő életének 101. esztendejében munkáit a birodalom iskoláiban használandó tankönyvbe gyűjtötte össze, mely megtisztelés végzetesen felkavarta az agg szónok érzelmeit, minek folyományaként hat nappal Kr. u. 587. szeptember kalendaejét megelőzően, életének 102. évében békés körülmények között elhalálozott.

Földi maradványait az Itáliában uralkodó nyugtalan állapotok dacára Ravennába szállították elhantolás céljából; ám miután a Ciasse városnegyedben végső nyugalomba helyezték a holttestet, Spoleto longobárd herceg exhumáltatta, és köznevetség tárgyává tette a tetemet, mivel a koponyát Authari király udvarába vitte, hogy ott forralt boros kupaként használják. Ibid koponyáját büszkén hagyományozták utódaikra a longobárd dinasztia egymást követő tagjai. Miután Nagy Károly 774-ben elfoglalta Páviát, a koponyát elragadták az ingatag Desideriustól, akitől a frank hódító kíséretéhez került. Voltaképp eme edényt használta Leó pápa, mikor a Szent Római Birodalom császárává kente fel a hős nomádot. Nagy Károly országa fővárosába, Aixba szállíttatta, majd nem sokkal ezután szász tanítómesterének, Alcuinnak adományozta Ibid koponyáját, Alcuin 804-ben bekövetkezett halálát követően a kegytárgy annak rokonaihoz került Angliába.

Mikor Hódító Vilmos rátalált egy apátság falmélyedésében, ahova Alcuin istenfélő családja elhelyezte (lévén, hogy azt egy szent6 koponyájának hitték, aki imáival csodás módon a longobárdok végpusztulását idézte elő), tisztelettel adózott az ősi csontoknak; az írországi Ballylough apátság elpusztításakor pedig (ahová 1539-ben egy buzgó pápista szállította át titokban, miután VIII. Henrik erőszakkal feloszlatta az angliai szerzetesrendeket) még Cromwell kíméletlen katonái sem mertek megszentségteleníteni egy ily tiszteletre méltó relikviát.

Az ereklyét Allwashdesh-Obeygash Hopkins közkatona szerezte meg zsákmányként, aki nem sokkal később Jehovah-Newgostaliah Stubbsnak adta el egy fontnyi friss virginiai dohányért. Miután Stubbs 1661-ben Új-Angliába menesztette szerencsét próbálni Zebubbel nevű fiát (mivel attól tartott, hogy a restauráció kori légkör esetleg megrontja az istenfélő ifjú kisgazdát), talizmánként neki adományozta Szt. Ibid, vagyis inkább Ibid testvér – lévén, hogy gyűlölt minden pápista maszlagot – koponyáját. Salembe érkezvén Zebubbel a kémény mellett álló almáriumban helyezte el a csontokat, mihelyt takaros házikót épített magának a közkút közelében. A restauráció azonban nem múlt el felette teljességgel hatástalanul; és miután a szerencsejátékok rabjává vált, bizonyos Hamish Swindler, egy arra járó providence-i díszpolgár nyerte el tőle a koponyát.

A koponyára Swindler házában találtak rá a város északi részében, nem messze a mai North Main és Olney Street kereszteződésétől, mikor Canonchet 1676. március 30-án rajtaütött a településen a Fülöp király-féle háború idején; az éles elméjű indián törzsfőnök, aki nyomban felismerte, hogy különösen nagy becsű és értékű tárgyra lelt, megkötendő szövetségük zálogaként elküldte a connecticuti pequot törzs egyik csoportjának, akikkel épp tárgyalásokat folytatott. Április 4-én elfogták, és nem sokkal később kivégezték őt a gyarmatosítók, Ibid kemény koponyája azonban folytatta vándorútját.

A pequot törzs, amely alaposan megfogyatkozott egy korábbi háborúban, nem nyújthatott segédkezet a lesújtott narragansetteknek; 1680-ban pedig egy Petrus van Schaak nevű, albanyi illetőségű holland szőrmekereskedő jutott hozzá a jeles koponyához két guldenre rúgó szerény összeg ellenében, miután a longobárd minuszkulákkal vésett, immáron javarészt megkopott feliratból annak értékességére következtetett (amihez magyarázatként mindössze annyit érdemes hozzáfűzni, hogy az ősi írásjegyek ismerete a XVII. századi új-németalföldi szőrme-kereskedők műveltségének szerves részét képezte).

 

ibidus rhetor romanus

 

A relikviát 1683-ban sajnálatos módon ellopta van Schaaktól bizonyos Jean Ghegnau francia kereskedő, aki pápista buzgalmában tüstént felismerte ama férfiú vonásait, akit édesanyja térdén Szt. Ibidként tanult meg tisztelni. Ghegnau, szent haragra gyúlván, amiért egy protestáns birtokába kerülhetett e szakrális jelkép, az éj leple alatt fejszével széthasította van Schaak fejét, majd északra szökött a zsákmányával; nem sokkal ezután azonban kirabolta és felkoncolta őt egy Michel Douvad nevű mesztic utazó, aki – noha írástudatlan lévén nem azonosíthatta a tárgy eredetét – a koponyát hasonló, jóllehet újabb keletű szerzeményeinek gyűjteményében helyezte el.

1701-ben bekövetkezett halálát követően fia, az ugyancsak mesztic Pierre több más tárggyal együtt eladta a Sac és Fox törzsek küldötteinek, majd egy emberöltő elteltével Charles de Langlade, a wisconsini Green Bay kereskedelmi ügynökség megalapítója talált rá a törzsfőnök sátra előtt, Langlade kellő tisztelettel tekintett az ősi ereklyére, és számos üveggyöngy feláldozásával sikerült kiváltania; halála után azonban a relikvia többször is gazdát cserélt: előbb a Winnebago-tó felső vidékén található települések lakói, majd a Mendota-tó környéki törzsek birtokolták, mígnem a XIX. század elején a francia születésű Solomon Juneau-hoz, a Michigan-tó és a Menominee folyó partján álló milwaukee-i új kereskedelmi ügynökség egyik tulajdonosához került.

Később egy másik telepes, Jacques Cobacq vásárolta meg, akitől 1850-ben sakk– vagy pókerparti közben egy Hans Kapatosch nevű bevándorló nyerte el; aki aztán söröskrigliként használta, mígnem egy napon a varázslatos nedű okozta mámorban kiejtette kezéből a koponyát, mely legurult a ház tornácának lépcsőjén, egyenest egy prérikutya lyukába – ahol tulajdonosának, másnap reggel felkelvén, sem rálelni, sem kezét újfent rátenni nem állt módjában.

Így történhetett, hogy Róma konzuljának, több császár kegyencének a római egyház szentjének, Caius Anicius Magnus Furunculus Camillus Aemilianus Cornelius Valerius Pompeius Julius Ibidusnak megszentelt koponyája egy gyarapodó település talajában hevert elrejtve nemzedékeken át. Előbb sötét szertartásokkal imádták a prérikutyák, akik a fenti világból érkezett istenséget láttak benne, ám később érdemtelenül elfeledték, ahogy az egyszerű, mesterkéletlen kotoréklakók fajtáját rabigába hajtották az árja hódítók. Csatornák szelték át a vidéket, ám mindegyik elkerülte a koponyát. Épületeket húztak fel köré – 2303-at, majd még többet –‚ mígnem végül egy végzetes napon káprázatos dolog történt. A magasztos természet, mely mintegy spirituális eksztázisban reszketett, akár a környék mindennapos italának habja, a földre döntötte a fennhéjázót, a mélyből ugyanakkor kiemelte az alázatosat – és íme! Pitymallatkor Milwaukee felocsúdó polgárait az egykori préri helyén hegyvidék látványa fogadta! Széles körű és messze ható volt e felfordulás. Az éveken át a föld alatt szunnyadó titkok végül napvilágra kerültek. A meghasadt út porában ugyanis ott hevert fehéren és jámboran, a maga szelíd, szentséges és konzuli pompájában Ibid kupolára emlékeztető koponyája!

 

1 Róma és Bizánc: A fennmaradás tudománya (Kassaszeg, 1869), XX. kötet, 598 o.

2 Influences Romaines dans le Moyen Age (Fond du Lac, 1877), XV. kötet, 720. o.

3 Procopius nyomán, Goth. x.y.z.

4 Journades nyomán, Murat-kódex, xxi. 4144

5 Vö.: Pagi, 50-50.

6 Szt. Ibidet Csupán Von Schweinkopf művének 1797-es publikációja után azonosították ismét a szónokkal.

 

Galamb Zoltán fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre