Egy férfi Carcosából; Carcosa lakója

Eredeti cím: Inhabitant of Carcosa, An

0 947

Szerző: Ambrose Bierce • Év: 1886

Mert többféle halál létezik – van hogy a test marad, és van, hogy a lélekkel együtt a semmibe vész. Így van ez, ha magányos a test és a lélek (mert ez Isten akarata), és senki se látja, ha eljő a vég. Azt mondjuk, eltűnt, vagy hogy hosszú utazásra indult-s milyen igazat szólunk. De van ám olyan is, hogy sokan látják a véget. És van olyan is, hogy a lélek hal meg, ám a test még hosszú évekig tovább él. És olyan is van, bizton tanúsítják sokan, hogy test és lélek együtt hal. Ám egy idő múltán a lélek visszatér a helyre, hol a test elpusztult.

 

Miközben Hali e szavain tűnődtem (Isten nyugosztalja lelkét) és a szavak mögött megbújó jelentést feszegettem, mint ki sajdít valamit, mégis tagadja, hogy lenne más is, mint amit az értelem fölfogni képes, nem is vettem észre, merre vitt a lábam, míg az arcomba csapódó hirtelen támadt hűvös szellő föl nem ébresztett merengésemből. Döbbentem vettem észre, hogy teljesen ismeretlen helyre keveredtem. Körülöttem minden irányban zord és kietlen rónaság terült el, melyen a magasra nőtt, elszáradt fű isten tudja, milyen rejtélyes és vészjósló gondolatokat susogott és zizegett. A fűből helyenként furcsa alakú és komor színezetű sziklák magasodtak az ég felé, melyek közt, úgy tűnt, titkos egyezség született. Vészterhes jelentéssel bíró tekinteteket küldtek egymás felé, mintha csak azért emelték volna fejüket a fű fölé, hogy a már jó előre megjósolt események kimenetelét jobban élvezhessék. Itt-ott néhány fonnyadozó fa magaslott, mint a némán várakozók kaján összeesküvésének vezérei.

Bár a napot nem lehetett látni, mégis úgy gondoltam, jócskán elszaladt már az idő, és noha határozottan éreztem a metsző és hideg szelet, ez az érzet mégis inkább belülről fakadt, sem mint fizikai érzékeimtől indíttatva. A komor táj fölött, mint egyfajta megtestesült átok, ólomszürke felhők lógtak kísérteties baldachinként. Az egész képben valamiféle vészterhes és baljós ómen sejlett-a gonosz figyelmeztetése, a gyászos vég előjele. Sehol egy állat, egy madár, de még egy apró bogár sem. A szél bánatosan sóhajtozott a halott fák csupasz ágai közt, a szürke fűszálak meghajoltak, hogy rettegett titkukat a föld fülébe suttogják. Más hang, más mozdulat, azonban nem törte meg a zord tájék szörnyűséges nyugalmát.

A fű közt néhány viharvert kősziklát figyeltem meg, melyeket nyilvánvalóan emberi kéz munkált meg. A kövek többnyire már kettéhasadtak, félig a földbe süllyedtek, darabjaikat benőtte a moha. Némelyikük eldőlve hevert a földön, mások még álltak, de már megdőltek valamely irányba – egyikük sem állt függőlegesen. Kétség nem férhetett hozzá, hogy sírköveket látok, bár a sírok maguk már eltűntek. Se egy halom, se egy gödör; az idő elegyengette a felszínt. Itt-ott néhány súlyosabb kőtömb mutatta, hogy ott valamikor egy-egy pompázatosabb és becsvágyóbb sír próbált erőtlenül dacolni a feledés homályával. A múlt ezen ódon emlékei olyan ősinek tűntek, a hiúság e maradványai, a szeretet és kegyelet eme emlékművei olyan viharvertek, megtépázottak és színehagyottak voltak – az egész hely olyan elhagyatottan, kietlenül és elfeledetten árválkodott, hogy önkéntelenül is úgy tekintettem önmagamra, mint egy történelem előtti, rég letűnt emberfaj temetkezőhelyének felfedezőjére.

Ilyen s ehhez hasonló gondolatokba merülvén, egy ideig nem is törődtem azzal, mi is vetett engem e kietlen helyre. De hamarosan megfogalmazódott bennem a kérdés: "Hogy az ördögbe kerültem én ide?" Egypercnyi gondolkodás után, azonban, minden világossá vált, és az is magyarázatra lelt, jóllehet a felismerés igen nyugtalanító, miért öltöztette a képzeletem ily furcsává mindazt, amit láttam vagy hallottam. Beteg voltam. Most már tisztán emlékeztem, hogy valamiféle hirtelen támadt láz vert 1e a lábamról. Családom azt is elmesélte, hogy az önkívület óráiban állandóan szabadság és friss levegő után kiáltottam, és kénytelenek voltak erőszakkal ágyban tartani, nehogy elszökjem. Most végre sikerült kijátszanom ápolóim éberségét és az utcákon kóborolva idáig jutottam. De hogy hol van az az "itt", sejtésem sem volt. Az nyilvánvaló volt, hogy jókora távolságra jutottam a várostól, ahol éltem – az ősi és híres várostól, Carcosától.

Közel s távol emberi élet jelét sem látni, sem hallani nem lehetett. Sehol füst, vagy egy házőrző ugatása, egy tehénbőgés, sehol semmi gyerekzsivaj – semmi, csak a komor temető, melyet zavaros elmém a télelem és rejtély homályával ruházott fel. És mi van, ha megint önkívületbe esem, itt, távol minden segítségtől? Vagy ez itt mind nem más, mint tébolyodott elmém káprázata? Asszonyom. fiaim nevét szólongattam, kinyújtott kezem az övéket kereste, miközben a málladozó kövek és az elszáradt gaz között barangoltam.

Hirtelen furcsa neszt hallottam a hátam mögött. Megfordultam. Egy vadállat közeledett – egy hiúz. Ha itt omlok össze, a semmi közepén, ha újra rám tör a láz és én elvesztem minden erőm, ez a szörnyeteg biztosan a torkomnak ugrik. Hirtelen felkiáltottam és az állat felé ugrottam. A hiúz nyugodtan lépdelt, egy karnyújtásnyira sem volt tőlem, majd eltűnt egy sziklatömb mögött.

A következű pillanatban nem messze tőlem egy férfi feje bukkant ki a földből. Legalábbis úgy tűnt. Valójában, azonban, egy domb túlsó oldaláról közeledett, melynek gerince beleveszett a sűrű növényzetbe. Hamarosan az egész alak láthatóvá vált a szürkén lógó felhők előterében. Félig mezítelen volt, testének többi részét pedig állati bőr és szőr borította. Haja torzonborz, ápolatlan szakálla pedig hosszúra nőtt és bozontos volt. Egyik kezében íjat és nyilat tartott, míg másik keze égő fáklyát emelt a magasba, melyből fekete füstcsík szállt az ég felé. Lassan, óvatosan haladt előre, mintha attól félne, egyszer csak beleesik egy mély sírgödörbe, melyet eltakar előle a magasra nőtt fű. A furcsa jelenés megdöbbentett ugyan, de egyáltalán nem ijedtem meg. Úgy döntöttem hát, megszólítom a furcsa alakot.

– Adjon isten! – köszöntöttem.

A jövevény a legkisebb figyelemre sem méltatott, még csak le sem lassította lépteit.

– Jó ember – folytattam –, beteg vagyok és eltévedtem. Könyörögve kérlek, mutasd meg az utat Carcosa felé.

A férfi ekkor valamiféle ismeretlen nyelvű, barbár kántálásba fogott és mintha mi sem történt volna, folytatta írtját.

Az egyik korhadt fa ágai közt egy bagoly kezdett gyászos huhogásba, a távolban pedig egy másik madár felelt. Felnéztem az égre és a felhők résein át az Aldebarant és a Hyadokat pillantottam meg! Minden arra utalt, hogy éjszaka van – a hiúz megjelenése, a férfi fáklyája, a bagoly huhogása. Mégsem volt stilét, a csillagokat azonban tisztán láttam. Én magam mindent jól érzékeltem, engem viszont sem állat, sem ember nem vett észre – nem láttak, hangomat nem hallották. Miféle varázslat bűvöletébe kerültem?

Leültem egy hatalmas fa tövébe, és azon törtem a fejem, mihez is kezdjek. Ahhoz, hogy megőrültem, többé már kétség sem férhetett. Mégis oly sok minden szólt a szörnyűséges tény ellen. Láznak nyoma sem volt. Mi több, olyan pezsgő életerő áradt bennem, amilyet azelőtt még csak nem is ismertem. Szellememet és testemet egyfajta izgatott bizsergés árasztotta el. Érzékszerveim kihegyeződtek – a levegőt valamiféle súlyos anyagnak éreztem és hallottam a csöndet.

Egyszer csak észrevettem, hogy a nagy fa egyik vastag gyökere egy kőtábla köre fonódik, amely félig eltűnik a többi kígyózó gyökér között. Így a kő egyik fele védve volt a az időjárás viszontagságaival szemben, míg a másik része pedig már elmállott. Sarkait és éleit legömbölyítette az eső és a szél, felszínét mély barázdák és repedések szántották. Körülötte a földben apró csillámkődarabok fénylettek – a bomlás drágakövei. A kő szemmel láthatólag azt a sírt jelölte, melyből hosszú évekkel ezelőtt ez az óriás fa kihajtott. És a fa követelőző gyökerei kirabolták a sírt és foglyul ejtették a sírkövet.

A hirtelen támadt szél egyszerre elsöpört néhány száraz levelet és faágat, látni engedve a kő földből kiálló felső részét. Egy sírfelirat kidomborodó hetűit pillantottam meg. Lehajoltam, hogy elolvassam. És óh, Krisztusom! Az én nevem, az én születési dátumom és az én halálom napja állt rajta!

Rémülten szökkentem talpra. Egy ragyogó fénynyaláb világította meg az óriás fatörzset teljes széltében. A nap épp akkor kelt a rózsásra festett keleti égbolton. Jómagam a hatalmas vörös korong és a széles fa közt álltam – mégsem vetült árnyék a fatörzsre!

Farkasok üvöltő kórusa köszöntötte a hajnalt. Az állatok magányosan vagy kis csoportokban ültek a kihalt tájon itt-ott felbukkanó dombocskákon és sírhalmokon. És tudtam, hogy ezek az ősi és híres város, Carcosa romjai.

 

***

 

Ezeket közölte Hoseib Alar Robardin szelleme Bayrolesszal, a médiummal.

 

Szalai Judit fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre