Első fejezet

Ismeretlen tengereken

A vérvörös nap lángszőnyeget terítve bukott le a Déli-tenger, a Yashengzeb Chun sötét vize fölött. Tüze felgyújtotta a nyugati égboltot, és megütközött Zosk dzsungelszigetének kusza, fekete, rejtelmes lángjával.

Fekete Sólyom nevű kalózgálya dél óta küszködött a széllel, távol a széles lagúnától, ahol a sárgásbarna, szelíden ívelt vonalú partra hófehér tajtékot sodortak a hatalmas hullámok. Az éjszaka közeledtével hideg szél kerekedett. Megzörgette a nedves homokpad mögött zöld falként magasló lombos páfrányokat és toboztermőket, belekapott és megzúgatta a sudár, fekete gálya bíborszínű vitorláit, a kisebb széllökések pedig nekiverdesték a hullámokat a hajó sárkányt formázó, kiugró orrának.

Az emberek átfagytak a nyirkosságtól és a hidegtől. A gálya előfedélzetén az elsőtiszt vacogott a jeges szélben, hiába vonta szorosabbra magán a nehéz, vízhatlan köpenyt. Magas termetű, testes zangabali volt, állát sűrű, rövidre nyírt szakáll borította, a fejét ezzel szemben kiborotválta. Ahogy reszketett a metsző szélben, fülében csak úgy csillogtak az aranykarikák.

Az ősz első hónapja, Shamath már a végéhez közeledett, a szél csípőssége ilyenkor már a közelgő télre figyelmeztetett.

A karmazsinvörös égre sötét árnyék magasodott fel; Chelim megfordult, s bólintott a kapitány felé. – Még nem jött jelzés; a fiú eltévedhetett – dörmögte sötét ábrázattal.

A Fekete Sólyom kapitánya nem válaszolt. A nedves szél megráncigálta s kétoldalt felcsapta fekete köpenyét; olyan volt, mintha mindjárt szárnyra kapna, s elrepülne a hideg szélben. A köpeny alól kilátszott félig meztelen, bronzszínű teste, mely izmos volt, mint egy ifjú gladiátoré. Fekete, vastag szálú, nyíratlan haja a vandar sörényére emlékeztetett; a szél felfújta széles válláról, s szinte keretbe foglalta vele e kemény, érzéketlen arcot, melyet még zordabbá tett az erős áll és a tisztára borotvált vonások érzelemmentessége. Fenyegető, fekete szemöldöke alatt az oroszlánéhoz hasonló aranyszempár villogott. Városi ember nemigen állta e sötéten égő szem pillantását – hát még az, aki csatában került szemtől szembe vele! Királyi termetét a jeges szél ellenére csak egy öves-pántos lemuri hadipáncél fedte, keskeny csípőjén díszes övet és skarlátvörös ágyékkötőt viselt. A Mommur-hegyeken túli fagyos Északföldéről származó barbár lévén az ilyen éjszakákat egyenesen tikkasztónak érezte.

A tarakusi kalózok, a Vörös Testvériségben vele szövetkezett Kapitányok számára ő a Fekete Sólyom Khongrimja volt. Amúgy pedig Thongornak hívták.

– Eltévedt vagy megölték – morogta mély hangján. – Gorm tudja, miféle vadak tanyáznak azokban az őserdőkben. És még vademberek is lehetnek... Sok fura történetet hallottam már a kapitányoktól az efféle szigetekről.

– Akárcsak én – dünnyögte a matróz, s ha megremegett, bizonyára nem mástól; csak a szél fagyos leheletétől. De ez a tenger itt nem szerepelt a térképeken, csakúgy, mint a túlnan elterülő sziget. Mióta a világ világ, nem sokan merészkedtek el ilyen messze nyugatra; Thurdis és Csargol hájas kereskedői csak Kovia vagy Ptartha partjai mentén hajóztak, a kalózok meg csak a gazdag zsákmánnyal kecsegtető, kirabolható, kifosztható gazdag városok környékén ólálkodtak.

De Thongor, a Fekete Sólyom kapitánya a pokol vörösen izzó torkába is bemerészkedne olyan kincsért, amilyet Zosk dzsungelszigete rejt – ha igazak a csak suttogva mesélt, ősrégi legendák. Az úttalan vadon sűrűjében valahol hatalmas kincs hever: Cadorna tűzgyöngyei, melyekért királyi árat lehetne kapni Tarakusban, a tolvajok bazárjában. És a Fekete Sólyom kapitánya a kardélig menő küzdelemtől sem riad vissza, csak hogy megszerezze magának ezt a kincset. A kalózhajó dél óta kémlelte a vadont, s miután rábukkant a lagúnára, partra küldött egy önkéntest, hogy derítse föl, vannak-e a szigeten ellenséges őslakosok. A vakmerő ifjú Khantar Kan nyert a pénzfeldobásnál. A megbeszélés szerint már órákkal ezelőtt meg kellett volna kapniuk a jelet. Miféle váratlan balsors érhette utol a mindig vidám, mindig nevető ifjú harcost? Nem várhattak rá tovább.

Thongor türelmét vesztve dobta hátra a sörényét.

– Chelim, vigyél be minket, és ereszd le a horgonyt. Csavarj fel és rögzíts minden vitorlát. Fulvio!

– Igenis, kapitány! – A cingár, aszott kis zsivány ellépett a kormánykeréktől, és haptákba vágta magát.

– Szedj össze embereket a partraszálláshoz, és vigyetek magatokkal elegendő fegyvert. Ha készen álltok, ereszd le a dereglyét. Behajózunk a lagúnába.

Második fejezet

A gyilkos félelem

Negyedóra múlva megcsikordultak a csörlők, és a dereglye átlendült a hajó oldalán. Fulvio partra szálló egysége lemászott a köteleken, hogy elfoglalja helyét az üléseken. E látszatra tarkabarka haramiabanda a fél Nyugat városaiból, afféle rongyos csatornatöltelékekből állt össze. Itt volt köztük a kövér, holdvilágképű, hideg tekintetű, de nyájas mosolyú kovbeli, akinek széles selyemövében elmaradhatatlanul ott lapult a fűrészfogú vadászkés; a sötét bőrű, fekete hajú turániak, akiknek arcáról lerítt a csibészség, szájukból csak úgy dőlt a sok szitok, homlokukat rikító, pöttyös kendővel kötötték át, és mocskos ujjaikon ékkövek villogtak; akadt köztük egy-két cadornai ferde szemű, barna bőrű alak, akik lágy, dallamos hangjukon társaikat szidalmazták, s eközben elmélyülten játszadoztak tőrük markolatával. Néhányan rabszolgabélyeggel voltak megjelölve, s akadtak, akik a törvényenkívüliség jegyét viselték magukon; s valamennyien sok-sok szárazföldi és tengeri csatában vettek már részt, amire számtalan, már behegedt, kard ejtette seb utalt a testükön. Banditacsapat volt ez a javából, de mindhalálig hű, derék harcosok, akik bárhová elmentek Thongorral, s szolgálták őt piros vérük utolsó cseppjéig.

A dereglye eltávolodott a gálya karcsú, fekete törzsétől, és a néma evezők ütemes mozgása nyomán tovasiklott a vízen. Aztán az emberek föltaszították a nedves homokra, és kiugráltak belőle. A vizes homokban csikorgó csizmákkal vonszolták följebb a csónakot a parton, oda, ahol már nem érhették el a hullámok. Majdnem sötét volt már, amidőn beléptek a sűrű lombú fák alá; a hold még nem kelt fel, és ahogy kényelmetlen érzésekkel eltelve körbepillantgattak az erdőben, a lenyugvó nap haldokló parazsa meg-megcsillant késük meztelen pengéjén, s lángot gyújtott a szemükben.

A dzsungel sűrű volt, fekete és mozdulatlan. Túlontúl mozdulatlan! Az ösvényeknek visszhangozniuk kellett volna a vadászó vandarok bömbölésétől és a folyami poa rikoltozásától. De minden néma volt, mint a halál.

Thongor rögtön megérezte, hogy van valami hamisság ebben a súlyos levegőben. A városból jött kalózai érzékeit eltompították a bűzös és zajos sikátorok; amelyekben fölnevelődtek, az ő bölcsője azonban a fagyos Észak volt, benne tehát nem homályosultak el a vadon születettek élesre fent érzékei, s az a rendkívüli érzékenység, mellyel csak az igazi vademberek rendelkeznek. Szülőföldje, Valkarth kegyetlen pusztáin annak idején csak úgy maradhatott életben, hogy mint a vadászó macska megtanulta, hányféle íze lehet a szélnek, megtanulta, hogy felfigyeljen mindén neszre, s hogy tudjon olvasni az éjszakában, mint a cserkésző vadak.

Mihelyt keresztülvergődtek a fák tömör falán, elállt a jeges szél. A körülöttük elterülő sötétség megtelt a korhadó levelek, a nedves föld fanyar s az őserdei virágok kábító, fűszeres illatával. És még valamivel...

A halál szagával...

Thongor aranyszeme fáradhatatlanul fürkészte a sűrű homályt, miközben zsákmányt kereső, néma vadmacskaként, de kezében széles pengéjű, meztelen valkarthi kardjával, lopakodott az élen, át a dzsungelen. Negyedóra múlva megtalálták a holttestet.

Fulvio akadt rá. A vézna, félszemű lator kis híján átesett rajta a sötétben. Rémült kiáltására rögtön ott termett Thongor. A test egy félig fölébe hajló jannibar fa alatt hevert elnyúlva. Miután kivonszolták onnan, a fedélzetmester, a már őszbe csavarodott hajú, öreg thurd, Thad Novis levette az ellenzőt a magával hozott lámpásról, és a gyertyaláng halvány fényével megvilágította a halott ember arcát.

Khantar Kan volt!

– Az istenekre, kapitány, kis híja volt, hogy rá nem léptem! Vaksi vagyok, mint a xuth... – siránkozott a minden porcikájában reszkető Fulvio. A többiek csak az orruk alatt morogtak, ahogy körbeállták őket. Egyikük elfojtotta döbbent kiáltását, amikor meglátta a lámpás gyér fényében az ifjú harcos arcát.

Thongor egy szót sem szólt, csak az álla feszült meg komoran. A testen nem volt semmiféle jel – se vágás, se sérülés nyoma. És mégis halott volt, akár a kő – s az arcára fagyott kifejezés láttán mindenkit rettenetes balsejtelem kerített a hatalmába.

A halott szeme félig kidülledt az üregéből, látnivalóan egy megnevezhetetlen rémület következtében. Ajka kísérteties vicsorgásba dermedve húzódott föl fogairól. Vonásait kimondhatatlan iszonyat torzította el, hogy láttára az embert kirázta a hideg.

Thad Novis óvatosan végigsimította a kihűlt testet, de nem talált rajta semmit. Komor tekintetét fölemelve, kapitánya kérdő pillantásával találta szembe magát.

– Pokolian fura dolog ez – mondta halkan. – Úgy fest, mintha a fiú a puszta rémülettől halt volna meg. Sehol semmi nyom nincs rajta.

Az emberek erre morogni kezdtek, s közben riadt pillantásokat küldözgettek az őket minden oldalról körbevevő fekete dzsungel felé. Némelyek keze elindult ama védő amulett vagy kőbe vésett apró képmás felé, amely láncon vagy bőrszíjon lógott a nyakukban.

Thongor fölvette a lámpást, és elindult, hogy tüzetesebben megvizsgálja a földet ott, ahol megtalálták Khantar Kant. A lámpa fényénél találtak is valamit, ami talán még titokzatosabb volt, mint az, hogy egy ember a puszta félelembe is belehalhat. Khantar Kan az ujjával három szót rajzolt a csupasz földbe, mielőtt utolérte volna a halál – és ez volt az újabb, megfejtésre váró titok.

Vigyázz... Fekete holdfény – olvasta Thongor zord hangon.

– Kapitány – siránkozott Fulvio –, menjünk vissza a hajóra, s várjuk ki ott a reggelt. Csak az istenek tudják, mit jelent ez, de nekem már a hangzása se tetszik.

– Nekem se – bólogatott Thongor –, de azért továbbmegyünk.

Bevetették magukat a fekete vadonba, hátrahagyva a holttestet. Majd később, ha lesz rá idejük, eltemetik bajtársukat – feltéve, hogy megérik. A hűséges, vidám Khantar Kan nem nevet többé; és az a titokzatos balsors, amely lesújtott rá Zosk szigetének sötét dzsungelében, itt vár rájuk is az éjszaka csendjében, mint valami baljós fenyegetés.

Harmadik fejezet

Intés a monoliton

A hold, a vén Lemuria arany holdja felgördült a világ pereme fölé, és selymes fényével elárasztotta a vadónt. Így már könnyebben vágták át magukat a sűrű növényzeten vadászkéseikkel és a Chusban készült hosszú, görbe kunwarsaikkal. De közben el is fáradtak: elcsigázta őket a rothadó növényzet átható illatú kipárolgása, a vérszívó rovarokkal való hadakozás. Lábuk minduntalan kusza indákba gabalyodott, vagy megcsúszott a síkos talajon, s keservesen átkozódtak, amikor a meztelen karjukat végiggereblyéző tövises ágak nyomában kiserkedt a vérük.

Mire fölkelt a hold, olyan messzire eljutottak, amilyen messzire csak tudtak. Az ősvadon itt hirtelen bűzös, fekete iszaptengerben ért véget, amelyből itt-ott rothadó farönkök álltak ki. A kidőlt fatörzseken combvastagságú kígyók siklottak végig könnyedén, s az iszapos parton látni lehetett az undok poa nyomait.

Thongor jelt adott a pihenőre. Az emberek elcsigázottan nyúltak el; mocskos rongyaikkal törölgették izzadt homlokukat, langyos bort kortyolgattak a bőrtömlőkből, s már annak is örültek, hogy megpihentethetik sajgó lábukat. A valkarthinak azonban nem volt szüksége pihenésre: acélos izmain mintha semmit sem fogott volna a fáradtság, és egyedül sokkal gyorsabban is haladt előre. Hátrahagyta őrnek a vézna kis Fulviót, s máris indult tovább keletnek, hogy a mocsár mentén, minden érzékszervével a veszélyt lesve, átkutassa a sűrű bozótot.

A hold fénye kellett, hogy megtalálja. Nagy, szürke zuzmóval borított kőoszlop volt, mely meredek szögben magasodott föl a nyirkos földből. Egy órás lotiferfa teljesen behálózta az alapzatát s meg is döntötte kissé az oszlopot. A tiszta, arany holdfény élesen megvilágította a penészes monolitot.

Thongor megállt. Tehát élnek emberek a halál, a névtelenség és az árnyékba bújt szörnyűség e különös szigetén – vagy éltek egykoron, mert hiszen a kőoszlopon egy ókori képírással írt szöveg volt látható. Tőre hegyével óvatosan lekaparta a mélyen bevésett hieroglifákat éppen csak eltakaró zuzmóréteget. Ismerősnek tűntek a jelek, látott már ilyeneket egyszer, évekkel ezelőtt az északi sivatag egyik romos, elhagyott városában. Az ifjú valkarthi ugyan iskolázatlan ember volt, de kalandos pályája során bejárta a lemuri kontinens ismeretlen tájait, ahol sajátságos és nem mindennapi tudásra is szert lehetett tenni.

A hold fényénél elolvasta a feliratot, s a hátán végigfutott tőle a hideg.

Ha a Fekete Hold süt, a kőisten útra kél.

Bizseregni kezdett a tarkója; akkor szokta az ember érezni ezt a megmagyarázhatatlanul kényelmetlen csiklandást, ha valaki erősen figyeli hátulról. Félig megfordult, megvillant a kezében hatalmas kardja, a Sarkozan acélpengéje; aztán fanyar mosolyra rándult az ajka, s visszafogta magát. Nem szipogó gyermek ő, hogy ijedten elsápadjon holmi kőoszlopba vésett szavaktól! Egy ilyen réges-régi intésnél azért több kell ahhoz, hogy félelmet plántáljanak a Fekete Sólyom kapitánya, a Vörös Testvériség Khongrimja, a Déli-tenger réme, Thongor szívébe!

Így hát továbbment; de még óvatosabban, és mindig az árnyékban lépkedve. A Fekete Holdról szóló figyelmeztetést egy rég elporladt kéz véste a zuzmó lepte monolitba, de a víg kedélyű, örökké nyughatatlan Khantor Kant valami nagyon is eleven dolog sújtotta halálra. És utolsó erejével; kihűlő ujját a nedves földbe mélyesztve, ő maga is figyelmeztetett a titokzatos veszedelemre, óva intve az esetleg a nyomába szegődő tengerésztársait...

Thongor lopakodó vandarként kúszott át az aljnövényzet között.

Mi az az átok, ami e kincsekkel és névtelen rémülettel teli vad szigetre nehezedik?

Nem is álmodott róla, milyén hamar választ kap a kérdésére!

Negyedik fejezet

A Halál városa

Északfölde hideg pusztái nevelték, de öt éve, amióta átkelt a Mommur-hegységen, Kovia, Chush és Ptartha őserdők övezte városai váltak az otthonává. A trópusi vadonok tehát már nem voltak idegenek a valkarthi számára, sőt némán, gyorsan és roppant óvatosan tudott bennük közlekedni. Mint nincstelen ifjonc állt be a vad Chushban garázdálkodó egyik bandába, s nemsokára ő lett a vezérük. Ő és gyilkosokból álló csapata valóságos istencsapást jelentett Shembis nagy hasú kereskedőire, akiknek addig fosztogatták őserdei karavánjait, mígnem a város bosszúálló hercege, Arzang Pome kézre kerítette őket.

Ekkor őt és a banda életben maradt tagjait elárverezték, mint a barmokat. A valkarthit és banditáit Arzang Pome Shembis rabszolgagályáinak evezőihez láncolta, s ők hosszú ideig voltak kénytelenek kínlódni a tüzes nap és a csattogó korbácsok alatt, miközben a gyűlölt delfines lobogó lustán lengett a fejük fölött, s gazdájuk, az illatszerektől bűzlő kereskedő-kapitány jégbe hűtött bort szopogatott, s fiatal rabszolganőjével hancúrozott a csíkos, vászon napernyő alatt. Aztán egy forró éjszakán a puszta kezükkel és törött evezőikkel indultak gyilkolni, pusztítani, egyetlen üvöltő, vörös dührohamban, hogy a végén még a gályát is ellopják, melyen eddig csak rabszolgamunkát végeztek, s nekivágjanak a szabad tengereknek, hogy csatlakozzanak Tarakus, a Kalózváros büszke kalózaihoz, s megtanuljanak egy újfajta kereskedelmet. S mivel a kalózkodás és a banditizmus igencsak közeli rokonok, Thongor és társai az elmúlt két év alatt előkelő helyet biztosítottak maguknak a kalózflottában. Egy kiszolgált, vén tengerész, akit a kivégzéstől mentettek meg Cadornában, súgta meg nekik a halottas ágyán azokat a szavakat, melyek elindították őket a messze, ismeretlen tengerekre, Zosk szigetének mesés kincsei nyomában. Itt valahol, e fekete ősvadon mélyén hever az a mesés, tűzgyöngyökbe rejtett vagyon – „ott, ahol a nagy kövek vannak”, mondta a vén tengerész.

És abban a pillanatban meglátta ezt a hideg, merev halott tájat, amint aranylón ragyogta be a hold fénye.

Az ifjú barbár kiért a dzsungel szélére, s ott megtorpant. Csak bámult, s a felfedezés izgalmától arcába szökött a vér. Ez volna az „ott, ahol a nagy kövek vannak”, amiről az öreg beszélt?

Néhány méterre a sűrű bozóttól, ahol kuporgott, fokozatosan sziklás fennsíknak adta át helyét a dzsungel.

A fennsíkon túl, a mélyben, hatalmas, kör alakú völgy nyílt, mint valami sziklába mélyesztett, óriási tál. Mindenfelé kőhasábok hevertek rajta, törött kőoszlopok meredeztek vagy dőltek meg, valahogy úgy, mint egy hajdanvolt, ma már halott romváros elpusztult maradványai. Itt-ott irdatlan nagy kőtömböket is lehetett látni, mintha játszó óriások hányták volna őket szanaszéjjel nemtörődömségükben.

Thongor töprengve nézte a törött, széthajigált kövek vadonát. Hát persze, csakis ez lehet az a hely, amiről az öreg tengerész suttogott. Vajon a természet alkotta ilyennek, vagy emberek műve? A dzsungelben látott monolitot emberi kezek faragták s állították föl, és e kövek szabályossága is azt a riasztó eshetőséget sugallja, hogy itt is emberi céltudatosság és szakmai ügyesség munkált.

Leereszkedett, a völgybe, s végigsétált a komor kietlenség néma utcáin:

Mégoly kifinomult érzékeivel sem észlelte az életnek semmiféle jelét.

Ha éltek is valaha emberek ezen a helyen, rég eltűntek már. Tűzhely füstje nem szállt fel a holdsütötte égre, léptek nem visszhangoztak a feldőlt kövekkel szegélyezett; kihalt utakon, emberi hulladék nem vonta magára kutató tekintetét, de még egyetlen törött edény cserepe, egyetlen kidobott rongy vagy kihunyt tűz egyetlen pernyéje sem: A halál városa volt a töredezett sziklák e pusztasága: mint valami halott metropolis ösztövér csontváza, úgy terült el előtte földöntúli némaságában, holdfény beragyogta ürességében, s ha járt is benne valaki, az csak a régen halott múlt szelleme lehetett.

Az úttalan romok közt rátalált a kis tóra, amelyről az öreg beszélt. A kőszegéllyel körülvett, rezzenetlen, sötét víztükrön nem hatolhatott át a tekintet. A tó csakis emberkéz műve lehetett, mert a medence tökéletes köralakot formált, és a kőszegélyt nem a természet, hanem mesteri kéz emelte, faragta és csiszolta ilyenné.

A tó közepéből kőoszlop magasodott föl a csillagoktól fénylő, trópusi ég felé.

Olyan volt, s mégis valahogy más, mint az a kőoszlop, amit a dzsungelben látott.

Lehetett vagy harminc méter magas, egyenes, sudár, mint egy obeliszk, de elnagyoltan kifaragott, likacsos anyagú; s amennyire látta; írásjeleket sem véstek bele. A mozdulatlan tavat köröskörül egyenetlen kőkockákkal kirakott tér övezte.

Thongor némán átment a téren, letérdelt a medence szélére, s egyik kezét belemerítette a vízbe.

Hideg és szennyes tajtékkal teli posvány volt, ám amikor kihúzta a kezét, az tele volt víztől csepegő gyöngyökkel. Sima, gömbölyű felszínükön baljós tűzként lobogott, izzott a holdfény. Cadorna tűzgyöngyei! Első pillantásra fölismerte őket – méghozzá milyen fenséges és tökéletes anyagból, micsoda különleges méretben!

Fejedelmi vagyont tartott a kezében. És még vagy egy tucatnyi császárnak elegendő kincs szunnyadt odalent, a sötét vízben. Mosoly fénylett föl komor arcán. Marokszám meregette ki a tűzgyöngyöket a fekete tóból; s csodálta ragyogásukat a hideg holdfényben. Tüzük megannyi apró holdként fénylett.

Ekkor valami horkanásfélét hallott a mélyből, majd kérges, meztelen ujjak surrogását a száraz kövön. Fölugrott, maroknyi csöpögő gyöngyöt bedugott a csizmája szárába, és megfordult.

De a vademberek, e vicsorgó, meztelen horda ekkor már ott csüngött rajta; csorba agyaraik csattogtak; ferde vágású szemükben vérszomj izzott. Mintha maga a föld öklendezte volna ki őket a megdőlt kőhasábok alatti sötét odúkból. Trogloditák voltak – barlanglakók! Már értette, miért nem talált emberi jelenlétre utaló jeleket a réges-régi pusztulásról regélő térségben.

És mind rávetették magukat; súlyos testek nyomódtak a hátának, görcsös ujjak kulcsolódtak a karjára, tépőfogak kapkodtak a torka felé.

Ötödik fejezet

Vöröslő acél!

A fiatal kalóz úgy rázta le magáról a szőrös vadakat, ahogy a dzsungel királyi vandarja rázza le a rácsimpaszkodó kutyákat. Csizmás sarkával beletiport az egyik vicsorgó ellenfele hasába; a szerencsétlen felmordult, majd hétrét görnyedve zuhant el.

Ekkor Sarkozan, a széles pengéjű, hatalmas kard kiszabadult hüvelyéből, s a levegőben suhogva-táncolva rázendített kísérteties haláldalára. Hosszú, súlyos pengéjébe savval maratták be az ősi rúnákat, s a gombba foglalt nagy ékkő úgy égett, mint egy haragos szem. A holdfényben csillogó acéltükör – a pallos – villanva röppent Thongor feje fölé, majd szisszenve lezúdult, hogy a nyomában agy, csont és hús reccsenve hasadjon szét. Majd megint villant a fényes acél, s amikor Thongor visszahúzta, már vörös volt, nem tiszta.

Egy ideig feltartóztatta őket hatalmas ívekét rajzoló, suhogó kardjával, mert a vademberek úgy féltek az éles acél hideg villogásától, mint a boszorkány az ezüsttől. De aztán kettesével, hármasával jöttek ellene, üvöltve, mint a sakál, mohón csattogó fogakkal. A valkarthi eleinte azt hitte, vad bennszülöttek, aztán, hogy vadállatok, s végül, hogy emberek. Meztelenek voltak, mint az oktalan állatok, de ember módjára fölegyenesedve jártak. Ormótlan volt a testük, a majmokéra emlékeztetett csapott válluk, s hosszú, térdükig lecsüngő karjuk, melyen csomókban dudorodtak ki az izmok. Kicsiny, kerek fejük szinte belesüppedt. két válluk közé, piszkos, borzas, csapzott hajzatuk alól kivillogott eszelős tűzben égő, vörösen izzó, ferde metszésű szemük.

Vastag törzsüket és görbe lábukat azonban csak gyér szőrzet fedte. A gyapjasabb foltok között megmutatkozó csupasz bőrük piszkossárga árnyalatú volt. Márpedig a fiatal kalóz csak egy népről tudott egész Lemuriában, melynek borostyánsárga volt a bőre, s ferde metszésű a szeme – és ez az ősi Cadorna, Lemuria legnyugatabbra fekvő városának népe volt. Lehet, hogy e vicsorgó, imbolyogva ugrándozó csürhe a rég feledésbe merült cadornai település korcs utódnépe?

Lehet. De most nem volt idő ezen töprengeni. Túlságosan lekötötte az igyekezet, hogy életben maradjon. Veszett kutyákként rohantak rá, ő pedig suhogó, véres kardjával aprította őket, míg végül már halomban feküdtek véres tetemeik a medence kőszegélyén. Nyolcat, tízet, tucatnyit lemészárolt már közülük, de csak idő kérdése volt, hogy a puszta számbeli fölényük miatt is leteperik, maguk alá gyűrik, a földre terítik.

De jó lett volna, gondolta, ha nem jön le egyedül a katlanszerű völgybe, hanem visszatér a táborba. Ó, ha itt volna a háta mögött egy tucatnyi, tőrrel, tengerészkarddal, handzsárral fölszerelt, verekedni mindig kész kalóza! De most már késő volt a megbánás. Tovább harcolt, noha már az ő vasizmai is sajogtak a fáradtságtól, s a levegő zihálva tódult ki kiszáradt torkán. Szaporán pislogva próbálta szétoszlatni az egyre sűrűsödő vörös ködöt a szeme elől.

Ekkor az egyik ugrándozó állatember, aki talán társainál kevésbé süppedt bele a vadság sűrű homályába, s így közelebb volt az értelem és az emberlét világosságához, nagy ravaszul rájött, hogy a vörösen suhogó acél falán át nem lehet hozzáférni a gyűlölt emberlényhez. Lekuporodott hát a töredezett kövezetre, egyik szőrös kezével kitépett belőle egy nehéz kődarabot, s majomszerű karja teljes erejéből Thongor felé hajította.

A homlokán találta el a valkarthit. Kábító erejű ütés volt. Thongor megtántorodott, dülöngélve küzdött az öntudatáért, de aztán a vörös kard lehanyatlott, érzéketlenné vált kezében, s nagyot kondulva, mint egy megütött gong, leesett a kőkockákkal kirakott térre.

És akkor elkapták. Mellel-hassal egy vaskos test vágódott neki, s ledöntötte a lábáról. Egy pillanat, s már torkon is ragadta volna a nagydarab állatember. Thongor azonban ékként szorította a lény álla alá egyik karját, így tartva távol a nyakától az összecsattanó fogakat. Forró, bűzös lehelet csapott az arcába, de maga a szőrös test is elviselhetetlenül büdös volt. Vaskos ujjú mancsok zárultak össze a torkán, hogy megfojtsák. Felnyögött, amikor egy újabb súlyos test vetette rá magát, majd megint egy s megint, mígnem az acsarkodó, karmolászó vadak teljesen maguk alá temették.

Elhomályosuló tudattal harcolt, hogy levegőhöz jusson. A homály megsűrűsödött a szeme előtt, tüdeje perzselt, szíve vadul kalimpált a mellében. Egyre fogyatkozó erővel harcolt a levegőért s azért, hogy a csattogó agyarakat távol tartsa a torkától.

Ekkor egy éles, parancsoló hang harsant valahonnan a vademberek háta mögül. Thongor nem értette, mit kiáltott, mert a nyelv ismeretlen volt előtte, de a testét a töredezett kőlapokhoz préselő rettenetes súly könnyebbé vált, és a vasmarok szorítása megszűnt a nyakán. Szomjas tüdővel itta magába a levegőt, miközben erős kezek fölrángatták a földről, két csuklóját erős bőrszíjakkal hátrakötözték, de olyan szorosan, hogy a szíj mélyen belevágott zsibbadt húsába. Így kiszolgáltatva az ősi romokat elárasztó vad hordának, sok embert elfogott volna a kétségbeesés:

Thongor ugyan nem szokott kétségbeesni, de most abban a tudatban kellett szembenéznie a sötét jövővel, hogy az életét órákban, esetleg csak percekben mérheti.

Hatodik fejezet

Éjszakai félelmek

Az öreg thurd harcost, Thad Novist kezdte legelőször nyugtalanítani Thongor hosszúra nyúlt távolléte. Az öreg már akkor is oszlopos tagja volt Jorn rablóbandájának, amikor a siheder Thongor beállt a bandába, melynek később a vezére lett. Az ősz harcos kezdettől fogva, ahogy meglátta a barbár fiú hajlíthatatlan bátorságát, acélos erejét és rettenthetetlenségiét, atyai érzéseket táplált iránta a keblében. Thad Novis a rabszolgaságba is követte ifjú vezérét, majd onnan a nyílt tengereken való kalandozásokba s a törvényen kívüli életbe. Kutyahűsége sohasem ingott meg; most zavartan, homályos nyugtalansággal eltelve portyázott el a tábor széléig, onnan vizslatva fürkésző szemmel a holdfényben fürdő dzsungelt.

Végül elszánta magát, s megkereste a vézna kis Fulviót, aki hátát egy fatörzsnek vetve, kövér borostömlőt dajkálva, hevert elnyúlva, lustán.

– Az ördög vigyen el, ember, mit károgsz? – siránkozott Fulvio. – A főnök jobban tud vigyázni magára, mint közülünk bárki. Azt mondta, várjatok itt, és mi itt várunk. Majd visszajön, ha jónak látja. Ülj le... pihenj... igyál egy kis bort!

Az öreg elszántan rázta meg a fejét.

– Nem vall a fiúra, hogy ilyen sokáig elmarad – mormolta. – Csak egy ösvényt keresett a tábor közelében, arról nem szólt, hogy föl akarná fedezni az egész nyavalyás szigetet. Valami elkaphatta, érzem... talán ugyanaz a Valami, ami szegény Khantar Kant is elkapta...

A kimondott szavak ott maradtak a levegőben. Fulvio hegyes nyelvével megnyalta a szája szélét, s mintha hirtelen jeges szél csapta volna meg, összerázkódott. A fonnyadt, félszemű kis bandita a szíve mélyén tudta, hogy az egykedvű, hűséges thurd az igazat mondja. De sehogy sem akaródzott elmozdulnia erről a biztonságos, helyről s elmerülni a lesben álló dzsungel ismeretlen, néma mélységeiben.

Félelem és hűség viaskodott Fulvio csontos mellében. Az önzés és az arany utáni sóvár vágy volt az egyetlen szenvedély, amit valaha megismert ez a kis csatornatöltelék. De ő is majdhogynem bálványozta Thongort, és áhítatos tisztelettel nézett föl a nagyszerű barbárra. Hisz talán ő is lehetett volna Thongor, ha ott nevelődik fel a vad pusztában, magas és izmos férfiak, nemes szívű, bátor asszonyok között; ám a Sors úgy hozta, hogy az ő apja egy szemforgató, örökké siránkozó koldus, anyja egy lompos, házsártos némber, otthona pedig Pelorm szegénynegyedének valamelyik bűzös sikátora legyen.

Fulvio a szíve mélyén gyáva volt, s olyan gonosz, amilyen csak gyáva ember tud lenni. De ugyanott, a szíve mélyén, ahol a félelem a hűséggel viaskodott, rajongva szerette az erős, fiatal kalózkapitányt. És ez egyszer a hűség győzedelmeskedett az egész életét vezérlő csúf önzés fölött.

Így hát átkozódva-szitkozódva föltápászkodott, s ráförmedt a csapat elnyúlva heverő tagjaira:

– Talpra, léhűtő, hitvány semmirekellői! Indulunk, ha az Isten is úgy akarja. A kapitánynak már vissza kellett volna érnie; valami történhetett vele. – Dühösen végigmérte az ősz thurdot. – Gorm óvjon téged, csahos vén eb, ha a kapitánynak nem kell a segítségünk!

Thad Novis nem szólt semmit. Mivel maga is alkalmatlan volt rá, hogy megérezze a félelem hideg és émelyítő mardosását, sejtelme sem volt róla, hogy az igazi hősiesség miféle szikráját lobbantotta lángra Fulvio szívében.

A dzsungelbe érve vonalba sorakoztak, hogy egymástól hallótávolságon belül legyenek. A sötétség, mint valami nyirkos kéz, összezárult a kis Fulvio körül. Izzadva, halkan káromkodva vergődött előre a kis zsivány, szaporán csapdosva bozótvágó késével a kusza indákat, tövises ágakat. Mert igaz ugyan, hogy gondolkodás nélkül követett egy olyan embert, mint Thongor, az ismeretlen veszedelem feketén ásító torkába, de más dolog volt a saját elhatározásából tenni ugyanezt.

Az erdő megsűrűsödött körülöttük, s az összegabalyodott ágak kirekesztették a hold ragyogó sugarait. Miközben döngő léptekkel haladt át a nyirkos sötétségen, Fulvio a lopakodó, éles fogú valamikre gondolt, amelyek talán épp őrá leskelődnek most az éjszakában. Képzeletében megjelent az őserdők rettegett sárkánymacskája, a deodath, amint elementáris erővel ráveti magát. Hideg veríték csorgott le vézna nyakán – vagy ez már a fathla, Chush és Kovia fán lakó, undok piócájának zsibbasztó csókja volna? A feje fölött meglendült egy súlyos inda – vagy az oph szörnyűséges, embert is összeroppantó kígyóteste volt, a trópusi eldugott vidékek szarvat viselő kígyójáé?

Úgy érezte, mintha lidérces álmai elevenednének meg s falnák föl morzsánként a bátorságát, ásnák alá elszántságát. De azért csak baktatott tovább megállás nélkül; s minden egyes, végtelennek tűnő lépésénél átkozta magát, amiért ilyen meggondolatlanul, ilyen őrült módjára viselkedett.

Elérkeztek a már Thongor által is fölfedezett kőoszlophoz, s megálltaik, hogy borzongató balsejtelemmel eltelve megszemléljék a titokzatos hieroglifákat. Tudott dolog, hogy az ősi romvárosokat rendszeresen látogatják az éjszaka és a félelem rettegett alakjai, a szellemek és a morgulacok, a lemuriai legendák vámpírjai és persze a nyugodni nem tudó holtak prédára leső kísértetei.

Thad Novis aggodalmasan egyensúlyozta kezében súlyos handzsárját.

– Merre? – kérdezte:

Fulvio beharapta alsó ajkát, és tanácstalanul nézett körül. Itt kettévált a dzsungelen átvezető út: az egyik mélyen bevezetett a vadon sötét szívébe, a másik pedig elfordult keletnek. Ez volt az az irány, amerre Thongor egy órával ezelőtt elindult, de Fulvia ezt nem tudhatta.

– Merre, Fulvio? – lehelte Qualb, a kövér, holdvilágképű kovibeli. A többiek közelebb húzódtak.

Fulvio nem szólt semmit, csak rágta tovább a száját gyötrelmes határozatlanságában. Merre? Az egyik ösvény Thongorhoz vezet, aki talán ebben a pillanatban már a halállal néz farkasszemet; a másik út messzire visz az őt fenyegető veszedelemtől, s ha azon indulnak tovább, mindörökre elveszhetnek Zosk fekete őserdeiben:

Merre tovább?

Hetedik fejezet

A Fekete Hold

A vademberek kikötötték a halálra szánt Thongort. Négy karót vertek le a tér repedt kőkockái között, s ezekhez kötözték erős bőrszíjakkal a csuklójánál-bokájánál fogva. Most, hogy kezét-lábát így szétfeszítették, inait az elviselhetőség végső határáig kinyújtották, még a valkarthi acélos ereje sem volt elég, hogy kiszabaduljon kötelékeiből.

Thongor keményen megfeszítette az állát, és várta a halált.

A cammogó korcsfajzatok hordavezére nem törődött a foglyával. A fanatikusok vagy őrültek réveteg, vak tekintetével, rezzenéstelenül bámult föl az arany hold hideg tüzébe. Nem olyan volt, mint örökösen mormogó, ide-oda csellengő alattvalói: magas, a véznaságig ösztövér, csontos testét szakadozott, mocskos rongyok fedték; melyek valaha rég egy hajdani pap pazar szertartási öltözékéhez tartoztak.

Egy kőtömb tetején állva nézte a fekete vízen túl a magasban lebegő holdat.

Csontsovány arcát egyetlen piszkos gubancban vette körül a haja, mely alól zöld tűzként villogott ki sóvár szeme. Az otromba, mezítelen vadak papkirálya volt ő, az utolsó az elfeledettek sorában. De ő is csak egy kicsivel volt emberebb társainál.

Az egykori fényűző, mocskos rongyok alatt ösztövér teste meztelen volt és mosdatlan.

Csupasz lába kosztól feketéllett. Szennyes, madárkaromra emlékeztető vézna kezében fényesfekete nebium rudat szorongatott, melynek csúcsát kihunyó parázsként izzó, füstös kristály díszítette.

Thongor korábban is látott már ehhez hasonló botot, és tudta, hogy az ilyeneket nevezik a Hatalom Pálcáinak. Azt is tudta, miket művelnek a gonosz fekete mágusok a régi tanítás e megmaradt kellékével, s a gondolattól úgy összeszorította az ajkát, hogy minden csepp vér kifutott belőle.

Tudván, hogy Thongor erősen meg van kötözve, az imbolyogva cammogó, egymás közt mormogó vademberek lassan visszahúzódtak, s félkör alakban lekuporodtak a pap és az áldozat mögött.

Megkezdődött a szertartás...

Rongyos felhőfoszlányok úsztak a hold felé, hideg tűzsugarakban szórva szét fényét, hogy aztán kísértetiesen csillanjanak meg itt-ott a köves pusztaság komor díszletei között.

A boszorkánymester a félig elrejtőzött holdhoz intézte emberi nyelvhez alig hasonlatos, fojtott torokhangon előadott beszédét. A vér megfagyott Thongor ereiben, meghallván e különös, ugató hangokat. Ezt a nyelvet régről ismerte: ez volt a Káosz Litánia. A már csak a legendákban élő Hiperboreasz sárkánykirályai tanulták meg a téboly csillagokon túl uralkodó, fekete isteneitől. Emberi száj nem is volt alkalmas e hangok megformálására, s mégis így hallani őket, egyet jelentett az emberi természet meggyalázásával.

Az idegen hangzású beszéd alatt hirtelen babonás borzongás reszkettette meg Thongort. Mert a vibrálva elmozduló fénysugarak színe fokozatosan megváltozott. Ahogy fölnézett, a fejbőre már bizsergett a baljós előérzettől. És íme, a hold véressé változott.

Hátborzongató, bíborszínű fénypászmák vándoroltak végig az ősi pusztulás színpadán. Rejtelmes volt – és vérfagyasztó! A hold úgy bámult le rá, mint egy eszelős isten vérben forgó szeme.

Valahol, a háta mögött a vadak nyögve-nyüszítve hemperegtek a porban a természetfölötti hatalom e félelmetes megnyilatkozása előtt. A varázsló szobormereven állt a kőtömb tetején, istentelen elragadtatásában csak úgy ömlött vonagló ajkáról a gyalázatos litánia.

Akkor Thongor érezte, hogy valami feszültség tölti be a levegőt. Mintha maga a természet fojtaná vissza a lélegzetét, várva valami sötét, sátáni csodát. Az ifjú kalóz idegein végigbizsergett az erő kisugárzása.

És az előbb még bársonyfekete égbolt hirtelen hideg, fehér fényre lobbant!

Ahogy az ég, úgy a csillagok is egy pillanat alatt színt váltottak, s kísérteties árnyalatúvá változott felhőfoszlányok között fekete gyémántrögökként ragyogtak fel. E látványban úgy összekeveredett a kimondhatatlan iszonyat és csoda, hogy Thongor összeszorított szájáról akaratlanul is kiáltás röppent föl. – Gorm! – nyögte, vad hazája istenét híva segítségül. És sokkal inkább imádság volt ez, mint káromlás.

De a hold ebben a pillanatban elfeketedett, s rajta már az istenek sem segíthettek többé...

Nyolcadik fejezet

Holdfényben elindul

A pokol bíborfényében égő holdkorong csillogó tüze megalvadt, elsötétült, majd fekete lett, mint egy tintával teli medence. Különös volt látni, amint a Fekete Hold halottsápadt fénnyel árasztja el az égboltot! A barbár nem látott még oly lidérces álmot, mely fölért volna a rettenetes és földöntúli látvánnyal.

Pedig még csak ezután jött az irtózat betetőzése.

Mert az ébentűzben égő korong előtt veszteglő rongyos, szakadozott felhőfoszlányok szétszórták a sötét, fénysugarakat, s azok itt-ott elfeküdve az alanti kis térségen feketére festették a töredezett köveket, lemosva róluk a fehéren izzó égbolt különös, forrás nélkül áradó lumineszcenciáját.

És íme, a fekete holdfény nyalábjai sorra átsuhantak a tó közepéből kiemelkedő sötét, tömör, csorba élű kőoszlopon; és ahogy e baljós antifény átvonult rajta, a durva kő lassan – átalakult!

Meglágyult, síkossá vált, majd megkeményedett, mint a forró gyertyaviasz – mintha a fekete sugarak csókja fölébresztette volna a kőben alvó szellemet, mely most küzdeni kezd azért, hogy visszanyerhesse elveszített formáját. Thongor ámuló szeme előtt lágyult és olvadt meg a kő, mint a viasz, hogy új alakot öltsön a fekete sugárzásban. Az oszlop alsó része megrepedt, majd két szilánk levált az oldaláról, s vele egyidőben egy elnagyolt gömb formálódott ki a csúcsán. A holdsugarak titokzatos hatására így átformálódott monolit visszataszító volt, egyszersmind kísértetiesen ismerős is. Maga volt az Ember hevenyészett, szemérmetlen karikatúrája – rút, torz, kifacsart hasonlatosság volt ez, de mindenképpen hasonlatosság!

Aztán megszilárdult az olvadó kő, s mint egy őrült kéztől faragott idol, úgy állt é groteszk kőalak a sötét tó közepén. És élt!

És – elindult!

Dülöngélve előrecsúsztatta egyik lábát. A térdénél vagyis ahol a térdének kellett lennie, ha egy kőoszlopnál lehet erről egyáltalán beszélni – a durva kő rémes csikorgással súrlódott a másik kőhöz. Majd rángatózva, a fekete víztől csöpögve, meglódult a másik láb is – s csak úgy recsegett-ropogott alatta a kőlap, mintha sikoltana a hatalmas súly sok tonnája alatt.

A kifeszített végtagokkal fekvő kalóz mögött a félelem és a kárörvendő vággyal teli várakozás eksztázisában nyöszörögtek és karattyoltak a vademberek. Thongor homlokán pedig nagy, kövér cseppekben ütött ki a hideg veríték: most már tudta, hogy halálra ítélték. Vörös iszappá tiporják szét a sétáló isten kőtalpai!

De nem azért volt Thongor, hogy továbbra is egykedvűen heverjen ott, várva a biztos halált. Vad harag támadt benne, mely elsöpörte jeges rémületét. Csak úgy forrt benne a fekete düh. Szemöldöke görcsösen rándult össze bősz indulatában; s haragos rikoltása szinte kettéhasította az éjszakát. A sarokba szorított vandar üvöltése csapott fel eltorzult ajkáról; kifeszített karján hullámoztak a hatalmas izmok a hiábavaló erőfeszítéstől, amivel szabadulni szeretett volna. Remekbe szabott mellkasán is élesen rajzolódtak ki a fenséges izomkötegek, miközben elsötétülő arccal összpontosította minden erejét egyetlen, mindent eldöntő erőfeszítésben...

És nem sikerült!

Bár sebesre horzsolta mindkét csuklóját, a bőrszíjak kitartottak, s a mélyen bevert karók nem mozdultak. Újra és újra megfeszítette háta, karja és válla gúzsba kötött erejét, hogy-végre elszaggathassa kötelékeit. Mélyről fölszakadó harci üvöltése hátborzongatóan hangzott az éjszakában, s mennydörögve, kőről kőre ugrálva visszhangzott körülöttük. De semmi sem volt elég, hogy kiszabaduljon halálos csapdájából – pedig a természetfölötti erőtől megelevenedő kő cammogva-dübörögve, lépésről lépésre mind közelebb jött hozzá. Vak, kísérteties szellemarca kőközönnyel bámult le rá a 1rettentőnek tűnő magasságból. Még egy pillanat, még egy lassú, kínosan vonszolódó kőlépés a kövön, s már rajta is lesz.

És ekkor – valahonnan a háta mögül; a látótere határán túlról – zaj hallatszott!

Az állatemberek fájdalmas visítozásban törtek ki, pengék csattogtak, futó lábak dobogtak. Földre terített teste fölött egy lándzsa zúgott el, hogy aztán pengve pattanjon le a mozdulatlanná vált kőalak likacsos melléről. A vak, üres kőarc lassan, félelmetesen elfordult, mintha elnézne a messzeségbe, Thongor háta mögé, s ott keresné a megmagyarázhatatlan és zavaró mozzanat eredetét. A fény és árnyék tréfája következtében mintha egy pillanatra zavart kifejezés jelent volna meg a kőmaszkon.

Thongor karját ekkor hátulról megragadta egy kéz, ugyanakkor egy acéltőr pengéje csapott le a teste felé!

Kilencedik fejezet

Pokoli éjszaka

A villanó penge elvágta a csuklóját összekötő szíjakat. Azok lepattantak róla, s ezzel szabaddá vált a karja. Fölnézett, s mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, ‘meglátva Qualb aggódó arcát. Á testes, holdvilág képű kovibeli szuszogva hajolt fölébe, hogy kiszabadítsa a másik karját is.

– A fene a bőrödbe – mordult fel Thongor. – Lusta kutyák, azt hittem, már sose értek ide!

– Az isten áldjon meg, kapitány, tán még most is ott bolyongnánk a sok átkozott, széthányt kő között, ha nem üvöltöd úgy el magad, hogy attól még a holtak is fölneszeltek! – zihálta kuncogva Qualb, miközben elvágta a Thongor lábait összekötő szíjakat is. – Hallva azt az üvöltést, Thad Novis rögtön tudta, hogy csak te lehettél az, és akkor már egyenest idejöttünk!

Thongor támolyogva állt talpra, s nagyot nyögött fájdalmában, ahogy a meginduló vérkeringéstől hasogatni kezdtek elmerevedett tagjai. Keze elfeketült és feldagadt, s olyan érzéketlen volt, mint egy darab fa. Lábát azonban a nehéz víztaposó csizma megvédte a legnagyobb bajtól, így aztán meg tudott állni rajta.

Megfordult, s egyetlen villámgyors pillantással fölmérte a helyzetet. Keménykötésű legényei már javában aprították a lassú vadembereket. Percek kérdése, és a vádak eszük nélkül menekülnek földmélyi odúikba...

És ekkor dühödt rikoltás hallatszott.

A kísérteties elragadtatásából felriasztott ösztövér varázsló vad haragtól izzó tekintettel nézett le rájuk a nagy sziklatömb tetejéről. Fonnyadt, csontos karjával meglóbálta a feje fölött a Hatalom Pálcáját, s vonagló ajkai közül ismét megindult a fekete mágia sátáni litániája.

És a kőoszlop ismét megindult!

Súlya alatt megcsikordultak a kőkockák, ahogy fenyegetően fölemelt karokkal előrezökkent. És útja pontosan arra vezetett, ahol Thongor derék kalózai tartóztatták föl a vicsorgó vadak hordáját. Még néhány csoszogó lépés, és a sétáló idol ott lesz közöttük! Sziklának is beillő lába úgy tiporná el, morzsolná szét az embereket, ahogy az ő lábuk oltja ki az alája tévedt bogarak életét.

Nem volt idő a figyelmeztető kiáltásra – még gondolkodásra sem volt idő! Thongort az ösztönei késztették gyors futásra, mert ez egyszerűbb volt, mint a gondolat – olyan volt ez, mint a vadállat gyilkos dühe. Torkából kihívó morgás tört elő, fogával vicsorított, s azzal már cselekedett is...

Egy fantasztikus, emberfölötti ugrással a felmagasodó sziklatömb csúcsára szökkent, oda, ahol a boszorkánymester állt égnek emelt karral, átkozódva. Még mielőtt bárki megláthatta volna, mi történik, Thongor már rávetette magát az őrjöngő varázslóemberre. Zsibbadt és amúgy hasznavehetetlen keze érzéketlen volt, kemény és súlyos. Ezzel a kezével vágta szájon a varázslót, amitől az térdre esett, s véres fogakat köpködött. Thongor a másik elgémberedett kezével kitépte a kristályhegyű pálcát a mágus kezéből, majd teljes lendülettel az arcába rúgott, amitől az hanyatt zuhant le a szikláról, hogy aztán elképedt arccal terüljön el odalent a kőlapokon.

Méghozzá pontosan a kőszörnyeteg útjában.

A tébolyult boszorkánymester véresen habzó szájjal, támolyogva állt föl, szeme a sátáni hold két kicsinyített másaként izzott gubancos hajzata alatt. De akkor hirtelen elapadt a dühe, sötét arca halottfehérré sápadt, szeme kimeredt a mondhatatlan rémülettől – mert a saját istene készült eltiporni!

Thongor megpördült; egy másodpercig egyensúlyozott, majd elhajította, mint valami gerelyt, a nebium pálcát. A bot pontosan a kőkolosszus mellébe talált, melybe az élet valami baljós és szánalmas utánzata költözött. A kristály szikrázva vágódott a kőmellnek – majd vakító ragyogás kíséretében felrobbant!

És kihunyt a Fekete Hold...

Mint mikor álomból ébred az ember, oly gyorsan foszlott szét az éjszakában a gonosz varázslat kísérteties igézete. A fehéren izzó égbolt elhalványult – elsötétedett!

A gonosz hold előbb vörössé, majd újból aranylóvá fényesedett. Már nem világoltak fekete csillagok az elvarázsolt égen; megint a jó öreg ismerős fények szikráztak a barátságosan besötétedett mennyei kárpiton.

Csikorgás hallatszott, mint amikor kő súrlódik kőhöz. A dülöngélő, lépteit vonszoló kőszobor mozdulatlanná merevedett, mihelyt a kristály széthasadása eltüntette a gonosz varázslatot, amely egy időre kísérteties élethasonlóságot korbácsolt bele.

De most, hogy megtört a varázs, a kő egyensúlyát vesztve előredőlt, azzal fenyegetett, hogy szétzúzza Thongor hadrendbe állt kalózait. Fülsiketítő robajjal zuhant a kövezetre – de még az ezer apró darabra tört bálványszobor rettentő kongás-bongásán túl is hallani lehetett a hitetlenkedő rémület gyötrelmes, éles rikoltását.

A vézna varázslónak, a trogloditák varázslópapjának utolsó kiáltása volt ez, mielőtt maguk alá temették volna feldőlő istenének tonnás darabjai.

Ekkor az emberállatok kétségbeesetten nyöszörögve, csoszogva menekülni kezdtek vissza az üregeikbe, Thongor kalózai pedig – miközben lihegve támaszkodtak meg véres pengéjű kardokon – némán néztek utánuk. A vademberek lelkiereje megtört; de hiszen nem sok ember akad, aki elviseli, hogy a szeme láttára ölik meg az isteneit – és ők semmiképpen sem voltak ilyen emberek.

A kongó némaságban Thongor is elgyengült, elernyedés közben érezte, hogy fájó kezébe lassan visszatér az élet. Tetőtől talpig szürke volt a kőportól, rémes szomjúság kínozta, de élt és egészben volt.

És a pokoli éjszaka is elmúlt!

Tizedik fejezet

Ki a messzi tengerekre

Fénnyel lobbant föl a hajnal a világ peremén, és elűzte az éjszaka árnyait.

A hajnallal csípős, friss szél támadt, elkapta és megsuhogtatta a karcsú, fekete gálya skarlátvörös vitorláit. Az egyre erősebbé váló szélben úgy pengtek a feszesre húzott kötelek, mint óriás hárfa húrjai. A fedélzet ide-oda himbálózott, az orr pedig élesen kiemelkedett a vízből.

Thongor, meleg köpenybe burkolózva, a hajókorlátnak támaszkodva, hűvös vörösbort kortyolgatott. Amikor följött, hogy egy kis friss levegőt szippantson, melléje szegődött a kopasz, morcos képű Chelim.

– Nemsokára megjönnek a temetési szertartást végzők – mondta mogorván a zanbagali. – Kanthar Kan immár megtért apáihoz... vagy a Hősök Csarnokában most üríti fenékig az első, reggeli kupát– ha igaz, amit a papok beszélnek.

– Úgy van – bólintott Thongor. – És ezért vágsz ilyen borús képet? Férfiként halt meg, és utolsó erejével még figyelmeztető szavakat is írt tengerésztársainak. Bátorember halálán nincs mit keseregni. Könyörögj Gormnak, hogy mindnyájan ilyen vitézül fogadhassuk a halált!

Az elsőtiszt fanyar ábrázattal dörzsölte meg szőrös állát. – Nem erről van szó, kapitány... de, hogy ez az átkozott út ilyen kudarcba fulladt! Hogy eljöttünk ebbe a messzeségbe, elvesztettük egy derék emberünket, és mi végre? Sehol a kincs, csak a sötét dzsungel, büdös vademberek, meg még ez a boszorkányság! Lehet, hogy még majd találkozunk valami kövér kereskedővel, míg hazafelé tartunk Tarakusba, s könnyítünk kicsit a rakományán, de nem tehetek róla, egyre csak azon jár az eszem, hogy...

Hirtelen elakadt a szava. A szeme elkerekedett, s olyan elképedés ült ki az arcára, hogy azon csak nevetni lehetett. Mert Thongor, ünnepélyesen komoly arccal, egyetlen szó nélkül lehajolt, fél kezével mélyen belenyúlt combig érő csizmája szárába, kivett belőle egy maroknyi sziporkázó, vöröses fényű gyöngyöt.

Aztán még egyet. És még egyet.

– Azok a vademberek a tónál leptek meg, épp amikor a szép kis csecsebecséiket csodáltam – mondta az ifjú kalóz. – Épp csak annyi időm maradt, hogy néhány maroknyit a csizmámba dugjak belőle – mondhatom, átkozottul kényelmetlen dolog gyöngyökön járni! De azért ennyi is elég lesz, hogy felmelegítse a legridegebb kereskedő szívét is odahaza Tarakusban, a tolvajok bazárjában... s annyit kapjon belőle a legénység minden tagja, hogy ha akar, ez után az út után visszavonulhasson, s kényelmesen élhessen élete végéig.

Chelim arcáról eltűnt a meglepett kifejezés, hogy átadja a helyét a sugárzó, boldog mosolynak.

– Hé, Fulvio, hé, fiúk, ide mindenki! – harsogta. – Nézzétek, mit zsákmányolt a kapitány azon az elátkozott szigeten! Nahát, fiú! – tette hozzá őszinte bámulattal. – Teljes szívemből csodáltak; miközben ott üvöltött egy csapat vadember a hátadban, még arra is szakítottál időt, hogy királyi vagyont süllyessz a csizmádba, s csak azután fordultál feléjük, hogy küzdj az életedért! Hát ez az, amit én valódi kalózgondolkodásnak nevezek!

Az éjszaka átélt veszedelmektől és erőfeszítésektől holtfáradt legénység csak lassan verődött össze a korlátnál, megtudni, mi ütött a kapitányba és elsőtisztjébe, hogy csak úgy dülöngélnek a kacagástól: Mihelyt világossá vált előttük a jókedv oka, egy pillantás elég volt, hogy a szívük felderüljön Cadorna mesés tűzgyöngyei látványától.

A kalóz, mint minden más foglalkozást űző ember, szereti, ha aznapi fáradozásai szép hasznot hajtanak. Így hát nem sokkal ezután, miközben a fenséges nap megindult fölfelé a derűs, kék égen; a Fekete Sólyom nevű kalózgálya fölvonta víztől csepegő horgonyát, egy fordulással szélbe állt, sárkányorrával célba vette a messzi tengereket, és elvitorlázott új és új kalandok felé...

De ez már egy másik történet.

F. Nagy Piroska fordítása