– Egy vadállat van az erdejükben, – mondta Cunningham, a művész, a pályaudvar felé menet. Az utazás alatt ez volt az egyetlen megjegyzése, de mivel Van Cheele megszakítás nélkül beszélt, társának némasága nem volt észrevehető.

– Legfeljebb egy-két kóbor róka, vagy néhány helybéli menyét. Semmi komolyabb – mondta Van Cheele. A művész nem szólt semmit.

– Hogy érti azt, hogy vadállat? – kérdezte később Van Cheele, mikor a peronon álltak.

– Sehogy. Képzelődtem. Itt a vonat – mondta Cunningham. Aznap délután Van Cheele szokásos erdei sétájára indult birtokán. A dolgozószobájában egy kitömött bölömbikát tartott, és meglehetősen sok vadvirág nevét ismerte, úgyhogy nénikéje feltehetően némi joggal nevezte őt természetbúvárnak. Mindenesetre nagy sétáló volt. Az volt a szokása, hogy gondolatban mindenről jegyzeteket készített, amit útja során látott, nem is annyira azért, hogy a kor tudományához járuljon hozzá; mint inkább, hogy beszédtémáról gondoskodjon. Amikor a harangvirágok kibújtak a földből, súlyt helyezett rá, hogy erről mindenkit tájékoztasson, – nem mintha az évszak állásából nem lehetett volna amúgy is következtetni az eseményre, de legalább hallgatói érezhették, hogy semmit sem titkol előlük.

Amit azonban Van Cheele azon a bizonyos délutánon látott, az jócskán eltért addigi tapasztalataitól. Egy sima kőpárkányon, mely egy tölgyekkel benőtt völgyben levő mély tavacska fölé hajlott, tizenhat év körüli fiú feküdt elnyújtózva; barna végtagjait szárítgatta kényelmesen a napon. Csapzott, a legutóbbi vízbeugrástól nedves haja a fejéhez tapadt, és világosbarna szeme, amely úgy világított, hogy már-már egy tigris szemvillanása sejlett fel benne, Van Cheele felé fordult, bizonyos lusta éberséggel. Váratlan jelenés volt, és Van Cheele azon kapta magát – és ez nála szokatlan volt –, hogy előbb gondolkozik, csak aztán beszél. Honnan a csudából került ide ez a vad külsejű fiú? – gondolta. A molnár felesége úgy két hónappal ezelőtt elveszítette az egyik gyerekét, a feltételezések szerint elvitte a malmot hajtó víz, de az még csecsemő volt, ez meg; félig-meddig felnőtt fickó.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte.

– Láthatja, napozom – felelt a fiú.

– Hol laksz?

– Itt az erdőben.

– Az nem lehet, hogy az erdőben laksz – mondta Van Cheele.

– Nagyon szép erdők ezek – mondta a fiú, leheletnyi lenézéssel a hangjában.

– De hát hol alszol éjszaka?

– Éjszaka nem alszom; akkor van a legtöbb dolgom.

Van Cheele-t bosszantani kezdte, hogy a probléma, amivel küszködik, kisiklik a kezei közül.

– Mivel táplálkozol? – kérdezte.

– Hússal – mondta a fiú, és lassan ízlelgette a szót, mintha már bele is kóstolt volna.

– Hússal! Miféle hússal?

– Ha annyira érdekli, nyúllal, vízimadárral, szárnyasokkal, báránnyal, ha szezonja van, gyerekkel, ha hozzájutok; de éjszaka, amikor a legtöbbet vadászom, általában jól elzárják őket. Jó két hónapja már, hogy utoljára gyerekhúst ettem.

Van Cheele az ugratásról nem vett tudomást, inkább az orvvadászatra terelte a szót.

– Túl nagy a mellényed, ha azt állítod, hogy nyulakat eszel. (Tekintetbe véve a fiú öltözékének jellegét, a metafora aligha volt találó.) – A mi hegyoldalainkban a nyulakat nem olyan könnyű elkapni.

– Éjszaka négy lábon vadászok – hangzott a némiképp rejtélyes válasz.

– Gondolom, úgy érted, hogy kutyával vadászol? – kockáztatta meg Van Cheele.

A fiú lassan a hátára fordult, és különös, mély hangon felnevetett, ami jó esetben kuncogás, rossz esetben morgás is lehetett.

– Nem hiszem, hogy egy kutya a társaságomra vágyna, különösen éjjel.

Van Cheele kezdte érezni, hogy van valami határozottan hátborzongató a furcsa szemű, furcsa beszédű ifjúban.

– Nem engedhetem meg, hogy itt maradj az erdőben – jelentette ki parancsoló hangon.

– Azt hiszem, jobb magának, ha itt vagyok, mint a házában – mondta a fiú.

A vad, meztelen lény látványa Van Cheele pedánsan rendben tartott házában valóban riasztónak tűnt volna.

– Ha nem távozol magadtól, kényszeríteni foglak – mondta Van Cheele.

A fiú villámgyorsan megfordult, fejest ugrott a tóba, és egy pillanattal később nedves és csillogó testét félig a partra vetette, ott, ahol Van Cheele állt. Ha mindezt egy vidra csinálja, nem lett volna benne semmi feltűnő; a fiútól azonban elég döbbenetes teljesítmény volt. Van Cheele önkéntelen mozdulatot tett hátrafelé, a lába megcsúszott, és majdnem elterült a csúszós, elgazosodott parton, szemközt azzal a tigrisére emlékeztető sárga szempárral, mely nem is volt oly távol az övétől. Kezét ösztönösen a torka irányába emelte. A fiú ismét felnevetett, olyan nevetéssel, mely már inkább csak morgás volt, nem kuncogás, és aztán, egy újabb meglepően villámgyors mozdulattal eltűnt Van Cheele szeme elől a hajladozó gazok és páfrányok között.

– Micsoda rendkívüli vadállat! – mondta Van Cheele, amikor feleszmélt. Aztán eszébe jutott Cunningham megjegyzése: „Egy vadállat van az erdejükben.”

Amint lassan hazafelé tartott, különböző helyi eseményeken törte a fejét, melyek e meglepő fiatal vadember feltűnésében lelhetik magyarázatukat.

Az utóbbi időben valami megritkította a vadállományt az erdőben, baromfik tűntek el a farmokról, a nyúlállomány rejtélyesen megfogyatkozott, és arról is érkeztek hozzá panaszok, hogy bárányok tűntek el a legelőről. Lehetséges, hogy ez a vad fiú tényleg állatokat fogdos a környéken egy okos kopó társaságában? Azt mondta, hogy „négy lábon” vadászik, de aztán különös módon arra célozgatott, hogy egyetlen kutya se merne a közelébe menni, „különösen éjszaka”. Mindenképpen rejtélyes. Van Cheele felidézte a különböző pusztításokat, melyeket az utóbbi egy-két hónapban követtek el, majd hirtelen megakadt mind a sétában, mind a gondolkodásban. A gyerek, aki két hónappal ezelőtt tűnt el a malomból – a vizsgálat eredménye szerint beleesett a patakba és az elsodorta; de az anyja folyton azt hajtogatta, hogy visítást hallott a ház domb felőli oldalán, a vízzel ellenkező irányból. Képtelen feltételezés, gondolta Van Cheele, de mégis azt kívánta, bárcsak ne tette volna a fiú azt a hátborzongató megjegyzést a két hónapja evett gyerekhúsról. Ilyen szörnyűséget még tréfából se szabadna mondani.

Van Cheele, szokásától eltérően, nem érzett kedvet ahhoz, hogy beszámoljon az erdőben tett felfedezéséről. Gyülekezeti elöljáró volt és békebíró, és pozícióját valahogy kompromittálta volna a tény, hogy ilyen kétes személy rejtőzik a birtokán; még az is elképzelhető, hogy tőle követelnének kártérítést az elhurcolt bárányokért és baromfikért. Aznap este a vacsoránál szokatlanul csöndes volt.

– Hová lett a hangod? – kérdezte a nénikéje. – Azt gondolhatná az ember, hogy farkassal találkoztál.

Van Cheele, aki nem ismerte a régi mondást, a megjegyzést kissé ostobának találta; ha valóban találkozott volna farkassal a birtokán, rendkívüli módon foglalkoztatná a téma.

