Holló, A

Eredeti cím: Raven, The

0 750

Szerző: Edgar Allan Poe • Év: 1845

Egyszer egy bús, késő éjen, amint elmerülve mélyen,

Rég feledt tan könyve mellett tört s bágyasztott a tudás, –

Amint fő-lehajtva ültem, szinte félig szenderülten:

Koppanás hallék az ajtón, némi gyönge kopogás...

Talán vendég? – így susogtam, övé az a kopogás;

Az lessz, az! és semmi más.

 

Ah! hisz’ igen jól emlékszem: decemberben volt az épen;

Árnyait a falra hímzé minden hamvadó sugár.

A hajnalt epedve lestem, enyhet hasztalan kerestem

Könyveimben bánatomra, hogy Lenóra oda már!

Angyalok közt a dicső, szép lány Lenóra néven jár;

`Itt` többé nincs neve már.

 

S a lefüggő bársonyleplek, amint búsan ott lebegtek,

Megragadott némi rémes, még nem érzett borzadás.

S hogy szívemen csillapítsak, egyre azt ismételém csak;

Vendég áll itt az ajtómnál, övé ez a jeladás,

Késett vendég az ajtómnál, övé ez a jeladás...

Az lessz, az! és semmi más.

 

Mindjárt bátorodni kezdtem, s többé nem is révedeztem,

"Uram! vagy hölgyem! kiálték, bárki légy ott, megbocsáss!

De kissé elszenderültem s te oly csenddel jársz körültem,

Oly halkan zörögve jöttél, oly lassú a kopogás,

Hogy csak alig vettem észre; ajtót nyitok, íme láss!"

Sötétség volt, semmi más.

 

Mélyen nézve a sötétbe, ott álltam bámulva, félve,

Aggva, álmot álmodozva; nincs több ilyen álmodás!...

Ámde a csend nesztelen volt, a sötétben senki sem szólt,

Csak az egy Lenóra szócskát ejté némi suttogás;

Azt susogtam s a Lenóra szó lett a visszhangozás,

Csupán az, és semmi más.

 

Majd szobámba visszanéztem, lelkem fölgyulladt egészen;

Újra hangzott s hangosabban, mint előbb, a kopogás.

"Ah, bizonnyal! szóltam, ott áll valaki az ablakomnál.

Hadd lássuk hát, vaj’ mi lesz ez a rejtélyes látomás, –

Hadd nyugtasson perczre is bár e rejtélyes látomás!"

A szél volt, és semmi más.

 

Ekkor ablakom kitártam: s ím’ suhanva, zúgva bátran,

Nagy holló röppent be rajta, régi, régi származás.

Magát még csak meg se hajtva, nyakra-főre neki hajta

S úr vagy úrnő-módon ült le ajtóm felett, a csodás,

Épen egy Pallás-szoborra ajtóm felett, a csodás:

Szállt s leült – és semmi más.

 

És mosolyra bűvölé el bölcs, komoly tekintetével,

Lelkem gyász, sötét eszméit ez az ébenszín madár.

"Bár tollad zilálva, tépve, nem vagy, mondám, gyáva mégse.

Régi, rémes, ritka holló, kit az éj vidéke zár,

Mondd, becses neved mi légyen, ott, hol Plútó éje vár?"

Szólt a holló: Soha már.

 

Igy szólván a furcsa állat, elfogott a nagy csodálat.

Bár szavában értelem sincs s a vigasz csekélyke bár;

De nem volt még így megáldva halandó, hogy élve lássa,

Mint telepszik ajtajának tetejére egy madár

S metszett szobron mint ül ott meg egy kis állat, vagy madár,

Melynek neve: Soha már.

 

Ám a holló fent a szobron azt az egy szót vitte folyton,

Mintha lelkét ez egyetlen szóba öntené ki már.

Többet egy betűt se monda, többé meg se moccant tolla,

Míg én alig hallva súgtam: "Barátom mind tova jár,

Holnap reggel ő is elhagy, mint reményem, tova jár."

A madár szólt: Soha már.

 

Ily találón törve csendet, az a válasz megdöbbentett.

Egész tudománya, mondám, a mit fecseg, abban áll;

Olyan gazdától tanulta, kit a végzet átka dúla

S űze-hajta zordan, amíg minden bajt egy hangba zár, –

Tört remények gyászdalából mindent ez egy hangba zár:

Soha, soha, soha már.

 

Míg a holló lelkem búját mosolygássá bűvölé át,

Én egy zsöllye-székre dőltem... szemben a szobor s madár.

Szék bársonyán elheverve, képzeletet képzeletre

Halmozék, hogy eltaláljam, vajon mit vél, mire vár

Ez a baljós, furcsa, rémes, czinga, szörnyü, vén madár,

Igy károgva: soha már.

 

Ezt forgatva üldögéltem, a madárhoz egy igét sem

Szólva, ámbár tűzszemével szívemet égette már. –

Ezt s több ilyet vetve, hányva, fejem a szék bársonyára

Hajtottam le, melyen játszva rezg a lámpa-fénysugár;

Ah! de `ő` a bársonyt, melyen rezg a lámpa-fénysugár,

Nem érinti soha már!

 

Ekkor úgy tetszett, hogy a lég sűrűbbé vált s illat ömlék

Látatlanul egy szeráfról, mely szobámban lengve jár

"Isten külde, drága lélek! angyaltársaidra kérlek,

Lenóráért nyugtot, enyhet adj egy pillanatra bár,

A felejtés enyhe csöppjét, csak egy pillanatra bár!"

Szólt a holló: soha már.

 

"Jós! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, –

Légy kisértő, vagy vihartól üzve lát e bús határ,

E megbűvölt puszta kis hely, de mely félelmet nem ismer,

Ez a borzalom tanyája; mondd igazán, ugye vár

Majd `ott` gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?"

Szólt a holló: soha már.

 

"Jó! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is,

Kérlek istenünk nevére, kérlek az égboltra már:

Mondd, e búterhelte lélek, ha a távol mennybe érek,

Átkarolja még Lenórát, angyalok közt, ugy-e bár?

Angyalok közt átkarolja még Lenórát, ugy-e bár?"

Szólt a holló: soha már.

 

"El tehát el! e szavadra – felkiálték felriadva –

Repülj vissza a viharba, a hol Plútó éje vár...

Ne hagyd itt egy pelyhedet se, mely hazugságod jelentse;

Hagyd magányomat magára, e szobrot hagyd oda már;

Vond ki csőrödet szívemből s ajtómról szállj tova már!"

Szólt a holló: soha már.

 

És a holló meg se rezdűl, mindig ott ül, mindig fent ül

A halovány Pallás-szobron, ajtóm felett várva vár.

Szeme úgy néz rám meredve, mintha démon szenderegne

S árnyával a lámpa fénye szobám padlatára jár.

Lelkem ez árnyképtől, a mely szobám padlatára jár,

Nem menekszik soha már!

 

 

Lévay József fordítása

 

 

A holló

 

Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen

Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken...

Bólingattam félálomban – ím egyszerre ajtóm koppan,

Félénk lépés zaja dobban – dobban halkan, csöndesen.

"Látogató – gondolám – ki ajtómhoz jött csöndesen,

Az lesz, egyéb semmisem."

 

Ah! oly jól emlékszem még én: – késő volt, december végén,

Minden üszök hamvig égvén – árnya rezgett rémesen.

Így vártam s késett a hajnal! Könyveim – bár nagy halommal –

Nem bírtak a fájdalommal – érted, elhalt kedvesem!

Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn,

Itt örökre névtelen!

 

De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,

S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.

S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:

"Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen,

Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; –

Az lesz, egyéb semmisem!"

 

S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül,

S "Uram" – szólék, – "vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen,

Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan,

Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen,

Alig tudtam: jól hallék-e?" S ajtót nyitok sebesen –

– Nagy sötét, más semmisem!

 

S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve,

Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem;

De a csönd még egyre tarta, nesz, se’ szó azt nem zavarta,

Csak az egy "Lenóra"-hangra (amint halkan tördelem)

Csak az egy "Lenóra"-hangra szólt a visszhang szüntelen;

– Csak e hang, más semmisem!

 

S visszafordulék szobámba – egész lelkem izzó lángba’,

S újra hallom amint dobban – most már jobban kiveszem.

"Így van, bizonyára" – mondtam – "valami van ablakomban,

Hadd nézem meg: mi az ottan? – most e titkot kilesem –

Nyugton légy egy percre szívem – most e titkot kilesem!"

– Csak a szél, más semmisem!

 

Kinyitám az ablak szárnyát – és azonnal nyílatán át

Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen.

Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se’ nem szólva,

Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen,

Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen,

Rászállt, ráült nesztelen!

 

A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,

Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.

– Bár ütött-kopott ruhába’ – gondolám – nem vagy te kába,

Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn,

Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden?

Szólt a madár: "Sohasem!"

 

Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,

Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.

De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el,

Ajtódnak fölébe száll fel – s ott ül jó magas helyen,

S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn;

És a neve: "Sohasem."

 

És a holló ülve helybe’ csak az egy szót ismételve,

Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.

Azután egyet se szóla, – meg se’ rezzent szárnya tolla,

S én sugám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem!

Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?"

A madár szólt: "Sohasem."

 

Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz,

Ámde – ezt sugá a kétely – nem tud ez mást, úgy hiszem.

Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya

Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen –

Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen:

"Soha – soha – sohasem!"

 

Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte,

S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem.

Én magam’ pamlagra vetve, képzeletről képzeletre

Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem’:

Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen

Mért kiáltja "sohasem"?

 

Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban

Róla egy hangot se’ mondtam, s ő csak nézett mereven.

S kedvesem nevét sohajtván, fejem’ a vánkosra hajtám,

Melynek puha bársony habját – érinteni kedvesem

Ah! nem fogja sohasem!

 

S mintha most a szagos légbe’ – láthatatlan tömjén égne

S angyaloknak zengne lépte – szétszórt virágkelyheken...

"Ah – rebegtem – tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen,

S melyre földön balzsam nincsen – a bú feledve legyen!

Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!"

Szólt a holló: "Sohasem!"

 

"Jós! – kiálték – bárki légy te, angyal, ördög madárképbe’,

Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen!

Bár elhagyva, nem leverve – kifáradva a keservbe’,

Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:

Van-e balzsam Gíleádban – s én valaha föllelem?"

Szólt a holló: "Sohasem!"

 

"Jós! – kiálték – bárki légy te, angyal, ördög madárképbe’

Hogyha van hited az égbe’ – és egy istent félsz velem:

Szólj e szívhez keservében, – lesz-e ama boldog éden,

Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, –

Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?"

Szólt a holló: "Sohasem!"

 

"Menj tehát, pusztulj azonnal!" – kiálték rá fájdalommal,

"Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!

Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem,

Hogy fölverted néma csendem – szállj tovább, szállj hirtelen,

Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!"

Szólt a holló: "Sohasem!"

 

S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,

Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem.

Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,

S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,

S lelkem – ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen –

Nem menekszik – sohasem!

 

 

Szász Károly fordítása

 

 

A holló

 

Egy sajátságos kötetben bóbiskolva, ernyedetlen

Vén meséket nézegettem. Éjfél volt, sötét, sivár.

Bús és fáradt voltam roppant. Egyszer csak szívembe dobbant,

Hogy kívül az ajtó koppant, és a hang válaszra vár.

"Vendég lesz az, ki szeszélyből ilyen későn erre jár,

Koppant és válaszra vár."

 

Ilyet nem felejt az ember, télidő volt, zord december,

Mikor kandallónkban tenger szikrát ont a rőzseszár.

Ültem a reggelt sovárgva s könyvekből hiába várva

Enyhet szívem bánatára, hogy Lenore elhagyta már,

Hogy sugárzó drága arcát többé nem láthatja már.

Be kár érte, óh be kár.

 

Ijesztett a hang, amelyre megsuhant a függöny selyme

Olyan rémületbe ejtve, mely vad némaságba zár.

Álltam szívdobogva, félve. Majd pedig mégis beszélve:

"Holmi vendég, s véletlenség, hogy most éppen erre jár,

Holmi vendég, ki szeszélyből éppen ajtómnál megáll,

Koppant és válaszra vár."

 

Később egy kis merszem támadt, könnyed hangra nyitva számat

Igy szólottam: "Óh bocsánat, megvárattam, ugyebár?

Csakhogy fáradt voltam roppant, s ön mikor ajtómhoz toppant,

Túl gyengén és halkan koppant. Itt vagyok kinyitni már."

És az ajtót itt kitártam. Künt a csend magánya vár.

Senki sincs, az éj sivár.

 

Álltam meghökkenve, félve, szívdobogva, mitsem értve,

Vad rémképektől kisértve. S csendes volt künn a határ.

Nem hallatszott semmi, semmi. Semmisem szünt csendes lenni.

Egy szó volt. "Lenore?" Csak ennyi. Én suttogtam. És habár

Súgtam csak e szent nevet, a visszhang visszasúgta már.

Csend volt. Mély, nehéz, sivár.

 

Megrendülve visszamentem reszkető tűzzel szívemben,

S íme újra hallom menten azt a neszt. De merre jár?

"Én itt rémet rémbe öltök, s künn az ablak rácsa zörgött,

Lássuk hát, hogy mi az ördög üt, kopog, vagy mit csinál.

Egyszerű a kézmozdulat, mely egy ablakot kitár.

Majd meglátjuk, hogy mi vár."

 

Ott a rácsot húztam hát le. Gyors szökéssel, csattogván be,

Igen furcsa szerzet szállt be: egy holló. Egy vén madár.

Rám se nézett, meg sem állott. Egy Pallas-szobrocska áll ott.

Egyenesen arra szállott és megült vállán, akár

Azzal együttes jelenség. Így megült vállán, akár

Egy szoborrá vált madár.

 

Lám mosolyt csalt e madár a lelkem vérző bánatára.

Tetszett, hogy ábrázatán a zord szigor torzképe jár.

"Bár a búbod meg van vágva, ám azért nem vagy te gyáva,

Alvilág sötét futára, ijesztő és vén betyár.

Hogy hívnak tisztelt barátom? Nos mutatkozzál be már!"

"Soha", – szólott a madár.

 

Elfogott vidám csodálat, hogy’ felelt a jámbor állat.

Bár az ilyen szóhasználat értelmetlen, ugyebár?

Ámde azt belátja bárki, hogy nyilván csak nékem járt ki

Ilyen furcsa hollót látni, mely a szobron így megáll,

És bár értelmetlenül, de emberi szót kiabál:

Egy "Soha" nevű madár!

 

Ült s csak ezt az egyet mondta, mintegy benne mind kiontva

Azt, mi lelke mélyét nyomta, melyen felpattant a zár.

Ült. S eladdig meg se szólalt, míg kevéssé hallhatólag

Ezt morogtam: "Ülj csak nyugton. Úgyis elrepülsz te már,

Elrepülsz mint jó barátok, szép remények, régi nyár."

"Soha" – szólott a madár.

 

Megrezzentem, hogy kiáltott s mondatomra ráhibázott.

"Annyit – mondtam – máris látok: ennek csak a szája jár.

Volt talán egy bús gazdája, az mondhatta sokszor fájva

Ezt a szót s kapatta rája hollóját. Mostanra már,

Mint ahogy a vers refrainje egyhangúan visszajár,

Csak ezt hajtja a madár."

 

Ez megint mosolyra késztett. Fogtam egy öreg karszéket

És leültem. Ily látványért nemde semmisem nagy ár?

Jól esett így hátradőlni, eltünődni, képzelődni,

S azzal szépen elvesződni, milyen torz e furcsa pár:

Én s a holló. És ha mondok egy szót, mely válaszra vár,

"Soha" – felel a madár.

 

Igy merengtem. Telt az éjjel. Ő reámmeredt szemével,

Mint ki vad tekintetével újabb kérdésekre vár.

Ültem révedezve mélyen. Tündöklött a lámpafényben

Bársonypárnájú karszékem. Sóhajtottam. Óh be kár,

Hogy mellettem szép Lenore-om, kit szivem hiába vár,

Nem fog üldögélni már.

 

S úgy éreztem, hogy most tömjén sír-illatu bús özönjén

Szellemként lebegve lengén itt Lenore-nak árnya jár.

"Átkozott az istened, ki ezt küldött szívembe vetni!

Mért marcangolsz? Hagyd feledni, hogy nem térhet vissza már,

Búfelejtés bűvös kelyhét lelkem mikor issza már?"

"Soha" – szólott a madár.

 

"Ah, gonosz jós, – szóltam erre – légy madár, vagy ördög lelke,

Mely szívtépő gyötrelemre poklokból a földre jár,

Bármi légy, csak egyet kérdek. Én itt borzalomban élek,

Elhagyott, de elszánt lélek, mely csak egy vigaszra vár:

Lesz-e balzsam Gíleádban? És ha lesz, hát jő-e már?"

"Soha" – szólott a madár.

 

"Gyásznak jósa, – szóltam erre – légy madár, vagy ördög lelke,

Kérlek, minden szent egekre: szívem egy válaszra vár.

Mondd meg bánatos szívemnek, vajjon egyszer megpihennek

Távol szent ölén a mennynek ő, s aki angyalka már?

Ő, s a szép sugárzó lány, ki odafent angyalka már?"

"Soha" – szólott a madár.

