Kárpitos szoba, A

Eredeti cím: Tapestried Chamber, The

0 555

Szerző: Sir Walter Scott • Év: 1828

Amennyire csak emlékezetemből telik, iparkodni fogok úgy előadni az itt következő történetet, amint. magam hallottam: ami dicséret vagy bírálat ér, csakis a tárgy megválasztásáért illethet, hiszen igyekeztem gondosan kerülni minden fölösleges díszítést, hogy lehetőleg megőrizzem a történet természetes egyszerűségét.

Ugyanakkor azonban az is kétségtelen, hogy az olyan történetek, amelyek valamely természetfeletti esetet mondanak el, élőbeszédben előadva sokkal hatásosabbak, semmint kinyomtatva. Hiába ugyanazok a fordulatok, világos nappal olvasva a történet csekélyebb benyomást kelt, mint szóban előadva a kandalló pislogó fénye köré gyűlt hallgatóságnak, mely feszült figyelemmel kíséri a hitelesség kedvéért aprólékosan részletezve elbeszélt esetet, fülelve lesi a mesélőt, aki titkokat sejtetőn suttogóra fogja hangját, ahogy története a félelmetes és természetfeletti fordulathoz közelit. Jelen szerző is ilyen kedvező körülmények között hallotta első ízben az itt elbeszélendő eseményeket, immár több mint húsz esztendeje, mégpedig az ünnepelt litchfieldi Seward kisasszony ajakáról, akinek egyéb kiválóságai mellett egyik legnagyszerűbb adottsága épp az volt, hogy milyen meghökkentően jól tudott előadni történeteket a társaság szórakoztatására. Mostani formájában persze történetem sajnálatos mód nélkülözni kénytelen mindazon vonzerőt, mit a jó tehetségű előadó okos arcának átszellemült vonásai és hajlékony hangjának játéka kölcsönzött neki. Mindazonáltal, ha a hallgatóságot nem osztja meg kétely, fennhangon olvasva a leszálló est tétova fényénél vagy éppenséggel homályló szoba magányába zárkózva, csöndben, halódó mécsvilágnál lapozgatva talán mégiscsak sikerülhet felidézni eredeti mivoltában az izgalmas kísértethistóriát. Seward kisasszony Sosem mulasztotta el biztosítani hallgatóságát, hogy a történet hiteles forrásból származik, noha a két legfontosabb szereplő nevét mindig elhallgatta. Én sem fogom hát felhasználni azt a néhány többé-kevésbé fontos értesülést, amit azóta, az elmúlt húsz év során szereztem az elbeszélt események színhelyét és egyéb részleteit illetőleg, hanem magam is megmaradok a mellett a meglehetősen általános érvényű leírás mellett, amely Seward kisasszony hajdani e beszélésének is keretéül szolgált, s amely éppenséggel a hiteles részletekre is ráillik; ugyanez okból tartózkodom attól is, hogy hozzátegyek avagy elvegyek bármit, arra szorítkozom csupán, hogy úgy, amint magam hallottam, egyszerűen továbbadjam e hátborzongató kísértethistóriát.

Az eset valamikor az amerikai háború vége felé történt, amikor Lord Cornwallis seregének tisztjei, akik a yorktowni fegyverletétel után kerültek fogságba, meg. más tisztek is, akik e balszerencsés és oktalan viszály során korábban estek az ellenség kezébe, immár kezdtek hazaszállingózni, hogy elmeséljék hadi kalandjaikat és kipihenjék fáradalmaikat. Köztük volt egy tábornoki rangban szolgáló tiszt is, akit S. kisasszony Browne-nak nevezett, ám mint értésemre adta, kizárólag azért, hogy a vele esett történet elbeszélése során ne kelljen névtelen főszereplővel bajlódnia. Az illető úriember egyébként igen érdemdús és nagy tehetségű katona volt, és jó hírű, tekintélyes családból származott.

Nos, Browne tábornokot bizonyos elintézendő üggyel a nyugati országrészbe szólították, ahol több grófságot is be kellett járnia. Egy nap, a délelőttre kiszabott útszakaszt megtéve, kis vidéki városka szomszédságába érkezett, mely feltűnően szép s jellegzetesen angol tájon terült el.

A városkát, melynek szép, méltóságteljes öreg temploma volt, templomának pedig régmúlt korok áhítatát hirdető magas tornya, legelők és gabonaföldek vették körül, ezeket pedig az időtől megfeketedett, magas deszkapalánkok szabdalták kicsiny, elkerített parcellákra. Nem sok jele látszott errefelé az újabb időknek. Ezt a környéket nem érintette még sem az elnéptelenítő hanyatlás, sem az új felvirágzás zsibongó nyüzsgése; a házak mind öregek voltak, de mindet jó karban tartotta tulajdonosa; a bájos folyócska pedig, mely a településtől balra kanyarodott el, szabadon csörgedezett medrében, nem béklyózta duzzasztógát, és partját sem szegte bárkavontató lovaknak vágott ösvény.

Déli irányban, mintegy mérföldnyi távolságban, enyhe kis emelkedő tetején, tiszteletet parancsoló évszázados tölgyek közül, sűrű bozót közepéből várkastély tornyai emelkedtek; a falakat még valamikor a York és Lancaster-család viszálya idején rakhatták, ám Erzsébet királynő vagy utódja korában láthatólag tetemesen átépítették. Eredetileg sem volt nagyméretű építmény, de minden jel arra mutatott, hogy amennyi s amilyen szállást fénykorában nyújthatott, annyira s olyanra ma is számíthatott falai között az utazó; Browne tábornok legalábbis erre a következtetésre jutott abból, hogy a kastélyka ős kéményei jó néhányából vidáman bodorodó füstöt látott felszállni. A kastélypark fala mintegy két-háromszáz yard hossziglan az országút mentét követte; s noha egy-két helyen már bepillanthatott rajta a szem a kis elvadult kertre, voltaképp ez is igen jó állapotban volt. De nemcsak a fák látszottak, hanem egyéb látnivalók is ki-kibukkantak a sűrűből; hol a vén kastély egész homlokzata, hol meg csak egy-egy tornya, oldalvást; az előbbi bővelkedett az Erzsébet-kori építészet szeszélyes cirádáiban, míg az utóbbiak erőt s biztonságot sugárzó egyszerű dísztelensége arra figyelmeztette a szemlélőt, hogy e falakat nem annyira hivalkodás, mint inkább a védelem végett emelték.

A tábornoknak annyira megtetszettek az ősi lovagi fészek lombok közül kivillanó részletei, hogy arra gondolt, megtudakolja, nem volna-e érdemes közelebbről is szemügyre vennie, nem őriznek e termeiben családi arcképet vagy más, az érdeklődő utazó figyelmére méltó ritkaságokat; miért is nem sokkal azután, hogy elmaradt mellőle a kastélypark fala, bekanyarodott egy tiszta, rendes kikövezett útra, s egy forgalmas fogadó ajtaja előtt állította meg lovait.

Még mielőtt útja folytatásához váltólovakat rendelt volna, azonnal az iránt érdeklődött, ki légyen gazdája ennek a kis cháteau-nak, mely az imént annyira felkeltette ámulatát; s legnagyobb meglepetésére, de egyben örömére is, azt a választ kapta, hogy egy nemes úr, akit történetünkben ezentúl Lord Woodville-nek fogunk nevezni. Micsoda ritka szerencse! Browne tábornok legszebb gyermekkori és ifjúkori emlékei az ifjú Woodville-hez fűződtek, aki iskolatársa, sőt egyetemi társa volt annak idején; néhány korábbi kérdéssel kiderítette, hogy e szép birtok ura valóban azonos az ő régi barátjával. Csupán néhány hónapja szállt reá atyja halálával a család ősi címe, s az új lord a gyász idejének leteltével épp mostanában, a vidám őszi napok derűs évadján veszi át örökségét jó barátai kis válogatott csapatának társaságában, akik vele együtt élvezik e gazdag vadállományáról nevezetes vidék örömeit.

Ez bizony lelkesítő hír volt Browne tábornoknak. Frank Woodville annak idején szolgadiákja volt Etonban, majd Cambridge-ben legmeghittebb cimborája lett; egyek voltak ők ketten a tanulásban és a mulatságban egyaránt; szívmelengető volt hát hallani a derék katonaembernek, hogy ifjúkori barátja ily pompás rezidencia birtokába jutott, s hozzá még szép uradalmat is örökölt, mely, mint a kocsmáros egy kacsintással értésére adta, nemcsak hogy bőségesen biztosítja számára a rangjához illő megélhetést, de alighanem még növelni is fogja méltóságát. Mi sem volt hát természetesebb, mint hogy a tábornok felfüggesztette útitervét, hiszen ügyei nem sürgették, s ezek intézése helyett inkább ily kedvező körülmények közé jutott régi barátja látogatására indult.

Az új, kipihent lovaknak tehát egyelőre csak az a kurta feladat jutott, hogy a közeli Woodville váráig vontassák a tábornok úti hintóját. Újabb keletű, ám a kastélyhoz ülő gótikus stílusban épített házikóban székelő kapus bocsátotta be a kapun, egyúttal megcsöndítve a látogató érkeztét hírnöklő csöngettyűt. A csöngő szava délelőtti foglalatosságaiban, előkészületeiben érte a vadásztársaságot; a cháteau udvarán vadászfrakkba öltözött fiatalemberek ténferegtek fel s alá, mustrálgatva, bírálgatva a pecérek által felvezetett falka kopóit. A hintójából kiszálló Browne tábornokot a kastély lépcsőjén fogadta az ifjú lord; egy pillanatig idegenként. meredt barátja arcába, melyen a háború fáradalmai és sebei valóban nagy változásokat vittek végbe. E tétovaság azonban csak addig tartott, amíg szólásra nem nyitotta száját a látogató, mert erre már olyan szívélyes köszöntés következett, amilyen csak azoktól várható, akik a gondtalan gyermekkor s ifjúság boldog napjaiból ismerik egymást.

– Ha egyet kívánhatok, drága barátom – szólt Lord Woodville –, azt kívánom, te légy vendégem mindenekelőtt a nagy napon, amit cimboráim nagylelkűségükben amolyan kisebbfajta örömünnepként ünnepelnek. Mert ne hidd ám, hogy az elmúlt tíz esztendő során, mialatt távol voltál tőlünk, én szem elől tévesztettelek téged! Nyomon követtelek minden veszélyen, minden balszerencsén át, de minden diadalodban is, és büszkén láttam, hogy akár győztek, akár megverettek fegyvereink, az én régi barátom nevét mindenkor hősi hír övezte.

A tábornok illő szerénységgel válaszolt e szavakra, majd sok szerencsét kívánt barátjának új címéhez és a vele járó szép kastélyhoz, csinos uradalomhoz.

– Nem addig van az, hiszen még mit sem láttál belőle – mondta Lord Woodville –, és remélem, nem is szándékszol folytatni utad, amíg alaposan meg nem ismerkedtél vele. Noha való igaz – ezt meg kell vallanom –, hogy épp meglehetősen nagy társaság gyűlt össze, ez az öreg bagolyvár pedig, mint az ilyen ósdi épületek általában, voltaképp korántsem oly tágas, mint falait kívülről szemlélve hihetné az ember. Akad azonban még egy meghitt kis avítt szobája, amit rendelkezésedre bocsáthatok, s tudom, hadjárataid során sokszor örömest beérted volna ennél szerényebb kvártéllyal is.

A tábornok megvonta vállát és felnevetett. – Kötve hiszem – mondta –, hogy kastélyod legcudarabb kamrája is ne volna százszor lakályosabb annál az ócska dohányos hordónál, amelyben jobb híján éjszakai szállásom felütöttem, amikor a felderítőkkel a virginiai őserdőben hadakoztunk. Elnyúltam benne, mint maga Diogenész sem különben, és olyan hálás voltam a csekélyke oltalomért, amit az elemek haragjától nyújtott, hogy a másnapi szálláshelyre is magammal akartam vinni, gondoltam, elgurigázza majd a legényem, de akkori parancsnokom nem tűrte az efféle fényűzést, így hát könnyes szemmel, de kénytelen-kelletlen megváltam kedves hordócskámtól.

– Hát ha nem riaszt vissza a szállás, amit kínálok – mondta Lord Woodville –, akkor remélem; legalább egy hétig velem mar adsz. Puska, kopó, horgászbot, csalinak való légy meg minden egyéb kelléke vadászatnak, horgászatnak akad a háznál épp elég, hogy neked is jusson belőle: te csak mondd meg, milyen sporthoz van kedved, s mi majd felszerelünk a szükséges szerszámokkal. Ám ha történetesen a puskához meg a vadászebhez húzna a szíved, akkor magam is veled tartok, hadd lássam, jobban célzol-e végre most, hogy megjártad az indiánusok földjét.

A tábornok örömmel vette házigazdája szíves invitálását. A kemény, férfias mezei mulatságokban telt nap után vacsoránál találkozott ismét a vadásztársaság, mikor is Lord Woodville igyekezett úgy terelni a beszélgetést, hogy abból kitessék újra megtalált régi barátja kiválósága, s megismerhessék őt a többi vendégek is, akik között nem egy igen jeles férfiú is volt. Élményeiről faggatta Browne tábornokot; s minthogy a tábornoknak minden egyes szava bátor katonatisztre, ám egyúttal józan főre is vallott, olyan emberre, aki a legveszedelmesebb helyzetekben sem veszíti el higgadtságát és biztos ítélőerejét, mihamar nagy tisztelettel tekintett reá az egész vendégsereg, hiszen látták, hogy nem köznapian bátor emberrel van dolguk – márpedig nemigen akad olyan ember, aki ne szeretné, hogy társai azt tartsák felőle, birtokában van e ritka erénynek.

A nap Woodville várában is úgy ért véget, mint az az efféle vidéki kastélyokban szokásos. A poharazgatásban senki nem lépte túl az illendőség határait. A palack helyét hamarosan a zene vette át, amiben az ifjú házigazda különösen jeleskedett; ha pedig valakinek máshoz volt kedve, várta a kártya és a biliárdasztal; a másnapra tervezett vadászat azonban hamar takarodót parancsolt mindenkinek, így hát kevéssel tizenegy óra után a vendégek sorban visszavonultak, ki-ki a maga szobájába.

Barátját, Browne tábornokot, az ifjú lord maga vezette hálószobájába, amely pontosan megfelelt annak a leírásnak, amit reggel adott róla: lakályos volt, noha berendezése kissé avítt. Súlyos, ormótlan ágy állt benne, olyan, amifélét a tizenhetedik század vége felé készítettek a mesterek, függönyének selyme megfakult, aranyos hímzése, rojtozata megfeketedett az idővel. A tiszta lepedő, a párnák s takarók azonban igen hívogatón tekintettek a hadjáratból megtért katonára, akinek óhatatlanul hajdan irigyelt „szállása”, a dohányos hordó jutott eszébe róluk. Való igaz, a falakat borító, nyűtt s elfoszlott bájú alakokkal díszített kárpitok kissé sejtelmesen libbentek a sok kis apró üvegtáblából összeállított ablak résein befurakodó, halkan fütyülő szélben. Az öltözködőasztal, tetején a századelő szokása szerint turbándíszt hordozó tükrével, szederszín selyemmel behúzott parókaállványával és több tucatnyi szeszélyes alakú tégelyével, ládikájával, melyek mind egy legalább fél évszázada kiveszett divatot szolgáltak – ódonságával szintén mélabús hangulatot árasztott. Annál fényesebben és vidámabban lobogott viszont a két nagy viaszgyertya lángja; legföljebb ha a kandallóban pattogó-pörlekedő rőzsenyalábok tüze versenyezhetett velük, mely nemcsak fényét, de melegét is oly buzgón árasztotta, hogy bármily avítt lett légyen is máskülönben a szűk kis kamra, ettől mégis meghittnek tetszett, s úgy tűnt, nem hiányzik belőle semmi, ami mai fogalmaink s szokásaink szerint a teljes kényelemhez megkívántatik.

– Mi tagadás, kissé ódivatú hálókamra – mondta az ifjú lord –, de azért remélem, a dohányhordót legalábbis nem fogod visszasírni.

– Kvártély dolgában nem szokásom a kényeskedés. – felelte a tábornok –, de ha választhatnék is, sokkal inkább hálnék itt, mint kastélyod újabb ízlést követő, meglehet, derűsebb szobáiban. Hidd el, ha egybevetem amazoknak újkori kényelmét emennek ódon méltóságával, s arra gondolok, hogy lordságod ősi családi fészkében szállhatok, jobban érzem magam, mint akárha a legjobb londoni szállodában hajtanám álomra fejemet.

– Remélem, s nem is kétlem, kedves generálisom, hogy olyan nyugodt álmod lesz itt, amint azt én kívánom kegyelmednek – mondta az ifjú lord; majd még egyszer jó éjszakát kívánva, kézfogással búcsút intett vendégétől, és eltávozott.

Magára maradva a tábornok ismét körülnézett a szobában, és elégedetten állapította meg, hogy lám, végre visszatért a békés élethez, újra élvezheti minden kényelmét, melyek a csak nemrégiben befejeződött hadjárat veszedelmeinek s a zord tábori életnek fényében most még sokkal becsesebbek voltak a szemében, mint azelőtt bármikor; azzal levetkőzött és hozzákészült a reá váró üdítő pihenéshez.

Mi e ponton eltérünk az efféle históriák szokásaitól, s egyelőre hagyjuk a tábornokot békén nyugodni hálókamrájában, legalábbis másnap reggelig.

Korai reggelihez gyülekezett másnap a kompánia, s nem is hiányzott senki az urak közül, csak épp Browne tábornok, holott a házigazda szemlátomást mindenekelőtt őt kívánta volna a leginkább kitüntetni megkülönböztetett vendégszeretetével, valamennyi vendége közül neki szeretett volna leginkább a kedvében járni. Több ízben is szóba hozta távollétét, mígnem végül elküldött egy cselédet, hogy tudakolja meg, mi történt a tábornokkal. A legény azzal a hírrel tért vissza, hogy a tábornok úr már kora hajnal óta talpon van, s a parkban sétálgat, dacolva a hűvösre fordult, ködös időjárással.

– A szokás hatalma – jelentette ki a fiatal házigazda vendégeihez fordulva –, katonaembernek általában vérévé válik az éberség, s akkor is hajnalban kel, a szolgálat kezdetének megszokott időpontjában, amikor pedig a polgári élet már nem rója rá ezt a kötelezettséget.

Lord Woodville azonban maga sem igen találta kielégítőnek a magyarázatot, amit vendégeinek adott, ezért elgondolkozó hallgatásba merülve várta a tábornok visszatértét, amire csak kis híján kerek órával azután került sor, hogy a csöngettyű reggelizni hívta a vendégeket. Arca fáradt volt, tekintete űzött. Haja melynek gondos lesimítása és rizsporozása a férfiember legfontosabb napi foglalatosságai közé tartozott, és éppoly sokat elárult vele magáról, mint manapság azzal, hogy milyen nyakbavalót köt, illetőleg köt-e egyáltalában – kócos volt, rizsporozatlan és csapzott a ködtől, csigái ernyedten csüngtek. Ruháit láthatólag sebtében, figyelmetlenül kapkodta magára, ami különösen szembeötlött, hiszen a katonának legalábbis a közhit szerint kötelessége öltözékének rendben tartása is; arcát mély, gyötrelmes ráncok árkolták, szemében szinte kísérteties fény lobogott.

– Megelőztél hát valamennyiünket, generálisom, s már egy teljes napi menettel előttünk jársz? – kérdezte évődve Lord Woodville –, vagy talán mégsem volt oly kényelmes az ágyad, mint reméltem, s mint aminőre esti búcsútekintetedből kiolvashatólag magad is számítottál? Hogy szolgált az éjszakai nyugodalmad?

– Köszönöm kérdésed, kitűnően! Sőt páratlanul jól! Nem is emlékszem ehhez fogható éjszakára! – vágta rá Browne tábornok habozás nélkül ám hangjában némi feszélyezettséggel, ami barátja figyelmét nem kerülhette el. Gyorsan felhajtott egy csésze teát, majd mélyen gondolkodóba merült, amiből semmiféle kínálgatással nem lehetett kizökkenteni.

– Vadászni indulsz ma, tábornok úr? – kérdezte barátja és házigazdája, de kétszer is meg kellett ismételnie kérdését, s akkor is csak kurta-furcsa választ kapott feleletül: – Nem, tisztelt barátom; fájdalom, tovább kell indulnom; már meg is rendeltem a postalovakat, s remélem, hamarosan megérkeznek.

Az asztal körül ülők mindnyájan megrökönyödve hallgatták e szavakat. Lord Woodville pedig nyomban így szólt: – Postalovak, drága barátom– mi szükséged lehet postalovakra, hiszen azt ígérted, legalább egy hétig velünk maradsz?

– Meglehet – felelte a tábornok láthatólag zavarban –, hogy a találkozás első örömében valóban azt mondtam, maradnék néhány napig; időközben rájöttem azonban, hogy ez sajna lehetetlen.

– Felettébb különös – mondta erre az ifjú főnemes. – Tegnap úgy vettem ki szavaidból, ügyeid nem sürgetők, ma pedig még aligha kaphattál híreket vagy bár mi üzenetet; hiszen a mai postát még nem hozták fel a városból, így hát leveled sem érkezhetett.

Browne tábornok azonban további magyarázat helyett csak néhány halk szót mormogott halaszthatatlan ügyekről, és kitartott amellett, hogy haladéktalanul tovább kell indulnia, mégpedig oly határozottsággal, ami elejét vette házigazdája minden további akadékoskodásának, hiszen láthatta belőle, hogy a tábornok végleg eltökélte magát, s tolakodó kérdéseivel alkalmatlankodnia immár hiábavaló volna.

– Annyit még legalább megengedj, kedves barátom – mondta –, ha mindenképpen menned kell is vagy menni akarsz, hogy a teraszra kivezesselek és megmutassam a kilátást, melyet az immár lassacskán felszálló köd rövidesen elibénk fog tárni.

Miközben beszélt, már nyitotta is az egyik francia ablakot, és kilépett rajta a teraszra. A tábornok gépiesen követte, de mintha nem is hallotta volna házigazdája szavait, aki sorra mutogatta neki az előttük elterülő gyönyörű táj látnivalóit. Addig-addig tartotta szóval barátját Lord Woodville, míg el nem érte eredeti célját, hogy félrevonja a tábornokot a többiektől mikor is feléje fordult és ünnepélyes hangon így szólt hozzá:

– Richard Browne, drága jó öreg barátom, most magunkban vagyunk. Hadd kérjelek a kettőnk barátságára s tiszti becsületszavadra, felelj nekem. Mi az igazság, hogy telt az éjszakád?

– Cudarul, drága lordom – felelte a tábornok egyazon ünnepélyes hangon –, olyan nyomorultul éreztem magam, hogy nem szívesen kockáztatnék még egy ilyen éjszakát, nemhogy egész uradalmadért, de még akkor se, ha ezt az egész tájat nekem kínálnád, mit a szem e magaslati helyről belát.

– Fölöttébb különös – mondta az ifjú lord, de mintha csak magában beszélne –, akkor úgy látszik, mégiscsak lehet szikrányi igazság legalább mindabban, amit arról a kamráról tartanak. – Majd ismét a generálishoz fordulva, fennhangon így szólt: – Az ég szerelmére, drága barátom, légy őszinte velem, s add tudtomra, kérlek, legrútabb részleteit is annak, mit e fedél alatt átéltél, hol a házigazda óhaja szerint csak a legjobbakban lehetett volna részed.

A tábornokot szemlátomást kínosan érintette a kérés , s csak rövid hallgatás után válaszolt: – Drága barátom – szólalt meg valahára –, oly különös és kínos dolgok estek meg velem az éjjel, hogy még neked sem szívesen számolnék be róluk részletesen, ha csak nem érezném mulaszthatatlan kötelességemnek teljesíteni minden kérésed, légyen bár kedvem ellen való, de reménylem, hogy őszinteségem viszonzásaképp valamelyes magyarázatot fogok kapni bizonyos rejtélyes és nemkülönben riasztó körülményekre. Olyasmit fogok most elmondani, ami másokat bizonyosan arra késztetne, hogy gyönge idegzetű, babonás bolondnak tartsanak; aki önnön túlhajtott képzelete árnyalakjaival riogatja s káprázó szeme játékaival áltatja magát; te azonban gyermekkoromtól ismersz, s nem fogod azt hinni rólam, hogy épp férfikoromra lettem rabja olyan gyarlóságoknak, aminőktől ifjan mentes valék. – Itt szünetet tartott, s az alkalmat felhasználva, barátja közbevágott:

– Ígérem, nem fogok kételkedni szavaid igazságában, bármily különös dolgokat fogok is hallani tőled – mondta Lord Woodville –, nagyon is jól ismerem szilárd lelkierődet, semhogy arra gyanakodjam, talán valamely ízetlen tréfának vagy csalásnak eshettél áldozatul, s azt is tudom, tiszti becsületed, valamint a kettőnket összefűző barátság ereje attól is visszatart; hogy bármi csekélységekben is eltúlozzad azt, minek szemtanúja lettél.

– Nos – mondta a generális –, előadom hát az esetet tőlem telhetőleg, s bízva pártatlan ítéletedben, noha biztosíthatlak, inkább néznék farkasszemet akár egy egész üteg tüzérséggel, semhogy eszembe idézzem a múlt éjjel undok emlékeit.

Ismét elhallgatott, ám látva, hogy Lord Woodville néma figyelemmel várja szavait, belefogott hát, noha látható vonakodással, hogy elbeszélje a kárpitos szobában esett éjszakai kalandját.

