A Hetes Számú Megyei Elemi Iskolát az Arkhamtól nyugatra elterülő vad vidék szegélyére építették. Aprócska liget húzódott errefelé, főleg tölgyekből és szilfákból állt, tán egy-két juharfa is közéjük keveredett; az út pedig nyílegyenesen vezetett egészen Arkhamig, a másik irányba pedig abba a vad, erdős tájékba olvadt bele, amelyik állandó sötétlő derengésével uralta a nyugati horizontot. Első látásra is lelkesítően bájos látványt nyújtott számomra, amikor mint az új iskolamester 1920. szeptember elején először jutottam el erre a vidékre. Bár stílusjegyeiben semmiben sem különbözött az Új-Anglia-szerte ezrével található hasonlóktól; egy masszív, konzervatív, fehérre mázolt épület, mely szinte kiviláglott azon fák koszorújából, melyek védően övezték.

Akkortájt is ósdinak számított az épület, kétségtelenül elhanyagoltság, vagy tornádó áldozatává vált. A tankerület most nem szűkölködött, ám a korább időkben különösen zsugori módon gazdálkodtak, és még a legszükségesebbeket is elspórolták. Amikor ide kerültem tanítani, meghatározó olvasmányaink még a McGuffey-féle Eklektikus Tanulmányok voltak, századforduló előtti, ósdi, salabakterek. Hallgatóim száma idővel huszonhét főre emelkedett. Voltak Allenek és Whateley-k és Perkinsek, Dunlockok és Abbotok és Talbotok – és itt volt Andrew Potter.

Nem tudom pontosan felidézni a körülményeket, mikor is figyeltem fel Andrew Potter-re. Korához képes magas termetű, különösen sötét arckifejezéssel, figyelmet vonzó tekintettel és kócos fekete bozonttal a feje tetején. Szemei azon a különös módon vizsgálták személyemet, mely elsőre is meghökkentett, később pedig állandó, különös nyugtalanságot keltett bennem. Ötödik osztályos volt, és nem tartott soká rájönnöm, hogy játszi könnyedséggel léphetne előre a hetedikig, vagy a nyolcadikig is, ám erre semmi hajlandóságot nem mutatott. Úgy tűnt, egyfajta fölényes türelemmel viseltetik diáktársai iránt, akik valóban tisztelték is őt, ám annyira nem mutatott ki semmiféle érzelmet, hogy ez engem nemsokára aggodalommal töltött el. Éppen ezt követően kezdtem megérteni, hogy ez a furcsa fickó velem szemben is hasonlóan lekezelő modorban kezd viselkedni, mint amelyet osztálytársaival szemben is megenged.

Talán szükségszerű volt, hogy lopva figyeltem a feladataik fölé hajoló tanulóimat, már amennyire erre egy egyosztályos iskolában lehetőség nyílik. Ennek eredményképpen, határozatlanul aggasztó tény tudatosult bennem; alkalomként, Andrew Potter furcsa viselkedése mintha valamiféle érzékeimen túli félelmeket gerjesztett volna, pontosan olyan hatást keltett, mintha valaki szólította volna; felegyenesedett ültében, teste megfeszült, növekvő éberséggel figyelt a levegőbe, mintha valamiféle, általam érzékelhetetlen hangokra fülelne, ugyanabban a tartásban, mellyel egyes állatok az emberi fül számára érzékelhetetlen zajokra figyelnek.

Kíváncsiságom az idővel nőtön nőtt, majd eljött az első alkalom, hogy kérdezősködhessek utána. A nyolcadikos fiúk egyike, Wilbur Dunlock volt az, akinek szokása volt, hogy lehetőség szerint tanítás után még az osztályteremben maradt és a reám háruló terheket könnyítette azzal a ripsz-ropsz módon végrehajtott takarítással, amit a helyiség megkívánt.

– Wilbur, – fordultam hozzá egy kései délután. – Észrevettem, hogy nem szentelsz túl sok figyelmet Andrew Potter-ra, de a többiek sem. Miért?

Rám nézett, árnyalatnyi gyanakvással, és elgondolkodott, mit is válaszoljon, majd vállat vont és megszólalt.

– Nem szeret ő bennünket.

– Miért?

Ő erre a fejét rázta.

– Nem érdekli, akarunk-e vele játszani, vagy sem. Ő nem akar velünk, és kész.

Láttam, hogy kényelmetlen számára a téma, de erőszakos módon ismételve kérdéseimet, csak kihúztam belőle némi információt. Nyugatra, a dombok mélyén vertek tanyát a Potterok, egy mindenki által elkerült szakaszon, mely a dombokon átvezető fő útba torkollott. Farmjuk egy aprócska völgyben volt, melyet a helyi népek „Boszorkányvölgy”-nek neveztek, s melyet Wilbur valamiféle „rossz hely”-ként titulált. Négyen voltak: Andrew, a nővére, és a szülők. Nem „keveredtek” a vidék más telepeseivel, még a Dunlocks-okkal sem, akik pedig a legközelebbi szomszédjaik voltak, ők maguk másfél mérföldre az iskolától éltek, és így, talán, négy mérföldre a Boszorkányvölgytől, a két farmot erdő választotta el egymástól.

