(Az alábbi kéziratra Richard H. Johnson, Ph.D., a bostoni Cabot Archeológiai Múzeum elhunyt kurátorának hagyatékában bukkantak rá.)

I.

Nem valószínű, hogy Boston lakosai – vagy bármely figyelmes olvasó a világban – valaha is elfelejtenék a Cabot Múzeumban történt különös eseményeket. Az újságok részletes beszámolói arról a pokoli múmiáról, az ősi és iszonyatos híresztelések homályos utalásai, az 1932 során tapasztalt morbid érdeklődéshullám és a szekták aktivitása, no meg a két tolvaj szörnyű sorsa ugyanazon év december 1-jén: mindezek együttesen olyan mítoszt teremtettek, amelyet, csakúgy, mint más rejtélyeket, generációról generációra örökít át szájról szájra a néphagyomány, s melyek köré szörnyűséges elméletek burka szövődik.

Úgy tűnik, azzal is tisztában van mindenki, hogy a betetőződő borzalmakról közölt publikus beszámolókból elhallgattak valami létfontosságú és kimondhatatlanul iszonyatos körülményt. Túl gyorsan hessegették el azokat a nyugtalanító célzásokat, melyek a két holttest egyikének állapotára céloztak – emellett a múmia további sorsa sem kapott akkora hírverést, amilyet az eset hírértéke megindokolt volna. Az emberek azt is szokatlannak találták, hogy a múmiát sosem állították vissza. Napjaink tökélyre fejlesztett preparálási eljárásait figyelembe véve meglehetősen átlátszó indoknak tűnt, hogy a leletet leromlott állapota miatt nem lehet a továbbiakban kiállítani.

A múzeumi kurátori tisztségemnél fogva én feltárhatok valamennyi elhallgatott körülményt, de ezt nem fogom megtenni a halálom napja előtt. Vannak a világnak és az univerzumnak olyan dolgai, melyek jobb, ha rejtve maradnak az emberek többsége előtt; ebben mindannyian – múzeumi alkalmazottak, orvosok, riporterek, rendőrök – egyetértettünk, amikor mind szembesültünk az iszonyattal. Ám ugyanakkor nem lenne helyénvaló, ha egy ekkora tudományos és történelmi jelentőségű felfedezés mindörökre megörökítetlen maradna; ezért készítettem el ezt a beszámolót az igazán elhivatott kutatók számára. Elkészülte után be fogom tenni a többi irat közé, melyeket csak a halálom után fognak megvizsgálni – a hagyatéki végrehajtók belátására bízom, mi lesz a sorsuk. Bizonyos fenyegetések és az elmúlt hetek különös eseményei miatt az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az életemet – akárcsak a többi múzeumi alkalmazottét – komoly veszély fenyegeti egyes ázsiai, polinéz és más, különböző titkos szekták ellenséges fellépése miatt; ennélfogva könnyen lehet, hogy a hagyatéki végrehajtóimnak már nem kell sokat várniuk. [A végrehajtó megjegyzése: Dr. Johnson hirtelen és meglehetősen rejtélyes szívroham áldozata lett 1933. április 22-én. A múzeum preparátora, Wentworth Moore az azt megelőző hónap közepén eltűnt. Ugyanazon év február 18-án dr. William Minot-ot – aki az ügy során elvégzett boncolást felügyelte – hátulról leszúrták, és a rákövetkező napon meghalt.]

Úgy gondolom, ez az iszonyatos história valójában már 1879-ben kezdetét vette – még jóval az én kurátori időszakom előtt –, amikor a Távol-Keleti Hajóstársaság a múzeum rendelkezésére bocsátotta azt a szörnyű, titokzatos múmiát. Már maga a felfedezése is hátborzongató és vészjósló körülmények között történt: egy ismeretlen eredetű és hihetetlenül ősi kripta mélyén bukkantak rá a Csendes-óceán közepén, egy váratlanul a felszínre emelkedett földdarabon.

1878. május 11-én Charles Weatherbee, az új-zélandi Wellingtonból a chilei Valparaiso felé tartó Eridanus nevű szállítóhajó kapitánya, felfedezetlen és minden jel szerint vulkanikus eredetű szigetre bukkant, amely egyetlen térképen sem volt feltüntetve. Meglehetősen feltűnő módon emelkedett ki a vízből; alakja egy csonka kúpéra emlékeztetett. A Weatherbee kapitány vezetésével partra szálló expedíció a göröngyös lanka megmászása közben azt a következtetést vonta le, hogy a sziget már hosszú ideje lehetett a víz alatt; a hegytető pedig valamilyen közelmúltban lezajlott, talán földrengés okozta pusztítás jeleit mutatta. A szanaszét heverő törmelék között hatalmas, minden jel szerint mesterségesen megmunkált kőtömbökre bukkantak, majd rövid kutatás után történelem előtti időkből származó, ciklopszi stílusban épült kőfalmaradványokat tártak fel, melyekhez hasonlót csak egyes csendes-óceáni szigeteken találhatunk, és amelyek nagy rejtélyt jelentenek az archeológusok számára.

A tengerészek végül egy hatalmas kőkriptához jutottak; megítélésük szerint valaha egy sokkal nagyobb épület része lehetett, és eredetileg mélyen a föld alatt terült el. A kripta egyik sarkában ott kuporgott a hátborzongató múmia. Rövid pánik után (melyet részben a falon olvasható faragások váltottak ki) a férfiak rávették magukat arra, hogy a hajóra vonszolják a múmiát, bár csak félelemmel és utálkozva voltak képesek hozzáérni. A test közelében, mintha valaha a ruhái közé rejtették volna, ismeretlen fémből készült henger feküdt, amely egy ugyanolyan ismeretlen eredetű, vékony, kékesfehér hártyából álló tekercset tartalmazott, melyre valamilyen szürkés, meghatározhatatlan festékanyaggal különös szimbólumokat róttak. A hatalmas kőpadló közepén egy csapóajtó körvonalai látszódtak, de a felderítők nem rendelkeztek a szükséges felszereléssel a megmozdításához.

A felfedezésről szóló szórványos hírek eljutottak az akkoriban alapított Cabot Múzeumhoz is, amely azonnal megtette a szükséges lépéseket a múmia és a henger megszerzése érdekében. Pickman kurátor személyesen utazott el Valparaisoba és kibérelt egy szkúnert a kérdéses kripta felkutatására, de nem járt sikerrel. A sziget jelzett helyén csak az óceán megszakítatlan víztömege hullámzott, s a kutatók kénytelenek voltak levonni a következtetést, hogy a szigetet a felszínre lökő szeizmikus erők most ugyanúgy süllyesztették vissza a nyirkos sötétségbe, ahol számlálatlan korszakokon át nyugodott. A mozdíthatatlan csapóajtó rejtélye immár örökre megfejtetlen marad. A múmia és a henger viszont megmaradt – s az előbbit 1879 novemberében ki is állították a múzeum múmiákat bemutató csarnokában.

A Cabot Archeológiai Múzeum, amely az ősi és ismeretlen civilizációk azon maradványait őrzi, melyek kívül esnek a művészeti alkotások körén, kicsi és nem túlságosan ismert intézmény, noha tudományos körökben komoly tekintélynek örvend. Boston exkluzív Beacon Hill-i negyedének kellős közepén áll – a Mt. Vernon Street-en, Joy közelében –; egy korábbi privát udvarház ad neki otthont, melyet hátul egy szárnnyal bővítettek ki. A múzeum jelenléte még a legszigorúbb szomszédokat is büszkeséggel töltötte el, egészen a közelmúltban bekövetkezett szörnyű eseményekig, melyek nem kívánt hírnevet kölcsönöztek neki. A múmiák csarnoka az eredeti udvarház (melyet Bulfinch tervezett és 1819-ben húzták fel) nyugati negyedében található a második emeleten, és a történészek és antropológusok joggal tartják róla, hogy egész Amerikában ez a legnagyobb ilyen jellegű gyűjtemény. Megtalálható itt az egyiptomi balzsamozási technika valamennyi képviselője a legkorábbi szakkarahi példányoktól a legutolsó, nyolcadik századi kopt próbálkozásokig; számos más kultúra múmiái, beleértve az Aleut-szigetek nemrég felfedezett prehisztorikus indián maradványait; agonizáló, gipszbe zárt pompeji alakok a fullasztó hamuval lepett romok alól; természetes úton mumifikálódott tetemek a Föld minden részének bányáiból és ásatásairól – groteszk, haláltusát vívó testhelyzetükből sugárzik az élve eltemetés iszonyata –; röviden: minden, amit csak egy ilyen jellegű gyűjtemény tartalmazhat. Természetesen 1879-ben még nem volt olyan leletgazdag, mint manapság, de már akkoriban is figyelemreméltó volt. A gyűjtemény fő attrakciója és legkibogozhatatlanabbul rejtélyes darabja azonban mindig is az a megrázó dolog maradt, amelyre azon a tiszavirág-életű, tengerszülte szigeten és annak ősi, ciklopszi kriptájának a mélyén bukkantak rá.

A múmia ismeretlen rasszú, középtermetű férfié volt, aki különös, kuporgó pózt vett fel. Az arc, melyet félig eltakartak a karomszerű kezek, messze előugró állkapoccsal rendelkezett, és az aszott vonások olyan iszonyatos félelemről árulkodtak, hogy kevesen tudták megrendülés nélkül szemügyre venni. A szemek csukva voltak; a szemhéjak szorosan rázáródtak a kiguvadó szemgolyókra. Néhány hajszál és egy kis szakáll megmaradt – tompa, jellegtelen szürke színük volt. Tapintásra félig bőrszerű, félig kőkemény volt, megoldhatatlan rejtélyt jelentve azon specialisták számára, akik a balzsamozási technika mikéntjét szerették volna megfejteni. Néhol egész darabok hiányoztak belőle az eltelt idő és a bomlás eredményeként. Itt-ott különleges anyagból készült, ismeretlen szövési technika nyomait hordozó rongyfoszlányok tapadtak a testhez.

Nehéz megmondani, mi kölcsönzött számára oly végtelenül borzalmas és visszataszító jelleget. Részben talán a határtalan kor és a totális idegenség halvány, meghatározhatatlan aurája okozta, amely olyan érzést keltett a szemlélőben, mintha szörnyű, feketesötét, kifürkészhetetlen mélységbe pillantana; de leginkább a félig elfedett, szögletes, redőzött arcon tükröződő páni félelem volt az oka. A végtelen, embertelen, kozmikus rettegés eme elképesztő megnyilvánulása akaratlanul is e nyugtalanító rejtély felett való meddő találgatásokra sarkallta a szemlélőt.

Azon kitüntetett kevesek számára, akik a Cabot Múzeum visszatérő látogatói közé tartoztak, az ősi, elfeledett világ ezen relikviája hamarosan egészségtelen hírnévre tett szert, bár az intézmény zárkózottsága és visszafogott szabályzata megakadályozta azt, hogy a „Cardiffi óriáshoz” [1] hasonló populáris szenzáció váljék belőle. A múlt században a közönséges szenzációhajhászás még nem fertőzte meg annyira a tudományt, mint manapság. Természetesen számos szaktekintély próbálta meg beazonosítani a rettenetes tárgyat, de egyikük sem járt sikerrel. Számos teória keringett a kutatók körében egy eltűnt csendes-óceáni civilizációról, melynek létezését a Húsvét-szigeteki szobrok, valamint a Ponape és Nan-Matol [2] gigászi építményei igazoltak; a tudományos folyóiratok tele voltak változatos és gyakran ellentmondásos elméletekkel egy korábbi kontinens létezéséről, melynek csúcsai alkotják ma Melanézia és Polinézia miriádnyi szigetét. Egyszerre volt szórakoztató és elképesztő azoknak a dátumoknak a változatossága, melyeket a tudósok ehhez a feltételezett eltűnt kultúrához – vagy földrészhez – kötöttek; Tahiti és pár másik sziget mondavilága azonban tartalmazott néhány meglepően sokatmondó utalást.

Ugyanilyen érdeklődés vette körül azt a rejtélyes hengert és az ismeretlen hieroglifákkal telerótt, zavarba ejtő tekercset, melyeket most a múzeum könyvtárában őriztek gondosan. Nem fért hozzá kétség, hogy kapcsolatban állnak a múmiával, és hogy megfejtésük révén alighanem az összeaszott borzalmaihoz kötődő rejtély is megoldást nyerhet. A henger, amely kb. négy hüvelyk hosszú és hétnyolcad hüvelyk átmérőjű volt, különös, szivárványszínekben játszó fémből készült, amely ellenállt mindenfajta vegyi analízisnek és egyetlen anyaggal sem lépett reakcióba. Ugyanilyen fémből készült kupak fedte le, és dekoratív – valószínűleg szimbolikus természetű – vésetek borították, melyek valamilyen elképesztően idegen, paradox és nehezen körülírható geometria szabályait követték.

Nem volt kevésbé rejtélyes a benne lévő tekercs sem – takaros, kékesfehér, analizálhatatlan hártya, melyet egy vékony, a hengerével azonos fémből készült rúd köré tekertek, és kitekerve kb. két láb hosszú volt. A jókora, sűrűn írt hieroglifák, melyek a tekercs közepén keskeny sorokban haladtak lefelé, és melyeket egy szürke, beazonosíthatatlan pigmenttel írtak vagy festettek fel az anyagra, teljesen ismeretlenek voltak a nyelvészek és paleográfusok számára egyaránt; habár a fénymásolatukat elküldték a tudományág valamennyi jeles képviselőjének, senkinek sem sikerült megfejtenie őket.

Kétségtelen, hogy néhány tudósnak – akik szokatlanul nagy hozzáértésről tettek tanúbizonyságot az okkultizmussal és mágiával kapcsolatos szakirodalom terén – sikerült bizonyos halvány hasonlóságra bukkanniuk a hieroglifák és egyes ősi szimbólumok között, melyeket olyan ősi, elfeledett, ezoterikus szövegek említenek, mint például az Eibon könyve, amely a legendák szerint az elfeledett Hyperboreából származik; a Pnakotikus Kéziratok, melyek állítólag az ember előtti korból maradtak ránk; és az őrült arab, Abdul Alhazred szörnyű és betiltott Necronomiconja. Ezek a hasonlóságok azonban nem voltak mindenki számára meggyőzőek, és mivel az okkult tudományoknak eleve nem adnak nagy hitelt, meg sem próbálkoztak azzal, hogy a hieroglifák másolatát a misztikus tanok specialistáihoz is eljuttassák. Pedig, ha erre már akkor sort kerítettek volna, talán az egész ügynek más lett volna a kimenetele; valójában ha von Junzt iszonyatos Unaussprechlichen Kulten-jének akár csak egyetlen olvasója is ránézne azokra a hieroglifákra, abban a pillanatban meglátná az összefüggést. Csakhogy akkoriban még alig páran olvasták azt a förtelmet; az eredeti düsseldorfi kiadás (1839) és a Bridewell-fordítás (1845) betiltása, illetve a Golden Goblin Kiadó cenzúrázott reprint kiadása (1909) közötti időben csak nagyon kevés példány volt hozzáférhető. Hogy teljesen egyértelmű legyek: egyetlen okkultista és a régi ezoterikus tanok egyetlen ismerőjének figyelmét sem hívták fel a különös tekercsre – egészen azoknak a szenzációhajhász újságcikkeknek a megjelenéséig, melyek közvetlen előzményéül szolgáltak a borzalmas végkifejletnek.

II.

Így telt el csaknem fél évszázad a rettenetes múmia múzeumi kiállítása után. A visszataszító lelet komoly ismertségnek örvendett a műveltebb bostoniak körében, de ez minden; ami a hengert és a tekercset illeti, azoknak – egy évtizednyi hiábavaló kutatás után – szinte már a létezése is feledésbe merült. A Cabot Múzeum olyannyira csöndes és régimódi volt, hogy soha egyetlen riporter vagy bulváríró sem gondolt arra, hogy ebben az eseménytelen épületben keressen valami szaftos híranyagot.

A bulvársajtó inváziója 1931 tavaszán kezdődött, amikor egy felettébb szokatlan adásvétel – amely a csaknem eltűnt és igencsak hírhedt averoigne-i Chateau Fausseflammes romjai alatti kriptákban talált furcsa tárgyakra és megmagyarázatlan módon mumifikálódott tetemekre vonatkozott – rövid időn belül az újságok címlapjára helyezte a múzeumot. A Boston Pillar – tolakodó szokásához híven – egy riportert küldött, hogy tudósítson az esetről és egyúttal készítsen egy túlszínezett beszámolót magáról az intézetről. Ez a fiatal újságíró, név szerint Stuart Reynolds rábukkant a névtelen múmiára és úgy találta, hogy ekörül sokkal nagyobb hírverést kelthet, mint az új keletű szerzemény körül, amely a cikk tulajdonképpeni tárgyát képezte. A teozófikus tanok felületes ismerete és a Churchward ezredeshez valamint Lewis Spencehez hasonló szerzők elsüllyedt földrészekkel és ősi, elfeledett civilizációkkal kapcsolatos elméletei iránti rajongása különösen érzékennyé tették Reynoldsot az ismeretlen múmiához hasonlóan mérhetetlenül ősi relikviák iránt.

A riporter csakhamar nemkívánatos személlyé vált a múzeumban állandó – és nem mindig intelligens – kérdései és folytonos követelőzései miatt, melyek arra vonatkoztak, hogy vegyék ki számára az egyes tárgyakat a vitrinekből, hogy hadd fotózhassa le őket más-más oldalról is. Rengeteg időt töltött az alagsori könyvtárszobában a furcsa fémhenger és a hártyás tekercs fölött; minden elképzelhető szögből lefényképezte őket, megörökítve a különös hieroglifák legapróbb részleteit is. Azt is kérte, hogy mutassák meg neki az összes könyvet, amelynek bárminemű köze lehet az ősi kultúrák és elsüllyedt kontinensek témaköréhez – ezt követően három órán át csak ült és jegyzetelt, és amikor elment, haladéktalanul Cambridge-be sietett, hogy belepillantson (amennyiben megkapja rá az engedélyt) a Widener Könyvtárban őrzött tiltott és borzalmas Necronomiconba.

Április 5-én jelent meg a cikk a Sunday Pillar-ban: abban a szenvelgő, infantilis stílusban íródott, melyet a lap hatalmas és szellemileg éretlen olvasótáborának szintjére süllyedve öltött magára, mellette pedig fotók garmadáját közölték a múmiáról, a tekercsről meg a hengerről. A cikk, tele pontatlanságokkal, túlzásokkal és szenzációhajhászással, pontosan abból a fajtából származott, amely felcsigázza az agyatlan és szeszélyes tömeg érdeklődését. Ennek eredményeként a valaha csöndes múzeum impozáns csarnokait fecsegő és bamba szájtátiak lepték el.

Akadtak művelt és intelligens látogatók is a cikk minden gyerekessége ellenére – a képek önmagukért beszéltek –, és számos felnőtt gondolkodású ember is időnként véletlenül kézbe vette a Pillart. Emlékszem egy nagyon furcsa alakra, aki november folyamán jelent meg a múzeumban: sötét bőrű volt, turbános, dús szakállal, mesterkélt, természetellenes hanggal és sajátosan kifejezéstelen arccal; esetlen kezeit abszurd, fehér, egyujjas kesztyű fedte; egy nyomorúságos West End-i címet adott meg és Swami Chandraputraként mutatkozott be. Ez a fickó kétségkívül tájékozottan mozgott az okkult tanok terén, és szemmel láthatólag őszintén és komolyan megrázta az a tény, hogy a tekercsen lévő hieroglifák egy olyan elfeledett, ősi világ jelei és szimbólumai voltak, melynek eddig csak ösztönösen sejtette létezését.

Júniusra a múmia és a tekercs híre már messze túlnőtt Boston városán, és a múzeumot a világ minden részéről elárasztották az okkultisták és a mágikus tanok kutatóinak érdeklődései és fotókérései. Ez nem igazán nyerte el alkalmazottaink tetszését, hiszen mi egy tudományos intézet vagyunk, és kevés rokonszenvvel viseltetünk a fantaszták iránt; ennek ellenére udvariasan válaszoltunk minden kérdésre. Az egyik ilyen közlésnek egy kulturált hangnemben írt cikk lett az eredménye a The Occult Review-ban a híres new orleansi misztikus, Etienne-Laurent de Marigny tollából. A cikk írója összevetette az irizáló hengeren lévő furcsa geometriai ábrák és a hártyán lévő hieroglifák némelyikét bizonyos képírásokkal, melyek Von Junzt pokoli és betiltott Névtelen Kultuszok Fekete Könyve című művében jelentek meg (és melyeket a könyv bizonyos ősi monolitokról és az ezoterikus tudósok és szektások rejtett csoportjainak titkos szertartásai alapján vett át), és az összehasonlítás eredményeként hátborzongató összefüggésekre bukkant.

De Marigny felhívta a figyelmet von Junzt 1840-ben, szörnyű művének düsseldorfi megjelenését követően alig egy évvel bekövetkezett borzalmas halálára, és utalt azokra a vérfagyasztó és részben titkos forrásokra, ahonnét a szerző az információit szerezte. Mindezek mellett azoknak a történeteknek a jelentőségét is hangsúlyozta, melyeket von Junzt a beazonosított írásjelekkel összefüggésben adott elő. Ezek a mendemondák, melyekben nagy hangsúlyt fektettek egy henger és egy tekercs megemlítésére, a múzeumban őrzött tárgyakkal való bámulatos összefüggésről rántják le a leplet; ezt senki nem is tagadta, azonban olyan lélegzetelállítóan fantasztikusnak bizonyultak (hiszen az idő olyan hihetetlen mélységein nyúltak át, és egy elfeledett, ősi világ olyan különös anomáliáról regéltek), hogy sokkal könnyebb volt ámulni rajtuk, mint hinni bennük.

A nyilvánosság pedig rendesen a csodájára járt, mivel a média világszerte átvette a történetet. Illusztrált cikkek jelentek meg mindenütt, amelyek közreadták a Fekete Könyv legendáját (vagy azok utánzatát), terjengősen taglalták a múmia borzasztó jellegét, összevetették a henger és a tekercs ábráit a von Junzt által közzétett szimbólumokkal, és általában véve a legvadabb, legszenzációhajhászabb és legirracionálisabb találgatásokba bocsátkoztak. A múzeum látogatóinak száma megháromszorozódott, s a világszerte feltámadó érdeklődést jól tükrözte az intézménynek küldött levelek dömpingje (melyek legnagyobb része üres és semmitmondó volt). A jelek szerint az 1931/32-es évben a múmia és eredete – a képzeletgazdag emberek körében – majdnem olyan népszerű témává vált, mint a gazdasági hanyatlás. Ami engem illet, az egész felhajtás legfőbb eredménye az volt, hogy végre rászántam magam és elolvastam von Junzt szörnyű könyvének Golden Goblin kiadását – mely oly heves szédülést és rosszullétet váltott ki belőlem, hogy hálát adtam az égnek, amiért nem a cenzúrázatlan változat teljes iszonyatával kellett szembesülnöm.

III.

Valóban, a Fekete Könyvben felidézett ősi legendák, valamint a rejtélyes tekercsen és hengeren lévő hieroglifákkal való meghökkentő hasonlóság egyfajta letaglózó ámulattal töltötték el az olvasót. A történetek az idő végtelen szakadékán – az összes általunk ismert civilizáción, népen, országon – átívelve, egy ködös, mesebeli, hajnalkori nemzet és egy elveszett földrész köré csoportosultak… melynek a legenda szerint Mu volt a neve, s amely – a nacaali nyelven írt vén kőtáblák tanúsága szerint – 200 ezer évvel ezelőtt élte virágkorát, mikoron Európában még csak hibrid torzszülöttek éltek, és az elveszett Hyperboreában még a fekete, amorf Tsathoggua névtelen kultusza uralkodott.

A történet szerint létezett egy K’naa nevezetű királyság vagy provincia, amely ősi földön terült el. Mikor az első emberek megérkeztek ide, borzasztó romokat találtak, melyeket az előttük itt lakó lények hagytak maguk után; ismeretlen, körülírhatatlan teremtmények voltak, akik a csillagokból érkeztek a Földre, s eónokon át lakták ezt az akkor még ifjú bolygót. K’naa szent hely volt, hisz a birodalom közepén szöktek a magasba a Yaddith-Gho hegyének kietlen bazaltcsúcsai, azok tetején pedig ott állt egy gigászi kövekből emelt ciklopszi erőd; mérhetetlenül vénebb volt ez az emberiségnél, és a sötét Yuggoth bolygó idegen fajzatai emelték, akik még a földi élet létrejötte előtt kolonizálták ezt a bolygót.

Yuggoth leszármazottjai már eonokkal ezelőtt elpusztultak, de maguk után hagytak itt egy szörnyű és iszonyatos lényt, ami nem halhat meg soha – pokoli istenük (vagy pártfogó démonuk) volt az, Ghatanothoa, aki a Yaddith-Gho erődje alatti kriptákban, minden szem elől rejtve lapult és dagonyázott végtelen korszakokon át. Soha egyetlen emberi lény sem mászta meg a Yaddith-Gho csúcsát; soha senki nem látott többet abból az istenkáromló erődből az égre vetődő sziluettjének távoli és abnormális geometriájú körvonalainál; ennek ellenére mindenki úgy hitte, hogy Ghatanothoa még mindig ott rejtőzködik, ott fetreng és pöffeszkedik a hatalmas kőfalak alatti felfoghatatlan mélységben. Mindig voltak olyanok, akik azt vallották, hogy áldozatot kell bemutatniuk neki, különben Ghatanothoa előmászik rejtekéből és iszonyatos portyára indul az emberek világába, mint ahogy azt a Yuggoth-ivadékok ősi bolygóján is tette.

Az emberek azt mondták: ha nem ajánlanak fel áldozatot, akkor Ghatanothoa fel fog szivárogni a napfénybe és levágtat Yaddith-Gho bazaltszikláiról, pusztulást hozva mindenkire, aki csak az útjába kerül. Mert egyetlen élőlény sem láthatja Ghatanothoát, vagy akár Ghatanothoa képmását – legyen az bármennyire kicsiny – anélkül, hogy halálnál is szörnyűbb sorsra ne jutna. Mert az isten – vagy az isten képmásának – látványa (ezt a Yuggoth-fattyak összes legendája egyhangúan állítja) iszonyú bénulást és átalakulást eredményez: az áldozat kívül kővé és bőrré változik, de az agya örökre tovább él – dermedten, bebörtönözve korszakokon át, tudatában az idő múlásának, de képtelenül bármiféle mozgásra… míg aztán – évmilliók, évmilliárdok múltán – az idő és a szerencse el nem porlasztja a kővé vált burkot és szabadon nem engedi az agyat, hogy azt végre elérje a megváltó halál. Természetesen a legtöbb agyon eddigre már rég őrület lesz úrrá, mielőtt a eónokig tartó várakozásnak véget vetne a szabadulás. Soha, egyetlen emberi szem sem pillantotta még meg Ghatanothoát, de a veszély most is ugyanolyan nagy volt, mint a yuggoth-i fattyak idejében.

Ezért hát létezett egy szekta K’naa-ban, amely Ghatanothoát szolgálta, és minden évben feláldozott neki tizenkét fiatal harcost és tizenkét fiatal leányt. Az áldozatokat a hegy lábánál lévő márványtemplomban, annak lángoló oltárain ajánlották fel neki, mert senki nem merte megmászni Yaddith-Gho bazaltszikláit és megközelíteni a csúcsán álló titáni erődöt. Ghatanothoa papjai nagy hatalommal bírtak, hiszen egyedül ők óvták K’naa-t és Mu összes földjét attól, hogy az istenség bénító végzetet szórva előkússzon rejtett odújából.

A Sötét Istennek száz papja volt, Imash-Mo főpappal az élükön, aki Thabon király előtt vonult a Nath-ünnepségen, s büszkén állt, míg a Király a dhóri szentély előtt térdepelt. Mindegyik pap márványházban lakott, mindnek volt egy láda aranya, kétszáz rabszolgája, száz ágyasa; törvények felett álltak ők, és uralkodtak K’naa egész népe felett, leszámítva a király papjait. De még ezen oltalmazás dacára is megmaradt a félelem, hogy Ghatanothoa előcsusszan a mélyből, hogy aztán a hegyről diadalmasan ledübörögve iszonyt és bénulást hozzon az emberiségre. A papok egy idő után megtiltották, hogy bárki megpróbálja akár csak kitalálni vagy elképzelni is, hogyan nézhet ki.

A Vörös Hold Évében (von Junzt becslése szerint i. e. 173 148-ban) történt meg először, hogy egy emberi lény Ghatanothoa és kimondhatatlan fenyegetése ellen fordult. Ez a merész eretnek T’yog volt, Shub-Niggurath főpapja és az Ezerbakú Kecske réztemplomának őre. T’yog sokat elmélkedett a különböző istenek hatalmáról, és különös álmai és sugallatai rengeteg dolgot tártak fel előtte a jelenlegi és a korábbi világok lényeiről. Végül úgy döntött, hogy az emberek pártfogó isteneit harcba lehet szólítani az ellenségesek ellen; hitte, hogy Shub-Niggurath, Nug és Yeb, valamint Yig, a Kígyóisten az emberek mellé fog állni a zsarnoki Ghatanothoa istennel szemben.

T’yog – az Anyaistennő útmutatása szerint – lejegyzett egy különös formulát rendje nacaali nyelvén; úgy gondolta, ez a szöveg meg fogja őt védeni a Sötét Isten dermesztő hatalmától. Azt hirdette, hogy egy bátor ember ezzel a védelemmel felszerelkezve megmászhatja a rettegett bazaltsziklát és – minden emberi lény közül először – beléphet abba a ciklopszi erődbe, mely alatt Ghatanothoa fészkel. T’yog úgy hitte: ha Shub-Niggurath és fiai támogatásával szembeszegül az istennel, jobb belátásra tudja téríteni, és az emberi faj végre felszabadul e fenyegetés alól. Ha sikerül megmentenie az emberiséget, az felbecsülhetetlen dicsőséget hoz majd neki: Ghatanothoa összes papjának hatalma át fog szállni rá, és még a királyi vagy isteni cím is elérhető közelségbe kerül.

Így hát T’yog felvéste a védőformulát egy pthagon-hártyából készült tekercsre (von Junzt szerint ez a kihalt ya-kith gyík lenyúzott bőre) és egy lagh fémből készült vésett hengerbe helyezte azt (ezt a fémet a Yuggothról érkező Vének hozták magukkal, a Földön egyetlen bányában sem lelhető fel). Ez a talizmán, melyet a köpenyébe rejtve visz majd magával, teljes védelmet nyújt Ghatanothoa átka ellen – még arra is képes, hogy visszaalakítsa a Sötét Isten kővé vált áldozatait, ha az a szörnyű lény esetleg mégis előjönne és megkezdené iszonyú pusztítását. T’yog azt ígérte: felmegy arra a néptelen és az emberek által került hegyre, behatol a titáni kövekből épült, idegen geometriájú citadellába, és saját barlangja mélyén száll szembe a borzalmas és gonosz szörnnyel. Hogy mi történik majd ezután, azt elképzelni sem tudta, de erőt merített az emberiség megmentésének reményéből.

Nem számolt azonban Ghatanothoa dédelgetett papjainak önzésével és irigységével. Amint értesültek T’yog tervéről – félve attól, hogy elvesztik minden hatalmukat és előjogukat abban az esetben, ha a Démonistent letaszítják trónjáról –, azon nyomban heves tiltakozásba kezdtek az úgynevezett „szentségtörés” ellen, és azt rikoltozták, hogy egyetlen emberi lény sem diadalmaskodhat Ghatanothoa felett; a felkutatására tett bármely próbálkozás csak arra fogja sarkallni, hogy pokoli mészárlásba kezdjen az emberek között, melyet semmilyen varázslat vagy ima nem fog majd elhárítani. Abban bíztak, hogy tiltakozásukkal T’yog ellen fordíthatják a közvéleményt; de az emberek már annyira áhítoztak a Ghatanothoától való megszabadulásra, és olyan nagy volt a bizalmuk T’yog bölcsességében és hitében, hogy a papok nem értek el semmi eredményt. Még maga a király, aki pedig amúgy is csak a papok bábja volt mindig, sem volt hajlandó megtiltani T’yog merész zarándoklatát.

De ekkor Ghatanothoa papjai a nyílt támadás helyett cselhez folyamodtak. Egyik éjjel Imash-Po, a Főpap beosont az alvó T’yog templomi szobájába és ellopta tőle a fémhengert; majd kivette belőle a varázserejű tekercset és egy másikat tett a helyére, amely nagyon hasonlított az előzőre, azonban eléggé meg volt változtatva ahhoz, hogy semmiféle védelmet ne nyújtson a démonok vagy istenek ellen. Miután visszacsúsztatta a tokot az alvó köpenyébe, Imash-Po elégedetten távozott, mert tudta: kicsi az esélye annak, hogy T’yog még egyszer ellenőrzi a henger tartalmát. Az eretnek abban a hiszemben fogja megmászni a tiltott hegyet és lép be a Gonosz Termébe, hogy az igazi tekercs védelmezi… a többiről Ghatanothoa, akin a varázslat nem fog, majd gondoskodik.

Ghatanothoa papjainak immár nem kellett tiltakozniuk a szentségtörés ellen. Hadd rohanjon T’yog a vesztébe! Az ellopott tekercs – a hatásos, valódi amulett – pedig a papok rejtett és dédelgetett kincse lesz, amely Főpapról Főpapról száll majd, arra a ködös jövőbeni eshetőségre, ha egyszer majd szembe kellene szállni a gonosz isten akaratával. Az éjszaka hátralévő részében Imash-Po békésen aludt – a valódi tekercs immár ott volt nála, jól elrejtve.

Az Égi Lángok Napjának hajnala volt (von Junzt nem szolgál magyarázattal e kifejezésre), amikor T’yog a nép imái és énekei közepette, Thabon király áldásával a fején, jobb kezében tlath-fából készült botját szorongatva nekivágott a rettegett hegynek. A köpenyén lévő hengerben ott lógott az általa valódinak hitt amulett – ugyanis T’yog valóban nem fedezte fel a turpisságot; mint ahogyan nem érezte ki az iróniát sem Imash-Mo és Ghatanothoa többi papjának imáiból sem, melyekben mind az ő biztonságáért és sikeréért fohászkodtak.

Az emberek egész reggel csak ácsorogtak és figyelték T’yog távolodó alakját, ahogy küszködve mászik felfelé a rettegett, ember által sosem járt bazaltkaptatón; még jóval azután is néztek, hogy befordult a veszedelmes ösvényen és eltűnt a hegy mögött. Azon az éjjelen pár érzékenyebb idegzetű ember úgy érezte, mintha finom remegés rázta volna meg a gyűlölt hegycsúcsot, bár a legtöbben kigúnyolták őket ezért az észrevételért. Másnap hatalmas tömeg leste a hegyet; imádkoztak és T’yog visszatértét várták. Akárcsak a következő napon. És az azután követőn. Heteken át vártak és reménykedtek, de aztán sírva fakadtak. Többé soha senki nem látta őt, az egyetlent, aki megszabadíthatta volna az emberiséget a rettegéstől.

Az emberek ezentúl T’yog emlékétől is megborzongtak, és elképzelni sem akarták, milyen rettenetes árat fizetett hitetlenségéért. Ghatanothoa papjai most már csak gúnyosan mosolyogtak azokon, akik szembeszálltak volna az isten akaratával vagy kétségbe vonták volna az emberáldozatok gyakorlatát. Évek múltán mégiscsak kitudódott Imash-Po álnoksága, de ez már nem változtatott azon az általános vélekedésen, hogy Ghatanothoát jobb békén hagyni. Többé soha senki sem mert ellenszegülni. Teltek-múltak az évek: egyik király jött a másik után, főpap főpap után, nemzetek törtek hatalomra és enyésztek el nyomtalanul, országok emelkedtek ki a tengerből és tértek vissza a habok alá. Sok-sok ezer év múlva K’naa maga is az enyészeté lett – míg végül, egy szörnyű napon, vihar és mennydörgés, rémítő robaj és mérföld magas hullámok közepette egész Mu mindörökre a víz alá süllyedt.

De az ősi titkok pici búvópatakja a későbbi évezredek alatt is tovább csordogált, hogy aztán messzi földeken, szürke arcú menekültek képében jelenjen meg, akik túlélték a víziszörny dühét. Az idegen égboltokat újra az elveszett isteneknek és démonoknak emelt oltárok füstje takarta el. Senki sem tudta már, hogy milyen feneketlen mélységben fekszik a szent csúcs és az iszonyú Ghatanothoa ciklopszi vára, de éltek még olyanok, akik suttogva ejtették ki a nevét és titkon áldozatokat kínáltak fel neki, nehogy előbugyogjon az óceán mérföldes mélyéből, hogy aztán iszonyatot és dermedést osztva járjon-keljen az emberek között.

A maroknyi pap köré sötét és titkos szekta vert gyökeret; titkon, mert az új országok népei más isteneket és ördögöket imádtak, s utálattal gondoltak az ősi és idegen urakra. Ez a szekta számos förtelmes dolgot vitt véghez és rengeteg furcsa tárgyat őrzött. Néhány hallgatag pap titokban azt suttogta, hogy még mindig náluk van a Ghatanothoától védő igazi amulett, melyet Imash-Po lopott el az alvó T’yog-tól – noha nem élt már senki azok közül, akik elolvashatták és megérthették volna tartalmát, vagy akár csak meg tudták volna becsülni, hogy a világ mely részén nyugodhat immár az elveszett K’naa, a Yaddith-Gho rettegett csúcsa, vagy a Gonosz Isten gigászi erődje.

Bár e szekta főleg a Csendes-óceán egyes részein virágzott, ahol valaha maga Mu is elterült, de a híresztelések szerint a titkos és gyűlöletes szekta gyökeret vert a balsorsú Atlantiszon és Leng visszataszító fennsíkján is. Von Junzt szerint jelen volt K’n-yan mesés földalatti királyságában, és bizonyíthatóan beszivárgott Egyiptomba, Kaldeába, Perzsiába, Kínába, Afrika elfeledett szemita királyságaiba, valamint az Újvilág Perujába és Mexikójába is. Félreérthetetlenül utalt arra, hogy komoly szálak fűzték a szektát Európa boszorkánygyülekezeteihez is, melyek ellen hiába intettek a pápai bullák. A Nyugat ugyanakkor nem nyújtott neki kedvező táptalajt: a förtelmes rítusok és borzalmas emberáldozatok okozta közfelháborodás a szekta számos ágát iktatta ki. Végül űzött, még inkább alattomos, szigorúan titkos földalatti csoportosulássá zsugorodott, de a magját soha nem sikerült teljesen kiirtani. Valamiképp mindig fennmaradt, főleg a Távol-Keleten és a csendes-óceáni szigeteken, ahol tanításai egybeolvadtak a polinéz areoi ezoterikus tanaival.

Von Junzt apró, nyugtalanító utalásai alapján maga is kapcsolatba léphetett a szektával; olvasás közben beleborzongtam, mikor eszembe jutottak a szerző halálának körülményeiről szóló híresztelések. Az írás szerint egyre több nézet terjedt arról, vajon hogy nézhet ki a Gonosz Isten – akit még (talán a merész és örökre eltűnt T’yog kivételével) soha nem látott emberi lény –, és összevetette e spekulációkat az ősi Mu földjén érvényben volt tilalommal, amely szigorúan tiltotta Ghattanothoa megjelenésével kapcsolatos találgatásokat. Volt valami különösen félelmetes abban, ahogy a szektás beavatottak miféle álmélkodó és izgatott suttogása övezte ezt a témát – suttogások, melyekkel morbid kíváncsisággal rágódtak azon, hogy vajon egészen pontosan mivel találkozhatott T’yog abban a rettegett és mára elsüllyedt hegyen álló iszonyú épületben, mielőtt elérte volna őt (ha ugyan valóban elérte) a vég –, és meglehetősen kellemetlenül éreztem magam azoktól a homályos és sokatmondó utalásoktól, amelyeket a német tudós erről a tárgyról elejtett.

Az sem volt kevésbé zavaró, ahogy von Junzt a Ghatanothoától védelmező tekercs hollétéről és vélt felhasználási módjáról írt. Noha meg voltam róla győződve, hogy mese az egész, mégis beleremegtem, ha elképzeltem, amint az egész emberiség természetellenes szobrok néma fajává válik, miközben mindegyikben ott lapul egy eleven agy, mozdulatlanságra és tehetetlen tudatosságra kárhoztatva évek kimondhatatlan millióin keresztül. A vén düsseldorfi zseninek perverz tehetsége volt ahhoz, hogy olyan dolgokra is utaljon, melyeket nem írt le nyíltan; meg tudtam érteni, miért nyilvánították ezt a kárhozatos könyvet a világ számos országában istenkáromlónak, veszélyesnek és tisztátalannak.

Bármennyire is irtóztam tőle, a könyv olyan perverz kíváncsiságot keltett bennem, hogy képtelen voltam letenni, amíg ki nem olvastam. A Mu írásjeleit ábrázoló állítólagos reprodukciók káprázatos és enyhén nyugtalanító hasonlóságot mutattak a furcsa henger és a tekercs írásjeleivel, és az egész beszámolónak voltak olyan halvány, zavaró utalásai, melyeket kapcsolatba lehetett hozni a szörnyű múmiával. A henger és a tekercs, a csendes-óceáni fekvés, a vén Weatherbee kapitány határozott állítása, miszerint az a gigászi kripta, ahol a múmiára bukkantak, valaha egy sokkal nagyobb épület alatt terült el… Valami miatt határozottan örültem neki, hogy a vulkanikus sziget még azelőtt elsüllyedt, hogy sikerült volna felemelni azt a hatalmas csapóajtót.

IV.

A Fekete Könyvben olvasottak ördögien hatásos bevezetőül szolgáltak azokhoz az újságcikkekhez és eseményekhez, melyek 1932 tavaszán zúdultak rám. Nemigen emlékszem rá, mikortól keltette fel az érdeklődésemet a keleten – és a világ többi részén – honos furcsa és hátborzongató szekták ellen tett rendőri intézkedések egyre fokozódó gyakorisága, de május-június környékére már ráébredtem a bizarr, alattomos, ezoterikus csoportosulások – melyek máskor homályba és névtelenségbe burkolóznak – váratlan és vészjósló aktivitására.

Valószínűleg eszembe sem jutott volna, hogy kapcsolatba hozzam ezeket a híreket von Junzt utalásaival vagy a múzeumban lévő múmia és henger iránti fokozott érdeklődéssel, ha a sajtó – meglehetősen szenzációhajhász módon – nem hívta volna fel a figyelmet az elfogott szektások rítusaiban és szövegeiben fellelhető jellegzetes motívumokra és a nyugtalanító hasonlóságokra. Így viszont kénytelen voltam felfedezni, hogy volt egy sokszor előforduló, számos eltorzult formában ismétlődő név, melyet a szektások nyilvánvaló hódolattal és félelemmel ejtettek ki; a jelek szerint ez a név állt valamennyi csoportosulás hitének középpontjában. Hadd idézzek néhányat: G’tanta, Tanotah, Than-Tha, Gatan és Ktan-Tah… számos okkultista levelezőtársam segítsége nélkül is észrevettem, hogy ezek a kifejezések szörnyű, sokatmondó hasonlóságot mutatnak a von Junzt által leírt iszonyatos névvel: Ghatanothoával.

De nem ez volt az egyetlen nyomasztó dolog. A hírekben újra és újra felbukkantak bizonyos elragadtatott utalások az „igazi tekercsre”, melynek hatalmas jelentőséget tulajdonítottak, és amely a hírek szerint egy bizonyos „Nagob” birtokában volt, bárki is legyen az. Volt még egy vissza-visszatérő név is, ami valahogy így hangzott: Tog, Tiok, Yog, Zob vagy Yob, és melyet egyre zaklatottabb elmém akaratlanul is annak a balsorsú eretneknek a képével kapcsolt össze, akit a Fekete Könyv T’yog-nak nevezett. Ez a név rendszerint olyan rejtelmes utalásokkal összefüggésben bukkant fel, mint például „Ő az, senki más”, „Ő, aki látta a képét”, „Ő, aki mindent tud, noha se nem lát, se nem érez”, „Ő, aki eónokon át őrzi az emlékét”, „Ő, akit az igazi tekercs ki fog szabadítani”, „Az igazi tekercset Nagob őrzi”, „Ő, aki meg tudja mondani, hol találjuk”.

Minden bizonnyal volt valami a levegőben, így aztán csöppet sem csodálkoztam rajta, amikor okkultista levelezőtársaim – csakúgy, mint a szenzációhajhász vasárnapi lapok – egyre több összefüggést fedeztek fel az új, abnormális aktivitás és egyfelől Mu legendái, másfelől pedig a rettenetes múmia közelmúltban támadt népszerűsége között. A világsajtó cikkeinek első hulláma, amely a múmiát, hengert és tekercset kéretlenül is a Fekete Könyv históriájával vetette össze, fantasztikus spekulációkba bocsátkozott az egész ügyről, minden bizonnyal elősegítetve azt, hogy szerteágazó világunk titkos és egzotikus gyülekezeteinek százaiban lobbanjon fel a látens fanatizmus. Az újságok azonban nemcsak felkeltették, de táplálták is a tüzet – a szektás mozgolódásokról szóló beszámolók ugyanis még a korábbiaknál is vadabbak lettek.

Amint a nyár beköszöntött, a múzeumi alkalmazottak új, különös elemeket fedeztek fel az intézmény látogatói között, akik – a sajtó első cikkeinek özönét követő pangás után – ismét hatalmas tömegben érkeztek. Egyre több és több idegen és egzotikus megjelenésű ember volt köztük: napbarnított ázsiaiak, hosszú hajú, meghatározhatatlan származású egyedek, szakállas, barna bőrű férfiak, akik szemlátomást kényelmetlenül érezték magukat az európai ruhákban. Ezek az emberek kivétel nélkül a múmiák termét keresték, később pedig a szörnyű csendes-óceáni példány előtt állva találtak rájuk, melyet eksztatikus elragadtatással bámultak. Volt valami vészjósló az excentrikus látogatók szakadatlan áramlásában, ami nemcsak az őrökre, de jómagamra is mély benyomást gyakorolt. Akaratlanul is eszembe jutottak a szektákról szóló hírek, melyek tagjai pont ilyen egzotikus nációkból álltak – és nem tudtam kiverni a fejemből a szekták aktivitása, az ősi legendák és a rettenetes múmia és henger közötti kapcsolatot.

Néha már-már hajlottam arra, hogy eltávolítsam a múmiát a kiállítási tárgyak közül – különösen azután, hogy a teremőrök beszámoltak róla: időnként pár idegen furcsa meghajlást végzett előtte, néha pedig, mikor csökkent a múzeum forgalma, kántálásszerű hangok hallatszottak az irányából. Az egyik őrnek az a borzalmas hallucinációja támadt, hogy a vitrinben álló dermedt iszonyat begörbített karmaiban és a bőrszerű, páni félelmet sugárzó arc vonásain napról napra valamilyen végtelenül apró, alig észrevehető változás megy végbe; nem tudott szabadulni attól a szörnyű gondolattól, hogy azok az iszonyatos, guvadó szemek bármelyik pillanatban felpattanhatnak.

Szeptember elején – amikor a látogatók száma csökkent és a múmiák terme időnként teljesen elnéptelenedett – próbálkoztak meg először azzal, hogy a vitrin üvegét átvágva hozzáférjenek a múmiához. Az elkövetőt – egy füstös polinéziait – még időben rajtakapta az egyik teremőr, és sikerült leteperni, mielőtt kárt okozhatott volna. A nyomozás során kiderült, hogy a tettes egy hawaii fickó, akiről már régóta tudták, hogy valamilyen titkos szekta tagja; a priusza szerint egy csomó abnormális, embertelen rítus és emberáldozat kötődött a nevéhez. A lakásán több rejtélyes papírt találtak, köztük számos lapot, melyeket a múzeumban őrzött tekercsen és von Junzt Fekete Könyvében leírt hieroglifákhoz hasonló jelek borítottak; ezekkel kapcsolatban azonban képtelenek voltak vallomásra bírni.

Alig egy héttel később újra megpróbáltak hozzáférni a múmiához (ezúttal a vitrin zárjának feltörése útján), amely ismételt tettenéréshez vezetett. Az elkövető – egy szingaléz – priusza ugyanúgy tömve volt förtelmes szektás cselekményekkel, mint hawaii társáé, és ugyanúgy elzárkózott attól, hogy bármit is mondjon a rendőrségnek. Ebben az ügyben az volt az igazán érdekes – és az igazán vészjósló –, hogy egy teremőr már többször is látta ezt az alakot, amint a múmia vitrinje előtt áll és valami szöveget kántál, amelyben félreérthetetlenül a „T’yog” szó ismétlődik. Ennek hatására megdupláztam az őrséget a múmiák termében, és megparancsoltam, hogy soha, egyetlen pillanatra se tévesszék szem elől az egyre hírhedtebb példányt.

Mint az várható volt, a sajtó jókora feneket kerített a két incidensnek; felelevenítette az ősi és legendás Mu történetét, és merészen kijelentette, hogy a szörnyű múmia nem más, mint a vakmerő eretnek, T’yog, akit kővé dermesztett valami, amely abban az emberiség előtti citadellában látott, és bolygónkon immár 175 ezer év óta lakozik érintetlenül ebben a formában. A létező legszenzációhajhászabb stílusban közölték, hogy az elfogott bűnözők valójában a Mu-ból származó szekták tagjai, akik a múmiát szolgálják – sőt, talán fel is akarják ébreszteni.

Az írók rámutattak, hogy a legenda szerint Ghatanothoa dermedt áldozatainak agya továbbra is ép és tudatos – ez szolgált alapjául a létező legvadabb, legképtelenebb következtetéseiknek. Ugyanilyen figyelmet fordítottak a „valódi tekercs” említésére – a legnépszerűbb elmélet szerint ez lehetett T’yog ellopott amulettje, amely még mindig létezik, és a szekta tagjai valamilyen csak általuk ismert oknál fogva el akarják juttatni T’yoghoz. A szenzációhajhász cikkek következtében a látogatóknak immár harmadik hulláma özönlötte el a múzeumot, akik tátott szájjal bámulták az eset fókuszában álló elátkozott múmiát.

Ezek a látogatók, akik közül sokan visszatérő vendégek voltak, említették először a múmián végbemenő apró változást. A múzeumi személyzet (a túlfeszített idegzetű teremőr kivételével) valószínűleg túlságosan hozzászokott már a különös látványhoz ahhoz, hogy odafigyeljen a részletekre; így aztán a látogatók izgatott suttogása volt az, amely felhívta az őrök figyelmét erre a lassú, folyamatos átalakulásra. A sajtó persze azon nyomban lecsapott – az eredményt bizonyára el tudják képzelni.

Természetesen a legnagyobb körültekintéssel vizsgáltam meg ezt az ügyet, és október közepére magam is megállapítottam, hogy a múmia valamifajta bomlási folyamaton megy keresztül. Talán a levegő valamilyen kémiai vagy fizikai behatása lehetett az oka, de a félig kő, félig bőrszerű izomszövetek mintha egyre jobban elernyedtek volna, megváltoztatva a végtagok helyzetét és az iszonyatos arckifejezést. A múmia több mint fél évszázados kifogástalan állapota után ez rendkívül aggasztó fejleménynek bizonyult, és többször is szóltam dr. Moore-nak, a múzeum preparátorának, hogy vizsgálja meg azt az iszonyatos tárgyat. Megállapította, hogy a múmián általános puhulás és elernyedés megy végbe, és kétszer-háromszor lespriccelte kötősprayjel, de ennél drasztikusabb beavatkozást nem mert megkockáztatni, nehogy meggyorsítsa az enyészet folyamatát.

Mindez rendkívül furcsa hatást gyakorolt a bámészkodó tömegre. Eddig a sajtó minden egyes szenzációhajhász közleménye tátott szájú, sugdolózó látogatók özönét szabadította ránk, most azonban – noha az újságok folyton a múmia átalakulásán csámcsogtak – a jelek szerint a nyilvánosságban olyan erejű félelem alakult ki, amely még a morbid kíváncsiságot is túlszárnyalta. Az emberek úgy érezték, mintha valami baljós árny lebegne a múzeum fölött; a látogatottság átlagon felüliről átlag alattira esett vissza. Az apadó érdeklődés még inkább megmutatta azoknak a furcsa idegeneknek az özönét, akik folyamatosan elárasztották a helyet, és akiknek számában nem volt semmilyen észrevehető fogyatkozás.

November 18-án egy perui indián furcsa hisztériás vagy epilepsziás rohamot kapott a múmia előtt, és utána végig azt üvöltözte a hordágyról, hogy „Megpróbálta kinyitni a szemét! T’yog megpróbálta kinyitni a szemét és rám nézni!” Ekkor már tényleg azon voltam, hogy eltávolítom a múmiát a műteremből, de a konzervatív igazgatók ellenezték, én pedig hagytam magam meggyőzni; pedig ekkor már láttam, miként válik a múzeumunk egyre hírhedtebbé csöndes és visszafogott szomszédaink körében. Az incidens után utasítást adtam rá, hogy senki nem maradhat egyszerre öt percnél tovább a borzalmas csendes-óceáni lelet előtt.

November 24-én – a múzeum ötórai zárása előtt – az egyik teremőrnek feltűnt, hogy a múmia szeme résnyire nyitva áll. Alig volt érzékelhető a változás (gyakorlatilag csak a szaruhártya pici, félhold alakú része villant ki), de ettől még nem volt kevésbé szenzációs. Dr. Moore – akit sietve a helyszínre hívtak – éppen hozzálátott volna, hogy egy nagyítóval közelebbről is megvizsgálja, mikor a bőrszerű szemhéj hirtelen újra összezárult. Dr. Moore finoman próbálta kifeszegetni, de nem járt sikerrel, drasztikusabb eszközöket pedig nem akart igénybe venni. Mikor telefonon értesített a történtekről, akkora rettegés vett rajtam erőt, amely aligha állt arányban ezzel a látszólag jelentéktelen eseménnyel. Egy pillanatra magam is elhittem, hogy valamifajta gonosz, amorf, az idő és tér feneketlen mélyéből felszínre törő rontás szállt le komoran és fenyegetően múzeumunkra.

Két nappal később egy mogorva fülöp-szigeteki férfi megpróbált elrejtőzni a múzeumban záróra után. Elfogták és előállították, de még a nevét sem volt hajlandó megmondani, ezért őrizetbe vették. Úgy tűnt, a múmia körüli szigorú ellenőrzés kezdte elbátortalanítani a különc külföldiek tömegét: legalábbis a „Bámészkodni tilos!” utasítás óta az egzotikus látogatók száma érezhetően csökkent.

Az iszonyatos végkifejlet december 1-jén, csütörtökön, a hajnali órákban következett be. Egy óra körül járt az idő, mikor a múzeum csendjét hirtelen halálfélelem és végtelen szenvedés borzalmas sikolyai verték fel. A szomszédok rettegő telefonhívásai hatására szinte pillanatokon belül, egyidőben érkeztek meg a helyszínre a rendőrök és a múzeumi alkalmazottak, köztük én is. A rendőrök egy része körbevette a helyszínt, a többiek pedig – a múzeumi dolgozókkal együtt – óvatosan bemerészkedtek az épületbe. A bejárati folyosón a megfojtott éjjeliőr tetemébe botlottunk – a kelet-indiai kenderkötél még mindig ott szorult a nyaka körül –, és tudatosult bennünk, hogy valamilyen gonosz betolakodó (vagy betolakodók) minden elővigyázatosság dacára is bejutott az épületbe. Mostanra már síri csend borult mindenre, és szinte féltünk attól, hogy felmenjünk a lépcsőn ahhoz a szörnyű részleghez, ahol – ezt jól tudtuk – a bajok forrását találjuk. Miután a központi kapcsolónál felgyújtottuk a villanyt, már valamivel jobban éreztük magunkat; végül habozva, lassan felaraszoltunk a tekergőző lépcsőn, át a magasodó boltíven, hogy aztán belépjünk a múmiák csarnokába.

V.

Ez az a pont, ahonnan kezdve a szörnyű eseményekről szóló információk egy részét elhallgattuk – abban ugyanis mindannyian egyetértettünk, hogy semmi jó nem származna abból, ha mindez nyilvánosságra kerülne. Említettem már, hogy mielőtt beléptünk volna, fényárba borítottuk az egész épületet. Mikor beléptünk, a csillogó vitrineken és szörnyű tartalmukon végigsöprő fénysugarak világában olyan iszonyat tárult elénk, melynek zavarbaejtő részletei túllépnek az emberi felfogóképesség határán. Két betolakodóra találtunk rá (mint azt később megállapítottuk, minden bizonnyal még zárás előtt rejtőztek el a múzeumban), de őket már nem lehetett többé felelősségre vonni az éjjeliőr megölése miatt. Már megfizettek bűnükért.

Az egyikük burmai volt, a másik a Fidzsi-szigetekről származott; mindkettőjüket jól ismerte már a rendőrség bizonyos visszataszító és félelmetes szektákkal való kapcsolatuk alapján. Mindketten halottak voltak, és minél tovább vizsgáltuk őket, annál inkább úgy tűnt, hogy a haláluk különösképpen szörnyű és leírhatatlan lehetett. Az arcukon olyan iszonyú, embertelen rettegés tükröződött, amit még a legöregebb rendőrök sem láttak; ami pedig a két test állapotát illeti, azok között igen jelentős eltérések mutatkoztak.

A burmai a névtelen múmia vitrinje előtt feküdt, melynek üvegéből egy jókora, négyszögletes rész hiányzott. Jobb kezében kékes hártyából készült tekercset tartott, melyet (ezt rögtön észrevettem) szürke hieroglifák borítottak – csaknem tökéletes másolata volt a földszinti könyvtárban őrzött henger tartalmának, bár a későbbi vizsgálat során megállapítottuk, hogy van köztük pár apró különbség. A testen nem látszott semmiféle erőszakos behatás, és az eltorzult arcra kiülő kétségbeesett, agonizáló kifejezés láttán kénytelenek voltunk arra a következtetésre jutni, hogy a férfi a puszta félelembe halt bele.

De a mellette fekvő fidzsi teste gyakorolta ránk a legsokkolóbb hatást. Az egyik rendőr ért hozzá először, és az iszonyatos sikoly, amely kitört belőle, tovább fokozta az amúgy is eléggé elgyötört szomszédok idegállapotát. Már a valaha fekete, félelemtől eltorzult arc halálos szürkeségéből, a csontos kezekből – az egyik még mindig zseblámpát szorongatott – is sejthettük volna, hogy valami nagyon nincs rendben; mégis, mindnyájunkat felkészületlenül ért az a dolog, amit a rendőrtiszt érintése felfedett. Még most is bénító iszonyat és rettegés fog el, valahányszor csak eszembe jut. Hogy rövid legyek: a balszerencsés betolakodó, aki alig egy órával ezelőtt még rosszban sántikáló, robusztus, életerős melanéziai volt, mostanra merev, hamuszürke kő- és bőrszoborrá vált... tökéletes hasonmása lett annak a felmérhetetlenül vén gyalázatnak, ami a betört üvegvitrin mélyén kuporgott.

De nem ez volt a legrosszabb. Ami az összes többi borzalmat felülmúlta, és amely már az első pillanatban, még a holttestek észrevétele előtt magára vonta döbbent figyelmünket, az a félelmetes múmia állapota volt. A rajta végbemenő folyamatot többé nem lehetett halványnak, alig észrevehetőnek nevezni – félreérthetetlen, radikális változás volt. Hajlott póza alapján furcsamód sokat vesztett merevségéből; csontos karmai lejjebb ereszkedtek, így immár a legkevésbé sem takarták el a bőrszerű, rettegő arcát; és – Isten az égben! – azok a pokoli, kiguvadó szemek szélesre tárultak, és mintha egyenesen arra a két betolakodóra meredtek volna, akik ott hevertek holtan a félelemtől vagy valami rosszabbtól.

Volt valami igéző abban a lidérces, döglött halszerű pillantásban; végig magunkon éreztük, mialatt a két behatoló tetemét vizsgáltuk. Rendkívül furcsa hatást gyakorolt az idegeinkre – úgy éreztük, mintha szokatlan merevség kúszna át rajtunk, lelassítva még a legegyszerűbb mozdulatainkat is; ez a merevség csak akkor tűnt el, amikor – megtekintés céljából – körbeadtuk egymásnak a hieroglifákkal teleírt tekercset. Időről időre úgy éreztem, mintha ellenállhatatlan erő húzná a tekintetem azok felé a szörnyű, kidülledő szemek felé. A holttestek megtekintése után visszatértem a múmiához és közelről is belenéztem azokba az üveges, sötét, ám szokatlanul ép pupillákba, és valami nagyon különöset vettem észre. Minél tovább tanulmányoztam, annál izgatottabb lettem, míg végül – leküzdve a tagjaimat megbéklyózó furcsa merevséget – visszamentem az irodámba és kerestem egy jó erős nagyítót. Ilymód felszerelkezve láttam neki a merev pupillák gondos, aprólékos vizsgálatának, mialatt a többiek várakozóan álltak körülöttem.

Mindig is szkeptikusan álltam hozzá ahhoz az elmélethez, miszerint a halott vagy kómába esett emberek retinája bizonyos esetekben képes „megörökíteni” egyes tárgyakat vagy jeleneteket; de amint belenéztem a lencsébe, rögtön észrevettem, hogy annak az időtlen, névtelen iszonyatnak a szemében nem csak a szoba tükörképe látszik, hanem valami más is. Volt ott egy halvány, alig kivehető jelenet; kétségtelenül az utolsó kép, amit ez a szem életében látott – sok millió évvel ezelőtt. Úgy tűnt, egyre jobban fakul; kapkodva próbáltam jobban ráfókuszálni a nagyítót. Ez a kép még minden bizonnyal éles és kristálytiszta (noha végtelenül pici) volt akkor, mikor – valami gonosz varázslat vagy a vitrin nyugalmának megzavarása miatt – azokra a hívatlan látogatókra vetődött, halálra rémisztve őket. Az erősebb lencse segítségével már az addig láthatatlan részleteket is ki tudtam venni – a többiek tátott szájjal hallgatták akadozó beszámolómat arról, mit látok.

Mert akkor és ott, Bostonban, az Úr 1932. évében, egy ismeretlen és totálisan idegen világ részletét pillantottam meg; egy világét, amely már évezredekkel ezelőtt feledésbe merült. Egy hatalmas, ciklopszi csarnokot láttam – úgy tűnt, mintha az egyik sarokból nézném. A falakat olyan iszonyatos faragások borították, hogy még ezen a tökéletlen formán is átsütött nyers bestialitásuk és istenkáromló voltuk. Képtelennek találtam még a gondolatot is, hogy ezek a faragások emberi kéztől származzanak, vagy akár olyan kéztől, melynek gazdája valaha is látott emberi lényt; rettenetes körvonalaikkal szinte rávicsorogtak a szemlélőre. A terem közepén kolosszális, kőből készült csapóajtó állt, amely most éppen kitárult, hogy utat engedjen valaminek, ami alulról nyomakodott felfelé. Az a valami korábban alighanem még tisztán látszott – sőt, minden bizonnyal tisztán látszott abban a pillanatban, amikor a múmia szemei először tárultak szélesre a félelemtől dermedt betolakodók előtt –, de most már nem volt több, csak egy szörnyű, kivehetetlen folt.

Mindeddig csak a jobb szemet tanulmányoztam a nagyítóm alatt, de egy pillanat múlva azt kívántam, bár ennyiben is maradtam volna. Eddigre azonban már úrrá lett rajtam a felfedezőkedv és a tudásvágy, és sietve a bal retina fölé csúsztattam át a lencsét, bízva abban, hogy itt még nem fakult ki annyira a retinába zárt kép. Izgalomtól reszkető – és valami miatt szokatlanul merev – kezekkel befókuszáltam a lencsét, és rögtön megállapítottam, hogy itt valóban élesebb a kép. Egyetlen morbid, villanásnyi pillanatra megláttam azt a leírhatatlan dolgot, ami e letűnt világhoz tartozó ciklopszi és hihetetlenül ősi kriptának gigászi csapóajtaja alól mászott elő – és artikulátlan üvöltéssel zuhantam a padlóra (emitt még ma sem szégyenkezem).

Mire magamhoz tértem, már a múmia egyik szemében sem látszott semmi; ezt Keefe őrmester ellenőrizte, mert én többé nem tudtam rávenni magam. Viszont hálát adtam az égnek, amiért nem hamarabb néztem bele azokba a szemekbe. Jókora elszántságra – és rengeteg kérlelésre – volt szükségem ahhoz, hogy felidézzem azt, amit abban az iszonyatos pillanatban láttam. Ami azt illeti, addig nem is voltam hajlandó megszólalni, amíg le nem ballagtunk az irodába, el annak a démoni, istenkáromló valaminek a tekintete elől. Ekkorra ugyanis már a legszörnyűbb, legbizarrabb gondolataim támadtak arról a múmiáról és üveges, kiguvadó szemeiről – kezdtem azt hinni, hogy valami ördögi tudatosság lakozik benne; hogy lát mindent, ami körülötte történik, és egy iszonyatos üzenetet akar átadni nekünk az idő végtelen áramlatin túlról. Tudom, hogy ez őrültség – de akkor is úgy gondoltam, hogy minél messzebb kell lennem tőle, mielőtt beszámolók arról, hogy mit láttam.

Nem mintha olyan sok mondanivalóm lett volna. Csak annyit láttam, hogy annak a ciklopszi kriptának a csapóajtaja alól fellopakodott... felterjengett valami – valami hihetetlen, behemót szörnyűség. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ez a lény már a puszta látványával is ölni tudna. Még most sem találok szavakat a leírásához. Elmondhatnám róla, hogy gigászi – ormányos – polipszemű – alaktalan – képlékeny – félig pikkelyes, félig redőzött – brr! De bármit is mondanék, még csak sejtetni sem tudnám a fekete káosz és végtelen éjszaka eme elfeledett ivadékának förtelmes, szentségtelen, embertelen, túlvilági iszonyatát és gyűlöletességét és kimondhatatlan gonoszságát. Még most is, miközben e szavakat írom, rosszullét és szédülés környékez, amint felidézem magamban az emlékét. Miközben beszámoltam róla a többieknek az irodában, komoly erőfeszítésembe került, hogy öntudatomnál maradjak.

A többiekre is komoly hatást gyakorolt a beszámolóm. Mintegy negyedóráig csak suttogva mertünk megszólalni; félelemmel teli fojtott hangon suttogtunk egymásnak a Fekete Könyv rémisztő utalásairól és a szektások növekvő aktivitásáról szóló újságcikkekről, valamint a múzeumban történt szörnyűségekről. Ghatanothoa... Még a legkisebb képmása is megdermeszt – T’yog – a hamis tekercs – sosem tért vissza – az igazi tekercs, ami részben vagy egészben vissza tudja fordítani az átalakulást – vajon fennmaradt? – a pokoli szekták – a kihallgatott utalások – „Ő az, senki más” – „Ő, aki látta az arcát” – „Ő, aki mindent tud, noha se nem lát, se nem érez” – „Évezredeken át őrzi az emlékét” – „Az igazi tekercs ki fogja szabadítani” – „Az igazi tekercset Nagob őrzi” – „Ő, aki meg tudja mondani, hol találjuk”. Csak a pirkadat gyógyító szürkesége józanított ki bennünket; és ez megkövetelte, hogy haladéktalanul lezárjuk a témát, hogy soha többé ne beszéljünk róla és még csak ne is gondoljunk rá többet.

A sajtó csak részleges beszámolókat kapott felőlünk az éjszakai eseményekről; de később is felbukkant néhány olyan részlet, amelyet az újságokban eltussoltunk. Ilyen volt például a megdermedt fidzsi-szigeteki boncolásakor kiderült tény, hogy az agya és a belső szervei teljesen frissek és érintetlenek maradtak, noha a külső hús megkövülése hermetikusan elzárta őket a külvilágtól – erről az anomáliáról még azóta is vitatkoznak (persze csak zárt ajtók mögött) az orvosok. Mindannyian tudtuk, hogy a bulvársajtó – ismerve azt, amit Ghatanothoa kővé és bőrré dermedt áldozatainak ép agyáról és megőrzött tudatáról emlegettek – milyen következtetésre jutna ez alapján.

A jelek szerint az a férfi, aki a tekercset fogta – és alighanem a vitrin nyílásán át hozzá is érintette a múmiához – nem dermedt meg, a másik viszont igen. Egyesek azt követelték, hogy végezzünk el néhány kísérletet (nevezetesen érintsük hozzá a tekercset a kővé vált testéhez és magához a múmiához), de mi visszautasítottuk azzal az indokkal, hogy nem vagyunk hajlandók részt venni ilyen babonás szertelenségekben. A múmiát természetesen azonnal eltávolítottuk a kiállítóteremből és a múzeum laboratóriumában helyeztük el, hogy ott mindenre kiterjedő vizsgálatnak vessük majd alá. Az utóbbi idők eseményeiből okulva szigorú őrizet alá vontuk; december 5-én, hajnali 2 óra 25 perckor valaki ennek ellenére is megpróbált betörni a múzeumba, de a riasztó meghiúsította tervét (bár sajnos a behatolónak – vagy behatolóknak – sikerült elmenekülniük).

Nagyon hálás vagyok érte, hogy a nyilvánossághoz csak ennyi jutott el. Bárcsak nem is történt volna ennél több! Persze, valamilyen úton-módon úgyis kiszivárognának a dolgok, és fogalmam sincs róla, hogy ha valami történik majd velem, a hagyatéki végrehajtók mihez kezdenek majd a beszámolómmal; de így legalább a közösség tudatában már nem lesz olyan friss az emlék, amikor eljön a végső megvilágosodás ideje. Nem mintha bárki is hinne nekem. Nagyon furcsa, ha a bulvársajtó célozgat valamire, azt rögtön beveszik, de az igazi, rendhagyó felfedezéseket nevetve söprik félre. Talán így is van ez rendjén – így legalább a világ megőrizheti épelméjűségét.

Említettem már, hogy tervbe vettük a múmia mindenre kiterjedő tudományos vizsgálatát. Erre december 8-án, egy héttel a szörnyű események után került sor, és a kiváló dr. William Minot hajtotta végre, szorosan együttműködve Dr. Wentworth Moore-ral, a múzeum preparátorával. Ugyancsak dr. Minot volt az, aki egy héttel korábban a kővé vált behatoló boncolását végezte. Jelen volt még Mr. Lawrence Cabot és Dudley Saltonsall (a múzeum kurátorai közül), Drs. Mason, Wells és Carver (a múzeumi személyzetből), a sajtó két képviselője, valamint jómagam. Az eltelt hét alatt a förtelmes lelet állapota nem változott számottevően, bár az izomrostok lazulása miatt az üveges, kiguvadó szemek időről időre arrébb mozdultak. Most már mindenki félt pillantást vetni arra a valamire – kibírhatatlanul erőssé vált az az érzés, hogy valójában mindent lát és érzékel. Még arra is nehezen szántam rá magam, hogy jelen legyek a vizsgálaton.

Dr. Minot egy órakor érkezett meg, és perceken belül hozzálátott a múmia felméréséhez. Amint hozzáért, porladni kezdett a keze alatt; ennek ismeretében – figyelembe véve azt, amit a lelet állagában október óta bekövetkezett változásról mondtunk neki – úgy döntött, hogy haladéktalanul hozzá kell látni a boncoláshoz, mielőtt még jobban leromlana az állapota. Mivel minden szükséges felszerelés rendelkezésre állt, rögtön hozzá is fogott; közben hangot adott meglepődésének, hogy a mumifikálódott, szürke anyagnak milyen különös, rostos az állaga.

Még nagyobb volt az ámulata, amikor megejtette az első mélyebb bemetszést: a vágásból ugyanis vékony, vörös erecske csordult ki, melynek mibenlétéhez – a pokoli múmia időtlen kora dacára – nem férhetett kétség. Még néhány vágás, és napvilágra kerültek a belső szervek is – megdöbbentően ép volt mindegyik; egyedül ott látszódott rajtuk sérülés, ahol a külső kérgen áthatoló szike felsértette őket. Mindez olyannyira hasonlított a felboncolt betolakodó állapotára, hogy az még a harcedzett orvost is kizökkentette az egyensúlyából. Ugyanilyen megdöbbentő volt azoknak a lidérces, kiguvadó szemeknek az épsége is; képtelenség volt eldönteni, hogy a dermedés milyen hatást gyakorolt rájuk.

Pontban 3 óra 30 perckor tártuk fel a koponyát – és tíz perccel később a jelenlévők szent esküvel fogadták meg, hogy soha nem beszélnek arról, amit láttak, legfeljebb olyan gondosan őrzött feljegyzésekben, mint ez a mostani. Ebbe még a két újságíró is boldogan beleegyezett.

Mert a koponyatető levétele után egy lüktető, eleven agy tárult elénk.

Vitális Imre fordítása

[1] Nagy botrányt kavaró régészeti szélhámosság: 1869-ben egy New York állambeli farmon egy 1300 kilós, több mint három méteres kőalakra bukkantak a föld alatt, amelyet egy őskori óriás megkövesedett maradványának hittek Amerika-szerte. Az égimeszelő fájdalmas arca a haldoklásáról árulkodott. A nagyfokú érdeklődést kihasználva a farmer megtollasodott a megtekintésekből származó bevételből, de később bevallotta, hogy ő és unokatestvére faragta ki a szobrot.

[2] Romváros a Ponape-sziget (Mikronézia) keleti partjainál. A Csendes-óceán Velencéjének is nevezik.