Másnap a reggelinél Van Cheele ráébredt, hogy a tegnapi eseménnyel kapcsolatos nyugtalanságérzete nem tűnt el nyomtalanul, és elhatározta, hogy átvonatozik a szomszédos püspöki székhelyre, felkutatja Cunninghamet, és megtudja tőle, valójában mit is látott, ami kiváltotta belőle azt a megjegyzést az erdőben tanyázó vadállatról. Miután döntött, szokásos jókedve részben visszatért, és egy könnyű kis melódiát dúdolt, miközben átsétált a nappaliba, hogy mint rendesen, elszívjon egy cigarettát. De amikor a szobába lépett, a melódia hirtelen istenfélő könyörgésbe ment át. A díványon ott hevert az erdei fiú kényelmes, már-már túlzottan is békés testtartásban. A teste szárazabb volt, mint mikor Van Cheele utoljára látta, de ettől eltekintve semmi változás nem volt az öltözékében.

– Hogy mertél idejönni? – kérdezte Van Cheele dühösen.

– Azt mondta, nem maradhatok az erdőben – felelte nyugodtan a fiú.

– De azt nem, hogy gyere ide. Merthogy a nénikém esetleg megláthat!

És egy pillantással, mely minimálisra akarta csökkenteni a katasztrófát, Van Cheele a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal, a Morning Post lapjai alá rejtette hívatlan vendégét. Ebben a pillanatban belépett a nénikéje.

– Ez a szegény gyerek, úgy látszik, eltévedt, és elveszítette az emlékezőképességét is. Nem tudja, ki fia-borja – magyarázta Van Cheele kétségbeesetten, miközben nyugtalanul pillantott a lelenc szemébe, hogy vajon a kínos őszinteség nem tartozik-e egyéb vad hajlamai közé...

Miss Van Cheele nagyon meglepődött.

– Talán benne van a monogramja az alsóneműjében – vetette föl. – Úgy tűnik, annak a legnagyobb részét is elveszítette – mondta Van Cheele, miközben dühösen megragadta a Morning Postot, hogy a helyén maradjon.

Egy meztelen, otthontalan gyerek olyan melegséggel töltötte el Miss Van Cheele-t, mint egy kóbor cica, vagy egy gazdátlan kutyus.

– Mindent meg kell tennünk érte, amit csak tudunk – határozta el, és a küldönc, akit a parókiára menesztettek az ottani szolgálóhoz, hamarosan egy rend raktáron tartott ruhával tért vissza és a szükséges tartozékokkal, inggel, cipővel, gallérral stb. Van Cheele szemében a fiú kiöltözötten, tisztán és ápoltan se veszített semmit titokzatosságából, de a nénikéje aranyosnak találta.

– Addig is, amíg megtudjuk, kicsoda valójában, hívnunk kell valahogyan – mondta. – Gondolom, lehetne Gabriel-Ernest. Szép és jóravaló név.

Van Cheele a nevet illetően egyetértett vele, csak a gyerekkel kapcsolatban voltak kétségei. Aggodalmait nem csökkentette a tény, hogy idős és egyébként higgadt spánielje, melyet a fiú érkezésekor kizártak a házból, kitartóan reszketett és csaholt a gyümölcsös legtávolabbi végében, a kanári pedig, mely általában éppen olyan beszédes volt, mint maga Van Cheele, csak ijedt csipogásokat engedett meg magának. A férfiban minden eddiginél erősebb elhatározás született, hogy késedelem nélkül tárgyaljon Cunninghammel.

Mialatt a pályaudvarra hajtott, nénikéje úgy intézkedett, hogy délután Gabriel-Ernest segít vendégül látni teára a vasárnapi iskola tanulóit. Cunningham először nem mutatott hajlandóságot a tárgyalásra.

– Az anyám bizonyos agybántalmak következtében halt meg – magyarázta –, úgyhogy megértheti, miért idegenkedem attól, hogy hosszasan ecseteljek lehetetlenül fantasztikus jelenségeket, amiket esetleg láttam, vagy úgy véltem, hogy látok.

– De mégis mit látott? – akadékoskodott Van Checle.

– Amit úgy véltem, hogy látok, olyan rendkívüli volt, hogy nincs az a józan ember, aki hitelt adna neki. Az utolsó estén, amit önnél töltöttem, a gyümölcsös bejáratánál álltam, félig takarva az élősövénytől, és a naplementét néztem. Hirtelen egy meztelen fiúra lettem figyelmes –, valamelyik szomszédos tavacska fürdőzőjének gondoltam –, kint állt a kopár domboldalon és szintén a naplementét szemlélte. A tartása olyannyira emlékeztetett egy pogány mítosz vad faunjára, hogy azonnal fel akartam fogadni modellnek, és azt hiszem, egy perc múlva meg is szólítottam volna. De ebben a pillanatban a nap lebukott, és minden narancssárga és pirosas szín elillant a tájról, hidegséget és szürkeséget hagyva maga után. És ugyanebben a pillanatban megdöbbentő dolog történt: a fiú is eltűnt!

– Micsoda? Eltűnt a semmibe? – kérdezte Van Cheele izgatottan. – Nem, és ez a szörnyű az egészben – felelte a művész. – A nyílt domboldalon, ahol egy pillanattal előbb még a fiút láttam, egy hatalmas fekete farkas állt, villogó agyarakkal és kegyetlen, sárga szemmel. Gondolhatja.

De Van Cheele egy percet se akart elvesztegetni a gondolkodással. Máris teljes sebességgel rohant a pályaudvar felé. Arról az ötletről, hogy táviratozzon, lemondott. „Gabriel-Ernest farkasember” – táviratozhatná, de ez hiábavaló erőfeszítés lenne a helyzet jellemzésére, és a nénikéje még azt gondolhatná, hogy rejtjeles üzenet, amelyhez elfelejtette megadni a kulcsot.

Egyetlen reménye az lehetett, hogy hazaér még napnyugta előtt. Az állomáson taxit bérelt, és a kocsi idegesítő lassúsággal szállította a vidéki utakon, melyek rózsaszínűek és mályvaszínűek voltak a lemenő nap fényében. Nénikéje épp az el nem fogyasztott lekvárt és süteményt rakosgatta el, amikor megérkezett.

– Hol van Gabriel-Ernest? – kérdezte Van Cheele majdnem kiabálva. – Hazaviszi a kis Toop gyereket – mondta a nénikéje. – Későre jár, gondoltam, nem biztonságos egyedül hazaengedni. – Gyönyörű ez a naplemente, nem igaz?

De Van Cheele, bár teljes figyelmével a nyugati égbolton látható ragyogáson csüggött, nem időzött tovább, hogy a naplemente szépségeiről fecsegjen. Olyan sebességgel vágtatott a Toopékhoz vezető keskeny dűlőúton, mely már-már meghaladta az erejét. Egyik oldalon a malomárok gyors sodrású vize folyt, a másikon a kopár domboldalak húzódtak. A lenyugvó nap még látszott az ég peremén, és a következő kanyar után meg kell hogy pillantsa az üldözött párt. Aztán a dolgok hirtelen színüket vesztették, és egy gyors remegéssel szürke fény telepedett a tájra. Van Cheele hallotta, amint valaki félelmében éleset sikolt, és abbahagyta a futást.

Többé színét se látták sem a Toop gyereknek, sem Gabriel-Ernestnek, de az utóbbi szétdobált holmiját megtalálták az úton, így hát feltételezték, hogy a gyerek beleesett a vízbe, a fiú levetkőzött, utánaugrott, de hasztalan igyekezett megmenteni. Van Cheele és néhány munkás, akik történetesen a közelben tartózkodtak, tanúsították, hogy hangos gyereksírást hallottak annak a helynek a közeléből, ahol a ruhákat megtalálták. Mrs. Toop, akinek még másik tizenegy gyereke is volt, megadóan beletörődött a veszteségbe, de Miss Van Cheele szívből meggyászolta elveszett árváját. Kezdeményezésére réz emléktáblát állítottak fel a plébániatemplomban: „Gabriel-Ernestnek, az ismeretlen fiúnak, aki hősiesen feláldozta életét egy pajtásáért”.

Van Cheele a legtöbb dologban engedett nénikéjének, de azt nyersen visszautasította, hogy részt vegyen a Gabriel-Ernest-emlékünnepségen.

Máté J. György fordítása