Ennél többet nem tudott – vagy nem akart – mondani.

Egy héttel később Andrew Potter-t kértem, hogy maradjon bent tanítás után. Nem keresett kifogást, feltűnően készségesen viseltetett kérésem iránt. Mihelyt a gyerekek szétszéledtek, odalépett a katedra elé és állt ott váró, sötét szemeit rám szegezte, és csak egy árnyéknyi mosoly tükröződött ajkairól.

– Figyelem az előmeneteled, Andrew – mondtam –, és úgy tűnik számomra, hogy csak csekélyke szorgalom hiányozna ahhoz, hogy hatodik – vagy akár hetedik – osztályba lépjél egyből. Nincs kedved egy kicsit összeszedni magad?

Ő vállat von.

– Mihez akarsz kezdeni, ha kijártad az iskolát?

Újra csak vállat vont.

– Arkhamban szeretnél továbbtanulni?

Rám tekintett azokkal a szemekkel, amelyekből most hirtelen átható élénkségükben, minden letargia tovaillant.

– Mr. Williams, itt vagyok, mert a törvény azt mondja, hogy itt kell lennem – válaszolta. – A törvény azonban nem mondja, hogy középiskolába kell mennem.

– De te nem is szeretnél? – támadtam neki.

– Hogy én mit is szeretnék, az nem sokat számít. Amit a családom akar, csak az számít.

– Rendben van, beszélni fogok velük – Egy pillanat alatt döntöttem. – Gyerünk, induljunk. Haza foglak kísérni.

Egy pillanatra valami riasztó jellegű kifejezés ült ki az arcára, ám rögtön el is múlt, s ugyanaz az éber letargia költözött a helyére, mely a fiúra olyannyira jellemzővé vált. Vállat vont és megvárta, míg könyveimet és irataimat az iskolatáskába csúsztatom, melyet szokásom szerint magamnál tartottam. Majd az autóhoz kísért és olyan mosollyal az arcán huppant az ülésre, melyet egyetlen szóval lehet leírni: felsőbbrendű.

Csendben hajtottunk keresztül az erdőn, melyik most hasonló formát öltött, mint érkezésemkor. Mihelyt azonban a dombok vonalába érkeztünk, a fák lombja összeért az út felett, a fatörzsek mintha fölénk magasodtak volna, s ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a sűrűbe, úgy sötétedtek a fák is, inkább talán a kései októberi időpont, mint az egyre idősebb és vastagabb fatörzsek okán. Egy viszonylag nyitottabb tisztásról ősrégi rengetegbe keveredtük, és mikor végre lefordultunk az útról – egy éppen, hogy csak ösvényre –, melyre Andrew hangtalanul, ujjával hívta fel a figyelmemet, úgy találtam, hogy időtlen korú, és különös módon eltorzult, csavarodott fák között vezet az utunk. Növekvő óvatossággal vezettem; hiszen az út szűk és elhanyagolt volt, mindkét oldalon sűrűn burjánzó aljnövényzettel, és különösképp, mivel valamelyes botanikai ismeretanyag is volt a birtokomban, egyszer úgy hiszem különös módon mutálódott kőtörőfüvet is felismerni véltem. Minden előzetes jel, figyelmeztetés nélkül, hajtottam be a birtokra, előttünk állt a Potter-ház.

A nap ekkor már a fák mögé rejtőzött, az épület félhomályban állt. Mögötte művelt területek nyújtóztak, felfelé kanyarodva, ki a völgyből, a táblákon búzát, egyéb gabonákat és sütőtököt ismerhettem fel. A romló ház már maga is félelmetes látványt nyújtott, megereszkedett födémmel, hollandi tetejével, bezárt, spalettázott ablakaival, és még a gazdasági épületek is olyan komoran, mereven álltak, hogy úgy tűnt, mintha soha nem használta volna senki. Az egész tanya az elhagyottság látszatát keltette; egyetlen életre utaló jelként a ház mögött pár csirke kapirgált.

Semmi nem utalt arra, hogy elértük volna az úticélunkat, még abban sem voltam bizonyos, hogy egyáltalán a Potter-házhoz jutottunk. Andrew olyan pillantást vetett rám, mintha az arckifejezésemből a gondolataimat próbálná megfejteni. Majd könnyedén kipattant az autóból, majd várta, hogy kövessem.

Bement előttem a házba. Hallottam, ahogy bejelentette érkezésemet.

– Megérkezett a tanár. Mr. Williams.

Nem érkezett válasz.

Hirtelen a szobában találtam magam, egyetlen régimódi petróleum lámpa fényében, és ott volt még a másik három Potter is – az apa, magas, görnyedt vállú férfi, őszen és hamuszürkén, aki nem lehetett negyvennél több de sokkal vénebbnek tűnt, nem annyira fizikailag, inkább lelkileg nyomorodhatott meg – az anya, egy szinte obszcén módon hájas némber – és a Potter-lány, karcsú, magas, ugyanazzal az éberen fülelő várakozással, amelyre már Andrew-nál is felfigyeltem.

Andrew mutatott be bennünket egymásnak, röviden és kényszeredetten. Ülve-állva várták mind a négyen, hogy megszólaljak; már tartásukkal is valamelyest azt érzékeltették, mondjam gyorsan a mondókámat és tűnjek a fenébe.

– Andrew-ról szeretnék önnek beszélni – kezdtem. – Nagy ígéretnek mutatkozik és egy, vagy akár két osztályt is átléphetne, ha csak egy kicsivel többet foglalkozna a tanulással.

Szavaimnak nem volt szíves a fogadtatása.

– Asszem, fiatal még a nyóc’dik osztályhó’ – az apa mellé értem és megálltam.

– Ha kijá’ja a nyóc osztályt – folytatta a férfi – addig mehet a liceumba’ , mig’ eléggé öreg nem lessz ahhó’, hogy abbahaggya az iskolát. Ez a törvény. Megmondták nekem.

Nem segített egy szemernyit sem, amit Wilbur Dunlock mesélt a Potter-család elszigetelődéséről, ahogy az idősebb Potter szavaira figyeltem, és a hallottakat próbáltam értelmezni, hirtelen, szinte tapinthattam a családtagok között ébredő feszültséget, viselkedésük pedig szinte alig érezhetően, de megváltozott. Abban a pillanatban, amikor az apa elhallgatott, tartásuk páratlan módon egyezett – mintha mind a négyen valamilyen belső hangra figyelnének, még azt is kétségbe kellett vonnom, hogy tiltakozásom egyáltalán meghallották.

– Sajnálom, hogy maga el se tud mást elképzelni egy ekkora fiútól, mint Andrew, csak azt, hogy visszatér ide! – sóhajtottam.

– Elég jó itten neki – válaszolt az öreg Potter. – Meg há’ persze, ő a mijénk. És mosmá’ ne beszéjjen róla többé, Williams úr.

Miközben beszélt, hangjából olyan fenyegető felhangot éreztem kicsendülni, hogy hátrahőköltem. Egyre inkább szívtam magamba az ellenséges érzelem köröttem lebegő páráját, így inkább békén hagytam a család mind a négy tagját, úgy döntöttem, magukra hagyom őket, intézzék el az ügyet egymás között.

– Hát, köszönöm – szólaltam meg. – Most már indulnom kell.

Megfordultam és kiléptem a házból, Andrew lépésnyire követett.

Amikor kiértünk Andrew halkan szólított meg.

– Mr. Williams nem kellett volna beszélnie rólunk. ’pa megbolondul, mikor megtudja. Maga beszélt a Wilbur Dunlock-kal.

Éppen a gépkocsiba készültem beülni. Egyik lábam már az autó padlóján volt, amikor megfordultam.

– Szóval, mit is mondott? – kérdeztem.

A fejét rázta.

– Maga csinálta, Mr. Williams – válaszolt, és hátralépett. – Nem úgy, ahogy gondolja, hanem úgy, ahogy képes rá.

Mielőtt újra megszólalhattam volna, beinalt a házba.

Egy pillanatig bizonytalanul tébláboltam. De sikerült gyorsan döntenem. Hirtelen fenyegető szemként derengett fel a ház a szürkületben, valamennyi környéken ágaskodó fa, mintha csak jelre várna, készen arra, hogy maga alá temessen. Igaz, a suhogásra is felfigyeltem, mintha szellő súgna a fák közt, bár a levegő meg se moccant, talán inkább a házból kavargott valamilyen rosszindulat-féle, mint egy ökölcsapás szele. Beugrottam kocsimba és elhajtottam, oly érzéssel a hátam mögött, mintha gyilkos üldöző lihegne forrón a nyomomba.

Arkhamban, szobámba érve végül, betegen rázkódtam össze. Értékelve a látottakat, aggasztó pszichikai állapotommal magyaráztam mindezt; más logikus megoldást nem leltem. Végérvényesen meggyőződtem arról, hogy bár vakon, de önként merültem ennyire mélyre az ismeretlen vizeibe, melyet az igazán váratlan felismerése tesz olyannyira fagyossá. Képtelen voltam megemészteni, mi a csoda munkálhat abban az átkozott házban, ott a Boszorkányvölgyben, ami az egész családot odaköti, arra a helyre láncolja őket, megbéklyózva egy olyan reményteli ifjút is, mint Andrew Potter, akinek pedig leghőbb vágya lenne elhagyni ezt a komor völgyet, kimenni és megismerni egy fényesebb, vidámabb világot.

Azon az éjjelen inkább csak forgolódtam, álmatlanul, névtelen rettenettel telve, melyet az a tudat táplált bennem, hogy minden elfogadható magyarázat kijátszott engem, és amikor végre nehezen álomba szenderültem, undorítóan zavaró álmok gyötörtek, melyek oly távoli tájakon játszódtak, ahova földhözragadt képzeletem repíteni is képtelen volt, a legtávolabbi rémület és rettenet kataklizmikus eseményeinek színhelyére. Amikor feleszméltem a következő reggelen, éreztem, hogy valahogy egy teljesen idegen világ érintette meg belsőmet.

Még virradat előtt értem az iskolaépülethez, de Wilbur Dunlock már előttem állt. Szomorú szemrehányással nézett a szemeimbe. Képtelen voltam elképzelni, mi is történt ezzel a többnyire derűs diákkal.

– Nem kellett volna Andrew Potter-nak elmondania, hogy beszéltünk róla, – mondta egyfajta boldogtalan lemondással.

– Nem tudtam, Wilbur.

– Tudom, hogy nem csinálhatok semmit. Így hát magának kell – mondta. Aztán folytatta: – A múlt éjszaka hat marhánk pusztult el, és a fészer, ahova be voltak szilánkokra zúzva temette be a tetemeket.

Pillanatnyilag túl riadt voltam ahhoz, hogy megválaszoljam.

– Egy hirtelen szélvihar… – Belefogtam, de ő belémfojtotta a szót.

– A múlt éjszaka szélcsend volt, Mr. Williams. És a tehenek összezúzva hevertek.

– De ugye arra biztosan nem gondolsz, hogy a Pottereknek ehhez bármi köze lenne, Wilbur! – emeltem fel a hangom.

Fáradtan tekintett rám – mint aki mindennel tisztában van, és aki elvárja, hogy értsek egy pillantásból. De nem értettem, ő pedig többet nem mondott.

Mindez jobban felizgatott, mint előző esti tapasztalataim. Ő legalábbis meg volt győződve arról, hogy a Potter családról folyó beszélgetésünk és a féltucatnyi Dunlock-tehén elvesztése között szoros kapcsolat lehető. És erről oly mélyen volt meggyőződve, hogy tudtam, mondhatok neki bármit.

Mikor Andrew Potter megérkezett, botor módon kerestem külsején valami jelet, bármit, ami eltér a normálistól, attól, amilyennek utoljára láttam.

Valahogy túléltem ezt a napot is. Tanítás után azonnal bezártam, és Arkhamba siettem, az Arkham Gazette szerkesztőségébe. A szerkesztőt, akivel viszonylag baráti kapcsolatot alakíthattam ki, a régió oktatási bizottságának tagjaként, az irodában értem. Idős ember volt, majdnem hetven, és feltehetően tisztában volt jövetelem céljával.

Külsőm is mutathatott valamit az izgalmamból, mert amikor a szerkesztőségbe léptem, rám emelte a tekintetét, és csak ennyit kérdezett:

– Na, miért kapta fel a vizet, Mr. Williams?

Titkolózni próbáltam, hiszen semmi tapintható, megfogható nem volt a kezemben, és csak nézett a hideg napfényben, mire képes lettem megszólalni, szinte hisztérikus módon. Mindössze ennyit mondtam.

– Szeretnék megtudni valamit egy Potter nevű családról, amelynek tagjai a Boszorkányvölgyben élnek, az iskolától nyugatra.

Talányos pillantást vetett rám.

– Sose hallott még a vén Potter varázslóról? – kérdezte. Mielőtt válaszolni tudtam volna, folytatta. – Nem, természetesen, hiszen Brattleboro-ból érkezett. Mit is tudhatna az idegen, főleg egy vermonti azokról a dolgokról, amelyek a Massachusetts mögötti vidékeken történnek. Ő volt ott a legelső telepes. Öregember volt már akkor is, amikor először hírt hallottam róla. És ezek a Potterok távoli rokoni voltak, Felső-Michigan-ban élt, amikor Potter, a Varázsló meghalt, akkor örökölte a vagyont és akkor költözött ide.

– De mit tud róluk? – Faggattam kitartóan.

– Semmit, csak amit mindenki más is tud – mondta. – Amikor ideköltöztek, kedves, barátságos emberek voltak. Most senkivel se beszélnek, ritkán hagyják el a fészküket – és ilyenkor mindig állatok tűnnek el a környékbeli tanyákról. Az emberek már minden kapcsolatot felszámoltak velük.

Így kezdte, én pedig hosszan faggattam.

Félbeszakadt mesékből, elméletekből, legendákból összeálló zavaros rejtvényt hallottam, olyan tanokból és tudományokból merítve, melyek felfogó képességemen messze túlmutattak. Azt vitathatatlanul felismertem, hogy távoli kuzinkapcsolat ismerhető fel Potter varázsló és egy Whateley nevezetű boszorkánymester között a közeli Dunwich-ból – „szerencsétlen örökség,”-nek nevezte a szerkesztő; a vén Potter varázsló életének magányos útját, és a hihetetlen kort, melyet megélt; ezek a tények, melyeknek okán az emberek általában kerülték a Boszorkányvölgyet. Tisztán fantáziaszülemény volt viszont az a babonás történet – hogy Potter varázsló „lehívott valamit az égből, és ez vele élt, vagy benne élt, amíg meg nem halt”; – ahogy egy utazó említette később, akire a fő út mentén találtak rá; de már a végét járta. Zihálva sóhajtozott egy lényről „csápos volt az a valami – iszapos, gumiszerű dolog, szívókákkal a karjain”, ami az erdőből támadt neki – és volt még egy jó csomó hasonló sületlenség.

Mikor befejezte, a szerkesztő egy cetlire firkantott valami utasításfélét, melyet az arkhami Miskatonic Egyetem könyvtárosához címzett, majd a kezembe nyomta.

– Mondja meg neki, hogy engedje tanulmányozni önnek a könyvet. Valamit meg kell önnek ismernie. – Vállat vont. – És ön nem szabadul. A mai idők fiatal emberei a világot sok hamissággal kapják örökbe.

Étlen-szomjan hajtott a kíváncsiság, a vágy, hogy megismerjem azt a különleges tudást, melyre érzésem szerint szükségem lesz ahhoz, hogy megmenthessem Andrew Pottert egy jobb élet számára. Talán mégis inkább, ez volt a hajtóerő, mint kíváncsiságom kielégítése. Utam a Miskatonic Egyetemre vezetett, felkerestem a könyvtárost és a szerkesztő üzenetét az öreg markába nyomtam.

A vénember szúrós tekintettel vizsgált végig, majd ennyit mondott.

– Várjon itt, Mr. Williams – és elcsoszogott, kulcsokat csörgetett a távolban. Tehát a könyvet, akármi volt is, zár alatt tartották.

Úgy tűnt, a végtelenségig kell várnom. Már kezdtem valamelyest megéhezni, türelmem fogytán volt. Végül csak megjelent a könyvtáros, egy régi kötetet cipelve, megkerülte a pultot, és egy asztalra ejtette a könyvet anélkül, hogy egyszer is ráemelte volna a tekintetét. A könyv címe latin nyelvű – Necronomicon –, bár szerzője nyilvánvalóan arab volt, Abdul Alhazred nevű, a szövege pedig valamiféle archaikus angolban íródott.

Az olvasásnak határozott kíváncsisággal fogtam neki, ám helyét rövid időn belül a teljes zavar váltotta fel. A könyv nyilvánvalóan ősi, idegen fajokat említett, a sárbolygónk korai urait, a mítoszok lényeit Mérhetetlen Vénekként és Öreg Istenekként nevezte, olyan idegen nevekkel ruházta fel, mint Cthulhu és Hastur, Shub-Niggurath és Azathoth, Dagon és Ithaqua és Wendigo és Cthugha, mindezeket belekeverve valamiféle homályos földuralmi tervbe, melyben a szolgai szerepre különféle népek hivatottak – a csocsók, a Mélységlakók, és hasonlók. A könyvet megtöltötték a kabalisztikus tanok, varázsigék, lényegében egy hatalmas bolygóközi csatáról számolt be, melyet az Idősebb Istenek és a Mérhetetlen Vének vívtak meg egymással. Említi még a csatát követő korokban fennmaradt kultuszokat, és követőiktől is beszámol, úgy a mi bolygónkon, mint a szomszédos planétákon. Hogy ez az üres fecsegés mit segítene a pillanatnyi problémáimon, hogyan oldja fel konfliktusomat a belterjes és különös Potter családdal, és létük antiszociális, rejtőzködő voltával, ez tudásomat csakugyan teljesen meghaladta.

Hogy milyen sokáig feledkeztem bele az olvasásba, az én nem tudom. Egyszer csak éreztem, hogy valaki figyel; egy idegen állt az asztal túloldalán, szemeit most emelte fel az előttem heverő könyvről. Elkapta a tekintetemet, majd átjött az én oldalamra.

– Bocsásson meg nekem – mondta –, de mi érdekes van ebben a könyvben egy vidéki tanító számára?

– Én magam is éppen ezen csodálkozom – mondtam.

Martin Keane professzorként mutatkozott be.

– Hadd mondhassam, uram – tette hozzá –, hogy ezt a könyvet úgyszólván betéve tudom, szó szerint.

– Babonák zagyvaléka.

– Úgy gondolja?

– Határozottan.

– Önből hiányzik a rácsodálkozás képessége, Mr. Williams. Mondja meg, mihez kezd most, ha visszaviszi a könyvet?

Tétováztam, de Keane professzor személyisége meggyőzött és bizalommal töltött el.

– Elmegyünk sétálni, ha nem ellenzi – javasoltam.

Nem tiltakozott.

Visszavittem a könyvet a könyvtárosnak, majd csatlakoztam újsüttetű barátomhoz. Inkább vontatottan, mint világosan, ahogy képes voltam rá, meséltem neki Andrew Potter-ről, a boszorkányvölgybeli házról, furcsa mentális tapasztalataimról – a Dunlock-tehenek furcsaságait sem felejtettem ki. Egy hang nélkül hallgatta végig mondókámat, úgy tűnt csakugyan elgondolkodtatta. Elmagyaráztam végül, hogy pusztán tanulóm érdekében próbáltam valamit tenni, semmi más nem motivált.

– Egy csekélyke kutatás árán – mondta – sok furcsa eseményről szerezhetett volna tudomást, távolabbi helyekről, mint például Dunwich és Innsmouth – de említhetem akár Arkham-ot és a Boszorkányvölgyet is – jelentette ki, amikor befejeztem. – Pillantson végig ezeken az ősrégi épületeken, lehúzott redőnyeikkel és baljósan kiszüremlő fényeikkel! Mennyi furcsaság történhetett azok alatt a tetőormok alatt! Soha nem fogjuk megtudni. De tegyük félre a hit kérdését! Nem szükséges látni a megtestesült gonoszt ahhoz, hogy hihessünk benne, igaz, Mr. Williams. Szeretném felajánlani szerény szolgálataimat a fiú ügyében. Elfogadja?

– Lekötelezne!

– Ez veszélyes lehet – önre nézve éppúgy, mint Andrew-ra.

– Magam miatt egy pillanatra sem aggódom.

– De megnyugtatnám önt, nem lehet semmi sem jobban veszélyes a fiúra, mint a pillanatnyi helyzet. Számára a könnyű halál is kevesebb veszélyt rejt.

– Ön rébuszokban beszél, professzor.

– Jobb lesz ez így, Mr. Williams. De jöjjön – a lakhelyemhez értünk. Kérem, jöjjön.

Benyitottunk azoknak az ódon épületeknek az egyikébe, melyekről Keane magyarázott. A dohos múltba toppantam be, a szobák tömve voltak könyvekkel és mindenféle egyéb régiséggel. Házigazdám átkísért a szomszédos helyiségbe, amely szemmel láthatóan a nappali volt, egy fotelből félreseperte az ott tornyosuló köteteket, és arra kért, várjak egy cseppet, míg elintéz valamit az emeleten.

Hosszú ideig hagyott magamra – ahhoz azonban mégsem volt elég hosszú, hogy hozzászokhassak szobájának különös atmoszférájához. Amikor visszaérkezett, köveket szorongatott, tárgyakat, durván ötágú csillag alakban faragva. Ötöt közülük a markomba pottyantott.

– Holnap iskola után – ha a Potter-fiú is ott lesz – önnek kell kitalálnia, hogyan tapasszon ezek közül egyet a srác testére, és hogyan rögzítse a testen, – mondta a vendéglátóm. – a kő két különféle módon működik. Legalább egyet ezek közül önnek is állandóan magánál kell tartania, az agyból kisugárzó minden gondolatot ennek a kőnek kell blokkolnia. Ez a család telepatikusan rendkívül érzékeny – képesek a gondolatolvasásra.

Meglepődtem, felidéztem Andrew-val Wilbur Dunlock-ról folytatott beszélgetésünket.

– Nem tudhatnám meg, mik is ezek a tárgyak? – kérdeztem.

– Idővel majd csökkennek a kételyei – válaszolt házigazdám zord mosollyal. – Ilyen köveket ezrével hord R’lyeh tengere, a Mérhetetlen Vének víz alatti börtöne. Az Öreg Istenek ide száműzték a legyőzötteket.

– Keane professzor, a babona kora már lejárt – tiltakoztam.

– Mr. Williams – az élet csodája és a körötte lebegő misztériumok soha nem fakulnak – vágott vissza. – Ha a kő nem használ, a módszer hatástalan. És ha hatástalan, képtelen lesz hatni az ifjú Potterre. És képtelen lesz megvédeni önt is.

– Mitől?

– A gonoszság mögötti erőtől, amit a boszorkányvölgybeli házban érzékelt. – válaszolta. – Vagy ez túlnyúlik már a babonán? – mosolygott. – Nem szükséges válaszolnia. Ismerem a válaszát. Ha valami akkor történik, amikor a követ a fiú testére helyezte, őt már nem engedhetjük haza. Hozzám kell őt önnek elhoznia. Egyetért velem?

– Egyetértek – válaszoltam.

Amit következő nap végeérhetetlennek tűnt, nemcsak a krízis fenyegető közelsége miatt, hanem, mert rendkívüli nehézségekkel járt számomra, hogy további szándékaim titokban maradhassanak az elmém zugait pásztázó Andrew Potter előtt. A továbbiakban, bár minden korábbinál erősebben éreztem a körülöttem pulzáló rosszindulat falát, mely az egész nyugati tájat átjárta, mint a sötétlő dombok mélyén rejtező érezhető fenyegetés. De az órák múltak, bármennyire lassan is, és csak indulás előtt kértem Andrew Potter-t arra, hogy maradjon még, ne induljon el a többiekkel.

És ismét beleegyezett, oly példátlan szemtelenséggel, hogy önmagamat győzködtem, vajon rászolgált-e a „megmentésre”, ahogy elmém rejtett zugaiban a továbbiakat fontolgattam.

De szándékom nem változott. Elrejtettem a követ a kocsimban, és amikor négyszemközt maradtunk, megkértem Andrewt, jöjjön ki velem az épületből.

Ettől a ponttól egyformán éreztem a helyzetet tehetetlennek és abszurdnak. Én, az egyetemi diplomás, ahogy nekem ekkor tűnt, mint valami elérhetetlen bálványfélét próbálom kerülgetni, olyat, ami az afrikai vadonhoz tartozik. Pár pillanatra, ahogy hűvösen lépkedett az épületből a gépkocsi felé, majdnem megmeghátráltam, majdnem azt ajánlottam fel Andrew-nak, hogy egyszerűen hazaviszem gépkocsival.

De nem ezt tettem. Andrew-val a sarkamban értem az autóhoz, benyúltam, egy követ a zsebembe csúsztattam, egy másikat a kezembe fogtam, majd villámgyorsan megfordultam és a fiú homlokához szorítottam.

Bármi volt is, amire számítottam, váratlanul ért, ami történt.

Mikor megérintettem a kővel, a legmélyebb rettenet kifejezése ragyogott fel Andrew Potter szemeiben; egy pillanatra a maró kín; majd a rettenetes rémület sikolya hagyta el ajkait. Kezeit szétvetette, elszórva könyveit, szorításomban rángatózott, feszítette, húzta el magát, oly messze, ahogy csak tudta. Már minden ízében reszketett, össze akart csuklani, képtelen voltam megtartani, inkább óvatosan lefektettem, miközben torkából nyál bugyborékolt, s csepegett a földre. Ám ekkor azt észleltem, hogy teljesen váratlanul erős, metsző szél támad, s süvít át közöttünk, a fűszálakat, virágokat földig hajlítva, súgva, morogva keres utat a fatörzsek között, s dühödten tépkedi az erdőszéli fák leveleit.

Saját félelmem űzött, Andrew Pottert az autóba emeltem, a követ a mellkasára fektettem, és az Arkhamba vezető hét mérföldnyi utat a lehető legnagyobb iramban tettem meg. Keane professzor várt rám, jövetelem cseppet sem lepte meg. Várta, hogy becipeljem Andrew Potter-t, egy ágyat készített elő, ahova közösen fektettük le a fiút, miután Keane egy adag altatót adott be neki.

Ezt követően felém fordult.

– Akkor most, nincs veszteni való időnk. Nem sokára jönnek, keresni fogják – talán a lány lesz az első. Vissza kell térnünk az iskolaépületbe még egyszer.

De most teljesedett ki és vált félelmetesen tisztává Andrew Potter sorsa, ahogy ott hevert mellettem, ledermedtem, zavart és kába állapotomban Keane-nek kellett kituszkolnia a szobából, szelíd erőszakkal kiráncigálnia a házból. És ismét, mikor leírom ezeket a szavakat, annak az éjnek a szörnyű eseményeit követően, reszketve találom magam szemben azzal a tudattal és aggodalommal, mely akkor támad egy emberre, ha először szembesül a gigászi ismeretlennel, és először tudatosul benne saját parányi volta a kozmikus végtelennel szemben. Akkor fogott el ez az érzés, amikor rájöttem, hogy a Miskatonic Könyvtár tiltott könyvének tartalma nem csupán babonás zagyvalék, hanem kulcs egy mindezideig rejtőző felfedezéshez, talán távoli, vénebb, mint az emberiség a világegyetemben. Nem mertem végiggondolni, mit is idézhetett meg a boszorkány Potter az égből.

Alig hallottam Keane professzor szavait, miközben arra próbált rávenni, hogy tárgyilagosan, mi több, tudományosan rendezzem gondolataimat, ne az érzelmeim diktáljanak. Végül is célomat maradéktalanul elértem – Andrew Potter megmenekült. De még biztonságba kell helyeznem, és csak akkor leszek képes megvédeni, ha megszabadul a többiektől, akik biztosan követni fogják őt és meg is fogják találni. Gondolataim azon a szörnyűségen jártak, amelyet ez a telepes család hurcolt magával Michiganból, amikor kijelölték magányos tanyájuk helyét a Boszorkányvölgyben.

Vakon hajtottam vissza az iskolához. Ott, Keane professzor utasításai szerint, felkapcsoltam a lámpákat és leültem ajtót nyitva a meleg nyáréjszakára, míg ő az épület mögött rejtőzve várta a jövetelüket. Megacéloztam magam azzal a céllal, hogy elmém kitisztuljon és frissebben folytathassam a virrasztást.

Éjfélkor megjelent a lány…

Miután vele is ugyanaz történt, mint korábban a bátyjával, majd az asztal mellett feküdt, mellén a csillag-alakú kővel, apjuk tűnt fel a kapualjban. Már beállt a teljes sötétség, ő pedig puskával érkezett. Nem volt kíváncsi arra, mi is történt; tudta. Állt csak hangtalan, lányára valamint a kőre mutatva, és emelte a fegyverét. Egyértelmű volt; ha nem távolítom el a követ, tüzelni fog. Nyilvánvalóan nem érte a professzort váratlanul az esemény, hátulról észrevétlenül közelítette meg Pottert, majd megérintette a kővel.

Ezután még két órát vártunk, – hiába, Mrs. Potter-re.

– Nem jön – szólalt meg végül Keane professzor. – Benne rejtőzik az idegen tudata – de mégiscsak ember. Így igaz – nincs más választásunk – el kell mennünk Boszorkányvölgybe. Ezt a kettőt viszont itt hagyhatjuk.

Gépkocsink fénykévét hasított a sötétbe, meg sem próbáltunk titkolózni, a professzor szerint a völgybeli „dolog” a házban „tudott” a jövetelünkről, ám kőből faragott talizmánjaink védelmében nem férkőzhetett hozzánk. Keresztülhajtottunk azon a baljós módon burjánzó erdőn, le a keskeny úton hol a furcsa bozót göcsörtösen nyújtózott felénk a reflektorok fényében, be a Potter-birtokra.

A ház sötétjét csak az egyik szobában izzó halvány lámpafény törte meg.

Keane professzor kiugrott az autóból, kezében szorongatva csillagalakú köveivel teli kicsinyke táskáját. Körbejárta a házat, lepecsételte – egy kővel mindkét ajtót, és eggyel az ablakokat, az egyiken keresztül láthatta a nőt, amint az a konyhaasztalnál kuporog – egykedvűen, éberen, óvatosan, nem sokat alakoskodva, látszólag ellentétben az általam korábban megismert vihogó asszonnyal, leginkább valami hatalmas érzékeny állat csaholására hasonlított.

Mikor befejezte, társaim körbevették a bejáratot, és a kertből gyűjtött bokrok és karók segítségével betámasztották, majd tüzet gyújtottak.

Ezután hátrament az ablakhoz figyelni az asszonyt, miközben magyarázta, hogy egyedül a tűz képes elpusztítani ezt az elementáris erőt, de ahogy remélte, Mrs. Potter még megmenthető.

– Talán jobb lesz, ha nem nézi, mi történik, Williams.

Én viszont nem hallgattam rá. Bár szót fogadtam volna – megkímélhettem volna magam mindazoktól a rettenetes álmoktól, melyek a későbbiekben éjszakánként fojtogattak! Az ablak mögött állva figyeltem, mint lép be abba a szobába – a füstszag mostanra az egész házat átjárta. Mrs. Potter – vagy ami a testét mozgatta – felemelkedett, esetlenül a hátsó ajtóig botorkált, visszafordult, az ablakhoz, innen a szoba közepébe botorkált, ott akadt el az asztal és a kályha között, ahol bár a hideg közeledett, tüzet még nem gyújtottak. Elterült a padlón, rángatózott és vonaglott.

A szobát lassan betöltötte a füst, a sárga lámpa fénye elfakult, sötétbe borítva a szobát – de ahhoz még sem volt elég sötét, hogy teljesen elrejtse a előlünk a szörnyű küzdelem körülményeit ott a padlón, ahol Mrs. Potter kaszabolt karjaival körbe, miközben eleven vonaglással, lassan, félig láthatóan, valami másnak tűnő forma – egy hihetetlen, alaktalan tömeg, egyetlen fél pillantásban füstölve, tapogatva, pislákolva, jeges intelligenciával és olyan fizikai fagyossággal, hogy ezt az ablakot tapintva érzékelni tudtam az üvegen keresztül. A dolog felhőként fellebegett Mrs. Potter mozdulatlan teste felett, aztán egyszerre csak a kályha felé vette az irányt, majd gőzként beleszivárgott!

– A kályhát! – rikoltotta Keane professzor, és hirtelen hátralépett.

Felülről, a kéményen túlról, burjánzó feketeség közeledett, füstszerűen, magától növekedve. Majd olyan robajt csapott, mintha egy villámcsapás cikázna felfelé, fel a csillagokba, a Hyadok irányába, vissza arra a helyre, ahonnan a vén Potter idézte meg egykor önnön testébe rejtve, s hozta tova a völgyig, mikor a Potterok Felső Michigan-ből ideköltöztek, és nyújtott neki új rejteket a föld felszínén.

Kivonszoltuk Mrs. Pottert a házból, súlyos sebeket szerzett, de élt.

Az éjszakai események következményeit nem szükséges hosszasan részletezni – a professzor megvárta, hogy a tűz eleméssze a házat, és összegyűjthesse csillagformájú köveit, a Potter család újraegyesítésével – megszabadulva a Boszorkányvölgy átkától úgy döntöttek, soha nem térnek vissza ebbe a kísértetvölgybe – Andrew pedig, aki, amikor megérkeztünk, hogy felébresszük, még fennhangon beszélt álmában mindenféle „tomboló és zúgó hatalmas szelekről” és említett még egy „…helyet Mali tavánál, ahol örök dicsőségben élnek…”

Hogy mi volt az, amit a vén Potter idézett meg a csillagokból, nem mertem kérdezni, de tudtam, hogy jobb, ha e titkoktól az emberi faj távol tartja magát, e titkok természetét soha nem kívántam kiismerni, és kerültem ismereteimet megosztani a Hetes Számú Megyei Elemi iskola diákjaival, akik között volt az a furcsa fiú is, akit Andrew Potternak neveztek.

Vitális Imre fordítása