Miután anyámat különös kegyetlenséggel megöltem, őrizetbe vettek, és hét évig tartó bűnvádi eljárás kezdődött ellenem. Hét év múltán a Semmítőszék elnöke, az esküdtek döntését támadva, kijelentette, hogy ez a legaljasabb bűncselekmény, amit valaha semmítés végett elébe terjesztettek.

Védőm erre felpattant, s így szólt:

– Tisztelt Semmítőszék, egy bűnügy aljassága vagy magasztossága felől csupán más bűnügyekkel való összevetés után dönthetünk. Ha az igen tisztelt Semmítőszék ismerné védencem előző, nevezetesen nagybátyja ellen elkövetett gyilkosságának részleteit, meggyőződésem, hogy a bűncselekményeként tárgyalt jelen esetet kihágásnak minősítené vissza, az áldozat iránt való fiúi gyengédség körülményeinek mérlegelése után, míg ellenben az említett előbbi ügy valóban kimeríti a bűncselekmény fogalmát. Ha nem tudnánk, hogy az említett ügy tárgyalásvezető bírája azon életbiztosítási egylet igazgatója is volt egyben, melynek védencem kötvénytulajdonosa lévén, az akasztásából folyó kárösszeget fizetnie kellett volna, mondom, ha ez a ténykörülmény nem állna világosan előttünk, meg nem érthetnénk, hogyan menthette fel védencemet. Ha a mélyen tisztelt Semmítőszék jónak látja, szólítsa fel szerencsétlen fiatalembert, hogy az említett ügyéről, a mérlegelést megkönnyítendő, tanú gyanánt tegyen esküvel vallomást.

– Tiltakozom, tisztelt Semmítőszék – mondta a kerületi ügyész. – A tanú gyanánti kihallgatás új bizonyítékként volna becsatolandó az ügyiratok közé, mely ügyiratok a hatodfolyamodású Semmítőszék elé csupán felülvizsgálat végett kerültek. A vádlottnak e vallomását három éve, 1881 tavaszán kellett volna megtennie.

– Tiltakozása nem nélkülözi a törvényes alapot – állapította meg az elnök –, érvénye azonban csak a harmadfolyamodású bíróság előtt lehetne. A Szék a tiltakozásnak nem ad helyt.

– Óvással élek – jelentette be az ügyész.

– Hiába – intette le az elnök. – Emlékeztetem, hogy az ügyet óvás végett írásban, a szokásos föllebbezési úton a hetedfolyamodású ítélőszékhez kellene áttennünk, ezt azonban már hivatalbéli elődjének is megtagadtam a jelen eljárás első évében. Kérem a fogalmazó urat, hogy a vádlottat eskesse meg.

Az esketési formaságok után megtettem vallomásomat, melynek elhangzása után a Semmítőszék elnöke megértette, hogy enyhítő körülményeket sem kell keresnie, annyira mindennapos ez az ügy az előzőhöz képest. Az esküdtszéket utasította, hogy mentsen fel, ily módon a tárgyalás berekesztése után emelt fővel hagyhattam el a bíróságot. Vallomásom így szólt:

1856-ban születtem a Michigan-beli Kalamakee-ben. Tisztes két szülőm közül egyet jó egészségben tartott meg az ég, hogy még soká egyengethesse életutamat. Családom 1867-ben Kaliforniába költözött, és a Négerfő közelében telepedett meg, ahol is apám magánvámirodát nyitott az út mentén, és igen szép pénzt megkeresett. Magába vonuló, komor ember volt, bár fagyos kedélye fölengedett az évek múlásával, s hogy hangos jókedvre nem derül néha, az talán csak annak a szomorú alkalomnak tulajdonítható, amely miatt e percben az igen tisztelt Semmítőszék előtt állok.

Néhány évvel azután, hogy vámirodánkat megnyitottuk, vándor igehirdető vetődött be hozzánk, s mivel mást az éjszakai szállásért cserébe adni nem tudott, oly erejű prédikációval lepett meg minket, hogy – Istennek hála –, mindnyájan megtértünk. Apám nyomban üzent is bátyjáért, a tiszteletre méltó William Ridley-ért Stocktonba, s amint megérkezett, átruházta rá az irodát. Nem tartotta fenn magának sem a jogot, sem a felszerelés tulajdonát – mindent átadott: a winchester-karabélyt, a metszett csövű mordályt és a liszteszsákból készült kámzsákat. Ezután átköltöztünk a Szellemkő vidékére, és megnyitottuk Az égi nyenyereszóhoz címzett táncos mulatónkat. A műsor minden éjjel fohásszal kezdődött. Itt nyerte el Istenben boldogult anyám kecses táncával „A Bókoló Rozmár” kitüntető címét.

75 őszén Coyote-ba akartam ellátogatni. A Szellemkőnél postakocsiba szálltam, és Mahala felé indultam útnak négy útitársammal. Mintegy három mérföldre a Négerfő után banditák – kiknek személyében William bátyámat és két fiát ismertem fel – ütöttek rajta a kocsin. Minthogy a postaládában semmit sem találtak, kiforgatták az utasokat. Szerényen viseltem magamat, beálltam szépen egy sorba az útitársaimmal, kezem magasra emeltem, és zokszó nélkül engedtem át nekik negyven dolláromat és aranyórámat – senki nem gyaníthatta volna, hogy a támadókkal vérségi kapcsolatban állok. Néhány nappal később ellátogattam valamikori irodánkba a Négerfőhöz, hogy negyven dolláromat és órámat visszakérjem; bátyám s unokaöcséim azonban megesküdtek mindenre, ami szent, hogy az ügyről most hallanak először, sőt azzal gyanúsítottak, hogy a tisztességes kereskedelmi verseny szabályait semmibe véve, mi követtük volna el apámmal a területsértést. William bátyám még azzal is megfenyegetett, hogy ellenmulatót létesít a Szellemkőnél. Mivel Az égi nyenyereszóhoz címzett intézmény kezdte divatját múlni, nyomban láttam, hogy nagybátyám könnyen valóra válthatja fenyegetését, ezért megmondtam neki, ha bevesz az üzletbe, és társas viszonyunkat titokban tartja apám előtt, én szívesen fátylat borítok a múltra. Nagybátyámnak azonban nem kellett az én egyenes ajánlatom. Akkor értettem meg, mennyivel jobban járna mindenki, ha William bácsi nem volna a világon.

E közkívánatú cél érdekében meg is tettem előkészületeimet, s megnyertem hozzá jó szülőim beleegyezését. Apám kijelentette, hogy büszke lesz rám, anyám pedig azt ígérte, hogy imádkozni fog vállalkozásom sikeréért, mivel vallása tiltja a bűnsegédi bűnrészességet emberéletek kioltásában. Helyzetem megerősítésére először is felvételért folyamodtam az Orvlovagok hatalmas rendjéhez, mely rendes közgyűlése után befogadott a Szellemkövi Testvérületébe. Próbaidőm lejártának napján engedelmet kaptam, hagy a rend irataiba betekintvén, megismerhessem rendtársaim nevét – mert a lovagok álarcosan jelentek meg az avatás szertartásán. Gondolható, milyen öröm fogott el, mikor a lista harmadik helyén nagybátyám neve ötlött a szemembe! Vicekismestere volt a rendnek! Soha nem álmodott lehetőségem nyílott tehát, hogy tervezett gyilkosságomat rangsértéssel és árulással kössem össze. Jámbor anyám nyilván a Gondviselés különös kegyelmének nevezte volna ezt a csodálatos véletlent.

Ugyanebben az időben történt még valami, ami végül is kicsordította boldog várakozásaim telt poharát, olyannyira, hogy szinte nyakig ültem az örömteli újságban. Három banditát, mégpedig idegent, letartóztattak azért a postakocsirablásért, melynek magam is áldozata voltam. Bíróság elé állították őket, s hiába fáradoztam, nem sikerült az ellenük emelt vádat községünk három tisztelt-becsült polgárára áthárítanom. A három idegen banditát tárgyi bizonyítékok alapján jogerősen elítélték.

Tisztább, céltalanabb rokonvér-ontásban, gondoltam, senkinek nem lesz része.

Egyik reggel vállamra kaptam winchester-karabélyomat, átsétáltam a Négerfőhöz, és beállítottam nagybátyám házába. Mary nénémtől tudakoltam, itthon van-e az öreg, mert megölném. Néném finom mosollyal fejezte ki kétkedését, s csupán annyit felelt, hogy ez a szándék már sok embert hozott ide, hanem elvinni mindet a halottaskocsi vitte el. Nem nézi ki belőlem, fűzte hozzá, hogy akár a légynek is ártani tudnék – azért fölemeltem karabélyomat, s megsebesítettem az egyik utcai járókelőt. Néném erre is csak azt mondta, hogy ennyi még kitelik a jobb családok sarjaitól, Bill Ridley azonban kemény dió. Mégis útbaigazított, hogy a patak túlsó partján találom meg, a juhakolnál, majd sok szerencsét kívánt. Mary néném azon ritka asszonyok közül való volt, kiknek zsinórmértéke a méltányosság.

Nagybátyám éppen birkát nyúzott térden állva, mikor odaértem. Nem láttam a keze ügyében sem puskát, sem pisztolyt, ezért nem volt szívem lelőni. Odamentem hozzá, szívélyesen üdvözöltem, majd fejbe kólintottam a puskatussal. Kemény az ütésem, úgyhogy William bátyám előbb az oldalára fordult, aztán a hátára, végül kinyújtóztatta ujjait, és megremegett.

Mielőtt eszére tért volna, kivettem kezéből a nyúzókést, s elmetéltem az inait. Tudni való, ha a tendo Achilis-t átmetsszük, a pácienst megfosztjuk lábának használatától; a továbbiakban mintha nem is lenne lába. Nos, épp ezért mindkét térdinát átvágtam. Nem is békétlenkedett, mikor feléledvén megismerte helyzetét, hanem így szólt:

– Beadtál nekem, Samuel, de most már légy nagylelkű. Mást nem is kérek tőled, csak annyit, hogy vigyél haza, és végezz velem enyéim körében.

Közöltem, hogy kérése teljesíthető, ha az utat hajlandó liszteszsákban megtenni, a fölösleges feltűnést és a szomszédok megjegyzéseit kerülendő. Megegyeztünk, s a csűrből hoztam is egy zsákot. Ez azonban nem illett rá. Hosszában rövid volt, széltében lötyögött, ilyenformán a térdét fölhúztam a mellére, úgy tessékeltem be a zsákba. Végül sikerült is a zsák száját bekötnöm a feje fölött. Súlyos ember volt, nehezen emeltem a vállamra, és ingó léptekkel botorkáltam vele az úton, míg aztán egy hintához értem, melyet a tölgyfa ágára kötöttek föl a játékos gyerkőcök. Letettem a bácsikámat, s ráültem, hogy kipihenjem, ami fáradalmat okozott, de a hintakötél láttán egyszerre megindult a képzeletem. Húsz perc nem telt bele, s William bátyámat a zsákban vígan lóbálta a szél.

Lecsomóztam ugyanis a kötelet a fáról, egyik végével jó szorosan bekötöztem a zsák száját, a másikat átvetettem a faágon, és öt láb magasra felhúztam a terhet. Akkor a másik végét is rábogoztam a zsák szájára, s örömmel láttam, hogy szép kerek gömböc módjára hintál, és szárad ott fenn. Ő maga talán nem is értette, milyen változások estek a külvilággal való viszonylatában, bár jóemlékezetére legyen mondva, ha megérti, sem rabolt volna el drága időmből egy percet sem hiú tiltakozásokkal.

William bátyám juhai közt volt egy kos, öklelőző kedvéről messzi vidéken híres. Természetében valami gyógyíthatatlan, fájdalmas sértettség lappangott. Talán ifjúsága virágjában érte kegyetlen csalódás, ami szarvval fordította az életnek. Halvány színekkel ecsetelném harciasságát, ha csupán annyit mondanék, hogy felöklelt mindent, ami a szarva ügyébe került. Nem, ő a világegyetem ellen támadott, alább nem adta. A levegőben csatázott, akár az angyalok, szél ellenében hasított, mint a sirály, s körözve, zuhanórepüléssel csapott le áldozatára. Röptében nyert tömegereje pedig iszonyatossá nőtt. Megtörtént, hogy busa fejével négyéves bikát terített le egyetlen menetben. E busa fejnek kőfal nem állhatott ellene, szálas fák dőltek el rohama előtt, büszke lombjuk porig alázkodott. E kérlelhetetlen szörnyeteg, e dühödött istenátka, e szarvas ménkű éppen ott heverészett a legközelibb fa árnya alatt. Hatalom– s dicsőségről álmodott nyilván. Én pedig azzal, hogy gazdáját az előbb körülírt módon fölfüggesztettem, tulajdonképpen őt szerettem volna a dicsőség mezejére csalogatni. Előkészületeim végeztével enyhe lengőmozgásba, hoztam az ingát, és a szomszédos szikla védelmébe vonulva, hosszú rikoltást eresztettem meg, melynek véghangját a zsákból kiszüremlő, macskaacsarkodáshoz hasonlatos zörej nyelte el. A szörnyű kos máris talpon volt, és egyetlen pillantással átlátta a harci helyzetet. Óvatosan közeledett, majd mintegy húsz lépésre megállt a lengő gömböctől, melynek izgató ingamozgását láthatóan kihívásnak tekintette. Egyszerre azt vettem észre, hogy leszegi hatalmas szarvát, majd ködös tejfehér koscsík ívelt fel arról a helyről, ahol a kos állt, s közvetlen a gömböc alatt ért földet. Onnan földöfött. Abban a pillanatban kemény puffanást és velőtrázó sikolyt hallottam, azzal nagybátyám nekilendült s szállt, amennyire a kötél engedte, messze a tartó ág fölébe. Fönn megállt röptében, a kötél csikorogva feszült, s már vágta is át röppályája túlsó oldalára. A kos egy kupacban ért földet; szőre, lába, szarva, minden összekuszálódott, de mire ellenfele a háta mögé került, már összeszedte magát, ügyesen lebukott előle, és harciasan rázta busa fejét. Aztán hátrált, s azon a tájon állt meg, ahonnan az elébb nekiívelt; leszegte a szarvát, mintha fohászt mormolna a győzelemért, s újból nekilódult. Mint valami üstökös, hosszú, rezgő farkat húzott maga után, s becsapódása a legritkábban megfigyelhető természeti jelenségekkel vetekedett. Pályája azonban kissé jobbra tolódott az előzőhöz képest, és türelmetlenségében előbb döfött, mint ahogy lengő ellenfele az inga holtpontját elérte volna. Nagybátyám ezáltal vízszintes körökben kezdett el keringeni.

A körök sugara mintegy felét tette a kötél hosszának, mely, ne feledjem, majd húsz láb volt. Sikolyai a kör indításával crescendo, zárultával diminuendo szóltak, ilyenformán füllel jobban ellenőrizhettem forgási sebességét. Úgy tetszett, a kos még nem találta elevenjén. A zsákban elfoglalt helyzete, valamint röppályájának íve alteste hátlapját tette a kos ökleléseinek célpontjául. Oly növényekhez hasonlatosan, melyek gyökerüket mérges kőzetekbe eresztik, nagybátyám a töve felől pusztult.

A kos nem húzódott vissza a második roham után. A csata tüze felhevítette szívét, elméje megrészegült a küzdelem gyönyörétől. A dühös fenevad úgy járt, mint némely ökölvívók, ha ellenfelüket kartávolságon belül eresztik: a fölötte keringő gömböcöt csak gyöngén vagy fél erővel sikerült megböknie, vagy dolgavégezetlen esett vissza egy-egy függélyes irányú döfés után. Áldozatának körforgása megszédítette, de ahogy a körök kisebbedtek, s a földhöz mind közelebb íródtak, a függélyes irányú döfések hatékonyabbak, s a zsákból kicsalt sikolyok élesebbek lettek – határtalan örömömre.

Hirtelen, mintha a kürtök fegyvernyugvóra szóltak volna, a kos felfüggesztette az ellenségeskedést, és elléptetett a csatapiacról. Úgy dönthetett, hogy elege volt a háború rémségeiből, ekevassá kovácsolja kardját, és a béke művén munkálkodik. Gyönyörű sasorrát ráncolva ballagott odább, itt-ott fölharapott egy-egy fűcsomót, és elgondolkodón kérődzött rajta. Lassan távolodott a porondtól, negyed mérföldet is ment talán, amíg megállt, háttal az ellenségnek, s a lassú rágódás közben álomba merült. Annyit azonban észrevettem, hogy időnként visszanéz, mintha hirtelen közönyének fele sem lenne igaz.

William bátyám sikolyai a hinta ringásával elültek, már csak halk nyögéseket hallatott, s közben-közben a nevemet mondta, önérzetet nevelő, nagy tisztelettel. Sejtelme nem lehetett, mi történt vele, s nyilván módfelett megrémült. Minél titokzatosabb köntösbe burkolózik a Halál, annál rémisztőbb, csakugyan. A kötélen végigfutott az utolsó remegés, s bácsikám petyhüdten lógott. Odamentem, s már arra gondoltam, megadom neki a kegyelemdöfést, mikor egyszerre pattogó patazajt hallottam. Lábam alatt rengeni kezdett a föld, s amint a kos felé tekintettem, csak azt vettem észre, hogy egy porgomoly görög felém ijesztő gyorsasággal. Harminc lábnyira megállt, és felszállt belőle valami, amit először nagy fehér madárnak néztem. Oly simán, oly kecsesen, oly könnyedén röppent föl, hogy a bámulat fogva tartott, s nem is észleltem rendkívüli sebességét. Az a kép maradt meg bennem mind a mai napig, hogy a kos – mert a kos volt, kétségtelenül – méltóságosan emelkedik fölfelé, valami titokzatos felhajtóerő szárnyán, tenyerén, lépcsőin– nem tudom, csak a gyönyörűségemre emlékszem, ahogy figyeltem. Most nem volt bennem az a félelem, ami földi rohama láttán elfogott. Szállt, szállt a nemes vad, feje fölhúzott mellső lábai közt, hátsó két lába mint az úszó gémé, szállt az égnek nyílröptében.

Ha a szép emlékezet nem csal, negyven vagy ötven lábnyi magasban lehetett, mintegy pályája delelőjén, amikor egy pillanatra megállt – aztán hirtelen előrebillent, s tartásán mit sem változtatva, elkezdte lesiklását. Íve mind meredekebben hajlott lefelé, súlya szinte érezhetően növekedett, aztán egyszer csak elfüttyent a fejem fölött, akár az ágyúgolyó, és hajszálpontosan a feje búbján találta szegény nagybátyámat! Oly borzalmas erejű volt az ütközés, hogy szegénynek a nyaka eltört nyomban, de elpattant a kötél is, szenvedéseitől megváltott teste pedig zsákostul a földre bukván, péppé törődött a rázuhanó balcsillag súlya alatt. A merő rázkódás akkora volt, hogy a Csontpók és a Füstöslyuk fogadók közt minden óra megállt, és a környéken átutazó Davidson professzor, a földrengéstan nagynevű szakértője, megállapította, hogy a rezgések észak-délnyugati irányban terjednek tova.

Nem szerénytelenség talán hozzáfűznöm végezetül, hogy William bácsi meggyilkolása művészi kegyetlenség tekintetében párját ritkítja.