– Tegnap este, amint lordságod magamra hagyott, rögvest levetkeztem és bebújtam az ágyba; a kandalló tüze azonban, mely jórészével ott égett az ágyam lábánál, olyan fényesen és vidáman lobogott, hogy a százszámra felrajzó szép gyermek– s ifjúkori emlékekkel egyetemben, melyeket a veled való találkozás váratlan öröme ébresztett fel lelkemben, egyelőre elűzte szememről az álmot. Megemlítem még, hogy elmém csupa kedves és kellemes gondolat foglalkoztatta, melyek abból az érzésből fakadtak, hogy ím végre egy időre legalább a békés élet örömeire cserélhetem a hivatásommal együttjáró fáradalmakat s veszélyeket, és végre ismét szorosabbra fűzhetem a rokonszenv kötelékeit barátaimmal, melyeket a hadikürtök könyörtelen hívó szavára el kellett metszenem.

Ilyen jóleső tűnődések jártak hát eszemben, s lassacskán félálomba zsongítottak, amikor egyszer csak neszre riadtam révületemből, mintha nehéz selyemköpönyeg sustorgását hallottam volna s magas sarkú cipő kopogását, mintha egy nő járkált volna fel s alá a kis szobában. Épp félre akartam húzni ágyam függönyét, amikor egy apró termetű asszonyt láttam elhaladni, az ágy lába és a kandalló között. Háttal, fordult felém, de a válla s feje tartásából megítélhettem, hogy öregasszony, aminthogy rég divatjamúlt köpönyege .is öregasszonyra vallott; olyasféle köntöst viselt, amelynek bő háta a nyaknál széles redőkbe szedve zárul, onnan ezek egyenletesen bővülve hullanak alá a földig, ahol aztán jellegzetes szabású uszályban végződnek.

Kissé furcsállottam ugyan a késői látogatást, de az fel sem ötlött bennem, hogy nem valami kastélybeli öreg cseléd tévedt be hozzám, aki holmi szeszélyből a tulajdon öreganyjának öltözött s akit (mivel említetted, hogy kissé szűkében vagy a helynek) a kedvemért kitessékeltek a hálókamrájából, csak hát öreg feje megfeledkezett e körülményről, s most az éjféli órán visszatért régi vackára. Ebben a hiedelemben mocorogni kezdtem ágyamban s köhintettem is, hogy zajt csapva értésére adjam: a helyiség foglalt. Az öregasszony lassan megfordult, de egek ura! Micsoda ábrázat meredt rám! Nem volt immár semmi kétség, ki légyen, tudtam már, nem hálandó emberrel van dolgom. Az arc, amelyen a halál dermedt vonásai ültek, magán viselte azon legundokabb s legrútabb szenvedélyek nyomait, melyek tulajdonosát életében tüzelték. Mintha egy ádáz gonosztevő sírból kivetett teteme egyesült volna a gyehenna tüzéből kipattant bűnös lelkével, hogy ott az ágyam előtt találkozzék ős vétke hajdani cinkostársával. Döbbenten szöktem fel fektemből, s két tenyeremre támaszkodva ülő helyzetben meredtem az iszonyú jelenésre. A banya, úgy tűnt, egyetlen gyors lépéssel ott termett az ágynál, s velem szemközt felkuporodott rá; majd egyazon tartásban, amit én vettem fel a borzadály pillanatában, lassan közeledni kezdett felém, s ördögi pofáját, melyről szinte sátáni gúny vigyorgott rám, kis híján az arcomba nyomta.

Idáig érve elbeszélésében, Browne tábornok kis szünetet tartott, hogy letörölje homlokáról a hideg verejtéket, mely a szörnyű látomás emlékének felidézésétől ismét kiütközött rajta.

Barátom – mondta –, én nem vagyok gyáva ember: Megfordultam már mindenféle veszedelemben, ami halandó emberre leselkedik ezen a földön s hivatásomnak velejárója, és dicsekvés nélkül állíthatom, senki sem vádolhat azzal, hogy Richard Browne egyszer is szégyent hozott volna a kardra, melyet oldalán visel; ebben a hátborzongató percben azonban, szemtől szemben egy elkárhozott lélekkel, sőt valósággal a karmai között, engem elhagyott minden lelkierőm, férfias elszántságom úgy olvadt ki belőlem, akár a viasz, és éreztem, szálánként áll égnek a hajam. Ereimben megfagyott a vér, s ájultan hanyatlottam vissza párnámra, a páni rémület áldozataként; mint akármelyik riadozó parasztlány vagy egy tízesztendős gyermek. Meddig feküdtem eszméletlenül, nem is sejtem.

Arra ébredtem, hogy egyet üt a kastély toronyórája, de olyan hangosan, mintha legalábbis benn a szobámban kalapálna. Időbe telt, amíg ki mertem nyitni a szemem, hiszen féltem, hogy ismét azzal a szörnyű látvánnyal találom szemközt magam. Mikor végre összeszedtem a bátorságomat és körülnéztem a szobában, a banya már nem volt sehol. Első gondolatom az volt, hogy megrántom a csengő zsinórját, riasztom a cselédséget, és átköltözöm valami padlásszobába vagy szénapajtába, nehogy újra rám találjon a jelenés. Az igazat megvallva, szándékomat nem azért másítottam meg; mert röstelltem felfedni riadalmam, hanem mert a csengő zsinórja a kandalló mellett függött, és én féltem, hogy utamat megint elállja a sátáni fajzat, ami gondoltam tétovázva, talán még mindig ott leselkedik rám a szoba valamelyik homályos sarkában.

Meg se kísérlem leírni, .hogy futkosott rajtam hol a hideglelés, hol .a forró láz az éjszaka hátralévő részében; ami zaklatott, szemhunyásnyi kis álmokkal és elcsigázott, kába virrasztásokkal telt meg a kettő egymástól elválasztó, félig éber, félig alélt állapotban. Száz szörnyű látomás kísértett meg-megújuló rohamokban, de olyan nagy különbség volt az imént leírt jelenés meg az utána következők között, hogy biztosan tudtam, ez utóbbiak csupán tulajdon képzeletem s felzaklatott idegeim játékából fakadnak.

Aztán végre felvirradt; s én testben elgyötörve, lélekben a porig alázva felkeltem ágyamból. Pirultam, férfiúi és tiszti mivoltomban egyaránt; de azt szégyent lettem a .leginkább, hogy még reggelre kelve is milyen legyőzhetetlen félelem űzött menekülni a kísértetjárta szobából, ami végül le is győzte minden más indulatom; így hát sietősen s rendetlenül magamra kapkodtam ruháimat, és kiszöktem kastélyodból, hogy a friss levegőn keressek enyhet dúlt s lázas idegeimnek, melyek még ekkor is reszkettek a túlvilági látogatóval esett iszonyú találkozástól, mert ugyebár nem is lehet kétséges, hogy a jelenés a sírból kelt ki. Most tehát lordságod is tudja zaklatottságom okát s azt is, miért a hirtelen elhatározás, hogy távozom vendégszerető házából. Remélem, egyéb helyütt még sokszor s sűrűn lesz találkozásunk; ám az ég őrizzen meg engem attól, hogy még egy éjszakát e fedél alatt kelljen töltenem!

Nagyon különös volt ez a történet, melyet a tábornok előadott, ám szavai oly mély meggyőződéssel csengtek, hogy elejét vették minden olyan megjegyzésnek, ellenvetésnek, amivel az efféle történeteket általában fogadni szokás. Lord Woodville sem kérdezte egyetlen szóval sem, nem álmodta-e csak a jelenést, s a természetfeletti jelenségek más egyéb magyarázatainak emlegetésétől is tartózkodott, melyek a kísérteteket többnyire a képzelet játékának vagy a látóidegek különös csalatkozásának tulajdonítják. Épp ellenkezőleg, a lord láthatólag maga is szilárdan meg volt győződve az imént hallottak való és igaz voltáról; s csak hosszas hallgatás után fejezte ki végre nyilvánvalóan őszinte sajnálkozását, hogy gyermekkori jó barátjának ilyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia s épp az ő várában:

Annál is inkább fájlalom az esetet, kedves Browne – folytatta –, mivel magam voltam akaratlan okozója: az én kísérletem vezetett e nem várt és sajnálatos eredményre. Tudnod kell, hogy a szobának, melyben az éjszakára elszállásoltalak, apám és nagyapám idejében legalábbis az volt a híre; hogy nyugalmát földöntúli eredetű jelenések s neszek zavarják, miért is ajtaját zárva tartották. Mikor néhány hete örökségképp reám szállott a kastély tulajdonjoga; úgy döntöttem, hogy míg csupán ily szűkösen tudom elszállásolni látogatóba érkező barátaimat, semmiképp sem tűrhetem, hogy a láthatatlan világ lakói továbbra is kisajátítsák maguknak ezt a lakályos kis kamrát. Megnyittattam hát a kárpitos szobát, ahogy a kastélyban nevezzük, s anélkül, hogy megbolygattam volna ódon hangulatát, kiegészítettem berendezését néhány bútordarabbal s egyéb apróbb tárggyal az újabb idők szokásainak megfelelőleg. Mivel azonban a házi cselédség körében erősen tartja magát a hit, hogy a szobát kísértetek járják, s ez a hiedelem a környéken is közismert, s több barátomnak is tudomása volt róla, nem akartam, hogy olyan vendég foglalja el elsőül a kárpitos szobát, akiben előítéletek élhetnek, s ekképp hajlamos lehet feleleveníteni a szoba régi rossz hírét, ami akadálya lenne abbéli tervem megvalósításának, hogy a szobát ismét házam hasznos részévé avatom. Bevallom, kedves Browne-om, hogy tegnapi betoppanásod, ami ezer egyéb okból is nagy örömömre szolgált, egyúttal kecsegtető alkalom is volt a számomra, hogy végre eloszlathatom a szobához fűződő bosszantó szóbeszédet, hiszen a te bátorságod kétségen felül áll, s téged a babonás hír nem befolyásolhat. Keresve sem találhattam volna tehát nálad jobb alanyt kísérletemhez.

– Istenemre mondom – szaladt ki a szó Browne tábornok száján. – Lordságod végtelenül lekötelezett... mondhatom, örök hálára. Nem fogom egyhamar elfelejteni, milyen eredménnyel járt reám nézve becses kísérleted, mint te oly könnyedén nevezed az esetet.

– No de, drága barátom, ne légy igazságtalan – csitította Lord Woodville. – Ha csak egyetlen percig is elgondolkozol a dolog felől, magad is beláthatod, hogy nem gyaníthattam, milyen gyötrelmeknek teszlek ki. Tegnap reggel még csöppet sem hittem a természetfeletti jelenségek létezésében. Mi több, bizonyosra veszem, hogy ha beavatlak, miféle híre van annak a szobának, már csak dacból is, magad választottad volna éjszakai szállásodat. Balfogás volt vagy talán tévedés, de bűnömül nem róhatod fel, hogy végül is ily különös élményben lett részed.

– De még milyen különös élményben – mondta a tábornok immár lehiggadva –, és elismerem, hogy nincs okom megbántódni azért, amiért aszerint bántál velem, aminek magam tartottam magamat – bátor embernek, akit nem egykönnyen hagy cserben a lélekjelenléte: De látom, megérkeztek a postalovak, s téged sem szeretnélek tovább tartóztatni immár a vadászat örömeitől.

– Nem, drága öreg barátom – mondta Lord Woodville –, ha már nem maradsz nálunk tovább, amire ezek után meg sem próbállak újfent unszolni, legalább egy félórácskát szánj még reám. Emlékszem, mennyire kedvelted a festményeket; nos, szép arcképcsarnokkal rendelkezem; melynek festményei – köztük néhány Van Dyck ecsetje alól került ki – őseimet ábrázolják, akik e kastélyt s uradalmat előttem birtokolták. Azt hiszem, nem egy akad e képek között, mit magad is jeles alkotásnak fogsz tartani.

Kissé vonakodva bár, de Browne tábornok végül. is elfogadta az invitálást. Látszott rajta, hogy addig nem tud szabadon lélegzeni, míg messze maga mögött nem hagyja Woodville várát. Barátja hívását azonban nem utasíthatta vissza; annál is kevésbé, mivel már röstellette, hogy oly ingerlékenyen támadt jó szándékú házigazdájára.

Követte hát Lord Woodville-t számos termen által, míg végül egy hosszú galériába nem értek, melynek falain végestelenvégig festmények függtek. Elsétálva előttük a lord sorra megmutogatta a képeket vendégének, némi magyarázattal is szolgálva a személyek kilétét illetőleg; Browne – tábornokot azonban e részletek igen kevéssé érdekelték. Nem is volt semmi meghökkentő vagy szokatlan az olyan ember számára, aki látott már efféle régi családi arcképcsarnokot. Emitt egy királypárti lovag képe függött, aki az uralkodóház ügyének szolgálatában elvesztegette a vagyont, amott egy szép hölgy, aki egy gazdag kerekfejűvel kötött házassága révén visszaszerezte. Ahol egy Stuart-párti úr, aki azzal idézett veszélyt a fejére, hogy levelezésben állt a száműzött trónkövetelő Saint Germain-i udvarával; ahol egy másik ősapa, aki viszont Vilmos mellett fogott fegyvert a forradalomban, meg egy harmadik, ki hol a whigek, hol meg a toryk oldalán húzta súlyával a mérleg serpenyőjét.

Efféle részletekkel tömködte Lord Woodville vendége fülét, s közben már a galéria közepe felé jártak, amikor egyszer csak azt látta, hogy Browne tábornok visszahőköl, s rémülettel is vegyes megdöbbenéssel mered maga elé egy képre, mely pillantását megragadta és fogva tartotta. A kép egy igen öreg hölgyet ábrázolt olyan bő hátú köpenyegben, amilyen a tizenhetedik század vége felé divatozott.

– Ő az – kiáltott fel –, ő az, épp ilyen volt arcra s alakra, csak épp a tekintete volt még démonibb. Ő az, az átkozott vén banya, aki tegnap éjjel az ágyamnál kísértett!

– Ha valóban ez a helyzet – mondta az ifjú főnemes –, akkor most már végképp nem kételkedhetem szavaidban, hogy a szörnyű jelenség valóság volt. A kép leggyűlöletesebb ősöm ábrázolja, kinek förtelmes, fekete bűnei rendre ott sorakoznak feljegyezve az iratszekrényembe zárt családi krónikában. Elősorolni is iszonyatos volna valamennyit; érd be annyival, hogy ama végzetterhes kamra vérfertőzés és szörnyű, természet ellen való gyilkosság színhelye volt. Nem is habozok, hanem haladéktalanul visszaállítom háborítatlan magányát, amire az előttem járók bölcsebb ítélete szánta; s míg nekem hatalmamban áll elejét venni, soha többé senki nem lesz kitéve eme kísérteties borzalmaknak, melyek még a magadfajta katonaember rendíthetetlen bátorságát is megingathatták.

Így esett, hogy a két jó barát, ki oly boldog örömmel üdvözölte egymást a viszontlátáskor, végül is merőben más hangulatban vált el; Lord Woodville indult, hogy kihordassa a kárpitos szoba bútorzatát, s ajtaját befalaztassa; Browne tábornok pedig, hogy valahol távol, talán nem oly megejtőn szép tájon s kevésbé előkelő jó barát társaságában keressen feledést a Woodville várában töltött kínos éjszakára.

Bart István fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre