Az opált, melyet Miss Hunt az ujján viselt, valamennyien megcsodálták.

– Apámtól örököltem, aki sokáig szolgált Indiában. A kő egy brahman tulajdona volt azelőtt – szólt Miss Hunt és ujjával végigsimogatta a nagy, ragyogó drágakövet. – Csak az indiai ékszereknek van ilyen tüzük. Nem tudom: a csiszolás, vagy a világítás teszi-e, ám néha úgy rémlik, mintha ez a mozgékony, nyugtalan fény olyan lenne, mint az élő szem.

– Mint az élő szem – ismételte elgondolkozva Mr. Hargrave Jennings.

– Maga is úgy találja: van benne valami, Mr. Jennings?

*

Hangversenyekről beszéltek, bálokról és színházról. minden lehető tárgyról, ám a beszéd mindig visszatért az indiai opálokhoz.

– Tudnék valamit mesélni ezekről a kövekről, ezekről az úgynevezett kövekről – mondotta végül Mr. Jennings. – De attól félek: Miss Hunt nem tudna többet örülni a gyűrűjének. Ha várnak egy percig: kikeresem írásaim közül a kéziratot.

A társaság feszülten várakozott.

*

– Tehát figyeljenek, kérem. (Fivérem úti jegyzeteiből olvasok fel önöknek. Akkor elhatároztuk: nem hozzuk nyilvánosságra közös élményeinket.)

Mahawalipurnál az őserdő keskeny sávban lehúzódik a tengerig. A kormány által ásatott, csatornaszerű viziutak átszelik egészen Tritsinopolisig a madraszi tartományt. Az ország belseje mégis felderítetlen vadonhoz hasonlít, áthághatatlan bozót, lázfészek.

A mi expedíciónk éppen megérkezett. A sötét bőrű tamul-szolgák kirakták a csónakokból a sátrakat, a nagyszámú ládát és bőröndöt. A bennszülöttek majd elviszik a málhát, a dús rizsföldeken át, Mahawalipur sziklavárosába. A rizsföldek egyhangúan hullámoztak, csak itt-ott emelkedett ki egy-egy palmira pálmacsoport, mint a smaragd-szín sziget a ringó, halványzöld tengertükréből.

Stuart ezredes, Hargrave fivérem és én azonnal birtokunkba vettük az egyik kis templomot, amely – mint a lobbi hét – egyetlen sziklából faragva, helyesebben kivésve, valóságos remeke volt a régi dravida indus építőművészetnek. Ezek a csudálatos alkotások, az indiai jámborok páratlan munkájának gyümölcsei, évszázadokon át a nagy megváltó lelkes tanítványainak kegyes himnuszait visszhangozták: most a brahmin-shiva istentiszteletet szolgálják. A sziklából kivésett, magas oszlopcsarnokos hét szent pagodában is Sivát dicsérték a papok.

A síkságról homályos köd emelkedett fel. Szállott a rizsföldek és rétek felett. Szivárványszínű párává oldotta föl a nyersen ácsolt indiai szekerek elé fogott, hazafelé tartó bivalyok körvonalát. A fény összekeveredett a titokzatos alkonyattal. A félhomály reásúlyosodott az érzékekre és mint a jázmin és bodza-virág varázsillata: álomba ringatja a lelket.

A völgytorokban, a sziklafelirat elején, Machratta-Sépoy legényeink táboroztak vad, festői jelmezeikben, vörös és kék turbánjukkal. A sziklapart mentén vonuló nyílt barlangfolyosókból, melyek a pagodákhoz vezettek, kimennydörgött és kihangzott a hullámverés: mintha a tenger felzúgó dicsérő éneket zengene Shivának, a Nagy Pusztítónak.

A hullámok zenéje hangosabban, haragosabban dagadt fel hozzánk, ahogy a nap a dombok mögött elenyészett és az északi szél megrekedt a régi csarnokok között.

A szolgáik fáklyákat hoztak, templomunkba. Azután elvonultak a falvakba, rokonaikhoz. Bevilágítottunk minden fülkébe és sarokba. Sötét folyosók vonultak a sziklafalak között. Táncoló mozdulatban álló fantasztikus istenszobrok, titokzatos ujjtartással, előrenyújtottak tenyerüket. Árnyékuk ráhullt a bejáratokra: őrizték a küszöböket.

Csak kevesen tudják, hogy ezek a különös, torz alakok egymáshoz való rendjükben és mozdulatukban az oszlopok száma és magassága, mind együtt valamely kimondhatatlanul mély lingam-misztériumokat jelképeznek, amelyekről a nyugati embernek fogalma sem lehet.

Hargrave felhívta figyelmünket az egyik talpazat, díszítésére: huszonnégy csomós bot, balról és jobbról zsinórok lógtak le róla, amelyek alul széjjel váltak. Ez a jelkép az ember gerincagyát ábrázolta. A melléje vésett képek az elragadtatásokat és érzékfeletti állapotokat magyarázták, melyekben a yogi a csudaerőhöz vezető útján részesül, mikor gondolatait és érzéseit a megfelelő gerincagy-részre összpontosítja.

– Ez itt Pingala, a Nagy Nap Folyó – törte helyeslően a szót Akhil Rao, a tolmácsunk.

Ekkor Stuart ezredes hirtelen karonragadott:

– Hallgassa csak… Nem hall semmit? A folyosó felől…

Feszülten hallgatództunk.. A tekergő, keskeny sziklaút melyet Kala Bhairab istennő óriás szobra eltakart, beleveszett a sötétségbe.

A fáklyák sisteregtek… Halotti csend.

Lappangó némaság, a hajunk égnek áll, a lélek reszket. érzi: villám sebességgel titokzatos szörnyűség tör az életre, mint a robbanás. A halálthozó események megindullak, jönnek az ismeretlen sötétjéből, fel kell törniök minden sarokból és fülkéből.

Az ilyen percekben sóhajtó félelem szakad ki a sziv ritmikus dobogásából. A rettegés hangja hasonlít a süket-némák szörnyű, dadogó torokhangjához: ugg-ger… ugg-ger …ugg-ger…

Hasztalan figyeltünk: a zörej elhalt.

– Mintha a föld mélyében kiáltottak volna – suttogta az ezredes.

Nekem úgy rémlett: mintha Kala Bhairab, a koleradémon kőszobra megmozdult volna. A szörnyeteg hat karja megvonaglott a reszkető fáklyái ínyben. A fekete-fehérre festett szemek villóztak, mint az őrültek tekintete.

– Menjünk ki a szabadba, a templombejárathoz – indítványozta Hargrave –, undok ez a hely.

A sziklaváros zöld fényben fürdött, mint a kővé vált varázsige.

A holdfény széles sávban csillámlott a tengeren, akár a fehéren izzó kard, melynek hegye elvész a távolságán.

Lefeküdtünk a sziklafennsíkra. A szél elállott A fülkék telve voltak lágy homokkal.

De szemünket elkerülte az enyhe álom.

A hold magasabbra hágott. A pagodák és kőelefántok árnyéka összezsugorodott a fehér sziklatalajon: varangyos-békához hasonló, fantasztikus síkokká váltak.

– A mogulok rablóhadjáratai előtt ezek az istenszobrok ékszertől ragyogtak: smaragd-nyakláncok díszítették őket, szemeiket ónixból és opálból faragták – szólt hozzám félhangon Stuart ezredes. Nem tudta biztosan; alszom-e? Nem válaszoltam. Néma csönd, csak Akhil Rao mély lélegzetvétele hallatszott.

Hirtelen valamennyien fölriadtunk. Rettenetes sikoltás hallatszott a templomból. Rövid, háromszoros üvöltés vagy nevetés … Visszhangja csörömpölt, mint a szétzúzódó üveg, vagy érc.

Fivérem égő fáklyát kapott le a falról. Benyomultunk a folyosóra, le a sötétbe.

Négyen voltunk. Mitől féltünk volna.

Hargrave csakhamar eldobta a fáklyát A folyosó emberkéztől vájt völgytorokba nyílott. A mélység fölött nem ívelt tetőzet. Ez a holdfénytől megvilágított völgytorok barlangba vezetett.

Tűzfény villant elő az oszlop mögül. Az árnyék védelmében közelebb lopództunk.

Lángok cikáztak az alacsony áldozati kövön. A fénykörben fakír tántorgott. A bengáli Durgha-imádók tarka rongyait és csontláncait viselte.

Varázsformákat mormolt, zokogó nyöszörgéssel, mint a táncoló dervisek, őrült sebességgel jobbról-balra dobálta fejét, majd olyannyira hátravetette, hogy fehér fogai csillogtak a fényben.

Lábánál két levágott fejű emberi test hevert. Ruhájukról megismertük két Sepoy-katonánk hulláját. Az ő halálkiáltásuk hangzott fel hozzánk olyan borzalmasan.

Stuart ezredes és a tolmács a fakírra vetették magukat. De az, mint a könnyű labdát a falhoz vágta őket.

Érthetetlen erő rejlett ebben a kiszikkadt, aszkétaalakban. A menekülő elérte a barlang kijáratát, mielőtt odaugorhattunk volna.

Az áldozati kő mögött megtaláltuk a két Machratta levágott fejét.

*

Mr. Hargrave Jennings összehajtotta a kéziratot:

– Itt hiányzik egy lap. magam mesélem végig a történetet:

A halottak arca leírhatatlan volt. Ma is elakad a szívverésem, ha a borzalmat visszaidézem, amely akkor valamennyiünket elfogott. Nem nevezhetem félelemnek azt, ami a meggyilkoltak arcúban tükröződött – inkább torz, eszelős nevetés volt. Fölfelé húzott ajkak és orrcimpák. A száj tágra nyílt és a szemek… a szemek – borzalom – képzeljék: a kifolyt szemeknek nem volt sem szemgolyójuk, sem szembogaruk és világítottak és olyan fénybon szikráztak, mint a drágakő Miss Hunt gyűrűjében.

Megvizsgáltuk a szemeket; bebizonyosodott: valóban opállá változtak.

A későbbi vegyelemzés is ugyanezt bizonyította. Hogyan változhattak a szemgolyók opállá; örök rejtély marad. Egyszer megkérdeztem egy magasrangú brahmánt, azt állította: úgynevezett «tantrik» szóvarázslat által történik ez, a folyamat az agyból indul ki és villámgyorsan valósul meg. Ámde ki hiszi el! A brahmán még hozzátette: valamennyi indiai opál ilyen eredetű. Viselőjére szerencsétlenséget hoz, mert egyedül Durgha istennőnek, minden szerves élet elpusztítójának, szenteltetett. Az ő tulajdonában kell maradnia.

A hallgatók, az elbeszélés hatása alatt, egyetlen szót sem szólottak.

Miss Hunt gyűrűjével játszott.

– Azt hiszi, Mr. Jennings: az opálok ezért hoznak szerencsétlenséget? – kérdezte végül – ha valóban hiszi: kérem, semmisítse meg a követ!

Mr. Jennings fölvett az asztalról egy levélnehezékül szolgáló hegyes vasdarabot. Halkan kalapácsolta az opált, míg a drágakő kagylószerű, csillámló szilánkokká hullott szét.

Berend Miklósné fordítása