 

"Lódulj hát az éjszakába – ordítottam talpraállva, –

Éjbe, szélve, alvilágba, Plútóhoz, te vén szamár!

Menj! S egy tollad itt ne vesszen, mely reád emlékeztessen.

Hagyj magamban révedeznem. Menj, kint vár a hó, a sár!

Húzd ki szívemből a csőröd, mellyel marsz. Nos, mégy-e már?"

"Soha" – szólott a madár.

 

Szárnya rebbenése nélkül most is még ül, most is még ül,

S állandó tanyája végül a szobor. Ott ülve vár.

Pillantása messze réved. Mint egy álmodó kisértet

Árnyékot vet, zord sötétet, mely reménytelen, sivár,

Szörnyü szárnyát a szívemből nem fogja elvonni már

Soha többé a madár.

 

 

Harsányi Zsolt fordítása

 

 

A holló

 

Egyszer, bús éjféli csendben fáradt-unottan töprengtem,

Kínzott pár könyv régholt, fránya tanainak nagy sora,

Megrogytam már bóbiskolva s ím ajtómról félálomba’

Mintha kopogtattak volna – nesz koppant, halk, tétova...

"Vendég jönne?" – ámuldoztam. "Az lesz, az, e nesz oka.

Mi más volna? Kicsoda?"

 

Emlékszem, óh jól emlékszem, december volt s zord éjében

Padlómra már lelke-tűnten csillant kályhám parazsa. –

S én csak vártam, hadd virradna! Könyvem sok vén-betűs lapja

Tán gyógyírt önt fájdalmamra, hogy Lenórám már oda –

Őt, a bájt s fényt Lenórának angyalraj szólítja ma.

Itt nincs neve, nincs hona.

 

S rémlett, leng a függöny, s látszott, mintha járna szörnyü táncot

Bíbor selymén valami torz, gyötrő sejtés iszonya:

Szívem izgult megriadtan s én hiába csitítgattam:

"Látogató jött, váratlan – csak ez volt a nesz oka!

Késő vendég s kocogása azért volt oly tétova.

Mást ki hinne? Nincs csoda."

 

S máris nekibátorodtam s – "Uram" – szóltam meghatottan

"Avagy úrnőm, megbocsásson, álmos fejem volt oka...

S ön oly halkan zörgetett be, alig hallszott s ébredezve

Fülemnek sem hittem persze..." – így szóltam s ím, gúny-csoda!

Amint ajtómat kitárom, künn mi várt rám? – Éjszaka!

Némán, csak az éj maga.

 

Szemmeresztve sötétjébe s szívszorongón csodát kérve

Lestem jelt, amilyet ember nem mert várni még soha,

De csöndjét az éji óra irgalmatlanul megóvta –

Csak egy szó sírt, egy: Lenóra! Búm sóvárgó, halk szava,

S csak visszhangja sírt: Lenóra. – Mint elhaló gyászdala...

Semmi más! Eh nincs csoda.

 

S visszatértem kis szobámba, izzott még a vérem láza

S ím uj nesszel, hangosabbal köszöntött a kis szoba!

"Persze" – mondtam csüggedetten "most ablakon zörren, csetten...

Lássuk hát, hogy éji csendem riasztása micsoda?!

Csitt, szivem! Várj! Mindjárt meglásd, mi e titok orv oka –

Csak a szél! Nincs más oka."

 

Ablakomat kinyitottam s ím nagy hetykén, bizton, gyorsan

Köpcös holló billegett be, ős mondák szent madara.

Engem fittyel sem köszöntve – meg nem állt, mind beljebb jött be

Ahogy lord vagy lady jönne – s ajtóm fölé szállt, oda,

Hol Pallas mellszobra díszlik, ajtóm fölé ült, oda!

S nem moccant onnan tova.

 

S amily büszkén ült ott ében tollgunyája fönségében,

Gyász kedvemet mosolygóvá cserélte a vén koma.

S szóltam: Bármint hetykélkednél tudom, nem vagy cenk ellenfél,

Bölcs holló vagy, ős-nemes vér, vad éjvilág vándora...

Mondd, mily néven címez ott lenn a plutói éj hona?

S megszólalt! –gy szólt: "Soha!"

 

Elámultam kajla csőre tiszta hangján, épp csak dőre

Furcsaság volt válaszképpen nevet-valló egy-szava...

Bár szent-igaz, még furcsább ám ajtónk szobros fej-párkányán

Efféle csúf madár-látvány! S hallották-e valaha,

Hogy egyáltalán van ilyen madárképü szörny-csoda

S neve ez a szó: Soha!

 

S úgy ült ott, a busa szobron s mondta egyre ezt a zordon

Egy-szót Hollóm, mintha ebben lelke élne s létjoga.

Csőre nem nyílt semmi másra, nem rezzent meg éjszin szárnya

S én csak sóhajtottam fázva: "Majd-csak elmegy, el, tova,

Mint barátok s mint reményem – tűnik holnap máshova."

S szólt a madár, szólt: "Soha!"

 

Meghökkentem. Ez a nagy szó bizony nyugalom-riasztó,

De gondoltam, csak ezt tudja, nem volt s nincs szólajstroma.

Gazdája tán szerencsétlen – flótás-féle egykor, régen

Úgy soházott keservében s ő azt utánozza ma.

Biztos, attól tanulhatta, s oly jól azért mondja ma

Mindig csak azt, hogy soha.

 

S újra kissé felvidultan – párnás székem arrébb húztam,

Szemtől szembe lássuk egymást, éjem konok zsarnoka!

S becézett a puha bársony; száz képzelmü firtatáson

Kelt és illant száz ábrándom: hollóm titka micsoda?

E kaján ős-rém titkának – nyitja vajjon micsoda?

Szava miért csak: soha?

 

Igy ültem ott – szőve-bontva ezer kérdést, gondot gondra,

Míg a madár szeme izzón fúrt sziven, hit gyilkosa!

S titok-résen, vágy-szövésen fejem odalankadt éppen,

Ahol lámpám fénykörében más fej pihent valaha...

Égszin bársonyon, fénykörben Szentem pihent valaha.

S többé nem pihen soha.

 

S úgy tetszett, a lég páráján égi tömjén füstje száll rám

S dal zeng s bolyhos szőnyegemen táncol angyalok raja...

"Bús szivem, lásd", mondtam, "hozzád leszállt s hoz írt a mennyország

Nepenthe-nedv jó orvosság: örök felejtés bora.

Idd, óh idd hát ezt a hűs bort, vár a felejtés hona!"

S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

 

"Sorslátó, te" –, sírtam, "átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,

Ha sátán küld, ha vihar vert ide e zord partra ma,

Én roncsul is büszke-bátran itt e rémségek házában,

Hol rabláncon minden vágyam, kérlek, mondd meg, mondd nosza,

Van-e balzsam Gileádban, lesz-e búmnak balzsama?"

S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

 

"Sorslátó, te!", nyögtem, "átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,

Ha istent félsz, mint én s hiszed, hogy a menny nem babona,

Mondd meg – s tán enyhülne éjem – vár-e üdv a messze égben?

Szép Lenórám, angyal-néven, kit nem szennyez föld pora,

Szép Lenórám, ki csupa fény, vár-e csókra még oda?"

S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

 

"De most búcsúzzál ám!" – hörgött kínom rá – "madár vagy ördög,

Tűnj oda, hol bősz vihar vár s zord plutói éj hona!

Itt egy pelyhed sem maradhat! El, torzlelkü, éjszin fajzat!

Többé itt nem ölsz nyugalmat! El szobromról, szörny csoda!

El csőröddel a szívemből! El ajtómnál, csúf-csoda!"

S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

 

De a szárnya meg sem rebbent. Ő csak ült, ült peckesen fent –

Ajtóm sápadt Pallasán mint mozdulatlan rém-csoda!

Ült mint álmos démon s este, mikor mécsem ég felette,

Dől árnyéka szívdermesztve padlómra s jaj, mekkora!

Lelkem e nagy-nagy árnyékból mit padlómra vet oda,

Nem röppen már föl soha!

 

 

Telekes Béla fordítása

 

 

A holló

 

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,

S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,

Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,

Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.

"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,

Az lesz, más ki lenne már?"

 

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december

Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,

És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap

Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,

Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,

S földi néven senki már.

 

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés

Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, –

Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:

"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.

Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,

Az lesz, más ki lenne már?"

 

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,

S "Uram", kezdtem, "avagy Érnőm, megbocsájtja, ugyebár?

Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ín meg roppant

Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,

Nem is hittem a fülemnek." – S ajtót tártam, nyílt a zár:

Éj volt künn, más semmi már.

 

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,

Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;

Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,

Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" – halk, sovár

Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,

Ez hangzott s más semmi már.

 

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,

Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,

S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,

No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,

Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.

Szél lesz az, más semmi már!"

 

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran

Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,

S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott

Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,

Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár –

Ült, nem is moccanva már.

 

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,

Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár –

S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,

Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,

Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"

S szólt a Holló: "Soha már."

 

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén

Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,

Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,

Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,

Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,

Kinek neve: "Soha már."

 

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e

Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;

Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,

S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,

Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",

S szólt a Holló: "Soha már!"

 

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó –

"Égy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;

Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott

Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,

Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,

Ezt, hogy: "Soha – soha már!"

 

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem

Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;

S a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,

Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,

Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,

Mért károgja: "Soha már?"

 

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,

Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;

S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,

Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,

S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár

Ő nem nyomja – soha már!

 

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek

Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;

"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég

Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,

Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"

S szólt a Holló: "Soha már!"

 

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!

Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,

Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,

Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár –

Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg – lelkem esdve vár..."

S szólt a Holló: "Soha már!"

 

"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!

Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,

Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,

Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,

Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"

S szólt a Holló: "Soha már!"

 

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,

Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!

Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,

Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!

Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"

S szólt a Holló: "Soha már!"

 

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,

Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!

Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló

Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,

S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,

Fel nem röppen – soha már!

 

 

Tóth Árpád fordítása

 

 

A holló

 

Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,

Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,

S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,

Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;

"Éji vándor", így susogtam, "az babrál a reteszen;

Az lehet, más senkisem."

 

Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember,

Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.

Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán,

Hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem,

Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,

Itt lenn nincsen neve sem.

 

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.

Félelemnek tőre szúrja – fúrja által a szivem.

Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:

"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.

Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen,

Az lehet, más semmisem."

 

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:

"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,

Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,

A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."

Erre felnyitom az ajtót – szétvigyázva sebtiben: –

Künn az éj, más semmisem.

 

A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,

Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.

Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"

S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,

Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem –

A visszhang, más semmisem.

 

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,

Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.

"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;

Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;

Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:

Zúg a szél, más semmisem."

 

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal

Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.

S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben

A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,

Pallasz szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:

Nem történik semmisem.

 

Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében

Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:

"Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló,

Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?

Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?"

Szólt a Holló: "Sohasem."

 

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,

Annyi szent, hogy locskaszáju – nem beszél értelmesen;

Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor

Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,

A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem

És úgy hívják: "Sohasem."

 

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron

S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen,

Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,

Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem;

Minden elszállt, ez is elszáll – nem örök a csoda sem." –

A madár szólt: "Sohasem."

 

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,

"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.

Bús különc volt a gazdája, biztosan az kapatta rája,

Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.

Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,

Hogy már többé: "Sohasem."

 

Még nevettem, hogy az ében holló ott ül feketében

S párnás, mély zsöllyém elébe görditettem sebesen;

Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan

Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,

Mért mered rám e két sanda, kósza, kósza csodaszem,

Mért károgja: "Sohasem."

 

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,

S a szemével a szivembe szúrt le – fúrt le tüzesen:

Süppedő bársonyra dűltem s a violafény köd-ülten

Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,

Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem

S ah, nem ül le, sohasem!

 

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,

Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!

"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,

Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,

Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"

Szólt a Holló: "Sohasem."

 

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,

Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,

Mondd meg itt e szörnyü házban – hol a Rémekkel csatáztam –

Hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem?

Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"

Szólt a Holló: "Sohasem."

 

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,

Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,

Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,

Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,

Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"

Szólt a Holló: "Sohasem."

 

"Pusztulj innen a pokolba", orditottam fuldokolva,

Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!

Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!

Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!

Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!

Szólt a Holló: "Sohasem."

 

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,

A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.

Égy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,

A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:

Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen

S nem virrad meg – sohasem!

 

 

Kosztolányi Dezső fordítása

 

 

A holló

 

Egyszer – únt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett

Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,

Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,

Mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen.

S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:

– Az lehet, más semmisem."

 

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,

Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.

Lassan nyílt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra

Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,

Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,

– Itt lenn nincs már neve sem.

 

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;

Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.

S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:

"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem –

Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:

– Az lehet, más semmisem."

 

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:

"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:

Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:

S amint könnyű lépte dobban – koppan ott künn csöndesen,

Szinte képzeletnek vélném" – s ajtót tártam csöndesen:

– Künn az éj, más semmisem.

 

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,

Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;

De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem

Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" – kedvesem

Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen

A visszhang – más semmisem.

 

Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába –

Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.

"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:

Rá kell jönnöm az okára, nosza – mondtam – meglesem!

Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:

– Csak a szél, más semmisem..."

 

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát

Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.

Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent

Ér vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn –

Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,

Ült, csak ült – és semmisem.

 

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,

Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.

"Bár megtépve, zord kóborló" – szóltam – "te se vagy utolsó,

Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:

Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"

– Szólt a Holló: "Sohasem."

 

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott

S válaszolt szavamra – bárha nem is túl értelmesen:

Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő

Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen –

Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,

– És a neve: "Sohasem"!

 

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,

Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.

Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;

S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,

Majd csak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!"

– Szólt a Holló: "Sohasem."

 

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:

"Persze" – mondtam – "ennyi ennek kincse tára összesen;

Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya

Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –

Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,

– Mint hogy: >>Soha – sohasem.<<"

 

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem újra

És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;

S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre

Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen –

Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen

Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

 

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam

A madárhoz – s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...

Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,

Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,

Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem

Nem pihen meg sohasem.

 

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel

Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:

"Bús szív!" – nyögtem – "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég

Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:

Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"

– Szólt a Holló: "Sohasem."

 

"Jós!" – hörögtem – "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!

– Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,

Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,

Hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen:

Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"

– Szólt a Holló: "Sohasem."

 

"Jós!" – hörögtem – "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!

Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:

Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,

Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?

Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"

– Szólt a Holló: "Sohasem."

 

"Legyen hát e szód utolsó!" – szöktem föl – "sátán vagy holló!

Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!

Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,

Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!

Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"

– Szólt a Holló: "Sohasem!"

 

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,

Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.

Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,

Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen

S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:

Nem szabadul – sohasem.

 

 

Babits Mihály fordítása

 

 

A holló

 

Egyszer éjféltájt a rejtett únt magányban elfelejtett,

Furcsa könyv mélyébe révült elborongva bús eszem, –

S míg fejem lelankad, orvul koppan ajtóm, zára zordul

Roppan és halk zaj csikordul, padló koppan, azt hiszem;

"Éji vendég – mormogom – ki most betoppan, azt hiszem,

Az lehet, más semmisem."

 

Emlékszem: december éjjel volt s a húnyt szén torz szeszéllyel

Rémek árnyát szórta széjjel padlóm alján véresen.

Lestem, míg a hajnalóra int s a könyv varázsa jóra

Fordít minden gyászt, Lenóra érted, elhalt kedvesem –

Angyal-néven ő Lenóra, fénylő, égi kedvesem,

S itt nem él már híre sem.

 

Selymes bíbor-függöny alja borzongó neszét sugallja

S ez beszúr, befúr belém mint át-nem-élt uj félelem;

S míg szívem remegve dobban, ajkamon megint kicsobban:

"Éji vendég jön titokban, az nyit itt be csendesen, –

Késett vándor kér titokban éji szállást, csendesen:

Az lehet, más senkisem."

 

Nem haboztam már, merészen szóltam én ki, bármi lészen:

"Jó uram vagy drága hölgyem, megbocsásson, azt hiszem,

Szundikáltam egyre jobban, s Ín be halkan jön, titokban

Lépve, lopva, nesz se koppan, hogy betoppan sebtiben,

Szinte el se hittem..." – Ajtóm jól kitárom sebtiben:

Mély sötét, más semmisem.

 

Hosszan, ámulón kinézek még az éjbe, mint ki részeg

Álmot álmodik, milyet nem álmodott még földi szem;

Meg nem tört a csönd, sok óra száll, de jelt nem ad, s e szóra

Melynek párja nincs, "Lenóra!" sírom bánatterhesen,

Ezt nyögöm s a visszhang adja vissza bánatterhesen –

Az susog, más semmisem.

 

S hogy szobámba visszatérek, láng mar, átkos lelki méreg,

Mert a hang ropogva koppan, hangosabban, rémesen.

"Persze – mondtam már hörögve – mintha ablakrács zörögne;

Ej, hát nem megy így örökre: ezt a titkot meglesem –

Csitt szivem rövidke percre, míg e titkot meglesem.

Szél zsibong, más semmisem."

 

Ablakom kitárva, rajta szent-korú, nagy, ősi-fajta

Holló száll be, lomha szárnnyal csapkodón, nehézkesen.

Rám se biccent, száll az éjen át és úgy néz rám le mélyen,

Lord- vagy ladyként kevélyen s már az ajtón ül lesen, –

Fönt a Pallas-szobron, ajtóm ormán ül le, mint lesen,

Ül csak – és más semmisem.

 

S lám, a gyötrő gyászt az ében rém mosolyra váltja szépen,

Míg ott gubbaszt bús mezében, furcsa gőggel, peckesen;

"Bár a bóbitád lenyesték – szólok – lényed oly nemes még,

Zord kisértet, átkos esték kóbor árnya, kedvesem –

Valld be, Plútó éji partján, hogy neveztek, kedvesem?"

S ő lekárog: "Sohasem."

 

Nézem ámulón e szörnyet, mit felelget, bár a görnyedt

Háttal elgajdolt szavakban szinte nincs is értelem;

Ily csodát se látni már a földön: egy efféle pára

Épp az ember ajtajára ül le szépen, rendesen, –

Egy madár vagy rém a szobron ül le szépen, rendesen,

S úgy hivják, hogy "Sohasem".

 

Ám a Holló ott ül árván, ezt a bamba szót darálván,

Ezt az egy szót, mintha lelke benne volna teljesen.

Mást nem is beszél a dőre, meg se rezdül tolla, csőre –

Én nyögöm csak: "Jóelőre sejtem, elhagysz édesem –

Mint barátok és remények, holnap elhagysz édesem."

Ő csak károg: "Sohasem".

 

Szívriasztó csöndbe váj az erre illő furcsa válasz:

"Persze – mondom – ezt az egy szót tudja nyögni kétesen,

Tán elleste mesterének bús jaját, kit átkos évek

Vertek, űztek, míg ily ének sírt belőle véresen –

Míg a holt remény dalában sajgó gyásza véresen

Nyögte: Soha – sohasem..."

 

És a Hollót nézve, bágyadt gúnymosolyba fúl a bánat,

Párnás zsőlyém épp a Pallas-fejjel szembe görgetem;

Bársonyára dőlve, részeg képet kép után idézek

S hosszan eltünődve nézek: mit nyög ily rejtelmesen –

Fönt e torz, mogorva, borzas, orv kisértet érdesen

Mért kerepli "sohasem?"

 

Szörnyű titkot sejtek ebben... Tépelődöm... hang se rebben,

S most a démon tűz-szemével, jaj, szivendöf élesen;

Bár e rejtélyt már kitárnám! Lámpafénnyel festve vár rám

Bársonyos-lilán a párnám, mig aléltan ráesem

Párnám bársonyára, melynek lágy ölén a kedvesem

Nem pihen már – sohasem!

 

Ekkor úgy tünt, sűrű ködben füstölőkből ámbra röppen,

Angyal-tánc kering, csilingel szőnyegemről fényesen.

"Égről szállsz nagy ünnepen te – mondom –, Isten éjjelente

Küld vigaszt, hogy mint nepenthe kortyát idd ki kéjesen,

Holt Lenórád elfeledni idd e mákonyt kéjesen",

S szól a Holló: "Sohasem."

 

"Jós, felelj hát – így könyörgök – bármi légy, madár vagy ördög,

Sátán küldött tán vagy orkán vert e partra vétkesen,

Mégis büszkén jössz, vitézül, zord lakomba, hol ma vész ül

S rémek őrült tánca készül – mondd ki hát fölényesen:

Lesz-e balzsam Gileádban? mondd, no mondd fölényesen!"

S szól a Holló: "Sohasem."

 

"Jós, felelj hát – így könyörgök – bármi légy, madár vagy ördög,

Mondd a szent Egekre, kettőnk Istenére mondd nekem:

Fönt egy Éden-kerti óra üdvén égi kézfogóra

Vár-e még reám Lenóra, fénylő, szent szerelmesem –

Angyal-néven szent Lenóra, tündöklő szerelmesem?"

S szól a Holló: "Sohasem."

 

"Pusztulj ezzel mindörökre! – ordítok reá hörögve –

Vessz a vad viharba, Plútó éji partján, vészesen!

Tűnj el, itt ne hadd egyetlen tollad, emlékül kegyetlen

Ál-igédre; adj helyet lenn bús-magamnak könnyesen!

Húzd ki csőrödet szivemből, hagyj magamra könnyesen!"

S szól a Holló: "Sohasem".

 

És a Holló meg se retten, ül meredten, ül meredten,

Fönt a sápadt Pallas-szobron, ajtóm ormán szélesen;

Rút szemén kikandikál ma dermedőn egy démon álma,

Árnyat árny fölé dobálva pislog árva mécsesem;

S lelkem már a padlón elnyult árny öléből ékesen

Fel nem szállhat – sohasem!

 

 

Franyó Zoltán fordítása

 

 

A holló

 

Zordon éj volt, bús és bágyadt lelkem megnyugvásra vágyott.

Elfelejtett eszme, ócska-locska könyvek limloma

Zsongitott el egyre jobban; hirtelen csak egyet roppan,

Mint egy finom ujj ha koppan, zörren házam ajtaja,

"Vendég zörget" – így dohogtam. – "Zárva házam ajtaja,

S kint a vendég egymaga."

 

Óh hogy nem felejt az ember! Télidő volt, bősz december,

S minden kis zsarátnok-szemmel ?j kisértet szállt oda.

Vágyva vártam virradóra, nem lelvén vigasztalóra

Könyveimben, hogy Lenóra nincs többé, csak hűlt pora.

Mennybe ment fel szűz Lenóra – Itt a Földön hűlt pora,

S már nevének sincs nyoma.

 

Bíbor kárpit libben, selymes, súlyos, bánatos, sejtelmes.

Rémit, bénit még nem érzett vad félelmek iszonya.

S mert a szívem csendre vágyik, mondom egyre, mondom váltig:

"Vár a vendég, várva vár kint, s zárva házam ajtaja –

Késő éji vendég áll kint, s zárva házam ajtaja.

Kint a vendég egymaga."

 

Ekkor lelkem összeszedtem és tovább nem késlekedtem.

Szóltam: "Óh uram vagy hölgyem, késedelmem ostoba.

Mit tagadjam, szunditottam, és a lába lágyan dobban,

Halk ujjától halkan koppan ajtóm, házam ajtaja –

Azt se’ tudtam, hallom vagy sem." S tárul házam ajtaja –

– Kint csupán az éjszaka.

 

Mélyen nézve éjbe, télbe, álltam ámulattal, félve,

Álmot véltem látni: azt mit ember nem mert még soha.

S most se’ törte szét a csendet semmi hang, szellő se’ lengett,

Csak "Lenóra" – ennyi csengett, halkan kélt és szállt tova.

Én susogtam, hogy "Lenóra", és a visszhang szállt tova,

Más hang nem hatolt oda.

 

Ajtót zárva megfordultam, lelkem lángolt egyre, dúltan,

És megint egy zörrenés, de most a zaj már jókora.

"Hallga csak" – mondom – "valóban van valami a zsalúban.

Lássam hát, mi látható van, tárulj fel, titkos csoda!

Szívem, légy erős egy percig – nyíljál meg, titkos csoda!

Eh, csak szél suhant tova!"

 

Ekkor ablakom kitártam, s garral-zajjal, szárnyát tártan,

Ám beszállt egy peckes holló, ős legendák vándora.

Meg sem állt, meg sem pihent még, s máris, mintha ott se’ lennék,

Mint kevély, nagyúri vendég, oly nyugodtan szállt oda,

S ajtóm ormán, Pallas szobrán termett: úgy szállt épp oda,

Mint ki nem jár máshova.

 

Ébentollu, csapzott lényén bölcs-komor méltóság lévén,

Úgy szóltam s mosolyba torzult lelkem fájó fintora:

"Bár a tollad nyűtt és hulló, koldushoz nem vagy hasonló,

Rút, öreg, mogorva holló, éji partok vándora.

Áruld el nemes neved, te poklok éji vándora!"

Holló mondá: "Már soha."

 

Bámultam, hogy íly esetlen állat így, e keresetlen

Választ adja, bár alig van benne értelem nyoma.

Egy biztos: nem volt a Földön ember még, kihez betörjön

Oly madár, mely az éjből jön, s ajtajára ül oda –

Szárnyas állat, mely a pompás mellszoborra ül oda,

S úgy hívják, hogy "Már soha".

 

Ám a holló fenn borongott néma szobromon s nem mondott

Mást, csak ezt, minthogyha ebben volna lelke záloga.

Ennyi volt, mi csőrén csordult – toll se’ mozdult, szárny se’ fordult,

Mígnem ajkam épp hogy mordult: "Elhagyott sok cimbora –

Tűnt remények útján ő is elhagy, mint más cimbora."

S szólt a vendég: "Már soha."

 

Én e szóra felriadtam, oly találó választ kaptam.

"Eh, mit" – mondtam, – "ezt tanulta s nem tud mást az ostoba.

Bús gazdája tartogatta, s míg a balsors látogatta,

Egyre-másra hajtogatta ezt: ez volt a gyászdala.

S hogy reményét tűnni látta, nem volt többé más dala,

Mint e ,Soha – már soha’."

 

S mert a holló meg se mozdult, lelkem is mosolyra torzult,

Szobron és madáron csüngtem, hívott székem bársonya.

Párnás székem arra vontam, álmot álomláncba fontam,

És töprengve elborongtam: "Őskor baljós vándora,

Mit jelent a mult e baljós, mord, mogorva vándora?

Mért károgja ,Már soha’?"

 

Ültem titkot sejtve, fejtve, ámde közben szót sem ejtve,

És a holló lángszemének szívemig hatolt nyoma.

Míg titkában elmerültem, széktámlára hátradűlten,

Dús bársonypárnákon ültem... fent lámpám fénysátora,

Ám e támlán, bársonypárnán, hol lámpám fénysátora,

`Ő` nem alszik már soha!

 

Szinte érzem: illat terjeng, láthatatlan füstölő leng,

Tán szeráfok lengetik s ha lépnek, cseng a halk szoba.

"Én szegény! Az Ér az égből enyhitalt küld így avégből,

Hogy Lenóra emlékéből gyógyitson ki mákonya!

Hadd igyam hát, hadd igyam ki s jöjj, felejtés mákonya!"

Holló mondá: "Már soha."

 

"Jós!" – kiáltom – "ádáz hírnök, jós, akár madár vagy ördög,

És ha Orcus küldött és ha orkán kergetett tova –

Fáradtan, de meg nem törve érkeztél e puszta földre,

Hol Rémség kisért gyötörve – mondd, ne kínozz annyira,

Lesz-e, `lesz-e` ír szivemre? mondd, ne kínozz annyira!"

Holló mondá: "Már soha."

 

"Jós!" – kiáltom – "ádáz hirnök, jós, akár madár vagy ördög!

Kérlek most az Égre s Arra, aki mindkettőnk Ura,

Vígasztald meg fájó lelkem, hogy lehet még átölelnem

Szűz Lenórám fent a mennyben, ott, hol angyal hívja ma –

Azt a szende lányt a mennyben, ott, hol angyal hívja ma."

Holló mondá: "Már soha."

 

"Végeztünk! Ki innen, ördög, gaz madár" – dühöngve dörgök –

"Vissza, vissza, éjbe, szélbe, vár a Poklok Szirtfoka!

Álnok szód jeléül el ne hulljon szárnyad gyászos pelyhe

Itt e bús, magányos helyre! Szobromról röpülj tova!

Tépd ki csőrödet szivemből, ajtómról röpülj tova!"

Holló mondá: "Már soha."

 

És a holló már nem megy le, ott ül egyre, ül csak egyre

Ajtóm ormán, Pallas szobrán ül, amint leszállt oda.

Csak néz, szemgolyója tágul; mint egy kába démon, bámul,

Míg a lámpa lángja ráhull – leng az árnyék fátyola;

És lelkem többé az árnyból, melynek itt leng fátyola,

Nem szakad fel – már soha!

 

 

Radó György fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre