I.

Még a legnagyobb borzalmak sem mentesek az iróniától. Ez némelykor közvetlenül az események alakulásába szól bele, máskor csupán a személyek és helyszínek véletlen találkozásával hozható összefüggésbe. Az utóbbi változatra kiváló példa a Providence történelmi városában történt incidens; a negyvenes évek végén ugyanis gyakran időzött itt Edgar Allan Poe, aki éppen a tehetséges költőnőnek, Mrs. Whitmannak udvarolt, kevés sikerrel. Poe rendszerint a Benefit Streeti Uradalmi Házban szállt meg – amit korábban Aranylabda Fogadónak hívtak, és Washington, Jefferson, valamint Lafayette is ennek fedele alatt keresett oltalmat –, és gyakorta elsétált az utca északi vége felé, Mrs. Whitman házához, és a szomszédos Szent János templom lejtős sírkertjéhez, melynek eldugott tizennyolcadik századi sírkövei kiváltképp vonzották a költőt.

Miben rejlik tehát az irónia? Sűrű sétái során a borzongás és a groteszk utolérhetetlen mestere elhaladni kényszerült egy bizonyos ház mellett, mely az utca keleti oldalán állt; a viharvert, ódon épület a hirtelen emelkedő domb hajlatán emelkedett, terjedelmes és gondozatlan kertje pedig abból az időből származott, mikor a környéket részben még erdő és mező borította. Poe sohasem írt vagy beszélt a házról, sőt még az sem bizonyítható, hogy egyáltalán észrevette. Bizonyos információ birtokába jutott két személy számára azonban a ház mégis vetekedik az építményt figyelemre se méltató lángelme legmerészebb fantáziaszüleményeivel, sőt tán túl is tesz azokon, és a kimondhatatlan rettenet gunyoros jelképe marad.

A ház régebben – és tulajdonképp ma is – rögtön magára vonta a kíváncsiak figyelmét. Eredetileg gazdasági vagy részben gazdasági épületnek készült, a tizennyolcadik század közepének megszokott új-angliai stílusában: jómódról árulkodó csúcsos tetővel, emelettel, manzárd nélküli padlással, valamint a kor ízlése és haladó igényei szerint kialakított György-kori kapualjjal, belül pedig lambériával. A bejárat délre nézett, az egyik oromzatot a földszinti ablakokig eltakarta a keletnek emelkedő domb, a másik ellenben az alapzatáig látható volt az utca felől. A ház másfélszáz évvel ezelőtti megépítése az út helyi elegyengetését és kiegyenesítését követte, a Benefit Street ugyanis – melyet először Back Streetnek neveztek el – az első telepesek sírhantjai között kanyargott, és csak azután szabályozták, miután a holttesteket átszállították az Északi Temetőbe, és így lehetővé vált, hogy átvágjanak az ősi családi parcellákon.

A nyugati falat eleinte nagyjából húszlábnyi, meredeken emelkedő gyepszőnyeg választotta el az úttesttől, ám a Függetlenségi Háború idején végrehajtott útszélesítés lenyeste a köztes terület jelentős részét, s az így közszemlére tett alapzat elé téglafalat kellett felhúzni, minek következtében a mélyre épített pince utcai homlokzatot kapott, s a két pinceablak és az ajtó az új közforgalmi útvonal szintjére került. Mikor száz éve elkészítették a járdát, a fennmaradó távolság is eltűnt az utca és a ház között; Poe pedig sétái során mindössze a járdával egy szintbe hozott, törtszürke téglasorokat láthatott, melyek fölött tízlábnyira magasodott maga az ódon, zsindelyes ház.

A szántó jellegű kert messze, egészen a Wheaton Streetig felfutott a domboldalon. A háztól délre eső rész, mely összeért a Benefit Streettel, természetesen magasan a jelenlegi járdaszint fölé emelkedett, és magas, nyirkos és mohos kőből megépített fal támasztotta meg, melyet kettészelve egy szűk és meredek lépcsősor szaladt fölfelé a kanyonszerű földfelületek között a zilált gyep, a nyálkás téglafalak és a gondozatlan kertek szintjéig, ahol szétesett cementurnák, göcsörtös botokból összeeszkábált háromlábú állványok alatt heverő rozsdás üstök és más, hasonló holmik emelték ki a törött legyezőablakú, málladozó jón oszlopoktól és szúette timpanontól övezett, viharvert bejáratot.

Fiatal koromban csupán annyit hallottam az elkerült házról, hogy rémisztően nagy számban halnak ott meg az emberek. Azt mondták, ez volt az oka, hogy az első lakók úgy– húsz évvel a ház megépítése után elköltöztek onnan. Egyértelműen egészségtelen hely volt, talán a nyirkos és gombás pince, a mindenütt érezhető áporodott szag, a huzatos folyosók. vagy a kútból és a földből szivattyúval kinyert víz minősége miatt. Már ez is épp elég szörnyűnek hatott, és ismerőseim pusztán ennyinek adtak hitelt. Kizárólag régiségbúvár bácsikám, Dr. Elihu Whipple jegyzetei fedték föl előttem részletesebben azokat a sötétebb, homályosabb sejtéseket, mely köré egész mitológiát kreáltak a régi szolgálók és cselédek; vélekedéseket, melyek soha nem terjedtek el szélesebb körben, és melyeket többnyire elfeledtek, mikor Providence nyüzsgő, modern világvárossá nőtte ki magát.

Voltaképp a közösség jelentős része soha nem tartotta a házat „kísértetjárta” épületnek. Nem terjedtek mindenfelé lánccsörgésről, hideg léghuzatokról, kialvó lámpákról, ablakból kibámuló arcokról szóló mendemondák. A szélsőségesek időnként „szerencsétlennek” mondták a házat, ám ennél tovább soha nem mentek. Azt viszont senki nem vitatta, hogy ijesztően sokan haltak meg a falai között; pontosabban, haltak meg valaha a falai között, mert némely hatvan év előtti különös események folytán az épületet senki sem lakta már, mivel egyszerűen nem lehetett bérlőt találni rá. Az említett személyek nem ugyanazon okból s nem hirtelen hunytak el; inkább úgy tűnt, mintha életerejük titokzatos módon elfolyt volna belőlük, s ezért mindannyiukat csupán korábban elvitte az a betegség, melyre egyébként is hajlamosak voltak. A többieken, akik nem távoztak az élők sorából, különböző mérvű vérszegénység, tuberkulózis, sőt egyes esetekben a szellemi képességek hanyatlása mutatkozott, ami nem sok jót sugallt az épület egészségre gyakorolt hatásáról. Hozzá kell tenni, hogy a szomszédos házak teljességgel mentesnek hatottak e mételytől.

Mindössze ennyit tudtam, mielőtt hosszas nógatás után bácsikám megmutatta nekem a feljegyzéseket, aminek eredményeképp együtt belefogtunk a hátborzongató nyomozásba. Az elkerült ház teljesen kihalt volt gyermekkoromban, a magas függőkertben, ahol soha egyetlen madár sem pihent meg, a meddő, göcsörtös és irtózatos, elaggott fák alatt, a hátborzongatóan sápadt fűben iszonytatóan torz romok éktelenkedtek. Suhancként gyakran bemerészkedtünk oda a barátaimmal, és máig megmaradt bennem a gyermeki irtózás emléke, melyet nem csupán e baljóslatú növényzet morbid rendellenessége okozott, hanem a lepusztult épület vérfagyasztó légköre és bűze is hozzájárult, és nem egyszer titkolt borzalmak után kutatva osontunk be a lelakatolatlan bejáraton. A kistáblás ablakok többségében törött üvegdarabok meredeztek, és a sivárság fojtó légköre telepedett rá az ingatag lambériára, a rozoga benti spalettákra, a hámló tapétára, a potyogó vakolatra, a düledező lépcsőre és a megmaradt, ütött-kopott bútorokra. A por és a pókhálók csupán még ijesztőbbé tették a helyet; és igazán bátornak számított az a fiú, aki önként felmerészkedett a létrán az oromzat két végén elhelyezkedő, pislákoló ablakok megvilágította padlásra, ahol a szarufák alatt elnyűtt ládák, székek és rokkák halmozódtak, amiket a végtelen esztendők pokoli és gigantikus alakzatokba rendeződött hulladéka fedett.

Ám valójában nem a padlás számított a legijesztőbb helyiségnek. A nyirkos, hideg pince volt az, ami leginkább elrettentett minket, noha az utcafronton teljes egészében az úttest szintje fölé emelkedett, és mindössze egy vékony ajtó, valamint az ablaklyuggatta téglafal választotta el a forgalmas járdától. Nem tudtuk eldönteni, vajon leplekbe burkolózva kísértetet játsszunk-e odabenn, avagy testi és lelki épségünk megőrzése végett teljesen elkerüljük. Először is, a ház förtelmes bűze itt érződött a legerősebben; másrészt nem rokonszenveztünk a fehéres gombákkal, melyek nyaranta nőttek ki a ledöngölt földpadlóból. E gombák, melyek furcsamód a kinti növényekre emlékeztettek, kifejezetten rémisztő formát öltöttek; a gyilkos galóca és az indián pipa gyűlöletes paródiáinak hatottak, melyekhez hasonlót sehol máshol nem találni. Gyorsan elrohadtak, és a bomlás egyik stádiumában enyhén foszforeszkáltak; így az éjszakai járókelők időről-időre boszorkánytüzekről számoltak be, melyek a bűzlő ablakok törött táblái mögött parázslottak.

Soha – még a legőrültebb hallowe’eni hangulatban sem – nem merészkedtünk be éjszaka a pincébe, ám néha nappali látogatásaink során megtapasztaltuk a foszforeszkálást, különösen sötét és csapadékos napokon. Gyakorta egy még ennél is szokatlanabb dologra lettünk figyelmesek – valami furcsaságra, melyet legjobb esetben is csupán sejteni lehetett. A földpadlón kirajzolódó homályos, fehéres alakzatra gondolok – valami alig kivehető, változó formájú, penészből vagy salétromból képződő lepedékre, ami néha előbukkanni látszott az alagsori konyha vaskos kandallója előtti teret helyenként beborító gombák között. Némelykor hátborzongatóan emlékeztetett egy kétrét görnyedt emberi alakra, noha többnyire nem lehetett felfedezni efféle hasonlatosságot, olykor pedig semmilyen fehéres lepedéket nem láttunk. Egy bizonyos esős délutánon, mikor a látomás kiváltképp határozottnak tűnt, és ráadásul mintha effajta halvány, sárgás, csillámló kipárolgást véltem volna megpillantani, ami a salétromos alakzatból áradt a tátongó kandalló felé megemlítettem bácsikámnak a dolgot. Elmosolyodott a meghökkentő rémkép hallatán, de mintha közben saját emlékeit idézte volna föl magában. Később tudomást szereztem róla, hogy a köznép körében elterjedt csapongó, ősi mesékben valami hasonlót említenek – kísérteties, farkasszerű alakot ölt néha a nagykéményből áradó füst; a meglazult alapkövek között betoluló némely kacskaringós fagyökerek pedig ijesztő idomokká formálódnak.

II

Bácsikám csak akkor tette elém az elkerült házról összegyűjtött jegyzeteit és adatait, mikor felnőttem. Dr. Whipple-t egészséges gondolkodású, konzervatív orvosként ismerték, és bármennyire érdekelte is a hely, nem szívesen bátorította az ifjakat a rendellenességek feletti elmélkedésre. Saját állásfoglalásában, mely csupán egy észrevehetően egészségtelen területet és épületet tételezett fel, említést sem tett abnormitásról; ám azt felismerte, hogy a hely vadregényessége, mely az ő figyelmét is magára vonta, egy kisfiú hóbortos képzelgéseiben mindenféle rémes képzettársításra adhat okot.

A doktor agglegény maradt; ősz hajú, simára borotvált arcú, régi vágású öregember volt, s emellett ismert helytörténész is, aki gyakorta pengét váltott olyan kétes hírű hagyományőrzőkkel, mint Sidney S. Rider vagy Thomas W. Bricknell. Egy György-kori tanyaépületben élt egyetlen inasával; a kopogtatóval és vaskorlátos bejárattal felszerelt ház a North Court Street egyik hajmeresztően meredek lejtőjén egyensúlyozott egy ódon udvaros tartományi téglaépület szomszédságában, ahol nagyapja – annak a jól ismert kalóznak, Whipple kapitánynak az unokatestvére, aki 1772-ben felgyújtotta őfelsége Gaspee nevű felfegyverzett kétárbocosát – 1776. május 4-én a tartományi törvényhozó testület tagjaként megszavazta Rhode Island függetlenségét. A faragott kandallópárkánnyal, a kistáblás, iszalag árnyékolta ablakokkal díszes, dohos, alacsony mennyezetű, penészes lambériájú könyvtárszobában helyezték el az ősi család relikviáit és a történetüket megörökítő iratokat, melyekben több kétes utalás volt olvasható a Benefit Street-i elkerült házra. E patkányfészek nem messze innen található – a Benefit Street ugyanis oldalirányban fut a bíróság épülete felett, azon a meredek domboldalon. ahol az első házakat építették.

Mikor kitartó ostromaim és felnőtté érésem eredményeképp bácsikám végre elém tárta a felhalmozott tudást, meglehetősen szokatlan krónikába nyerhettem bepillantást. Noha az anyagot főképp bő lére eresztett, adatokkal teli, és siváran nemzedékrendi szöveg jellemezte, végigfutott benne valamely derengő, konok rettenet és természetfölötti rosszindulat megszakítatlan szála, mely sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint a jó doktorra. Az egymástól független események kísértetiesen összevágtak, a látszatra mellékes részletekben pedig iszonyatos eshetőségek tárházára leltem. Addig ismeretlen, égető kíváncsiság támadt fel bennem, melyhez képest suhanckori érdeklődésem lagymatagnak és kezdetlegesnek tűnt. E kezdeti felfedezés vezetett ahhoz a kimerítő kutatáshoz, majd végül ahhoz a hátborzongató hajszához, mely mind jómagam, mind rokonom számára végzetesnek bizonyult. Bácsikám ugyanis végül ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzon az általam megkezdett vizsgálódáshoz, és a házban eltöltött bizonyos éjszakát követően nem jött ki onnan velem. Elhagyatottnak érzem magam e finom lélek nélkül, kinek hosszúra nyúlt életét a tisztesség, erény, jó ízlés, jó szándék és műveltség jellemezte. Újraolvastam annak a márvány urnának a feliratát, melyet az ő emlékére állítottak a Szent János templom sírkertjében – amit Poe annyira kedvelt –, a gigantikus fűzberekben a domboldalon, ahol a hantok és fejfák összeborulnak a vén templom és a Benefit Street házai és töltései között.

A ház története, mely dátumok labirintusában veszi kezdetét, semmilyen baljós előjelet nem tárt fel sem a megépítés körülményeit, sem a jó módú és tiszteletre méltó építtető családot illetően. Mégis, kezdettől fogva megmutatkozott a balsors keze nyoma, mely kisvártatva vészjósló előjellé erősödött. Bácsikám aprólékos feljegyzései az épület 1765. évi megépítésével indultak, és szokatlanul részletezőn fejtették ki a témát. Az elkerült házba a jelek szerint elsőként William Harris és felesége, Rhoby Dexter költözött gyermekeivel, az 1755-ben született Elkahannal, az 1757-ben világra jött Abigaillel, az 1759-es születésű ifjabb Williammel, valamint az 1761-ben született Ruth-szal egyetemben. Harris tehetős kereskedőnek és tengerésznek számított a nyugat-indiai vidékeken, és Obadiah Brown és fivérei cégével állt kapcsolatban. Brown 1761-ben bekövetkezett halálát követően az újdonsült Nicholas Brown és Tsa. vállalat a providence-i építésű, 120 tonnás Prudence kétárbocos vitorlás kapitányának nevezte ki őt. és így lehetővé tette számára, hogy megépíttesse maga és felesége számára az esküvő óta vágyott új otthont.

A kiválasztott telek – a zsúfolt Cheapside feletti domboldalon futó, új és divatos Back Street egyik nemrégiben kiegyenesített szakaszán minden igényét kielégítette, az épület pedig tökéletesen illeszkedett a telekhez. A mérsékelt erőforrásokhoz képest a legjobbat nyújtotta, és Harris igyekezett beköltözni ötödik gyermekük világra jötte előtt. A fiúgyermek decemberben érkezett, ám halva született. És az elkövetkező százötven évben egyetlen gyermek sem látta meg élve a napvilágot abban a házban.

A következő év áprilisában betegség ütötte fel a fejét a gyermekek között, Abigail és Ruth pedig nem érte meg hónap végét. Job Ives doktor egyfajta gyermekkori lázként diagnosztizálta a kórt, bár mások inkább puszta elsorvadásnak vagy általános egészségi állapotbeli hanyatlásnak vélték. Mindenesetre ragályosnak mutatkozott; az egyik cseléd, Hannah Bowen ugyanis még az év júniusában elhunyt. A másik szolgáló, Eli Lideason folyton gyengeségről panaszkodott; és vissza is tért volna apja rehobothi farmjára, ha váratlanul bele nem habarodik Mehitabel Pierce-be, akit Hannah helyére vettek fel. Elit a következő évben szólította magához a halál – s az esztendő kivételesen gyászosnak bizonyult, hiszen maga William Harris is távozott az élők sorából, minthogy meggyengítette a martinique-szigeteki éghajlat, ahol az előző évtized jelentős részét volt kénytelen eltölteni a munkája miatt.

A megözvegyült Rhoby Harris soha nem heverte ki férje halálát; elsőszülött gyermekének, Elkahannak két évre rá bekövetkezett elhunyta pedig végső csapást mért elmeállapotára. 1765-ban enyhe téboly uralkodott el rajta, ezért bezárták őt a felső szintre, és a család gondozására beköltözött hozzájuk aggszűz nővére, Mercy Dexter. Mercy csöppet sem szép, nagycsontú, erőteljes asszonyság volt, ám beköltözése után egészségi állapota észrevehetően romlani kezdett. Ragaszkodó szeretettel viseltetett szerencsétlenül járt húga iránt. és különösen kedvelte egyetlen megmaradt unokaöccsét, Williamet, aki robusztus kisgyerekből beteges, cingár suhanccá cseperedett. Ebben az évben elhunyt Mehitabel, a cselédlány, a másik szolgáló, Preserved Smith pedig érthetően megfogalmazott indoklás nélkül távozott – legalábbis csupán néhány eszelős mendemondával tudott előhozakodni, és azzal, hogy nem bírta elviselni a hely szagát. Mercy egy darabig képtelen volt újabb szolgálót találni, mivel az öt év leforgása alatt bekövetkezett öt haláleset és az elmebaj beindította a kandalló előtt mesélt pletykák sorát, melyek idővel egészen bizarr felhangot kaptak. Végül azonban sikerült új cselédeket kerítenie más településekről; Ann White, a morózus asszony North Kingstownnak arról a részéről származott, melyet ma Exeterként ismerünk, az ügyes bostoni inast pedig Zenas Lownak hívták.

Elsőként Ann White adott határozott formát a vészterhes szóbeszédnek. Mercy tudhatta volna, hogy nem szabad senkit magához fogadnia Nooseneck Hill vidékéről, hiszen ez az isten háta mögötti terület akkor is – és ma is – a legfélelmetesebb babonák bölcsőjének számított. Az exeteriek még 1892-ben is előástak egy holttestet, hogy rituálisan elégethessék a szívét az általános egészséget és békét fenyegető látogatások megakadályozása végett, és könnyű elképzelni, miféle nézeteket vallhattak az odavalósiak 1768 táján. Ann veszedelmes nyelve megállás nélkül forgott, és Mercy néhány hónap elteltével menesztette őt, hogy a hűséges és kedves newporti amazont, Maria Robbinsot vegye fel a helyére.

A szerencsétlen, bomlott agyú Rhoby Harris eközben iszonyatos álmainak és képzelgéseinek adott hangot. Sikoltozása időnként elviselhetetlenné vált, és gyakran oly hosszasan üvöltözött, hogy fiának átmenetileg unokatestvérénél, Peleg Harrisnél kellett megszállnia a Presbyterian Lane-en, nem messze az új egyetemi épülettől. A fiú egészsége láthatóan javult e látogatások következtében, és ha Mercy éppoly bölcs lett volna, mint amennyire jó szándékú, megengedte volna Rhoby fiának, hogy végleg Peleghez költözzön. Hogy pontosan miket rikoltozott Mrs. Harris a rohamok idején, a hagyomány habozva mondja ki; pontosabban, annyira túlzónak hatnak a beszámolók, hogy képtelenségeik kölcsönösen kioltják egymást. Nyilvánvalóan nonszensz, hogy egy franciául mindössze elemi szinten beszélő hölgy ismételten órákig üvöltözik a szóban forgó nyelv nyers és köznapi stílusában, vagy hogy ugyanaz a személy, aki elzártan élt a szobájában, eszelősen panaszkodott egy bámuló figuráról, ami harapdálta és belémart. 1772-ben elhalálozott a Zenas nevű szolgáló, és mikor Mrs. Harris tudomást szerzett erről, tőle teljesen szokatlan, döbbenetes derűvel fölnevetett. A rákövetkező esztendőben ő maga is meghalt, és az Északi Temetőben, a férje mellett helyezték végső nyugalomba.

Mikor 1775-ben kitört a viszály Nagy-Britanniával, William Harrisnek csekély tizenhat éve és gyenge alkata ellenére sikerült besoroztatnia magát Greene tábornok Felderítő Hadosztályába; és onnantól fogva egyre nőtt a tekintélye, egészségi állapota pedig folyamatosan javult.

1780-ban az Angell ezredes irányítása alatt New jerseyben állomásozó Rhode Island-i erők századosaként megismerkedett, majd összeházasodott az elizabethtowni Phebe Hetfielddel, akit a rákövetkező évi leszerelése után Providence-be hozott.

Az ifjú katona hazatértét nem követte felhőtlen boldogság. A ház ugyan még mindig jó állapotban volt; az utcát kiszélesítették, nevét pedig Back Streetről Benefit Streetre változtatták. Ám Mercy Dexter egykor robusztus idomai megereszkedtek és érthetetlen módon elsorvadtak, s az immár görnyedt, szánalmas alak hangja eltompult, arcszíne kirívóan sápadttá vált – s e vonásokat tekintve döbbenetesen hasonlított Mariára, az egyetlen megmaradt cselédre. 1782 őszén Phebe Harris egy halva született lánygyermeket hozott világra, a következő év májusában aztán Mercy Dexter búcsút vett hasznos munkával telt, mérsékletes és erényes életétől.

William Harris, aki immár végképp megbizonyosodott otthona tökéletesen egészségtelen mivoltáról, lépéseket tett az irányba, hogy kiköltözzön belőle, és teljesen lezárja. Átmenetileg az újonnan megnyílt Aranylabda Fogadóban bérelt szobákat magának és feleségének, majd új és szebb ház építtetésébe fogott a Westminster Streeten, a Nagy Hídon túl terebélyesedő városrészben. Itt született meg 1785-ben Dutee nevű fia; és itt lakott családjával, míg a piac túlkapásai vissza nem űzték őket a folyó másik partjára, a dombon túlra, egész az Angell Streetig: az újabb East Side-i lakónegyedig, ahol a néhai Archer Harris 1876-ban felépítette fényűző, ámde förtelmes, manzárdtetős kúriáját. William és Phebe egyaránt az 1797-es sárgalázjárványnak estek áldozatául, Duteet azonban magához vette unokatestvére: Rathbone Harris, Peleg fia.

Rathbone életrevaló férfi volt, és kiadta a Benefit Street-i házat, figyelmen kívül hagyva William óhaját, hogy hagyják üresen az épületet. Kötelességének érezte, hogy a legtöbbet kihozza a fiú tulajdonából, ráadásul nem érdekelték sem a halálesetek, sem a betegségek, melyek a lakókon észlelhető változásokat előidézték, sem az egyre növekvő általános ellenszenv, amivel az épületre tekintettek. Feltehetően csupán bosszúságot érzett, mikor a város elöljárói elrendelték, hogy kénnel, kátránnyal és kámforral fertőtlenítse az épületet ama négy személy sokat vitatott halála okán, akiket valószínűleg a visszavonulóban lévő járványos láz vitt el. Szerintük a hely a láztól bűzlött.

Maga Dutee nem sokat törődött a házzal, ugyanis matróznak nevelték, és az 1812-es háborúban hírnevet szerzett magának Cahoone kapitány szolgálatában a Vigilant fedélzetén. Sértetlenül tért haza, 1814-ben megnősült, és apa lett belőle 1815. szeptember 23. emlékezetes éjszakáján, mikor egy fergeteges szélvihar a fél várost elárasztotta az öböl vizével, és egy őrhajót egészen a Westminster Streetig sodort, s a Harris ablakát kis híján megkocogtató árbocban annak jelképes megerősítését látták, hogy az újszülött, aki a Welcome nevet kapta, egy tengerész leszármazottja volt.

Welcome nem élte túl az apját, hanem 1862-ben, Fredericksburgnél dicső körülmények között életét vesztette. Sem ő, sem Archer nevű fia nem tudtak mást az elkerült házról, mint azt, hogy szinte képtelenségnek tűnt kiadni – talán az ódon, elhanyagolt épületben mindenfelé fellelhető penész és rossz szag miatt. Valóban senki nem vette ki az 1861-ben tetőző halálozássorozat után, melynek emlékét elhomályosította a háború okozta izgalom. Carrington Harris, a dinasztia utolsó férfitagja csupán az elhagyatott és némileg vadregényes épületet látta benne, mely köré legendákat szőttek; mígnem elmeséltem neki élményeimet. Le akarta bontatni, és bérházat szándékozott felhúzatni a helyén, ám az elbeszélésem hatására úgy döntött, hogy meghagyja, bevezetteti a vizet a házba, és kiadja. Bérlőket is könnyen talált. Az iszonyat elmúlt.

III.

Nem nehéz elképzelni, mennyire nagy hatást tettek rám a Harris család évkönyvei. Úgy tűnt nekem, a megszakítatlan feljegyzésekből olyféle gonoszság tárult elém, melyhez hasonlót sohasem tapasztaltam; és e gonoszság nyilvánvalóan a házhoz, és nem a családhoz kapcsolódott. E3enyomásomat alátámasztották a bácsikám által összegyűjtött, kevésbé rendszerezett, sokszínű adatok is – a szolgálók meséi alapján lejegyzett legendák, az újságkivágások, az orvoskollégák halotti jegyzőkönyvei és hasonlók. Az anyagot teljességében reménytelen lenne átadnom, bácsikám ugyanis fáradhatatlan gyűjtőmunkát végzett, és különösen az elkerült ház iránt érdeklődött; ám megemlíthetek számos lényegi elemet, melyek újra meg újra felbukkannak a különböző forrásokban. A szolgálók mendemondái kivétel nélkül elsősorban a gomba lepte, bűzös pincének tulajdonítják a mételyező hatást. Egyes cselédek – kiváltképp Ann White – nem volt hajlandó használni a pincekonyhát, és legalább három, egymástól jól elkülönülő legenda szól a gyökerekből és penészfoltokból kirajzolódó, bizarr, emberszerű vagy félig ördögi körvonalakról. Ezeket az elbeszéléseket alaposabban tanulmányoztam, hiszen suhanckoromban jómagam is hasonlókat véltem látni ott, ám úgy éreztem, a valódi jelentőséget minden esetben elfedték a szellemekről szóló közkeletű legendákból kölcsönzött elemek.

A maga Exeterből hozott babonáival Ann White állt elő a legszertelenebb, ugyanakkor a legkövetkezetesebb mesével; azt állította. hogy a ház alatt egy vámpír lehetett eltemetve – olyan halott, aki megőrzi testi alakját, és az élők véréből és leheletéből táplálkozik –, és éjszakánként űz ő förtelmes hadainak élősködő szellemei vagy lelkei szállnak elő a földből. Ahhoz, hogy elpusztíthassunk egy vámpírt, ki kell ásni a sírból és el kell égetni a szívét, vagy legalábbis egy karót kell átdöfni az említett szerven; Ann jórészt annak köszönhette menesztését, hogy oly állhatatosan ragaszkodott a pince alatti terület felkutatásához.

A pletykák mindazonáltal széles körű hallgatóságra találtak, és annál is inkább hihetőnek tűntek, mivel a ház ténylegesen egy valaha temetkezési célokra használt telken állt. Engem nem e körülmény miatt érdekeltek különösen e következtetések, hanem mert feltűnő módon összevágtak bizonyos más tényekkel – Preserved Smith, a haldokló szolga sirámaival, aki Ann előtt szolgált a háznál, és nem is hallott róla, és aki arról panaszkodott, hogy éjjelente valami „kiszívja belőle a lélegzetet”; az 1804-es lázbetegek halotti bizonyítványaival, melyeket Chad Hopkins doktor állított ki, és melyek mind a négy elhunyt esetében megmagyarázhatatlan vérveszteségről számoltak be; valamint a szerencsétlen Rhoby Harris összefüggéstelen zagyvaságaiból lejegyzett homályos utalásokkal, melyekben a beteg egy üveges szemű, félig látható alak hegyes fogairól panaszkodott.

Noha nem hiszek az alaptalan babonákban, a fent említett dolgok visszás érzést keltettek bennem, amit két, egymástól időben és térben jócskán elkülönülő újságkivágás tovább erősített, melyekben az elkerült házban történt halálesetekről írtak – az egyik a Providence Gazette and Country Journal 1815. április 12-i számában, a másik a Daily Transcript and Chronicle 1845. október 27-i számában jelent meg –, és melyek egyaránt részletesen taglaltak egy bizonyos megdöbbentően hátborzongató körülményt, melynek megismétlődése mindenképp figyelemre méltó. Úgy tűnik, hogy a haldokló személy – 1815-ben egy Stafford nevű szeretetre méltó öreg hölgy, 1845-ben pedig egy Eleazar Durfee nevű középkorú tanárnő – mindkét esetben iszonytatóan átlényegült; üveges tekintettel bámulta kezelőorvosát, és megpróbálta a torkába vájni a fogát. Még ennél is rejtélyesebbnek hatott az utolsó eset, mely után többé nem adták ki a házat – a vérszegénység okozta halálesetek sorát lassú megtébolyodás előzte meg, ahol is a páciens nyakon és csuklón ejtett vágásokkal tört rokonai életére.

Mindezek az 1860-as és 1861-es esztendőkben történtek, mikor bácsikám praktizálni kezdett, és mielőtt a frontra indult, sokat hallott róluk idősebb kollégáitól. Azt pedig végképp senki nem tudta megmagyarázni, hogy a betegek – mindannyian tudatlan emberek; a bűzlő, mindenki által elkerült épületet ugyanis másnak nem lehetett kiadni – franciául átkozódtak. noha egyikük sem tanulhatta a nyelvet. Ez a szerencsétlen Rhoby Harrist jutatta az ember eszébe egy évszázaddal korábbról, és bácsikámat annyira megragadta az eset, hogy történeti adatokat kezdett gyűjteni, miután a háborúból visszatérve első kézből hallhatta Chase és Whitmarsh doktorok beszámolóit. Számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy bácsikám sok időt szentelt a témának, és örült, hogy magam is érdeklődni kezdtem iránta – elfogulatlan, őszinte érdeklődésem lehetővé tette számára, hogy olyan kérdéseket vitasson meg velem, melyeket mások egyszerűen kinevettek volna. Képzelete nem szárnyalt olyan messzire, mint az enyém, de érezte, hogy a hely szokatlanul bőséges okot nyújthat a fantáziálgatásra, és ihlettel szolgálhat a borzongás és a groteszk műfajában.

Ami engem illet, véghetetlen komolysággal kezeltem a témát, és haladéktalanul nekiláttam, hogy áttanulmányozzam, sőt, magam is gyűjteni kezdtem a bizonyítékokat. 1916-ban bekövetkezett halála előtt többször beszélgettem az agg Archer Harrisszel, aki akkoriban a ház tulajdonosa volt; és tőle, valamint hajadonon maradt nővérétől, Alicetől hitelt érdemlő megerősítést kaptam a családról szóló, bácsikám által egybegyűjtött adatok valósságáról. Mikor azonban arról érdeklődtem, vajon miféle kapcsolat lehet a ház, valamint Franciaország és annak nyelve között, éppúgy nem értették a dolgot, mint ahogy én sem. Archer semmit nem tudott, Miss Harris pedig csupán egy megjegyzést idézett fel, amit a nagyapja, Dutee Harris hallott valamikor régen. A vén tengerész, aki két évvel túlélte csatában elhunyt fiát, Welcome-ot, nem ismerte a legendát; ám emlékezett rá, hogy legelső dajkája, a hajlott korú Maria Robbins mintha tisztában lett volna valamivel, ami megdöbbentő magyarázatot adhatott volna Rhoby Harris francia nyelvű dühöngéseire, melyeket oly sokszor hallott a szerencsétlenül járt asszony végnapjaiban. Maria 1769-tól a család 1783-as elköltözéséig az elkerült házban szolgált, és tanúja lehetett Mercy Dexter halálának. Egyszer a Mercy haldoklását illető különös körülményre utalt a gyermek Duteenak, de a kisfiú hamar megfeledkezett az egészről, és csupán annyit jegyzett meg, hogy egészen furcsa volt. Unokája azonban még erre is alig emlékezett. Őt és fivérét közel sem érdekelte annyira a ház, mint Carringtont, Archer fiát, aki jelenleg birtokolja az épületet, és akivel személyes élményem után beszélgettem.

Miután a Harris családtól megtudtam minden információt, amivel szolgálni tudtak, a város korai történetéről szóló feljegyzésekre összpontosítottam a figyelmem, méghozzá olyan nagyfokú buzgalommal, amilyet bácsikám csupán elvétve mutatott kutakodási során. A telek átfogó történetét kívántam felvázolni egészen a település 1636-os megalapításától – sőt talán még korábbi időktől, amennyiben sikerül előásni egy narragansett-indián legendát, ami további adatokkal szolgálhat. Hamar kiderült, hogy a telek az eredetileg John Throckmortonnak adományozott kiterjedt földsáv része volt; számos ehhez hasonló földsáv kezdődött a folyó mellett futó Town Streetnél, és nyúlt át a dombon addig a vonalig, amely nagyjából a mai Hope Streettel esik egybe. A Throckmorton birtokot később természetesen feldarabolták; én pedig kitartóan nyomoztam ama szakasz után, ahol a Back, avagy Benefit Street vezetett. A szóbeszéd valóban úgy tartotta, hogy ott találni Throckmorton sírhelyét; ám miután alaposabban áttanulmányoztam az iratokat, kiderítettem, hogy a földi maradványokat korán átszállították a Pawtucket West Roadon található Északi Temetőbe.

Aztán váratlanul – egy ritka szerencsének köszönhetően, hiszen nem a törzsiratok között leltem rá, s így könnyen megeshetett volna, hogy átsiklok felette – találtam valamit, ami rögtön magára vonta a figyelmemet, és az ügy legmeglepőbb mozzanataival vágott össze. Egy 1697-ből származó bérleti szerződés volt, mely Etienne Roulet és felesége számára biztosította egy kis földdarab bérleti jogát. Végre felbukkant a francia kapcsolat – mi több, egy még ennél is iszonyatosabb vonatkozás, amit a név hívott elő hátborzongató és sokrétű olvasmányemlékeim legsötétebb zugaiból. Ezután lázasan tanulmányozni kezdtem a környék felosztásának vázlatait, melyek a Back Street 1747 és 1758 közötti átvágása és részleges kiegyenesítése előtti állapotokat mutatták. Megtaláltam, amire részint számítottam is: nevezetesen, hogy a Roulet-k az elkerült ház helyén létesítettek sírkertet egy egyszintes, padlásteres kunyhó mögött, és hogy a sírok áttelepítéséről semmilyen feljegyzés nem létezett. A dokumentum lezárása meglehetősen összefüggéstelennek hatott, s így kénytelen voltam átkutatni mind a Rhode Island-i Történelmi Társaság, mind a Shepley Könyvtár anyagait, mielőtt ráakadtam arra az ajtóra, melynek zárját az Etienne Roulet név nyitotta. Végre valóban találtam valamit; valami homályos, mégis iszonytató jelentőségű adatot, melynek olvastán nyomban felkerekedtem, hogy megújult igyekezettel és tüzetességgel megvizsgáljam magát az elkerült ház pincéjét.

A jelek szerint a Roulet család 1696-ban érkezett East Greenwichból, a Narragansetti-öböl nyugati partjáról. Caude-ból származó hugenották voltak, és nem kevés ellenállásba ütköztek, mielőtt a providence-i tanácsosok engedélyezték letelepedésüket a városban. A népszerűtlenség üldözte őket East Greenwichben, ahova 1686-ban érkeztek, a nantes-i ediktum visszavonását követően, és úgy hírlett, az ellenszenv oka túlmutatott a puszta faji és nemzeti előítéleteken, valamint a területi vitákon, melyek során a francia telepesek olyan heves összetűzésekbe keveredtek az angolokkal, amiket még Andros kormányzó sem tudott elsimítani. Buzgó – egyesek azt suttogták, túlságosan is buzgó – kálvinizmusuk, és szorult helyzetük miatt menedéket nyújtottak nekik, miután lényegében kiüldözték őket a faluból; és a füstös képű Etienne Roulet, aki kevésbé jeleskedett a földművelésben, mint a furcsa könyvek olvasásában, és a még furcsább diagramok megrajzolásában, írnoki állást kapott Pardon Tillinghast dokkjának raktárában, messze délre a Town Streettől. Később – talán negyven évvel Roulet halála után – azonban valamiféle lázadás tört ki, és azt követően úgy tűnt, senki sem hallott többé a családról.

A Roulet család több mint egy évszázadig megmaradt a helyiek emlékezetében, akik sűrűn emlegették a békés új-angliai kikötőben történt zajos incidenst. Etienne fia, a goromba Paul, kinek zabolátlan viselkedése idézhette elő a lázadást, mely a család kiebrudalásához vezetett, különösen sok találgatásra adott okot; és noha puritán szomszédaival ellentétben Providence sohasem üldözte rettegve a boszorkányokat, a híresztelésekből mindenki tudta, hogy Paul nem a megfelelő időben, és nem a megfelelő illetőhöz intézte imáit. Kétségtelenül ez szolgált annak a legendának az alapjául, melyet az agg Maria Robbins ismert. Arra, hogy mindez mennyiben függött össze Rhoby Harris összefüggéstelen francia beszédével, csupán a képzelet vagy valamely újabb felfedezés adhatott magyarázatot. Eltűnődtem, a legenda ismerői közül vajon hányan fedezték fel azt a borzalmakkal kapcsolatos tényt, amit szélesebb körű olvasmányaimból merítettem; a hátborzongató szörnyűségek krónikáinak ama baljóslatú cikkelyét, mely a caude-i Jacques Roulet-ról számol be, akit 1598-ban ördöngösként halálra ítéltek, ám utóbb kegyelmet kapott a párizsi parlamenttől, és a bolondokházába zárták. Vérrel és húscafatokkal borítva találtak rá, nem sokkal azután, hogy két farkas halálra marcangolt egy kisfiút. Az egyik farkast többen is látták sértetlenül elnyargalni a helyszínről. Szép kis esti mese kerekedett belőle, különös jelentéssel ruházva fel a nevet és a helyszínt; ám megállapítottam, hogy a providence-i pletykafészkek körében nem válhatott ismertté. Ha ismerték volna, a nevek egybeesése bizonyosan rémült és drasztikus reakciót váltott volna ki belőlük – vajon nem éppen a történet szűk körű elterjedése váltotta ki a zúgolódást, melynek nyomán a Roulet családot kiebrudalták a városból?

Ettől fogva nagyobb gyakorisággal látogattam el az átokkal sújtott helyre; tanulmányoztam a csenevész kerti növényzetet, megvizsgáltam a ház összes falát, és szemügyre vettem a pince földpadlójának minden négyzethüvelykjét. Végül Carrington Harris engedélyével kulcsot készíttettem a pincéből a Benefit Streetre nyíló, használaton kívüli ajtó zárjához, mivel üdvösebbnek tartottam a közvetlen kapcsolatot a külvilággal a sötét lépcsőkön, a földszinti előszobán és a bejárati ajtón keresztül vezető útvonalnál. Hosszú délutánokon át keresgéltem ott, ahol a legsűrűbben bújt meg a borzalom, mikor a napsugár átszűrődött a pókhálós ajtón, melytől csupán néhány lábnyira húzódott a nyugalmas járda. Fáradozásom nem járt eredménnyel – ugyanaz a lehangoló dohosság és orrfacsaró bűz fogadott, ugyanaz a földön kirajzolódó salétromos alakzat sejlett fel –, és nem csodálkoznék rajta, ha nem egy járókelő értetlenkedve bámult volna be rám a betört ablakokon keresztül.

Végül bácsikám sugallatára éjszakai látogatásra szántam el magam; és egy viharos éjfélen elemlámpám fénye pásztázta végig a penészes padlót, rajta a kísérteties alakzatokkal és foszforeszkáló gombákkal. Aznap éjjel furcsamód lehangolónak találtam a helyet, és szinte meg sem lepődtem, mikor a fehérlő törmelékek között megpillantottam – vagy megpillantani véltem – a „kuporgó alak” szokatlanul éles körvonalait. Formája döbbenetes és példátlan határozottsággal rajzolódott ki előttem – és ahogy figyeltem, mintha ismét felderengett volna előttem a halvány, sárgás, csillámló kipárolgás, mely oly sok évvel azelőtt annyira megrémített.

A folt a kandalló előtti, emberszerű penészfolt fölé emelkedett; a rejtélyes, émelyítő, szinte világló pára, mely reszketve lebegett a dohos levegőben, mintha elmosódott, groteszk alakot öltött volna, majd lassacskán köddé foszlott, és bűzcsíkot húzva maga után, eltűnt a nagykémény sötétlő torkában. Fölöttébb rémisztőnek hatott, különösen a helyről szerzett tudás birtokában. Maradásra kényszerítettem magam, és figyeltem, ahogy eltűnik – és közben éreztem. hogy az is mohón figyel engem inkább képzeletemben felsejlő, mint látható szemeivel. Mikor beszámoltam a történtekről a bácsikámnak, nagyon felzaklatták a hallottak; majd egyórányi feszült tanakodás után döntő, drasztikus elhatározásra jutott. Az eset fontosságát és a hozzá fűződő viszonyunk jelentőségét mérlegelve eltökélte, hogy együtt állunk majd lesben a dohos és gombás pincében egy vagy több éjszakán át, mígnem közös erővel megvizsgáljuk – és lehetőség szerint elpusztítjuk – a házban lakozó borzalmat.

IV.

1919. június 25-én, szerdán, miután hivatalosan Carrington Harris tudtára adtuk szándékunkat – noha azt nem közöltük vele, hogy mire számítunk –, bácsikámmal együtt két kempingszéket, egy összecsukható kempingágyat, valamint némely súlyosabb és bonyolultabb szerkezetű tudományos apparátust szállítottunk az elkerült házhoz. Ezeket a nap folyamán behordtuk a pincébe, papírral befedtük az ablakokat, és azt terveztük, hogy este sort kerítünk az első virrasztásra. Lezártuk a pincéből a földszintre vezető feljáró ajtaját, és mivel nálunk volt a külső pinceajtó kulcsa, nem haboztunk hátrahagyni a drága és kényes felszerelést – melyet titokban, komoly költségekbe verve magunkat szereztünk be – addig, ameddig a vállalkozásunk sikerrel nem jár. Szándékaink szerint egészen későig közösen felügyeltük volna a helyszínt, aztán kétórás időközönként váltottuk volna egymást úgy, hogy előbb rám került volna sor, majd társamra; miközben a tétlen közreműködő a kempingágyon pihent volna.

A tény, hogy bácsikám ösztönösen és természetszerűen magára vállalta vállalkozásunk irányítását és az eszközök beszerzését a Brown Egyetemtől és a Carnston Street-i Fegyvergyártól, arról tanúskodik, mennyi energia és életerő maradhat még egy nyolcvanegy éves férfiúban is. Elihu Whipple azon egészségügyi elveket betartva élt, amiket maga is hirdetett, és ha nem következnek be a nem sokkal későbbi események, még ma is jó erőben volna. Mindössze két személvnek lehet sejtése arról, mi történt – Carrington Harrisnek és jómagamnak. Harrisnek mint a ház tulajdonosának, el kellett mondanom, mi hagyta el aznap éjjel az épületet. Ezenkívül a virrasztást megelőzően is beszéltem neki a kutatás céljáról; és úgy éreztem, bácsikám távozását követően nagyban segíthet elfogadható magyarázatot adni a kíváncsi nyilvánosságnak. Harris falfehérré vált, de rögtön beleegyezett, hogy segít nekem, és megállapította, hogy ezek után már nyugodt szívvel kiadhatja a házat.

Vaskos és nevetséges túlzás lenne azt állítanom, hogy csöppet sem izgultunk azon az esős éjjelen. Mint már említettem, egyikünk sem hitt a gyermeteg babonákban, ám tudományos kutatásaink és elmélkedéseink mindkettőnket arra a következtetésre vezettek, hogy az általunk ismert világ csupán jelentéktelen töredéke az anyagból és energiából összeálló kozmosz egészének. Jelen esetben számos hiteles forrásból származó bizonyíték mutatott tagadhatatlanul bizonyos nagy hatalmú és emberi szemszögből tekintve rosszindulatú erők létezésére. Ebből persze még semmiképp nem lehet levonni a következtetést, hogy ténylegesen hittünk volna a vámpírok és vérfarkasok létezésében. Helytállóbb lenne azt kijelenteni, hogy nem voltunk hajlandók elvetni az életerő és a híg anyag bizonyos ismeretlen és osztályozatlan módosulatai létezésének valószínűségét; bár ezek más téregységekhez való szorosabb kapcsolatuk folytán csupán elvétve lelhetők fel a háromdimenziós térben, mindazonáltal eléggé közel állnak a mi világunk határaihoz, hogy olykor manifesztálódjanak, noha megfelelő viszonyítási alap híján mibenlétük örökké rejtély marad számunkra.

Röviden, bácsikám és jómagam is úgy véltük, kétségbevonhatatlan tények egész sora utalt valamely hátramaradt hatásra az elkerült házban, mely hatás a kétszáz év előtti sorsüldözött francia telepesek egyikéig vezethető vissza, és az atomi, valamint az elektronmozgások ritka és ismeretlen törvényei folytán a mai napig működik. Azt, hogy a Roulet család betegesen vonzódott a valóság külső körei: azon sötét szférákhoz, melyek a közemberből undort és borzongást váltottak ki, feljegyzett történetük minden kétséget kizáróan bizonyítani látszott. Nem lehetséges-e tehát, hogy a régmúlt ezerhétszázharmincas évek lázongásai olyan kinetikus alakulatokat hoztak mozgásba legalább egyikük – nevezetesen a baljóslatú Paul Roulet – elméjében, melyek megmagyarázhatatlanul túlélték a meggyilkolt testeket, és tovább funkcionáltak valamely többdimenziós térben, azon erővonalak mentén, melyeket eredetileg a rájuk rontó közösség eszeveszett gyűlölete határozott meg?

Az efféle dolgok kétségkívül nem tűntek lehetetlennek a modern tudomány fényében, mely a relativitás és az atomon belüli reakciók elméleteit is magába foglalja. Könnyű elképzelni egy idegenszerű anyag– vagy energiamagot, legyen alaktalan vagy másmilyen, amit az életerő, valamely testszövet, –nedv, vagy más, kézzelfoghatóbban eleven matéria olyan nem észlelhető vagy anyagtalan darabja tart életben, melybe az behatol, és mellyel esetenként teljességgel eggyé válik. Lehetséges, hogy tudatosan rosszindulatú, ám az is megeshet, hogy a létfenntartás vak ösztöne teszi azzá. Akárhogy is legyen, egy ilyen szörnyeteg szükségszerűen anomáliaként vagy betolakodóként jelentkezik a mi univerzumunkban, és kiirtása ilyeténképpen minden személy elsődleges kötelessége, aki nem ellensége a világ létének, egészségének és épelméjűségének.

Leginkább az aggasztott minket, hogy sejtelmünk sem volt arról, milyen módon küzdhetünk meg a valamivel. Egyetlen épelméjű ember sem látta még, és csak kevesen tapasztalták meg egyértelműen a jelenlétét. Lehetséges, hogy puszta energia – éteri, teljességgel anyagtalan forma –, és az is lehet, hogy részben anyagi természetű; valamely ismeretlen és meghatározatlan, képlékeny tömeg, mely tetszés szerint átváltoztathatja magát szilárd, folyékony, légnemű, sőt plazmás halmazállapotok ködszerű utánzataivá. Az emberre emlékeztető penészfolt a padlón, a sárgás pára alakja, a régi történetekben emlegetett gyökerek görbülete valamelyest mind emberi alakra utaltak; ám azt, hogy menynyire tipikus és állandó ez a hasonlóság, senki sem tudta biztosan megmondani.

Kétféle fegyvert konstruáltunk ellene; egy hatalmas és a célhoz kialakított vákuumos katódcsövet, amit nagy teljesítményű akkumulátorokra kötöttünk rá, és speciális ernyőkkel és visszaverő felületekkel láttunk el arra az esetre, ha a valami megfoghatatlannak bizonyulna, és kizárólag romboló erejű sugárzással verhetnénk vissza; valamint két, a világháborúban használtakhoz hasonlatos katonai lángszórót arra az esetre, ha részben anyagi természetű, és így fizikailag szétroncsolható lenne – mivel a babonás exeteri parasztokhoz hasonlóan mi is elszántuk magunkat rá, hogy amennyiben elégethető –, elhamvasztjuk a valami szívét. Mindeme pusztító szerkezeteket gondosan elhelyeztük a pincében, figyelembe véve a kempingágy, a székek és a kandalló előtti furcsa formájú penészfolt egymáshoz viszonyított helyzetét. A sokatmondó szennyeződés mellesleg alig volt látható, mikor elhelyeztük a bútorainkat és az eszközeinket, és mikor visszatértünk, hogy megkezdjük a virrasztást. Egy pillanatra még abban is kételkedtem, hogy valaha is határozottabban kirajzolódni láttam volna az alakot – aztán eszembe jutottak a legendák.

Pincebeli virrasztásunk a nyári időszámítás szerinti este 10 órakor kezdődött, és ahogy vártunk, egyre kevesebb reményt éreztünk a sikerre. A kintről beszűrődő, halovány, esőbolygatta lámpafény és az ocsmány gombákból áradó foszforeszkálás világában látszottak a lekopott meszelésű falak izzadó kövei; a nyirkos, bűzhödt, penészmocskos, keményre döngölt földpadló a rusnya gombákkal; a hajdani zsámolyok, székek, asztalok vagy más, most már meghatározhatatlan funkciójú bútordarabok rothadó darabjai; a felettünk elhelyezkedő földszintet tartó erős gerendák és palánkok; a roggyant deszkaajtó, ami a ház többi helyiségei alatt található tárolókba és kamrákba vezetett; a szétmálló kőlépcső a lepusztult fakorláttal; valamint a silány, odvas, feketetégla kandalló, ami előtt a rozsdaette vasdarabok kampók, tuskóbakok, nyársak, szivornyák és a hollandi kemence ajtajának egykor volt jelenlétéről árulkodtak – és e tárgyakon kívül puritán kempingágyunk és székeink, továbbá a betelepített nehéz és bonyolult romboló gépezetek.

Mint ahogy korábbi felderítő útjaim során már annyiszor, most is nyitva hagytam az utcai kaput; így közvetlen és célszerű menekülési útvonalat biztosítottam arra az esetre, ha netán az erőnket meghaladó megnyilvánulásokkal kerülnénk szembe. Úgy gondoltuk, szüntelen éjszakai jelenlétünk előcsalogatja a pincében megbúvó rosszindulatú létformát; és mivel felkészülten várjuk, egyik vagy másik eszközünkkel végezhetünk vele, amint meglátjuk és beazonosítjuk. Arról, hogy menynyi időbe telik majd előcsalogatni és megsemmisíteni a valamit, fogalmunk sem volt. Az is felmerült bennünk, hogy vállalkozásunk közel sem tekinthető biztonságosnak, hiszen nem lehetett megjósolni, mire képes az a valami. Ám úgy ítéltük, megéri kockáztatni, és így nem haboztunk külső segítség nélkül belevágni az akcióba; mások bevonásával nevetségessé tehettük volna magunkat, sőt akár kudarcba is fúlhatott volna az egész vállalkozás. Efféle lelkiállapotban társalogtuk át az éjszakát – mígnem bácsikám lapos pislantásai emlékeztettek rá, hogy ideje ágyba küldenem két órára.

Mintha dermesztő félelem telepedett volna rám magányomban azt mondom: magányomban, hiszen aki egy alvó mellett üldögél, az tényleg magányosnak érzi magát; talán magányosabbnak is, mint gondolná. Bácsikám hangos szuszogását a kinti eső kopogása kísérte, amit időnként a pince egyik távoli sarkában szétloccsanó vízcseppek vérfagyasztó hangja ellenpontozott – a ház ugyanis még száraz időben is förtelmesen nyirkos maradt, ebben a zivatarban pedig kifejezetten posványosnak hatott. A gombák foszforeszkáló fényében, és a befedett ablakokon átszűrődő, erőtlen lámpafényben tanulmányoztam a málló, ősöreg köveket; aztán, mikor a hely undorító levegőjétől egészen felkavarodott a gyomrom, kitártam az ajtót, hogy végigpásztázzam az utcát, gyönyörködjem a jól ismert épületek látványában, tüdőm pedig megteljen az egészséges kinti levegővel. Virrasztásom továbbra is eredménytelennek bizonyult; mindegyre ásítoztam, és a fáradtság fölülkerekedett az éberségemen.

Aztán bácsikám ébredezése vonta magára a figyelmemet. Az első óra második felében többször is nyugtalanul forgolódott, most pedig szokatlan rendszertelenséggel kapkodta a levegőt, és időnként olyformán lihegett, mintha fojtogatták volna. Rávilágítván láttam, hogy elfordította az arcát, így felkeltem és odamentem hozzá, hogy elemlámpám fényében megvizsgáljam, nem fájdalomtól szenved-e. A látvány, hétköznapi mivoltát figyelembe véve, meglepőmód megrémített. Bizonyára pusztán a hely és a küldetés baljóslatú karaktere vetette rá árnyékát egy furcsa körülményre, a szóban forgó körülmény ugyanis önmagában se ijesztőnek, se természetellenesnek nem számított. Mindössze arról volt szó, hogy bácsikám arckifejezése, kétségkívül a helyzet kiváltotta különös álmok hatására, nagyfokú zaklatottságról árulkodott, és egyáltalán nem tűnt rá jellemzőnek. Tekintete általában szívélyes és előkelő nyugalmat tükrözött, most azonban mintha többféle érzelem háborgott volna benne. Összességében úgy vélem, épp ez a sokféleség zavart leginkább. Bácsikám egyre nyugtalanabbul zihált és hánykolódott, és ahogy szeme lassanként felnyílt, mintha nem egy, hanem több ember lakozott volna benne, és mintha furcsán elidegenedett volna önmagától.

Egyszerre motyogni kezdett, és visszatetszést keltett bennem a szája és a foga, ahogy beszélt. Szavai eleinte összefolytak, aztán – megrökönyödve – felismertem bennük valamit, amitől a hideg futott végig a hátamon, mígnem eszembe jutott bácsikám széles körű műveltsége, és a rengeteg régészeti cikk, amiket a Revue des Deux Mondes számaiból lefordított. A tiszteletreméltó Elihu Whipple ugyanis franciául motyogott, és az a néhány kifejezés, amit felismertem, mintha a híres párizsi magazin hasábjain ismertetett legsötétebb mítoszokkal álltak volna kapcsolatban.

Az alvó homlokát hirtelen kiverte a veríték, aztán félálomban felszökkent. A francia zagyvaság után angolul kiáltott fel izgatott, rekedtes hangon.

– Nem kapok levegőt! – majd immár teljességgel éberen, a megszokott arckifejezést mutatva, bácsikám megragadta a kezem. és elkezdte mesélni álmát, melynek lényegébe egyfajta félelemmel vegyes tisztelettel mertem csak belegondolni.

Elmondta, hogy a megszokott álomképeket olyféle helyszín váltotta fel, melynek furcsasága semmilyen olvasmányélményéhez nem kapcsolható. Evilági volt, de mégsem az – homályos mértani zűrzavar, melyben ismerős dolgok elemei a leglehetetlenebb és legszokatlanabb kombinációkba rendeződtek. Akárha bizarrul szétszabdalt képeket helyeztek volna egymás fölé; olyféle elrendeződésben, melyben az idő és a tér szétesett, majd a leglogikátlanabb módokon újrarendeződött volna. A kísérteties képzetek kaleidoszkópszerű forgatagában itt-ott meglepően éles, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul változatos pillanatfelvételek villantak fel, ha jobb kifejezés híján használhatni ezt a szót.

Bácsikám egy alkalommal úgy érezte, mintha egy hanyagul felásott veremben lenne, és csapzott fürtök, valamint háromszögletű kalapok szegélyezte dühödt tekintetek bámulnának le rá. Aztán újfent egy házban – egy látszatra ódon épületben – találta magát, ám a részletek és a lakók mindegyre változtak, és sohasem tudta, melyik arcra, bútordarabra, sőt akár szobára számíthat, hiszen az ajtók és ablakok látszólag éppoly gyorsan átalakultak, mint a sokkalta állhatatlanabbnak vélhető tárgyak. Furcsának, átkozottul furcsának hatott mindez, bácsikám pedig meglehetősen félszegen említette meg – mintha arra számítana, hogy nem hiszek neki –, hogy a különös arcok közül nem egy kétségbevonhatatlanul a Harris család jegyeit viselte magán. És mindeközben végig úgy érezte, mintha fuldokolna, mintha valami beléhatolna és szétterjedne a testében, és igyekezne birtokába venni bácsikám életfunkcióit. Megborzongtam, mikor elgondoltam magamban, ahogy ezek a nyolcvanegy évnyi folyamatos használattól elnyűtt életfunkciók ismeretlen erőkkel küzdenek, melyektől még egy fiatal és erős szervezet is okkal tarthat; ám egy pillanattal később már azzal nyugtattam magam, hogy az álom mégiscsak álom, és e borzongató látomások legfeljebb a bácsikám és jómagam elméjét mostanában teljességgel lefoglaló nyomozás és kutatás kiváltotta reakciónak tekinthetők.

A beszélgetés ugyancsak segített hamar eloszlatni a furcsaságérzetet; és kis idő elteltével, mikor már majdnem elnyomott az álom, nyugovóra tértem. Bácsikám kifejezetten ébernek tűnt, és várakozással tekintett elébe az őrködésnek, noha rémálmai a kiszabott két óra lejárta előtt riasztották fel. Egykettőre elnyomott az álom, és fölöttébb nyugtalanító víziók törtek rám. Álmomban mérhetetlen és mélységes elhagyatottságot éreztem; és mindenfelől ellenségesség áradt a börtön felé, ahová bezártak. Úgy éreztem, megkötöztek, számat pedig kipeckelték, és a véremre szomjazó távoli tömegek visszhangzó gúnykacaja zúgott. Bácsikám arca kevésbé megnyugtatóan sejlett fel előttem, mint ahogy megszoktam, és emlékszem, hogy több alkalommal is hiába próbáltam felkiáltani. Nem volt kellemes álom, és egy másodpercig még örültem is a visszhangzó sikolynak, mely áttört az álom mezsgyéjén, és felriadtomban minden létező tárgyat felfokozottan élesnek és valószerűnek érzékeltem.

V.

Bácsikám székének háttal feküdtem, így hirtelen ébredésem után csupán az utcára nyíló ajtót, az északabbra eső ablakot, valamint a helyiség északi falát és padlóját pillanthattam meg, melyek a foszforeszkáló gombákénál és az utcai lámpákénál sokkalta erősebb fényben úszva, hátborzongató élességgel rögzültek elmémben. A sugarat nem mondanám erősnek, de még viszonylag erősnek sem; könyvolvasáshoz bizonnyal közel sem lett volna elegendően erős. Ám fényében a padlóra vetődött az ágy és jómagam árnyéka; sárgás, átható karaktere pedig egyszerű fényforrásnál valami vészjóslóbbat sejtetett. Mindezt természetellenes élességgel észleltem, noha két más érzékszerveimet kegyetlen támadás érte. Fülemben ugyanis még mindig csengett a velőtrázó sikoly, orromat pedig a helyiségben terjengő ocsmány bűz facsarta. Elmém, mely éppoly éberen dolgozott, mint érzékeim, rögvest felfigyelt a mostoha fejleményre; szinte gépiesen felugrottam és megperdültem, hogy megragadjam a romboló szerkezeteket, melyeket már korábban a kandalló előtti penészes foltra irányítottunk. Előre rettegtem az elém tárulkozó látványtól; a kiáltásban ugyanis bácsikám hangját ismertem fel, és nem tudtam, miféle rémségek ellen kell majd megvédenem őt és jómagamat.

Ami fogadott, mégis sokkal rosszabbnak bizonyult a vártnál. Léteznek a lehető legszörnyűségesebbeknél is szörnyűségesebb dolgok, és amit ott láttam, azon elképzelhető végső borzalmak közé tartozott, amit a világmindenség az átkozott és sorsverte kevesek szétzúzására tartogat. A gombafertőből ködlő, sárgás és beteges tetemfény szállt fölfelé, mely bugyogva és tajtékzón gigantikus méretűvé dagadt, s körvonalaiban halványan félig emberre, félig egy szörnyetegre emlékeztetett, mely mögül tisztán áttetszett a kémény és a kandalló. Csupa – kegyetlen és gunyoros – szem borította, a ráncos és rovarszerű fej pedig vékony páracsíkká foszlott szét, mely bűzösen tekergőzött, míg végül el nem tűnt a kéményben. Azt mondom, láttam a valamit, ám csupán tudatos erőfeszítés árán sikerült felidéznem visszataszító alakját. Abban a percben mindössze egy undorítóan kavargó, enyhén foszforeszkáló spórafelhőt láttam magam előtt, mely beburkolta és gyűlöletes képlékenységűvé oldotta az egyetlen dolgot, amire minden figyelmemet összpontosítottam. Ez a valami a bácsikám – a tiszteletreméltó Elihu Whipple – volt, aki elfeketedő és oszló arccal meredt rám, miközben artikulálatlanul ordítozott, és vértől csöpögő karmokkal kapkodott felém, hogy a beléköltözött borzalomtól ösztökélve széttépjen engem.

Csupán az otthonosság tudatának köszönhetem, hogy nem őrültem meg. Rendszeres gyakorlással készültem a döntő pillanatra, és megmentett a besulykolt rutin. Amint felismertem, hogy a fortyogó gonoszt nem fogja az anyag vagy a vegyületek. és épp ezért ügyet sem vetettem a tőlem balra heverő lángszórókra, bekapcsoltam a vákuumos katódcsövet, és az örökkévaló istenkáromlásra irányítottam a lehető legerősebb sugarat, amit az emberi lelemény a természet légüres tereiből és áramaiból előállítani képes. Az alak kékes ködfátyolba borult és tébolyultan sercegni kezdett, aztán a sárgás foszforeszkálás fokozatosan elhalványult. Ám észrevettem, hogy csupán a kontrasztok mosódtak el, a gép keltette hullámok azonban semmilyen hatást nem fejtettek ki a jelenésre.

Ekkor a démoni látomás közepén egy eddig nem tapasztalt borzalomra lettem figyelmes, aminek láttán felordítottam, és botladozva tapogatózni kezdtem az utcára nyíló ajtó felé, mit sem törődve azzal, miféle nem evilági szörnyűségeket szabadítok ezzel az emberiségre, és miféle kárhozatot vonok vele a fejemre. A halovány, kék és sárga elegyben bácsikám alakja undorító cseppfolyósodásba kezdett, melynek végbementét képtelenség szavakba önteni, és mely során elenyésző arca oly sűrű alakváltozásokon ment át, amihez hasonló csupán egy őrült képzeletében foganhatna meg. Egyszerre tűnt ördögnek és tömegnek, csontkamrának és tarka felvonulásnak. A tétován keveredő sugarak fényében kocsonyás ábrázata tucatnyi... több száznyi... több ezernyi formát öltött magára; vigyorogva hanyatlott a földre, ahogy a test olvadó faggyúként roskadt össze alatta, az ismeretlen, mégis ismerős sokaság groteszk gúnyrajzaként.

Láttam kirajzolódni a Harris dinasztia felnőtt és gyermek, férfi és nőtagjainak, valamint másoknak idős és ifjúkori, durva és kifinomult, ismerős és idegen vonásait. Egy pillanatra felvillant a szegény Rhoby Harrisról készült miniatúra elfajzott utánzata, melynek eredetijét az Iparművészeti Iskola Múzeumában láttam egykor, egy másik alkalommal pedig mintha Mercy Dexter girhes képe tűnt volna fel, melynek mása Carrington Harris házának falán függött. Felfoghatatlanul rémisztő volt az egész; a vége felé, mikor szolgai és kisgyermeki ábrázatok különös elegye vibrált közvetlenül a gombás padló fölött, ahol a zöldes kocsonya szétfolyt, úgy tűnt, mintha a váltakozó vonások egymással küzdöttek volna, és bácsikám jóságos ábrázatát igyekeztek volna magukra ölteni. Szeretném azt hinni, hogy abban a pillanatban még létezett, és megpróbált búcsút mondani nekem. Talán kiszáradt torkomból én is istenhozzádot hörögtem hozzá, ahogy kirontottam az utcára; vékony kocsonyacsíkot húztam magam után, mikor kiléptem az esőáztatta járdára.

Ami ez után következett, homályos és iszonyatos. Senki sem tartózkodott a csuromvizes utcán, és a világon senkinek sem mertem elmesélni a történteket. Céltalanul délnek indultam, el a College Hill és az Athenaeum mellett, végig a Hopkins Streeten, majd átkeveredtem a hídon az üzleti negyedbe, ahol a magas épületek látszólag úgy vigyáztak rám, ahogy a modern anyagok óvnak minket az ősrégi, ártalmas csodáktól. Aztán a szürke hajnal nyirkosan kibomlott a keleti égbolton, s beteg fényében kirajzolódtak az ősöreg domb és az ódon templomtornyok körvonalai, hogy visszahívjanak a helyre, ahol bevégzetlenül hagytam szörnyűséges feladatom. És végül elindultam; csatakosan, fedetlen fővel, kábultan bandukoltam a derengő pirkadatban, hogy ismét belépjek a tárva hagyott Benefit Street-i bejáraton, mely még mindig kísértetiesen csapkodott a korán kelő háztulajdonosok szeme láttára, akikhez szólni sem mertem.

A kocsonyának nyoma sem maradt, a penészes padló ugyanis magába itta a matériát. A kandalló elől pedig eltűnt a hatalmas, összegörnyedt salétromfigura. Végignéztem a kempingágyon, a székeken, a rombolóeszközökön, hátrahagyott kalapomon és bácsikám elsárgult szalmakalapján. Letaglózott a kábulat, és alig tudtam eldönteni, mi volt álom, és mi volt valóság. Aztán lassanként eszméletre tértem, és megértettem, hogy minden álmon túlmutató szörnyűségnek voltam szemtanúja. Leroskadtam egy székbe és amennyire józanságom engedte, igyekeztem felidézni a történteket, és rájönni, miként vethetnék véget a borzalomnak, ha mindez valóban megtörtént. Sem anyaginak nem tűnt, sem éterinek, sem bármi olyasminek, amit halandó elme elképzelni képes. Mi más lehetett tehát, ha nem egyfajta képtelen kipárolgás; sírkertekre telepedő vámpíri pára, amilyenről az exeteri parasztok regélnek. Úgy véltem, ez a titok nyitja, és ismét a kandalló előtti térségre vetettem tekintetem, ahol a penész és a salétrom furcsa alakzatokba rendeződött. Tíz perc múltán már tudtam, mit fogok tenni, és kalapomat véve hazaindultam, ahol fürdőt vettem, megreggeliztem, és távbeszélőn csákányt, ásót, katonai gázálarcot és hat ballon vitriolt rendeltem másnap reggelre a Benefit Street-i elkerült ház pincéjének ajtaja elé. Ezután aludni próbáltam; ám mivel nem jött álom a szememre, olvasással és ostoba versikék írásával múlattam az időt, és igyekeztem javítani levert hangulatomon.

Másnap délelőtt 11 órakor belefogtam az ásásba. Sütött a nap, aminek örültem. Még mindig magam voltam, hiszen bármennyire is rettegtem az ismeretlen borzalomtól, még inkább féltem volna bárkinek elmondani. Később puszta kényszerből osztottam meg a titkot Harrisszel, és mivel sok furcsa történetet hallott már az öregektől, elképzelhetőnek tartottam, hogy hinni fog nekem. Mikor kifordítottam a kandalló előtti bűzös, fekete földet, és ásóm nyomán sárga színű, nyálkás váladék kezdett szivárogni a széthasított fehér gombákból, reszketve gondoltam bele, hogy mire lelhetek. A föld belsejének némely titkát jobb, ha nem ismerik meg az emberek, és ez is ezek közé tartozhatott.

Kezem láthatóan remegett, de tovább ástam; kis idő elteltével már a magam kimélyesztette üregben álltam. Ahogy egyre mélyült a verem, mely nagyjából hatszor hat lábnyi lehetett, a dögletes bűz egyre erősödött; és immár minden kétséget kizáróan éreztem, hogy hamarosan beleütközöm a pokoli valamibe, melynek kigőzölgései másfélszáz éven át rontást hoztak a házra. Azon tűnődtem, vajon hogy nézhet ki – milyen szubsztanciájú, milyen alakú lehet, és a több évtizednyi vérszívás után mekkorává fejlődhetett. Végül kimásztam a gödörből, félrehánytam a felhalmozott földet, majd a lyuk két hozzám közelebb eső szélére rendeztem a vitriolos ballonokat, hogy szükség esetén gyors egymásutánban az üregbe üríthessem a tartalmukat. Ezután a két átellenes oldalon folytattam az ásást; most már lassabban dolgoztam, és az egyre erősödő bűz miatt a gázálarcot is felvettem. Kis híján inamba szállt a bátorság, ahogy egyre közelebb kerültem a verem alján szunnyadó névtelen borzalomhoz.

Ásóm hirtelen valami földnél puhábba hatolt bele. Összerezzentem, és önkéntelenül ki akartam mászni a gödörből, mely immár a nyakamig ért. Aztán összeszedtem magam, és tovább kaparásztam az elemlámpám fényében. A felület, amiről lehánytam a földet, nyálkásnak és üvegesnek tűnt – mint a félig megrohadt, összeállt zselé –, és látszatra áttetszőnek hatott. Még több földet kapartam le róla, és láttam, hogy határozott alakkal rendelkezik. Az anyag egy hasadás mentén visszahajlott. A szemem elé tárulkozó hatalmas darab közelítőleg hengeresnek tűnt; mint egy összecsuklott, gigantikus, kékesfehér kályhacső, mely legszélesebb részén nagyjából kétlábnyi átmérőjű volt. Még tovább ástam, aztán hirtelen kiugrottam a gödörből, el attól a mocskos förmedvénytől: pánikszerűen lecsavartam a súlyos ballonok tetejét, és megdöntöttem őket, hogy maró tartalmukat egymás után a mély csontkamrába zúdítsam, egyenesen a vérfagyasztó szörnyűségre, melynek gigászi könyökét láttam magam előtt.

Soha nem felejtem el a sűrű, zöldessárga ködgomolyt, mely háborogva tört elő a veremből, ahogy a sav leözönlött. A dombon lakók még ma is emlegetik a sárga napot, mikor rémes és penetráns gázok törtek fel a Providence-folyóba ömlesztett gyári hulladékból, ám én tudom, mekkorát tévednek a keletkezés helyét illetően. Azt az iszonyatos robajt is emlegetik, ami valamelyik eldugult föld alatti főnyomócsőből vagy gázvezetékből származhatott – ám ismételten kiigazíthatnám őket, ha merném. Elmondhatatlanul megrázott az eset, és még ma sem tudom, hogyan sikerült életben maradnom. A negyedik ballon kiürítése után elájultam, mivel a gázálarc szűrője kezdte felmondani a szolgálatot; de mikor eszméletre tértem, láttam, hogy a gödörből nem árad fölfelé semmilyen pára.

A két megmaradt ballon tartalmát különösebb eredmény nélkül öntöttem ki, és némi idő elteltével úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy biztonsággal visszalapátolhatom a földet a gödörbe. Mire végeztem, beesteledett, ám a borzalom eltávozott a helyről. A doh kevésbé bűzlött, az idegenszerű gombák pedig ártalmatlan szürke porrá aszódtak, amit hamuként sodort magával a talaj fölött a léghuzat. A föld egyik legsötétebb borzalma örökre elpusztult; és ha létezik pokol, akkor egy istentelen förtelem démoni lelke végre megtért oda. És ahogy ledöngöltem az utolsó ásónyi penészes földet, arcomon végiggördült az első azon tengernyi könnycsepp közül, amikkel szeretett bácsikám emlékének adóztam.

A következő év tavaszán nem nőtt több halvány fű és furcsa gyom az elkerült ház függőkertjében, Carrington Harrisnek pedig nem sokkal azután sikerült bérlőt találnia. A ház még mindig kísérteties, különössége azonban lenyűgöz engem, és megkönnyebbülésembe furcsa sajnálkozás vegyül majd, ha egyszer lebontják, hogy helyet biztosítsanak valami cicomás boltnak vagy útszéli bérháznak. A kert terméketlen fáin apró, édes almák kezdtek teremni, tavaly pedig a göcsörtös ágak között fészket raktak az első madarak.

Galamb Zoltán fordítása