Moxon "emberére" akad

Eredeti cím: Moxon's Master

0 634

Szerző: Ambrose Bierce • Év: 1899

– Komolyan mondja? Igazán azt hiszi, hogy a gépek gondolkoznak?

Moxon nem válaszolt azonnal. Figyelmét láthatólag a tűzrostélyon parázsló széndarabok kötötték le: itt-ott ügyesen megigazgatta őket a piszkavassal, mígnem fáradságát fényesebb izzással viszonozták. Észrevettem, hogy az utóbbi hetekben egyre jobban eluralkodott rajta az a szokás, hogy a legjelentéktelenebb hétköznapi kérdésre is halogatja a választ. Ez azonban, benyomásom szerint, inkább közönséges szórakozottságból, semmint megfontolt szándékból fakadt; barátom igencsak úgy festett, mint aki nagyban töri a fejét valamin. Nemsokára megszólalt.

– Mi is a „gép”? Ezt a fogalmat sokféleképpen meghatározták már. Egy népszerű szótárban például ezt a definíciót olvashatjuk: „Az az eszköz vagy szerkezet, amellyel energiát fejtenek ki és értékesítenek, vagy egy kívánt hatást hoznak létre.” Hát nem gép akkor az ember is? Azt pedig el kell ismernie, hogy az emberek gondolkoznak... vagy legalábbis azt gondolják, hogy gondolkoznak.

– Ha nem akar válaszolni a kérdésemre – feleltem, kissé ingerülten –, akkor miért nem mondja meg? Amit mond, az csupán köntörfalazás. Nagyon jól tudja, hogy ha „gépet” mondok, nem „embert” értek rajta, hanem azt a valamit, amit az ember készített és dolgoztat.

– Ha nem az dolgoztatja őt! – mondta; hirtelen fölkelt, és kinézett az ablakon, bár a viharos éjszakában semmit se láthatott. Egy pillanat múlva megfordult, és mosolyogva megszólalt:

– Eszem ágában sem volt köntörfalazni. Bocsásson meg. Úgy gondoltam csupán, hogy a szótáríró öntudatlan tanúvallomása sokatmondó, és megbeszélésünk témájába vág. Természetesen világos feleletet is adhatok a kérdésére: hiszek abban, hogy a gépeknek van véleményük arról a munkáról, amit végeznek.

Ez valóban világos válasz volt. Persze mégse elégített ki egészen, mert igazolni látszott a szomorú gyanút, hogy az a rajongás, amellyel Moxon a műhelyében kutatott és kísérletezett, megártott neki. Például tudtam, hogy álmatlanságban szenved, ez pedig elég súlyos baj. Ez támadta volna meg az agyát? A kérdésemre adott válasza mintha ilyesmit bizonyított volna; ma talán már másképp vélekednék erről. Akkor fiatalabb voltam, márpedig a fiatalság áldásaiba beletartozik a tudatlanság is – ami ezúttal arra bátorított, hogy tovább kérdezősködjem:

– Bocsánatot kérek, de mivel gondolkozik a gép, hiszen nincs agya?

A választ, ezúttal kevésbé habozóan, viszontkérdés formájában tette fel – kedvenc szokása szerint.

– Mivel gondolkoznak a növények. . . hiszen nincs agyuk?

– Ó, hát a növények is a filozófusok sorába tartoznak? Örömest hallanám néhány következtetésüket; az előzményeket mellőzheti.

– Talán – felelte, láthatóan figyelmen kívül hagyva ostoba gúnyolódásomat – tetteikből következtethet a meggyőződéseikre. Megkímélem önt az olyan közismert példáktól, mint az érzékeny mimóza, a különféle rovarevő virágok, vagy azok, melyek lehajtják a porzószálukat, és a behatoló méhre rázzák hímporukat, mivel az megtermékenyítheti távoli társaikat. De figyelje meg a következőt. A kertem egyik szabad sarkába futószőlőt ültettem. Alighogy megeredt, egy lépésnyire tőle karót vertem a földbe. A szőlő azonnal abba az irányba kezdett növekedni, de mikor már csak néhány nap hiányzott, hogy elérje, pár lépéssel odébb helyeztem a karót. A szőlő azon nyomban megváltoztatta irányát, éles szögben elkanyarodott, és ismét a karó felé igyekezett. Ezt a mesterkedést többször megismételtem, de végül, mintegy kedveszegetten, a szőlő abbahagyta az ide-oda tekergést, és rá se hederített további eltérítő kísérleteimre, hanem egy távolabb álló fácska felé vette útját, és arra kapaszkodott. Vagy akar másik példát is?... Ha az eukaliptusz gyökerei nedvességet keresnek, hihetetlenül meghosszabbodnak. Egy híres kertészeti szakértő elmondja, hogy egy eukaliptusz behatolt valami rozsdás lefolyócsőbe, és egészen addig követte, míg egy nyíláshoz nem ért, ahonnan azért távolították el a cső egy részét, hogy helyet csináljanak az oda építendő falnak. A gyökér elhagyta a csövet, és követte a falat, míg egy nyílást nem talált, ahonnan kiesett a tégla. Átmászott rajta, a fal másik oldalán leereszkedett a csőhöz, behatolt, és folytatta útját.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hát nem érti a dolog jelentőségét? Azt mutatja, hogy a növényeknek van öntudatuk, tehát bizonyítja, hogy gondolkoznak.

– Még ha így van is... mi következik ebből? Nem növényekről, hanem gépekről beszélgetünk. A gép készülhet részben fából, olyan fából, amelyben már nincs élet, vagy pedig egészen fémből. Az ásványok világára is jellemző a gondolkozás?

– Különben hogyan magyarázza meg például a kristályosodás jelenségét?

– Sehogy.

– Jól is teszi, mert különben még arra kényszerülne, hogy épp azt állítsa, amit tagadni szeretne, vagyis a kristályok alkotóelemei közti értelmes együttműködést. Mikor a katonák sorba vagy négyszögbe állnak, azt ön az értelem működésének nevezi. Mikor a vadludak V-alakban röpülnek, ösztönről beszél. De ha egy ásvány egynemű atomjai, melyek szabadon mozognak az oldatban, matematikai pontosságú, tökéletes formákba rendeződnek, vagy a fagyott csapadékrészecskék a hópelyhek részarányos és gyönyörű alakzataiba, akkor eláll a szava. Még annyi fáradságot sem vesz, hogy legalább kitaláljon valamilyen nevet, amivel álláspontjának hősies értelmetlenségét elleplezhetné.

Moxon szokatlanul lelkesen és komolyan beszélt. Mikor elhallgatott, a szomszédos szobából – melyről tudtam, hogy az a „műhely”, ahová rajta kívül senki se léphet be – valami furcsa dörömbölést hallottam, mintha valaki a tenyerével püfölné az asztalt. Moxon is rögvest meghallotta; látható izgatottsággal felugrott, és átrohant abba a szobába, ahonnan a hang jött.

Különösnek találtam, hogy bárki is lehetne odabent. A barátom iránti érdeklődés – amelyben bizonyára volt egy adag illetlen kíváncsiskodás – arra vitt, hogy figyelmesen hallgatózzam, noha – becsületemre mondom – nem hajoltam a kulcslyukhoz. Zavaros hangok hallatszottak, mintha dulakodnának vagy veszekednének; remegett a padló. Tisztán hallottam valakinek a ziháló lélegzetét, és egy rekedt suttogást: „Az istenedet!” Aztán minden elcsöndesedett, hamarosan előbukkant Moxon, és szomorkásan mosolyogva így szólt:

– Bocsásson meg, amiért ilyen váratlanul itt hagytam. Az egyik gépem kijött a sodrából, és erőszakoskodni kezdett.

Kitartóan néztem a bal arcát: négy párhuzamos karcolás éktelenítette – mindegyikből szivárgott a vér. Így szóltam:

– Mi lenne, ha lenyírná a gép körmeit?

Ez igazán fölösleges tréfa volt; nem is vetett rá ügyet, hanem visszaült székébe, és folytatta félbeszakadt monológját – mintha mi sem történt volna:

– Ön bizonyára nincs egy véleményen azokkal (szükségtelen neveket említenem, hiszen ön olvasott ember), akik szerint minden dolog érez, minden atom élő, érző, öntudatos lény. Én azonban magaménak vallom ezt a véleményt. Nincsenek halott, tehetetlen dolgok: minden él; minden át van hatva valóságosan és lehetőségként létező erőtől; sőt a környezet ugyanazon erőire reagál minden, mégpedig fogékonyan reagál mindazon felsőbbrendű szervezetek nemesebb erőire, amelyekkel kapcsolatba kerül: például az emberi erőkre, midőn ezek az erők az ember akaratának egy-egy eszközében testet öltenek. Az ilyen tárgy ugyanis mindig magába fogad valamit az ember értelméből és szándékából... annál többet, minél bonyolultabb a belőle származó gép meg a munkája. Talán emlékszik még arra, hogyan határozta meg Herbert Spencer az Életet! Harminc évvel ezelőtt olvastam. Lehet, hogy később megváltoztatta, ezt nem tudom pontosan; de az azóta elmúlt évek alatt egyetlen olyan szót se találtam benne, amit érdemes lenne megváltoztatni, elvenni vagy kiegészíteni.

Szerintem nemcsak ez a legjobb meghatározás, hanem az egyetlen lehetséges is. „Az élet – mondja Spencer – meghatározott összetétele különféle változásoknak, melyek részint egyidejűleg, részint egymás után zajlanak, a külvilág együttesen ható és folyamatosan érvényesülő tényezőinek megfelelően.”

– Meghatározza a jelenséget – vetettem közbe –, de nem utal az okára.

– Ennél többet nem is várhatunk egy meghatározástól – felelte. – Mill szerint az okról nem tudunk mást, csak azt, hogy előzmény; az okozatról pedig csak annyit tudunk, hogy következmény. Bizonyos egymástól különböző jelenségekben az egyik a másik nélkül sohase jelentkezik: az elsőt, az idő figyelembevételével, oknak, a másodikat okozatnak nevezzük. Aki sokszor látott már kutya üldözte nyulat, de sohase látott nyulat és kutyát külön-külön, az a nyulat a kutya okának tartaná. Azonban attól tartok – tette hozzá nyájasan mosolyogva –, hogy a nyulam nagyon messze térít tulajdonképpeni zsákmányom csapásától: túlságosan és öncélúan belefeledkeztem a vadászat örömébe. Csak arra akarom fölhívni a figyelmét, hogy Herbert Spencernek az életről mondott meghatározása a gépek tevékenységére is vonatkozik; semmi sincs a meghatározásban, ami nem illene rájuk. E legélesebb szemű megfigyelő és legmélyebb gondolkodó szerint, ha az embert élőnek tekintjük, amíg tevékenysége tart, akkor a gép is él, amíg működik. Mint gépek feltalálója és alkotója tanúsíthatom, hogy ez igaz.

Moxon hosszú ideig hallgatott. Szórakozottan a tűzbe bámult. Későre járt az idő, arra gondoltam, hogy ideje távoznom, de valahogy nem volt kedvemre az a gondolat, hogy magára hagyjam barátomat ebben az elhagyatott házban, teljesen egyedül egy különös valakivel, akinek a természetéről csak annyit sejthettem, hogy barátságtalan, sőt talán rosszindulatú is.

Előrehajoltam, mélyen a szemébe néztem, és miközben műhelyének ajtaja felé mutattam, így szóltam:

– Moxon, kit rejteget ott?

Némileg meglepődtem, mikor könnyedén elnevette magát, és habozás nélkül azt felelte:

– Senkit. Azt a véletlen esetet, amire gondol, én idéztem elő könnyelműségemmel: az egyik gépet működni hagytam, de miközben azzal a nehéz feladattal bajlódtam, hogy megvilágosítsam az ön értelmét, nem adtam neki semmilyen munkát. Mellesleg tudja-e, hogy az Öntudat a Ritmus teremtménye?

– Ott egye meg a fene mindkettőt! – válaszoltam, és fölkeltem, majd sietve magamra kaptam a nagykabátomat. – Jó éjszakát kívánok magának, és ha szabad hozzátennem: remélem, azon a gépen, amelyiket véletlenül elfelejtett kikapcsolni, legközelebb kesztyű is lesz, mikor ön szükségesnek tartja majd, hogy megállítsa.

Meg se várva gúnyolódásom hatását, elhagytam a házat.

Esett az eső, koromsötét volt. Túl a dombtetőn, amely felé veszélyes deszkajárdákon és sáros, kövezetlen utakon botorkáltam, halványan derengett az ég, a város fényeit jelezve, mögöttem azonban Moxon házán kívül semmit se lehetett látni. Abból is csak egy világító négyszöget: mintha valami rejtélyes és baljóslatú tűzben izzott volna. Tudtam, hogy barátom műhelyének egyik elfüggönyözetlen ablaka az, és biztosra vettem, hogy a házigazda folytatja tanulmányait, melyeket félbe kellett szakítania, míg nekem magyarázgatta a gépek gondolkodását és a Ritmus teremtő erejét. Véleményei ugyan fölöttébb furcsának és némileg mulatságosnak tetszettek, mégsem tudtam egészen szabadulni attól az érzéstől, hogy valamilyen tragikus kapcsolatban vannak az életével és a jellemével – talán a végzetével is; noha most már letettem róla, hogy e különös ideákat csupán egy beteg elme hóbortjainak tekintsem. Akármilyenek is a nézetei, a hibátlanul logikus előadás, ahogy kifejtette őket, elhárította ezt a gyanút. Újra meg újra eszembe jutottak utolsó szavai: „Az Öntudat a Ritmus teremtménye.” Milyen rövid és velős megállapítás! Most végtelenül vonzónak találtam.

Ahányszor eszembe jutott, mindannyiszor kibővült az értelme, és számtalan új gondolatot sugallt. „Az ám – tűnődtem –, erre egy egész filozófiát lehetne alapozni!” Ha az öntudat a ritmus terméke, akkor minden dolognak van tudata, mert minden mozog, és minden mozgás ritmikus. Nem tudom, Moxon rájött-e gondolatának fontosságára – ennek a nagyjelentőségű általánosításnak a következményeire; vagy talán a megfigyelés tekervényes és bizonytalan útján jutott el ehhez a filozófiához?

Először még túlságosan új volt nekem ez az eszme, és Moxon összes magyarázata se győzött meg, de most egyszerre úgy éreztem, mintha tündöklő fény ragyogna fel körülöttem, mint egykor a tárzusi Saulus körül; és ott kinn a viharban, sötétségben és magányban átéltem azt, amit Lewes „a filozófiai gondolat végtelen változatosságának és izgalmának” nevez. A tudás új értelme, az értelem új büszkesége ujjongással töltött el. Lábam szinte alig érintette a talajt; mintha fölemelkedtem volna, és láthatatlan szárnyak repítenének a levegőben.

Engedtem annak az ösztönzésnek, hogy további felvilágosítást kérjek tőle – tőle, akit most már tanítómesteremként tiszteltem. Akaratlanul is visszafordultam, és mielőtt tudatára ébredtem volna, hogy mit teszek, máris Moxon ajtaja előtt találtam magam. Az eső bőrig áztatott, mégsem éreztem bosszúságot. Izgatottságomban nem találtam a csengőt, ezért ösztönösen lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt, beléptem. Fölmentem a lépcsőn ahhoz a szobához, amelyből az imént távoztam. Mindenre sötétség és csend borult. Ahogy feltételeztem: Moxon a szomszédos szobában tartózkodott – a „műhelyben”. Tapogatózva haladtam a fal mellett, míg meg nem találtam az ajtót. Többször is kopogtam, jó hangosan, de nem kaptam választ. Ezt a kívülről behallatszó szörnyű zenebonának tulajdonítottam, mert viharos szél fújt, az eső vadul csapkodta a vékony falakat, s a mennyezet nélküli szobát fedő zsindelyes tetőn hangosan és szakadatlanul dobolt a zápor.

Moxon sose hívott be a műhelyébe, sőt kereken megtagadta tőlem a belépést – mint mindenkitől. Egyetlen kivétel volt csupán, egy szakképzett fémmunkás, akiről senki se tudott semmit azon kívül, hogy Haley-nek hívják, és hallgatag a természete. Én azonban felzaklatott állapotomban megfeledkeztem a tapintatról és udvariasságról, és kinyitottam az ajtót. Az elém táruló látvány egy csapásra elillantotta filozófiai spekulációimat.

Moxon velem szemben ült egy kisasztal túlsó oldalán. Az asztalon egy szál gyertya állt, ez világította be az egész szobát. Vele szemben egy másik személy ült, háttál felém. Az asztalon sakktábla. Sakkoztak. Nem nagyon értek hozzá, de mivel csak néhány bábu volt a táblán, arra következtettem, hogy a parti a végéhez közeledhet. Moxon nagy érdeklődést tanúsított – úgy láttam, nem is annyira a játék, mint inkább az ellenfele iránt. Olyan állhatatosan szögezte rá pillantását, hogy engem egyáltalán nem is vett észre, pedig éppen a látósugarában álltam. Arca kísértetiesen fehér volt, szeme úgy csillogott, mint a gyémánt.

Ellenfelének csak a háta látszott, de ez elegendő volt ahhoz, hogy ne kívánjam látni az arcát.

Nem volt magasabb öt lábnál. Testalkata akár egy gorilláé: félelmetes szélességű váll... rövid, vastag nyak... széles, zömök fej, bozontos hajzattal. Ezt karmazsinvörös fez fedte. Ugyanilyen színű zubbonya, szorosan a derekához csatolva, lelógott egészen az ülésig; nyilvánvalóan egy láda volt az ülőalkalmatossága. A lábát nem lehetett látni. Bal keze, úgy láttam, az ölében nyugodott. Aránytalanul hosszú jobb kezével mozgatta a bábukat.

Visszahúzódtam az egyik ajtófélfához, és megálltam az árnyékban. Ha Moxon most túlnézne ellenfelének arcán, semmit se vehetne észre, legföljebb azt, hogy nyitva van az ajtó. Valami visszatartott attól, hogy belépjek vagy elmenjek – talán az a titkos megérzés, hogy tanúja vagyok egy közelgő szerencsétlenségnek, és ha itt maradok, talán segíthetek a barátomon.

Fölmerült ugyan bennem valami halvány tiltakozás, hogy tapintatlanságot követek el, de azért ott maradtam.

Gyors játszma volt. Moxon szinte rá se nézett a táblára, mielőtt lépett, és én laikus szemmel úgy láttam, hogy mindig azzal a bábuval lép, amelyik éppen legközelebb esik a kezéhez. Mozdulatai gyorsak, idegesek és pontatlanok voltak. Ellenfele ugyanilyen gyorsan ragadta meg a figurákat, de aztán a kar lassú, egyenletes, gépies és véleményem szerint-némileg színpadias mozdulataival fejezte be a lépést. Ez a különös ellentét ugyancsak próbára tette a türelmemet. Volt valami rettenetes az egészben. Észrevettem, hogy remegek. Nem is csoda, hiszen csuromvíz voltam, és fáztam is.

Lépés után az idegen kétszer-háromszor kissé megcsóválta a fejét. Mindannyiszor észrevettem, hogy Moxon fölemeli a királyát. Hirtelen belém villant a gondolat, hogy ez az ember – néma. Aztán rádöbbentem, hogy csak gép – egy sakkautomata! Majd eszembe jutott: Moxon egyszer említette nekem, hogy feltalált egy ilyen szerkezetet, de nem tudtam, hogy már el is készítette. Talán a gépek öntudatáról és értelméről mondott beszéde csak nyitányul szolgált találmányának végső bemutatásához – az egész csak afféle cselfogás volt, hogy fokozza vele a szerkezet hatását, hiszen nem ismerem a titkát.

Ezzel aztán szépen befellegzett szellemi elragadtatásomnak – hát így ért véget „a filozófiai gondolat végtelen változatossága és izgalma”! Az undor már-már arra késztetett, hogy elmenjek, mikor olyasmi történt, ami újra fölkeltette kíváncsiságomat. Észrevettem, hogy a masina megrándítja hatalmas vállát, mintha ingerült lenne: és ez olyan természetes – olyan végtelenül emberi – volt, hogy ismét új fényben láttam a dolgot, s ez mélyen megdöbbentett.

De ez még csak a kezdet volt: a gépember a következő pillanatban öklével erőteljesen az asztalra csapott. Úgy láttam, ez a mozdulat Moxont jobban meglepi, mint engem: kissé hátralökte székét, mintha megijedt volna.

S ekkor Moxon – ő következett lépésre – magasan a tábla fölé emelte a kezét, és úgy csapott le az egyik bábura, mint a karvaly. Majd azt kiáltotta: „Matt!” Talpra ugrott, és megállt a széke mögött. Az automata mozdulatlanul ült a helyén.

Most elült a szél, de hallatszott, ahogy egyre nagyobb dübörgéssel és morajlással közeleg a vihar. A közbeeső szünetekben meg-megütötte a fülemet valami mély hangú zúgás-zümmögés, pillanatról pillanatra erősödött, akárcsak a vihar, és egyre jobban hallatszott. Úgy vettem észre, hogy ezek a hangok az automata testéből jönnek, mert tisztán hallatszott a kerekek csikorgása. Olyan benyomást keltett, mint egy elromlott szerkezet, amely kicsúszott a vezérlőmű ellenőrzése alól. Körülbelül úgy, mintha meglazult volna az egyik fogaskerék éke. Azonban nem értem rá közelebbről meghatározni a zümmögés természetét, mert figyelmemet lekötötték az automata furcsa mozdulatai. Könnyű, de állandó rázkódás uralkodott el rajta. Teste és feje remegett, mint a szélütéses vagy a maláriás emberé, mozgása pillanatról pillanatra erősödött, majd az egész alak hevesen rángatózni kezdett. Hirtelen talpra szökkent, és oly gyors mozdulattal, hogy szemmel nem is lehetett követni, előrelendült a széken és az asztalon át, mindkét karját teljes hosszában kinyújtva – olyan volt a testtartása, mint a trambulinról elrugaszkodó műugróé. Moxon menekülni próbált – de elkésett! Láttam, hogy a szörnyeteg keze a nyakára fonódik, ő pedig megmarkolja a szörny csuklóját. Aztán fölborult az asztal, a gyertya a padlóra esett és ellobbant a lángja – minden sötétségbe borult.

Rettenetes élességgel hallatszott küzdelmük zaja, de legeslegszörnyűbbek azok a rekedt, rikácsoló hangok voltak, melyeket a fojtogatott ember adott, valahányszor lélegzetet próbált venni. A sátáni lárma irányát követve felugrottam, hogy barátom segítségére siessek, de alig léptem egyet a sötétben, mikor vakító fehér fény lobbant, és megvilágította az egész szobát. Ez a pokoli fény kitörölhetetlenül az agyamba, a szívembe és az emlékezetembe égette a padlón küzdők képét: legalul Moxon, torka még mindig a vaskéz szorításában, feje hátrafeszül, szeme kimered, szája tágra nyílik, a nyelve kilóg, míg gyilkosának festett ábrázatán – szörnyű ellentét! – nyugodt és töprengő kifejezés látható, mintha megoldott volna egy sakkfeladványt! Csak ennyit tudtam megfigyelni, a többit elnyelte a sötétség és a csönd.

Három nappal később nyertem vissza eszméletemet egy kórházban. Ahogy lassacskán visszatért zúgó agyamba annak a szomorú végű éjszakának az emléke, ápolómban fölismertem Moxon bizalmas munkatársát, Haley-t. Mikor rápillantottam, felvidult a képe, és odajött hozzám.

– Mondjon el – mondtam reszketegen –, mondjon el mindent.

– Szívesen – felelte. – Önt eszméletlenül hozták ide egy égő házból... Moxonéból. Senki se tudja, hogy került oda. Valószínűleg majd magyarázatot kérnek öntől. A tűz keletkezése is meglehetősen rejtélyes. Szerintem villám gyújtotta fel a házat.

– És Moxon?

– Tegnap temették el... ami megmaradt belőle.

Úgy látszott, ez a hallgatag ember olykor beszédes is tud lenni. Legalábbis, mikor megdöbbentő híreket kellett közölnie egy beteggel, eléggé megoldódott a nyelve. Mikor mély megrázkódtatásom után újra szóhoz jutottam, bátorkodtam még egy kérdést föltenni:

– Ki mentett meg?

– Nos, ha mindenáron tudni akarja: én.

– Nagyon köszönöm, Mr. Haley, áldja meg érte az Isten! És mondja csak, azt a sakkautomatát, Moxon kézügyességének azt az elragadó teremtményét is megmentette, amelyik megölte saját föltalálóját?

A férfi hosszú ideig hallgatott, nem nézett a szemembe. Majd felém fordult, és komolyan megszólalt:

– Hát tud róla?

– Tudok – feleltem. – Láttam, hogy mi történt. Sok-sok év múlt el azóta. Ha ma megkérdeznének, nem válaszolnék ilyen biztosan.

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre