A nevem Pharpetron, legalábbis így ismernek Poszeidonisz szigetén; ám azt még én, a bölcs Avyctes utolsó és legkülönb tanítványa sem tudom megmondani, mivé válok majd reggelre virradóra. Ezért írom le az ezüstlámpások fogyatkozó fényénél sietős kézzel ezt a történetet, mesterem márványvillájában, az örökkön zúgó-háborgó tenger fölött, varázstintával róva soraimat a kincset érő, antik sárkánypergamenre. Ha végzek vele, a lapokat lepecsételt orikalkum hengerbe zárom, a hengert pedig a habokba vetem egy magas ablakból, nehogy az, ami holnaptól én leszek, rábukkanjon és megsemmisítse. A lepharai tengerészek, akik Umb és Pneor felé hajóznak büszke háromárbocosaikon, talán megtalálják a tanúságtételem; vagy idővel beleakad egy halászbárka kagylóselyem vonóhálójába; és ha az emberek elolvassák, megtudják belőle az igazságot, és figyelmeznek a veszedelemre; és azontúl messzire elkerülik majd Avyctes sápadt villáját, a csarnokaiban kísértő démonokkal.

Hat évig éltem az agg mesterrel a világtól elvonultan, az ifjúság szokott vágyait és örömeit okkult stúdiumokra cserélve. Ketten együtt mélyebbre ástunk a tiltott tanokban a letűnt századok összes mágusánál: kulcs nélkül megfejtettük a prehumán varázsigéket őrző hieroglifákat; társalkodtunk a történelem előtti holtakkal; színünk elé idéztük a lepecsételt kripták és a csillagközi sötétség lakóit. Kevés emberfiának volt bátorsága fölkeresni minket a viharvert, kopár kőszirtek között; ám annál több névtelen látogató fordult meg nálunk a tér és idő messzibb mezsgyéiről.

A villa, amelyben lakunk, fehér és zord, akár egy mauzóleum; régibb a holtak emlékezeténél, és egyetlen mítosz sem tartja számon, miféle ember– vagy ördögfajzatok emelték hajdanán. Mélyen alant az északi tenger tombol és robajlik a csupaszra mart, fekete sziklazátonyokon; apály idején ez tompa, sustorgó zúgássá szelídül, mintha csalódott ostrom légiók vitatkoznának a következő rohamról. A házat, akár egy kongó sírboltot, szüntelen betölti a hullámverés komor ekhója; a szelek keserű haraggal rikoltoznak a magas tornyok körül, de nem tudják megtépázni őket. A tenger felől a villa a meredélyes szirtfalra támaszkodik, mely csaknem függőlegesen szakad a partszegélyig; a túloldalon viszont a terep lépcsőzetesen ereszkedik, s a keskeny teraszokon elnyomorodott törpecédrusok nőnek, minden vihar előtt alázatosan meghajolva. Óriás márványszörnyek őrzik a cédrusbozótra nyíló kapukat, roppant márványszüzek a hullámtörőre néző galériákat; bent pedig, a termekben és a csarnokokban mindenütt szobrok és múmiák strázsálnak. Rajtuk kívül más társaságunk nem is volt, leszámítva a személyes szolgálatunkra megidézett szellemeket; napi szükségleteinkről árnyak és lidércek gondoskodtak.

Nincs ember a szigeteken, aki ne ismerné Avyctes hírét. Valamennyi tanítvány közül egyedül ő élte túl mesterét, ama átkos emlékezetű Malygrist, ki fekete tornyából a legocsmányabb hullamágiával igázta jogara alá a kincses Susrant; kinek hosszú zsarnoksága holtában sem ért véget, mert tónusán ülő tetemének még évekig uralkodóként hódolt az ország; s kinek oszló ajkán még ekkor is pusztító igék és rettenetes jövendölések fakadtak. Avyctes azonban, szemben mesterével, nem áhította a világi hatalmat, s csak addig maradt vele, míg e1 nem tanult annyit a tudományából, amennyit szükségesnek és elégségesnek ítélt tervei megvalósításához. Ennekutána kivonult Poszeidonisz városaiból, hogy másféle porondot keressen magának, szélesebb távlatokkal kecsegtetőt, hol becsvágyát szabadon kiteljesítheti.

Ez idő tájt végzett munkálkodásairól, már ami a részleteket érinti, nem sokat tudok. Személyes benyomásokról nem számolhatok be, hisz ekkoriban még meg sem fogantam; sok-sok esztendőnek kellett eltelnie, míg Avyctes egészsége megromolván, szükségét érezte két erős karnak és fürge lábnak, és bizonyos próbatételek után, melyekre most nem térhetek ki, engedélyezte nekem, hogy csatlakozzak hozzá szigorú magányában. Ettől kezdve viszont jószerivel tapodtat sem tágítottam mellőle: mohón ittam bölcs tanításait, segédkeztem neki a szertartások lebonyolításában, együtt böjtöltem és virrasztottam vele a felkészülésünk alatt. Mindig híven követtem őt, bármerre vezetett... aminthogy hamarosan osztozni fogok a kísérteties végben is, mit tulajdon maga szabadított reánk vaktában elkiáltott hívásával.

Rajtam kívül persze sokan mások is szolgálták Avyctest; és kár lenne tagadnom (hisz az emberi természet esendő), hogy eleinte, tudatlan tanoncként némelyes szorongással tekintettem reájuk. A tenger és az anyaföld, a szférák és a csillagok szellemei álca nélkül jártak-keltek a márványcsarnokokban, s bár ki nem tértem előlük, azért a találkozást sem kerestem velük. Borzongva szemléltem a szubhumán lények sötét vonaglását a parázstartókból gomolygó füstfellegekben; iszonyodva sikoltottam fel a kolosszális förtelmek láttán, melyek szürke formátlanságban tolongtak a hét színnel vont védőkór körül, kimondhatatlan kínokkal fenyegetve minket, akik a középpontjában álltunk. Nem minden feszengés híján ittam a bort, mit lábon járó tetemek töltöttek ki nekem, s ettem a kenyeret, mit testetlen jelenések szolgáltak föl. Ám a megszokás idővel élét vette a félelemnek, tompította az irtózatot; s csakhamar abban a meggyőződéses hitben éltem, hogy Avyctes tévedhetetlen ura mindennemű hívásnak és távoztatásnak, s bármit hatalmában áll elbocsátani, amit a színe elé szólított.

A sors úgy lett volna kegyes Avycteshez – és hozzám –, ha a mester megelégszik azokkal a tanokkal, melyek Atlantisz és Thule örökségét őrzik, vagy Muról és Mayapanról háramlottak reánk. Ez bizonnyal elegendő lett volna: hiszen a thulei grimóriumok elefántcsont lapjain vérrel írott rúnák szunnyadnak, melyek előparancsolják az ötödik és a hetedik planéta démonait, ha aszcendensük órájában olvassák fel őket; és Mu varázslói részletekbe menő feljegyzéseket hagytak ránk oly műveletekről, melyek föltárják előttünk a távoli jövendő kapuit; és atlantiszi ősatyáink nemcsak az elemi részecskék meg a messzi csillagok közt kanyargó ösvényeket ismerték, hanem a nap szellemeivel is társalkodni tudtak. Avyctes azonban sötétebb tudományra, mélyebb titkokra szomjazott; és így jutott a kezébe, noviciátusom harmadik esztendejében, az elveszett kígyónép fémtáblája.

A táblához, színleg legalábbis, a vakvéletlen furcsa szeszélye vezérelt bennünket. Bizonyos órákban, mikor az apály visszahúzódott a meredek sziklákról, szokásunkban volt leereszkedni a barlangi lépesőkön egy szirtfalak karéjolta, félholdíves partszakaszra a kiszögellés alatt, ahol Avyctes villája emelkedett. A hullámverés tajtékkörén kívül temérdek viharvert hulladék hevert a nyirkos, szürkésbarna fövenyen: ismeretlen partokról idesodródott limlomok, mindenféle hordalékkal elegyesen, amit a hurrikánok vetettek föl a néma mélységekből. Találtunk itt hatalmas, vérszínben bíborló csigaházakat, és nyers ámbratömböket, és fehér szirmokat az örökkön virágzó korallrétekről; egyszer még egy bezöldült, barbár rézbálványt is, egy gálya orrdíszét a messzi hyperboreai szigetekről.

Szörnyűséges vihar volt, abból a fajtából, ami a gyomra legmélyéig fölkavarja a tengert; reggelre azonban az elemek dühe elült, s derűs, felhőtlen éggel köszöntött reánk a nap, mely a tábla végzetét tartogatta nekünk. A démoni szél elcsöndesedett a szédítő szirtek és szurdokok között, a tenger pedig halk susogással üdvözölt minket, mintha menekülő szüzek selyemfátylai neszeznének a homokon. És közvetlenül az árapály íve előtt, egy rozsdavörös hínárkupacban megpillantottunk valamit, ami vakító ragyogással verte vissza a napsugarakat. Mielőtt a hullámverés elmoshatta volna, odaszaladtam kiszabadítani a nyálkás mocsokból, hogy aztán Avyctes elé járuljak vele.

A tábla valami névtelen fémből készült; leginkább még a sosem rozsdálló vashoz hasonlított, de nehezebbnek éreztem annál. Háromszögletű volt, az alapjánál szélesebb egy ember mellkasánál. Az egyik lapja teljesen üres volt, s ahogy szemügyre vettük Avyctesszel, furcsamód eltorzítva tükrözte vissza vonásainkat, fakón és megereszkedetten, akár a fölravatalozott holtakét. A túloldalán apró, kacskaringós jelek sorjáztak sűrű egymásutánban, tisztán és mélyre vájva, mintha savval maratták volna a fémbe őket; és sem én, sem a mesterem nem ismertünk egyetlen olyan nyelvet sem, legyen bár élő vagy holt, amit e jelekhez hasonlatos betűkkel vagy piktogramokkal írtak.

