Shoggoth Különleges

Eredeti cím: Shoggoth's Old Peculiar

2 447

Szerző: Neil Gaiman • Év: 1998

Benjamin Lassiter arra az óhatatlan következtetésre jutott, hogy a nő, aki a Gyalogtúra a brit partvidéken című útikönyvet írta, melynek egy példánya a hátizsákjában lapult, valószínűleg sosem volt gyalogtúrán és még akkor sem ismerné föl a brit partvidéket, ha az keresztültáncolna a hálószobáján, egy rezesbanda élén, miközben az "Én Vagyok A Brit Partvidék" című dalt énekelné, melyét az érthetőség kedvéért egy tánckar kísérne.

Immár ötödik napja követte a könyv tanácsait, de kevés haszna volt belőle, kivéve néhány vízhólyagot és hátfájást. Minden brit partmenti üdülőhelyen található egy maréknyi panzió, amiknek tulajdonosai tárt karokkal és kedvesen fogadják a turistákat szezonon kívül is, szólt az egyik tanács: Ben gondosan kihúzta és a lap szélére a következőket írta: Minden brit partmenti üdülőhelyen található egy maréknyi panzió; amiknek tulajdonosai Spanyolországba, vagy Provence-ba utaznak szeptember utolsó napjaira, és távoztukban gondosan bezárják maguk mögött az ajtót.

Ezen kívül még számtalan lábjegyzetet is készített útközben. Olyanokat, mint: soha, ismétlem, soha ne rendelj sült tojást az útszéli kávézókban, vagy, mi ez a sült hal és sült krumpli mizéria?, vagy Nem, nem igaz. Ez utóbbit egy olyan bekezdés mellé írta; amely azt állította, hogy ha van valami, amit a brit partvidék lakói szívesen látnak, az egy gyalogtúrán lévő amerikai turista.

Öt pokoli napon keresztül járt faluról falura, édes teát és instant kávét iszogatott az út menti kávézókban és szürke, sziklás síkságokat, meg lejtőket bámult az ólomszín tenger mentén, vacogott két vastag melegítőben is és egyetlen beígért látványosságban sem volt része.

Egyik éjszaka, mikor egy buszmegállóban kiterítette hálózsákját, lefordította az útikönyv kulcsszavait: elbűvölő annyit tett, jellegtelen; festői azt jelentette ronda, de szép lenne a kilátás, ha valaha is elállna az eső; kellemes valószínűleg annyit tett soha nem jártunk arra és senkit sem ismerünk, aki megfordult volna ott. Ezen felül arra a következtetésre jutott, hogy minél egzotikusabb egy falvacska neve, annál unalmasabb maga a település.

Így esett, hogy Ben Lassiter az ötödik napon, valahol északnak Bootle-től elérkezett Innsmouth faluba, amit sem elbűvölőnek, sem festőinek, sem kellemesnek nem tituláltak az útikönyvben: Nem írtak a korhadó mólóról, sem a rothadó rákpáncélokról a kavicsos öböl partján.

A part mentén három panzió állt egymás mellett: Tengeri Kilátás, Megbízható és Shub Niggurath; mindegyik ablakában MEGTELT; táblák porosodtak, az ajtókra pedig JÖVŐ NYÁRIG ZÁRVA üzenetet rajzszögeztek.

Egyeden kávézó sem volt nyitva az út mentén. Az egyetlen, magányos sült halas étkezde ajtaján is ZÁRVA tábla lógott. Ben a nyitásra várva megállt előtte, miközben a szürke délutáni fény lassan valódi szürkületbe hajlott. Végül egy alacsony, enyhén békaképű asszonyság sétált végig a helységen és kinyitotta a bolt ajtaját, Ben megkérdezte, hogy mikor lesz nyitva, mire az öreg hölgy csodálkozva ránézett és azt mondta:

– Hétfő van, kedveském. Sosem vagyunk nyitva hétfőn – ezzel bezárta maga mögött az ajtót és otthagyta Bent az utcán éhesen, vacogva.

Ben egy száraz városban nőtt föl Texas északi részén: vizet egyedül a kerti medencében látott és az utazás egyetlen módja a légkondicionált kisteherautó volt. A gyaloglás tehát, ráadásul víz mentén egy olyan országban, ahol akcentussal beszélték az angolt, hívogatónak tűnt. Ben szülővárosa duplán is száraz volt: azzal büszkélkedhetett, hogy harminc évvel korábban betiltotta az alkoholt, mint Amerika többi része és ezt soha többé nem is oldották föl; így Ben számára a "pub"-ok ugyanolyan bűnös helyek voltak, mint a bárok, csak kedvesebb nevük volt. A Gyalogtúra a brit partvidéken szerzője mindazonáltal azt sugalmazta, hogy az efféle sörözők kellemes helyek, ahol a környék jellegzetes figuráit lehet föllelni, tájékoztatást is kaphat az utazó, valamint a betérőnek illik állni égy kör italt és egyes helyeken még ennivalóval is szolgálnak.

Az innsmouthi söröző neve Halottak Nevével Teli Könyv volt és a cégér szerint a tulajdonos egy bizonyos A. Al-Hazred volt, aki engedéllyel árusított szeszes italokat. Ben eltűnődött, vajon ez azt jelenti-e, hogy indiai ételeket is árusítanak, mint legutóbb Bootle-ben, ami egyébként nagyon finom volt. Megállt az előtérben egy tábla előtt, amin két nyíl alatt az Általános Bár és Szalon Bár feliratok jelezték a választási lehetőséget. Azon morfondírozott, vajon az Általános Bár ugyanolyan zártkörű-e, mint az angol Általános Iskolák, végül, mivel sokkal vadnyugatiasabbnak hangzott, a Szalon Bárba ment.

A Szalon Bárt csaknem teljesen üresen találta. Olyan szaga volt, mint a múlt héten kiömlött sörnek és a tegnapelőtti hamunak és cigarettafüstnek. A bárpult mögött egy molett, piszkosszőke hajú nő állt. Az egyik sarokban egy pár hosszú ballonkabátos, mintás sálat viselő úriember üldögélt. Dominóztak és valami sötétbarna, habos sörszerűséget ittak homályos üvegkorsóikból.

Ben a pulthoz lépett.

– Árulnak maguk ennivalót?

A pultosnő megvakarta az orrát, aztán vonakodva beismerte, hogy éppenséggel tud készíteni egy parasztosat.

Bennek fogalma sem volt, mi az a parasztos és immár századszorra azt kívánta, bárcsak a Gyalogtúra a brit partvidéken tartalmazott volna egy amerikai-angol szótárt.

– Az ennivaló? – kérdezte.

A nő bólintott.

– Oké, akkor kérek egyet.

– És inni?

– Kólát kérnék.

– Nincsen kólánk.

– Akkor Pepsit.

– Az sincs.

– Akkor mi van? Sprite? 7UP? Gatorade? A nő még bambább arckifejezést vágott.

– Azt hiszem, akad még egy pár üveg meggylé valahol.

– Az nagyszerű lesz.

– Öt font és húsz penny lesz. A parasztosat pedig hozom, amint készen van.

Ben úgy okoskodott, miközben egy ragacsos fapadon üldögélt egy ragacsos asztal mellett valami világos méregvörös édes löttyöt kortyolgatva, hogy a parasztos biztosan valami sztékféleség a maga módján. Erre abból következtetett, illetve úgy képzelte a maga reménytelenül idealista módján, hogy afféle népi eledel, amit a paraszt, egész napi szántás és vetés után, napnyugtakor hazatérve eszik, amikor, akárcsak most ő, olyan éhes; hogy akár egy egész ökröt fölfalt volna.

– Itten van. A parasztos – mondta a pultos és egy tányért rakott Ben elé.

A parasztos, mint kiderült, egy szögletes darab, szúrós ízű sajt volt salátalevéllel és egy alulméretezett, ujjlenyomatos paradicsommal, mellette egy nedves és barna, leginkább savanyú lekvárra emlékeztető kupaccal és egy kicsi, kemény cipóval. Ben újfent nagyot csalódott, pedig eddigre már elkönyvelte, hogy a briteknél az étel egyfajta büntetésnek számít. Elrágcsálta a sajtot és a salátalevelet, miközben magában átkozta az összes parasztot, amiért ilyen szörnyűségen ül lakomát.

A szürke. ballonkabátos úriemberek, akik a sarokban ültek, befejezték a dominózást, megfogták a korsójukat és leültek Ben mellé.

– Mit iszik? – kérdezte egyikük kíváncsian.

– Meggylének hívják – felelte. – Olyan íze van, mintha egy vegyi üzemben gyártották volna.

– Érdekes, hogy eztet mondja – mondta az alacsonyabbik. – Érdekes, hogy eztet mondja, mert volt nekem egy barátom, aki egy vegyi kombinátban dolgozott és sosem ivott meggylevet – hatásszünetet tartott, aztán belekortyolt barna italába. Ben várta, hogy folytassa, de úgy tűnt, ennyi a történet; a társalgás megfeneklett.

Udvariassági gesztusként Ben visszakérdezett: – És maguk, maguk mit isznak?

A magasabbik, gyászos kinézetű alak felderült.

– Hát ez nagyon kedves magától. Egy pint Shoggoth Különlegeset innók.

– Nekem is – mondta a barátja. – Ölni tudnék egy Shoggothért. Hé, fogadok, ez jó reklámszöveg lenne: "ölni tudnék egy Shoggothért". Le kéne írnom és elküldeni nekik, fogadok, nagyon örülnének, hogy ilyen jó ötletet javasoltam.

Ben a pulthoz lépett és éppen arra gondolt, kér két pohár Shoggoth Különlegeset és egy pohár vizet, de addigra a nő már kitöltött három Shoggothot. Hát, gondolta, ennél rosszabb már úgyse lehet, legalábbis a meggylénél biztosan nem. Belekortyolt. A sörnek leginkább olyan íze volt, amit a reklámok úgy neveznének, testes, bár egyúttal feltételezni kellett, hogy az illető test egy kecskéhez tartozott.

Kifizette a söröket és visszaegyensúlyozott a három pohárral újdonsült barátaihoz.

– Szóval, mit keres Innsmouthban? – kérdezte a magasabbik. – Fogadok, maga is egy olyan amerikai testvérünk, aki eljött meglátogatni a leghíresebb angol falvat.

– Amerikában is elneveztek rólunk egy falut, tudja – mondta az alacsonyabbik.

– Van egy Innsmouth az Államokban is? – kérdezte Ben.

– Mondhatni – felelte az alacsonyabbik. – Mindig róla írt. Ő, akinek a nevét nem ejtjük ki.

– Bocsánat? – mondta Ben.

Az alacsony emberke elnézett a válla fölött, aztán nagyon hangosan fölsziszegett. – H. P. Lovecraft!

– Mondtam már, hogy ne ejtsd ki a nevét – mondta a barátja és belekortyolt a sörébe. – H. P. Lovecraft. H. P. francos Lovecraft. H. francos P. francos Love francos craft – elhallgatott, hogy levegőt vegyen. Mit tudott egyáltalán, he? Mi a francot tudott egyáltalán?

Ben belekortyolt a sörébe. A név halványan ismerősnek rémlett; emlékezett rá, amikor egyszer apja bakelitlemezei között turkált a garázsban. – Nem egy rockbanda volt?

– Nem rockbandáról beszélek. Az íróról. Ben megvonta a vállát.

– Sosem hallottam róla – ismerte be. – Igazság szerint általában westernt olvasok és használati útmutatókat.

Az alacsony férfi oldalba bökte a társát.

– Hallod ezt, Wilf? Hallod? Még sosem hallott róla.

– Hát, nem bűn az. Én régebben Zane Greyt olvastam.

– Egen. No, erre nem lennék büszke. Ez az ipse... mit mondott, hogy hívják? .

– Ben. Ben Lassiter És maguk...?

Az alacsony emberke elmosolyodott. Szörnyen hasonlított egy békára, gondolta Ben.

– A nevem Seth – mondta. – A barátom pedig Wilf.

– Örvendek – mondta Wilf.

– Helló – mondta Ben.

– Frankón – mondta az alacsony ember. – Igaza van.

– Valóban? – kérdezte Ben csodálkozva.

Az alacsony ember bólintott.

– Ja. H. P. Lovecraft. Nem tudom minek ez a nagy felhajtás. Nem is tudott írni – beleszürcsölt a sörhabba, aztán hosszú; rugalmas nyelvével lenyalta, ami a szájára tapadt. – Ott van például a szóhasználata. Vészterhes. Tudja, mint jelent az, hogy vészterhes?

Ben megrázta a fejét. Úgy rémlett, irodalomról beszélget két idegennel egy angol kocsmában, miközben sörözget. Egy pillanatra eltűnődött, vajon nem változott-e meg egy óvatlan pillanatban. A sör egyre kevésbé volt rosszízű minél többet ivott belőle és kezdte elmosni a meggylé utóízét.

Vészterhes. Azt jelenti, hogy különös. Titokzatos. Francosul furcsa. Ezt jelenti. Megnéztem egy szótárban. És a félteljes?

Ben ismét megrázta a fejét.

Félteljes azt jelenti, hogy majdnem telehold van. És mi az a másik szó, ahogy mindig nevezett minket, he? Hogyishíják. B-vel kezdődik. Itten van a nyelvemen.

– Büdösek? – kérdezte Wilf.

– Nem. Izék. Tudod, batrachiánusok. Ezaz. Azt jelenti, úgy néznek ki, mint a békák.

– Várjál – mondta Wilf. – Azt hittem, az izé, az valami tevefajta.

Seth harciasan megrázta a fejét. – Tutibiztos békák. Nem tevék, békák.

Wilf kortyolt a Shoggothból. Ben is óvatosan beleivott a sajátjába.

– Szóval? – kérdezte.

– Két dudoruk van – mondta Wilf, a magasabbik.

– A békáknak? – kérdezte Ben.

– Nem. A batrachiánusoknak. Amíg a normális dromederároknak csak egy van. Azért van, mert hosszú az út a sivatagon keresztül. Azt eszik.

– Békákat? – kérdezte Ben.

– Tevedudorokat – meredt Wilf sárga gülüszemeivel Benre. – Hallgass csak rám, cimbora. Ha az ember három-négy hétig kószál a sivatagban, egy tányér sült tevepúp ínycsiklandó falatnak tűnik.

Seth rosszallóan nézett a társára. – Sosem ettél tevepúpot.

– De ehettem volna – mondta Wilf.

– Igen, de nem ettél. Sosem voltál a sivatagban.

– Hát, de tegyük föl, hogy zarándokúton voltam Nyarlathotep sírjánál...

– Az ősök sötét uralkodója, aki éjszaka jön kelet felől, és nem tudod, ki az? Rá gondolsz?

– Persze, hogy rá gondolok.

– Csak ellenőriztelek. – Hülye kérdés, ha tudni akarod.

– Másra is gondolhattál volná.

– Hát, nem túl gyakori név pedig. Nem gondolod? Nyarlathotep. Nem igazán futkorászik belőle kettő, nem igaz? "Helló, a nevem Nyarlathotep, micsoda véletlen, hogy összefutottunk, mert engem is így hívnak." Hát én nem hiszem. Szóval ott baktatok a sivatagban, dűne, dűne után és azt gondolom, ölni tudnék egy tevepúpért...

– De nem voltál sivatagban, igaz? Sosem jártál messzebb az öbölnél.

– Hát... nem.

– Látod – mondta diadalmasan Seth Bennek. Aztán előrébbhajolt és halkan hozzátette. – Mindig ilyen, ha kicsit többet iszik a kelleténél.

– Hallottam ám – mondta Wilf.

– Helyes – mondta Seth. – Szóval. H. P. Lovecraft. És ilyen francos mondatokat írt. Ühüm. "A félteljes hold vészterhesen csüngött Dulwich baljós városának batrachiánus lakói fölött." Mit jelent ez, he? Mit jelent? Megmondom én mit jelent. Azt jelenti, hogy a hold majdnem tele volt és Dulwichban egy csomó francosul furcsa béka lakott. Ezt jelenti.

– És mit jelent az a másik szó, amit mondtál? – kérdezte Wilf.

– Mi?

Baljós. Az meg mi?

Seth megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs – ismerte be. – De marha sokszor használta.

Szünet következett.

– Én még tanulok – mondta Ben. – Kohász leszek – valahogy sikerült befejeznie az első pintnyi Shoggoth Különlegeset, ami, mint arra kellemesen rácsodálkozott, élete első pohár alkoholja volt. – És maguk mit csinálnak?

– Mi akolitusok vagyunk – mondta Wilf.

– A Hatalmas Cthulhu tanítványai – mondta Seth büszkén.

– Igen? – mondta Ben. – És az mit jelent?

– Szavamra – mondta Wilf. – Várj csak.

Wilf a pulthoz ment és újabb pohár Shoggothokkal tért vissza.

– Szóval – mondta – ez azt jelenti; hogy gyakorlatilag nem sokat jelent mostanság. A tanítványság nem igazán, hogyismondjam, teljes körű elfoglaltság ebben a nem túl forgalmas évszakban. Ez azért van, mert éppenséggel alszik. Vagyis, nem igazán alszik. Ha lényegretörőbben akarunk fogalmazni, akkor meg kell állapítsuk, hogy halott.

– "R’lyeh elsüllyedt honában álmodik a halott Cthulhu" – szúrta közbe Seth. – Vagy, ahogy a költő mondja "Nem halott, mi örökké fekszik álomban..."

– "De még a halál is meghálhat a Rejtelmes Eónokban... " – idézte Wilf.

– ... és a rejtelmes alatt azt érti, hogy marha furcsa...

– Pontosan. Itt nem holmi normális Eónokról van szó.

Ben kissé meglepődött, mert úgy tűnt, immár a második pohár testes Shoggoth Különlegesnél tart. Az aszott kecske íze másodjára már nem volt olyan erős. Örömmel észlelte ugyanakkor, hogy nem éhes, felhólyagosodott lába pedig már nem fájt és a társaságában lévő két úriember csupa intelligencia és kellem volt, bár a nevüket képtelen lett volna helyesen párosítani az arcokhoz. Nem volt elég tapasztalata az alkoholok terén, hogy tudta, ez annak a jele, hogy a második pohár Shoggoth Különlegeset issza.

– Szóval mostanság – mondta Seth, vagy talán Wilf ?, kevés a teendő. Leginkább várakozásból áll.

– És imádkozásból – tette hozzá Wilf, hacsak nem ő volt Seth.

– És imádkozásból. De hamarosan minden meg fog változni.

– Igen? – kérdezte Ben. – És miért?

– Szóval – vallotta be a magasabbik –, a Hatalmas Cthulhu (jelenleg átmenetileg elhalálozott), a mi főnökünk bármelyik pillanatban felébredhet víz alatti, úgymond szállásán.

– Aztán – mondta az alacsonyabbik – nyújtózkodik, meg ásít, felöltözik...

– Valószínűleg kimegy a vécére, amin egyáltalán nem lepődnék meg.

– Talán az újságot is elolvassa.

– ... Aztán kijön az óceáni mélységekből, és teljesen elnyeli a világot. Ben ezt kimondhatatlanul mulatságosnak találta.

– Mint egy parasztosat – mondta.

– Pontosan. Pontosan. Fiatal amerikai barátunk helyesen fogalmazott. A Hatalmas Cthulhu, mintegy parasztos gyanánt bekebelezi a világot, csak egy csöppnyi szederdzsemet hagy a tányér szélén.

– Az a barna micsoda? – kérdezte Ben. Biztosították, hogy igen, aztán fölkelt és a pultnál újabb három pohár Shoggoth Különlegeset rendelt.

A társalgás többi részére nemigen emlékezett. Rémlett, hogy megitta a sörét, aztán újdonsült barátai meginvitálták, hogy körbevezetik a faluban és megmutogatták a nevezetességeket "ott kölcsönözzük a videókat, az a bazi épület mellette pedig a Megnevezhetetlen Istenek Névtelen Temploma, ahol szombatonként kiárusítást tartanak a kriptákban..."

Ben pedig elmagyarázta nekik az útikönyvről gyártott elméletét, aztán érzelemtől túlfűtötten hozzátette, hogy Innsmouth egyszerre festői és elbűvölő. Hozzátette még, hogy igazán nagyszerű barátok és Innsmouth egy nagyon kellemes hely.

A hold majdnem tele volt és a sápadt fényben barátai meglehetősen békákra hasonlítottak. Vagy az is lehet, hogy tevékre.

Hármasban végigsétáltak a roskatag mólón és Seth és/vagy Wilf megmutatta Bennek az elsüllyedt R’lyeh romjait, amik jól látszottak a víz alatt, Benre pedig hirtelen megmagyarázhatatlan rosszullét tört, bár megpróbálta elmagyarázni barátainak; aztán még erőteljesebben és visszavonhatatlanul rosszul lett a roskatag móló korlátján át az öböl fekete vizébe...

Aztán az egész még furcsább lett.

 

***

 

Ben Lassiter hűvös domboldalban, keserű ízzel a szájában ébredt. Feje a hátizsákján pihent. Minden oldalról sziklás legelő vette körül, sehol egy festői, elbűvölő, sőt még kellemes falu sem.

Csaknem egy mérföldet botorkált és sántikált a legközelebbi útig, aztán addig ment rajta, amíg egy benzinkúthoz ért.

Ott azt mondták neki, hogy a környéken sehol sem volt Innsmouth nevű falu. Nem tudtak olyan kocsmáról sem, amit Halottak Nevével Teli Könyvnek hívtak. Ben pedig beszélt két férfiról, akit Sethnek és Wilfnek hívtak, meg egy barátjukról, akinek Rejtelmes Egon volt a neve és mélyén aludt valahol, már ha nem meghalt. Azt mondták neki, hogy nem tartják sokra az amerikai hippiket, akik a vidéket járják és narkóznak, de biztosan jobban érzi majd magát egy csésze meleg tea, meg egy tonhalas-uborkás szendvics után. Ha ezek után még mindig drogokra vágyna; mondták, az ifjabbik Ernie készségesen adna neki a házi termesztésű füvéből, de ahhoz vissza kellene jönnie délután.

Ben előhúzta a Gyalogtúra a brit partvidéken gyűrött példányát és megpróbálta megtalálni benne Innsmoutht, hogy bizonyítsa az igazát, de nem találta sehol – ha benne volt egyáltalán. Egy oldal nagy része azonban hiányzott a könyvből, valaki kitéphette.

Ekkor Ben telefonon taxit rendelt, Bootle-be vitette magát, ahol fölszállt a manchesteri vonatra, ahol fölszállt a Chicagóba tartó repülőre, ott átszállt egy dallasi járatra, onnan egy északnak tartó gépre, aztán autót bérelt és hazament.

Megnyugtatónak találta, hogy több mint hatszáz mérföldnyire van az óceántól; pár évvel később Nebraskába költözött, még távolabb a víztől: olyan dolgokat látott, legalábbis olyan dolgokat vélt látni arról a roskatag mólóról, amiket sosem volt képes kiverni a fejéből. Volt valami, ami szürke ballonkabátok alatt lopakodott. Baljós. Nem volt szüksége, hogy megnézze egy szótárban. Tudta. Baljós dolgok voltak.

Pár héttel hazatérése után elküldte kiterjedt lábjegyzetekkel és javaslatokkal ellátott útikönyvét a kiadónak egy levél kíséretében, amiben arra kérte a Gyalogtúra a brit partvidéken írónőjét, hogy küldje el neki a hiányzó oldal fénymásolatát, amit valaki kitépett a könyvéből, lelkiismerete megnyugtatása végett. Titokban azonban megkönnyebbült, ahogy egyre teltek a hetek és hónapok, aztán az évek, majd évtizedek, és nem kapott választ.

 

Horváth Norbert fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

JZ

Dátum: 2013-12-01 23:17:22
 

Nagyon tetszett a mű humoros megfogalmazása, az unokatesóm szokott ilyen stílusban kommunikálni. :)

2.

Diplo

Dátum: 2004-08-30 00:00:00
 

Üdvözlet!  

Én Gaiman-rajongó vagyok, meg is lepődtem hogy épp Lovecraftos oldalon találok műveket tőle (ide Lovecraft miatt látogattam el, gratulálok nagyon szép, gondos, jól összeszedett minden).  

Szép meglepetés volt. :)  

Ajánlom figyelmükbe az Ajándék c. novellát és a Gyilkosság misztériumát. Nagyon jók. Nagyon.  

"S haramosan újra látlak. Hamar. Nagyon hamar."  

Viszlát, további jó munkát, szép napot, hari bol!  

 

Véleményem erről a műről: ne menj utikönyvvel Angliába. ;)

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre