Lizzie Borden fejszét fogott

Eredeti cím: Lizzie Borden Took An Axe

0 544

Szerző: Robert Bloch • Év: 1946

Lizzie Borden fejszét fogott,

négybe vágta anyját legott.

Lendült kezében a balta,

apját is feldarabolta.

 

Azt mondják, a rémület éjszaka telepszik ránk, álombeli sugallatok szülik. Engem azonban fényes délben lepett meg, közeledtét csak a telefon prózai csörömpölése jelezte.

Egész délelőtt az irodában ültem, és a hegyekbe vezető poros utat bámultam. Tekergett-kanyargott égő szemem előtt, az izzó napfény délibábokat varázsolt elém.

De nemcsak a szemem csalt, a rezzenetlen hőség kikezdte az agyamat is. Nyugtalan és ideges voltam, rossz előérzet nyomasztott. A telefon éles csörrenése fülhasogató hangokba sűrítette balsejtelmeimet. Tenyeremről izzadságfoltok tapadtak a kagylóra, mely melegen, ólomsúllyal nehezedett a fülemre. De a vonal túlsó végéről szóló hang hideg volt, jéghideg a félelemtől. Megalvadtak a szavak.

– Jim! Gyere, segíts!

Csak ennyi. Bontott a vonal, mielőtt válaszolhattam volna. A telefon lecsúszott az asztalra, ahogy hirtelen felugrottam és az ajtóhoz rohantam.

Anita hangja volt az.

Anita hangja miatt siettem fejvesztve a kocsihoz, és miatta hajtottam semmivel sem törődve a néptelen, hőségtől vibráló úton a hegyekben fekvő régi ház felé.

Valami történt ott. Előbb-utóbb történnie kellett valaminek. Ezt pontosan tudtam, s most átkoztam magam, amiért nem ragaszkodtam az egyetlen ésszerű megoldáshoz. Már hetekkel ezelőtt meg kellett volna szöktetnem Anitát.

Miért is nem volt annyi bátorságom, hogy egyszerűen kiragadjam ebből a faulkneri melodrámából? Nagyon is jól tudtam a kérdésre a választ: mert nem hittem el az egészet.

Mert elejétől fogva olyan valószínűtlennek tűnt, sőt rosszabb: képtelennek.

Nem léteznek elhagyott meredélyeken gubbasztó, kísértetjárta házak, Anita pedig ilyenben lakott. Nem léteznek szikár, fanatikus vénemberek, akik okkult könyveket bújnak; nem léteznek boszorkánymesterek, akiket szomszédaik babonás félelmükben elkerülnek. Anita nagybátyja, Gideon Godfrey pedig ilyen ember volt.

Manapság nem lehet fiatal lányokat szinte rabként őrizni, nem lehet nekik megtiltani, hogy elköltözzenek, szerelmesek legyenek, és ahhoz menjenek férjhez, akihez akarnak. A nagybácsi pedig ilyen korlátok között tartotta Anitát, majdhogynem fogságban, és megtiltotta, hogy összeházasodjunk.

Igen, hamisítatlan melodráma volt ez az egész, egyszerűen nevetséges, ha belegondoltam; de ha Anitával beszéltem róla, mégsem nevettem.

Amikor Anita a nagybátyjáról mesélt, már-már hittem benne; no, nem abban, hogy Gideon Godfrey természetfeletti hatalommal rendelkezik, hanem abban, hogy ravaszan és kitartóan megpróbálja Anitát az őrületbe kergetni.

Ez legalább érthető, velejéig gonosz, de megmagyarázható.

Gideon Godfrey Anita törvényes gyámja volt, s egyelőre ő rendelkezett valami örökségi letét fölött. Ezért tartotta ott Anitát abban a málladozó, rozoga házban, kényére-kedvére kiszolgáltatva. Nyilván azt találta ki, hogy megdolgozza Anita képzeletét vad történetekkel és finomabb sugallatokkal.

Anita mindenfélét mesélt nekem. Mesélt az emeleti zárt ajtókról, melyek mögött ott gubbasztott az öreg, titkos, penészes könyveit bújva. Mesélt a szomszéd farmerekkel való viszályról, a "rontásról", amit állítólag a jószágra küldött, az üszögről, rozsdáról, mételyről, amelyek szintén a nagybátyja átkai nyomán sújtották a termést.

Anita az álmairól is mesélt. Éjszakánként valami fekete jött a szobájába, valami körvonalazhatatlan, alaktalan feketeség... lebegő pára; ami egyszersmind határozott és megfogható jelenség volt: arctalan vonások, száj nélküli hangok. Suttogott.

Suttogott és simogatta őt. Anita lesöpörte volna az arcát ess testét cirógató csapzott, fekete gubancot, küzdeni akart, hogy végre előtörjön torkából a sikoly, mely álmot és kísértetet egyaránt elűz, de hiába.

Nevet is adott a feketeségnek. Démonnak nevezte.

Boszorkányságról szóló régi értekezésekben olvasni ilyen sötét démonokról, melyek megnyomják az asszonyokat éjszaka. A kísértő Sátán küldöttei e kéjenc árnyak, ezek okozzák a lidércnyomásokat.

Én csak a legendákból ismertem a démonokat. Anita a valóságból.

Sápadt lett, és lefogyott, de a változást nem varázslatnak tulajdonítottam, hanem a fogságnak abban a komor, vén házban. Gideon Godfrey szadista, gonosz célzásai és a gondosan kiszámított rémületes légkör szülték álmait.

Én pedig gyenge voltam, és nem álltam a sarkamra.

Hogyan tudtam volna bizonyítani Godfrey rosszindulatú mesterkedését? Ha kenyértörésre viszem a dolgot még az is megtörténhet, hogy nem az öreg, hanem Anita beszámíthatóságát vonják kétségbe.

Úgy éreztem, csak idő kérdése, és Anita végül önként velem jön.

De most már késő. Valami történt.

Ahogy befordultam a roggyant tetejű házhoz a hegyoldalba, a kocsi porfelhőt kavart az útról. Elképesztő délutáni hőség volt. A hosszú tornác fölött vibráltak az omladozó tornyocskák.

A kocsi elszáguldott az istállók mellett, aztán csikorogva megállt.

Senki nem nézett ki az ablakon, és senki nem üdvözölt. Csend volt. Fölszaladtam a tornác lépcsőjén, aztán a nyitott ajtóban megtorpantam. A sötét folyosón nem láttam senkit. Kopogás nélkül beléptem, és a nappali irányába indultam.

Anita a szoba túlsó végén állt és várt. Vörös haja borzasan omlott a vállára, arca halotthalvány, de azonnal láttam, hogy semmi baja. Felcsillant a szeme, amikor megpillantott.

– Jim! Végre!

Ölelésre tárta karját, én is indultam, hogy megöleljem, és ekkor megbotlottam valamiben.

A padlóra néztem.

Lábam előtt Gideon Godfrey holtteste hevert... feje széthasítva, szinte véres péppé zúzva.

Anita a karomban zokogott, én a vígillát simogattam, és megpróbáltam pillantásommal elkerülni a véres szörnyűséget a padlón.

– Segíts rajtam! – suttogta egyre Anita. – Segíts rajtam!

– Hát persze hogy segítek – motyogtam –, de... mi történt?

– Én... nem is tudom.

– Nem tudod? – Hanghordozásom kijózaníthatta, fölegyenesedett, elhúzódott tőlem, és törülgetni kezdte a szemét. Közben suttogva hadart tovább.

– Iszonyú hőség volt reggel. Kimentem az istállóba, de elfáradtam, és a szénapadláson elaludtam. Aztán hirtelen... felébredtem, és visszajöttem a házba... és itt találtam... itt feküdt a padlón.

– Nem hallottál semmit? Nem járt itt senki?

– Egy lélek se.

– Látod, hogyan ölték meg – mondtam. – Ilyen hentesmunkát csak egy fejszével lehet végezni. De... hol lehet?

Anita elkerülte a pillantásomat.

– A fejsze? Nem tudom. Ha gyilkosság volt, akkor ott kell lennie a holttest mellett.

Megfordultam, és. kifelé indultam a szobából.

– Jim! Hová mész?!

– Hát hívom a rendőrséget

– Azt nem teheted! Hát nem érted? Ha most hívod őket, azt fogják hinni, hogy én öltem meg!

Bólintottam.

– Persze. Kissé gyenge lábakon áll ez a. történet, nem, Anita? Ha legalább meglenne a fegyver, vagy lábnyomok, ujjlenyomatok... bármi...

Anita sóhajtott. Kezembe fogtam a kezét.

– Próbálj emlékezni, drágám – mondtam neki. Biztos vagy benne, hogy odakint voltál az istállóban, amikor ez történt? Nem emlékszel valami másra?

– Nem. Az egész dolog valahogy olyan... zavaros... elaludtam... és meglepett az egyik rémálmom... előjött az a feketeség...

Végigfutott a hátamon a hideg. Számomra már ismerős volt ez a kijelentés, de élénken elképzeltem, hogyan hat majd a rendőrökre... Nem kételkedtem abban, hogy Anita sajnos megőrült, mégis valami homályos emlék motoszkált a gondolataim között, s végül utat tört magának. Az az érzésem támadt, hogy én ezt az egészét már egyszer átéltem... déja vu élmény... vagy csak olvastam, hallottam valahol?

Olvastam valahol...? Hát persze!

– Törd a fejed! – motyogtam. – Nem emlékszel, hogyan kezdődött? Egyáltalán miért mentél ki az istállóba?

– De, azt hiszem, emlékszem.... néhány süllyesztőónt akartam behozni.

– Süllyesztőónt?! Az istállóból?!

Ekkor végre, beugrott. Világosság gyúlt az agyamban. Üveges tekintettel meredtem Anitára, akár a földön fekvő holttest.

– Ide figyelj! Te nem Anita Loomis vagy... hanem Lizzie Borden!

Anita nem szólt égy szót sem. A név láthatóan semmit nem mondott neki. Nekem azonban apránként eszembe jutott az egész történet, a réges-régi história és a megoldatlan rejtély.

A pamlaghoz vezettem Anitát, és mellé ültem. Nem nézett rám, én sem őrá, s egyikünk sem nézett a padlón fekvő szörnyűségre. Izzott körülöttünk a hőség, s a halottas házban nekiláttam, hogy elmeséljem Anitának a történetet... Lizzie Borden történetét...

1892 augusztusának első napjait írták. A massachusettsi Fall River a hőség és az aszály szorításában vergődött.

Forrón tűzött a nap Fall River első polgárának, a tiszteletreméltó Andrew Jackson Bordennek házára. Itt lakott az öregúr második feleségével Mrs. Abby Bordennel, és két leányával, Emmával és Lizzie-vel. A szobalány, Bridget "Maggie" Sullivan egészítette ki a kis háztartást. A ház vendége, John V. Morse éppen látogatóba ment valahová. Az idősebbik Borden lány, Emma is elutazott.

Csak a szobalány és Lizzie Borden voltak odahaza, amikor augusztus másodikán Mr. és Mrs. Borden megbetegedtek. A hírt Lizzie terjesztette, jobban mondva, elmesélte barátnőjének, Marion Russellnek. Úgy véltei megmérgezték a tejet.

De senki nem aggodalmaskodott, senki nem gyanakodott. Ehhez túlságosan meleg volt. Ráadásul Lizzie-t sem kellett igazán komolyan venni. A harminckét éves, szögletes, csúnya lányról alaposan megoszlott a kisváros véleménye. Egyesek "műveltnek" és "finomnak" tartották, mert járt Európában, sűrűn látogatta a templomot, tanított a missziós iskolában, és áldozatos munkája révén jó hírnévnek örvendett a Józan Keresztyén Asszonyok Egyletében és hasonló szervezetekben. Mások viszont kifogásolták, hogy igen temperamentumos, sőt különc, és mindig "meglátásai" vannak.

Az idős Bordenék betegségét, tudomásul vették, és természetes okoknak tulajdonították. Az emberek kizárólag a fullasztó hőséggel és a Fall River-i rendőrség augusztus, negyedikére kitűzött piknikjével foglalkoztak.

A hőség negyedikén sem csökkent, de délelőtt tizenegykor már javában folyt a mulatság. Andrew Jackson Borden hazafelé indult városi irodájából, és kissé lepihent a nappali díványán. A tikkasztó déli hőségben mély álomba merült.

Valamivel később Lizzie Borden bejött az istállóból, ám apja akkor már nem aludt, hanem szétroncsolt fejjel hevert a pamlagon, vonásai felismerhetetlenné váltak.

Maggie Sullivan, a szobalány a saját szobájában pihent. Lizzie behívta, és megparancsolta neki, hogy kerítse elő közeli szomszédjukat, dr. Botyent, de az nem volt otthon.

Ekkor beállított egy másik szomszéd, Mrs. Churchill.

– Valaki meggyilkolta apát – ezzel fogadta Lizzie Borden az ajtóban.

– Anyád hol van? – kérdezte Mrs. Churchill. Lizzie Borden habozott, a hőségben nehezére esett a gondolkodás.

– ...azt hiszem, elment. Talán beteglátogatóba hívták...

Mrs. Churchill viszont percig sem tétlenkedett. Elszaladt segítségért a közeli béristállóba. Hamarosan összegyűltek a szomszédok és az ismerősök, majd orvosok és rendőrök jöttek. A növekvő felfordulás közepette Mrs. Churchill valamiért fölment az emeleti vendégszobába.

Ott találta Mrs. Bordent, az ő feje is összezúzva. Mire dr. Dolan, a halottkém megérkezett, már folyt a kihallgatás. A rendőrfőnök jelen lévő emberei megállapították, hogy rablási kísérlet nem történt. Ekkor kihallgatásnak vetették alá Lizzie-t.

Lizzie Borden azt mondta, hogy a hőség ellenére kiment az istállóba. Körtét evett, és süllyesztőón után kutatott. Állítólag elaludt, majd fojtott nyöszörgés ébresztette fel. Utána akart nézni a zajnak, ezért bejött a házba, és megtalálta apja megcsonkított holttestét. Mindössze ennyit mondott...

Ekkor az állítólagos mérgezési história is új színben tűnt fel. Jelentkezett egy patikus azzal, hogy néhány nappal azelőtt egy nő cián-hidrogént akart nála vásárolni... molyirtónak. Ő visszautasította a kérést, mert a méreg kiadásához orvosi recept szükséges.

A nőt azonosították... Lizzie Borden volt az. Ellenőrizték azt a kijelentését, hogy anyját valami üzenet szólította el hazulról. Ilyen üzenet sem létezett.

A nyomozók nem tétlenkedtek. A pincében törött nyelű bárdot találtak, melyről `megállapították, hogy nemrég valaki lemosta, aztán a hamuba dugta. A víz és a hamu eltüntették a vérfoltokat...

A továbbiakban a hőség, a megdöbbenés okozta zűrzavar irányította az eseményeket. A rendőrség hivatalos lépés nélkül visszavonult, halogatták az intézkedést a halottkémi tárgyalásig.

Hiszen Andrew Borden jómódú polgár volt, lánya is közismert, tiszteletre méltó tagja a közösségnek, senki sem akart elhamarkodott lépést tenni.

Múltak a napok a hőség árnyékában, és szaporodtak az izzadt tenyerek mögött elsuttogott pletykák. Három nappal a gyilkosságok után Marion Russell, Lizzie barátnője meglátogatta Lizzie-t, és azon kapta, hogy ruhát éget.

– Csupa festék volt – magyarázta Lizzie.

Marion Russell emlékezett a ruhára, azt viselte Lizzie a gyilkosság napján.

Megtartották az elkerülhetetlen halottkémi tárgyalást, megszületett a döntés: Lizzie Bordent letartóztatták, és hivatalosan vádat emeltek ellene.

A sajtó rávetette magát az ügyre. Az egyház védte Lizzie Bordent. Az érzelmes cikkek szerzői meggazdagodtak rajta. A tárgyalást megelőző hat hónap során a bűnügy nemzetközi hírnévre tett szert.

De semmi újat nem találtak a vizsgálati fogság alatt sem.

A tárgyalás tizenhárom napján a véres történetet mindannyian szenzációs fejlemények nélkül idézték fel.

Miért ölné meg váratlanul egy jóérzésű New England-i vénkisasszony az apját és a mostohaanyját egy bárddal, és miért "fedezné fel" bátran a gyilkosságot és hívná a rendőrséget?

A vád nem tudott kielégítő magyarázattal szolgálni. 1893. június 20-án egyórányi vita után az esküdtbíróság Lizzie Bordent fölmentette.

Szabadlábra helyezése után még hosszú ideig élte otthonában remeteéletét. A bűnjel elhalványult, de a rejtély halálával sem oldódott meg.

Csak egy kis versike maradt utána, amit a kislányok ugrókötelezés közben kántáltak ünnepélyesen:

 

Lizzie Borden fejszét fogott,

négybe vágta anyját legott.

Lendült kezében a balta,

apját is földarabolta.

 

Ezt a történetet meséltem el Anitának... megtalálható bármely híres bűnügyekről szóló gyűjteményben. Feszülten figyelt, nem szólt közbe, de hallottam, hogy levegő után kap, amikor a feltűnően hasonló részletekhez értem. A forróság... istálló... süllyesztőón... hirtelen álom, hirtelen ébredés... visszatérés a házba... a holttest fölfedezése... a fejsze...

Megvárta, míg befejezem, s csak akkor szólalt meg:

– Jim, miért mondtad ezt el nekem? Arra célzol, hogy... én fogtam fejszét a nagybátyámra?

– Nem célzok én. semmire – válaszoltam. – Csak megdöbbentett a két eset közötti hasonlóság.

– És mit gondolsz, Jim, mi történt? Mármint Lizzie Borden esetében.

– Nem tudom – feleltem lassan. – Neked nincs valami elképzelésed?

Opálos szeme felvillant a homályban.

– Nem lehetett ugyanaz? – súgta. – Tudod, amit az álmaimról mondtam neked. A démon...

– Tegyük fel, hogy Lizzie Borden is hasonlókat álmodott. Tegyük fel, hogy alvó agyából kiszabadult egy ilyesfajta jelenség, majd ugyanez a jelenség kapta a fejszét, és megölte...

Hallotta hangomban az elutasítást, de nem vett tudomást róla.

– Gideon bátyám cseppet sem csodálkozott volna ezen... Ő tudta, hogyan ereszkedik rám álmomban a szellem. Talán kiszabadult egy ilyen jelenség, mialatt aludt, és megölte a szüleit... Talán amíg én aludtam, azalatt is itt járt a házban, hogy megölje Gideont...

A fejemet ráztam.

– Tudod jól, mi erről a véleményem. És sejtheted, mit fog a rendőrség mondani! Az egyetlen esélyünk, hogy megtaláljuk a, gyilkos fegyvert, mielőtt hívjuk őket.

Kimentünk a folyosóra, és kéz a kézben sorra jártuk a szobákat., A régi ház minden helyisége ontotta a meleget. Mindenütt por és pókháló. Egyedül a konyha mutatta friss használat nyomát. Aznap ott reggeliztek, mondta Anita.

Fejszét, bárdot sehol nem találtunk.

Összeszedtem a bátorságom: a pince következett. Majdnem biztos voltám benne, hogy megtaláljuk. Anita nem ellenkezett. Lefelé indultunk a sötét lépcsőn.

Éles szerszámnak nyoma sem volt sehol.

Ezután fölmentünk az emeletre. Fölforgattuk a nagy hálószobát, Anita kis szobáját, s végül ott álltunk Gideon Godfrey hálókamrájának ajtaja előtt.

– Zárva van – állapítottam meg. – Hát ez furcsa.

– Nem – mondta Anita félénken –, mindig zárva tartotta. A kulcs biztosan ott van lent... nála.

– Hozom – mondtam. Amikor visszatértem a rozsdás kulccsal, Anita reszketve állt az ajtóban.

– Nem megyek be veled! – rebegte. – Soha nem voltam még a szobájában. Félek. Mindig bezárkózott oda, még késő éjszaka is hangokat hallottam... imádkozott... de nem istenhez...

– Akkor várj meg itt! – mondtam neki. Elfordítottam a kulcsot a zárban, kinyitottam az ajtót, és beléptem.

Gideon Godfrey akár maga is őrült volt, akár csak ravasz gazember, akinek öröme telt unokahúga félrevezetésében, de mindenképp hitt a boszorkányságban.

Ennyi mindenesetre kiderült szobájának tartalmából. Láttam a könyveit, a kapkodva eltörölt, majd újra rajzolt reszketeg krétakörök tucatjait a padlón, és láttam a furcsa geometrikus ábrákat az egyik falon, meg a padlót és falat egyaránt borító, vastagon lecsurgott gyertyaviaszt.

A nehéz, áporodott levegőben halványan érett a tömjén fanyar illata. A szobában egyetlen éles szerszámot találtam, egy ezüstkést, amely a kisasztalon álló ónkupa mellett hevert. A késen rozsdafoltok voltak, piros foltok...

De ez mégsem lehetett a gyilkos fegyver, ezt tudtam. Én fejsze után kutattam, de hiába.

Kimentem a folyosóra Anitához.

– Nincs semmi más, amit megnézhetnénk? – kérdeztem. – Másik szoba?

Talán az istálló – jutott eszébe.

– És a nappaliban sem kerestük alaposan – tettem hozzá.

– Kérlek, ne! Nem tudok még egyszer oda bemenni! – könyörgött Anita. – Nézd még te ott; én meg átkutatom az istállót!

A lépcső alján elváltunk. Ő kiment a hátsó ajtón, én vissza a nappaliba.

Benéztem a székek mögé és a kanapé alá. Semmi. Itt is forróság volt; néma, ájult forróság. Kóvályogni kezdett a fejem. Hőség... csend... és az, a torz vigyorba merevedett szörnyűség a padlón... Elfordultam, és a kandallópárkányra támaszkodtam; véreres szememet bámultam a tükörben.

Ekkor megpillantottam; mögöttem állt. Felhőre hasonlított, fekete felhőre. De mégsem az volt, hanem egy arc. Lebegő füstmaszkkal borított fekete arc. A maszk gúnyosan vigyorgott, és közelebb nyomult.

Áthatolt a hőségen és a csenden, és jött, jött felém. Én mozdulni se tudtam. Csak bámultam az arc előtt gomolygó füstfelhőt.

Ekkor suhintást hallottam, és megfordultam. Anita állt mögöttem.

Elkaptam a csuklóját; felsikoltott és elesett. Ott álltam fölötte, és néztem, ahogy a fekete felhő eloszlik az arcáról, és szertefoszlik a levegőben.

A kutatás befejeződött. Megtaláltam a gyilkos fegyvert. Anita a kezében szorongatta.

... a vérfoltos fejszét!

A kanapéra fektettem Anitát. Nem mozdult, s én kísérletet sem tettem, hogy felélesszem.

Kimentem a szobából, és magammal vittem a fejszét, mert nem akartam kockáztatni. Anitában ugyan bíztam, csak attól a jelenségtől tartottam... a gomolygó fekete ködtől, amely elborítja az emberi agyat, és gyilkolásra készteti.

Valóban a démon szállta meg Anitát, igazat beszéltek tehát a régi könyvek, a halott boszorkánymester könyvei is.

Átmentem a kisebbik dolgozószobába, a nappalival szemközt; itt lógott a telefon a falon. A központot hívtam.

A közúti rendőrségi ügyeletet kértem, nem tudom, miért őket, és miért nem a seriffet. Az egész telefonbeszélgetés alatt valami kábulat ült rajtam. Csak álltam, kezemben a fejszével, és néhány szóban jelentettem a gyilkosságot.

A vonal túlsó feléről kérdések özönlöttek a fülembe; nem válaszoltam.

– Jöjjenek gyorsan a Godfrey-házhoz – mondtam –, gyilkosság történt!

Mi mást mondhattam volna.

Ugyan mit találhatnánk ki, mire fél óra múlva megérkeznek?

Az igazságot úgysem hinnék el... nem hinnék, hogy démon költözhet az emberi testbe, és akár gyilkosságra is kényszerítheti, akár egy bábot!

Én már elhittem. Láttam az ördögöt Anita arcából rám vigyorogni, amikor mögém lopózott a fejszével. Láttam, ahogy a véres halált áhító démon megtestesült a fekete füstben.

Azt is beláttam, hogy álmában szállta meg Anitát, s úgy késztette Gideon Godfrey meggyilkolására.

Lizzie Bordennel is ez történhetett. Igen. A különc vénkisasszony a gondosan elfojtott, túlzottan élénk fantáziájával... elaludt a forró nyári napon az istállóban...

 

Lizzie Borden fejszét fogott,

négybe vágta anyját legott.

 

Hátradőltem, a vers zakatolt a fejemben.

A forróság elviselhetetlen, szinte valószínűtlen volt. A csönd közelgő vihart ígért.

Valami hűvös után tapogatóztam; ujjaim a fejsze hideg élébe botlottak az ölemben. Amíg ezt ki nem engedem a kezem közül, biztonságban vagyunk, a démon harcképtelen. Akárhol is lappang, most nyilván tombol a dühtől, mert tehetetlen.

Micsoda őrültség! A hőség az oka mindennek. Semmi kétség, Anita napszúrást kapott, akkor ölte meg a nagybátyját. A napszúrástól hordott össze hetet-havat a démonról és az álmáiról! És a napszúrás indította a hirtelen gyilkos támadásra ellenem, ott a tükör előtt.

Engem meg az együttérzés késztetett látomásokra, ettől jelent meg előttem is a fekete párába burkolt arc. Csakis így történhetett. Ezt a rendőrségnek meg az orvosoknak is be kell látniuk...

 

Lendült kezében a balta,

apját is feldarabolta.

 

Rendőrség. orvosok. Lizzie Borden. Hőség. A hűvös fejsze... négybe vágta...

Az első mennydörgés ébresztett fel. Pillanatig azt hittem, hogy a rendőrség érkezett meg, aztán rájöttem, hogy a zivatar tört ki. Pislogva álltam fel a karosszékből. Ekkor tűnt fel, hogy valami hiányzik.

A fejsze eltűnt az ölemből.

A padlón sem volt. Sehol se láttam. Ismét nyoma veszett!

– Anita! – kaptam levegő után. Nem kellett sokat gondolkoznom, mi történt. Amíg én aludtam, ő felébredt.... idejött; és ellopta tőlem a fejszét.

Micsoda őrültség volt elaludni!

Sejthettem volna... a rejtőző démon kihasználta, hogy öntudatlan, és újra beleköltözött. Ismét hatalmat nyert felette!

A földre pillantottam az ajtó mellett; feltevésem beigazolódott: a szőnyeget és a folyosót nedves, vörös foltok sora tarkította.

Vér volt. Friss vér. Berohantam a nappaliba.

Elakadt a lélegzetem, de ezúttal a megkönnyebbüléstől. Anita ugyanis a kanapén feküdt, ugyanúgy, ahogy én otthagytam. Letöröltem a homlokomról és a szemem sarkából a gyöngyöző izzadságcseppeket, aztán ismét a padlón kígyózó vörös csíkot tanulmányoztam.

A vérnyom csakugyan a kanapé mellett ért véget. De vajon ott kezdődött, vagy ott végződött? Mennydörgés robbantotta fel a néma hőséget.

A szoba árnyait villámfény izzította át. Ott álltam a megoldatlan rejtéllyel.

Mit jelenthet ez? Mi történt? Talán Anitát mégsem kerítette hatalmába a démon álmában...

Hiszen én is aludtam.

Talán... talán egem szállt meg, amikor elszundítottam!

Hirtelen minden összezavarodott. Megpróbáltam visszaemlékezni; hol is volt a fejsze? És hol lehet most? Újból villámlott; a villámfénnyel fejemben is kigyúlt a bizonyosság világossága...

Megpillantottam a fejszét... kristálytisztán láttam... tövig merült Anita koponyájába!

Merényi Ágnes fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre