Ben Hayden mindig nyakas fickó volt, és elég volt egyszer említést tenni előtte azokról a különös szobrokról ott fent az Adirondacks-hegyek között, immár senki sem tudta lebeszélni arról, hogy közelebbről is megvizsgálja őket. Hosszú évek óta tartott közeli ismeretségünk, és „Damon-Pythias-féle” barátságunk folytán minden körülmények között kitartottunk egymás mellett. Tehát mikor Ben végül eldöntötte, hogy elutazik –, hűséges juhászkutyaként ott loholtam mellette én is.

– Ide figyelj, Jack, – mondta, – ugye emlékszel Henry Jackson-ra, aki tüdőnyavalyáját gyógyítgatta Lake Placid fölött egy kunyhóban? Na igen, csak pár napra jött vissza, bár szinte teljesen meggyógyult, de mielőtt visszaindult volna, nagyon sok érdekeset mesélt a fenti vidék ördögi furcsaságairól. Ügyei intézése közben elég rövid időnk maradt arra, hogy beszámoljunk egymásnak legutóbbi találkozásunk a óta történt eseményekről, úgy hogy nem lehetek biztos benne hogy csak egy bizarr szoborról szól-e a történet, de más jellegű kellemetlen tapasztalatai, homályos utalásai alapján ennél jóval többről lehet szó.

– Úgy történt, hogy egy nap, amikor vadászni ment, és egy barlang előtt vezetett az útja, furcsa látvány tárult a szemei elé, mintha egy kutya állna előtte. Már várta, hogy az állat csaholni kezdjen, és közben újra megnézte a jószágot, akkor látta, hogy a dolog egyáltalán nem egy élő valami. Egy kőkutya volt – tökéletes látvány volt, rémítően tökéletes, egészen a pofaszakáll szőrszálaiig, úgy hogy azt sem tudta eldönteni, vajon csak egy természetfölötti ügyességgel faragott szobor vagy egy megkövült állat maradványa. Szinte félt megérinteni, de amikor mégis megtette, bizonyossá vált, hogy csakugyan kőből van. Műremek.

Kis idő kellett, míg összeszedte bátorságát, és belépett a barlangba – ám az ottani látvány bénítólag hatott rá. Csak pár lépést kellett megtennie, míg újabb kőfigura – vagy valami olyasmi – állta az útját, de ezúttal egy férfialakról volt szó. Ott feküdt a padlón, oldalára fordítva, ruhát viselt, furcsa mosollyal nézett szembe felfedezőjével. De ekkorra Henry minden bátorsága elfogyott, kíváncsisága sem tudta visszatartani, egészen Mountain Top falucskáig menekült, a faluig, amit bizonyára te is ismersz. Természetesen kérdéseket tett fel – de igazi választ nem kapott. Úgy tűnik, igen kényes témára tapintott, a babonás falusiak fejüket rázták, s keresztbe tett ujjaikkal csak valami „Mad Dan”– ről motyogtak – talán valami helyi legenda lehetett.

– Ez túl sok volt Jacksonnak, ezért hát a tervezett időpont előtt hetekkel hazajött. Nekem mindent elmesélt, mert tudta hogy felettébb érdekelnek a furcsaságok – ez a jelenség pedig különösképpen, hiszen korábbi emlékeim közül sok olyan akadt, melyek kiválóan beleillettek az általa előadott történetbe. Emlékszel Arthur Wheeler-re, a nyughatatlan, izgága szobrászra, aki olyan valószerűen alkotott, hogy az emberek csak úgy szólították, hogy a „térbeli fényképész”? Te talán mégsem ismerheted. Hát igen, őt valahol Adirondacks azon részében látták utoljára.

– Rengeteg időt töltött ott, aztán kikerült a nagyközönség látómezejéből. Soha nem hallatott magáról többé. Most ha a kőszobrok, amelyek úgy néznek ki, mint a férfiak és a kutyák, körülbelül azon a helyen vannak, erős a gyanúm, hogy ha az ő munkái lehetnek – nem számít, mit mondanak vagy titkolnak el a parasztok róluk. Természetesen érthető, hogy Jackson idegei ilyen könnyen felmondták a szolgálatot, ilyen hirtelen bekövetkező, meghökkentő jelenségek után, de én biztosan mindenféle vizsgálatot elvégeztem volna, mielőtt futni kezdek.

– És meg is csinálom! Felmegyek oda és körbeszimatolok azok között a hegyi emberek között – és te velem fogsz jönni. Mindenféleképpen meg kell találnom Wheeler-t, vagy valamit a munkái közül. Különben is; a hegyi levegő jót fog tenni mindkettőnknek.

Alig egy héttel később, egy hosszú vonatozást és buszon való zötykölődést követően – csodálatos hegyi tájakon áthaladva – érkeztünk Mountain Top-ba egy június este, a kései aranyló napfényben. A falu, ahova a busszal fel tudtunk menni csak pár házból, egy panzióból, és egy vegyesboltból állt, de tudtuk, hogy kutatásunk szempontjából az a kis falucska a legalkalmasabb. Ahogyan az már csak lenni szokott, mihelyt leszálltunk az autóbuszról, a semmittevők szokásos csoportja vett azonnal körül bennünket, és ajánlották fel számunkra kétes szolgálataikat.

A következő napig nem terveztünk semmit, de Ben nem tudta megállni, hogy ne kockáztasson meg némiféle homályos, óvatos tapogatózást, amire az egyik toprongyos, szószátyár csavargónál megfelelő hajlandóság mutatkozott. Jackson dörzsölt fickó volt, érezte hogy hiábavaló is lenne közvetlenül a furcsa szobrok iránt érdeklődni; de úgy gondolta, említést tesz Wheeler-ről, mint az egyetlen személyről, akit mi is ismerhetünk, és akinek sorsában mi következésképpen jobban érdekeltek lehetünk.

Úgy tűnt, valamiféle meglepett nyugtalanság futott végig a csoporton, s amikor Sam, a vénember abbahagyta a vakaródzást és beszélni kezdett, a többiek teljesen megriadtak, belőlük gyakorlatilag egy szót sem lehetett kihúzni. Egyedül ez a mezítlábas öreg hegyi vénség folytatta mondókáját a Wheeler név hallatán is, bár ezek után belőle is csak nagy nehézségek árán tudott Ben felhasználhatót információt kicsalogatni.

– Wheeler? – lihegte végül. – Aha, ja – az a fickó vót, aki mindég robbangatta a köveket oszt szobrot vágott beléjük. Szóva’ tuttok róluk, he? Nohát akkó’, hát mink itten nemigen tanákoztunk vélük, oszt még ez a kicsinke tudás se nagyon köllött vón nekünk... Ez a Wheeler kinn maradt Mad Dan kalyibájában a dombokon – de nem olyan igazán sokáig vót ott. Valamit csinát, oszt má nem lett kivánatos ottan... ez vót minden, amit Dan mondott. Aszongyák, hogy ottan legyeskedett a Dan felesége körű’, míg az vén ördög észre nem vette. Egész csinos asszonka vót, azt hiszem. De az az ember má’ bizton rég odébbát, me’ senki se látta meg nem is hallott róla azóta. A faluba se vót. Dan kerek-perec az értésire adta, hogy jobb ha eltakarodik – me hogy pórul járhat, oszt ki is tellik az ilyen dolog Dantó’! Jobb ha ettő távol marattok tik is, fiúk, mert semmi jó nem lakozik ottan a dombok között. A vén ördög Dan-nek egyre rosszabb meg rosszabb lett a kedve, de má’ régóta senkise látta.

Meg a feleségit se, senkise. Gondó’juk, hogy bezárta az asszonyt, hogy senki se tuggya véle esztán összeszűrni a levet! „

Miközben Sam némi szemforgatás után újrakezdte a vakaródzást, összepillantottunk Bennel. Bizony, olyan új nyomra bukkantunk, amit alaposan meg kell vizsgálnunk. Úgy döntöttünk, a panzióban szállunk meg, majd olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, munkához látunk, már a következő napon bevetjük magunkat a vadonba.

Ahogy felkelt a nap, mi már indultunk is, mindegyikünk szerszámokkal és élelmiszerrel megrakott hátizsákot vett a vállaira, minden benne volt, amire véleményünk szerint szükség lehet. Frissen kellemes erdei levegő illata csalogatott bennünket – bár az arcunkba fújdogáló szellő valamiféle baljós jelentést is hordozott. Hepehupás hegyi ösvényünk hamar meredekké és kanyargóssá vált, úgy hogy lábaink már rövid gyaloglást követően is szinte elviselhetetlenül sajogtak.

Két-három mérföldet tehettünk meg az ösvényen – amikor az utunkat kőfal keresztezte, a jobb oldalunkon a közelben egy nagy, kidőlt szilfa mutatott egy még meredekebb emelkedő felé, amerre térképünk és a Jackson által korábban megadott irány is mutatott. Göröngyök és vadrózsabokrok állták utunkat, szinte úgy kellett utat törnünk magunknak a burjánzó tüskebozótban, de tudtuk, hogy barlangunktól már nem lehetünk távol. A csapás hirtelen ért véget – egy feketéslevelű tüskebokor takarta a hasadékot, ahol a talaj hirtelen még meredekebbe váltott át, és emellett egy sekélyebb sziklakaréj közelében egy aprócska, mozdulatlan figura állt mereven – mint egy hátborzongató kőbálvány.

Egy szürke kutya volt – vagy egy kutya szobra –, megtorpantunk, és ahogy zihálásunk lassan elcsitult, szinte nem is tudtuk, mire véljük a dolgot. Jackson cseppet sem túlzott, és mi bizony nem hihettük, hogy bármiféle szobrász keze létrehozhat ilyen aprólékos, valósághű formát. Az állat bundájának minden egyes szőrszála megkülönböztethető, és hátán szakasztott úgy állt fel a szőr, mint ahogy az az ismeretlentől megriadt állatokra olyannyira jellemző. Ben hezitált, de végül csak megérintette a különleges keménységű bundát, majd hirtelen felkiáltott.

– Te jó Isten, Jack, ilyen szobor nem is létezhet! Nézd csak meg – minden apró részletét, még a szőrszálak iránya is tökéletes! Hát ez bizony nem Wheeler munkája! Ez egy valódi kutya – bár csak az égiek tudhatják, hogyan került ilyen állapotba. Mintha csak sziklát tapintanék! Nem lehetséges, hogy valamilyen furcsa gáz árad időnként abból a barlangból és az csinálta ezt szerencsétlennel? Többet kell megtudnunk ezekből a helyi legendákból... És ha ez valóban egy igazi kutya – vagy igazi kutya volt valamikor – akkor annak az embernek is valóságosnak kell lennie – odabent.

Komor hangulatban – mely szinte félelembe csapott át – vágtunk neki az út folytatásának, s végül a barlang torkában már négykézláb kellett bearaszolnunk, Ben haladt elöl. Alig háromlábnyi szélességű vájatba keveredtünk, ami rövid szakasz után minden irányban kiszélesedett. Megtorpantunk. A nyirkos, félhomályos üreg alját göröngyök és kőtörmelék borította. Kellett egy kis idő, amire meg mertünk moccanni, ám ahogy feltápászkodtunk szemünk lassan hozzászokott a sötétséghez, egy fekvő alakot vettünk ki magunk előtt távolabb, a homályban. Ben elemlámpájával szöszmötölt, de nem merte a fényt a fekvő alakra irányítani. Kétségeink voltak efelől, hogy ez az alak valaha is ember volt, a folytatástól gondolataink elbátortalanítottak mindkettőnket.

