A nyüzsgő és toronycsodáiról ismert Zeth városában történt meg ez az eset, melyet bármely világban csupa nagybetűvel jegyeznének. Nem egyszerűen azért, mert Zeth valahol, egy különös állatokkal és idegen növényzettel benépesített bolygón található, nem, ez az eset nagyban különbözik azoktól a történetektől, amelyek Londonban vagy Párizsban vagy más birodalmi fővárosban jutottak tudomásunkra. Egy idős, de leleményes hivatalnok által végrehajtott, ügyesen eltitkolt tolvajművelet eredményeképp a városi kincstár kiürült. Eltűnt a sok csillogó phrulder, melyek korábban dombocskaként halmozódtak a páncélterem biztonságában; és az üres kincsesládák fölött a kaján pók gúnyos mintákkal szőtte hálóit. Amikor végül Yalden, a giphath belépett a homályos boltozatos kamrába és felfedezte a lopást, csak néhány flegma patkány méregette élesen rejtekéből, mint valami idegen betolakodót.

A kincseskamrában nem volt mozgás Kishan, a régi kincstárnok halála óta, ő pedig már sok holdforduló előtt eltávozott az élők sorából. Így hát nagy volt Yalden döbbenete, amikor a rábízott vagyon helyett kiürült terem fogadta. A repedések között bujkáló aprócska lények közömbössége nem terjedt át a giphath-ra. Nagyon komoly problémával szembesült, melyet igen gyors és határozott módon kell megoldania. Nyilvánvaló, hogy nem volt semmi köze a lopáshoz, de konzultálnia kell Oorn-nal, ő pedig rendkívül kiszámíthatatlan tud lenni.

Oorn, bár rendkívül kétes jellemű személy volt, mégiscsak ő volt Zeth tulajdonképpeni törvényhozója. Nyilvánvalóan valahová a külső mélységekbe tartozott, de egy éjszaka mégis Zethbe tévedt, és megadta magát a shamith papoknak. Érkezésének túlságosan is bizarr aspektusa és a rejtőzködés veleszületett ajándéka mély benyomást tett a szent testvérekre, így olyan rendkívüli lehetőségeket kínáltak fel neki, mely folyamat végre istenként és jövendőmondóként tisztelték, szolgálatára új testvéri rendet szerveztek – és mellékesen azt sugallták, hogy kijelentéseit és a kérdésekre adott válaszait kezeljék rendeletként. Mint egy későbbi világban Delphi és Dodona, Oorn hírneve és megbecsülése ítélethozóként és talányok megfejtőjeként is nőttön nőtt; az sem számított, hogy Oorn végtelenül korábbi Időhöz tartozott, egy ősi, vénebb világ szülötteként, ahol minden megtörténhet. És most Yalden, nem lépvén túl korának és bolygójának naivságán, elindult a közeli őrök vigyázta, gazdagon díszített csarnokba, ahol Oorn elmélkedett és papjai munkáját felügyelte.

Yaldent a kék csempeborítású torony és a Csarnok láttára vallásos alázat fogta el, az épületbe megadóan, olyan szolgai módon lépett be, hogy szinte csak araszolt előre. Szokás szerint, az istenség őrei elfogadták főhajtását és adományát, és visszavonultak a nehéz függönyök mögé füstölőt gyújtani. Miután a szertartásra minden készen állt, Yalden elmormolta a hagyományos imát és mélyen meghajolt egy furcsa, egzotikus ékszerekkel kirakott, üres emelvény előtt. Egy pillanatra – a szertartás előírásai szerint – ebben az alázatos helyzetben maradt, és amikor felegyenesedett, az emelvény már nem volt üres. A papok közömbösen rágcsáltak valamit, miközben odajárulhatott ahhoz a hatalmas, nehezen körülírható, kövér lényhez, akit rövid, szürke szőr borított lepelként. Hogy ilyen rövid idő alatt honnan kerülhetett elő, azt csak a papok tudhatták, de a hozzá folyamodó tisztában volt vele, hogy személyesen Oorn előtt hajlong.

Yalden tétován számolt be a szerencsétlen misszióról, majd tanácsért folyamodott; a számára legdiszkrétebbnek tűnő, hízelgő kifejezéseket szőve mondókájába. Ezt követően szorongva várt a jós válaszára. Miután Oorn akkurátusan befejezte az étkezést, három aprócska, vöröses szemét Yalden-re emelte, majd megkérdőjelezhetetlen hangon nyilatkozott: „Gumay ere hfotuol leheht teg.” Ezt követően hirtelen nyoma veszett egy rózsaszín füstfelhőben, amely úgy tűnt, amögül a függöny mögül érkezett, amely mögött az akolitusok várakoztak. Amikor a szolgák előléptek rejtekükből, Yalden-hez fordultak: – Miután az istenségnek beszámoltál e rendkívül sajnálatos eseményről, mi tisztelettel értelmeztük utasításait. Az általad is hallott idézet nem jelent kevesebbet, mint a szintén misztikus kifejezést: „Indulj utadon, ahogy elrendeltetett!”, vagy egyértelműbben megfogalmazva, hogy pusztítsd el Anathast, a szörny-varázslót, és a kincstár hiányát mesés kincseivel pótold.

Ezzel Yalden a templomból elbocsáttatott. Hogy erős szívű lett volna, az bizony nem fedi a valóságot, mert az az igazság, hogy nyíltan félt a szörnyeteg Anathastól, éppen úgy, mint Ullathia és a környező vidék valamennyi lakója. Még azok is, akik kétkedésüknek adtak hangot a pletykák igazságtartalmát illetően, nagy ívben elkerülték a Három Szelek barlangját, ahová a mendemondák szerint a szörny egykor bevette magát.

Ám a kilátások nem voltak mentesek a romantika varázsától, Yalden pedig fiatal volt még, és ennek következtében meggondolatlan. Tisztában volt egyebek között azzal a ténnyel is, hogy küldetése során valószínűleg lehetősége lesz női áldozatok megmentésére is; a szörny hírhedt volt meglepően erotikus ízléséről is. Athanassal kapcsolatosan azonban a helyes nézőpont homályban maradt; széles körben keringtek teljesen ellenkező természetű történetek is. Nagy számban esküdöztek a szemtanúk, hogy már messziről felismerhető volt egy hatalmas fekete árnyék, mely sajátosan eltér minden emberi ízléstől, míg mások azt állították, hogy egy halom kocsonyás anyag, mely rothadó húsként váladékozik utálatos módon. Megint mások azt terjesztették, hogy megdöbbentő sokaságú végtaggal rendelkező, gigantikus rovarként látták. A sok változat között egyetlen közös vonás volt; nevezetesen az, hogy ajánlatos volt az Anathas-sal való találkozást elkerülni.

Isteneihez és világi képviselőjükhöz, Oorn-hoz intézett, tiszteletteljes imáját követően Yalden a Három Szelek barlangja felé vette az irányt. Lelkében a megrögzött, hazafias kötelességtudat érzése keveredett az izgalmas, kalandos várakozással. Előrelátó módon készült fel az útra, és ellátta magát bizonyos védőeszközökkel, respektálva a mágus régről ismert és félt varázstudományát. Vándorunk használt például olyan bűbájt, amely megszüntette a szomjúságot vagy éhséget, és teljes mértékben megfosztotta a testet egyéb természetes szükségleteitől. Egy csillogó köpenyt is viselt, melynek feladata az volt, hogy ellensúlyozza azt a gonosz kisugárzást, mely a sziklás út mentén szanaszét heverő ásványokból áradt. Más tárgyak és amulettek a rikító szárazföldi rákfélék ellen védtek, és ott volt még az a halálos, édes köd is, amely bizonyos pontokon megült, míg a napfény ereje szerte nem foszlatta.

Ezek védelmében Yalden incidens nélkül haladt, amíg meg nem érkezett a Fehér Féreg Útjáig. Küldetésének fontos állomása volt ez: a továbbvezető szakasz feltérképezéséhez bizonyos műveletek elvégzése vált szükségessé. Türelmes gondossággal ejtette csapdába az aprócska, színtelen kis férget, majd zöld színű festékkel furcsa jelet pingált köré. Innen minden a jövendölés szerint történt: Sarall, Férgek Ura szabadságáért cserébe mindenfélét megígért. Ezt követően fogvatartója szabadon bocsátotta, a féreg pedig kúszni kezdett, jelezve Yalden-nek, hogy kövesse.

A száraz, terméktelen föld, amelyen most átvágott teljesen lakatlan volt. Még tűrőképesebb, szívósabb állatokat sem lehetett látni egészen a fennsík túlsó pereméig, amely céljától elválasztotta az utazót. Lilás köd emelkedett a távoli hegyek közt, jelezve, merre is fészkel Anathas. Annak ellenére, hogy a környék elhagyatottnak tűnt, a szörnymágus nem egyedül élt: különös háziállatokkal vette magát körül, – pár legendás, vénséges bestia, és különböző egyéb lények: Anathas rettegett mágiájának szeszélyes kreatúrái.

A barlang szívében, a szóbeszéd szerint Anathas ékköveket, aranyat, és más mesés értéket rejtegetett mérhetetlen mennyiségben. Hogy egy ily hatalommal rendelkező mágusnak van-e egyáltalán szüksége őrségre, míg a pénzszámolással mulatja az időt, egyáltalán nem volt egyértelmű; de sok jel igazolta, hogy voltak próbálkozók. Yalden-nél leleményesebb és kitartóbb kalandorok pusztultak el itt nagy számban és figyelemreméltó körülmények között, miközben a varázsló-szörny vagyona után szimatoltak, csontjaik különös mintázatba rendezve jelezték a barlang bejáratánál, hogy ide bizony nem ajánlatos óvatlanul belépni.

Számtalan viszontagság után Yalden végre megpillantotta a Három Szelek barlangjának bejáratát a csillogó sziklák között, meggyőződhetett róla, hogy Anathas fészke csakugyan olyan elszigetelt, ahogy arról a jelentések szólnak. A barlang szája remekül elrejtőzött a sziklaárnyékok takarásában, és egyfajta baljós csend ereszkedett a környékre. Lakóhelyre semmi sem utalt, természetesen az előtérben ékeskedő csonthalmok kivételével. Kardját – melyet Oorn egyik papja szentelt és áldott meg missziója kezdetén – kezében tartva, Yalden remegve óvatoskodott előre. Amikor elérte a búvóhely szélesen ásítozó bejáratát, nem habozott tovább, mert nyilvánvaló volt, hogy a szörny távol van.

Úgy ítélte meg, ez a legkedvezőbb alkalom feladata végrehajtására, Yalden belépett a barlangba. A belső tér kényelmetlenül szűk és rendkívül piszkos volt, ám a feje fölött megszámlálhatatlan aprócska, sokszínű fény csillogott, melyeknek forrása nem volt kivehető. A terem hátsó végében újabb nyílás ásítozott, természetes, vagy mesterséges; és ehhez a fekete, alacsonyabb odúcskához igyekezett Yalden; négykézláb szaporázva. Hamarosan halványkék ragyogó fény csillant az alagút túlsó végén, és kalandorunk hirtelen tágasabb térbe jutott. Felegyenesedve igen különös változást észlelt környezetében. Ez a második üreg magas volt és boltozatos, mintha természetfeletti hatalmak alakították volna ki, a térben terjengő homályt lágy kék és ezüstös fény átitatta át. Anathas – tűnődött Yalden – fényűző kényelemben élhet valóban; ebben a teremben finomabb holmik voltak, mint bármi fellelhető Zeth palotájában, vagy akár Oorn templomában, amelyet elképzelhetetlen gazdagsággal és szépséggel díszítettek. Yalden tátott szájjal nézelődött, de hamarosan ráébredt, ideje összeszednie magát, teljesíteni küldetését, és lelépni, mielőtt a házigazda előkerül, bárhol is lehet most. Hiszen Yalden nagyon nem kívánt találkozni a szörny-varázslóval, aki számos mendemonda központi szereplője volt. Így tehát a második termet is maga mögött hagyta: keskeny hasadékot pillantott meg maga előtt, majd elindult és a kanyargós, kivilágítatlan utat követte a mélybe lefelé, keresztül a fennsík tömör sziklatömbjei között. Szinte érezte, ahogy a harmadik, utolsó barlang szája hívogatja oda, ahol feladatát végrehajthatja. Haladtában furcsa ragyogást észlelt maga előtt; majd végül, előjel nélkül visszahúzódtak a falak, hogy felfedjenek egy hatalmas, nyitott teret. A csarnok köves padlóján izzó szénszőnyeg parazsa világított, a fénykör felett pedig sárkányfejű madarak obszcén raja csapkodott, és rikoltozott. A tüzes padlótól bizonyos magasságban a sziklafalon zöldes színű, bestiális szalamandrák csúsztak-másztak, rosszindulatúan méregetve a betolakodót. A túlsó oldalon pedig lépcső vezetett egy fém emelvényre, ékszerekkel borítva, és értékes tárgyak magasra rakott halmaival; íme, a varázsló-szörny kincse.

A tagadhatatlan gazdagság látványára Yaldent majdnem legyőzte hevessége; és tehetetlenségében dühöngve kereste a lángtengeren való átkelés módját. Ez, ahogy rövid időn belül érzékelte, nehéz talánynak bizonyult; az egész izzó kriptában csak csekélyke padlórészt lelt, ahol egy józan ember megkísérelhette volna a sétát. Kétségbeesésén végül úrrá lett; elhatározta, hogy mindent kockára tesz, és próbát tesz a tüzes járdán. Jobb belepusztulni a küldetésbe, mint üres kézzel visszatérne. Fogait összeszorítva indult neki a lángtengernek, lesz, ami lesz.

Szinte kiszárította az indulatos várakozás, mellyel a lángokat hatását várta – előrehaladtában szétvált előtte az izzó padló; keskeny, de biztonságos hűvös földsáv nyílott, mely egyenesen az arany trónhoz vezetett. Félkábultan, nem törődve a mágia nyújtotta különös segítséggel, Yalden előhúzta a kardját, majd elindult bátran a lángfalak között kiemelkedő, repedezett járdán. A lángok nem égették, nem érezte az elképesztő hőt, a sárkány-lények pedig sziszegve félrehúzódtak, és nem háborgatták a látogatót.

Ott csillogott a kincs a kezei közelében, Yalden pedig már arra gondolt, hogyan fog visszatérni Zeth-be, csodás zsákmánya alatt rogyadozva, és hősként fogják imádni a városlakók. Örömében végig sem gondolta, vajon Anathas miért ilyen gondatlan kincsei biztonságát illetően; és nem tűnt fel neki a lángoló járda túlságosan egyszerű módon történő kijátszása sem. Még az sem zavarta túlságosan, hogy az emelvény mögött újabb hatalmas boltíves nyílás tátong, és hogy olyan furcsán beláthatatlan az egész barlang. Mikor felment a széles lépcsőn az emelvényre, a névtelen bányákból származó, ismeretlen természetű és jellegű, ragyogó drágakövek és más korok, idegen világok bizarr arany relikviái között gázolva megállt, csak akkor kezdett tudatosulni Yalden-ben, hogy valami nincs rendben.

De most észlelhette, ahogy mögötte a csodálatos átjáró összezárul, a lángnyelvek újra egymást nyaldossák, ő pedig az emelvényen rekedt, az általa meglelt csillogó kincsek között. Eddigre már teljesen lezárult a visszaút, szemei hiába pásztáztak körbe-körbe menedék után kutatva, és aligha nyugtatta meg az az alaktalan, kocsonyás árnyék is, amely az emelvény mögötti nagy boltív árnyékában derengett fel büdösen és vészjóslóan. A bajbajutott kincskereső nem vesztette el eszméletét, sőt kényelmetlen mód az is tudatosult benne, hogy ez az árnyék bizony sokkalta undorítóbb volt, mint bármi az összes népszerű legendabeli leírásból, és hogy a lény hét irizáló szemével úgy nézett kelepcébe ejtett áldozatára, mintha rendkívül mulattatná e dolog.

Ezután Anathas, a varázslószörny teste teljes terjedelmében kicsusszant a boltív alól, ellenállhatatlan nekromantikus iszonyt árasztva, miközben az aprócska, halálravált hódítóval tréfálkozott, majd utat engedett, hogy a különösképpen éhes élénkzöld szalamandrák nyáladzó hordája folytathassa lassú vándorlását az emelvény tetejére.

Vitális Imre fordítása