Patkányok a falban

Eredeti cím: Rats in the Walls, The

0 2445

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1923

1923. július 16-án, miután az utolsó munkás is végzett a munkájával, odaköltöztem Exham Prioryba. A helyreállítás hatalmas feladat volt, mivel az épületegyüttesből nemigen maradt más, mint a csupasz falak, de merthogy őseim lakták e helyet, semmilyen költség nem riasztott vissza. Senki sem lakott itt I. Jakab uralkodása óta, amikor is egy rendkívüli borzalmas és teljesen megmagyarázhatatlan természeti tragédia elpusztította a ház urát, öt gyermekét és néhány szolgáját; s a gyanú és rettegés légkörét alakította ki a harmadik fiú, egyenes ági ősöm, a szörnyű családfa egyetlen túlélője körül.

Minthogy az egyetlen örököst gyilkosnak bélyegezték, az uradalom visszaszállt a Koronára, és a megvádolt ember nem tett egyetlen kísérletet sem arra, hogy tisztázza magát, vagy visszaszerezze birtokát. Valami olyan iszonyattól hajtva, mely erősebb volt a lelkiismeret-furdalásnál és a törvénytől való félelemnél is, és csak egyetlen dühödt kívánságnak adva hangot, hogy ne is lássa, még az emlékeiből is kiűzze az ódon épületet, Walter de la Poer, Exham tizenegyedik bárója Virginiába menekült, s ott családot alapított, mely egy évszázaddal később már Delapore néven vált ismertté.

Exham Priori lakatlan maradt, bár a későbbiekben hozzácsatolták a Norrys família birtokaihoz, és sokat tanulmányozták különlegesen összetett architektúrája miatt; az építmény gótikus tornyai szász vagy román stílusú alépítményen emelkedtek, melynek alapjai viszont még régebbi – római, sőt druida vagy ősi kimber – eredetűek voltak, ha hinni lehet a legendának. Az alap nagyon különös építmény volt, egyik oldalán egy tömör mészkő falú szakadékban folytatódott, melynek széléről a kolostor egy kietlen völgyre nézett három mérföldnyire nyugatra az Anchester nevű településtől.

Az építészek és régészek kedvtelve vizsgálgatták elfeledett évszázadok e ritka relikviáját, de a falusi nép gyűlölte. Már évszázadokkal ezelőtt is gyűlölték, mikor az őseim lakták, később pedig viszolyogva figyelték, hogyan borítja el az elhagyatottság mohája és humusza. Még egy napja se voltam Anchesterben, amikor már tudtam, hogy egy elátkozott házba érkeztem. És az elmúlt héten a munkások felrobbantották Exham Prioryt, és gondosan eltüntetik a földről még a nyomait is. Származásom kopár statisztikai adatait mindig is ismertem, egyetemben azzal a ténnyel, hegy első amerikai ősöm furcsa gyanú árnyékában érkezett a kolóniákra. Részleteket azonban nem tudtam, a Delapore család múltjáról nálunk soha senki nem beszélt. Ellentétben ültetvényes szomszédainkkal, mi nemigen hencegtünk keresztes hadjáratot viselt őseinkkel, vagy jeles középkori és reneszánsz elődökkel; családi hagyományaink nem maradtak fönn, hacsak abban a lepecsételt borítékban nem, amelyet a polgárháború előtt minden földesúr átadott legidősebb fiának, azzal, hogy halála után felbontandó. A dicső sikereket, melyek emlékét ápolgattuk, a kivándorlás után értük el; egy büszke és tiszteletre méltó, bár némileg tartózkodó és antiszociális virginiai családi ág sikereit.

A háború alatt elpártolt tőlünk a szerencse, és egész létünket megváltoztatta, hogy otthonunk, Carfax leégett a James folyó partján. Élemedett korú nagyapám odaveszett a dühöngő tűzvészben és vele pusztult a boríték is, mely mindannyiunkat a múlthoz kötött. Még ma is úgy él bennem a pokoli jelenet, ahogyan akkor, hétévesen láttam: üvöltöző federalista katonák, sikoltozó asszonyok, bömbölő s imádkozó négerek. Apám a hadseregben szolgált, Richmondot védte. Sok viszontagság után anyám és én átjutottunk a vonalakon, és csatlakoztunk hozzá.

Amikor a háborúnak vége lett, mindannyian északra költöztünk, ahonnan anyám származott; én pedig derék jenkiként nőttem fel, értem meg a középkort és a tisztes jómódot. Sem apám, sem én soha nem tudtuk meg, mit tartalmazott az a csodás titkokat őrző boríték, és amint belemerültem a massachusettsi üzleti élet szürkeségébe, minden érdeklődésemet elveszítettem a titokzatosságok iránt, melyek kétségkívül ott rejteztek távoli családfámon. Csak gyanítottam volna természetüket, milyen boldogan lemondtam volna Exham Prioryról, mohájával, denevéreivel és pókhóléival együtt.

Apám úgy halt meg 1504-bon, hogy semmilyen titkot nem hagyott rám, vagy egyetlen fiamra, Alfredre, a tízéves anyátlan árvára. Ez a fiú volt az, aki a családi információk öröklődésének rendjét felborította, mert bár én csupán néhány tréfás célzást tettem neki a múltra, ő egy-két igen érdekes ősi legendáról számolt be nekem, amikor az elmúlt háború során 191?-ban Angliába került mint repülőtiszt. A Delapore-oknak láthatóan színes, ugyanakkor rosszat sejtető volt a története, ugyanis a fiam egyik barátja, Edward Norrys kapitány a Királyi Légierőktől, aki a családi birok közelében élt Anchesterben, említést tett bizonyos paraszti babonákról, amelyeket egyes regényírók a vad és hihetetlen jelzőkkel illettek volna. Maga Norrys természetesen nem vette őket komolyan; de a fiamat szórakoztatták, és jó témát szolgáltattak leveleihez. Ez a legendárium volt az, mely figyelmemet határozottan felkeltette tengerentúli örökségem iránt, s arra indított, hogy megvásároljam és helyreállíttassam a családi székhelyet, melyet Norrys mutatott meg Alfrednek a maga festői elhagyatottságában és meglepően jutányos áron fel is ajánlotta neki megvételre, minthogy a hely akkori gazdája a nagybácsikája volt.

1918-ban vásároltam meg Exham Prioryt, de helyreállítási terveimtől majdnem azon nyomban eltérített, rogy fiam nyomorékként tért haza a háborúból. Az alatt a két év alatt, amíg még élt, semmi más nem foglalkoztatott, csak az ápolása, még üzleti ügyeim irányítását is üzlettársaimra bíztam.

1921-ben, egyedül maradva, céltalanul, visszavonult gyárosként, aki már nem is fiatal, úgy döntöttem, hogy hátralevő éveimet új birtokomon töltöm. Decemberben látogattam el Anchesterbe, ahol Norrys kapitány fogadott, egy dundi, barátságos fiatalember, aki szeretettel emlékezett a fiamra, és biztosított róla, hogy együttműködik velem az egykori tervrajzok és szájhagyományok felkutatásában, ami nélkül a helyreállítási munkákat el se lehet kezdeni. Magára Exham Prioryra érzelmek nélkül tekintettem: düledező középkori romok összevisszasága, melyet zuzmó borít és varjúfészkektől likacsos; igen veszélyes módon egy szakadék fölé építették és elpusztították az emeleteit vagy egyéb belső formáit, csupán a különálló tornyok kőfalainak kegyelmezve.

