Álmosvölgy legendája, Az

Eredeti cím: Legend of Sleepy Hollow, The

0 812

Szerző: Washington Irving • Év: 1819

Amint az a megboldogult Diedrich Knickerbocker hátrahagyott írásai közt találtatott

 

A Hudson keleti partja mélyén bevágódó, tágas völgyeinek egyikében, a folyó nagy kiöblösödése vidékén, melyet az egykori hollandus hajósok Tappan Zeenek hívtak, s ahol Szent Miklóshoz fohászkodva, mindig óvatosan behúzták a vitorlát, terült el a kis vásárváros, hivatalos nevén Greensburgh, azaz „Zöldségváros”, közönségesen azonban inkább csak Tarry Town, azaz Marasztófalva. Ez utóbbi nevet, mint hallom, még régebbi időkben a környező vidék derék asszonyaitól szerezte, férjeiknek ama javíthatatlan hajlandósága jogcímén, melyet a városi kocsma környékén marasztódás iránt mutattak vásári napokon. Bármint álljon a dolog, valódiságáért nem felelhetek, s csak azért tárom a nyilvánosság elé, hogy elbeszélésem pontosságához és hiteléhez ne férhessen kétség. A községtől nem messze, mintegy három mérföldnyire, kicsi völgyecske, vagyis inkább amolyan domb-öle bújik meg a magas hegyek lába alatt. Ez a világ egyik legcsöndesebb zuga. A kis patak, mely átsiet rajta, nem ver több zajt, mint amennyi éppen álomba ringatja a pihenni vágyót. Az általános csöndességet csak nagy ritkán töri meg a fürj füttyentése vagy a harkály kopácsolása. Suttyófiú korom első vadászkalandjának emléke (mókusra lőttem) ehhez a helyhez, a völgy oldalát beárnyékoló magas, szelídgesztenyés ligethez fűződik. Déltájt érkezhettem a ligetbe, amikor a természet egyébként is mindenütt különösen nyugodt, megriasztott saját puskám döreje, mely felverte a környék ünnepi csendességét, s hosszú, haragvó morajlással verődött vissza körös-körül a vidéken.

Ha valaha is búvóhelyre vágynék, ahová a világ zajától visszavonulhatnék, s ahol hányatott életem hátralevő részét végigálmodhatnám, e völgyecskénél ígéretesebb helyet aligha találhatnék. Egykedvű nyugalmáról, az első hollandus telepesektől leszármazott, különös jellemű lakóiról ezt az elhagyatott szurdokot már régen Álmosvölgy néven ismerik, faragatlan fiait pedig az Álmosvölgy legényeinek hívják az egész országrészben. Mintha valami zsibbasztó, álmos köd ülné meg a tájat, és megmérgezné még a levegőt is. Mesélik, hogy egy félnémet doktor varázsolta el a vidéket még régen, az első telepesek napjaiban; mások azt mondják, hogy itt tartotta tanácskozásait egy indián törzsfőnök, aki népe prófétája és varázslója is volt, még mielőtt Hendrick Hudson úr felfedezte volna az országot. Annyi bizonyos, hogy ezt a helyet, valamint a vidék derék lakóinak lelkét varázslat tartja hatalmában, minek következtében az emberek itt úgy jönnek-mennek, mintha folyvást álomban járnának. Mindenféle csodás hiedelemben élnek, révületbe esnek és víziókat látnak, gyakran jelennek meg előttük különös látomások, zenét vagy hangokat hallanak a légből. Az egész környező vidék tele van mindenféle helyi mendemondával, kísértetjárta helyekkel, éji babonával. Több hullócsillag és meteor hasítja át az eget e völgy felett, mint az egész országban együttvéve. Úgy látszik, a lidérc is, mind a kilenc fészekalja gyerekével, ezen a helyen járja legjobb kedve szerint vad éji táncait. Ám a varázslat megülte táj uralkodó szelleme s a jelek szerint valamennyi légi hatalom fővezére egy lóháton nyargaló kísértet, melynek nincs feje. Egyesek szerint egy hesseni huszár szelleme, kinek a fejét a forradalmi háborúk valamelyik névtelen csatájában ágyúgolyó tépte le. A vidék népe azóta is meg-megpillantja, amint homályos éji órán a szelek szárnyán lebegve nyargal tova. Nemcsak a völgyet kísérti, hanem időnként a szomszédos vidék útjait is, leginkább pedig egy közeli templom környékét. S valóban, a vidék történetének legszavahihetőbb ismerői, akik a kísértetre vonatkozó kusza tényeket gonddal összegyűjtötték és egybevették, azt állítják, hogy miután a huszár testét a templomkertben hantolták el, a kísértet éjszakánként innen jár ki a csatamezőre, ahol elveszett fejét keresi. S néha, amikor úgy nyargal végig a völgyön, mint éji mennydörgés, azért siet, mert késő van, s igyekeznie kell, hogy pirkadat előtt visszaérjen a temetőbe.

Ez a rövid summája a legendás babonának, amelyből ezen az árnyaktól népes tájon annyi vadmendemonda született. A kísértetet a családi tűzhelyek mellett az Álmosvölgy Fejetlen Huszárjaként emlegetik. Feltűnő, hogy e látomásos hajlam, melyről beszéltem, nem csupán a völgy bennszülött lakóinak sajátja, hanem mindenkit hatalmába kerít, aki egy bizonyos időt ott tölt. Bármily éber szellemi állapotban kerüljön is a babonás tájra, biztos, hogy hamarosan úrrá lesz rajta az álmos levegő, képzelmek varázslatába esik, álmokat, jelenségeket lát. E békés helyet mindamellett a legnagyobb dicséret hangján említem, mert egyike ama eldugott hollandus völgyeknek, amelyekből itt-ott még rejtőzik egynéhány a hatalmas New York állam ölén. Lakosai, erkölcsei, szokásai állandók, és a vándorlás meg a fejlődés sebes árja, amely annyi szakadatlan változást hoz e nyugtalan állam más részein, itt észrevétlenül hömpölyög tova. E helyek olyanok, mint a gyors folyam mentén megülő apró tavacskák állóvizei, ahol a szalmaszál meg a buborék a rohanó ártól zavartalanul, kényelmesen megállapodhatik, vagy csendesen forgolódhatik a piciny kikötőben. Bár sok éve múlt már, hogy az Álmosvölgy andalító árnyai alatt utoljára jártam, nem csodálkoznám, ha csendes ölének oltalma alatt ugyanazokat a családokat, ugyanazokat a fákat találnám meg ma is.

Az amerikai történelem távoli múltjának idején – azaz mintegy harminc esztendeje – a természetnek ebben az elhagyatott zugában lakott egy érdemes férfiú, Ichabod Crane. Itt-tartózkodásának, illetve az ő szavai szerint „ittragadásának” célja az Álmosvölgy és környéke gyermekeinek oktatása. Connecticutban született, ez az állam pedig arról nevezetes, hogy az Uniót a szellem és a vadon úttörőivel látja el; évről évre innen rajzanak ki a határvidékek erdészeinek és iskolamestereinek légiói. Hősünk vezetékneve: Crane, azaz Daru, nem volt személyéhez méltatlan. Termete magas, de roppant ösztövér, keskeny vállal, hosszú karral és lábszárral. Keze mérföldnyire lengett ki a kabátja ujjából, lába lapátnak is beillett, és alakjának egész váza valahogy igen lazán függött össze. Apró, lapos fején óriási fülek nőttek, és nagy, zöldes, üveges szem, meg hosszú, pisze orr ékítette az arcát. Mindez orsószerű nyakon ült, és az egész fejszerkezet szélkakashoz hasonlított, melynek kizárólagos rendeltetése az, hogy a szél járását jelezze. Ha az ember ezt a figurát szeles napon egy domb gerincén meglátta, amint a szélben kipüffedő vagy lobogó ruháiban ügetett, azt hihette volna, hogy magával az éhínség éppen földre szállt szellemével találkozott, vagy hogy egy gabonaföldről elszabadult madárijesztővel akadt össze.

Az iskola alacsony, gerendákból durván összerótt épület volt, és egyetlen nagyteremből állott. Néhány ablakát üveg is borította, a többit ócska irkákból kitépett lapokkal ragasztották be. Tanszüneti órákban az épület biztonságáról emberünk fölöttébb eredeti módon gondoskodott: fűzfaköteget tűzött az ajtókilincsbe, kívülről husángokkal támasztotta meg az ablakredőnyöket, miáltal tökéletesen megkönnyítette bármely tolvaj útját befelé, ugyanakkor ő maga nagy zavarban lett volna, hogyan is kerülközzék kifelé. Az ötletet valószínűleg Yost Van Houten, az építész, az angolnavarsák titkából leste el. Az iskolaépület elég magányosan, de szép helyen, egy erdő borította domb lábánál állt, közelében patakocska csörgedezett, s a ház egyik végében hatalmas nyírfa állt. E helyről mint méhkas zsongása szűrődött ki tikkadt nyári napokon a leckék fölött görnyedő nebulók halk mormogása, melybe néha fenyegetőleg vagy parancsolóan harsant bele a Mester tekintélyes szava vagy időnként a nyírfapálca rémítő suhintása, amint egy-egy elmaradt késlekedőt buzdított előre a tudás irányain. Meg kell adni, iskolamesterünk lelkiismeretes ember volt, és jól eszébe véste a tanítást: „Ha kíméled a pálcát, kényezteted a gyermeket.” Nem mondhatjuk, hogy Ichabod Crane növendékeit elkényeztette.

De azt sem kell hinni, hogy amolyan kegyetlen iskolazsarnok lett volna, aki örömét lelte alattvalói kínzásában. Ellenkezőleg: mérlegelve és vad szigorral tett igazságot, a gyengék válláról az erősebbre rakva a terhet. A vézna, gyenge gyerek, aki már a pálca rezdülésére is hunyorított, elnézésben részesült. Ám a tömzsi, konok, széles kötőjű kis hollandus lurkók, akik morcoskodtak meg makacskodtak, dupla porciót kaptak az igazságból. Mindezt hősünk „a szülők helyett végzett kötelességének” nevezte, és testi fenyítéseket soha nem osztott anélkül, hogy a duzzogó ifjoncot ne figyelmeztette volna: „Ezt örökre megemlegeted, és halálod napjáig hálás leszel érte.”

A tanítási órák végeztével a nagyobb fiúkkal barátkozott, sőt játszópajtásukul szegődött, a kisebbeket meg, ha csinos nővérük vagy éléskamrája kincséről nevezetes háziasszony mamájuk volt, ünnepnap délutánokon hazakísérte. Valóban, illendőség kérdésének tekintette, hogy jó viszonyt tartson tanítványaival. Az iskolából kevés jövedelmet húzott, amiből még a mindennapi kenyérre sem futotta, mivel barátunk hatalmas evő volt, ösztövér bendője úgy tágult, mint az óriáskígyóé. Ezért, híven a környék szokásaihoz, megélhetési gondjai enyhítésére kvártélyt, kosztot azoknak a gazdáknak a házában kapott, akiknek gyermekeit tanította. Egy-egy hetet töltött minden családnál, így járta végig házról házra a környéket, egy vászonzsebkendőből alkotott bugyorba rejtve minden ingóságot, amit a földön magáénak mondhatott. Hogy mindez falusi vendéglátóinak erszényét túlságosan ne terhelje – hiszen a falusi ember az iskoláztatás költségeit amúgy is súlyos tehernek érzi, a tanítót pedig ingyenélő herének tekinti –, hősünk többféle módszerrel tette magát hasznossá és kellemessé.

Időnként, könnyebb munkáknál, segített a gazdáknak; kaszált, megjavította a kerítést, megitatta a lovakat, hazahajtotta a lovakat a legelőről, felhasogatta a télire való tüzelőt. Ilyenkor kis birodalmában, az iskolában viselt fensőbbségét és teljhatalmát félretéve, bámulatos szelídséget és szeretetreméltóságot mutatott. Megnyerte az anyák kegyét, mert kedvében járt a gyerekeknek, különösen a legkisebbeknek, s gyakran, mint a bárányt nagylelkűen ajnározó oroszlán, órák hosszat eldajkálta a gyerekeket, egyiket a térdére ültetve, a másiknak a bölcsőjét ringatva szabad lábával. Egyéb foglalkozásai mellett a környék énekmestereként is működött. Sok fényes forintja gyűlt össze abból, hogy az ifjú népet zsoltáréneklésre tanította. Hiúságát nem kis mértékben kenegette, hogy vasárnaponként válogatott énekesek kis csoportjával a kórus korlátjához állhatott, s ott, az ő véleménye szerint, a tiszteletesen teljes diadalt arathatott. Nem kétséges, hogy az ő hangja messze túlszárnyalta a gyülekezetét, és az is tény, hogy ebből a templomból még ma is kitörnek, sőt a malomtó túloldaláig is elhatolnak csendes vasárnapokon olyan hangok, melyek Ichabod Crane orrának elvitathatatlan örökeként szálltak ifjabb nemzedékekre. Ily módon, apró kis ügyeskedései segítségével, melyeket leginkább a „bárhogyan is, de fő az, hogy valahogy” fogalmával lehetne jellemezni, a derék pedagógus elég jól megélt, sőt élete csodálatosan könnyűnek is tűnt azok szemében, akik nem tudják, mi az agymunka értéke.

Az iskolamesternek mindig van némi súlya a falusi környezet hölgyei előtt, mivel olyan úrféle, semmittevő embernek tartják, aki ízlésben műveltségben messze felülmúlja a faragatlan falusi legényeket, tudásban pedig csakis a tiszteletesnek marad mögötte. Ezért felbukkanása az uzsonnaasztalnál alkalmasint szokatlan mozgolódást okoz; tartalék süteményestál vagy egyéb édesség, sőt talán ünnepi ezüst teáskanna is kerül az asztalra. Tudósunkat már csak ezért is külön boldoggá tette a falu minden ifjú hölgyének mosolya. Elképzelte, milyen sikere lesz köztük vasárnaponként, istentiszteletek szünetében, a templomkertben! Fürtöt tép nekik a kertet övező fákra futó szőlőkről, szórakoztatásukra kibetűzgeti a sírkőfeliratokat, vagy egész falkányi leányzó élén a közeli malomtó partján barangol. Közben a szemérmesebb falusi legények félszegen csak hátul kullognak, irigyelve az ő felsőbbrendű eleganciáját és csiszolt modorát.

Félig kóbor életmódjával járt, hogy amolyan vándorújságféle szerepet is játszott, mivel folyvást magával hurcolta az egész helység pletykakészletét. Ezért mindig szívesen is látták, ha megjelent. Azonkívül az asszonyok nagy műveltségű embernek is tartották, mert több könyvet elejétől végéig elolvasott, betűről betűre ismerte Cotton Mather „A boszorkányság története Új-Angliában” című művét, szilárdan s megingathatatlanul hitt e munka minden szavában. Szóval végeredményben a kisszerű agyafúrtság és együgyű hiszékenység keveréke volt. Rendkívüli mohósággal vágyott a csodás dolgokra és rendkívüli tehetséggel dolgozta fel azokat; mindkét tehetsége csak gyarapodott ezen a varázs ülte vidéken. A legvadabb, a leghajmeresztőbb históriákat is bevette. Délutánonként, a tanórák végeztével, gyakran kifeküdt az iskolaépület mellett csörgedező csermely partján a dús lóhereföldre, és ott élvezte Mather borzasztó történeteit, amíg csak az alkony a könyv minden nyomtatott lapját ködös párává nem oldotta. Ekkor mocsáron, patakon és szörnyű erdei tájon át annak a parasztháznak az irányába vette útját, ahol éppen lakott; e babonás órán minden éji nesz – a bagolyfecske sírása a domboldalról, a kecskebéka vihart jelző visítása, a bagoly rémes huhogása, éjszakai nyugalmukban megzavart madarak sürgése a csalitban – felkavarta képzeletét. A szentjánosbogarak, mik a legsötétebb zugokban ragyognak a legfényesebben, szintén megriasztották némelykor, ha véletlenül útjába kerültek. S ha egy oktondi, nagy fejű bogár zümmögő, váratlan röptével feléje szállt, szegény barátunk kísértet gyötörte képzelete rögvest a boszorkányok rémképeire váltott rá, mert azt hitte, boszorkány küldte rá az éji bogarat. Ily alkalmakkor rémképei feledtetésére meg a gonosz szellemek elűzésére alkalmas egyetlen eszközként zsoltárdallamokat énekelt. Az Álmosvölgy jó népe, amint esetenként a kapuk előtt üldögélt, gyakran hallhatta a zsoltár hosszúra nyújtott, orrhangú dallamát, amely a távoli domboldalról vagy az esthomályba borult országútról szállt feléje.

Barátunk a borzongató gyönyörűség egy másik forrását a hollandus vénasszonyok elbeszéléseiben lelte, akik téli estéken a tűzhely mellett fonogattak (miközben a tűzhelyen egy sor sistergő alma sült), és csodálatos történeteket regéltek a kísértetekről és manókról kísértetjárta mezőkről, patakokról, hidakról, különösen pedig a Fejetlen Lovasról, illetve a Völgy Nyargaló Huszárjáról, mert néha így is nevezték. Ő pedig viszonzásul Connecticut múltjából vett boszorkánytörténetekkel, szörnyű ómenektól, baljós látomásoktól és égi hangoktól terhes regékkel gyönyörködtette az asszonyokat. Aztán üstökösökről és hullócsillagokról szóló borús spekulációkkal rémítgette őket, valamint azzal a nyugtalanító tényközléssel, hogy a föld forog, minek következtében életünk felét fejjel lefelé lógva töltjük el!

Minél több gyönyörűséget lelt ebben mindaddig, amíg a pattogó, pirosan izzó fahasábok melegét a kemence sarkába kuporodva élvezte – ahová természetszerűleg egyetlen kísértet sem merte dugni az orrát –, annál drágábban fizetett ezért az örömért a borzalmakkal, amelyek hazafelé mentében kísérték. Mily szörnyű alakzatok és árnyak vetődtek útjába egy-egy havas éj kísérteties világánál! Minő irtózatba dermedt a tekintete, valahányszor a kopár mezőn távoli ablakból odavetődött csöppke fény villant! Hányszor rettent meg egy-egy hófedte bokortól, mely úgy állt az útjába, mint lepedőbe burkolt kísértet! És hányszor görnyedt össze a nyomasztó borzadálytól, amit a fagyott földön saját lépteinek ropogása idézett fel; ilyenkor még saját válla fölött sem mert hátrapillantani, hátha valami borzasztó lényt látna, aki éppen követi őt, és már a sarkában is van! És hányszor fogta el végső kétségbeesés, amikor a fák közt felsüvítő szélrohamról azt hitte, hogy a Nyargaló Huszár rohan az éjszakában!

De mindezek csupán éji borzalmak voltak, az elme rémlátásai, melyek a sötétségben fogannak; s noha hősünk annak idején sok kísértetett látott, és a Sátán többféle alakban többször is megkörnyékezte őt magányos sétaútjain, mindeme bajnoknak mégis mindig végett vetett a napvilág; az ördög és minden műve ellenére barátunk élete boldog is lett volna, ha útját nem keresztezi valaki, aki halandó ember kebelében több zavart okoz, mint a kísértetek, manók és boszorkányok minden fajtája együttvéve – tudniillik egy nő.

Zenekedvelő tanítványai között, akiket hetenként egyszer a zsoltáréneklés művészetére oktatott, volt egy Katrina Van Tassel nevű módos hollandus gazdalány. Tizennyolc esztendő hamvas szépségében virágzó leányka volt, begyes, mint egy töltött galamb, érett, zamatos és piros képű, mint az apja gyümölcsöskertjében mosolygó őszibarack, és általában nemcsak szépségéről, hanem a reá váró örökségről is híres. Némi kacérság is jellemezte, ami kitűnt abból, hogy öltözékét a régebbi és új divat ama elemeiből állította össze, amelyek a legmegfelelőbb módon domborították ki bájait. Sárga színarany fejdíszt viselt, amit még ükanyja hozott Saardamból, csábos pruszlik feszült a keblén, a rövid alsószoknya pedig látni engedte a környék legformásabb lábacskáit és bokáit. Ichabod Crane gyengéd, bolondos érzelmeket táplált a női nem iránt, s így nem csodálkozhatunk, hogy így csábító falaton hamarosan megakadt a szeme – kiváltképpen azután, hogy a leánykát az atyai házban is meglátogatta. Az öreg Baltus Van Tassel a jómódú, elégedett, szíves gazda mintaképe volt. Igaz, pillantása vagy gondolata csak nagy ritkán szállt a saját gazdasága határain túl, de a határokon belül kényelem, boldogság, jómód honolt. Örömét lelte a gazdaságában, de nem kérkedett vele; törte magát, hogy minden bőségesen legyen, de nem törődött azzal, hogy lássák is, milyen módban él. E boldogság erős várát a Hudson partján építette fel, ama zöld, védett, termékeny zugok egyikében, ahol a hollandus gazdák oly kedvvel raknak fészket. Méltóságteljes szilfa erős ágai borultak a ház fölé, a fa tövén lágy, tiszta, édesvizű forrás fakadt, vizét hordóból alkotott kicsi kútban fogták fel, a gyönyörű víz innen sietett a fű közt bujkálva, majd belefolyt egy közeli csermelybe, amely égerfák és törpe füzek ölén csörgedezett. A gazda háza mellett hatalmas csűr állt, mely akár templomnak is beillett volna; minden ablaka és zuga majd kipukkadt a túlcsorduló bőségtől, reggeltől estéig serényen püfölt benne a cséphadaró. Az eresz alatt fecske csicsergett, a tetőn galambok raja – némelyik fél szemével az eget kémlelte, hogy milyen idő lesz holnap, némelyik a fejét a szárnya alá vagy a keblébe dugta, a hímek meg felfuvakodva, tubékolva, bókolgatva sürögtek hölgyeik körül, élvezve a napfényt. Zsíros bőrű, ormótlan kocák röfögtek az ól nyugalmában és bőségében; hasuk alól időnként fürge szopóshad nyargalt elő, és beleszimatolt a levegőbe. A közeli tó színén hófehér libák raja úszkált, egész kacsaflottát vezényelve. Falánk pulykák regimentje lepte el széltében-hosszában az udvart, köztük gyöngytyúkok lépkedtek sértődötten, meg-megeresztve, zsörtös háziasszonyok módján, egy durcás, zsémbes rikoltást. Kevélyen járkált a csűrajtó előtt a kakas, e mintaférj, hadfi és finom gavallér, csattogtatva fényes szárnyait, s büszke kukorékolással adva hírül a szívét dagasztó boldogságot, s időnként a földben kaparászva, majd nagylelkű hívogatással riasztgatva örökkön éhes feleségei és gyermekei hadát, mert kövér szemet talált.

Pedagógusunk szájában összefutott a nyál, amint fényűző téli étlapok eme pazar ígéretén végigtekintett. Lelkének éhes szeme előtt az udvar valamennyi röfögője már mint sült malac futkosott, jóízű pudinggal a hasában, sült almával a szájában; a galambokat e messze tekintő lélek kényelmes pástétomágy közepén látta, ropogós sült kéreg takarója alatt; a libák saját zsírjukban úsztak, a kacsák párosával költöztek a tepsikbe, s gyengéd házaspáronként pihentek a hagymamártás kegyes oltalma alatt. A kocákban a jövendő ragyogó oldalszalonnáit és gyenge, ízes sonkáit pillantotta meg, s egyetlen pulyka sem vonulhatott el szeme előtt anélkül, hogy ne látta volna benne a majdani módosan feldíszített pecsenyét, zúzájával a szárnya alatt, esetleg illatos kolbászokból font ékességgel a nyaka körül. De még a hajnal harsonája, a kakas is belekerült az egyik melléktepsibe, hátára fektetve, égnek meredő lábbal, mintegy ama tájakhoz esedezve, melyekhez lovagi lénye restellt volna fordulni addig, amíg élt.

Mialatt az elragadtatott Ichabod képzelete előtt mindez elvonult, s míg nagy zöld szemével végigtekintett a Van Tassel nyájas házát övező kövér réteken, a dús búza-, rozs-, hajdina- és tengeriföldeken meg a piros terméstől roskadó gyümölcsöskerteken, szíve sóváran szállt a hölgy felé, aki e birodalmat majdan örökli, s közben arra gondolt, mily gyorsan lehet majd mindezt készpénzzé tenni, a pénzt roppant vad pusztai birtokba fektetni, és a pusztaság közepén zsindelytetős kastélyokat építeni. Gyors képzelete már látta is álma megvalósulását: a virágzó Katrinát egy falka gyerek élén, háztartási limlomokkal megtömött, himbálódzó fazekakkal és vödrökkel körülaggatott szekrény tetején, magamagát meg egy hetykén lépkedő, csikajától körülnyargalt kanca hátán, amint éppen utaznak Kentucky, Tennessee vagy a jó ég tudja, mily vidék felé. De szíve akkor hódolt be igazán, amikor a házba lépett. Tágas, magas gerincű, de a tetőt mélyre eresztő épület volt, melyet az első hollandus telepesek ízlése szerint emeltek; a mélyen ülő falak felett kiugró ereszek a ház homlokzatán rossz idő esetén zárható tornácot fedtek. Cséphadaró, nyereg, mindenféle gazdasági szerszám volt itt felakasztva és hálók is, mivel a közeli folyóban halászni lehetett. A falak mentén – nyári használatra – padok álltak, az épület egyik végén rokka, a másikon nagy köpű jelezte, mily fontos munkák színhelye ez a porta. A tornácról Ichabod a hallba lépett, mely a ház központi része és lakóinak tartózkodási helye. Itt polcok hosszú sorára kirakott ónedények ragyogása kápráztatta a szemet. Az egyik sarokban hatalmas, fonásra váró gyapjúval tömött zsák állt, a másikban már kész szőttesek; a tengericsövek, szárított alma– és őszibarackfüzérek derűs koszorúkban a falra szögezve, piros paprikaláncok közt. A nyitott ajtón át az úriszobába is bekukkanthatott, ahol a karomlábú székek és fekete mahagóni asztalok úgy ragyogtak, mint a tükör; a kandalló előtt aszparáguszok rejtekében fényes, rézfogantyús parázsfogó, lapát és hasábfogó pecek pihent, műnarancs és kagylók díszítették a kandallópárkányt, fölötte sokszínű madártojásokból kötötte füzér függött; a szoba közepén óriási strucctojás csüngött alá, a szoba sarkába épített szekrény szándékosan nyitva hagyott ajtaja óezüst– és nemesporceán étkészletre engedett bepillantást.

Attól a pillanattól, hogy Ichabod tekintete a gyönyörűségnek eme tájaira esett, odavolt lelke békéje, s minden igyekezete arra irányult, hogy Van Tassel páratlan szépségű lányának kegyeit megnyerje. E törekvésben azonban több igazi nehézségre bukkant, mint aminőkkel a régmúlt kóbor lovagjának kellett megküzdenie; amannak ugyanis csak óriásokkal, varázslókkal, tűzokádó sárkányokkal volt dolga, s az effélék igazán könnyen legyőzhető ellenfelek; ezután pedig a lovagnak más feladata sem maradt, mint a vas– és bronzkapukon meg sziklakemény falakon át abba a kastélytoronyba hatolni, mely szíve hölgyét rejti. Mindezeken a gátakon a lovag oly könnyedén gázol keresztül, mint ahogy az ember egy karácsonyi pástétom közepéig eljut. A dolgok természetes rendjéből következik, hogy a hölgy tüstént kimondja a boldogító igent. Ichabod viszont egy kacér falusi teremtés meghódítását vette célba, kinek szívét szeszélyek és hóbortok szövevényes labirintusa védte, melyben folyvást újabb nehézségek és akadályok bukkantak elő, ezenfelül egy falka igazi húsból és vérből való félelmetes ellenséggel kellett megküzdenie – a falusi imádók nagyszámú hadával, akik mindegyike megszállva tartotta a hölgy szívének egy-egy bejáratát, mérges szemmel vigyázva egymás hadállásai, de közös támadásra készen minden új vetélytárssal szemben.

Valamennyiük közt a legfélelmetesebb volt a nagydarab, harsány, hepciás fickó, Van Brunt Ábrahám, hollandus becenevén Brom. Az egész környék hőseként ismerték, széltében beszéltek a mesés tettekről, amiket erejével és szívósságával véghezvitt. Széles vállú, nagy csontú fiú volt, rövid, hullámos fekete hajjal, kissé darabos, de nem kellemetlen fellépéssel, melyben tréfás kedv és némi fennhéjázás keveredett. Herkulesi alkatáról és lábai roppant erejéről Csontos Bromnak hívták – széltében ezen a néven ismerték. Híres volt arról is, hogy nagyszerűen értett a lovakhoz, oly ügyesen ülte meg őket, mint egy tatár. Legelső volt minden versenyen és kakasviadalon, s mivel a falusi életben a testi erő fölényt is szerez, minden vitának ő lett maga választotta bírája. Kalapját maga mellé téve, ítéleteit olyan képpel és hangon nyilatkozta ki, amely sem ellentmondást, sem föllebbezést nem tűrt.

Verekedésre, mulatságra mindig készen állt, de természetében inkább pajkosság volt, mint rosszindulat, és fölényeskedő érdessége mögött mindig huncut jókedv bujkált. Három-négy hasonszőrű cimborája mintaképének tekintette őt, ezek élén járta a vidéket, mérföldnyi körzetben nem eshetett verekedés vagy mulatság, melyben részt ne vettek volna. Hideg időben lengő rókafarkkal díszített szőrmesapkát viselt, s mikor a népek egy-egy falusi mulatságra gyülekezve messziről megpillantották ezt a vágtató lovascsapat közt imbolygó, jól ismert, taréjos fejfödőt, biztosra vehették, hogy riadalom készül. Brom és csapata néha éjfélidőn nyargalt el a falusi házak mellett, nagy rivalgással és kurjongatással, mint egy csapat doni kozák; ilyenkor az öreg hölgyek, akiket felriasztott álmukból a zenebona, addig füleltek, amíg a patkócsattogás odább csörtetett, s aztán felsóhajtottak:

„No persze, már megint Csontos Brom és bandája nyargalászik!”. A szomszédok a félelem, csodálat és szeretet vegyes érzelmeivel tekintettek rá, s ha a környéken valami bolond csíny vagy falusi verekedés fordult elő, fejüket csóválták, és biztosra vették, hogy Brom keze van benne. Egy idő óta ez a korhely hős faragatlan galantériái célpontjául a virágzó Katrinát szemelte ki, s bár szerelmi enyelgései egy mackó gyengéd simogatásaihoz és nyájaskodásaihoz hasonlítottak, hír szerint mégsem lelt a hölgy részéről teljes visszautasításra. Annyi bizonyos, hogy az ő udvarlása egyben jelt adott valamennyi jelölt visszavonulására, akik nem óhajtották egy oroszlán szerelmi útjait keresztezni. Így, ha egy-egy vasárnap estén a Van Tassel porta kerítéséhez kötve meglátták Brom lovát, biztos jeléül annak, hogy a gazda bent udvarol, vagyis „tüzet csihol”, a többi kérő bús szívvel mind odébbállt, más tájakra téve át a csata színterét.

Így félelmetes vetélytárssal kellett hát Ichabod Crane-nek megküzdenie, s mindent mérlegelve meg kell mondanunk, hogy nem egy nálánál kövérebb ember feladata volna a verseny, a bölcsebb pedig megtört szívvel állt volna félre. Az ő természetében azonban hajlékonyság és kitartás szerencsésen keveredett; szellemének lényege rugékony és szívós volt, mint a keljföljancsi: meghajolt, de sohasem tört meg; a legkisebb nyomásnak is engedett, de mihelyt az elmúlt, rucc! Máris egyenesen állt, magasabban tartva fejét, mint valaha.

Nyíltan hadat üzenni őrültség lett volna, hiszen az éppoly kevéssé tűrte, hogy szerelmi ügyeivel komédiázzanak, mint a harcos szerető, Achilles. Ezért Ichabod az udvarlásnak gyengéden rábeszélő módját választotta. Énekmesteri tisztének leple alatt gyakran megfordult a háznál. A szülők terhes jelenlététől, amely a szerető szívek sima útját oly gyakran megzavarja, nem kellett tartania. Balt Van Tassel megértő, engedékeny lélek volt. Lányát még a pipájánál is jobban szerette, mint okos ember és kitűnő apa tűrte, hogy a lány mindenben a maga feje szerint cselekedjék. Az ő jeles kis feleségének is éppen elég dolga akadt a háztartásban és a baromfiudvaron. A kacsák és libák – szokta volt mondani – bolondos jószágok, vigyázni kell rájuk, a lányoknak viszont van elég eszük, hogy vigyázzanak magukra. Így, míg a szorgos hölgy a házban serénykedett, vagy a tornác egyik végén a rokkát pörgette, Balt a másik végén esti pipáját szítta, és a csűrtető csúcsára szerelt fából faragott kicsi hadfi tevékenységeit figyelte, amint az karddal minkét kezében vitézül vívott a szelek ellenében. Eközben Ichabod a nagy szilfa alatt, a forrás mellett ostromolta a lányt, vagy az esthomályban sétálva udvarolt, mivel ez az óra különösképp kedvez a szerelmes ékesszólásnak.

Kijelentem, nem tudom, hogyan kell a hölgyek szívét megostromolni és megnyerni. E dolgok számomra mindig rejtélyes, csodás ügyeknek tűntek. Némely szívnek csak egy gyenge pontja, azaz bejárati ajtaja van; más szívekhez ezer út is vezet, vagyis ezerféleképp lehet beléjük jutni. Nagy diadalnak számít és roppant ügyességet igényel az előbbi elfoglalása is, de még ragyogóbb haditudományról tesz tanúbizonyságot az utóbbin aratott győzelem, hiszen ahhoz, hogy a vár birtokában is maradjon, emberünknek minden ajtó és ablak előtt külön csatát kell vívnia. Nem csekély hírnévre méltó az, aki ezer egyszerű szívet meghódít; viszont igazi hős az, aki teljes, elvitathatatlan uralmat nyer egy kacér hölgy szívén. Annyi bizonyos, hogy a félelmetes Csontos Brom nem jutott e hősök közé. Alighogy Ichabod Crane az udvarlók sorába lépett, nyilvánvalóan megcsappant a hölgy érdeklődése Brom iránt, a fiú lovát vasárnap esténként már nem látták a lányos ház kerítéséhez kötve.

Lassanként halálos viszály kelt közte és az Álmosvölgy preceptora közt. Brom, kinek természetében kétségkívül lakozott némi csiszolatlan lovagiasság, szívesen vitte volna a dolgokat nyílt háborúságig, s kettejük jogát a hölgyhöz szívesen rendezte volna a régmúlt kóbor lovagjainak igen tömör és egyszerű gondolatmenete szerint egy párviadallal, de Ichabod túlságosan ismerte ellenfele fölényes erejét, hogysem nyílt porondra lépett volna ellene. Kihallgatta a Csontost, amint azzal kérkedett, hogy „összehajtogatja a tanítót, és saját iskolája valamelyik polcára rakja föl”.

Ichabod, kellő óvatossággal, erre nem adott alkalmat. Konokul békés módszerében volt valami rendkívül kihívó, ami ellen Brom nem tehetett egyebet, mint hogy faragatlan humorából merítve, otromba tréfákat eszelt ki vetélytársa ellen. Ichabod a Csontos és vad lovasbandája személyes üldözésének céltáblája lett. Feldúlták addig békés birodalmát; betömték a kéményt, és ezzel kifüstölték az énektanfolyamot; éjnek idején, a fűzfagallyból és ablakpeckekből szerkesztett rettentő védőberendezés ellenére betörtek az iskolaépületbe, és úgy felforgattak mindent, hogy a szegény iskolamester méltán hihette, hogy a környék minden boszorkánya ott tartja összejöveteleit. De a legkínosabb az volt, hogy Brom egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy vetélytársát kedvese előtt nevetségessé ne tegye; gézengúz kutyáját képtelenül komikus vonyításokra tanította, s úgy vezette elő, mint Ichabod vetélytársát a zsoltároktatásban.

Így álltak hát a dolgok egy darab ideig, anélkül, hogy a versengő hatalmak viszonylagos helyzetében észrevehető változás következett volna be. Egy szép őszi délutánon Ichabod gondolatokba mélyedve ült magas székén, melyről mint trónusról szokta volt figyelni kis tudományos birodalma tevékenységét. Kezében pálcáját, a kényúri hatalom jogarát himbálta. Az igazságszolgáltatás nyírfavesszeje a csínytevők állandó félelemben tartása a trónus mögött három szögön pihent. A mester előtt, a katedrán pedig a lusta fickók személyi motozása során fellelt különféle csempészáruk és tiltott fegyverek hevertek, jelesül: félig megrágott almák, csúzlik, pörgőcsigák, légykalitkák és légiónyi apró ugróbéka. Ebből is kitűnt, hogy a terem nem sokkal előbb az igazságszolgáltatás valamely elrettentő aktusának volt színhelye; a tanulók most valamennyien szorgalmasan hajoltak könyveik fölé, vagy lopva, fél szemmel tanítójukat vigyázva suttogtak a könyvek mögött. A termet megülő zsibbadt csendet hirtelen egy néger megjelenése törte meg. Durván szőtt posztókabátot és nadrágot viselt, kerek tetejű kalapjának már csak romja volt meg, s ez úgy festett, mint Merkur sisakja; inas, elvadult, félig betört csikón ült, melyet kötőfékül használt kötéldarabbal kormányzott. Nagy patkócsattogás közt érkezett az iskolaajtó elé, hírül adva Ichabodnak, hogy aznap este szívesen látják vendégül a Mynheer Van Tassel házánál tartandó mulatságon, azaz lakomával egybekötött bálon. Miután a néger az üzenetet elmondta, a megbízatáshoz mért fontoskodó modorban és oly finom nyelvezettel, aminőre néger csak képes ily apró küldetés teljesítésekor, átugratott a patakon, és a völgy irányába szökellt tova küldetése jelentőségének és sürgősségének teljes tudatában.

E pillanattól fogva sürgés és zűrzavar lett úrrá az iskolaterem addigi nyugalmán. A Mester sietve hajszolta végig tanítványait leckéiken, nem törődve apró részletekkel; a fürgék a lecke felét is büntetlenül átugorhatták, a késlekedők hátulról kaptak egy-egy ösztökélést, hogy gyorsabban haladjanak, vagy hogy át tudjanak vergődni egy-egy testesebb szó buktatóján. Aztán a könyvek sarokba repültek, ahelyett, hogy szépen felsorakoztak volna a polcokra, tintatartók borultak fel, padok dőltek le, és az egész iskolát egy órával a szokásos idő előtt szabadjára eresztették; az ifjú had, mint az ördögfalka, fergetegként, visítva, zsibongva tódult ki a mezőre, élvezve váratlan felszabadulását.

A gáláns Ichabod meg legalább egy külön félórát szentelt az öltözésnek, legjobb és egyetlen, immár kissé rozsdásveretű fekete ruháját kefélve, tisztítva; majd fürtjeit hozta rendbe ama tükörroncs visszfényénél, amely a tanteremben függött. Hogy igazi lovagként mutatkozhassék kedvese előtt, kölcsönkérte akkori házigazdája, egy Hans Van Ripper nevezetű, mérges öreg hollandus gazda lovát, s így gálánsan, lóháton indult útnak, igazi kóbor lovag módján, kalandkeresésre.

Helyesnek tartom, hogy a lovagi hőstörténet szelleméhez híven, röviden leírjam hősünk és paripája külsejét, valamint felszerelését. Az állat, melyen ügetett, girhes igásló volt, amely már mindent túlélt, amit túlélni lehet, kivéve saját maga hamis természetét. Ösztövér volt és gubancos szőrű; rideg nyakán úgy állt a feje, mint kalapács a nyélen; rozsdás sörénye és farka csupa tompa folt, egyik szeméből kialudt a szembogár, és a holt golyó a szivárvány minden színét törte vissza, a másikból viszont ezer ördög szikrázott. Jobb napjaiban csupa tűz és temperamentum lehetett, erre mutatott a neve is: Puskapor. A mérges gazda, Hans Van Ripper, az egykori vad lovas, régebben ezt a lovát szerette legjobban, s lehet, hogy az ő mérge itatta át az állatot is; annyi bizonyos, hogy ebben a látszólag öreg és girhes gebében több rejtett ördögi tűz izzott, mint a környék akármelyik kancacsikajában.

Ichabod figurája jól illett az efféle paripára. Rövid kengyelvasa arra kényszerítette, hogy a nyeregkápáig húzza fel a térdét, két szögletes könyöke úgy meredt hátra, mint a szöcskeláb; ostorát függélyesen tartotta kezében, mint egy jogart, s amint a ló előreügetett, a lovas karjainak mozgása erősen emlékeztetett egy madár szárnycsapkodására. Kis méretű gyapjúkalap ült az orra tövén, csekély homlokát ugyanis alig lehetett másnak nevezni. Hosszú fekete kabátjának szárnyai csaknem a ló farkáig lobogtak hátrafelé. Így festett Ichabod és paripája, amint Hans Van Ripper kapuján kinyargalt, s valóban, ehhez fogható jelenséggel ugyancsak ritkán találkozhatik az ember fényes napvilágnál. Mint mondám, gyönyörű őszi nap volt, az ég tiszta és csendes, a természet gazdag aranyruhát öltött, s ehhez mindig a bőség képzeteit kapcsoljuk. Az erdők már a barna és sárga józan színeibe öltöztek, a kényesebb fák lombjaira a fagy a narancs, bíbor és skarlát ragyogó színeit festette. Magasan az égen vadkacsarajok húztak; a nyírfa– és feketedió berkekből mókusmakogást lehetett hallani, a közeli tarlóról meg időnként felhangozz a fürj méla füttye.

Az apró madarak búcsúlakomára gyülekeztek. A dús vigalomban repdesve, csiripelve, hancúrozva, a bőség és változatosság terített asztalán személyesen válogatva, szálltak bokorról bokorra, fáról fára. Hangos, civódó szóval ott röpdösött a nyíltszívű vörösbegy, zöldfülű vadászok kedvelt madara; ott volt a csicsergő rigók fekete falkája, az aranycsőrű harkály is karmazsin taréjával, fekete gallérkával, fényes tollruhában; meg a selymeg, piros pöttyel a szárnya, sárga folttal a farka végén és tollbóbitás vadászsapkájában; megjelent a lármás ficsúr, a kékszajkó is, vidám kék színű kabátban és fehér alsóban; rikácsolt, fecsegett, biccentett, bókolt, hajlongott, és úgy tett, mintha a liget minden dalnokával jóban volna.

Miközben Ichabod lassan ügetett célja felé, a bő éléstár ígéreteire mindig éber szeme élvezettel vette számba a vidám ősz kincseit. Az út mindkét oldalán almát látott; egy részük bódító bőségben még a fákon csüngött, más részük már kosarakba és hordókba rakva piacra szállításra várt, vagy hatalmas kupacokban állt készen, hogy a borsajtóba kerüljön. Távolabb hatalmas tengeriföldeket pillantott meg, az aranyló csövek előrekandikáltak sűrű levélrejtekükből, torták vagy sebtében sült pudingok ígéreteként. Alattuk, szép kövér hasukat a napnak fordítva, sárga tökök feküdtek, fényűző pástétomok dús reménységeit kínálva. Nemsokára hősünk kaptárak édes illatát árasztó hajdinamezőkhöz ért, s amint ezeken végigtekintett, lelkében a jövendő gyengéd ígéreteként jól megvajazott, mézzel vagy sűrített szörppel jól megöntözött, Katrina Van Tassel saját gyengéd párnás kacsói által készült palacsinták képe jelent meg. Amint elméjét sok édes, cukorral tetézett képzettel táplálta, Ichabod annak a hegyvonulatnak az oldalába ért, amely a Hudson-folyó néhány legszebb tájára tekint. Nyugat felé a nap széles korongja fokozatosan tűnni kezdett. A Tappan Zee széles öblének mozdulatlan és üvegsima víztükrén csak itt-ott nyújtotta meg a távoli kék árnyát egy-egy lágyan kelt hullám. Pár sárga felhő csüngött az égen, leheletnyi szellő sem mozdította őket. A látóhatár aranyos tündöklése fokozatosan tiszta almazöld színre változott, majd a déli mennybolt mély kékben ragyogott. A folyópart egyes szakaszai fölött meredő szakadékok erdő borította peremét még megvilágították a búcsúzó nap tétova, késő sugarai, még jobban kiemelve a sziklás oldalak bíborát és mélyszürke színét. A távolban egy vitorlás naszád ődöngött, nyilván a dagály sodrására bízva magát, hiszen vitorlái ernyedten, haszontalanul csüngtek az árbocokon. S mivel az ég tükörképe a csendes víz mentén mindenütt visszaragyogott, úgy tűnt, mintha a hajó az égen függene.

Ichabod estefelé érkezett Van Tassel úr kastélyába, amelyben akkorra már ott tolongott a környék színe-virága. Öreg gazdák – szikár, cserzett arcú fajta – háziszőttes kabátokban és térdnadrágokban, mesés óncsatokkal ékített óriási cipőkben. Mellettük apró, fürge, hervadt hölgyeik, szorosra kötött főkötőkben, hosszú derekú, rövid szoknyákban, háziszőttes alsószoknyákban, melyek ollókat, tűpárnákat, vidám színű kartonzsebeket rejtettek ráncaik közt. Gömbölyű leányzók, csaknem oly ódivatú öltözékben, mint anyáink; holmi városi újítás jelét csupán egy-egy szalmakalap, csinos szalag vagy netán fehér szoknya mutatta. A fiak rövid, szögletes szabású, kövér rézgombokkal díszített kabátot viseltek, hajukat a kor divatja szerint, hacsak tehették, angolnabőrrel fonták copfba, mivel az egész vidéken az a nézet uralkodott, hogy az angolnabőr a hajat hathatósan táplálja és erősíti. A nap hőse persze a Csontos Brom volt, aki Vadördög nevű kedvenc lován érkezett a mulatságra. Mint gazdája, úgy ez a ló is csupa tűz és huncutság volt – nem is tudott vele más bánni. Bromot egyébként széltében arról ismerték, hogy csakis az olyan hamis állatokat kedveli, amely ravasz fortélyokkal állandóan a lovas nyakát veszélyezteti. Szerinte engedelmes, jól betört ló nem méltó egy bátor fiúhoz. Örömmel időznénk a gyönyörűség ama világának leírásánál, amely hősünk szeme elé tárult, amikor Van Tasselék úriszobájába lépett. E varázs fő forrása nem a piros és fehér színekben virító, gömbölyű leányzók hada volt, hanem egy eredeti hollandus falusi uzsonnaasztal minden gyönyörűsége, teljes őszi pompájában. Minő roskadásig púpozott tálai a sokféle süteménynek, melyek titkát csakis a tapasztalt hollandus háziasszonyok ismerték! Volt ott kőttes fánk, gyenge kuglóf, ropogós és omlós csőröge, édes sütemény, sós sütemény, gyömbéres sütemény és a sütemények egész családfája.

Volt ott aztán almapástétom, őszibarack-pástétom és tökpástétom; mellette sonka és füstölt hús szeletben, továbbá ínycsiklandó tálak szilva-, őszibarack-, körte- és birsalmabefőttel, hogy ne is említsem a roston sült halak és sült csirkék légióit meg a tejes és tejszínes kancsókat, melyek mind olyan összevisszaságban gyülekeztek az asztalon, mint ahogy felsoroltam, középen a gőzpárát lehelő teáskannával – uramisten, hisz végére sem érek! Lélegzetet kellene vennem, hogy érdeme szerint fejezzem be a lakoma leírását, de már türelmetlenül vágyom mesém folytatására. Szerencsére Ichabod Crane nem sietett annyira, mint meséjének megörökítője, s így kellő áhítattal adózott minden csemegének.

Kedves és hálás teremtés volt: mint másnak az ivástól, neki az evéstől lett jókedve, s e jókedv arányában tárult egyre szélesebbre a szíve. Evés közben a szeme folyvást körbejárt, s repesett a szíve a gondolattól, hogy egy napon e szinte elképzelhetetlen gazdagság és fény urává lehet. Majd elgondolta, mily fürgén fordítana hátat az öreg iskolaépületnek, hogyan hányna fittyet Hans Van Rippernek és minden fösvény házigazdának, s hogyan hajítana ki minden kóbor pedagógust, aki bajtársnak merné szólítani.

Az öreg Baltus Van Tassel az elégedettségtől és jókedvtől széles arccal járt-kelt vendégei között, képe olyan kerekre és vidámra terült, mint a szüreti hold. Házigazdai kötelességeinek röviden, de nagy kifejezőerővel tett eleget, egy-egy kézfogással, vállveregetéssel, hangos kacajjal és buzdító sürgetéssel, hogy „Fogjatok csak hozzá, vegyetek bátran!”.

Ekkor a fogadószobából, vagyis a hallból felhangzottak a táncra hívó zene dallamai. Öreg, ősz hajú néger muzsikált, aki már több mint fél évszázada a környék vándorzenekarának szerepét töltötte be. Zeneszáma épp oly vén és viharvert, mint ő maga. Többnyire csak két vagy három húron fűrészelt, a vonó minden mozdulatát egy-egy fejbólintással kísérve s csaknem földig hajolva, sőt a lábával is dobbantva, amikor új pár sorakozott fel a tánchoz.

Táncművészetére Ichabod éppoly büszke volt, mint a hangjában rejlő kincsre. Egyetlen végtagja, egyetlen izma sem maradt tétlen, s ha az ember elnézte teljes gőzre fűtött, lazán összeszerkesztett alakját, amint a tánctermen végigcsörtetett, azt hihette, hogy a tánc áldott patrónusa, maga Szent Virtus, személyesen jelent meg a szeme előtt. Valamennyi néger őt bámulta. A gazdaság és szomszédság minden korú és termetű négere ugyanis szintén egybegyűlt a mulatságon, miáltal minden ajtót és ablakot egész gúlákba tömörült sok fényes fekete arc töltött meg, gyönyörködve a látványban, szemük fehérjét forgatva, fültől fülig érő vigyorgásban villogtatva ki fehér fogsorukat. Mi mást érezhetett e percben a lurkók ostorozója, mint vidámságot és örömet? – hiszen szíve hölgye volt a táncospárja, aki az ő szerelmes, pillantásait nyájas mosollyal hálálta meg. Brom, a Csontos, viszont szerelem és féltékenység verte szívvel, duzzogva ült a sarokban.

A tánc végzetével Ichabod figyelme bölcsebb emberek társaságára verődött, akik a tornác egyik végében a pipáját szívó Van Tassel körül gyűltek össze, és régmúlt időkről pletykáltak, a háború korának hosszú történeteire emlékezve. Ez a környék ama kiváltságos helyek közt tündökölt, ahol, történelem idején, bőven akadt krónikás rege és Nagy Ember. A háború alatt ugyanis itt húzódott az angol-amerikai front. Portyák színhelye volt, tele menekülttel, csordahajcsárokkal és mindenféle végbeli vitézzel. A háború óta viszont éppen elég idő telt el ahhoz, hogy minden mesélő a maga történetét az igazsághoz vajmi kevéssé illő, képzeletbeli díszítményekkel ékesítse fel, és az emlékezés homályos anyagából saját magát mintázza meg minden hadi vállalkozás hőseként.

Ilyen történetet mesélt a széles termetű, nagyképű hollandus, Doffue Martling, aki egy mellvédről ócska, kilencfontos vaságyúval már-már sikerrel eltalált volna egy brit fregattot, csak hát éppen a hatodik lövésnél fölpukkadt az ágyúcső. Egy másik idős férfiú – gazdagabb mynheer, semhogy nevét könnyelműen meg is említhetnők – a whiteplainsi csatában mint mestervívó rövid kardjával oly ügyesen védett ki egy puskagolyót, hogy tisztán hallotta is szisszenését a kardpenge körül, sőt azt is, amint a markolat mellett tovavillant. Bizonyítékul kész volt a markolatnál kissé meggörbült kardot közszemlére be is mutatni. De a csatában kitűnt több más férfiú is jelen volt, közülük nem egy azzal a meggyőződéssel, hogy jelentős szerepet vitt a háború győztes befejezésében.

De mindez eltörpült a kísértetekről és jelenésekről szóló történetek mellett, melyek ezután következtek. A környéken bőven akadt efféle legendakincs. E régi, eldugott, magányos településeken ritka bőséggel tenyésznek a helyi regék és babonák, másutt legtöbbjüket sárba tapodja az a gyorsan cserélődő népesség, amely hazánk egyéb helyein egymást szakadatlanul váltja. Falvaink legtöbbjében a kísértetek nemigen lelnek bátorításra, hiszen alighogy első álmuk után a másik oldalukra fordulnak sírjukban, életben maradt barátaik máris elköltöznek a környékről, s így, mikor megszokott éji sétájukra kelnek, már nem találnak ismerőst, akit meglátogathatnának. Valószínűleg ezzel magyarázhatjuk, hogy manapság más vidékről, mint az ősi hollandus telepek tájáról, csak nagy ritkán hallunk kísértetekről.

De mégis, e vidék természetfölötti történetekben való különleges bőségét kétségkívül az Álmosvölgy közelségének rovására kell írnunk. Ragályos már a szél is, amely e kísértetjárta helyről fúj, álmok és képzelmek levegőjét hozza, amely megfertőzteti az egész tájat. Az Álmosvölgy több lakója Van Tassel vendégei közt is megjelent, és szokásukhoz híven most is vad és csodákkal terhes legendákat huhogtak. Sok borzalmas történetet meséltek halottas menetről, gyásznyögésekről és jajgatásról, amit a szomszédos nagy fa közelében láttak és hallottak, ott ahol a szerencsétlen André őrnagy lelte halálát. A fehér lepelbe burkolt asszonyt is emlegették, aki a sötét szurdokot kísértette a Hollókő alatt, s akinek sikítását viharterhes téli éjszakákon gyakran hallották arról a helyről, ahol a hóban elpusztult. A történetek java természetesen az Álmosvölgy kedvenc kísértetétől, a Fejetlen Huszárról szólt, akiről legújabban is azt hallották, hogy megint járja a vidéket, és számos elbeszélő szerint éjszakánként a templomkertben a sírok közt pányvázza ki lovát.

Ez a templom, mivel oly elhagyatott helyen állt, nyugtalan szellemek kedvelt mulatóhelye. Magas dombon épült, fehér akácok és magas szilfák veszik körül, melyek rései közt fehér fala úgy virít elő, mint a magány árnya mögé vonult keresztényi tisztaság. A domb enyhe lejtéssel ereszkedik a magas fáktól övezett ezüstös víztükörhöz; a fák közt a Hudson kék dombjai tűnnek elő. Ha az ember e templom fűvel benőtt temetőkertjére tekint, bízvást hiheti, hogy a halottak békében pihennek itt. A templom egyik oldalán széles, erdős völgy terül el, ennek alján sziklák és leomlott fatönkök közt széles medrű patak kanyarog. A patak egyik árnyas szakaszán, nem messze a templomtól, valamikor régen fahidat ácsoltak; a hídhoz vezető utat, de magát a hidat is a föléje boruló fák úgy beárnyalják, hogy itt még nappal is csak félhomály, éjnek idején pedig félelmetes sötétség honol. A Fejetlen Lovasnak ez volt kedvenc kísértő tanyája, ezen a helyen találkoztak vele a leggyakrabban. Az erről szóló történetet az öreg Brouwer, a kísértetek legeretnekebb tagadója mesélte el; részletesen ecsetelte, miképp találkozott garázda útjáról az Álmosvölgy felé hazatérő lovassal, hogyan kellett mögéje a ló farára felülnie, hogyan vágtattak árkon-bokron, dombon-mocsáron át, amíg csak a hídhoz nem értek, hogyan változott hirtelen csontvázzá a lovas, hogyan vetette a ló az öreg Brouwert a patakba, s hogyan ugrott végül a csontváz mennydörgő dobbanással a fák fölött tova.

Ezt a történetet háromszorta csodásabb kalanddal licitálta túl a Csontos Brom, aki a nyargaló huszárt kóbor zsokénak nézte. Elmesélte, hogy valamelyik este, mikor a szomszédos Sing Sing faluból tartott hazafelé, utolérte ez az éjszakai lovas; ő egy tál puncsot ajánlva fogadásul versenyre hívta, és a versenyt meg is nyerte volna, hiszen Vadördög a kísértetlovat könnyen lehúzta, csakhogy mikor a hídhoz értek, a huszár megugrott, és egy tűzcsóvában eltűnt.

Ezek a mesék félhangon elmondva, ahogy a sötétben szoktak férfiak beszélgetni, miközben a hallgatók arcát csak itt-ott világítja meg a pipa felizzó parazsa, mély benyomást tettek Ichabod elméjére. Viszonzásul az utolérhetetlen szerzőből, Cotton Matherből idézett néhány részletet, megtoldva meséjét szülőállamában, Connecticutban esett csodás történetekkel, valamint álmosvölgybeli esti sétáin tapasztalt félelmetes látományokkal.

A mulatság most fokozatosan a végéhez ért. Az öreg gazdák családjuk tagjait szekérre pakolták, aztán egy ideig még hallatszott a kocsizörgés a völgy útjai meg a távoli hegyek felől. Az ifjú hölgyek némelyike a kedvelt legény mögött pótnyeregbe szállt, patkócsattogással keveredő vidám kacagásuk még sokáig visszhangzott a csendes erdei táj felől, majd fokozatosan elhalt, az iménti zajongás és mulatozás színhelye pedig ismét csöndbe és magányba burkolózott. Csupán Ichabod késlekedett még, mivel falusi szeretők szokásához híven arra várt, hogy bizalmas kettesben tölthessen még némi időt az örökösnővel. Meg volt győződve, hogy most már a siker biztos útján halad.

Nem tartok igényt rá, hogy elmondjam, mi történt e találkozásnál, mert valójában nem is tudom. De tartok tőle, hogy valaminek ugyancsak balútra kellett futnia, mivel hősünk, nem is hosszú idő múltán, tökéletesen kétségbe esve és reménye vesztetten kirohant. Ó, ezek a nők, ezek a nők! Talán az történt, hogy ez a leány csak kacér cselszövései egyikét játszotta? Lehetséges, hogy a szegény pedagógust csak cselből biztatta, hogy azután vetélytársa szívét nyerje meg? Ezt bizony csak a jóisten tudja, én nem. Egy szó mint száz, Ichabod olyan képpel lopakodott elő, mint aki a tyúkülőt dézsmálta meg, nem pedig egy csinos hölgy szívét. Pillantásra sem méltatva a falusi bőségnek ama képeit, melyeken éhes szemeit annyit legeltette egykor, egyenesen az iskolaistállóba ment, s roppant udvariatlan módon, néhány alapos ökölcsapással és rúgással kiterelte paripáját a kényelmes pihenőhelyéről, pedig a jó állat már éppen mélyen aludt, zab– és árpahegyekről, komló– és lóheremezőkről álmodozva.

Az éj legsötétebb, kísérteties óráján indult Ichabod hazafelé, nehéz szívvel és csüggedten. Útja a Marasztófalva fölött emelkedő magas hegyek oldalán vezetett – ugyane vidéken járt délután, s mily vidám szívvel! De most komor az éj, és komor ő maga is. Messze alatta terült el a Tappan Zee sötét, homályba mosódó roppant víztömege, felszínéről a part mentén egy-egy csendben horgonyzó hajó magas árboca emelkedett ki. A halálos éjféli csöndben a házőrző kutya ugatását még a Hudson másik partjáról is meghallotta, de oly elmosódottan és gyengén, hogy ez csak fokozta még azt a benyomást, hogy mily távol került az ember e hűséges társától is. Itt-ott álmából felriasztott kakas hosszúra nyújtott kukorékolása is felhangzott, messze-messze a hegyek ölén pihenő tanyák felől, s úgy tűnt, mintha álombeli hangot hallana. Az életnek úgyszólván semmi jelét nem észlelte maga körül, hacsak nem nagy ritkán a bús tücsökciripelést vagy a kecskebéka mély, tompa torokhangját, amikor a szomszédos mocsárban meg-megszólalt, úgy, mint akit nehéz álom nyom, és hirtelen a másik oldalára fordul.

A sok szellem– és kísértettörténet, amit délután hallott, most csapatostul rohanta meg emlékezetét. Az éj egyre sötétebb lett, a csillagok mintha letűntek volna az égről, vagy el-elbújtak a siető fellegek mögött. Még soha ennyire magányosnak, szomorúnak nem érezte magát. És egyre közelebb is ért a helyhez, melyet a legtöbb kísérteties történet színhelyeként jelöltek meg. Itt, az út közepén, óriási tulipánfa állt, amely messze a környező fák fölé emelkedve, határjelzőül is szolgált. Bütykös, fantasztikus alakzatban nőtt vastag ágai rendes fatörzsnek is beillettek, s hirtelen csavarodással hol a föld felé, hol megint az égnek tartottak. Ehhez a fához fűződött a szerencsétlen André tragikus története, akit itt fogtak el, s így mindenki André őrnagy fájának nevezte. Az egyszerű nép babonás tisztelettel vette körül, részben balcsillagzatú névadója sorsán szánakozva, részben pedig a különös látományok és gyászos siránkozások miatt, melyekről a fával kapcsolatban regéltek.

Amint Ichabod a félelmetes fához közeledett, fütyülni kezdett; füttyszavára választ vélt hallani – pedig csak egy szélroham süvített át a száraz ágak között. Mikor még közelebb ért, mintha valami fehérséget látott volna a fa törzsének közepén csüngeni; megállt és abbahagyta a fütyülést. De amikor valójában utánanézett a dolgoknak, észrevette, hogy a fát villám sújtotta, s a felhasított kéreg alól csupaszra került a fa fehér teste. Majd hirtelen nyögést hallott – megvacogott a foga, és térdét a nyereghez verte a remegés; pedig csak két erős faág súrlódott egymáshoz a szélben. Baj nélkül túljutott a fán. Csakhogy most új veszélyekkel kellett szembenézni.

Vagy kétszáz yardnyira a fától kis patak szelte át az utat, majd zsombékos, fákkal sűrűn benőtt szurdokba torkollt. Ez a hely Wiley mocsara néven volt ismeretes. A patakot néhány egymás mellé illesztett göcsörtös farönk hidalta át, s az útnak amaz oldalát, ahol a patak az erdőt érte el, barlangi sötétségbe borították a vadszőlőindákkal sűrűn benőtt tölgyek és vadgesztenyék. E hídon átkelni szörnyű megpróbáltatás-számba ment. Ezen a helyen ejtették ugyanis foglyul a szerencsétlen Andrét, e szőlőbokrok és vadgesztenyefák oltalma alatt álltak lesben azok az izmos parasztok, akik aztán lecsaptak rá. A patak azóta is kísértetjárta hely hírében áll, és szörnyű félelem fogja el az iskolás fiút, ha sötétedés után magányosan kell a patakon átkelnie.

Amint hősünk a patakhoz közeledett, szíve hevesen vert, de mégis, minden elszántságát összeszedve, lovát jó néhányszor oldalba rúgva, megpróbált a hídon gyorsan átnyargalni; ám a csökönyös vén jószág, ahelyett, hogy előrement volna, hátramozgásba kezdett, s oldalával a kerítésnek rohant.

Ichabod, kinek rettegését a késedelem csak fokozta, a másik oldal felé rángatta a gyeplőt, s szenvedéllyel rugdosta az állat oldalát az ellenkező irány felé; minden hiába, a paripa megindult ugyan, csakhogy az út másik oldala felé, szeder– és égerbokrok sűrűjébe.

Iskolamesterünk most az ostort és sarkantyút egyszerre alkalmazta a jó öreg Puskapor ösztövér bordáin, mire az állat fújva és horkantva előrerohant ugyan, de pont a híd előtt oly hirtelen állt meg, hogy feje felett csaknem átvetette lovasát. Éppen ebben a pillanatban Ichabod érzékeny fülét a híd felől lottyanó lépések zaja ütötte meg. S ekkor a berek sötét árnya alatt iszonyú, idomtalan, fekete és feltornyosuló valaminek körvonalait pillantotta meg. A valami nem mozdult, úgy látszott, hogy a félhomályban résen áll, hogy mint gigászi szörnyeteg az utasra vesse magát. A megrettent pedagógus fején minden hajszál égnek meredt a borzadálytól. Mit tegyen? Visszafordulni, menekülni már késő, s különben is, kísértet vagy gonosz szellem elől – feltéve, hogy az akadt útjába – úgysincs menekülés, hiszen azok a szél szárnyán repülnek. Ezért, a bátorság némi látszatát magára erőltetve, dadogva megszólalt: „Ki vagy?”. Nem kapott választ. Még izgatottabb hangon megismételte a kérdést. Megint nem érkezett válasz.

Újra megsarkantyúzta a hajthatatlan Puskapor oldalát, és szemét lehunyva önkéntelen buzgósággal egy zsoltárdallam éneklésébe fogott. Ekkor a hősünk rémületét okozó sötét árny is megmozdult, s egyetlen iramodással meg szökelléssel az út közepén termett. Bár az éj sötét volt és komor, az ismeretlen alakjának körvonalait most már valamennyire ki lehetett venni. Hatalmas termetű lovasnak látszott, aki jól megtermett fekete lovon ült. Semmi jelét nem mutatta sem ellenséges, sem barátságos szándéknak, csak éppen az öreg Puskapor vak oldala mellé szegődött, aki addigra már leküzdötte félelmét és csökönyösségét.

Ichabod, ki ehhez az éjféli útitárshoz vajmi kevés kedvet érzett, s kinek most eszébe jutott Csontos Brom, kalandja a Nyargaló Huszárral, meggyorsította lova lépteit, remélve, hogy maga mögött hagyhatja az éji lovast. Ám az idegen is ugyanolyan gyors ügetésbe kezdett. Ichabod megállt, majd lépésben poroszkált, gondolva, hogy hátramarad – de ugyanígy tett a másik is. Most már hősünk szíve összeszorult; újra megpróbálta zsoltárosénekeit dalolni, de szikkadt nyelve a szájpadlásához tapadt, egyetlen zengzetet nem tudott kiadni. Kitartó útitársának konok, rosszkedvű hallgatásában volt valami titokzatos, valami borzasztó. Hamarosan ki is derült a hallgatás félelmetes oka. Mikor a lovasok egy emelkedőhöz értek, ahol az ég világosabb hátterében Ichabod útitársa köpenybe burkolt, óriás termetének körvonalait kivehette, rémülettel vette észre, hogy az alaknak – nem volt feje! És rémülete még fokozódott, amikor meglátta, hogy a fej, melyet a lovasnak a vállán kellett volna viselnie, ölében, a nyeregpánthoz támasztva pihent. Ichabod rémülete most már borzadállyá fokozódott, s ezért ostorcsapások és rúgások özönét záporozta Puskaporra, remélve, hogy gyors iramodással elhagyhatja útitársát, de a kísértet gyors nyargalással mellette maradt. Ekkor bősz vágtába kezdtek mindketten, árkon-bokron át; csak úgy repült a kő, és szikrázott a patkó minden ugratásnál. Ichabod vékony öltönyének szárai lobogtak a szélben, míg ő maga hosszú, sovány testével előreborult a ló nyakán, hogy ezzel is könnyítse a menekülést.

A lovasok most elérték az Álmosvölgybe kanyarodó utat; de Puskapor, mintha démon szállta volna meg, nem erre, hanem ellenkező irányba, a bal oldali lejtős útra tért. Ez az út homokos völgyön át vezet, mintegy negyedmérföldnyi szakaszon a két oldalát szegélyező fák árnyékában halad, majd eléri a kísérteties történetekről nevezetes hidat; a mögött domborodik már a zöld tető, melyen a fehérre meszelt templom áll.

Mind ez ideig az ügyetlen lovasnak a ló rémülete némi előnyt adott a hajszában. De amikor a völgyön át vezető út felénél tartottak, elszakadt a nyeregtartó heveder, s érezte, hogy a nyereg kicsúszik alóla. Megpróbálta ugyan a kápánál fogva tartani, de ez hiú kísérlet maradt. Épp hogy idejében megkapaszkodott Puskapor nyakában, a nyereg máris a földre hullt – hallotta, amint üldözője végigtapos rajta. Ekkor egy pillanatra ugyan átvillant agyán a Hans Van Ripper haragjától való rémület, mivel a gazda vasárnapi nyergét hagyta el – de hát hosszabb idő most nem jutott ilyen apró félelmekre, hiszen a kísértet már a sarkába ért, s mint afféle kocalovas, hősünk csak nagy üggyel-bajjal tudott a ló hátán megkapaszkodni, hol jobbra, hol balra csúszva, hol meg a ló éles gerincére zökkenve oly erővel, hogy majd kettészakadt belé.

Egy tisztás felbukkanása a fák közt most azzal kecsegtette, hogy a templomhoz vezető híd már nem lehet messze. Egy csillag reszketeg, ezüst visszfénye a patak vizében meggyőzte, hogy nem tévedett. Majd a túloldalon megpillantotta a fák törzse közt halványan előfehérlő templomfalakat. Jól emlékezetébe idézte a helyet, ahol a Csontos Brom-mal versenyre kelt kísértet eltűnt. „Csak a hidat érhetném el – gondolta Ichabod –, meg volnék mentve.” De abban a pillanatban már hallotta is, hogy a fekete paripa, zihálva és fújva, egész közel a sarkába ért; forró leheletét is érezni vélte. Újabb görcsös rúgás Puskapor bordái közé, s a ló máris a hídra ugratott, majd végigmennydörögve a visszhangzó deszkákon, a másik oldalra ért. Most Ichabod hátranézett, várva, hogy üldözője a dolgok rendje és módja szerint kénköves láng között eltűnjön. Ehelyett azt látta, hogy a gonosz szellem éppen abban a pillanatban felemelkedik a kengyelben, és tulajdon fejét hajítja felé! Ichabod megpróbálta kicselezni a borzasztó lövedéket, de már későn. Iszonyú csattanással pont homlokon találta, és fejjel lefelé a porba döntötte, míg Puskapor, a fekete paripa és a kísértetlovas forgószélként száguldottak tova.

Másnap reggel az öreg lovat nyereg nélkül és a lába elé hullt kantárral a gazda kapuja előtt találták meg, amint éppen józanul ropogtatta a füvet. Ichabod viszont nem jelent meg a reggelinél, majd eljött az ebédidő is, de Ichabodnak még mindig se híre, se hamva. A gyerekek eljöttek az iskolába, tétlenül lődörögtek a patak partján, iskolamesterüknek nyoma sem volt. Ekkor már Hans Van Ripper némi nyugtalanságot érzett a szegény Ichabod, valamint nyergének sorsa miatt. Nyomozni kezdtek, s a szorgos kutatás eredményt is hozott.

A templomhoz vezető út egyik szakaszán megtalálták a sárba tiport nyerget. Mélyen e talajba vágódott patkónyomok vezettek egészen a hídig, szédítően gyors nyargalásról tanúskodva; a hídon túl, a patak partján, azon a helyen, ahol egy kiöblösödésben a legmélyebb és legfeketébb a víz, megtalálták a balsorsú Ichabod kalapját. Közvetlenül a kalap mellett egy összezúzott tök hevert.

Felkutatták a patakot is, de az iskolamester hulláját nem találták meg. Hans Van Ripper, mint az iskolamester földi hagyatékainak gondnoka, megvizsgálta a bugyrot, mely összes földi javait tartalmazta. E javak jegyzéke: két és fél ing; két nyakravaló; egy vagy két pár gyapjúharisnya; egy ócska kordbársony térdnadrág; egy rozsdás beretva; erősen szamárfüles zsoltároskönyv; egy rekedt hangsíp. Az iskolaépület bútorzata és könyvei községi tulajdont képeztek, a következő kötetek kivételével: „A boszorkányság története” Cotton Mathertől, „Új-angliai almanach”, valamint egy álomfejtő és jövendőmondó könyv. Ez utóbbi kötetben erősen telefirkált és pacás miniszterpapír rejtőzött, emlékéül ama eredménytelen erőfeszítésnek, melyek a Van Tassel örökösnő tiszteletére szánt versek lemásolására fejtettek ki. A mágia ezen műveit a költő macskakaparmánnyal együtt Hans Van Ripper a lángok martalékául vetette, s egyben elhatározta, hogy gyermekeit többé nem küldi iskolába, megjegyezve, hogy ebből az egész írás-olvasásból semmi jó nem származik. Pénzét, ami kevés lehetett (bár negyedévi fizetését egy-két nappal előbb kapta meg), eltűnése idején bizonyára magánál hordta az iskolamester.

A rejtélyes esemény a következő vasárnapon sok találgatásra adott alkalmat a templomban.

Bámészkodók és pletykázók csoportjai verődtek össze a templomkertben, a hídnál és azon a helyen, ahol a kalapot meg a tököt megtalálták. Emlékezetbe idézték Brouwer, a Csontos és még egy csomó ember elbeszéléseit, valamennyit szorgosan egybevetették, fejüket csóválták és arra a következtetésre jutottak, hogy Ichabodot a Nyargaló Huszár ragadta el. Mint legényembert, aki adósságot sehol hátra nem hagyott, hamar elfeledték. Az iskolát a völgy másik részébe helyezték, új pedagógus uralma alá. Igaz, egy öreg gazda, éppen az, akinek elbeszéléséből a kísérteties történet ránk maradt, jó pár évvel utóbb New Yorkban tett látogatásáról azzal a hírrel jött haza, hogy Ichabod Crane még mindig él, hogy a környéket részben a Hans Van Rippertől és a kísértettől való félelmében hagyta el, részben pedig ama szívfájdalom miatt, mely azzal érte, hogy az örökösnő oly hirtelen adta ki az útját; hogy innen távoli országrészbe költözött, ott is tanított, közben elvégezte a jogot, ügyvédi oklevelet szerzett, politikus lett, választási harcokban vett részt, írt az újságokba, s végül kinevezték a Tyúktörvényszék bírájává.

Csontos Brom is, aki nem sokkal vetélytársa eltűnése után diadallal oltárhoz vezette a virágzó Katrinát, egyes megfigyelők szerint igen sokatmondóan bólogatott, amikor Ichabod történetére terelődött a szó, és derűsen felkacagott, valahányszor a tököt említették; így hát egyesek gyanítani kezdték, hogy többet tud a dologról, mint amennyit el akar mondani. De az öreg falusi asszonyok, akik az efféle dolgok legilletékesebb bírái, a mai napig is azt állítják, hogy Ichabod Crane-t természetfölötti erők tüntették el, és téli estéken a tűzhely mellett környékszerte szívesen mesélik ezt a történetet. A híd még inkább, mint valaha, babonás félelem tárgya lett. Ez lehet az oka, hogy az utat néhány éve áthelyezték úgy, hogy most a malomtó mentén visz a templomhoz. Az elhagyatott iskolaépület hamarosan düledezni kezdett, s ezt a helyet, mint mondják, gyakran kísérti a szerencsétlen pedagógus szelleme, és a parasztfiúk, amikor csendes nyári estéken a mezőről hazafelé ballagnak, gyakran azt képzelik, hogy az ő hangját hallják a távolból, amint bús zsoltáros dallamot kántál az Álmosvölgy csendes magányában.

Utóirat

mely Knickerbocker úr hagyatékában találtatott, saját keze írásával

A fenti történetet csaknem szó szerint úgy írtam le, ahogy azt az ódon Manhattoes, vagyis New York város tanácsának ülésén hallottam elbeszélni: az ülésen sokan részt vettek a város legbölcsebb és legjelesebb polgárai közül. A mesélő kellemes külsejű, kopottas, úriemberforma öreg férfiú volt, pepita ruhában, szomorkásan tréfás arckifejezéssel; erősen gyanakodtam, hogy szegény ember lehet, mivel annyira erőlködött, hogy a többieket szórakoztassa. A mesét általános nevetés és helyeslés követte, főként néhány helyettes városatya részéről, akik az idő nagyobb részét szundikálással töltötték. De volt egy magas, száraz képű, komor tekintetű öregúr, aki mindvégig komoly, sőt szigorú arcot mutatott; időnként karba fonta kezét, ingatta a fejét, és a padlóra tekintett, mintha bizonyos kételyeket táplálna elméje. Ama megfontolt emberek egyike volt, akik csupán indokolt esetben nevetnek, és csakis akkor, ha a törvény és a ráció mellettük áll. Mikor a társaság többi tagjának vidámsága elült és a csend újra helyreállt, emberünk, egyik könyökét a szék karfájára, másik karját csípőre téve, csekély, de igen tudósan ható fejmozdulattal és szemöldökrándítással megkérdezte, mi a történet morálja, és minek bizonyítására szolgál.

A mesélő, aki fáradalmai végeztével frissítőként éppen egy pohár bort emelt az ajkához, néhány pillanatra megállt, végtelen tiszteletet sugárzó arckifejezéssel a kérdezőre tekintett, poharát lassan az asztalára helyezte, és kifejtette, hogy a történet, igen logikusan, azt szándékszik bizonyítani, hogy:

– Nincs az életben olyan helyzet, amelynek ne volnának előnyei és örömei – feltéve, hogy a tréfát úgy fogadjuk el, ahogy ér bennünket; következésképp, aki kísértethuszárokkal nyargal versenyt, könnyen zabolátlan lovon találhatja magát; ergo, ha egy falusi iskolamester kosarat kap egy hollandus örökösnő kezéből, biztosra veheti, hogy magas polcra jut valamely államhivatalban.

A megfontolt öregúr még tízszer szorosabbra vonta szemöldökét e magyarázat után, minthogy a szillogizmus érvelése mélyen zavarba hozta; közben, úgy vettem észre, a pepitaruhás kissé szemtelen diadalérzettel bámult vissza rá. Végül az öregúr megjegyezte, hogy mindez rendben is volna, de a történet mégis kissé extravagánsnak tűnik – egy-két részletének valóságában kételkedik.

– Szavamra, uram – válaszolta a mesélő –, ami azt illeti, jó felét magam sem hiszem.

Lutter Tibor fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre