Alig fejeztem be egyetemi tanulmányaimat, úgy alakult, hogy egy angol barátommal Párizsba mentünk. Mindketten fiatalok voltunk, és meglehetősen viharos életmódot folytattunk.

Egy este azt mondtam barátomnak:

— Menjünk el valahová, ahol igazi hazárdjátékot láthatunk, nem olyat, amit csak annak kendőznek. Hagyjuk most a divatos Frascatit, és keressünk egy lebujt, ahová rongyos kabátban is beengedik az embert.

— Jól van — felelte ő —‚ még a Palais Royaltól se kell messzire menni, hogy az áhított társaságot megtaláld. Itt állunk előtte; szakasztott olyan alvilági hely, amilyenre vágyol.

Beléptünk a házba, fölmentünk az emeletre, kalapunkat és sétapálcánkat odaadtuk az ajtónállónak, és bebocsátást nyertünk a nagy játékterembe. Azért jöttünk, hogy züllött alakokat lássunk, ám az itt összegyűlt társaság annál is rosszabb volt, a terem csendje pedig egyenesen iszonyatos. A sovány, elnyúzott, hosszú hajú fiatalember, aki besüppedt szemeivel vadul meredt a fölcsapott kártyalapokra hallgatott; a petyhüdt, puffadt képű, pattanásos játékos, aki kitartóan karcolgatta kis kartonlapján, hogy hányszor nyert a fekete, hányszor a piros — hallgatott; a keselyűtekintetű, ócska felöltőjű, mocskos, ráncos öregember, aki már az utolsó souját is elvesztette, és nem tudott tovább játszani, még mindig kétségbeesetten Figyelt — de hallgatott, Még a krupié hangját is mintha eltompította, megvastagította volna a szoba levegője, Mulatni mentem oda, de csakhamar rájöttem, hogy az orvul rám törő levertség elől valami izgalomhoz kelt menekülnöm.

Az elérhető legközelebbi izgalmat választottam: az asztalhoz mentem, és játszani kezdtem. Szerencsétlenségemre — amint az eseményekből hamarosan kiderül nyertem, elképesztően nyertem; hihetetlenül nyertem — olyan arányokban nyertem, hogy a bennfentes játékosok mind körém tömörültek; mohó, megbabonázott tekintettel meredtek a tétemre, és azt sugdosták egymás fülébe, hogy az ismeretlen angol felrobbantja a bankot.

Vörös és feketét játszottunk. Bár Európa minden nagyvárosában játszottam már, a szó igazi értelmében sohasem voltam vérbeli játékos. Csak céltalan szórakozásból játszottam. Sohasem vetemedtem arra, hogy többet veszítsek, mint amennyit megengedhetek magamnak, vagy, hogy többet nyerjek, mint amennyit zsebre tudok vágni anélkül, hogy jószerencsém kizökkentsen egyensúlyomból.

Most azonban egészen más volt a helyzet — életemben először éreztem, mi az igazi játékszenvedély. Sikerem kezdetben megdöbbentett, majd megrészegített. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, csak akkor vesztettem, amikor mérlegelni próbáltam a lehetőségeket, és előzetes számítás alapján játszottam. Ha a szerencsére bíztam magam, és minden megfontolás nélkül, találomra helyeztem el a tétemet, biztosan nyertem, bár köztudomású, hogy az esélyek mindig a bank javára szólnak.

Olykor emeltem a tétet, s így is egyre nyertem. A teremben tetőfokára hágott az izgalom. Fojtott átkozódás törte meg a csöndet, valahányszor elém tolták az aranyat, s végül még a rendíthetetlen nyugalmú krupié is dühében földhöz vágta a pénzgerebenjét, úgy megdöbbentette szerencsém. A jelenlevők közül egyetlen ember őrizte meg az önuralmát, a barátom. Odajött hozzám, s angolul a fülembe súgta, hogy távozzam; érjem be azzal, amit eddig nyertem. Többször is figyelmeztetett, kérve kért, és csak akkor hagyott faképnél, amikor oly módon utasítottam el tanácsát (hiszen nyilvánvalóan teljesen megrészegített a szerencsejáték), amely lehetetlenné tette, hogy aznap este még szóljon hozzám.

Nem sokkal azután, hogy elment, egy rekedtes hang kiáltott a hátam mögül:

— Engedelmével, drága uram! Hadd tegyem vissza a helyére ezt az elhullajtott két Napóleont. Ragyogó szerencséje van, uram! Mint kiszolgált veterán, katonai becsületszavamra mondom, hogy e téren szerzett hosszú tapasztalatom során az önéhez fogható szerencsével még soha, de soha nem találkoztam!

— Folytassa, uram. Ezermilliom kartács! Folytassa bátran, és robbantsa fel a bankot!

Hátrafordulva egy magas férfit pillantottam meg, sujtásos, paszományos köpönyegben, aki tolakodó nyájassággal mosolygott és bólogatott felém. Beszámítható állapotban nyilván rögtön gyanúsnak találom ezt az állítólagos veteránt. Vérben úszó szeme kidülledt, bajsza mocskos volt, orra törött, s a keze koszosabb, mint amilyet — akár Franciaországban is — valaha láttam. A pillanat vakmerő diadalában azonban barátom volt mindenki, aki játékra buzdított. Az öreg burnóttal kínált, és én elfogadtam; a hátát veregettem, és megesküdtem, hogy ő Napóleon seregének legdicsőbb maradványa, mellyel valaha is találkoztam.

— Folytassa csak — kiáltott katona barátom, elragadtatottan pattintgatva az ujjával. — Folytassa csak, és nyerjen! Robbantsa fel a bankot! Ezer mennykő! Derék angol barátom, robbantsa fel a bankot!

S én folytattam — folytattam olyan iramban, hogy negyedóra múlva a krupié bejelentette:

— Uraim! Mára felfüggesztjük a bankot.

A „bank” egész arany- és bankjegykészlete egy kupacban hevert előttem.

— Jól kösse be a pénzét a zsebkendőjébe, nagyra becsült uram — szólt a vén katona, amint kezemet a rakás aranyba merítettem. — Kösse be úgy, ahogy mi a maradék vacsoránkat szoktuk bepakolni a hadseregben; mert hiszen ez a nyereség minden létező nadrágzsebet túlságosan kitömne. No látja, így! söpörje be bankjegyestül az egészet! Az áldóját! Micsoda szerencse! No most, uram, két szoros dupla csomó mindkét irányban, becses engedelmével, s a pénz biztonságban van. Fogja meg! Fogja meg, szerencsés uram! Kemény és gömbölyű,mint az ágyúgolyó. No hisz, ha csak ilyen ágyúgolyókat küldtek volna ránk Austerlitznél! A szentségit! Ha csupa ilyet küldtek volna! És most én, mint kiszolgált gránátos, mit tehetek? Semmi mást, mint hogy meginvitáljam nagyra becsült angol barátomat egy üveg pezsgőre, mielőtt elbúcsúznánk.

— Pompás! Pezsgőt, hát hogyne!

— Éljen az angol úr! Még egy pohárral! De hiszen az üveg üres! Sebaj! Vive le vin! Én, a vén katona, rendelek még eggyel, s hozzá negyedkiló bonbont!

— Nem, nem, öreg harcos: az előző a maga üvege volt, ez meg az enyém. Egészségére! A francia hadseregre! A nagy Napóleonra s az egybegyűlt társaságra!

Mire a második pezsgősüveg is kiürült, úgy éreztem, folyékony tüzet nyeltem — még az agyam is lángolt.

— Francia had vén harcosa! — kiáltottam bolond jókedvemben. — Lángban égek! Oltsuk el a tüzet egy harmadik üveggel!

A veterán hadfi törött orrához nyomta piszkos mutatóujját, és ünnepélyesen jelentette ki:

— Kávét! Drága uram, hallgasson egy öreg katona tanácsára. A kávé lecsillapítja felajzott lelkét, mielőtt hazamenne. Ennyi pénzzel szent kötelessége önmaga iránt, hogy megőrizze józan eszét. Sokan, akik itt voltak ma este, tudják, hogy ön hatalmas összeget nyert; ezek az urak minden tekintetben kiváló férfiak, de ők is halandók, drága uram, és mindenkinek vannak tiszteletre méltó gyengéi!

Alighogy a vén harcos befejezte, már hozták is két csészében az előre kitöltött kávét. Figyelmes barátom meghajolt, és felém nyújtotta az egyik csészét. A szomjúságtól tikkadtan egy kortyra fölhajtottam. Szinte rögtön utána szédülés fogott el, részegebbnek éreztem magam, mint valaha. Felemelkedtem a székből, az asztalba kapaszkodtam, hogy el ne veszítsem egyensúlyomat, és kinyögtem, hogy rosszul érzem magam — olyan rosszul, hogy fogalmam sincs, hogyan jutok haza.

— Drága barátom — felelt a veterán —‚ őrültség lenne hazamennie ilyen állapotban; biztos, hogy elveszítené a pénzét; könnyűszerrel kirabolnák és meggyilkolnák. Én itt fogok aludni; aludjék itt maga is — nagyszerűek itt az ágyak; vegyen igénybe egyet, aludja ki a bor hatását, s holnap vigye haza biztonságban a nyereségét — majd holnap, fényes napvilágnál.

Mindössze két gondolatom maradt az egyik, hogy nem hagyhatom el a teli zsebkendő pénzt; a másik, hogy azonnal ágyba kell kerülnöm, és jól kialudnom magamat. Elfogadtam hát az ágyra vonatkozó javaslatot. A krupié nyomában valami folyosóféléken mentünk végig, majd néhány lépcsőn fel a számomra kijelölt hálószobába. Az öreg harcos barátságosan kezet rázott velem; meghívott másnap reggelire, azután elment, nyomában a krupiéval.

A mosdóállványhoz futottam; néhányat kortyoltam a kancsóból, a többi vizet a mosdótálba öntöttem, és belemártottam az arcomat. Aztán leültem egy székre, s megpróbáltam összeszedni magam. Perceken belül jobban lettem. A játékszoba bűzös légköre után a szoba hűvössége jót tett a tüdőmnek; éppilyen frissítőleg hatott a szememre, hogy a „szalon” lobogó gázlángjait felváltotta a hálószoba szelíden pislogó gyertyafénye; mindez remekül fokozta a hideg víz józanító hatását. Már nem szédültem, s lassan ismét gondolkodó lénynek éreztem magamat. Első gondolatom az volt, hogy veszélyes dolog kártyabarlangban aludni, a második, hogy még nagyobb kockázattal járna, ha megpróbálnék kijutni zárás után a házból, és ennyi pénzzel egyedül igyekeznék haza a párizsi utcákon éjnek idején. Utazásaim során aludtam ennél rosszabb helyeken is, így hát elhatároztam, hogy magamra zárom az ajtót, s megvárom a reggelt.

Következésképpen benéztem az ágy alá és a szekrénybe; ellenőriztem, jól zár-e az ablak; majd abban a tudatban, hogy minden lehetséges óvintézkedést megtettem, levetettem a felsőruhámat, a kandalló fahamujába állítottam a pislákoló gyertyát, s bebújtam az ágyba, párnám alá dugva a pénzzel tömött zsebkendőt.

Hamarosan rájöttem: nemcsak hogy képtelen vagyok elaludni, de még a szememet sem tudom lehunyni. Teljesen éber voltam, s érzékeim szinte természetfölötti élességgel működtek, Felkönyököltem és körülnéztem a szobában, amelyet megvilágított az ablakon beömlő szelíd holdfény, hogy megállapítsam, van-e benne valami jól kivehető kép vagy más szobadísz. Mialatt tekintetem faltól falig vándorolt, Le Maistre bájos kis könyve, a Voyage aurour de ma chambe* jutott az eszembe. Elhatároztam, hogy utánozom a francia írót, s azzal űzöm el az ébrenlét unalmát, hogy gondolatban leltárba veszek minden egyes bútordarabot, s eredetükig visszanyúlva követem asszociációk szövevényét, melyeket még egy szék, egy asztal, egy mosdóállvány is képes kiváltani.

Ideges, zaklatott lelkiállapotomban úgy találtam, hogy könnyebb a számbavétel, mint az elmélkedés, s ezért hamarosan fel is adtam a reményt, hogy gondolatban követhetem Le Maistre képzeletgazdag nyomdokát illetve, hogy egyáltalán gondolkodni próbáljak.

Nem is tettem hát egyebet, mint hogy szemügyre vettem a szoba berendezését.

Ott volt először is az ágy, amelyen feküdtem négyoszlopos ágy, szabályszerűen, virágos kretonnal bevont mennyezettel, körös-körül szabályszerű rojtos drapériával, szabályszerű, egészségtelen, fojtogató függönyökkel, melyeket emlékezetem szerint gépiesen félrehúztam a tartóoszlopok mellé, mikor a szobába léptem. Aztán ott volt a márványlapú mosdóállvány, melyről a nagy sietségemben kilöttyentett víz még most is lassan-lassan csöpögött a téglapadlóra. Volt még két kis szék, rajtuk hevert kabátom, mellényem és nadrágom. Aztán volt még egy piszkosfehér gyapotszövettel bevont nagy karosszék, támlájára vetve nyakkendőm és inggallérom. Aztán egy komód, melynek két rézfogantyúja hiányzott, a tetején pedig ízléstelen, csorba porcelán tintatartó díszelgett. Aztán egy öltözőasztal ki tükörrel és egy nagy tűpárnával. Aztán az ablak, a szokatlanul széles ablak. Aztán egy régi, megsötétedett kép, melyet gyengén világított meg a pislákoló gyertyaláng. Magas spanyol kalapos férfit ábrázolt, a kalapot tollbokréta koronázta. A sötét külsejű, cserzett képű, vészjósló alak fölfelé nézett — meglehet, hogy a magas akasztófára, amire éppen fel akarták húzni. Egy bizonyos: úgy néztem, bőségesen rászolgált.

A kép valahogy arra késztetett, hogy én is fölnézzek az ágy mennyezetére. Komor volt és érdektelen, úgyhogy visszatértem a képhez. Megszámoltam a férfi kalapján plasztikusan kidomborodó tollakat: három fehér, két zöld. Néztem a kúp alakú kalapot. Ezt a divatot kedvelte állítólag Guy Fawkes. Törtem a fejem, mi a csodára nézhet úgy fölfelé. Csakis egy magas bitófa lehet, és ezt az alakot nyomban felakasztják. Vajon az ítéletvégrehajtóé lesz-e majd a kúpos tetejű bokrétás föveg? Újra megszámoltam a tollakat — három fehér és két zöld.

A lélekemelő szellemi tevékenység közepette gondolataim észrevétlenül elkalandoztak. Régi emlékek kerítettek hatalmukba; aztán hirtelen elszakadt az emlékezés cérnaszála, Figyelmem az eddiginél élénkebben tért vissza a környező tárgyakra, és azon kaptam magam, hogy merően a képet bámulom.

De mit is?

Jóságos Isten! Az ember a szemöldökéig behúzta a kalapját! Nem — az egész kalap eltűnt! Hová lett a kúpos teteje? Hová a tollak — három fehér, két zöld? Ott ugyan nincs egy sem! Miféle sötét tárgy takarta el a kalapot és a tollakat, a homlokát, a szemeit és árnyékot vető kezét?

Elmozdult az ágy?

Hanyatt feküdtem, és felnéztem. Megőrültem? Részeg vagyok? Álmodom? Megint szédülök? Vagy valóban ereszkedik lefelé az ágy mennyezete? Lassan, egyenletesen, hangtalanul, rettenetesen, széltében-hosszában, egyenesen rám, ahogy fekszem alatta?

Halálos, bénító dermedtség fogott el. Megfordítottam fejemet a párnán, hogy a képen levő férfin ellenőrizzem, valóban mozog-e az ágy tetőzete.

Elég volt egy pillantás, hogy meggyőzzön. A fölöttem függő dohos fekete kárpit már csak egy hüvelyknyire volt a férfi derekától. Lélegzet-visszafojtva figyeltem. Lassan nagyon lassan eltűnt az alak, majd alatta a keret is, ahogy a kárpit süllyedt lefelé.

Alkatom szerint igazán nem vagyok gyáva. Nemegyszer forogtam már életveszélyben, de önuralmamat soha egy percre sem veszítettem el; most azonban, amikor meggyőződtem róla, hogy valóban mozog az ágy mennyezete, és lassan, de biztosan süllyed egyenesen rám, reszketve, tehetetlenül, páni rémületben lapultam a rémítő, gyilkos gépezet alatt, amely egyre közelebb és közelebb jött, hogy fektemben megfojtson.

Mozdulatlanul, némán, lélegzet-visszafojtva feküdtem. A gyertya csonkig égett és kialudt; de a holdfény még megvilágította a szobát. A mennyezet hangtalanul, megállás nélkül jött lejjebb és lejjebb, s a páni félelem mind szorosabban szögezett a matrachoz, amelyen feküdtem — a mennyezet meg csak süllyedt lefelé, míg csak a kárpit dohszaga meg nem csapta az orromat.

Az önfenntartás ösztöne ebben a végső pillanatban felrázott önkívületemből, és megmozdultam. Már csak annyi helyem maradt, hogy oldalvást leguruljak az ágyról. Amint zajtalanul a földre csúsztam, a gyilkos mennyezet széle megérintette a vállamat.

Zajtalanul, hideg verejtékkel a homlokomon tüstént feltérdeltem, s figyeltem a baldachint. Teljesen megigézett!

Az meg csak egyre süllyedt — az egész körülrojtozott baldachin jött le, le, egészen le; olyan szorosan le, hogy a végén már annyi hely sem maradt, hogy az ujjamat a matrac és a tetőzet közé préselhessem. Végigtapogattam az oldalát, felfedeztem, hogy ami lentről egy közönséges négyoszlopos ágy könnyű mennyezetének látszott, az a valóságban széles, vastag matrac volt, melynek tömegét a selyemkárpit és a rojtozat rejtette el. Felnéztem, és megpillantottam a csupaszon meredező oszlopokat. Az ágyfedél közepéből hatalmas facsavar emelkedett ki; valószínűleg ennek segítségével ereszkedett le a szerkezet a mennyezetbe vágott nyíláson keresztül úgy, ahogy a közönséges prést engedik rá a lelapítandó anyagra. A készülék tökéletesen zajtalanul működött. Egy reccsenés sem hallatszott, mialatt lefelé ereszkedett. S ahogy ott mozdulatlanul figyeltem, még alig kaptam lélegzetet, de lassan már visszanyertem gondolkodóképességemet, s hirtelen teljes borzalmasságában felismertem az ellenem tervezett gyilkos merényletet.

A kávémba kábítószert kevertek — de szerencsére túl sokat. A megfulladástól épp a túladagolt kábítószer mentett meg. Hogy dühöngtem és gyötrődtem a lázroham miatt — amely azáltal, hogy ébren tartott, megmentette az életemet! Milyen meggondolatlanul bíztam rá magam a két gazemberre, akik ebbe a szobába vezettek, mert elhatározták, hogy a pénzemért eltesznek láb alól, s méghozzá álmomban, a legszörnyűbb és legbiztosabb gépezettel, amellyel ember feltűnés nélkül megsemmisíthető! Vajon hány ember, aki nyert, mint én, alhatott — mint ahogy én is szándékoztam — ebben az ágyban, hogy aztán többé sose lássák, vagy halljanak felőle?

Nemsokára minden gondolatomat megakasztotta a gyilkos baldachin, amely ismét megmozdult. Miután — már amennyire meg tudtam ítélni — vagy tíz percig volt az ágyon, újra megindult, ezúttal fölfelé. A gazfickók, akik felülről mozgatták, nyilvánvalóan azt hitték, hogy elérték céljukat. Lassan és hangtalanul, úgy, ahogyan leereszkedett, a rettenetes baldachin helyére emelkedett. Mikor elérte a négy oszlop felső végét, elérte a mennyezetet is. Nyílásnak, csavarnak nyoma sem látszott, az ágy újra közönséges ágy, a baldachin közönséges baldachin lett.

Végre meg tudtam mozdulni, felkapaszkodtam térdelő helyzetemből, magamra vettem ruháimat, s a menekülés lehetőségeit kezdtem mérlegelni. Ha csak a legkisebb zörejjel is elárulom, hogy nem sikerült megfojtaniuk, biztos, hogy meggyilkolnak. Lehet, hogy máris zajt csaptam? Feszülten figyeltem, s néztem az ajtó felé.

Nem! Semmi nesz, a folyosó felől sem óvatos, sem nehéz léptek nem közeledtek. A fölöttem levő szobában teljes csend. A bezárt és elreteszelt ajtó elé korábban még egy öreg fiókos szekrényt is toltam. Lehetetlen volt, hogy ezt onnan zaj nélkül elmozdítsam; a vér is meghűlt bennem arra a gondolatra, vajon mi lehet benne. Különben is őrültség volna arra gondolni, hogy az éjszakára lezárt házon keresztül kijuthatok. Egyetlen lehetőségem maradt — az ablak. Lábujjhegyen odalopakodtam.

Hálószobám az első emeleten volt, alatta félemelet, s egy mellékutcára nézett. Felemeltem a kezemet, hogy kinyissam az ablakot, annak tudatában, hogy ezen áll vagy bukik a megmenekülésem, mert a Gyilkosság Házában éberen őrködnek. Ha az ablakkeret megreccsen, ha a sarokvas csikordul — végem! Becslésem szerint legalább öt percbe telhetett, de nekem öt órának tűnt, amíg kinyitottam az ablakot. Sikerült zajtalanul, egy betörő ügyességével kinyitnom, aztán kinéztem az utcára. Ha innen leugrom, szinte biztos a pusztulás. Ezután a ház oldalait vettem szemügyre. A bal oldalon vastag vízelvezető csatorna húzódott lefelé, egész közel az ablak külső pereméhez.

A menekülésnek ez a módja egyesek számára talán nehéznek tűnhetett volna, de bennem egy pillanatra sem ötlött fel a veszély lehetősége arra a gondolatra, hogy lecsússzam a csövön.

Egyik lábamat már átvetettem a párkányon, mikor eszembe jutott a pénzzel tömött zsebkendő a párnám alatt. Megengedhettem volna magamnak, hogy otthagyom, de elhatároztam, hogy a kártyabarlang gonosztevői sem az áldozatból, sem a zsákmányból nem esznek. Ezért aztán visszamentem az ágyhoz, és a nyakkendőmmel a hátamra kötöttem a súlyos zsebkendőt.

Éppen amikor végre szorosan, de kényelmesen rögzítettem a batyumat, mintha lélegzést hallottam volna az ajtó előtt. Dermesztő rémület cikázott át rajtam, miközben hallgatóztam. De mégsem! A folyosón halálos csend, csak a szobába beáradó csendes éjszakai szellő susogott. A következő pillanatban az ablakpárkányon voltam, s máris erősen megkapaszkodtam a vízelvezető csatornában.

Könnyedén és zajtalanul ahogy terveztem — leereszkedtem az utcára, s azonnal teljes sebességgel a közvetlen közelben levő rendőrprefektúrára rohantam. Az alprefektust és néhány beosztottját ébren találtam. De mikor lélegzet után kapkodva és tört franciasággal belekezdtem történetembe, éreztem, hogy az alprefektus holmi kirabolt részeg angolnak néz. Csakhamar megváltoztatta azonban a véleményét, s még mielőtt az elbeszélés végére értem volna, az előtte heverő iratokat egy fiókba söpörte, feltette a kalapját, nekem is átnyújtott egyet (mert födetlen fővel voltam), maga mellé parancsolt néhány rendőrt, elrendelte, hagy szereljék fel magukat mindenféle szerszámmal, amivel ajtókat lehet betörni, és téglapadozatot felszedni. Engem a lehető legbarátságosabban karon fogott, s kivezetett az épületből.

Amint odaértünk, őrszemekkel vetette körül a házat, az ajtón pedig rettentő dörömbölés kezdődött, mire az egyik ablakban kigyúlt a fény. Nekem azt tanácsolták, hogy rejtőzzem a rendőrök mögé — újabb dörömbölés következett, s erélyes felszólítás:

— Kinyitni, a törvény nevében!

E félelmetes parancsra egy láthatatlan kéz zárakat, reteszeket nyitott meg, s a következő pillanatban az alprefektus mára folyosón állt egy hiányos öltözékű, kísértetiesen sápadt pincérrel szemben.

— Látni akarjuk az angol urat, aki ebben a házban alszik.

— Már órákkal ezelőtt elment.

— Nem igaz. A barátja ment el; ő itt maradt. Vezessen a hálószobájába.

— Esküszöm, alprefektus úr, hogy nincs itt! Ő már…

— Én meg esküszöm önnek, pincér úr, hogy itt van. Itt aludt, de az ágyat nem találta elég kényelmesnek, s ezért hozzánk jött panaszra... itt van az embereim között... én pedig szeretnék egy-két bolhát megkeresni annak az ágynak az állványában… — Renaudin szólt oda egyik emberének, s a pincérre mutatott — , csípd nyakon ezt az alakot, és kösd hátra a kezét. S most, uraim, akár fel is mehetünk!

A házban levő nőket és férfiakat mind őrizetbe vették, elsősorban a „veterán hadfit”. Azonosítottam az ágyat, amelyben feküdtem volt, s aztán felmentünk a fölötte levő szobába.

Nem volt ott semmi, ami gyanús lehetett volna. Az alprefektus körülnézett, csendet parancsolt, kettőt dobbántott a padozaton, gyertyát kért, figyelmesen nézegette a helyet, ahol dobbantott, s elrendelte, hogy óvatosan szedjék fel a deszkákat, Ez azonnal meg is történt. Még több fényt hoztak, s megpillantottunk egy mély, gerendázott üreget ennek a szobának a padlója és az alatta levőnek a mennyezete között. Az üregen keresztül vastagon zsírozott vascső húzódott függőleges irányban, a csőben pedig ott volt a csavar, amely a lenti ágymennyezethez kapcsolódott. Frissen olajozott, különlegesen hosszú csavar; filccel bevont emelőkarok; egy nehéz prés teljes felső szerkezete — sátáni leleményességgel erősítették a lenti berendezéshez, amely darabokra szedve a lehető legkisebb helyen elfér — került napvilágra. Némi nehézség árán az alprefektus összeállította az egészet, utasította embereit, hogy hozzák működésbe a szerkezetet, ő maga pedig lejött velem a hálószobába. A gyilkos baldachint leeresztették, de közel sem olyan hangtalanul, mint mikor én ott feküdtem. Mikor megemlítettem ezt az alprefektusnak, válasza egyszerű, de annál jelentősebb volt.

— Az én embereim — mondta — először eresztik le az ágytetőt; azok, akiknek a pénzét ön elnyerte, lényegesen nagyobb gyakorlattal rendelkeznek.

A letartóztatottakat börtönbe szállították, a házat pedig két rendőr őrizetére bíztuk. Az alprefektus, miután irodájában jegyzőkönyvbe vette tanúvallomásomat, velem jött a szállodámba az útlevelemért.

— Gondolja — kérdeztem, miközben átnyújtottam irataimat —‚ hogy már többen megfulladtak abban az ágyban, úgy, ahogy engem próbáltak megfojtani?

— Több tucat megfulladt embert láttam kiterítve a hullaházban — felelt az alprefektus —‚ akiknek a tárcájában levelet találtak, mely szerint a Szajnába ölték magukat, mert mindenüket elvesztették a játékasztalnál. Honnan tudhatnám, hányan fordultak meg ezek közül ugyanabban a kártyabarlanghan, ahol ön volt? Nyertek úgy, ahogyan ön? Feküdtek bele abba az ágyba, amelyikbe ön? Aludtak benne? S fulladtak meg benne? S dobták őket a folyóba, tárcájukban a gyilkosok által írt magyarázó levéllel? Senki sem tudja, hányan voltak, s azt sem, hogy milyen kevesen kerülték el a végzetet, amely elől ön elmenekült.

A történet befejezését hamar elmondom. Ügyemet kivizsgálták; a játékbarlangot pincétől padlásig átkutatták; a foglyokat külön-külön kihallgatták, s a kisebb bűnösök közül ketten vallottak. Megtudtam, hogy a veterán hadfi volt az intézmény főnöke; az igazságszolgáltatás kiderítette, hogy évekkel ezelőtt mint semmirekellő gazembert kiebrudalták a hadseregből; hogy azóta különféle bűncselekményeket követett el; hogy orgazdaságon érték; s hogy a krupié, a másik cinkostárs, meg az asszony, aki a kávét főzte, mind ismerték a mennyezetes ágy titkát. Némi kétség merült fel azt illetően, vajon tudott-e a személyzet a fojtógépezetről; ezek bizonyítékok hiányában csak mint tolvajok és csavargók ítéltettek el. Ami a veterán hadfit és két hű csatlósát illeti, ők gályarabságra vettettek; a nő, aki megmérgezte a kávémat, nem is tudom, hány évi börtönt kapott; a játékház törzsvendégeit „gyanús elemeknek” nyilvánították, s rendőri felügyelet alá helyezték jómagam pedig egy teljes hétig a párizsi társaság arszlánja lettem.

Kalandom mindörökre kigyógyított abból, hogy valaha is vörös és feketével szórakozzam. A kártyalapokkal és pénzkupacokkal borított zöld posztó látványa agyamban azóta mindörökre egy lefelé ereszkedő ágymennyezet képzetéhez társul, amely meg akar fojtani a sötét éjszaka csendjében.

* Utazás a szobám körül