A Conservative c. lap, látva a legtöbb amatőr irodalmár önelégült érdektelenségét az irodalom és általában az esztétika jelenlegi állapota iránt, gyakorta kifejezte kételkedését, vajon tudják-e mindezek, tisztában vannak-e vele, mi is történik valójában. Az átlagos amatőr cikk, már amikor az olyan titáni méretű témák mellett, mint a politika, a hagyományok, meg a nagy egyéniségek, tud egy kis időt szakítani a témára, szinte egyedülálló abban, ahogyan a múlt kanonikus irodalma és művészete iránti lojalitását hangsúlyozza, s abban a boldog tudatlanságában is, amelyet a jelen és a múlt leselkedő veszélyei iránt mutat. Ilyen cikkeket olvasva azt gondolná az ember, Tennysont meg Longfellow-t még mindig komolyan lehet venni költőként, és hogy atyáink érzelemvilága, változatos szentimentalizmusaik még mindig képesek dalra bírni a Múzsát és megalapozni a jövő művészetét. Egy ultraradikális polgártársunk már jó idővel ezelőtt tiltakozott a rövidlátásnak ezen fajtája ellen; tiltakozása azonban formája és eredete miatt erejét vesztette. A Conservative-tól viszont, mely köztudottan nem szimpatizál semmilyen végletes állásponttal, talán nem lenne teljesen idegen az, hogy a kérdésre újra felhívja a figyelmet.

Tisztában vannak például olvasóink azzal, hogy az utóbbi fél évszázadban a tudományos haladás olyan emberképet, világképet, világegyetem-képet alkotott meg, ami a múlt dicső irodalmának jelentős részét kongóan üressé és nevetségessé teszi? Minden nagy művészetnek igen nagy erejű emberi érzelmeken kell alapulnia – olyanokon, amelyek otthonos ösztönből és szilárd hitből fakadnak. Mivel azonban a tudomány ily jelentősen átalakította képünket a világról, s ebből fakadóan e világról tartott hiedelmeinket is, látnunk kell, hogy az értékek egy fontos elcsúszása játszódik le a szemünk előtt a művészet minden olyan ágában, ahol a hit szerephez jut. A kifinomultabb társaságokban a régi hősiesség, kegyesség, érzelmesség már halott, s még a természetes szépség egyes formáit is fenyegetik. Nem tudjuk pontosan, mennyire komoly ez a fenyegetés, a Conservative pedig őszintén reméli, hogy a veszélyzóna végül is viszonylag kicsi lesz; mindazonáltal megdöbbentő fejleményekre mindenképpen számítanunk kell.

Egyetlen pillantás a Dial magazin novemberi számában található igen komoly eszmecserére T. S. Eliot úr széteső és összefüggéstelen „verséről”, a „Puszta ország”-ról elégséges, hogy a legkevésbé érzékeny olvasónak is képet adjon a dolgok valódi állásáról. Ez a mű különös frázisok, tudós allúziók, idézetek, szleng-kifejezések, általában szövegtöredékek gyakorlatilag értelmetlen összedobálása, melyet (mindegy, hogy szemfényvesztő céllal vagy anélkül) úgy ajánlanak a közönség figyelmébe, mint amit modern elmeállapotunk (mely épp mostanában döbbent rá saját kaotikus jelentéktelenségére és rendszertelenségére) a legmesszebbmenően igazol. Sőt azt látjuk, hogy ez a közönség, vagy legalábbis ennek jelentős része, e nevetséges kutyulmányt el is fogadja fontos és jellegzetes alkotásnak; „felbecsülhetetlen jelentőségű vers”, ahogy egyik támogatója mondotta.

Hogy a helyzetet a tehető legalapvetőbb vonalaira egyszerűsítsük, azt mondhatnánk: az emberiség hirtelen felfedezte, hogy minden emelkedett érzelme, értéke, vágya nem más, mint illúzió, melyet az egyes lélekben végbemenő pszichológiai folyamatok okoznak – s a végtelen és céltalan világegyetemben mindezek egyáltalán semmilyen jelentéssel nem bírnak, Felfedezte, hogy legtöbb cselekedete is olyan rejtett okok következménye, amelyek igen távol állnak azoktól, melyeket eladdig a hagyomány szentesített; és hogy úgynevezett „lelke” nem más, mint (ahogyan egy kritikus mondja) mindenféle kacat rendszertelen összevisszasága. Miután pedig mindezeket felfedezte, az emberiség nem tudja, mihez is kezdjen; így hát megteremti az analitikus vizsgálódás, a káosz, az ironikus ellentétek irodalmát.

Mi lesz a következmény? Nos, azt még nem tudjuk megmondani; az azonban bizonyos, hogy a jól informáltak világában igen nagy változások várhatóak. Az európai kultúra elérte az alexandriai-szerű elgyengülés fokát, és ezért valószínű, hogy nem számíthatunk semmi jobbra, mint a meddő intellektualizmus széttartó irányzatainak felemelkedésére, és formátlan, szenvedélyes művészetre, amely törékeny érzelmek he1yett inkább az elsődleges ösztönöket részesíti előnyben. Mindenfajta érzelem aprólékos elemzést kap majd, és nevetségessé válik; az ösztönöket dicsőíteni fogják, tobzódnak bennük, A művészet minden reménye tehát paradox módon abban áll, hátha az eljövendő nemzedékek nem lesznek majd túl jól informáltak – így talán képesek lesznek legalább arra, hogy a tudatosságnak mesterséges határokat szabjanak, és élvezzék a hagyományos témák és képek bizonyos könnyed ismétlődéseit és variációit, olyan képekéit és témákéit, melyeknek szépsége és légies vonzereje a jó ízlés számára sosem fog elhanyagolhatóvá válni. Aligha lehetséges például, hogy ne lássuk szépnek a holdfényt egy márvány templomhomlokzaton, vagy a tavaszi szürkületet a vén kert fái alatt. A burzsoá és plebejus irodalom persze törés nélkül folytatódni fog; hiszen a nagy többség gondolkodását csak nagyon ritkán zavarják meg a haladás finomságai. A sok Edgar A. Guest¹ aggályok nélkül megmaradhat jelentéktelen piacán. Történelmi távlatokban viszont csakis magasabb rétegei alapján alkothatunk ítéletet egy korszak irodalmáról, a népi vagy balladai esztétika folyamatos fennmaradása tehát nem meghatározó szempont ennek az ítéletnek problematikájában. Milyen érdekes megjegyezni, hogy még sosem távolodott el egymástól ennyire a népszerű és a kifinomult irodalom, mint korunkban.

Mindeközben azonban az is egyedülálló, hogy a jelenlegi zűrzavarnak oly kevés visszhangja jutott el az amatőr újságírás berkeibe. Hát örökre zárkózzunk kényelmes celláinkba a Milton- és Wordsworthköteteinkkel, és soha többé ne halijuk a Les Mouches Fantastiques zavaró zümmögését? A Conservative is kíváncsi, mit gondolnak az amatőr szerzők és szerkesztők a „Puszta ország”-ról és bizarr párhuzamairól.

Nagy Gergely fordítása

¹ Edgar Albert Guest (1881-1959), Brit-amerikai költő, publicista [A ford.]