Az emlékeim nagyon zavarosak. Eleinte temérdek kétségem volt, egy ideig szörnyen éreztem magam. Az évek elhúztak nyomtalanul mögöttem, semmi nem maradt belőlük, csak egy pillanat, mint magányos pont a szürke, alaktalan végtelenségben. Elmém kiürült, nem vagyok teljesen bizonyos benne, hogy megértettem ezt a figyelmeztető jelzést. Az a kétely gyötör, hogy más erősebb és talán meggyőzőbb impresszióra lesz szükségem, hogy elkerülhessem, amitől annyira tartok. A kilétem szintén zavarba ejtően ködös, talán nem is fontos. Véleményem szerint a kapott súlyos trauma – a példátlan, kivételes élmények valami más, égbekiáltó következménye.

Kalandjaimnak ez az időszaka, és természetesen, minden ezt követő esemény a féreg-járta könyvtől kezdődik. Jól emlékszem, amikor rábukkantam, egy sejtelmes helyen, közel a fekete-olajosan csillogó folyóparthoz, az örökös, sűrűn kavargó köd régiójában. Ez a hely egy hajdani épület, végigjárva a végtelenek tűnő, ablaktalan belső szobák és alkóvok sorát, mindenütt a magas-mennyezetig érő polcokat találtam, teli rothadó-pusztuló könyvekkel. Ott, e könyvek nagy szabálytalan halmai között, a kőpadlón és a durván megmunkált faládákban, ott volt az a dolog, amit én az egyik ócska kupacban találtam. A címe nem mondott számomra semmit, és az első néhány lap is hiányzott. Ám a könyvet felütve és továbblapozva a végéig, a szemembe villant valami, amibe bele is szédültem.

Egy formula volt ez, sorolva azokat a dolgokat, melyeket kimondani és végrehajtani parancsolt. Felismertem, hogy ez fekete és rég elfeledett valami, melyeket a pusztuló szövegből szerettem volna kiszűrni a titkos paragrafusok elolvasása előtt, az undorítónak és az elbűvölőnek írásba foglalt keveréke az idegenül ősi mélyből előásott, univerzumot őrző titkokról. Ez volt a kulcs – egy útmutató – bizonyos kapukhoz és metamorfózisokhoz, ember előtti korok megálmodott és suttogva kapott oly misztikumaihoz, melyek a testetlen szabadsághoz és a dimenziókon túli felfedezésekhez, az életen túli világhoz, az általunk nem ismert anyagi világba vezetnek. Nem hinném, hogy a századoknak bármely embere megidézhette volna ezt az élettel teli szubsztanciát, ha megtudhatta volna is, hogy hol találja meg. Bizony, ez a könyv valóban nagyon-nagyon régi volt. Nem nyomtatták, hanem minden bizonnyal megbomlott tudatú szerzetesek írták kézzel, baljós latin frázisokat másolva ijesztő antikvitások iniciáléiba.

Emlékszem, hogy a vénember gúnyosan bámult és vihogott, majd amikor látta, hogy már meguntam, egy furcsa jelet rajzolt a kezével. Azt sem engedte meg, hogy fizessek a könyvért, és csak jóval később értettem meg, hogy miért. Hazasiettem keresztül azokon a szűk, hol szeles, hol köddel borított, nedves utcákon. Egy ijesztő gyanú kerített hatalmába: lopakodva követ, puhán, nesztelen léptekkel... valami. A százados épületek ingó falai elevennek tűntek egy új és morbid alattomosság – mintha valami más, a gonosz titkos, eddig zárt csatornája nyílott volna meg hirtelen. Éreztem, hogy ezeknek a falaknak és túldíszített oromzatoknak a penészes téglái, gombásodó vakolata, gerendái –, mint megannyi szem, gyémánt-táblás ablakok bámultak – alig türtőztetve, hogy nekem jöjjenek és összetörjenek... Még elolvastam egy darabkát ebből az istenkáromló formulából, majd becsuktam a könyvet és siettem tovább.

Hosszan olvastam a könyvet – halottfehér arccal, a bezárt padlásszobában, hosszan, kitartóan kutatva az ismeretlent. A hatalmas ház nagyon csendes volt, de nem maradtam fenn éjfélnél tovább. Bizonytalanul gondoltam az alvó családomra és a cselédségre. Mennyivel mások lettek az elképzeléseim és ismereteim a korokról és dimenziókról, és teljes lett a teóriám az idő felbomlásáról, valamint újraformálódásáról. Ahogy a gyertyafénynél olvastam – a könyörtelenül csepegő viaszt figyelve – távoli harangtornyoktól származó halk harangszó zendült fel. Úgy tűnt, a hangok közé más, nagyon távoli felhang is betolakodott, bár ezt még meghallani is féltem.

Ekkor hallatszott először sercegés és motoszkálás a manzárdszoba ablaka felől, ahogy kinéztem a magasból a város többi háztetői felé. Hangosan zúgva és zümmögve nekem úgy tűnt, mintha az ősi dal kilencedik versszaka volna, beleborzadtam, ahogy rájöttem, hogy ez mit is jelent. Azt, aki megnyitja a kaput, egy árnyék által legyőzetik, ami követi, és többé soha nem lesz egyedül. A könyvben így állt – és valóban minden eszerint alakult. Ezen az éjszakán megnyitottam az utat az idő és a látomások kusza forgatagához. A reggel a manzárdszobában talált, de a falak, a polcok, bútorok és minden egyéb furcsának, szokatlannak tűnt…

Ezek után már nem láthattam ugyanúgy a környezetet, mint ahogy ezidáig ismertem. A jelen képei keveredtek bennem egy kicsit a tegnappal, és egy kicsit a várható jövővel. Minden ismerős tárgy idegennek tűnt ebben az új perspektívákkal kibővült látómezőben. Ismeretlen és félig-ismerős formákkal telt fantasztikus álmaimban sétálva új utakat és folyosókat jártam be, még kevésbé ismerhettem fel a szűk szférák olyan jelenségeit, amelyeket úgy szerettem volna elkerülni. Figyeltem magamat, semmi egyebet nem láttam, de nem is tehettem. Kétszer olyan csendes és zárkózott lettem, mint előzőleg, közel álltam az őrülethez. A kutyák már féltek tőlem, nagyívben kerülték az árnyékomat, mely soha nem került a bal oldalamra.

De még tovább olvastam – rejtett, elfeledett könyvekben és tekercsekben, új látomások vetültek elém – az űr és más életformák új kapui nyílottak meg számomra, tovább az ismeretlen kozmosz belsejébe.

A padlóra megrajzoltam az öt koncentrikus tűzkört, majd beléptem a legkülsőbe. Ezután elkántáltam azt a rémséges, Mongóliából származó litániát. A falak szétolvadtak, eltűntek, engem pedig egy fekete szél kapott fel, keresztülsodorva a mérhetetlen szürkeség örvényén, ismeretlen hegyláncok tűformájú ormain keresztül. Ezután megszűnt a rémséges sötétség, idegen csillagképekben ismeretlenül formázódó csillagok miriádja fénylett fel. Végezetül halovány zöld fény derengett fel távol alattam, melyből egy város épületeinek csavarodott tornyait különböztettem meg, melyek olyan formában és stílusban tekeredtek, melyről eddig nem olvastam, de még csak nem is álmodtam soha. A megszűnő örvénylés ebbe a városba sodort, láttam egy nagy tér kőépületeit a nyitott űrbe, és úrrá lett rajtam a bennem rejtőzködő rémület. Sikoltoztam és viaskodtam, nem tudom meddig, végül – tisztázatlan, hogy mi úton – újra a padlásszobámban eszméltem fel, a padlón fakón foszforeszkáló öt szabályos kör fölött. Nem volt több furcsaság ebben az éjszakai utazásban, mint a korábbiakban, de annyival rémesebb volt, hogy ráébredtem: bezárult a kifelé nyíló örvények és világok azon kapuja, melyeken előzőleg oda-vissza járhattam. Ettől a naptól kezdve fokozott óvatossággal bánhattam csak az okkult tudományok igéivel, nehogy oly mélységekbe taszítsák testemet, ahonnan megszűnt a földre való visszatérés lehetősége örökre...

Vitális Imre fordítása