Férfi és a kígyó, A

Eredeti cím: Man and the Snake, The

0 607

Szerző: Ambrose Bierce • Év: 1890

1

 

„Bizonysága vagyon annak, és megannyian tanúskodónak felőle, hogy nincs oly bölcs és mivelt elme, ki tagadni merészelné, miszerint a kélgyónak az ő szemeiben varázsos erő lakozik, és mindama halandók, kik rabságba esnek, az ő akaratjuk ellenére odavonszoltatnak ama kélgyóhoz az ő nézése által, és halálnak halálával halnak az ő harapása által.”

Harker Brayton köntösben és papucsban heverészett a díványon, és elmosolyodott, mikor ehhez a fenti mondathoz ért Morryster réges-régi könyvében, A Tudománynak az ő Tsodái-ban. „Az egészben egyedül az a csodálatos – mondta magában –, hogy Morryster korának bölcs és mívelt elméi hittek egy ilyen szamárságban, amit ma a legoktondibb ember is nevetve utasít vissza.”

S – mert Brayton gondolkodó elme volt – ezt a gondos latot egész sor másik követte, és közben öntudatlanul leeresztette a könyvet, ám változatlanul ugyanabba az irányba nézett, mint olvasás közben. Mikor a könyv eltűnt látószögéből, a szoba egyik sötét zugában hirtelen valami magára vonta tekintetét. Mit látott? Egymástól vagy egy hüvelyknyi távolságra két fénylő pontot az ágy alatt. Bizonyára a fölötte levő gázégő fénye csillan vissza a padlóba vert fémszegekről – vélte, és mintha mi sem történt volna, olvasott tovább. De egy pillanat múlva valami belső kényszer – eszébe se jutott, hogy kiderítse, miféle – arra ösztönözte, hogy ismét leeressze ölébe a könyvet, és az előbb látott jelenséget újfent csak szemügyre vegye. A fénypontok még mindig ott voltak, ahol az imént. De mintha erősebben csillogtak volna, és Brayton csak most vette észre, hogy zöldes fényben ragyognak. Az is megfordult a fejében, hogy talán egy kissé arrébb mozdultak – és mintha most közelebb lennének hozzá. De még mindig árnyékba burkolóztak, hogy valójukat és eredetüket elleplezzék a kíváncsi szemek elől. Brayton ismét csak tovább olvasott. Az olvasott szöveg hirtelen valami olyan gondolatot sugallt, hogy ijedten összerezzent, és immár harmadszor eresztette le a könyvet, mire az, mintha menekülne tőle, leesett, és a borítójával fölfelé szétterült a földön. Brayton felült, és mohón bámult az ágy alá, ahol a fénypontok – úgy érezte – egyre vakítóbban csillognak. Egész testét átjárta a kíváncsiság, tekintete csupa izgalom, csupa feszültség. Szeme, csaknem közvetlenül az ágy lábánál, egy gyűrűkbe tekeredett hatalmas kígyót fedezett fel. A fénypontok tehát egy kígyó szemei! Az állat szörnyű fejét egyenesen előreszegezte e legbelső gyűrűből, s feléje nézett: a széles, vad állkapocs és az idiótaforma homlok mintegy csak arra szolgált, hogy rosszindulatú tekintetének irányát mutassa. A két szem többé nem pusztán két fényes pont volt: az ő szemébe néztek, az ő tekintetét keresték, baljósan, gonoszul, gúnyosan.

 

2

 

Egy jobb fajta, modern városi lakás hálószobájában egy kígyó, szerencsére, nem olyan megszokott jelenség, hogy a magyarázatot szükségtelenné tegye. Harker Brayton, harmincöt éves agglegény, tudós, életművész és atléta, gazdag, népszerű és makkegészséges férfiú, a távoli és barátságtalan vidékek bajai elől nemrégiben visszavonult San Franciscóba. Igényeit, melyek mindig egy kicsit költségesnek bizonyultak, a hosszú magány csak fokozta; még a Kastély Szálló sem bizonyult kedvére valónak, így hát örömmel élt barátja, a neves tudós, dr. Druring vendégszeretetével. Dr. Druring háza hatalmas, régimódi épület a város ma már eléggé rossz hírű negyedében – valami büszke tartózkodás külső jeleit mutatta. Egyszerűen nem volt hajlandó hozzáidomulni a megváltozott környezethez, és olyan furcsaságokat fejlesztett ki magában, melyek az elszigeteltség egyenes következményeinek látszottak. E furcsaságok közül az egyik az ún. „szárnyépület” volt, mely építészeti szempontból egyáltalán nem illett a házhoz, és rendeltetésében is forradalminak bizonyult: laboratórium, állatkert és múzeum volt egyszerre. Itt hódolt a doktor tudósi kedvteléseinek: az animális lét különböző formáit tanulmányozta, s ez a hóbort teljesen lefoglalta érdeklődését, és ízlését is nagyszerűen kielégítette. Ez az ízlés, be kell vallanunk, az alacsonyabb rendű állatokhoz vonzotta. A magasabb rendű élőlénynek pedig, ha be akarta lopni magát a derék tudós szívébe, legalább némely alaptulajdonságában hasonlítania kellett az afféle „hajdanvolt sárkányokhoz”, mint például a varangyok és a kígyók. Tudományos érdeklődése kizárólag a hüllőkre korlátozódott; szerette a természet „újgazdagjait”, és magát a zoológia Zolájának nevezte. Felesége és lánya, sajna, nem osztoztak abban a felvilágosult kíváncsiságban, mellyel a tudós doktor balvégzetű teremtménytársainak életmódját kutatta, s ezért kérlelhetetlen szigorral mindkettőt kirekesztette az úgynevezett „Kígyólakból”, és a velük hasonszőrű élőlények társaságára kárhozhatta őket. Sorsuk szigorúságát enyhítendő, mindazonáltal megengedte nekik, hogy környezetük pompájában túltegyenek a derék hüllőkön, és még náluk is fényesebben tündököljenek.

Építészeti szempontból, és ami a berendezést illeti, a Kígyólakban puritán egyszérűség uralkodott – mindez pontosan megfelelt lakói szerényebb életkörülményeinek. A fényűzés hiánytalan élvezetéhez szükséges szabadság nem állhatott rendelkezésükre, mivel megvolt az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy éltek. A maguk kis appartement-jaiban azonban elenyésző személyes felügyelet mellett éldegéltek, már amennyire ez összefért ama káros szokásuktól való félelemmel, hogy időnként felfalják egymást. Braytonnak tapintatosan tudomására hozták: házi szokás, hogy időközönként egyikre-másikra az épület különböző részein bukkannak rá, ott, ahol senki sem gondolná. A Kígyólak és a körülötte keringő hátborzongató asszociációk ellenére – melyekre valóban rá se hederített – Brayton nagyon kedvére valónak találta a Druring házban folyó életet.

 

3

 

Mr. Braytonba kissé élesen hasított bele a meglepetés, és megborzongott az utálkozástól, de a dolog azért nem hatott rá különösképpen. Első gondolata az volt, hogy becsengeti az inast; és bár a csengőzsinór ott lógott a közelében, s így könnyedén elérhette, még csak mozdulnia sem kellett volna, eszébe ötlött, hogy e cselekedet netán gyanúba keverné, a félelem gyanújába, holott félni egyáltalán nem félt. Inkább csak a helyzet szokatlanságát érezte át, s nem annak veszélyeit; felkavaró élmény, de korántsem veszélyes – gondolta.

Ezt a fajta hüllőt Brayton történetesen nem ismerte. Hosszúságát csak sejthette; törzse, ahol látni lehetett, körülbelül olyan vastag volt, mint az ő karja. Mi módon árthat neki, ha egyáltalán ártalmas? Mérges kígyó? Csörgőkígyó? A természet riadójelzéseit nem ismerte, sohasem tanulmányozta kódexüket, s így a feltett kérdésekre sem tudott felelni.

Ezek a gondolatok öltöttek testet kisebb-nagyobb határozottsággal Brayton elméjében, és végül is cselekvésre indították. Ez az a folyamat, amit mi fontolgatásnak és döntésnek nevezünk. Így van az, hogy bölcsek is vagyunk, és ostobák. Így van az, hogy az elfonnyadt falevél az őszi szellőben nagyobb vagy kisebb értelmességet mutat, mint a földre vagy a tó színére hullott társai. Az emberi cselekvés titka nyílt titok: valami öszszehúzza izmainkat. S mit számít az, hogy az előkészítő molekuláris változásnak mi az „akarat” nevet adjuk?

Brayton fölállt, készen arra, hogy csendben faképnél hagyja a kígyót – ha lehetséges, anélkül, hogy megzavarná –, és szépen kihátráljon az ajtón. Így hátrálnak az emberek a nagy ember jelenlétében, mert a nagyság hatalom, és a hatalom csupa fenyegetés. Brayton pontosan tudta, merrefelé kell hátrálnia. Ha a szörny netán követné, ama ízlés jóvoltából, mely festményekkel borította be a falakat, egy sereg gyilkos keleti fegyver áll rendelkezésére: szükség esetén bármelyiket megragadhatja, hogy ne álljon védtelenül. A kígyó tekintete az eddiginél is gonoszabb fénnyel lobogott.

Brayton felemelte jobb lábát, hogy hátralépjen. De abban a pillanatban valami erős belső ellenállást érzett.

„Bátor embernek tartanak – gondolta –, de hát mi a bátorság? Csupán büszkeség? Úgysincs itt senki, aki tanúja lenne, hogy megfutamodom.”

Jobb kezével megkapaszkodott a szék támlájában, lába a levegőben.

– Ostobaság! – mondta hangosan. – Annyira gyáva nem vagyok, hogy féljek bevallani magamnak: félek. Magasabbra emelte a lábát, térdben kissé behajlította, és levágta a földre – hüvelyknyire a másik elé. Föl sem foghatta, hogy történhetett. Aztán egy újabb kísérlet a bal lábával – ugyanilyen eredménnyel járt. Keze a szék támláját markolta; a karfa merev volt, Braytonnak kissé hátra kellett nyúlnia. Az ember azt mondhatta volna: nem akarja elereszteni. A kígyó előreszegezte gonosz fejét a legbelső gyűrűből. Nem mozdult, de szeme most már elektromos szikrákat, megannyi fényes tűt lövellt feléje.

A férfi hamuszürke volt. Megint egy lépés előre, majd egy másik. Szinte maga után vonszolta a széket, s aztán, mikor végül is elengedte, az nagy robajjal zuhant a földre. A férfi felnyögött. A kígyó nem moccant, hangot sem adott, de szemei olyanok voltak, akár két kápráztató napkorong, s egész roppant teste szinte teljesen eltűnt mögöttük. Dús és élénk színű hullámgyűrűket bocsátottak útra, melyek forrásuktól eltávolodva – mint szappanbuborékok – fokozatosan elvesztették ragyogásukat; úgy tűnt, egyenesen a Brayton arca felé közelednek ezek a gyűrűk, és már nincsenek is olyan messzire tőle. Nagydob vad tamtamját hallotta valahol messze, és távoli muzsika szeszélyesen felcsapó akkordjait-a muzsika felfoghatatlanul édes volt, mint valami eolhárfa hangja. Felismerte: a Memnon-szobor hajnali himnusza ez, és azt képzelte: a Nílus-partján áll a nád között, és révülten hallgatja a századok csendjén átvonuló halhatatlan muzsikát.

A zene hirtelen megszakadt; vagy inkább: szinte észrevétlenül egy visszavonuló vihar távoli mennydörgésévé alakult át. Naptól és esőtől ragyogó táj terült el előtte, fenn az égen vidám szivárvány: hatalmas ívében száz megelevenedett város. Feleúton egy hatalmas kígyó, fején korona, számlálhatatlan gyűrűi közül kinyújtja fejét, és halott anyja szemével tekint rá. Hirtelen, mint kulissza a színházban, az elbűvölő táj felemelkedett, és eltűnt az űrben. Súlyos ütést érzett arcán és mellén. Lezuhant a földre: orra eltörött, ajka felszakadt, és vére végigcsorgott a padlón. Egy ideig kábultan feküdt, arccal a földnek. Szemét lehunyta, egy-két pillanat múlva magához tért, és akkor már tudta, hogy amikor a földre zuhant, megtört a varázslat. Most már biztosan tudta tekintete más irányba fordult –, hogy igenis, ki fog menni a szobából. De a fejétől csak néhány lábnyira heverő, még láthatatlan kígyó gondolata: talán épp most ugrik rá! Talán mindjárt a nyaka köré tekeredik! – túlságosan iszonyú volt. Felemelte a fejét, és ismét rámeredtek azok a borzalmas szemek, és megint fogságba esett.

A kígyó meg se moccant, és most valahogy úgy tetszett, mintha vesztett volna a képzeletére gyakorolt erejéből; az előző pillanat boldogító illúziói nem ismétlődtek meg. Fekete, gyöngyszerű szemei a lapos és agy nélküli homlok alatt éppoly gonoszul villogtak, mint legelőször. Braytonnak úgy tűnt, mintha a bestia, immáron biztos lévén győzelmében, elhatározta volna, hogy nem folyamodik többé csábító fortélyaihoz.

Szörnyű jelenet következett. A férfi, hason fekve, csupán félméternyire ellenségétől, feltámaszkodott a könyökére, fejét előrenyújtotta, lábát teljes hosszában kimerevítette. Vérfoltos arca halottfehér volt, pupillája kitágult. Habzott az ajka; s a hab foszlányokban hullt le a földre. Erős görcsök futottak végig testén, szinte kígyószerűen rángatózott. Derékban meghajolt, lábait ide-oda mozgatta. És minden mozdulattal közelebb került a kígyóhoz. Kezét előrelökte, hogy visszatartsa magát, ám könyöke csak vitte, vitte előre.

 

4

 

Dr. Druring és felesége a könyvtárszobában ült. A tudós ritka jókedvében volt.

– Éppen most kaptam cserébe egy másik gyűjtőtől, mondta – egy ophiophagus-t. Gyönyörű példány!

– És az milyen? – kérdezte a hölgy némi lankadt érdeklődéssel.

– Az Isten áldjon meg, szívem, micsoda tudatlanság! Drágám, ha egy férfi a házassága után megbizonyosodik arról, hogy a felesége nem tud görögül, az válóok. Az ophiophagus olyan kígyó, amely megeszi a másik kígyót.

– Remélem megeszi az összeset – mondta a dáma, és szórakozottan odébbtolta a lámpát. – De hogy kapja el a másik kígyót? Gondolom, megbűvöli.

– Ez rád vall, szívecském! – felelte a doktor ingerülten. – Tudod, mennyire kihoz a sodromból, ha ilyen ostoba babonákat hallok.

A beszélgetést hatalmas sikoly szakította félbe; mintha a sírboltban üvöltő démon hangja száguldott volna végig a csöndes házon. Újra meg újra felhangzott, iszonyú tisztán. Talpra ugrottak, a férfi teljesen összezavarodva, a dáma sápadtan és némán a félelemtől. Még el sem halt az utolsó sikoly visszhangja, s a doktor már kint volt a szobából, és kettesével rohant fel a lépcsőn. Brayton szobája előtt a folyosón néhány szolgálóba botlott, akik a felső emeletről érkeztek. Kopogtatás nélkül berontottak a szobába. Braytont a földön találták, hason fekve, holtan. Fejét és karját félig elrejtette az ágy lába. Kivonszolták, és hanyatt fordították. Az arca mocskos volt a vértől és habtól, a szeme tágra nyitva, mereven nézett rájuk – szörnyű látvány!

– Szívgörcs – mondta a tudós, letérdelt, és kezét Brayton szívére helyezte. Ahogy ott kuporgott, véletlenül benézett az ágy alá. – Szentséges isten! Hát ez meg hogy került ide?

Benyúlt az ágy alá, kihúzta, a szoba közepére hajította a még mindig összetekeredett kígyót, s az, éles hangot adva, továbbcsúszott a fényes padlón, míg csak a fal meg nem állította. Aztán ott hevert mozdulatlanul. Kitömött kígyó volt, szeme helyén két cipőgomb.

Osztovits Levente fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre