A Macarger-szurdok ott terül el az Indián-dombtól északnyugatra, s légvonalban mintegy kilenc mérföldnyire. Nemigen érdemli meg a „szurdok” elnevezést, inkább csak afféle bemélyedés két jelentéktelen magasságú, erdővel borított hegygerinc között. A nyílása és a torkolata közti távolság – mert a szurdokoknak is megvan a maguk anatómiája, éppen úgy, mint a folyóknak – nem haladja meg a két mérföldet, egyetlen pontja van csupán, ahol a fenék szélesebb tizenkét yardnál, hiszen a kis patak mentén, mely télen öntözi, kora tavaszra pedig kiszárad, jóformán sehol sincs egy talpalatnyi sima föld, s a sűrű erdővel-bozóttal benőtt két meredek lejtőt legtöbbnyire csak a víztükör választja el egymástól. A környékről talán elmerészkedik olykor egy-egy vállalkozóbb szellemű vadász a Macarger-szurdokba, öt mérfölddel arrább azonban még a nevét sem ismerik. De még a szűkebb körzeten belül is jócskán akad szembetűnőbb topográfiai érdekesség, s a kíváncsi idegen hiába is nyomozna a helybelieknél – a Macarger név eredetét úgysem tudná kideríteni. .

A Macarger-szurdok nyílása és torkolata közt körülbelül félúton a jobb oldali dombot egy másik szurdok szeli át, mely annál rövidebb és száraz, s ahol a két völgy összefut, mintegy másfél holdnyi területen a talaj sima és egyenletes. Néhány évvel ezelőtt egy régi, egyetlen kis szobából álló faház állt itt. Hogy az alkotóelemek, bármilyen fogyatékosak és egyszerűek is voltak, hogyan kerültek erre az eldugott helyre, ez olyan rejtély, melynek megoldására nem érdemes különösebb erőfeszítéseket tenni. A patakmeder minden valószínűség szerint átalakított út. Ismeretes, hogy a szurdokot egykor sokat látogatták bányászok, s velük a szerszámokkal és élelemmel megrakott teherhordó állatok – nekik bizonnyal szükségük volt járható útra, de azt már, úgy látszik, nem indokolta a lelőhelyek kicsiny haszna, hogy a Macarger-szurdok és a legközelebbi, már fűrészteleppel is rendelkező civilizált helység között bárminő kapcsolatot létesítsenek. A ház azonban itt állt, s itt is maradt, legalábbis jó része. Az ajtó helye üresen tátongott, hiányzott egy ablakkeret, s a beomlott kémény emlékét őrző dísztelen sár– és kőhalmot burjánzó gyom nőtte be. A feltehetően szerény bútorzat és az alsó védődeszkák jelentős része a vadászok tábortüzeinél égett el, s ez lehetett a sorsa a régi kútkávának is, mely abban az időben, amelyről írok, egy meglehetősen széles, de nem nagyon mély, kútként szolgáló gödröt fogott körül.

1874 tavaszának egy délutánján a Macarger-szurdok egy kis völgybe torkolló nyílásától indulva haladtam végig a száraz folyómedren. Fogolylesre indultam, s mire a fent említett házhoz értem, melynek létezéséről addig nem volt tudomásom, már vagy egy tucat madár gyűlt össze a zsákomban. Egy kicsit nézelődtem a romok körül, majd újra belemerültem a vadászatba, s mivel jócskán volt zsákmányom, csak sötétedéskor jutott eszembe, hogy az éjszaka beállta előtt már nem juthatok ember lakta helyre. De hát a vadásztáskám dugig volt elemózsiával, s az öreg ház menedékül kínálkozott – ha ugyan az embernek egyáltalán szüksége van menedékre ~ egy meleg, száraz éjszakán a Sierra Nevada lábainál, mikor a fenyőtűágyon is kényelmesen el lehet aludni, s még takarózni sem kell. Szeretem a magányt, s kiváltképpen az éjszakát, így hát hamar a táborozás mellett döntöttem. Mikor besötétedett, a szoba sarkában gallyakból és fűből ágyat vetettem magamnak, tüzet gyújtottam a hajdani tűzhelyen, és vígan sütögettem a fogolypecsenyét. A romos kéményből szállt a füst, s ahogy ettem egyhangú kis vacsorám, s hozzá megittam a maradék vörös bort – a vidéken ugyanis nem volt víz, s egész .délután ez oltotta szomjamat –, úgy éreztem, ezt a fajta kényelmet jobb étel és szállás mellett sem mindig kapjuk meg.

Mindamellett valami hiányzott. Kényelmet éreztem, de biztonságot nem. Rajtakaptam magam, hogy gyakrabban pillantok a tátongó ajtóra és ablakra, mintsem indokolt lett volna. Mögöttük fekete volt minden, s én képtelen voltam leküzdeni valamilyen rossz előérzetet; képzeletemben megelevenedett a külvilág – természeti és természetfölötti lényekkel népesült be: s mondhatom, az előbbi csoportból különleges elevenségével egy errefelé olykar felbukkanó szürke medve vált ki, az utóbbiból pedig a kísértet, mely hitem szerint sose j árt erre. Sajnálatos módon érzékeink olykor nem engedelmeskednek a való törvényeinek, s engem azon az éjszakán a lehetséges és a lehetetlen egyaránt nyugtalanított.

Bárki megfigyelhette már hasonló helyzetben, hogy sokkal kisebb félelemmel néz szembe az ember az éjszaka valóságos és képzelt veszélyeivel a szabad ég alatt, mint egy ajtó nélküli házban. Ezt éreztem én akkor a szobasarokban, a kémény melletti, levéllel borított fekvőhelyen, borús tűnődéseim közepette még arról is megfeledkeztem, hogy a tűzre rakjak. Olyan erősen érzékeltem valami baljóslatú és fenyegető dolog jelenlétét, hogy már képtelen voltam levenni a szemem a nyílásról, melynek körvonalai kezdtek elmosódni az egyre mélyülő sötétben. És amikor az utolsó kis láng is lobbanva kialudt, megragadtam puskámat, mely ott feküdt mellettem, s csövét határozottan a bejárat felé fordítottam. Az ujjam a ravaszra szorítottam, lövésre készen, a lélegzetem elakadt, izmaim megfeszültek. De aztán a szégyen és a lelkifurdalás érzésével eresztettem le a fegyvert. Mitől félek és miért – én, kinek az éjszaka mindig

„barátibb arc volt,

mint az emberé..."

...én, akiben az örökletes babonáknak az a morzsája, mely egy kissé mindenkiben ott kísért, csak csábítóbbá, varázslatosabbá tette a magányt és a sötétséget. Nem győztem álmélkodni dőreségemen, s balsejtelmeim indítéka eltűnvén, álomba merültem – és álmodtam.

Idegen földön jártam, nagyvárosban. Az emberek honfitársaim voltak, beszédjük és öltözékük alig különbözött az enyémtől, de hogy pontosan kicsodák, mégsem tudtam, érzékeim csak homályosan fogták fel a látottakat. Mindenünnen egy dombon álló, nagy várat lehetett látni, melynek nevét ismertem, noha kimondani képtelen lettem volna. Utcákon mentem végig – volt köztük széles és egyenes, magas, modern épületekkel szegélyezett, de volt sötéten kanyargó sikátor is, ahol a furcsa öreg házak homlokzatai, a kő– és fafaragással csipkézett kiugró emeletek csaknem összeértek a fejem fölött.

Valakit kerestem, akit még sohasem láttam, de nem kételkedtem benne, hogy rá fogok majd ismerni. Meghatározott módszerrel kutattam, céltudatosan és tervszerűen. Habozás nélkül fordultam be egyik utcából a másikba, átjárók labirintusát pásztáztam végig, egy percig sem féltem, hogy eltévedek.

Egyszer csak megálltam egy egyszerű kőház alacsony ajtajánál, s kopogtatás nélkül bementem. Afféle tehetősebb kézműves háza lehetett. A szűkös bútorzatú szobának – amelybe egyetlen, gyémánt formájú üvegkockából összeállított ablak bocsátotta be a fényt – csak két lakója volt: egy férfi és egy nő. Betolakodásom nem zavarta meg őket, s ez a sajátos körülmény álmomban magától értetődőnek tűnt. Nem szóltak egymáshoz, külön ültek, tétlenül és rosszkedvűen.

A nő fiatal volt s kissé testes; gyönyörű nagy szemét s egész megjelenését valami komor szépség jellemezte. Arckifejezésére rendkívül elevenen emlékszem, de az álomban az arcok részleteit nem figyeljük meg. Kockás gyapjúkendő borította a vállát. A férfi idősebb lehetett, fekete típus, gonosz arcát a bal halántéktól a fekete bajuszig átlósan hosszú forradás szelte keresztül, s tette még ijesztőbbé – álmomban valahogy ez a forradás különvált az arctól, nem tudom másképp megfogalmazni: mint valami baljós kísértet. Amint megpillantottam őket, rögtön tudtam, hogy férj és feleség.

Ami ezután jött, arra már csak homályosan emlékszem, gondolom, az ébredő öntudat felvillanásai miatt. Mintha a két kép, az álom színtere és a valóságos környezet összeolvadt volna: egyik beborította a másikat, míg aztán az első, fokozatosan halványulva, eltűnt, s én már teljesen éberen feküdtem az elhagyott kunyhóban, s újra világosan és nyugodtan tudtam szemlélni helyzetemet.

Elmúlt ostoba félelmem., s amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy mégsem aludt ki a tűz: egy belehulló fadarab lángra kapott, s most bevilágította a szobát. Csupán néhány percig aludhattam, de ez az eléggé jelentéktelen, mindennapos álom annyira mély benyomást gyakorolt rám, hogy képtelen voltam ismét lehunyni a szemem, és hamarosan fel is keltem. Összekapartam a parazsat, pipára gyújtottam, és roppant aprólékossággal kezdtem elemezni a látomást.

Aligha tudtam volna akkor megmondani, mit méltattam benne annyi figyelemre. Ahogy gondolkodni kezdtem a dolgon, az álombéli városban felismertem Edinburgh-t, ahol sohasem jártam, így hát, ha álmom emlékeimen alapult, azokat csak képekből és leírásokból meríthettem. Maga ez a felismerés mélyen felkavart: úgy tűnt, mintha elmém fellázadt volna az akaraterő és a józan ész ellen, s makacsul bizonygatta volna, hogy fontos üzenet rejlik az álombeli látomásban. De elvesztettem az uralmat szavaim felett is. – Egészen biztos – csúszott ki egyszerre hangosan a számon –, hogy McGregorék Edinburgh-ből jöttek ide.

Ebben a pillanatban sem megjegyzésem tartalma, sem magának a megjegyzésnek a ténye a legkevésbé sem lepett meg; tökéletesen természetesnek tűnt, hogy tudjam az álomalakok nevét és történetét. De csakhamar világossá vált a dolog egész abszurditása: hangosan felnevettem, kivertem a hamut a pipámból, és újra végignyújtóztam a fűből és gallyakból vetett ágyon. Szórakozottan bámultam a pislákoló tüzet, anélkül, hogy álmomra vagy a környezetre több figyelmet fordítottam volna. Az utolsó kis lángocska hirtelen kihunyt, majd egy pillanatra fényesen magasba szökve ellobbant a levegőben. Teljes lett a sötétség.

Ebben a másodpercben – úgy tűnt, szemem még érzékelte a felvillanó fényt – tompa zuhanást hallottam, mintha egy súlyos test esett volna a földre, de úgy, hogy még a fekhelyem is beleremegett. Azonnal felültem, és puskám után nyúltam; azt hittem, valami vadállat ugrott be a nyitott ablakon. Szörnyű lökésektől rázkódott alattam az egész rozoga alkotmány, és közben lihegést hallottam, dulakodó lábak zaját a padlón, majd – szinte karnyújtásnyira tőlem – egy haláltusában vergődő nő metsző sikolyát. Ilyen iszonyú kiáltást soha nem hallottam, de elképzelni sem tudtam volna; a rémület minden erőmet elvette és egy percre szinte kővé meredtem! Szerencsére kapkodó kezem hamarosan megtalálta a fegyvert, és az ismerős érintés új életet öntött belém. Talpra ugrottam, s megpróbáltam szememmel áthatolni a sötétségen. A heves zajok megszűntek, de annál nagyobb borzalommal hallottam – hosszúnak tűnő szünetekkel – valami eleven lény elhaló, lázas lihegését.

Ahogy szemem hozzászokott a tűzhely hamujának gyenge fényéhez, először az ajtó és az ablak körvonalait vette ki, melyek a falaknál is feketébbek voltak. Aztán a falak és a padló határolódtak el, s végül már teljes kiterjedésében és formájában érzékeltem a szoba minden részletét. Semmi feltűnőt nem találtam, és tökéletes volt a csönd.

Kissé reszkető kézzel – másik kezem még a puskát szorította – felszítottam a tüzet, és gondosan végigvizsgáltam mindent. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a házban járt volna valaki. A porlepte padlón csak a saját lábnyomaimat láthattam. Megtömtem a pipámat, hasogattam egy kis tűzrevalót a szanaszét heverő deszkákból – nem sok hajlandóságot éreztem ugyanis arra, hogy kimenjek a sötétbe – s az éjszaka hátralevő részét pipázással és tűnődéssel töltöttem, gondosan ápolva a tüzet. Nem hagytam volna kialudni azt a csöpp lángot, ha az örök életet ígérik is érte cserébe.

Néhány évvel később Sacramentóban megismerkedtem egy Morgan nevű férfival, akihez egy San Francisco-i barátom adott ajánlólevelet. Egy este együtt vacsoráztunk a lakásán, és a falat borító trófeákból hamar megállapítottam, hogy házigazdám valószínűleg szeret vadászni. Következtetésem helyesnek bizonyult; a későbbiekben pedig – egyik hőstettének előadása során – kiderült, hogy járt azon a környéken is, ahol az én különös kalandom történt.

– Mondja, Mr. Morgan – kérdeztem váratlanul –, járt ön a Macarger-szurdok nevű helyen?

– Jó okom volt rá, hogy járjak arra – válaszolta. – Múlt évben az én beszámolómat hozták a lapok az ott megtalált csontvázról.

Erről semmit sem tudtam. Bizonyára keleten tartózkodtam, amikor a beszámolók megjelentek.

– Egyébként – mondta Morgan –, hibás az elnevezés: McGregor-szurdok lenne helyesen. Drágám – tette hozzá, és feleségéhez fordult. – Mr. Elderson feldöntötte a borát.

Ez aligha felelt meg a valóságnak. Ugyanis poharastul elejtettem.

– Valamikor egy öreg kalyiba volt a szurdokban – folytatta Morgan, miután ügyetlenségem nyomait eltüntették –, mely röviddel ottjártam előtt összedűlt, vagy még inkább szétesett, mert a törmelékek szanaszét hevertek, és még a padlózat deszkái sem voltak a helyükön. A két egyszerű priccs még a helyén állt, s köztük társammal egy kockás sál maradványaira lettünk figyelmesek. Női vállakat borított, melyekből csak a csontok, a rájuk száradt barna bőr és helyenként némi ruhadarabok maradtak meg. De kíméljük meg ettől Mrs. Morgant – tette hozzá mosolyogva. A hölgyön valóban inkább az undor, mint az együttérzés jelei mutatkoztak.

– Az azonban még a történethez tartozik – folytatta –, hogy a koponyán törések jelei voltak láthatók, valamilyen tompa szerszám nyomai, és maga a szerszám, egy vérfoltos csákány is ott hevert a deszkák alatt.

Mr. Morgan a feleségéhez fordult. – Bocsáss meg, drágám – mondta ünnepélyes komolyságot mímelve –, hogy terhelünk e kínos részletekkel, s betekintést engedünk egy házastársi viszály sajnálatos, de teljesen természetes körülményeibe, melyeket kétségtelenül a boldogtalan feleség engedetlensége idézett elő.

– Jobb, ha oda se figyelek – válaszolta az asszony higgadtan –, ha egyszer ennyire kér rá.

Úgy láttam, házigazdám boldog volt, hogy folytathatta.

– Ezt és egyéb körülményeket mérlegelve – mondta –, az esküdtszék az elhunyt Janet McGregor halálának okául valamely ismeretlen személy ütlegeit jelölte meg; de hozzáfűzte, hogy minden valószínűség szerint férje, Thomas McGregor volt. a tettes. Csakhogy Thomas McGregort nem találták meg soha, és nem is hallottak róla. Azt tudjuk, hogy a házaspár Edinburgh-ból jött, viszont... drágám, nem látod, hogy Mr. Elderson csontostányérjában víz van?

Ugyanis egy csirkecsontot a kézöblítőbe tettem.

– Még fényképet is találtam McGregorról egy kis faliszekrényben, de ez sem vezetett a nyomára.

– Megnézhetném esetleg? – kérdeztem.

A kép fekete típusú férfit ábrázolt, gonosz arcát a halántéktól a fekete bajuszig hosszú forradás szelte keresztül.

– De hát mondja csak, Mr. Elderson – kérdezte szívélyes házigazdám –, miért érdekli önt a McGregor-szurdok?

– Elvesztettem ott egy öszvért – válaszoltam – ...és... hogy úgy mondjam... felzaklatott ez a balszerencse.

– Drágám – mondta Mr. Morgan, kifejezéstelen, gépies hangon, mint egy tolmács, aki fordít –, emiatt a fájdalmas veszteség miatt borsos lett Mr. Elderson kávéja.

Zachár Zsófia fordítása