Mikor végül Ben mégiscsak előre irányította a fényt, láttunk hogy a tárgy oldalt fekszik, háttal felénk. Egyértelmű volt, hogy ugyanabból az anyagból van, mint a barlangon kívüli kutya, de öltözék borította: sportruha maradványait ismerhettük fel. A megdöbbenéstől meg kellett támaszkodnunk, majd szép lassan, nyugodtan közeledtünk, hogy jobban szemügyre vehessük a tárgyat. Ben körbejárta, s a másik oldalon futó pillantást vetett a elfordított arcra. Senki nem készülhetett fel arra a látványra, ami Ben-t fogadta, amikor rávillantotta a fényt arra sziklaszerű képződményre. Kiáltása teljesen megbocsátható volt, és én is csak annyit tudtam segíteni, hogy átugrottam a túloldalra, hogy eltakarjam előle a látványt. Pedig semmi csúnyát vagy túl rémületeset nem tapasztalhatott. Pusztán a tudat, a kétség legkisebb árnyéka sem merülhetett fel, hogy ez a hideg sziklafigura félig-rémült, félig-keserű arckifejezésével egykori közös ismerősünk, Arthur Wheeler volt.

Félájultan a döbbenettől, csúszva-mászva keveredtünk ki a barlangból, ösztönösen kerestük a sötétben a kijáratot, majd lefelé botladoztunk a domboldalon, s csak olyan távolságban mertünk megpihenni, ahonnan a baljós kőkutya sem volt kivehető. Ismeretlen gondolatok kínozták elménket, ködös értetlenség és balsejtelem keveredett bennük. Ben-t, aki egészen közeli ismeretségben volt Wheeler-rel, különösen felizgatta a szerencsétlen esemény; és látszott rajta, hogy nagyon nehezen emészti meg a látottakat.

Miközben átvágtunk a gerinc zöldellő bozótján, egyre és egyre csak ezt hajtogatta: – Szegény Arthur, szegény Arthur! – de amikor a „Mad Dan” nevet is említette, én is zavarba jöttem; felidéztem az eltűnés ismert körülményeit. Kétségkívül ennek a „Mad Dan”-nek van haszna a történtekből, kombinált Ben. Egy pillanatra mindkettőnk előtt felvillant az a lehetőség, hogy a féltékeny házigazda felelős a szobrász állapotáért, de olyan gyorsan tovaszállt a gondolat, mint ahogy érkezett.

Számunkra a legtöbb nehézséget maga a jelenség, illetve a jelenség magyarázata okozta. Vajon miféle gázkisugárzás vagy ásványi pára képes ilyen rövid idő alatt tökéletesen beleivódni egy élő szervezetbe? A természetes kikristályosodás ismereteink szerint rendkívül lassú kémiai folyamat, talán évmilliókba telhet amíg tökéletes lesz az eredmény; ez a két kőalak pedig pár hete még élt, lélegzett, mozgott – de a kettő közül Wheeler egész biztosan. Hiábavaló volt találgatásunk. Világossá vált számunkra; egy dolgot tehetünk, jelentjük a hatóságok felé felfedezésünket, hadd találgassanak, nyomozgassanak ők. Ben gondolatai között viszont változatlanul ott lebegett ennek a bizonyos Mad Dan-nak a szerepe. Tüskék karmoltak, ágak csaptak az arcunkba, míg nagy nehezen visszakecmeregtünk a szélesebb útra, ám innen Ben nem a falu felé indult, hanem abba az irányba fordult, felfelé az emelkedőn, amerre a vén Sam leírása alapján Mad Dan viskójának lennie kellett. Ez a ház volt a falu második épülete, ahogy az öreg csavargó összevissza beszédéből kivehettük, távol az út végétől, egy fiatal tölgyfaligetben húzták fel. Ben kezemnél fogva rángatott előre, felfelé a homokos országúton, magunk mögött hagytunk egy elhagyott tanyát, s becsörtettünk a vadul burjánzó sűrűbe.

Eszembe se jutott tiltakozni, de egyfajta nyomasztó, fenyegető érzés nőtt bennem, ahogy az emberi kéz és a civilizáció ismertetőjelei fogyatkoztak és fogyatkoztak. Végül egy keskeny, elhanyagolt ösvény tárult fel előttünk, utunk célját pedig egy mocskos, festetlen épület csúcsos teteje mutatta, betegesen tekergő, haldokló fák, csemeték karéjában. Tudtam, hogy csakis ez lehet Mad Dan háza, s csodálkoztam, hogy miért ilyen elhagyatott, barátságtalan helyet választott magának letelepedésre az egykori telepes. Félelemmel lépkedtem a gazos, barátságtalan csapáson, de nem maradhattam le. Ben határozott, nagy léptekkel haladt előttem, majd erőteljes kopogással jelezte érkezésünket a rozoga, dohos bűzt árasztó ajtón.

A kopogtatásra nem érkezett válasz, egyetlen következménye a visszhangok által keltett baljós fenyegető hangulat volt. Ám Bent úgy tűnik ez nem zavarta, s elkezdte a házat körbejárni, hátha nyitható ablakot talál. Harmadik kísérletre – a komor kunyhó hátsó falán – sikerrel járt, egy kallantyú és egy erős rugó volt csak az ellenfele, s hamarosan az épületben volt, majd segített nekem is bemászni. A szoba, amibe érkeztünk mészkövekkel és gránittömbökkel volt tele, a szobrász-szerszámok és agyagminták alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ez csak Wheeler egykori műterme lehet. Eddig az élet semmiféle jelével nem találkoztunk, de a levegőben mindenütt baljós, poros, kárhoztatható illat lebegett. Tőlünk balra a nyitott ajtó mögött nyilvánvalóan a konyha húzódott, a ház kémény-oldalán, ide is Ben lépett be elsőnek, igyekezett mielőbb újabb információkat szerezni barátja utolsó lakhelyéről. Ahogy megtorpant a küszöbön, eltakarta előlem a kilátást, így nem láthattam, miféle rettenet csalta ajkára azt a hirtelen jött, elhaló kiáltást. A következő pillanatban azonban már én is megpillanthattam – és én is felkiáltottam, ugyanúgy, mint korábban a barlangban. Ebben a házikóban is – messze bármiféle föld alatti mélységtől, ahol az esetleges idegen gázok furcsa dolgokat okozhatnak – találtunk két kőfigurát, amelyekről azonnal tudtuk, hogy nem Arthur Wheeler vésőjének nyomán képződtek. Egy ormótlan karosszékben a tűzhely előtt, félig ülő helyzetben, korbáccsal a kezében, egy emberszerű kőszobor, vagy legalábbis valamikor ember volt – borzas, öreges arccal, az ábrázatra a mérhetetlen gonoszság rettenetes tekintete kövült rá.

Mellette a padlón törékeny női test feküdt, méltósággal, arcáról fiatalság és szépség sugárzott. Keserűen gúnyos elégedettség ült ki arcára, jobbjával nagy bádogvödröt karolt, foltos belsejét, alját sötétszínű üledék borította.

Nem mentünk közelebb ezekhez a megmagyarázhatatlan módon megkövült testekhez, semmihez sem nyúltunk, korábbi sejtelmeink egy része beigazolódni látszott. Hogy ez a két szobor egykor Mad Dan és felesége volt, ahhoz kétség sem férhetett, de hogy miként kerültek ilyen helyzetbe, az bizony már nem leltünk magyarázatot. Ahogy borzadva néztünk körbe, láttunk, hogy a végkifejlet váratlanul érkezett – minden ezt igazolta számunkra, annak ellenére, hogy mindent vastag porréteg fedett, hiszen a végzet közönséges háztartási munka közben érte a szerencsétlen asszonyt. Ezt a feltételezést egyetlen dolog cáfolhatta, egy tárgy, ami a konyhaasztalon hevert, a gondosan letakarított asztallap közepén, mintha a figyelmet szerette volna felhívni rá valaki. Ez a tárgy egy vékonyka, ütött-kopott naplócska volt, nehezékként jókora bádogtölcsérrel súlyozták le. Ben belelapozott, s látta, hogy valamiféle naplót, vagy időrendbe szedett események leírását rejti a füzet, az írásmód pedig elég felületes, rendetlen képet tükrözött. Fennhangon kezdett bele az olvasásba. Már az első szavakra felfigyeltem, még tíz másodperc sem telt el, a háta mögé léptem és válla fölött szemeimmel követtem, ahogy zihálva merül a nehézkes szövegben. Ahogy előre haladtunk a napló olvasásában – egyre inkább tisztult számunkra a szomszédos szoba utálatos atmoszférája – s vele együtt temérdek sötét dologra is fény derült, s megremegtünk a bennünk kavargó különféle érzelmek sokaságától.

Mi ez olvastuk – és ezt olvasta később a halottkém is. A szenzációhajhász lapok a történetnek egy igencsak feltupírozott változatát tárták a publikum elé, ám ennek szinte semmi köze nem volt ahhoz a valódi rettenethez, melyet egyedül abban a dohos házban fellelhető igazságtöredékekből, a közeli barlang tartalmából, a szomszédos szoba halálos csendjében rejtőzködő kőszörnyek borzasztó végzetéből rakosgattunk össze. Végül Ben undorral vágta zsebre a könyvecskét, majd ennyit mondott: „Na tűnjünk innen!”

Csendben és zaklatottan botladoztunk el a ház bejáratáig, belülről kizártuk az ajtót, s a falu irányába vettük utunkat. Különféle vélemények alakultak ki az elkövetkező napokban, a kérdésekre válaszok következtek, de el sem tudom képzelni, hogy Bent vagy engem még egyszer az életben érhet ilyen megrázó csapás, mint amilyen a kalyibában ért bennünket. És nem érhette ilyen csapás a helyi elöljárókat és a szenzációra idesereglett újságírókat sem – bár elégettek egy bizonyos könyvet, és számos iratot, egyéb feljegyzések kíséretében, melyek a padláson porosodtak és a baljós hegyi barlang legmélyebb üregében is sok odarejtett eszközt semmisítettek meg. Ám beszéljen a szöveg maga:

Nov. 5 – Daniel Morris a nevem. ‘Mad Dan’-nak hívnak a vidéken, mert olyan hatalomban hiszek, amiben manapság már senki. Mikor felmegyek a Villámdombra, hogy megünnepeljem a Rókaünnepet, az itteniek bolondnak tartanak – mindannyian, kivéve azoknak a távolabbi vidékek lakóit, akik már ismernek – és akik félnek is tőlem. Ők már megpróbálták megakadályozni, hogy Halloweenkor a Fekete Kecskének áldozzak, és minden esetben közbeléptek, amikor kaput készültem nyitni a külső terekre. Jobb, ha tudják, tudniok kell, hogy anyai ágról Van Kauran-leszármazott vagyok, és a Hudson jobb partján mindenki mesélhetne arról, mit jelent a Van Kauranok hatalma. Nicholas Van Kauran-tól származunk, a varázslótól, akit Wijtgaart-ban akasztottak fel 1587-ben, és mindenki tudja, hogy a Fekete Emberrel kötött szövetséget.

A katonák, akik felgyújtották a házát, soha nem szerezték meg Eibon Könyvét, és fiúunokája, William Van Kauran, magával hozta ezt, amikor a Rensselaerwyck partjára költözött (csak később nevezték át a folyót Esopus-ra). Kérdezzenek akárkit Kingstonban vagy Hurley-ben, hogy mire képes a William Van Kauran-ág az útját keresztező emberekkel. Arról is kérdezhetnek, hogy Hendrik nagybátyám hogyan hozta magával Eibon könyvét, amikor családostul elmenekültek abból a városból, és jöttek fel a folyón eddig a helyig, ahol végül is menedékre és nyugalomra leltek.

Azért írom ezt a naplócskát – és őrzöm meg az utókor számára – mert az a szándékom, hogy ha én már nem leszek, az utánunk jövő emberek feketén-fehéren ismerjék meg az igazságot. Ismerjék és féljék. Minden egyéb szándék és cselekedet ellenére, használni fogom a Könyvben rejtőző igéket és meg fogom idézni azokat a bizonyos Hatalmakat. Három hónappal ezelőtt, amikor Arthur Wheeler, a szobrász a Mountain Top vidékére érkezett, a falusiak hozzám irányították, mert én vagyok ezen a vidéken az egyetlen, aki máshoz is ért, nem csak a földműveléshez, vadászathoz, meg az átutazók kifosztásához. Úgy látszik érdekelte, amit ajánlani tudtam neki, mert hosszabb időre költözött fel hozzám, s heti 13 dollárt fizetett a szállásért, ellátásért. Átengedtem hát neki a konyha melletti hátsó szobát, ahova elhelyezhette szerszámait, és Nate Williams segítségével behordhatta azokat a kődarabokat, amelyeket a közelben robbantott ki a sziklafalból, és ökrökkel húzott el a házig.

Ez három hónapja történt. Most már tudom, hogy ez az átkozott pokolfattya minek sietett ennyire. Nem mesélhetek el minden részletet, de az közismert Rose-ról, a feleségemről, hogy ő Osborne Chandler idősebb lánya. Tizenhat esztendővel fiatalabb nálam, és amikor a városban van dolga, mindenki rajta legelteti a szemét. Eddig nem is volt belőle semmi gond, de amióta ez a piszkos patkány idedugta a képét, Rose már nem hajlandó segíteni Keresztállításkor meg Mindenszentekkor a szertartásnál. Látszik rajta, hogy Wheeler-re hallgat, kedvesen szól hozzá, rám meg már olyan keményen néz, hogy azt gondolom, előbb-utóbb együtt fognak megszökni.

Lassan, alattomban munkál, a kutyaszobrait csiszolgatja, úgy hogy bőven van időm kigondolni, hogyan fogok bosszút állni rajtuk. Egyikük se sejti, hogy én már mindent tudok, de már nem kell sok időt vesztegetni addig, míg rájönnek, hogy büntetlenül nem lehet egy Van Kauran-házba betörni. Ígérem, hogy hatalmas meglepetésben fognak részesülni.

Nov. 25 – Hálaadás Napja! Micsoda jó kis tréfa! Hálám jeleként valamit én is áldozni fogok, amikor befejezem azt a dolgot, amit már elkezdtem. Most már nem kétséges: Wheeler megpróbálja ellopni a feleségem. Egyelőre nem teszek ellene semmit, de nem várok vele sokáig. Múlt héten lehoztam Eibon Könyvét a padlásról – Hendrik nagybácsi hagyatéka volt –, ebben felleltem valami megfelelőt, amihez minden megtalálható, ami csak szükséges. Úgy kell végeznem ezzel a két gyalázatos árulóval, hogy senki nem szerezhet róla tudomást. Jobb, ha itt, házon belül fejeződik be ez a csúfos színdarab. Arra gondolok, Yoth Sugarában kellene külső segítséget hívnom, de ehhez gyermekvér szükséges, nekem meg a szomszédok miatt óvatosnak kell lennem. A Zöld Penész tűnik még bíztatónak, ha nem lenne nekem is ugyanolyan kellemetlen, mint nekik. Nem szeretem egyik-másik ábrázatát és szagát sem.

December 10. – Heuréka! Végül csak megtaláltam az igazit! Édes a bosszú – és ez a tökéletes megoldás! Wheeler, szobrász – ez már túl szép! Hát persze, ez az istenverte kígyó dolgozik egy szobron, majd gyorsan eladja, ahogy az összes dologgal tette, amit az elmúlt hetekben faragott! Így történt, ugye? Rendben van – az új szobor a valóság tökéletes mása lesz! Találtam egy kézzel írt formulát, amit a Könyv 679. oldalához mellékeltek. A kézírásból úgy ítélem meg, hogy dédapám lehetett, Bareut Picterse Van Kauran – az egyetlen, akinek 1839-ben New Paltz városában nyoma veszett. Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval...

Kész a tervem, rábukkantam egy eljárásra, amellyel ezeket a hitvány patkányokat kőbálvánnyá alakíthatom. Elképzelhetetlenül egyszerű, az eljárásban több szerepet kap a kémia, mint a Külső Erők. Ha sikerül összeállítanom a pontos elegyet, főzhetek egy olyan italt, ami háziborba keverve nem is érezhető. Ebből egy korty is elég ahhoz, hogy akár egy elefánttal is végezzen, pillanatok alatt. Ez azt jelenti, hogy egy végtelenül felgyorsult kristályosodási folyamat fog lejátszódni. Az egész szervezet kalcium és báriumsókkal telítődik, és az élő sejtek helyét ásványi anyag foglalja el olyan gyorsasággal, hogy lehetetlen leállítani a folyamatot. Ez egyike lehet azoknak a dolgoknak, amit dédapa kapott a Nagyszombaton a Cukorsüvegen Catskills-ben. Furcsa dolgok járták akkoriban. Úgy rémlik nekem, mintha már hallottam volna egy emberről New Paltz-ban – Hasbruck Birtok – aki valami hasonló módon vált kővé 1834-ben. Ő is a Van Kauran-ok egyik ádáz ellensége volt. Most a legfontosabb dolgom az, hogy megrendeljem az öt szükséges vegyszert Albany-ból és Montrealból. Van időm bőven a kísérletezésre. Amikor már mindenen túl leszek, a szobrokat úgy adom el, mint Wheeler munkáit, így legalább rendeződnek az esedékes számlái is! Mindig is realista és egoista volt – miért ne lenne természetes, hogy magát is kifaragja, és a feleségemet modellként használja – vagy tán két héttel ezelőtt nem Rose-t mintázta? Hiszen az ostoba falusi népek nem fognak arról kérdezősködni, honnan kerültek elő ezek a furcsa kövek!

December 25. – Karácsony. Földi béke, így lesz vége! Ez a két disznó úgy bámulja egymást, mintha én nem is lennék a világon. Mit gondolnak? Süket vagyok, néma és vak?! Így is jó! A bárium-szulfát és a kalcium-klorid megérkezett Albany-ból a múlt csütörtökön, a savak, katalizátorok, és műszerek pár napon belül itt lesznek Montreal-ból. Isten malmai lassan őrölnek – de biztosan! Allen barlangjában fogok dolgozni, az alsó erdő közelében, és úgy teszek, mintha csak bort készítenék. Senki nem köthet bele, vagy ha mégis kötözködne, legfeljebb megkínálom a friss borból – remélem nem tesz keresztbe a terveimnek ez a két holdkóros gügye sem. Gondom egyedül Rose-sal lehet, ő nagyon utálja a szeszt. Néhány állatkísérlettel fogok majd kezdeni ott lenn a barlangban, ilyenkor télen senkinek sincs kedve arra sétafikálni. Fát fogok vágni, hogy az időmmel el tudjak ezeknek a patkányoknak számolni. Egy-két kisebb farakást rakok, és utána már nem fognak gyanakodni semmire.

Január 20. – A munka bonyolultabb, mint gondoltam. Nagyon sok függ a pontos adagolástól. Az anyagok megérkeztek Montreal-ból, de rendelnem kellett még egy jobb mérleget és egy acetilén lámpát is. Lent a faluban furcsállják ezeket az eszközöket. Steenwyck boltjában egyik sem kapható, postán, expressz rendelést adtam fel. Különböző keverékeket próbáltam ki a barlang előtti sziklamedencében ivó és fürdő verebeken – amikor enyhébb volt az idő, és olvadt. A szer néha megölte őket, de néha elrepültek. Világos, figyelmen kívül hagytam valamilyen fontos tényezőt. Képzelem, hogy Rose és az a jöttment kihasználják, amíg távol vagyok – de megengedhetem nekik. Az nevet, aki utoljára nevet!

Február 11. – Végre tökéletes! Kis tavacskát csináltam – ma, amikor már egész enyhe idő volt – és az első madár, amelyik beleivott, úgy eldőlt, mintha lelőtték volna. Egy másodperc múlva felkaptam, és máris tökéletes kőszobor volt a kezemben, tökéletes, karmainak legapróbb pikkelyeitől tollazatának legkisebb pihéiig. Egy izma sem mozdult, mióta lenyelte az első kortyot, azonnal el kellett pusztulnia, amint a gyomrát érte a szer. Nem is számítottam ilyen átütő sikerre! De a veréb-kísérlet még nem lehet elég meggyőző, nagyobb méretű és tömegű állattal is próbát kell tennem. Találnom kell valamit, amin megpróbálhatom, mert azoknak a disznóknak erősebb szert kell kikevernem. Azt hiszem, Rose kutyája Rex lesz a következő kísérlet alanya. Legközelebb magammal hozom, utána meg annak a némbernek azt mondom, hogy a dögöt elkapta egy farkas. Ha elhiszi jó, ha nem akkor sem tehet semmit, legfeljebb szipog egy darabig. Utána már úgyse sokáig teheti ezt se. Vigyáznom kell arra is, hova rejtem ezután a könyvet. Rose néha a legeldugottabb helyeken is katatni szokott.

Február 15. – Megizzadtam! Rexen próbáltam ki a szert, úgy működött, mint valami varázslat, de kétszer olyan erős. Kikötöttem a sziklamedencében és inni adtam neki. Látszott, hogy érez valami furcsát, borzolta a szőrét és idegesen morgott , de mielőtt elfordíthatta volna a fejét, már kővé is vált. Az oldatnak erősebbnek kell lennie, egy ember számára pedig sokkal, de sokkal erősebbnek. Úgy gondolom, befejezem a kísérleteket, és mostantól annak a korcs Whellernek készítem elő az adagját. Az adalék ízetlennek tűnik, de hogy biztos legyek a dolgomban, azzal az új borral nyomom el az ízét, amit nemrég készítettem fenn a háznál. Azt kívántam, bárcsak egészen biztos lehetnék arról, hogy semmiféle íze nincs a szernek, mert tudom, hogy Rose-nak csak vízben adhatom be, őt nem tudom borral megitatni. Szét fogom kettejüket választani – Wheeler ideki, Rose pedig otthon. Most már csak erősebb oldatot kell készítenem, és eltüntetni minden idegen tárgyat a barlang elől. Rose kiskutyaként vinnyogott, amikor elmeséltem neki, hogyan kapta el dédelgetett kedvencét, Rexet egy farkas, Wheeler pedig gagyogva próbálta vigasztalni.

Március 1. – Iä R’lyeh! Dicséret Tsathoggua Úrnak! Végre szereztem egy balekot a pokolnak! Azt mondtam neki, hogy találtam egy új mészkő-párkányt a lefelé vezető ösvény közelében, úgy trappolt a nyomomban, mint valami sárga korcs! Vittem magammal egy üveg bort – persze a pancsolt-fajtából, és boldogan húzta meg előttem az üveget. Szempillantás alatt lenyelte – és kőbálványként dőlt el előttem, mielőtt háromig számolni tudtam volna. De tisztában lehetett vele, hogy én álltam bosszút, az arcáról tévedhetetlenül leolvashattam. Két perc kellett mindössze, hogy olyan legyen, mint bármelyik másik kő a vidéken.

Behúztam a barlangba, Rex figuráját pedig újra kívül állítottam fel, hogy segítsen elriasztani a babonás kíváncsiskodókat. Közeledik a tavaszi vadászat ideje, és azonkívül van fenn egy Jackson nevű istenverte fickó a dombtetőn egy kalyibában, ezek itt összevissza szimatolnak nekem a hóban. Még csak az kéne, hogy felfedezzék a laboratóriumot, meg a raktárat! Amikor hazaértem azt hazudtam Rose-nak, hogy Wheeler-nek távirata érkezett a faluba, sürgősen hazarendelték. Nem tudom, elhitte-e, de nagyon nem is érdekel. Wheeler holmiját összepakoltam, és lehordtam a dombról, Rose-nak azt mondtam, hogy majd a faluból hajón viszik utána. Egyébként pedig az elhagyatott Rapelye-n kerestem egy száraz, védett helyet. Most pedig Rose következik!

Március 3. – Rose semmiféle bort nem iszik meg. Remélem, hogy a szernek nem lesz íze, és a vízben észrevétlen marad. Próbáltam teába és kávéba is belecsempészni, de az összetételt megzavarja és így használhatatlan. Ha vízbe keverem, csökkentenem kell a kezdőadagot, és csak lassan növelhetem: apránként jön létre a folyamat. Délben betoppant Mr. és Mrs. Hoog, és csak nehezen sikerült Wheeler elutazására terelnem a szót. Azt volt nehéz megmagyaráznom, hogyan hívhatták vissza New Yorkba, amikor a faluban mindenki tudja, hogy nem érkezett távirat, és hogy nem szállt fel a buszra sem. Az egész istenverte ügyben már csak Rose sorsát kell elrendezni. Veszekedést fogok vele provokálni, felzavarom a padlásra és bezárom. Ez lesz a legkényelmesebb, és így próbálom vele megitatni azt a pancsolt bort – a legjobb az lesz, ha maga issza meg.

Március 7. – Rose-nál is elkezdtem. Mivel nem itta meg a bort, adtam neki a korbáccsal és felhajtottam a padlásra. Élve onnan már le nem jön. Egy tál sós kenyeret és sós húst, valamint egy vödörnyi, enyhén megkezelt vizet adok neki, naponta kétszer. A sós ennivaló miatt egész nap szomjazni fog, s mivel innia muszáj, nem fog sokáig tartani a folyamat. Az ajtónál ácsorog, és Wheeler után kiabál – nagyon unom már. De már nem sok idő kell, hogy végleg csendben maradjon.

Március 9. – Ez az istenverte szer rendkívül lassan hat Rose-ra. Talán erősebbre kell kevernem – de akkor nem biztos, hogy megissza, és akkor nekem kell a túlsózott ételt belétömnöm. Rendben van, ha nincs más megoldás, ám legyen. De szeretnék én lenni a világ legügyesebb szobrásza! Reggel a barlangba mentem, ott minden rendben van. Néha még hallom Rose lépteit a mennyezeten, és úgy tűnik egyre nehezebben és nehezebben vonszolja magát. A szer persze működik, de túl lassan. Nem elég tömény. Mostantól gyorsabban fogom emelni az adagot.

Március 11. – Igazán furcsa. Még él és mozog. Kedden éjszaka hallottam, ahogy az egyik ablakkal játszik, úgy hogy felmentem és megraktam a korbáccsal. Nem nagyon tűnt ijedtnek, inkább dühösnek, és mintha bosszúvágy csillant volna bedagadt szemeiben. De soha nem tudna kiugrani az ablakon ezzel a súllyal, és itt sem tudna sehova se lemászni. Éjszakánként ezzel álmodok, lassan, mereven vonszolja magát a padlón, már az idegeimre megy. Néha azt is gondolom, hogy az ajtózárral babrál.

Március 15. – Még mindig él, annak ellenére, hogy egyre növelem az adagot. Igazán furcsa. Most is fenn csoszog, bár nem lépked túl gyakran. De a hang, ahogy vonszolja magát, az valami iszonyú. Zörgeti az ablakokat és az ajtóval is motoszkál. Újra megmutatom neki a korbácsot, ha nem hagyja abba. Egyre álmosabb vagyok. Csodálkoznék, ha Rose valamit megneszelne. De muszáj meginnia a szert. Ez álmosság abnormális – azt gondolom túlerőltettem magam. Álmos vagyok...

(ezen a ponton a görcsös kézírás homályos irkafirkává ment át, majd rövid kihagyás után, nyilvánvalóan női kézírással folytatódott a szöveg, mind az írásmód, mint a tartalom hatalmas érzelmi feszültségről árulkodott )

Március 16. d. u. 4. – Ezzel a résszel a szöveget Rose C. Morris egészíti ki, a haláleset körülményeiről. Kérem, értesítsék apámat, Osborne E. Chandler-t, Route 2, Mountain Top, N.Y. Csak most olvashattam végig mindazt, amit ez a szörnyeteg korábban leírt. Éreztem persze, hogy ő ölte meg Arthur Wheeler-t, de nem tudhattam biztosan addig, míg ebben a pokoli noteszben nem leltem rá bizonyítékot. Most már tudom, hogy megmenekültem. Feltűnt a víz különös íze, az első korty után többet nem mertem inni. Mindet kiöntöttem az ablakon. Ez az egy korty is félig megbénított, de még birtokában voltam testemnek. A szomjúság kegyetlen volt, de muszáj volt egy keveset ennem abból a túlsózott ételből és szerencsémre egy kis tiszta vízhez is jutottam, ott, ahol a tető beázott. Két hatalmas eső is volt. Gondoltam, hogy meg akar mérgezni, de nem tudtam, mivel fog próbálkozni. Hogy miket írt önmagáról és rólam; mindez hazugság. Együtt soha nem voltunk boldogok, azt gondolom, hogy hozzámentem, arra is a fekete mágia segítségével vett rá, azzal a képességével, amellyel minden embert képes volt becsapni. Azt hiszem, apámat és engem is hatalmában tartott, hiszen őt mindig félték és rettegték az ördöggel kötött bűnös és sötét szövetsége miatt. Apám egyszer úgy nevezte, az Ördögfatty, és ez bizony így is volt.

Senki nem tudja, mi mindent éltem át a feleségeként. Nem egyszerű, köznapi kegyetlenség volt – bár Isten ismeri minden kegyetlenségét, bizony gyakran megkorbácsolt. Gyakran – gyakrabban, mint amennyit elképzelni lehet. Sátáni lény volt, és mindenféle pokoli szertartásokat gyakorolt anyai rokonságának segedelmével. Engem is próbált bevonni ezekbe a kárhoztató rítusokba – még célozni sem merészelek arra, miféle lények ezek. Ellenkeztem, újra csak megkorbácsolt. Elmesélnem is istenkáromlás lenne, mindazt, amire megpróbált rávenni. Tiszta lélekkel nevezhetem gyilkosnak, hiszen tudom, miféle áldozatot mutatott be egy éjen a Villámdombon. Nincs jobb szó rá: Ördögfatty. Négyszer próbáltam megszökni, de nem sikerült. Utána mindig megkorbácsolt. Úgy, ahogy lelkem és elmém erővel tartja fogva, ugyanúgy hatalmában tartja apám elméjét is.

Arthur Wheeler miatt semmi szégyenkeznivalóm nincs. Egyszerre csak egymásba szerettünk, becsületes, tiszta szerelemmel. Mióta apámtól elkerültem, először tőle kaptam tiszteletet, szeretetet, és erőt. Erőt, ami segített volna kiszabadulni az ördög karmai közül. Néhányszor apámmal is beszélt, apám hajlandó lett volna segíteni nekünk, hogy nyugat felé elmenekülhessünk. Válásom után összeházasodtunk volna.

Mióta ez az állat fogva tartott a padláson, állandóan szökésemet tervezgettem, és azt, hogyan végezhetnék vele. Éjszakáról éjszakára gyűjtögettem a mérgezett vizet arra az esetre, ha sikerülne megszöknöm, és megtalálnám a módját, hogyan adhatnám be neki valahogy. Először még felriadt, amikor az ajtó zárjával kaparásztam és körbeellenőrizte az ablakok állapotát, de később egyre fáradtabb és fáradtabb lett, s hortyogva aludt. Horkolásából mindig tudtam, mikor alszik.

Ezen az estén kivártam, míg elalszik, és sikerült anélkül kiszabadulnom, hogy felriadt volna. Ólomként húztak tagjaim. Részleges bénaságom miatt csak nagy erőfeszítések árán juthattam le a lépcsőn, de megtettem. Az asztalra borulva találtam – égett a lámpa, előtte pedig ez a könyvecske volt nyitva. A sarokba hajítva pedig az a hosszú, marhabőr korbács, amivel olyan sok kínt okozott. Ezzel kötöztem úgy oda a székhez, hogy végül moccanni sem tudott. Nyakán meglazítottam a ruhát, hogy a torkán minél könnyebben tudjon az a bizonyos víz lefolyni.

Ahogy befejeztem az előkészületeket, láttam, ahogy magához tér, és azt hiszem, azonnal tisztában volt szándékaimmal. Rettentő dolgokat üvöltözött, s misztikus formulák kántálásába kezdett, de képtelen volt befejezni: vászonszalvétával tömtem be a száját. Utána beleolvastam a naplóba, de abba kellett hagynom. A sokkoló döbbenet hatására, majdnem elájultam – többször is. Lelkem mélyén nem voltam felkészülve ilyen sátáni dolgokra. Két vagy három órán keresztül vallattam ezután ezt a disznót. Kitálaltam neki mindent, minden bűnét, amit az elmúlt évek hosszú során velem, a szolgájával szemben elkövetett, és mindazokat a viselt dolgait, amelyekről csak ebből az undorító naplóból értesültem.

Tekintete bíborvörösbe váltott, azt gondolom, csak félig volt eszénél. Felkaptam egy tölcsért a konyhaszekrényből és miután a szájpecket eltávolítottam, letuszkoltam a torkán. Jól tudta, mi fog következni, de semmit sem tehetett, csak a szemeit forgatta. Megragadtam a mérgezett vízzel teli vödröt, és lelkiismeret-furdalás nélkül jó felét a tölcsérbe zúdítottam.

Nagyon erős adagnak kellett lennie, hiszen szinte azonnal elindult a folyamat és ez a barom egyre merevebb lett, szürkés-fakó színt vett fel a teste. Tíz percen belül szoborszerűvé dermedt. Amikor kihúztam a bádogtölcsért a torkából, iszonyatos csikorgás hallatszott. Azt kívántam, bárcsak fájdalmasabb, hosszadalmasabb kínhalállal végezte volna be ez az Ördögfatty, de egész biztosan nem leltem volna jobb, biztosabb megoldásra.

Most már nincs több mondanivalóm. Félig béna vagyok, és most, hogy Arthur sincs többé, már nekem sincs miért élnem. Befejezésül kiiszom a maradék mérget, miután a könyvet odateszem, ahol majd megtalálják. Negyed óra múlva én is kőszobor leszek. Egyetlen kívánságom, hogy amellé a szobor mellé temessenek, amely valaha Arthur volt – oda, abba a barlangban, ahova ez az ördög hurcolta. Szegény, hűséges Rex pedig feküdjön a lábainknál. Az pedig, hogy mi legyen azzal a székhez kötözött ördöggel, az már nem érdekel...

Vitális Imre fordítása