A tábla korát és eredetét tekintve hasonlóképpen tanácstalanok voltunk; ez egyszer minden tudományunk cserben hagyott bennünket. Ennekutána sok-sok napot szenteltünk az írás tanulmányozásának, meddő vitákba merülve, melyek semminemű eredményre nem vezettek. Egy bolthajtásos teremben, amit erős falak védtek a dühöngő szelektől, hosszú éjszakákon át töprengtünk a rejtélyes lelet fölött az ezüstlámpások sziporkázó fényénél; mert Avyctes úgy vélte, hogy a kacskaringós jelekben páratlanul becses titok lappang, bizonyára valamely idegen mágia a rég letűnt óidőkből. Azután, mivel kutatásainkkal semmire sem jutottunk, a mester más úton kereste a talány nyitját, varázsláshoz és nekromanciához folyamodva. Ám akárhány ördögöt és fantomot fogtunk vallatóra, a tábláról egyikük sem tudott semmit. Avyctes helyében mindenki más felhagyott volna a próbálkozással... és ő is jobban tette volna, ha így cselekszik, nem kísértvén tovább az ősrégi iromány titkát...

Teltek-múltak a hónapok, az évek; a tengerár lassú dübörgéssel ostromolta a sötét szirteket, a szél fékeveszetten süvöltött a fehér márványtornyok körül. Mi folytattuk bűvöléseinket és munkálkodásainkat; egyre mélyebbre hatoltunk a fénytelen űr szellemjárta bugyraiba; és ezenközben kitanultuk a módját, hogyan férjünk hozzá a legtitkosabb régiókhoz. Avyctes pedig időről időre elővette a fövenyen lelt táblát, s hosszan tűnődve elüldögélt fölötte; avagy kifaggatta látogatóinkat a tér s az idő más szféráiból, nincs-e valaminő tudomásuk róla.

Végezetül merőben a véletlen műve lett, hogy kísérletezgetés közben rábukkant egy ódon formulára, s megidézte vele egy történelem előtti vajákos halovány, elmosódott árnyát. Az árny valami barbár, elfeledett nyelven beszélt, alig hallható suttogással; és közölte velünk, hogy a táblán a kígyónép írása van, egy ősi kontinens lakóié, amely már korszakok óta a hullámsírban pihent, mikor Hyperborea kiemelkedett az iszapból. Róluk azonban az árny semmi közelebbit nem tudott; mert a kígyónép már az ő idejében is ködös legendává fakult; titokzatos, prehumán mágiájuk pedig örökre elveszett az emberi nem számára.

Nomármost, bármi temérdek tiltott fóliáns gyűlt össze Avyctes könyvtárában, olyan varázslat egyikben sem akadt, amellyel elő tudta volna szólítani a mesés múltból az elveszett kígyónép mágusait. Volt viszont egy régi lemuriai bűvige, homályos és bizonytalan, amellyel vissza lehetett küldeni egy holt ember árnyát a saját korát megelőző időkbe, majd némelyes várakozás után újfent megidézni onnan. Az árny, teljességgel anyagtalan lévén, nem szenved bántalmat az utazás során; és a jelenbe megtérve emlékezni fog mindarra, amit utasításai szerint látott, hallott és kiderített.

Így tehát Avyctes ismét felparancsolta a rég elhalt vajákost, aki az Ybith névre hallgatott; majd az előírások értelmében különféle gyúlékony gyanták és fosszilis faszilánkok segítségéhez folyamodott; én pedig együtt kántáltam vele a lemuriai formulát, amellyel visszaküldtük Ybith sápadó szellemét a kígyónép messzi-messzi korszakába. És bizonyos idő leteltével, amennyit a mester elegendőnek ítélt, bemutattuk a másik szertartást, hogy visszahívjuk Ybithet zarándoklatáról. És a rítusok sikeresek voltak; és Ybith ismét előttünk lebegett, széltépte ködfoszlányhoz hasonlatosan, mely bármely pillanatban semmivé párállhat. Alig értettük a szavát, mert oly halkan beszélt hozzánk, akár a tűnő emlékek utolsó ekhója; ámde elmondta nekünk, amit az ősmúltban megtudott, hogy miképpen fejthetjük meg a tábla feliratát; és ennekutána nem faggattuk tovább Ybithet, hanem útjára engedtük, hadd térjen vissza az enyészetbe és a feledésbe.

Ekképpen kulcsot nyervén az apró, kacskaringós jelek megfejtéséhez, elolvastuk az írást a táblán, majd fordítást készítettünk róla. Ez nem ment minden fáradság és nehézség nélkül, mert a kígyónyelv egész felépítése, a szimbólumrendszere és a benne kifejezett eszmék meglehetősen idegenek voltak az emberi elmétől. És minekutána megbirkóztunk a szöveggel, úgy találtuk, hogy valamiféle idézőformula, amit kétségkívül a kígyómágusok használtak hajdankorában. Az idézés tárgya azonban nem volt megnevezve; a textus egyetlen szóval sem utalt a mibenlétére vagy a természetére. Mi több, hiányzott a kapcsolódó varázslat: az elbocsátás rítusa.

Nagy volt Avyctes örvendezése; úgy vélte, oly titoknak jutottunk a birtokába, amely kívül esik az emberiség múltján s jövendőjén. És jóllehet én megkíséreltem eltéríteni szándékától, erősen eltökélte, hogy kipróbálja a varázsigét; mert szilárd hite szerint nem a véletlen vezetett minket erre a felfedezésre, hanem a sors műve teljesedett be rajtunk. Olybá tűnt, nem aggasztja különösebben, miféle veszedelmeket szabadíthatunk magunkra, ha megidézünk valamit, aminek eredete és attribútumai teljességgel ismeretlenek.

– A hosszú-hosszú esztendők alatt, mióta a titkos tanoknak szenteltem magam – mondotta Avyctes –, még sohasem szólítottam elő olyasmit – lett légyen bár szellem vagy árnyék, isten vagy ördög –, amit ne tudtam volna uralni és eltávoztatni. Akárminő sötét nekromanciát űztek ezek az ásatag kígyófajzatok, fölöttébb nehezemre esik elképzelni, hogy olyan hatalmas démonoknak parancsoltak, amelyek dacolni bírnának az én varázserőmmel.

Szavai nem enyhítették gyötrő balsejtelmemet, mivel azonban semmiképpen sem tudtam megingatni elhatározásában, végül beleegyeztem, hogy segédkezek neki a kísérletben – elvégre kettőnk közül ő volt a mester és én a tanítvány. Így tehát a megfelelő csillagállás órájában mindketten. az idézőterembe vonultunk, különbnél különb ritka matériákkal fölszerelkezve, amiket a szertartás a tábla tanúsága szerint megkövetelt.

Hogy mifélék voltak ezek a matériák és mi mindent műveltünk ott velük, arról ehelyt jobb lesz hallgatnom; aminthogy nem fogom megörökíteni ama varázsigéket sem, amiket a rituálé első szakaszában kellett elsziszegnünk, jóllehet hasítatlan nyelvvel ez nem ment könnyen. Ennekutána friss madárvérrel háromszöget vontunk a márványlapokra; Avyctes állt az egyik csúcsára, én a másikra; a harmadik egy ösztövér, pergamenbőrű harcosnak jutott, akinek a szemei egykoron az elsüllyedt Atlantisz csodáira nyíltak, és valaha rég, még életében az Oigos nevet viselte. Mi Avyctesszel egy-egy templomi gyertyát tartottunk a kezünkben, hullaviaszból öntve; ahogy lassan leégtek, forró zsírjuk az ujjaink közé csorgott. Oigos két kinyújtott tenyerében, mint sekély füstölőkben, csillámpor és azbeszt keveréke égett furcsa lánggal, amelynek titkát csak mi ismertük. Nem messze tőlünk Oumor tizenkét kimondhatatlan jele alkotott megtörhetetlen ellipszist a padlón, végtelenített láncban ismételve: ide vonulhatunk vissza, ha látogatónk ellenségesnek vagy lázadozónak bizonyulna. Ekképpen várakoztunk a sarkcsillag lenyugvásáig, az előírások értelmében. Aztán, midőn a gyertyák kialudtak megperzselődött ujjaink között és a lángok utolsót lobbantak a múmia kormos markában, Avyctes fennhangon kiejtett egy szót, amelynek értelmét a tábla szövege homályban hagyta; Oigos pedig, akaratunk e holt bábja, bizonyos idő múlva síri ekhóként utána mondta; és amikor rám került a sor, én is követtem példájukat.

Mármost az idézőteremben még a szertartás kezdete előtt kinyitottunk egy tengerre néző ablakot, s hasonlóképpen cselekedtünk a belső csarnokra nyíló egyik ajtóval, arra az esetre, ha vendégünk a közönséges térben közlekedne. És a rituálé alatt a tenger elcsöndesült, a szél elhallgatott; olybá tűnt, mintha az egész természet lélegzet-visszafojtva várná névtelen látogatónk érkezését. Minekutána azonban mindennek a végére jutottunk, s Oigos meg én elismételtük az utolsó bűvigét, csak álltunk ott egyre, hasztalan fürkészve valamiféle szembeszökő jelet vagy egyéb elváltozást. Az ezüstlámpások egyenletes lánggal, rezzenetlenül égtek az éjölelte teremben; nem vetettek más árnyékot, csak a miénket Oigosszal, meg a falak mentén sorakozó roppant márványszüzekét. A varázstükrökben, amiket gondosan úgy helyeztünk el, hogy megmutassák azt is, ami máskülönben rejtve maradna, a legkisebb gyanús rezdülés sem mutatkozott.

Emiatt Avyctesen csakhamar súlyos csalódottság vett erőt, s bizonyos idő múlva kijelentette, hogy műveletünk a jelek szerint kudarcot vallott; jómagam pedig ugyanezen következtetésre jutván, titkon szerfölött megkönnyebbültem. Mindazonáltal még vallatóra fogtuk Oigost, mivel a holtak másképpen érzékelik a környező világot, mint az élők; megkérdeztük hát tőle, nem észlelt-e a teremben valamiféle nyílt vagy leplezett jelenlétet, ami a mi figyelmünket elkerülte. A múmia pedig szavak nélkül azt a választ adta, hogy semmi ilyesmit nem tapasztalt.

– Valóban fölösleges tovább várakozni – mondotta erre Avyctes –, hiszen immár bizonyos, hogy valamit félreértettünk a szövegben, vagy tévedtünk a szertartási kellékek összeválogatásánál, esetleg nem ejtettük elég tisztán a bűvigéket. Elvégre ez egy ősrégi formula. Bármi válaszolt rá annak idején, könnyen előfordulhat, hogy azóta megszűnt létezni, vagy annyira megváltoztak az attribútumai, hogy ez a varázslat már semminő hatással nincs rá.

Szívből helyeseltem, abban a reményben, hogy az ügynek ezzel egyszer s mindenkorra vége. Így tehát, miután kitöröltük a vérrel rajzolt háromszöget meg az Oumor jeleiből fűzött szent ellipszist, majd elbocsátottuk Oigost a szokott helyére a többi múmia közé, mindketten nyugovóra tértünk. Az elkövetkező napokban pedig folytattuk rendes tanulmányainkat, és egyikünk sem hozta szóba sem a titokzatos háromszögletű táblát, sem a haszontalannak bizonyult formulát.

Telt-múlt az idő, ahogyan azelőtt. A tenger mennydörgő tombolással rohamozta a szirteket, fehér tajtékot hányva kapaszkodott föl rájuk, hogy aztán ereje fogytán visszazuhanjon a mélybe. A szél konok, keserű haraggal bömbölt a villa körül, úgy hajlongatva a sötét cédrusokat, ahogy a boszorkányok görnyedeznek, ha Taaran isten rájuk lehel. Az új tervezetek és kísérletek sodrában teljesen megfeledkeztem a kudarcba fúlt idézésről, s ugyanezt hittem Avyctesről is.

Mágikus éberségünk nem lankadt – de mindent olyannak talált, mint régen. Semmi és senki nem háborgatott minket bölcsességünkben, hatalmunkban és fennkölt nyugalmunkban, mit biztosabbnak hittünk a királyok trónusánál. A horoszkópokat olvasván nem bukkantunk bennük baljós ómenekre; geomanciánk éppúgy nem jelzett fenyegető fellegeket a holnap horizontján, ahogyan az összes többi metódus, amit a jövendő kifürkészésére használtunk. Famulusaink pedig, noha a halandó szem szörnyűnek és félelmetesnek látta volna őket, föltétlen engedelmességgel hódoltak nekünk.

Aztán egy derűs nyári délután, ahogyan máskor is tenni szoktuk, a szabadban kerestünk felüdülést munkálkodásunk fáradalmaiból, a villa hátsó márványteraszán. Tengerbíbor palástban sétálgattunk a szélfútta fák kuszán lengedező árnyai alatt; két kisebb árnyék kísért minket utunkon, az Avyctesé meg az enyém; és a kettő között egyszerre csak megpillantottam egy harmadikat, amit nem a cédrusok vetettek. Módfölött megriadtam, de nem szóltam Avyctesnek, s óvatosan figyelni kezdtem az ismeretlen árnyat.

Velünk maradt, bármerre fordultunk, és hamarosan rájöttem, hogy Avyctes árnyékához igazodik, egyenletes távolságot tartva tőle. Nem a föl-föltámadó széllökések ütemére mozgott, hanem egyfajta csomós cseppfolyóssággal, mint holmi sűrű, zsíros, bomlásnak indult kocsonyamassza. Nem tűnt sem kéknek, sem lilának, sem feketének; egyáltalán nem tudtam azonosítani a színét, mégis mélységes undor fogott el tőle, akárha gennyes fekélybe nyúltam volna a tekintetemmel. Az alakja teljességgel torz volt, lapos fej vonagló gilisztatesten; semmiféle földi vagy túlvilági szörnyfajzathoz nem hasonlított, hacsaknem valamely óriás csúszómászó féreghez.

Avyctes ügyet sem vetett az árnyékra, én pedig továbbra sem mertem szólni neki, bár fölöttébb baljós előjelnek véltem, hogy mesteremnek ilyen kísérője támadt. Közelebb húzódtam hát, hogy közvetlen benyomásokat szerezzek a láthatatlan jelenésről, tapintás útján vagy másfajta módon. A nap elé léptem, de csak az üres levegőt találtam; ekkor próbát tettem az átellenes oldalon, majd sorra az összes többi irányban. Minden szegmentumot tüzetesen átkutattam, mivel tudomásom volt bizonyos lényekről, amelyek nem szabályosan vetnek árnyékot; vizsgálódásaim azonban, dacára eltökélt igyekezetemnek, semmilyen kézzelfogható eredményre nem vezettek.

Egy idő múlva, a szokott órában visszatértünk a villa pompázatos márvány lépcsősorához, mely két ágra válva kanyarodik fölfelé, s fut össze újból a szörnyek strázsálta főkapu előtt. És a névtelen, dögletes színű árny ide is követte Avyctest; förtelmes kontúrja nem tört meg a lépcsőfokok élén, s nem fúlt bele a kapuboltozat sötétjébe sem. Odabent, a napfénytől ell.árt csarnokokban Avyctes saját árnyéka kihunyt – ez az undok, torz folt azonban elbitorolta a helyét és nem tágított. Egész nap üldözte Avyctest, mint leprakór a bélpoklost, akárhová mentünk; ott volt az étkezőasztalnál, ahol szellemek szolgálták föl nekünk az estebédet, és a könyvtárszobában, ahol néma múmiák őrködtek a grimóriumok békéje fölött. És a mester még mindig nem vette észre; én pedig egyre halogattam a figyelmeztetését, hátha csak idő kérdése, hogy a kéretlen kísérő elenyésszen, éppoly titokzatosan távozva, ahogyan érkezett.

Éjfélkor azonban, midőn kettesben üldögélve elmélkedtünk a vérrel írott hyperboreai rúnákról, iszonyodva láttam az ezüstlámpások fényében, hogy az árny közelebb kúszik Avyctes árnyékához, s gonoszul fölágaskodik a karosszéke mögött a falon, a szoborleányok meg a múmiák között. Úgy gőzölgött belőle a bomlás, akár az iszappá rothadt temetőmocsokból; ocsmányabb volt a pokol legfeketébb pestisénél; és ekkor nem bírtam tovább, felkiáltottam félelmemben és undoromban, s figyelmeztettem mesteremet a veszedelemre.

Szemközt fordulván az árnyékkal, Avyctes szótlanul és merőn fürkészte egy ideig; mély ráncokkal barázdált arcán nyoma sem látszott rémületnek, döbbenetnek vagy borzadálynak. Végezetül reám tekintett, és a következőket mondotta:

– Ez a rejtély meghaladja a tudományomat; annyi azonban bizonyos, hogy mióta beavatást nyertem a titkos művészetekbe, még sohasem volt dolgom olyan árnnyal, amelyik kéretlenül járult volna elém. Csak annak jelennek meg, aki fölparancsolja őket, ámbátor nem feltétlenül akkor és olyan alakban, ahogyan szeretné vagy elképzeli.

Mármost mi egy híján az összes idézésünkkel el tudunk számolni; nem kétséges tehát, hogy ezen furcsaságot a kígyómágusok formulája hívta létre, melyet semmisnek és hatástalannak hittünk. Ezzel, gyanítom, messze jártunk az igazságtól; minekokáért is javaslom, hogy haladéktalanul tegyük rendbe az idézőtermet, s amennyire képességeinktől telik, fogjuk vallatóra az árnyékot, eredetét és szándékait kitudakolandó.

Ennekutána az idézőterembe siettünk, sebtében elvégezvén a szükséges és lehetséges előkészületeket. És amikor neki akartunk látni a vallatásának, az ismeretlen árny még közelebb húzódott Avyctes árnyékához; épp csak akkorka hézag maradt közöttük, mint egy nekromanta varázspálcája.

Most minden elképzelhető módon faggatni kezdtük az árnyékot; beszéltünk hozzá a saját ajkunkkal, a múmiákéval és a szobrokéval. Értelmezhető válasz azonban nem érkezett; ekkor különbnél különb ördögöket és szellemeket parancsoltunk elő, melyek famulusokként szolgáltak bennünket, s rajtuk keresztül tettünk föl kérdéseket, hasonlóképpen hiába. Varázstükreink egész idő alatt semmit sem mutattak, ami az árnyékot vethette volna; a szószólóink sem érzékelték rajtunk kívül más jelenlétét a teremben. A könyvtárba menesztettük őket, ahonnan vaskos grimóriumokkal megrakodva tértek vissza; ám hiába próbálkoztunk a legkülönbözőbb védigékkel és exorcizmusokkal, olybá tűnt, egyiknek sincs hatalma a betolakodó felett. Így hát Avyctes gondterheltté vált; s miután vérrel és hamvakkal fölrajzolta a padlóra Oumor ellipszisét, melynek határvonalát sem démon, sem szellem nem hághatja át, visszavonult a közepébe. Az árnyékát azonban az ellipszis sem rekesztette ki, az idegen árnyék pedig mohón tapadt hozzá, akár a bomlás cseppfolyós szennybélyege; épp csak akkorka hézag maradt közöttük, mint egy varázsló lúdtolla.

Avyctes arcára most az iszonyat szántott új ráncokat, szemöldökén halálverejték gyöngyözött. Éppolyan jól tudta, mint én, hogy e gonosz tünemény kívül esik minden törvényeken, s nem tartogat számára mást, csak kínt és pusztulást. Reszkető hangon odakiáltott nekem, ezenképpen szólván:

– Nem tudom, mi ez a dolog és mit szándékozik művelni velem, de nincs hatalmam a feltartóztatására. Most eredj, hagyj magamra; nem akarom, hogy bárki halandó lássa mágiám vereségét és a balvégzetet, ami utána következik. Azonfölül a saját érdekedben is jobban tennéd, ha mihamarabb távoznál, nehogy te is az árnyék prédájává válj, osztozva sanyarú sorsomban.

Noha a borzadály lelkem legmélyéig facsart, vonakodtam elhagyni a mesterem. Ámde esküvel fogadtam, hogy mindig és minden tekintetben követni fogom parancsolatait; mi több, kétszeresen is tehetetlen voltam az árnyékkal szemben, hiszen maga Avyctes sem tudott megküzdeni vele.

Így hát búcsút vettem tőle, s reszkető inakkal kitámolyogtam az elátkozott teremből; és a küszöbről visszanézve láttam, ahogy az idegen árnyék mérgező penészként araszol a kőlapokon, és megérinti Avyctes árnyékát. E pillanatban a mester fültépőn felsikoltott, mint aki lidércnyomásos örvénybe zuhan; és görcsösen rángatózó arca többé nem Avyctes arca volt, hanem egy tehetetlen háborodotté, aki láthatatlan démonokkal birkózik. Én pedig nem bírtam tovább nézni, hanem tébolyult rohanásba kezdtem a félhomályos csarnokokban, míg ki nem botladoztam a főkapun a teraszra.

A fogyó hold baljós vörösbe öltözve ereszkedett pályáján a terasz és a szirtek iránt; rőt fénye hosszúra nyújtotta a cédrusok árnyait, melyek úgy csapkodtak a viharban, akár a boszorkánymesterek barna köpönyege. A szélfúvásba dőlve szaladni kezdtem a külső lépcső felé, amely egy szédítően meredek ösvényhez vezetett Avyctes villája mögött, a sziklákkal és szurdokokkal szabdalt kőrengetegben. Közeledtem a terasz széléhez, lábamnak szárnyakat adott a félelem; ám valahányszor elrugaszkodtam, a márványlapok folyton előreszöktek, egyre csak tetézve a távolságot. A legfelső lépcsőfok tantaluszi víziója ugyanolyan elérhetetlenül lebegett a szemem előtt, ahogyan a hajnali horizont csalogatja a síkságok vándorát. És bár futottam és ziháltam és tántorogtam, a terasz széléhez egy lépéssel sem jutottam közelebb.

Beletelt egy időbe, míg az izomszaggató erőfeszítés kitisztította fejemből a rettegés gőzét, és végre rájöttem, hogy teljességgel értelmetlenül küszködök. Avyctes udvarháza körül valamely ismeretlen varázslat torzította el a tér szerkezetét, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy senki se szökhessen ki a sziget vadonába. Kétségbeesve fejet hajtottam a sors előtt, bárminő borzalmakat tartogasson számomra, s visszafordultam a villa irányába. És ahogy fölfelé kaptattam a fehér márványlépcsőn, melyre alvadtvérszínű leplet borított a szirtcsúcsokba akadt hold halovány fénye, magam elé pillantva láttam, hogy egy alak vár rám a főkapuban. Tengerbíbor palástja gazdag redőkben ereszkedett a kőlapokig; és bár tisztán kirajzolódott a holdsütésben, csak erről ismertem meg benne Avyctest. Mert az arca csupán nyomokban őrizte egykori valóját: ocsmányul képlékeny ötvözetté fajzott, melyben az emberi vonások keveredtek valami mással, aminek nincs helye a föld színén. Az átalakulás hátborzongatóbb volt a halálnál vagy az enyészet elváltozásainál; az arc már felöltötte ama néven nevezhetetlen, fekélyes színt, s körvonalaiban az árnyék lapos torzpofáját idézte. A kéz semminő földi lényéhez nem hasonlított; a törzs undok féregmozgással gyűrűzött a palást alatt; a bőrén kiütközött a folyós rothadás, az ujjak hegyéből nyálkacsöppeket fakasztva. Az üldöző árny pedig, akár a vastagon tenyésző üszög, megfertőzte és ellepte Avyctes igazi árnyékát, oly természetű burjánzással, amit a holdfény már messziről fölfedett, jelen tanúságom azonban mellőzni fog.

Üvölteni akartam, vagy legalább nyöszörögni, ám az iszonyat elapasztotta hangomat. Az, ami valaha Avyctes volt, intett nekem, hogy igyekezzek; nem fennszóval hívott, oszló-eleven ajka néma maradt. Engem nézett, de nem a szemével, mert az arcában csak két verem tátongott: miazmát lehelő kútaknák, pergamenkávájukon a sír verejtékével. Emlékszem, hogy vállon fogott, és hogy az ujjai puhák és vizenyősek voltak, akár a nedves lepra. Úgy hiszem, elájultam – meglehet, nem is egyszer –, ám csupán kurta pillanatokra; azután arra ocsúdtam, hogy alvajáróként vezetnek sötét, visszhangos csarnokokban. Ekképpen jutottam ama nyugvóhelyre, ahol Oigos szunnyadt néhány társával: az a múmia, aki a háromszög egyik csúcsában segédkezett, midőn bemutattuk a kígyónép rítusát.

Körülnéztem a termet bevilágító örökmécsesek rezzenetlen, fakó fényében. A múmiák, mint megannyi mustrára sorakozó regruta, feszes tartásban álltak sírfülkéjükben, ki-ki párban a márványfalra vetett árnyékával – kivévén Oigost, mert az ő szikár, hórihorgas árnyának társasága támadt, minden tekintetben hasonlatos ama gonosz jelenéshez, amely a mester nyomába szegődött s kegyetlenül elemésztette. Ekkor eszembe jutott, hogy Oigos úgyszintén elvégezte a ráeső részt a rituáléból, és hogy Avyctes után ő mondta ki másodiknak azt a titokzatos szót, amelynek értelmét a háromszögletű tábla nem fedte föl; és tudtam, hogy az iszonyat Oigosra is lesújt majd, a holtakon éppúgy kitölti haragját, mint az élőkön. Mert a nevenincs förtelem, mit őrült elbizakodottságunkban megidéztünk, nem nyilvánulhat meg a halandók előtt, csakis ezen a módon. Fölparancsoltuk a tér s az idő mérhetetlen mélységeiből, balgatagon felhasználva egy szörnyű varázsigét; ő pedig eljött értünk a maga-választotta órában, hogy önnön képére és hasonlatosságára formáljon minket.

Azóta vége lett az éj szakának, s még egy nap telt el zsibbadt borzadályban. A percek úgy vánszorognak, akár egy sárral töltött homokórában; ép ésszel mérlegelve hálával tartoznék e lomhaságért, mégis mindegyre siettetném őket, mert attól tartok, az elmém bármely pillanatban elborulhat... Tegnap éjjel, kint a kapu előtt, az árnyék csak a kezdetén járt az átlényegítésnek; mára teljesen befejezte, én pedig láttam az eredményt, de nincs erőm leírni... És már ketten vannak, mert a másik kitartó munkálkodással elbitorolta Oigos kiszáradt, kátrányszuvas tetemét; és én hallottam a múmiát eleven emberként sikoltani fájdalmában és félelmében, mintha második haláltusáját vívná, amikor az árnyék megérintette. Azóta önakaratából jár-kel és nem hallgat a szavamra; rajta is jelentkeztek elváltozások, egészen másfélék, mint Avyctesen, ám nemkevésbé iszonyúak. Beszélni még egyszer sem hallottam őket, és szerfölött nehéz megállapítani, hogy értik-e, amit mondok nekik; így sejtésem sincsen, mi lehet a tervük vagy a szándékuk... Az igazat megvallván még azt sem tudom, egyes vagy többes számban gondoljak-e rájuk; az árnyak éppúgy lehetnek csoportot alkotó individuumok, mint valamely magasrendű entitás célirányosan megosztott aspektusai. Kérdéses továbbá, megelégszenek-é ama hármakkal, kik ostobaságukban megidézték őket, avagy másokra is ki fogják terjeszteni figyelmüket.

Mindezt azonban hamarosan megtudom majd, s még sok minden egyebet is; mert van itt egy harmadik árnyék, ami az enyémet követi, mind közelebb húzódva hozzá. Fortélyos félelem fűlik és fortyog a légben; akik famulusként szolgáltak bennünket, elmenekültek a villából; a roppant márványszüzeket pedig mintha reszketés didergetné, ahogy a falak mellett sorakoznak. Ám a borzalom, ami valaha Avyctes volt, és a másik, ami valaha Oigos, nem hagytak cserben; mi több, úgy látom, ők nem is reszketnek. Engem néznek, de nem a szemükkel, mert az nekik nincsen; arcukban csak vermek és aknák ásítanak. Néznek, figyelnek és várnak, mígnem én is olyanná válok, mint ők. És a hallgatásuk iszonyatosabb, mintha ízről ízre tagolnának széjjel. És különös hangok szállnak a szélben, és idegen bömbölés harsog a tengeren; a márványfalak pedig vékony fátylakként rezegnek, mikor megcsapja őket a messzi mélységek fekete lehelete.

Tudván tehát, hogy időm kevés, bezárkóztam a könyvtárba, a fóliánsok és grimóriumok közé, és megírtam ezt a tanúságtételt. És a tükörfényes, háromszögletű táblát, mely romlásunk okozója lett, a tengerbe dobtam az ablakból, abban a reményben, hogy többé senki sem találja meg. Most pedig be kell fejeznem beszámolómat, mit lepecsételt orikalkum hengerbe zárva fogok a habokba vetni, jövendőjét az áramlatok kegyére bízva. Mert a hézag az idegen árnyék és a sajátom között percről percre szűkül... épp csak akkorka már, mint egy varázsló lúdtolla.

Kornya Zsolt fordítása