Miután lassacskán képet nyertem az épületegyüttes azon állapotáról, amelyben őseim több mint háromszáz éve ott hagyták, munkásakat béreltem a helyreállításhoz. Arra kényszerültem, hegy távolabbi vidéken toborozzak embereket, mert az anchesteri falusiakban már-már hihetetlen félelem és irtózat élt a helytől. Ez az érzés oly erős volt bennük, hogy a híre néha eljutott a távolabbról jött munkásokhoz is, akik így nagy számban elszöktek: s a rendháztól éppúgy féltek, mint az ősi családtól.

A fiam célzott rá, hogy látogatásai alkalmával némileg kerülték, mivel de 1a Poer volt, és most én is enyhén kiközösítettnek éreztem magam, egészen addig, míg meg nem győztem róla a parasztokat, mennyire keveset tudok az örökségemről. Még ezután is mogorván elhúzódtak tőlem, úgyhogy nekem magamnak kellett összegyűjtenem a falusi hagyományokat, csupán Norrys segítségéi-e támaszkodhattam. Amit az emberek feltehetően nem tudtak nekem megbocsátani, az az volt, hegy egy számukra olyannyira irtóztató jelképet akartam helyreállítani; igazuk volt vagy sem, úgy tekintetek Fxham Priory-a, mint ami nem más, mint kísértetek és farkasemberek tanyája.

Miután összeállítottam a Norrys segítségével gyűjtött legendákat, és kiegészítettem őket néhány történetbúvár eredményeivel, aki a romokat korábban tanulmányozta, arra a következtetésre jutottam, hogy Exham Priery egy történelem előtti templomra épült, druida vagy még korábbi építményre, mely minden bizonnyal a Stonehenge-dzsel lehetett egyidős. Abban, hogy bűnös rítusokat végeztek ott, kevesen kételkedtek, és arról is szóltak kellemetlen történetek, hogy e rítusok a Kübelé-kultuszban folytatódtak, melyet a rómaiak honosítottak meg.

Az alpincében még mindig látható felirattöredékekből félreérthetetlenül ki lehetett olvasni: DIV ... OPS ... MAGNA. MAT ... , a Magna Materről, az Istenanyáról lévén szó, akinek sötét kultuszától hasztalan tiltották el a római polgárokat. Anchester volt a harmadik augustusi légió táborhelye, mint azt sok emlék bizonyítja, és beszélik, hogy Kübelének pompázatos temploma volt, zsúfolásig tömve hívőkkel, akik sötét szertartásokon vettek részt, amelyeket egy frígfai pap celebrált. A történetek terjesztői még hozzáteszik, hogy a régi vallás bukása nem vetett véget a templomi orgiáknak, viszont a papok tovább éltek az új hitben, anélkül, hogy valóban megváltoztak volna. Hasonlóképpen arról is tudni vélnek, hogy a rítusok nem tűntek el a rómaiak hatalmával, és hogy bizonyosan a szászok bővítették ki a templomot, ők adták meg végső formáját, amelyet mind a mai napig megőrzött; s a templomból kultuszközpont lett, amit szinte mind a hét szász királyságban rettegtek. Az időszámítás szerinti ezer táján egy krónika mint gazdag, kőből épült rendházat említi, mely furcsa és hatalmas szerzetesrendnek ad hajlékit; nagy kiterjedésű kertek veszik körül, és nem szükséges falat emelni, hogy távol tartsák a rettegő népet. A dánok se rombolták le, bár a normann hódítást követően iszonyú hanyatlásnak indulhatott, mivel nem volt akadálya, hogy III. Henrik ősömnek, Gilbert de la Poernek, Exham első bárójának adományozza 1261-ban.

Emez időpont előtt nincsen semmi baljós említés a családomról, de aztán valami különös dolog történhetett. Egy 1307-es krónikában már utalás található egy de la Poerre, akit „Isten elátkozott”, míg a falusi mendemondák egybehangzóan gonosz és dühödt félelemmel szólnak a kastélyról, mely a régi templom és rendház fölött emelkedett. A kandalló mellett elmondott mesék a legszörnyűbb színben tüntették föl, s a szörnyűségeket csak növelte a rettegő szűkszavúság és a ködös mellébeszélés. Őseimet örökletes démonfajzatként jellemezték, akikhez képest Gilles de Retz és de Sade márki gyönge kezdőknek tűnnek, és suttogva célozgattak arra, hogy több generáción keresztül ők voltak felelősek egyes falusiak eltűnéséért.

A leggonoszabbak, nyilvánvalóan, a bárók és közvetlen örököseik voltak; legalábbis róluk suttogtak a legtöbbet. Azt beszélték, hogy ha akadt egy-egy viszonylag egészségesebb hajlamú örökös, az korán és titokzatos körülmények között hunyt el, utat engedve a nála erőszakosabb leszármazottnak. A családban, úgy tűnik, egy belső kultuszt ápoltak, melyet a családfő irányított és amelybe csak a kiválasztottak pillanthattak be. E kultusznak inkább a vérmérséklet, mintsem a származás volt a természetes alapja, mivel valójában néhány olyan személy vezette be, aki benősült a családba. A Cornwallból származó Lady Margaret Trevor, Godfrey-nak, az ötödik báró másodszülött fiának a felesége a környék gyermekeinek a réme lett, és a walesi határon mind a mai napig ismert, különösen borzalmas régi ballada démoni hősnője. Szintén a balladairodalom őrizte meg, bár kevésbé részletesen Lady Mary de la Poer hátborzongató történetét; a Ladyt, nem sokkal azután, hogy hozzáment Shrewsfield earljéhez, megölte az ura és az anyósa; mindkét gyilkost feloldozta és megáldotta a pap, akinek meggyónták azt, amit váltig tagadtak a világ előtt.

Ezeket a mendemondákat, balladákat persze csak a babonás falusiak terjesztették, engem mégis nagyon zavartak. Különösen az bosszantott, hogy nem kímélik egyetlen ősömet sem, ráadásul vádaskodásaikkal kínosan egybehangzani látszottak egyik közvetlen rokonom viselt dolgai: unokatestvérem, a fiatal Randolph Delapore of Carfax, miután visszatért a mexikói háborúból, a négerek közé ment és fekete mágus lett.

Nem sokat törődtem viszont azokkal a homályos történetekkel, amelyek a mészkőszirt alatti kopár, széljárta völgyben hallható jajgatásokról és vonításokról szóltak, s a tavaszi esők után érezhető temetőszagról, valamint arról a vergődő, visító fehér valamiről, amit egy éjszaka Sir John Clave lova taposott meg a kihalt mezőn, továbbá a szolgáról, aki megőrült egy látomástól, ami fényes nappal tárult elé a rendházban. Az efféle dolgok elcsépelt kísértethistóriák voltak, és én abban az időben kifejezetten szkeptikusan gondolkoztam. Az eltűnt parasztokról szóló beszámolókat már nem lehetett ilyen könnyen semmibe venni, bár nem voltak különösebben kirívóak, ha a középkori szokásokat nézzük. Az illetéktelen kíváncsiskodásért fejvesztés járt, és Exham Priory környékén nem ment ritkaságszámba, hogy levágott fejeket tűztek ki a mára már eltűnt bástyákra.

Néhány mese roppant szemléletes volt, és kezdtem sajnálni, hogy fiatalkoromban nem foglalkoztam többet az összehasonlító mitológiatörté nettel. Itt volt példának okáért az a hiedelem, hogy denevérszárnyú ördögök légiója minden éjszaka boszorkányszombatot rendez a rendházban egész légió, ami magyarázatot adhat arra, miért termeltek olyan aránytalanul nagy bőségben zöldséget a hatalmas kertekben. És mind közt a legélet– telibbnek ott volt a patkányokról szóló drámai történet: az egymást taposó, undorító férgek hada, mely három hónappal azután tört elő a kastélyból, hogy a tragédia elnéptelenítette – a vézna, szennyes, kiéhezett had, mely mindent elsöpört, ami az útjába akadt, és felfalt szárnyast, macskát, kutyát, birkát, sőt két szerencsétlen embert is, mielőtt dühét kiadta. E körül a felejthetetlen rágcsálóhad körül különféle mendemondák keringenek: a patkányok ellepték a falusi portákat is, átkot és borzalmat vonva maguk után.

Ez volt az a szájhagyomány, mely rámszakadt, miközben öreges konoksággal erőltettem ősi otthonom helyreállítási munkálatainak befejezését. De egy percig se szabad azt képzelni, mintha kizárólag e mesék hatása alatt éltem volna. Másfelől ugyanis Norrys kapitány s a régészek vettek körül, akik sokat segítettek, állandóan dicsértek és bátorítottak. Amikor két évvel megkezdése után befejeztük vállalkozásunkat, olyan büszkeség fogott el a termek, a fával burkolt falak, a boltozatos mennyezetek, a díszmű ablakok és a széles lépcsők láttán, ami tökéletesen kárpótolt a helyreállítás elképesztő költségeiért.

A fortélyos mesterek a középkor minden jellegzetességét visszaadták és az új részek észrevétlenül olvadtak egybe az eredeti falakkal és alapokkal. Őseim lakhelyének tökéletes mása volt ez, és már alig vártam, hogy végre visszaszerezzem a bennem végződött család becsületét. Itt fogok élni és bebizonyítom, hogy egy de la Poer (ugyanis újra így írtam a nevem) nem feltétlenül gonosz szellem. Jó közérzetemet talán még tovább javította a tény, hogy bár Exham Priory középkori hangulatot árasztott, belső kiképzése igazság szerint tökéletesen új volt, mentes a régi férgektől és a szellemektől úgyszintén.

Amint mondtam, 1923. július 16-án költöztem oda. Háztartásom hét szolgálóból és kilenc macskából állt, az utóbbiakat különösen szeretem. Legidősebb macskám, Nigger-Man hétéves volt, és bostoni otthonomból, Massachusettsből jött velem; a többit akkor szedtem össze, amikor Norrys családjánál laktam, az építkezés alatt.

A következő öt nap nyugodt tevékenységben telt el, időm nagy részét régi családi adatok egyeztetésével töltöttem. Időközben a hallomás alapján szerzett információimból nagyjából kirajzolódott előttem, hogyan is pusztult el a kastély, és mi késztette menekülésre Walter de la Poert: mindaz, ami feltehetően benne volt azokban az iratokban, amelyek odavesztek a tűzben. Volt némi alapja annak a vádnak, hogy ősöm négy szolgája segítségével álmukban rátört rokonaira és legyilkolta őket, úgy két héttel egy megrendítő felfedezés után, mely megváltoztatta egész viselkedését, de amelyet, legalábbis szándéka szerint, nem osztott meg senki emberfiával, kivéve talán a szolgákat, akik bűnsegédei voltak, majd nyomtalanul elpárologtak.

Ezt az előre megfontolt mészárlást, melynek a családfő, három fiútestvér és két leánytestvér esett áldozatul, nagyjából megbocsátották a falusiak, és a törvény is olyan lazán kezelte, hogy a tettes végül is tisztelettől övezve, sértetlenül és emelt fővel távozhatott Virginiába; a széltében-hosszában suttogott nézet az volt, hogy megtisztította a földet egy ősi átoktól. Hogy miféle felfedezés válthatott ki ilyen szörnyű tettet, még csak elképzelni se tudtam. Walter de la Poer bizonyára már évek óta ismerte a családjáról keringő baljós mendemondákat, úgyhogy ezek nem adhattak neki friss ösztönzést. Talán szemtanúja volt valami borzalmas, ősi rítusnak, netán rábukkant valami ijesztő és leleplező jelre a kastélyban vagy annak környékén? Úgy hírlett, hogy Angliában félénk, csendes fiatalembernek ismerték. Virginiában se annyira keménynek és keserűnek, mint inkább zaklatottnak és nyugtalannak látszott. Francis Harley of Bellview – egy nemesúr, aki szintén az Újvilágban próbált szerencsét – naplójában úgy beszél róla, mint párját ritkítóan igazságos, tiszteletre méltó és finom emberről.

Július 22-én történt az első közjáték, melynek akkor alig tulajdonítottunk jelentőséget, de amely rendkívül fontosnak bizonyult a későbbi eseményekkel való kapcsolata folytán. Oly jelentéktelen volt, hogy majdnem elkerülte a figyelmemet, ami az adott körülmények között nem is csoda; hiszen ne felejtsük el, hogy a régi falakat kivéve gyakorlatilag frissen épült, új házban laktam, és kiegyensúlyozott emberek vettek körül, úgyhogy alaptalan lett volna bármiféle aggodalom, a hely rossz híre ellenére is.

Amire később visszaemlékeztem, az csupán a következő: öreg fekete macskám, akinek a hangulatait oly jól ismerem, kétségtelenül annyira élénk és nyugtalan volt, hogy az teljesen ellentmondott a természetének. Szobáról szobára járt, pihenés nélkül, izgatottan, és szüntelenül szaglászva a régi falrészeket. Tisztában vagyok vele, milyen közhelyszerű mindez; mint a kísértethistóriákban az elmaradhatatlan kutya, melymindig morog, mielőtt gazdája meglátná a lepedőbe burkolt alakot – mégse hallgathatok róla.

Másnap egy szolgáló arról panaszkodott, hogy a ház macskái közt nyugtalanság uralkodik. Bejött a dolgozószobámba – egy magas, nyugati fekvésű szoba volt ez az emeleten, bordázott boltívekkel, fekete tölgyfa burkolattal és egy háromszárnyas gótikus ablakkal, amelyből a mészkőszirtre és a kopár völgyre nyílott kilátás –, és miközben beszélt, láttam, hogy a szurokfekete Nigger-Man a szoba nyugati fala mentén settenkedik, és az ódon köveket borító új faburkolatot kaparássza.

Azt mondtam a szolgálónak, hogy bizonyára valami sarkatlan szag árad a régi kövekből, mely az emberi érzékelés számára túl gyenge, de a macskák finom szaglása még az új faburkolaton keresztül is pontosan meg; érzi. Tényleg így hittem, és amikor a fickó megkockáztatta, hogy talán egerek vagy patkányok lehetnek, kijelentettem, hogy itt már háromszáz éve nincsenek patkányok, és a környék mezei pockai aligha juthattak be ezekbe a magas falakba; ilyen helyekre köztudomásúlag sohasem merészkednek. Aznap délután felkerestem Norrys kapitányt, aki biztosított róla: teljesen elképzelhetetlen, hogy mezei pockok ilyen váratlan és példátlan módon befészkelték volna magukat a kastélyba.

Aznap éjszaka, miután elbocsátottam a komornyikot, egyedül maradtam a nyugati toronyszobában, választott lakhelyemen, ahová a dolgozószobából egy kőlépcsőn és egy rövid karzaton keresztül lehetett eljutni; míg az előbbi részben eredeti állapotában maradt fenn, az utóbbit teljesen felújították. A toronyszoba igen magas, kerek helyiség volt, faburkolat helyett falikárpitok borították, melyeket még magam válogattam ki Londonban.

Miután meggyőződtem róla, hogy Nigger-Man velem van, becsuktam a súlyos gótikus ajtót és fáradtan a gyertyát mímelő villanyégők fényétől, végre lekapcsoltam a lámpát, és a faragott, baldachinos ágyra dőltem. Tiszteletre méltó macskám szokott helyén, a lábamnál hevert. Nem húztam össze a függönyöket és kinéztem a velem szemközti szúk, északi ablakon. Az égen már a hajnal jelei mutatkoztak, és az ablak csodálatos csipkézete szépen kirajzolódott.

Időnként bizonyára elszundítottam, mivel homályosan emlékszem, hogy furcsákat álmodtam; egyszer csak a macska hevesen felszökött pihenőhelyéről. A gyér hajnali fényben csak annyit láttam, hogy fejét előrenyújt

ja, mellső lábai a bokámon, hátsó lábai ugrásra készen. Merőn figyelt egy pontot a falon, az ablaktól kissé nyugatra, egy pontot, ahol az én szemem semmit se tudott kivenni, jóllehet minden figyelmemet odairányítottam.

És miközben figyeltem, rájöttem, hogy Nigger-Man nem fölöslegesen nyugtalan. Hogy a faliszőnyeg valóban megmozdult-e, nem tudnám megmondani. Azt hiszem, igen, nagyon finoman. Amire viszont meg merek esküdni, az az, hogy mögüle patkányok vagy egerek halk, de kivehető neszezését hallottam. Egy perccel később a macska teljes testtel ráugrott a faliszőnyegre, súlyától az érintett darab a padlóra hullt, és egy nyirkos, ódon kőfal vált láthatóvá, itt is, ott is a helyreállítók tapasztásaival; de rágcsáló népségnek semmi nyoma.

Nigger-Man föl s alá járkált a fal előtt, a lehullott faliszőnyeget karmolászta és mancsát időnként megpróbálta bedugni a fal és a tölgyfa padló közé. Nem talált semmit, és egy idő múlva kimerülten visszatért helyére a lábamhoz. Meg se mozdultam, de aznap éjjel többé nem tudtam elaludni.

Reggel minden szolgálót kihallgattam, és kiderült, hogy egyikük se tapasztalt semmi szokatlant, csak a szakácsnő emlékezett az ablak párkányán pihenő macska furcsa viselkedésére. Ez valamikor az éjszaka folyamán vonyítani kezdett, mire a szakácsnő felébredt, még idejében, hogy lássa, amint a macska eltökélten kiszökik a nyitott ajtón, le a lépcsőkön. Az ebédidőt átaludtam, és délután ismét meglátogattam Norrys kapitányt, akit kezdett felettébb érdekelni, amit meséltem. A különös események – oly jelentéktelenek, mégis oly furcsák – megmozgatták a fantáziáját, és előcsaltak belőle néhány helyi kísértethistóriát. A patkányok esetleges jelenléte őszintén megdöbbentette, úgyhogy kölcsönadott néhány csapdát és schweinfurti zöldet, amiket hazatérésem után nyomban elhelyeztettem a szolgálókkal a stratégiailag fontos pontokra.

Korán nyugovóra tértem, hiszen nagyon álmos voltam, de a lehető legszörnyűbb álmok gyötörtek. Mintha irdatlan magasságból néztem volna le egy homályló barlang mélyébe; térdmagasságig mocsok borította, benne egy fehér szakállú démon-disznópásztor terelgette botjával idomtalan, püffedt szörnylények falkáját: e látvány kifejezhetetlen undorral töltött el. Aztán, ahogy a disznópásztor megpihent és elbóbiskolt munkája felett, patkányok hatalmas raja özönlötte el a bűzlő mélységet, hogy felfaljon embert és állatot.

E borzalmas álomból Nigger-Man mozgolódása ébresztett fel, aki szokásához híven a lábamnál aludt. Ezúttal nem kellett kutatnom az okot, miért fúj, miért berzenkedik, s félelmében miért mélyeszti karmait a bokámba, nem sejtve, hogy fájdalmat okoz ezzel, ugyanis a falak a szoba minden oldalán megelevenedtek a hátborzongató hangoktól: a nyüzsgő, kiéhezett, óriási patkányok kaparászásától. Most még hajnali fény sem volt, hogy láthassam a faliszőnyeg állapotát – a lehullott darabét, mely időközben visszakerült a helyére –, de annyira nem ijedtem meg, hogy ne merjem felkapcsolni a lámpát.

Amint a villany kigyulladt, láttam, hogy a faliszőnyegeken kísérteties hullámzás fut végig, amitől furcsa mintájuk mintha haláltáncot járna. A hullámzás majdnem azonnal abbamaradt, és vele a hang is. Kiugrottam az ágyból, és beledöftem a szőnyegbe a közelben fekvő ágymelegítő hosszú nyelével és felemeltem egy szőnyegdarabot, hogy lássam, mi rejlik mögötte. Semmi se volt ott, csak a foltozott kőfal, és már a macska se várta oly feszült figyelemmel a természetfeletti jelenségek bekövetkeztét. Amikor megvizsgáltam a szobámban felállított kerek csapdát, minden nyílását lecsapódva találtam, bár semmi jelét nem tapasztaltam, hogy valami belekerült volna, vagy kimenekült volna belőle.

További alvásról szó se lehetett, úgyhogy meggyújtottam egy gyertyát, kinyitottam az ajtót és kiléptem a karzatra, a dolgozószobámba vezető lépcsőkhöz, nyomomban Nigger-Mannel. De még mielőtt odaértünk volna, a macska megelőzött és lenyargalt az ódon lépcsőkön. Miközben magam is lefelé mentem, hirtelen neszeket hallottam a lenti teremből, egyértelműen felismerhető neszeket.

A tölgyfával borított falak mögött nyüzsögtek az iramló patkányok, Nigger-Man egy tehetetlen vadász dühével rohant ide-oda. Mikor a lépcső aljára értem, felkapcsoltam a világítást, ezúttal azonban ez sem szüntette meg a zajt. A patkányok tovább lármáztak, olyan erővel és céltudatosan fut kosva, hogy végül pontosan meg tudtam határozni mozgásuk irányát. Valahonnan föntről lefelé rajzottak ezek a dögök, szűnni nem akaró csapatokban, lefele, ki tudja, miféle mélységekbe.

Aztán lépéseket hallottam a folyosóról, és a következő pillanatban két szolgáló nyomta be a súlyos ajtót. Keresztül-kasul kutatták a házat, hogy rájöjjenek a zavar okára, mely az összes macskát vinnyogó pánikba kergette. Azt állították, hogy a macskák megvadulva rohannak le a lépcsőkön, s két lábra emelkedve nyávognak a pince zárt ajtaja előtt. Megkérdeztem a szolgálóktól, hallották-e a patkányokat, de nemleges választ adtak. És amikor felhívtam figyelmüket a burkolat mögötti hangokra, rájöttem, hogy a zaj időközben elült.

A két ember kíséretében lementem a pince ajtajához, de a macskák addigra már szétszéledtek. Elhatároztam, hogy a későbbiekben felderítem az alsó helyiségeket, de egyelőre csupán körbejártam a csapdákat. Mindegyik lezáródott, noha üres volt. Meggyőződtem arról is, hogy a patkányokat senki se hallotta rajtam és a macskákon kívül. Álmatlanul a dolgozószobámban ültem reggelig, s egyre az általam lakott épületről szóló mendemondák jártak a fejemben.

Délelőtt aludtam valamicskét a könyvtárban, hátradőlve egy kényelmes székben, az egyetlenben, amely helyet kapott a középkori stílusban berendezett helyiségben. Később telefonáltam Norrys kapitánynak, aki nyomban átjött hozzám, hogy segítsen felderíteni a pincét.

A világon semmi rendellenest nem találtunk, bár nem fojthattuk vissza izgatottságunkat, tudván, hogy e boltívek a rómaiak korából származtak. Római kezek építették az alacsony bolthajtásokat és oszlopokat – nem az ügyetlen szászok által készített elfajzott utánzat vo1t ez, hanem a cézárok korának klasszikusan szigorú és harmonikus alakzatai; s valóban, a falak’ bővelkedtek a régészek által jól ismert feliratokban. Ők többször felderítették már a helyet és ilyesmiket találtak: P.GETAE. PROP ... TEMP ... DOHA . . és L. PRAEC ... VS PONTIFI ... ATYS ...

Az Atüszre való utalás megborzongatott, mert olvastam Catullust, és ismertem valamelyest a keleti isten ijesztő rítusait, akinek kultusza összekeveredett Kübeléével. Norrys és én a lámpások fényénél megpróbáltuk megfejteni a különös és majdnem kivehetetlen faragásokat a szabálytalanul négyszögletes kőtömbökön, melyeket általában oltárnak tartanak, de nem jutottunk semmire. Emlékeztünk rá, hagy az egyik kőről – sugárzó napkorongot véstek bele – a tudósok azt tartják, hogy nem római eredetű, vagyis ezeket az oltárokat a római papok csupán átvették egy még régebbi, talán történelem előtti templomból, mely ugyanezen a helyen állt. Az egyik ilyen kőtömbön furcsa barna foltokat fedeztünk fel, amiket nem tudunk mivel magyarázni. A legnagyobb, a terem közepén álló tömb felszíne arra utalt, hogy valamikor tűz égett rajta, valószínűleg áldozati céllal.

Ilyen látványosságok tárultak elénk a kriptában, melynek ajtaja előtt a macskák nyávogtak, s ahol Norrys és jómagam most elhatároztuk, hogy ott töltjük helyben az éjszakát. A szolgálók díványokat hoztak le, s megmondtuk nekik, ne törődjenek vele, bármit csinálnak is éjszaka a macskák. Nigger-Mant pedig beengedtük, részint, hogy segítsen nekünk, részint, hogy legyen társaságunk. Elhatároztuk, hogy a hatalmas tölgyfa ajtót – egy szellőzőnyílásokkal ellátott modern utánzatot – szorosan zárva tartjuk, és, erre ügyeltünk, lámpásokkal szerelkeztünk fel, hogy szükség esetén fényt gyújthassunk.

A boltíves pince mélyen beépült az épület alapjaiba és kétségtelenül a kietlen völgyre néző mészkőszirtbe is. Hogy ez volt a tülekedő patkányok megmagyarázhatatlan vonulásának Végcélja, abban nem kételkedtem, de hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Ahogy ott ültünk várakozva, észrevettem, hogy éber állapotaim időről időre félálommal váltakoznak, melyből a lábamnál heverő macska szorongásos mozdulatai ébresztettek fel.

Álmaim kifejezetten betegesek voltak, és döbbenetesen hasonlítottak az előző éjszakai álmomhoz. Megint láttam a homályos barlangot és a disznópásztort leírhatatlan püffedt bestiáival, amelyek a mocsokban fetrengtek, és amint figyeltem őket, mintha közelebbinek és jobban kivehetőnek tűntek volna, olyan jól kivehetőnek, hegy meg tudtam különböztetni egyiket a másiktól. Aztán tisztán felismertem egyikük petyhüdt arcvonásait, és olyan sikollyal ébredtem, hogy Nigger-Man felszökött, míg Norrys kapitány, aki nem aludt, jót nevetett. Talán még jobban nevetett volna – vagy az is lehet, hogy sokkal kevésbé –, ha tudja, mi okozta a sikolyomat. De aztán átmenetileg én is elfelejtetem az egészet. Az elviselhetetlen borzalmak gyakran irgalmas módon – kikapcsolják az emlékezetet.

Norrys ébresztett föl, amikor a jelenések megkezdődtek. Szokásos rémálmomból térített magamhoz, gyengéden megrázott, és azt mondta, hogy figyeljek a macskára. Valóban volt mire figyelni, mivel a zárt ajtó mögött, yent a kőlépcsők tetején lidérces macskanyávogás és kaparászás támadt, miközben Nigger-Man, kinti rokonaira ügyet se vetve, izgatottan rohant körbe a puszta falak mentén, melyek mögül a rohanó patkányoknak ugyanazt a Bábelét hallottam, amely az előző éjjel is felzavart.

Most igazán elfogott a rémület, mert az itt tapasztalt jelenségekre nem volt semmilyen értelmes magyarázat. A patkányok, hacsak nem a macskáéval közös őrületem szüleményei voltak, valahogy befúrták magukat a római kori falakba és ott nyüzsögtek a sziklában, amelyet tömör mészkőnek hittem... Vagy talán a víz több mint ezerhétszáz éves munkája kanyargó alagutakat vájt ki, amiket a rágcsálók teste simára és tágasra koptatott... De még így se csökkent kísérteties rémületem; mert ha ezek élő férgek, Norrys miért nem hallja undorító mozgolódásukat? Miért csak Nigger-Manre meg a kinti macskákra hívja fel a figyelmemet és miért találgatja vadul és bizonytalanul, hogy mi hozhatta tűzbe őket?

Miközben elmondtam neki, olyan érthetően, amennyire csak tudtam, mit vélek hallani, fülem még egyszer, utoljára, tompán érzékelte a rohanást, mely egyre csak lefelé irányult, jóval mélyebbre ennél a legmélyebben fekvő pincénél; úgy hallottam, mintha alattunk az egész szikla nyüzsgött volna a rohangáló patkányoktól. Norrys nem volt annyira hitetlen, mint számítottam rá, ehelyett mintha mélyen megrendült volna. Közben fenn az ajtónál elült a macskák lármája, mintha lemondtak volna a patkányokról, mialatt Nigger-Manre még újra meg újra rátört a nyugtalanság, és őrjöngve kaparászta a nagy kőoltár talapzatát a terem közepén, Norrys díványa közelében.

Ekkorra nagyon megnőtt bennem az ismeretlentől való félelem. Valami rémisztő dolog történt, és láttam, hogy Norrys kapitányt is, aki fiatalabb, testesebb és feltételezhetően sokkal egyértelműbben anyagelvű ember volt, mint én, éppoly mélyen megrázta a jelenet, mint engem, talán azért, mert életét a helyi legendák meghitt közelségében élte le. Pillanatnyilag semmit se tehettünk, csak figyeltük a nagy fekete macskát, amint csökkenő hevességgel kaparássza az oltár talapzatát, időnként feltréz rám és nyávog, azon a rábeszélő módon, ahogyan szokott, amikor akart tőlem valamit.

Norrys egy lámpát vitt az oltárhoz és megvizsgálta a helyet, ahol Nigger-Man kapart. Csöndben letérdelt, és vakargatni kezdte a mozaikkal kirakott padlón álló tömör, római kor előtti tömbről a hozzánőtt évszázados zuzmót. Semmit se talált, és már éppen azon volt, hogy felhagy a további kísérletezéssel, amikor felfigyeltem egy jelentéktelen körülményre, melytől megborzongtam, noha csak az bizonyosodott be, amit képzeltem.

Figyelmeztettem Norryst, és a felfedezés bűvöletében mindketten mereven figyeltük a majdhogynem észrevehetetlen jelenséget. Mindez ennyi volt csak: az oltár közelében elhelyezett lámpás lángja finoman, de határozottan lobogni kezdett egy addig nem érzékelt léghuzattól, mely csakis a padló és az oltár közötti résből érkezhetett, onnan, ahonnan Norrys levakarta a zuzmókat.

Az éjszaka hátralévő részét a fényesen kivilágított dolgozószobában töltöttük és feldúltan vitatkoztunk, mi legyen a következő lépés. Az a felfedezés, hogy egy, a római alapoknál is mélyebben fekvő sírkamra képezi ennek az elátkozott építménynek az alját, egy olyan sírbolt, melyről három

száz év kíváncsi ódondászai még csak nem is álmodtak, akkor is felcsigázta volna a fantáziánkat, ha nem lettek volna balsejtelmeink. Ámulatunkban azt se tudtuk, melyiket válasszuk a két lehetőség közül: haboztunk, hagyjunk-e fel a kutatással és babonás félelmünknek engedve hagyjuk ott mindörökre a kastélyt, vagy elégítsük ki kalandvágyunkat és szálljunk szembe az ismeretlen mélységekben reánk váró szörnyűségekkel.

Reggelre megegyeztünk, és elhatároztuk, hogy Londonba utazunk, hogy egy csapatnyi archeológust és tudóst toborozzunk, akik alkalmasak rá, hogy megbirkózzanak a rejtéllyel. Meg kell még említenem, hogy mielőtt elhagytuk volna a pincét, sikertelen kísérletet tettünk, hogy elmozdítsuk helyéből a középponti oltárt, melyről immár sejtettük, hogy bejárat a névtelen félelem újabb üregéhez. Hogy mi a nyitja, azt már nálunknál bölcsebbeknek kellett kitalálnia.

Londonban Norrys kapitány és jómagam azzal töltöttük az időnket, hogy ismertettük a tényeket, sejtéseinket és a velük kapcsolatos mendemondákat öt kiváló szaktekintéllyel, akiknek titoktartásában bízni lehetett, ha netán kínos felfedezésekre bukkannánk a kutatás során. Egyáltalán nem gúnyolódtak rajtunk, sőt, mély érdeklődés és őszinte megértés jellemezte őket. Aligha szükséges mindőjüket megneveznem, de azt elmondhatom, hogy köztük volt Sir William Brinton, akinek trójai ásatásai a maguk idejében lázba hozták az egész világot. Amint mindannyian vonatra ültünk Anchester felé, úgy éreztem, ijesztő felfedezések küszöbén állunk, s ezt az előérzetet látszott megerősíteni az a gyászos hangulat is, ami a föld túlsó felén oly sok amerikait a hatalmába kerített elnökük váratlan halála miatt.

Augusztus 7-én este érkeztünk meg Exham Prioryba, ahol is a szolgálók biztosítottak róla, hogy időközben semmi szokatlan nem történt. A macskák, még az öreg Nigger-Man is, tökéletesen nyugodtak voltak, a házban egyetlen csapda se zárult be. Úgy volt, hogy másnap kezdjük a kutatást, s addig is egy-egy kényelmes szobát jelöltem ki vendégeim számára.

Én magam a saját toronyszobámban helyezkedtem cl, Nigger-Man a lábamnál feküdt. Hamar elaludtam, de nyomasztó álmok rohantak meg. Egy római ünnepséget láttam, olyat, mint Trimalchio lakomája, de valami szörnyűség volt egy letakart tálon. Aztán jött az az átkozott, visszatérő álmom a disznópásztorról meg a szennyes csordájáról a homályos barlangban. Amikor felébredtem, már fent járt a nap, és lentről a ház megszokott zajai szűrődtek fel. A patkányok – élők vagy szellemlények – egész éjjel nem háborgattak, és Nigger-Man még mindig csendesen aludt. Mikor leértem, ott is mindent ugyanolyan nyugodtnak találtara; az összehívott tudósok egyike, egy Thornton nevű fickó, aki okkult tudományokkal foglalkozott, ezt némileg abszurd módon azzal magyarázta, hogy bizonyos erők meg akartak mutatni nekem valamit, s miután megláttam, elnyugodtak.

Immáron minden készen állt, és délelőtt 11-kor hét tagot számláló csapatunk erős reflektorokkal és ásószerszámokkal felfegyverkezve lement a pincébe és belülről elreteszelte az ajtót. Nigger-Man is velünk volt, miután a kutatókat egyáltalán nem zavarta ingerlékenysége, és őszinte izgalommal várták, hogyan reagál, ha megjelennek a titokzatos rágcsálók. A római feliratokat és a megfejtetlen faragványokat csak futólag vettük szemügyre, mivel a tudósok közül hárman már látták őket, és mindannyian ismerték jellegzetességeiket. Figyelmünket elsősorban a jelentős középponti oltárra fordítottuk, melyet egy óra múlva Sir William Brinton hátrabillentett, s egy számunkra felfoghatatlan természetű ellensúllyal kitámasztott.

Ekkor olyan borzalom tárult elénk, amely teljesen letaglózta volna az embert, ha nem vagyunk némileg felkészülve rá. A mozaikpadlón keletkezett majdnem négyszögletes nyíláson keresztül egy kő lépcsősor vált láthatóvá, mely úgy elkopott, hogy már-már csak egy enyhe lejtő volt, amelyen borzalmas összevisszaságban emberi és félemberi csontok hevertek: Azok, melyek megőrizték összefüggő csontvázjellegüket, a páni félelem kifejezésébe merevedtek, és mindegyiken ott voltak a rágcsálók marcangolásának nyomai. A koponyák teljes idiotizmusra, kretenizmusra és primitív, félig majomszerű jellegzetességekre utaltak.

A pokoli látványt nyújtó csontokkal borított lépcső mögött, a tömör sziklába vájva, keskeny járat indult lefelé, melyből légáram csapott felénk. E légáram nem az az erős és ártalmas huzat volt, ami egy zárt kriptából jön, hanem valami friss, hűvös szellő. Nem sokáig tétováztunk, megindultunk lefelé a lépcsőkön. Sir William volt az, aki a falakat vizsgálva azt a furcsa észrevételt tette, hogy a járatot, a csapások irányából következtethetően, alulról vájták.

Most nagyon össze kell szednem magam, meg kell válogatnom a szavaimat.

Miután néhány lépést tettünk lefelé a megrágott csontok között, fényt vettünk észre magunk előtt; nem valamiféle misztikus, foszforeszkáló fényt, hanem szűrt nappali világosságot, mely nem jöhetett máshonnan, csak a kietlen völgyre néző szikla ismeretlen réseiből. Hogy az ilyen repedések kívülről nézve elkerülték a figyelmünket, aligha csoda, minthogy nem csupán a völgy volt teljesen lakatlan, hanem a szikla is oly magas volt és oly kiugró, hogy csak egy léghajós tudta volna tüzetesen megvizsgálni a felületét. Még néhány lépés, és lélegzetünk a szó szoros értelmében elállt attól, amit láttunk; a szónak olyan szoros értelmében, hogy Thornton, az okkult tanok szakértője a mögötte álló elképedt férfi karjaiba tántorodott. Norrys,

akinek kövérkés arca teljesen elfehéredett és petyhüdtté vált, egész egyszerűen artikulálatlanul üvölteni kezdett, míg én, azt hiszem, levegő után kapkodtam, vagy sziszegtem és eltakartam a szemem.

A mögöttem álló férfi – társaságunk egyetlen nálam idősebb tagja konvencionálisan csak azt hörögte: „Uramisten! „, de a legrekedtebb hangon, amit valaha hallottam. Hét művelt ember közül csupán Sir William Yrinton őrizte meg hidegvérét, ami annál is inkább becsületére válik, mivel ő vezette a csoportot, és a látványt ő pillantotta meg elsőnek.

Iszonyúan magas, félhomályos barlang volt, szemünkkel nem tudtuk befogni hatalmas méreteit; határtalan misztérium és rémisztő sugallat föld alatti világa. Különböző épületek és más építészeti maradványok tűntek fel – elborzadva pillantottam meg néhány furcsa prehisztorikus sírdombalakzatot, durván faragott, körben álló monolitokat, egy alacsony kupolával fedett római romépületet, egy terjedelmes, vesszőből font szász építményt és egy korai angol kunyhót, de mindezek eltörpültek amellett a szörnyű látvány mellett, amit a föld felszíne nyújtott. Mert a lépcsők körül, több yardnyi területen, tébolyító összevisszaságban emberi csontok hevertek, vagy legalábbis annyira emberi csontok, amennyire a lépcsőn levők azok voltak. Úgy nyúltak el, mint egy habzó tenger; néhány közülük darabjaira hullott, a többi teljesen vagy részben csontvázra emlékeztetett; ez utóbbiak itt is a démonikus őrjöngés helyzeteibe merevedtek, valami veszéllyel küzdve, vagy kannibál indíttatással ragadva meg egy másik alakot.

Amikor dr. Trask, az antropológus nekigyürkőzött, hogy azonosítsa a koponyákat, egy olyan visszamaradott keveréket talált, ami teljesen zavarba ejtette. A legtöbb koponya a fejlődés alacsonyabb fokán állt, mint a piltdowni ember, de minden esetben határozottan emberről volt szó. Sok magasabb szinten álló is volt közöttük, néhányuk pedig kifejezetten magasan-fejlett egyed volt. Minden csont össze volt rágva, a legtöbbet a patkányok rágták meg, egyeseket pedig a félemberi csorda más egyedei. Közöttük sok apró patkánycsont is volt, az ősi eposzt lezáró halálos sereg elhullott tagjaié.

Csodálkozom, hogy volt közöttünk, aki túlélte felfedezésünk e szörnyű napját és megőrizte józan eszét. Se Hoffmann, se Huysmans nem lett volna képes hihetetlenebb jelenetet elgondolni, eszeveszettebben undorítót és gótikusabban groteszket, mint a félhomályos barlang, mulya mi heten keresztültántorogtunk; valamennyien felfedezéstől felfedezésig botladoztunk és megpróbáltunk még ez egyszer nem gondolni az eseményekre, amik háromszáz, ezer, kétezer vagy tízezer éve mentek itt végbe. R pakol tornáca volt ez, és szegény Thornton ismét elájult, amikor Trask elmondta neki, hogy az itt elpusztult lények közül jó néhány négylábúként élt az. utolsó húszegynéhány generáció során. Rémület rémületet követett, amikor elemezni kezdtük az építészeti maradványokat. A négylábú lényeket – alkalmanként a kétlábúak osztályából kikerült társaikkal együtt – kőketrecekben tartották, melyekből a legvégén éhségük vagy a patkányoktól való félelmük végső delíriumában bizonyára kitörtek. Hatalmas falkákat tartottak belőlük, s nyers zöldségen hizlalták őket, aminek nyomai – egyfajta mérges takarmányé – még láthatóak voltak a rómaiaknál is régebbi óriási kőtartályok fenekén. Most már értettem, miért voltak őseimnek olyan kiterjedt kertjei – Isten adná, hogy el tudjam feledni! A falkák szerepe egy pillanatig se volt kétséges.

Sir William a római romok között állt reflektorával, és fennhangon tudósított a legmegdöbbentőbb rituáléról, melyet valaha is megismertem; hallhattam a prehisztorikus kultusz áldozati szokásairól is, amit Kübelé papjai átvettek és beleolvasztottak a saját kultuszukba. Norrys, aki megjárta az első világháború lövészárkait, roskadozva jött elő az angol kunyhóból. Mészárszék volt benne és konyha – ő is erre számított, de jól ismert angol háztartási eszközöket látni, és meghitt angol krétafirkákat olvasni a falon (néhány közülük 1610-bo”l származott), több volt, mint amennyit el tudott viselni. Én képtelen voltam bemenni abba a viskóba – abba, melynek démoni működését csak ősöm, Walter de la Poer tőre tudta megfékezni.

Ahová be mertem lépni, az az alacsony, vesszőből font szász épület volt, melynek tölgyfa ajtaja leszakadt; bent tíz, rozsdás rácsokkal elválasztott, kőből rakott cellát találtam. Háromnak lakója is volt, mindegyik csontváz magas fejlettségi szinten állt, az egyik mutatóujján pecsétgyűrűt találtam, rajta a saját címerem. Sir William a római kori kápolna alatt egy sírboltot lelt sokkal régebbről származó cellákkal, de ezek a cellák üresek voltak. Alattuk egy mély kripta húzódott, benne szarkofágok, szabályosan elhelyezett csontokkal – néhányukon szörnyű latin, görög és phryg nyelvű feliratok voltak.

Mindezen közben dr. Trask felnyitotta az egyik prehisztorikus sírdombot, és olyan koponyákat hozott fel a fényre, melyek alig voltak emberiebbek egy gorilláénál, s melyek leírhatatlan ideografikus véseteket viseltek magukon. Mindezeken a szörnyűségeken a macskám higgadtan járt-kelt. Egyszer megláttam, amint iszonyú módon letelepszik egy csonthalom tetején, a titokra kíváncsian, melyek sárga szeme előtt hevertek.

Miután egy kicsit kifújtuk magunkat az ijesztő felfedezések után, továbbindultunk a félhomályos vidéken – azon a vidéken, amit oly rettenetesen vetített előre ismétlődő álmom –, az éjfekete barlangnak abba a végtelennek tűnő mélységébe, ahová a sziklás repedésből már nem hatolt el egyetlen fénysugár se. Sohase fogjuk megtudni, miféle vak styxi világok ásítottak jobbra-balra attól a keskeny úttól, amit megtettünk, mert úgy döntöttünk, hogy az efféle titkokat jobb nem tudni: Így is bőven akadt, ami lefoglalja figyelmünket, mivel alig tettünk meg pár lépést, amikor a reflektorok fénye gyalázatos vermek végtelen sorára vetődött, ezekben a vermekben lakmározhattak annak idején a patkányok, és mikor váratlanul megszűnt az utánpótlás, a falánk rágcsálósereg először nyilván az éhező lények eleven falkáira vetette magát, majd kitört a rendházból és megülte a pusztításnak azt a történelmi nevezetességű torát, melyet a parasztok sose fognak elfeledni.

Istenem! Azok az undorító fekete vermek az elfűrészelt, kiszopogatott csontokkal, meglékelt koponyákkal! Azok a lidérces álomra emlékeztető vermek, bennük számtalan elvetemült évszázad pithecantropoid, kelta, római és angol csontjaival! Egyik-másik verem tele volt, és senki se tudja megmondani, milyen mélyek voltak. A többi, reflektoraink fényében most is feneketlennek tűnt, csak megnevezhetetlen látomások népesítették be. Mi történhetett, gondoltam, azokkal a szerencsétlen patkányokkal, melyek beletántorodtak az ilyen csapdákba, miközben a szörnyűséges tartaroszi sötétben vadásztak?

Egyszer csak megcsúszott a lábam egy tátongó szakadék meredélyén, s egy pillanatra megdermedtem a félelemtől. Bizonyára elkalandoztak a gondolataim, mert társaságunkból már senkit se láttam magam mellett a kövérkés Norrys kapitány kivételével. Aztán egy hang hallatszott a végtelen sötétségből, egy hang, amelyet felismerni véltem, és láttam, hogy öreg fekete macskám elviharzik mellettem, mint egy szárnyas egyiptomi isten, egyenesen bele a sötétség parttalan szakadékába. De én se sokkal maradtam le mögötte, és egy pillanattal később már nem voltak kétségeim. Megint azoknak az ördögfattya patkányoknak a vérfagyasztó futkosását hallottam, melyek mindig újabb szörnyűségek után kutatnak, és most azt tervelték ki, hogy belecsalogatnak a föld középpontjának vigyorgó üregeibe, ahol Nyarlathotep, a tébolyult, arctalan isten üvölt vakon a sötétségben s két torz, hülye fuvolás kíséri.

A lámpám fénye kialudt, de még mindig rohantam. Hangokat és vonításokat hallottam, visszhangokat, s mindezek mellett egyre csak erősödött annak a szentségtörő, alattomos futkosásnak a zaja; erősödött, egyre csak erősödött, olyan lassú folyamatossággal, ahogyan egy merev, puffadt hulla bukik fel csendesen egy olajosan csillogó folyóban, miközben a víz óniksz hidak végtelen sora alatt fut tova, és beleömlik egy fekete, rothadó tengerbe.

Valami nekem ütődött; valami puha és kövérkés. Bizonyára a patkányok voltak; a ragacsos, kocsonyás sereg, mely a holtakon és élőkön lakmározik ... Miért ne falnának f öl a patkányok egy de la Poert ugyanúgy, ahogy egy de la Poer tiltott dolgokból lakmározott? ... A háború felfalta a fiamat, legyenek mindannyian átkozottak... és a jenkik lángokkal emésztették el Carfaxet és lángok emésztették el Delapore nagyapát és a titkot is ... Nem, nem, ha mondom, nem én vagyok az a démon disznópásztor a félhomályos barlangban! És nem Edward Norrys arcvonásait viselte az a püffedt bestia. Ki állítja, hogy én egy de la Poer vagyok? A fiam meghalt, ő pedig tovább él ... Egy Norrysé legyen a de la Poerök birtoka? ... Ez varázslat, ha mondom ... az a pöttyös kígyó ... Légy átkozott, Thornton, majd én megtanítlak elájulni a családom tettei láttán! ... A teringettét, te büdös állat, majd én móresre tanítalak!?

Ezt dadogtam, mondják, amikor három órával később rám leltek a sötétben – ott találtak Norrys kapitány kövérkés, félig felfalt teste fölött kuporogva, miközben saját macskám a torkomnak ugrott és mardosott. Azóta felrobbantották Exham Prioryt, elvették tőlem az én Nigger-Manemet, és beraktak ebbe a zárt szobába itt Hanwellben, s ijedten sugdolóznak örökletes hajlamaimról és arról, ami velem történt. Thornton a szomszédos szobában van, de nem engedik, hogy beszéljek vele. A kripta alatti barlanggal kapcsolatos tényeket megpróbálják titokban tartani. Mikor szóba hozom szegény Norryst, egy iszonyú dologgal vádolnak, pedig tudniuk kellene, hogy nem én tettem. Tudniuk kellene, hogy a patkányok voltak; az alattomosan futkosó patkányok, melyek ott rohangálnak a szobafalburkolata mögött is, és nagyobb rémségekre akarnak rávenni, mint amilyeneket valaha is ismertem; a patkányok, melyeket ők sohase hallanak; a patkányok, a patkányok a falban.

Máté J. György fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre