Harbottle bíró úr

Eredeti cím: Mr. Justice Harbottle

0 481

Szerző: Joseph Sheridan Le Fanu • Év: 1872

Előszó

 

Hesselius doktor ennek az ügynek a borítólapjára mindössze annyit írt: „Harman-jelentés”, továbbá röviden utalt saját, „Belső látás, annak feltételei, valamint feltárulásának módozatai” című kiváló tanulmányára.

Az említett tanulmány I. kötetének 317. oldalán a jegyzet, amelyre a fenti utalás történt, a következőképpen hangzik: “Két jelentés áll rendelkezésemre a méltóságos Harbottle bíró úr különös esetével kapcsolatban ; az egyik Mrs. Trimmer, Tunbridge Wells-i lakos tollából (1805 júniusában keltezve), a másik sokkal későbbi kelettel, tekintetes Anthony Harman úr tollából. Az előbbit jóval többre értékelem, mintáz utóbbit, elsősorban aprólékos és részletes voltáért, valamint azért, mert megítélésem szerint jóval körültekintőbben és a tények alaposabb ismeretében íródott; továbbá mert idézi dr. Hedstone leveleit, amelyek hallatlanul értékes anyaggal szolgálnak az eset természetének helyes értelmezéséhez. Ez az eset a belső látás feltárulásának az eddig általam ismerteknél világosabb példáját tartalmazza. Azonkívül, mintegy igazolva ezen excentrikus tünemény törvényszerűségeit, említést tesz az eset kapcsán arról a sűrűn előforduló jelenségről is, amelyet az effajta, az anyag sajátos világába való metafizikai behatolás ragályos természetének nevezhetnék. A szellemhatás ugyanis, mihelyt úrrá lett egy páciensen, egyre fokozza erejét, s ekkor ez az erő több-kevesebb hatékonysággal kisugárzik más személyekre is. így a gyermek belső látása feltárult az anyában, Mrs. Pyneweckben is, a konyhalánynak pedig mind belső látása, mind belső hallása ugyanegy időben tárult fel. Az utójelenségek a II. kötet 17-től 49-ig terjedő fejezeteiben kifejtett törvényszerűségek következményei. Az egyidejűleg aktivizált közös asszociációs centrum meghatározott időtartama egyesít, vagy egyesít, az esettől függően, amint a 37. fejezetből kitűnik. Az időtartam maximuma napokra terjedhet, minimuma esetleg alig haladja meg az egy másodpercet. Ezen elv működése világosan és különlegesen fájdalmas módon mutatkozik meg az elmebaj, az epilepszia, a katalepszia és a mánia bizonyos eseteiben, ha kísérőjelenségként nem mutatkozik is a páciens részéről alkalmatlanság mindennapi tevékenységének folytatására.”

A Harbottle bíró esetével kapcsolatban Mrs. Trimmer, Tunbridge Wells-i lakos beszámolóját, amelyet Hesselius doktor a kettő közül értékesebbnek ítélt, képtelen voltam a doktor iratai között fellelni, íróládájában azonban találtam egy feljegyzést, mely szerint a doktor Mrs. Trimmernek a Harbottle-üggyel kapcsolatos írását kölcsönadta dr. F. Heyne-nek. Ezért levelet írtam e tanult és kitűnő férfiúnak, aki „az értékes kézirat” sorsának bizonytalansága miatti felindulással és sajnálkozással tele válaszleveléhez csatolt egy cédulát, amely cédula, Hesselius doktor keze írásával, az említett Heyne doktort tökéletesen igazolja, amennyiben nyugtázza az irat kézhezvételét, így tehát a jelen gyűjtemény számára egyedül Mr. Hárman beszámolója hozzáférhető. A megboldogult Hesselius doktor az idézett jegyzet egy másik passzusában a következőket mondja: „Ami az ügy egyéb (nem orvosi) vonatkozásait illeti, Mr. Hárman elbeszélése tökéletesen megegyezik Mrs. Trimmer előadásával.” Az üggyel kapcsolatos szorosan tudományos nézetek aligha érdekelnék az átlagolvasót, és lehetséges, hogy én ezen válogatás céljára akkor is Mr. Hárman feljegyzését részesíteném előnyben, ha választhatnék a két irat közül. Mr. Hárman feljegyzését az alábbiakban teljes egészében közlöm.

 

A bíró háza

 

Harminc évvel ezelőtt történt, hogy egy idősebb férfi, akinek egy ingatlanom jövedelméből negyedévenként szerény járadékot fizettem, felkeresett esedékes járandósága ügyében. Valaha jobb napokat látott, kiaszott arcú, csendes, szomorú ember volt, de előkelő magatartását mindvégig megőrizte. Alkalmasabb alanyt egy kísértethistória előadására keresve sem találhattam volna.

Szemmel láthatóan nehezen szánta rá magát, hogy megnyilatkozzék, de mint elmondotta, úgy érezte, akkor jár el helyesen, ha megmagyarázza – amit én észre sem vettem volna –, miért jön két nappal korábban, holott azelőtt az esedékesség napját követő hetet mindig pontosan kivárta. Sietségét kellően meg is okolta, miszerint szállást kíván cserélni, s ezért, érthetően, valamivel a szokásos időpontnál korábban kénytelen lakbérét kifizetni.

A Westminster negyed egyik sötét kis utcájában lakott, egy tágas, öreg házban, amely jól tartotta a meleget, mert falait végig faburkolat borította, s amúgy is csekély számú ablakait széles keretekkel apró táblákra osztották.

A ház, az ablakokban elhelyezett cédulák tanúsága szerint, eladó volt vagy bérbe adó. De úgy tűnt, senki sem veszi a fáradságot, hogy megnézze.

A házvezetőnő sovány, roppant hallgatag matróna volt; kopott fekete selyemruhát viselt, s nagy, merev, rémült szemével úgy figyelte az ember arcát, mintha le akarná róla olvasni, mit lát, míg a sötét szobákon és folyosókon végigvezeti. Az asszonyságnak egyetlen „mindenes lány” volt a keze alatt. Szegény barátom annak idején azért költözött ebbe a házba, mert roppant alacsony bért kértek tőle. Ő volt az egyetlen bérlő, s a közel egy éven át a legcsekélyebb rendellenességet sem tapasztalta. Két szobát bérelt: egy nappalit és egy hálószobát; ez utóbbiból kamra nyílott, ott tartotta, bezárt ajtó mögött, könyveit és iratait. Egy este, miután a lakás bejárati ajtaját is bezárta, lefeküdt aludni. De mivel nem jött álom a szemére, gyertyát gyújtott, és olvasott egy kicsit; mikor letette maga mellé a könyvet, hallotta, hogy a lépcső tetején álló öreg óra egyet üt. Alig hangzott el az óra ütése, legnagyobb rémületére azt látta, hogy lopva nyílik a kamra ajtaja, amelyet ő, legjobb emlékezete szerint bezárt, s az ajtón egy vékonydongájú, ijesztően rossz arcú férfi lép a szobába; kora ötven körül lehetett, és olyan ódivatú gyászruhát viselt, amilyenek Hogarth képein láthatók. Mögötte egy korosabb, zömök férfi lépdelt, akinek hullaszerűen merev arcáról lerítt érzéki és gonosz jelleme.

Az öreg virágos, selyem házikabátot, fodros kézelőt viselt, ujján aranygyűrűt, s a fején olyan bársonysipkát, amilyet a parókadivat korában házi öltözethez hordtak az urak.

A förtelmes öreg gyűrűs, fodros kézelős kezében kötéltekercset cipelt. A két alak, miközben átlósan átkelt a szobán – a kamraajtótól a szoba túlsó vége felé, az ablak mellett balra nyíló hallajtóhoz –, elhaladt barátom ágya végénél, majd jobb kéz felől az ágy feje mellett.

Barátom meg sem kísérelte leírni, mit érzett, mikor a két alak ott ment el mellette. Mindössze annyit mondott, hogy nemcsak soha többé nem alszik abban a szobában, de a világon semmiféle hatalom nem kényszerítheti, hogy akár csak nappal is még egyszer oda belépjen. Reggel mindkét ajtót, a kamráét is meg a haliba nyílót is zárva találta, úgy, amint lefekvés előtt hagyta.

Kérdésemre elmondta: szemmel láthatóan egyik jelenség sem volt tudatában annak, hogy ő a szobában van. Nem lebegve jártak ; ha hangtalanul is, de úgy mentek át a szobán, mint közönséges halandók, s érezhető volt az is, amint a padlódeszka megremeg lépteik súlya alatt. Annyira nyilvánvalóan nehezére esett a dologról beszélnie, hogy több kérdést nem is tettem fel neki.

Elbeszélésében azonban akadt egy-két feltűnő egybeesés, ami arra indított, hogy a legközelebbi postával levelet írjak egy nálam idősebb, akkor Anglia egy távoli sarkában élő barátomnak, s tudván róla, hogy ő megfelelő magyarázattal szolgálhat, információt kérjek tőle. Ez a barátom a múltban nemegyszer felhívta figyelmemet arra a bizonyos öreg házra, és bár röviden, de elmondott vele kapcsolatban egy különös történetet. Levelemben arra kértem, részleteiben is ismertesse, amiről akkor néhány szóban beszámolt.

Válasza megfelelt várakozásomnak, s lényegét az itt következő oldalakon foglalom össze.

Ön levelében előadja – írja –, hogy bizonyos részleteket kíván hallani a Köztörvényi Bíróság egyik bírája, Harbottle bíró életének utolsó éveiről. Természetesen azokra a rend kívüli eseményekre utal, amelyek a bíró életének ezt a szakaszát sokáig rémtörténetek és metafizikai spekulációk tárgyává tették. Én talán minden élő embernél jobban ismerem ennek a titokzatos ügynek a részleteit.

Az ódon családi házat akkor vizsgáltam meg utoljára, amikor több mint harminc évvel ezelőtt Londonban jártam. Úgy hallom, az azóta eltelt évek során a városfejlesztés házbontásaival csodákat tett a Westminster negyednek abban a részében, amelyben a kérdéses ház állt. Ha azt a házat is lebontották volna, s ebben egészen bizonyos lehetnék, semmi akadálya sem lenne, hogy a ház pontos címét megadjam. Mivel azonban az, amit elmondandó vagyok, aligha fogja növelni a ház értékét a bérlők szemében, s szeretnék minden kellemetlenséget elkerülni, erről a részletkérdésről inkább hallgatok.

A ház korát nem tudnám meghatározni. Azt mondják, egy bizonyos Roger Harbottle nevű törökországi kereskedő építtette I. Jakab király uralkodása alatt. Ezekben a kérdésekben nem vagyok szakértő, de mivel akkori elhanyagolt és elhagyatott állapotában végigjártam, nagy vonalakban le tudom írni, milyen volt. Sötétvörös téglából épült, s az ajtókat és ablakokat az idők folyamán megsárgult terméskő keretezte. Néhány lábbal beljebb állt, mint a többi ház az utcában; a hall bejárati ajtajához különös, cikornyás vasráccsal szegélyezett lépcső vezetett fel, az ajtón lámpások sora alá, különféle hajlított levéldíszek közé, két hatalmas, csúcsos, fordított manósüvegre emlékeztető alkalmatosságot erősítettek; régi időkben a lakájok ilyenekbe lökték bele égő fáklyájukat, miután méltóságos urukat lovas vagy gyaloghintóban hazaszállították, és letették a bejárati hallban vagy a lépcsőknél. A hallt, ahol jókora kandalló állt, a mennyezetig faburkolat borította, s kétoldalt két vagy három pompás, tágas szoba nyílott belőle. A szobák ablakai nagyok voltak, apró táblákra osztva. A hall végében, a bolthajtás alatt elhaladva, széles keményfa lépcsőhöz értünk. Volt ezenkívül hátsó lépcső is. A ház, bármennyire tágas volt is, méreteihez képest sokkal sötétebb, mint a mi modern házainknál megszoktuk. Mikor én ott jártam, régen lakatlanul állt, baljós hírek keringtek felőle, és kísértetház hírében állott. A mennyezetről pókhálók lógtak, és pókhálók fonták be a szobák sarkait is; mindent vastagon lepett be a por. Az ablakokat is ötven év pora és esőjének szennye borította, amitől a szobákban még sűrűbb volt a sötétség.

Első ízben 1808-ban jártam ott, atyám társaságában. Kisfiú voltam, tizenkét éves, és az ilyen korú gyermekek élénk fantáziájával egyenesen azoknak az eseményeknek a középpontjában találtam magam, amelyekről annyit hallottam otthon, kéjes borzongások közepette, a kandalló mellett ülve.

Atyám megrögzött agglegény lévén majdnem hatvanéves korában nősült. Harbottle bíró 1748-ban halt meg, s atyám, mint ifjú, legalább egy tucatszor látta a bírói széken, talárban és parókában. Megjelenése lenyűgöző és félelmetes hatást gyakorolt nemcsak képzeletére, de idegeire is.

A bíró akkor talán hatvanhét éves lehetett. Széles, szederszínű arcából vastagon állt ki hatalmas, bibircsókos orra; tekintete sötét volt, szája komor és kegyetlen. Homloka formája, ívelése jelentős értelmi képességekről tanúskodott. Atyám, fiatal ember lévén, úgy érezte, a bíró arcánál borzasztóbbat életében nem látott. Harsogva, gunyoros hangon beszélt: hangja volt a tárgyalóteremben is legkedveltebb fegyvere.

Erről az öregúrról azt beszélték, hogy ő a leggonoszabb ember talán egész Angliában. Többnyire még a bírói székben sem titkolta, mennyire megveti mások véleményét. Pereit saját szája íze szerint vezette, mondják, a védelem, a hatóságok, sőt még az esküdtszék ellenében is; hízelkedéssel, erőszakoskodással, csűréssel-csavarással, valamiképpen mindig sikerült megzavarnia és legyűrnie minden ellenkezést. Sohasem kompromittálta magát igazán: ehhez túlságosan ravasz volt. De tudták róla, hogy veszedelmes és gátlástalan bíró, ami azonban őt cseppet sem zavarta, és társasága, amelyet szabad idejében maga köré gyűjtött, éppen úgy nem törődött ezzel, mint ő maga.

 

Mr. Peters

 

Az 1746-os parlamenti ülésszak során az idős bíró egy este gyaloghintóján átrándult a Lordok Házába, mert a lordok éppen olyan kérdésben szavaztak, amely a bírói kar s következésképpen az idős bíró szemében is fontosnak látszott. Egy szobában ülve várta meg a szavazás eredményét.

Dolga végeztével gyaloghintóján szándékozott hazavitetni magát közeli otthonába; de az este kellemes lévén, gondolt egyet, a gyaloghintót üresen küldte haza, s ő két lakájjal – mindegyik fáklyával világított előtte – gyalog indult útnak. Meglehetős időbe tellett, amíg a két-három utcán át elvánszorgott a házáig, mert a köszvény miatt csak lassan haladhatott.

A magas házak között szűken kanyargó utcácskák egyikében – bármennyire lassan vonszolta lábait – utolért egy igen különös kinézetű öregurat.

Az öregúr palackzöld felsőkabátot viselt, hozzávaló körgallérral és nagy kőgombokkal; széles karimájú, alacsony kalapja alól kilátszottak nagy, rizsporos parókája tincsei; rogyadozó térdekkel támaszkodott görbe botjára, s mélyen meggörnyedve, bizonytalan léptekkel, kínlódva vonszolta magát.

– Bocsánatát kérem, uram – szólalt meg az öreg halk, reszkető hangon, mikor a testes bíró melléje ért, s bizonytalanul nyúlt a bíró karja felé.

Harbottle bírónak nyomban feltűnt, hogy a férfi egyáltalán nincs szegényesen öltözve, és a modora úriemberre vall. A bíró megállt, és nyers, parancsoló hangon kérdezte:

– Nos, uram, mivel lehetek szolgálatára?

– Meg tudja mondani, uram, hogyan juthatok el Harbottle bíró házához? Kimondhatatlanul fontos értesüléseket kell vele közölnöm.

– Elmondhatja tanúk előtt? – kérdezte a bíró.

– Isten ments! Csak neki személyesen – nyöszörögte az öreg mélységes megrendüléssel.

– Ha így áll a dolog, uram, nem kell mást tennie, mint néhány lépésen elkísérnie engem, míg házamhoz nem érünk, s ott megkérnie, hogy négyszemközt fogadjam önt. Mert én vagyok Harbottle bíró.

A reszkető, fehér parókás úr készségesen fogadta el a meghívást, és néhány perc múlva a bíró házának utcai társalgójában állt, négyszemközt a körmönfont, gonosz tisztségviselővel.

Az út annyira kimerítette, hogy le kellett ülnie; néhány percig beszélni sem tudott, majd köhögőroham fogta el, aztán légszomjtól fuldoklott. így telt el néhány perc, mialatt a bíró egy karosszékre vetette pelerines felöltőjét, s rádobta háromszögletű kalapját.

A fehér parókás, tiszteletre méltó gyalogos úriember hamarosan visszanyerte hangját, így maradtak együtt kettesben egy ideig, zárt ajtók mögött.

A szalonban s a többi szobákban ezalatt vendégek várakoztak; az emeleti hallban férfiak nevetgéltek, és egy nő énekelt, spinétkísérettel. Harbottle bírónál ugyanis aznap este társaság gyűlt össze kétes hírű dáridóinak egyikére, amelyektől minden jámbor hivő haja szála az égnek állt.

Az öregúr, akinek rizsporos parókája görnyedt vállát verdeste, nyilván nagyon érdekes dolgokat mondhatott a bírónak, különben az aligha áldozta volna fel azt a tíz percet vagy még többet, amivel ez a beszélgetés megrövidítette kedvelt tivornyáját, amelynek ő volt harsogó hangú hőse, s ugyanakkor valami módon zsarnoka.

A lakáj, aki az idős úriembert kikísérte, megfigyelte, hogy mikor a bíró az idegennek jó éjt kívánt, széles, szederszínű arcán még a pörsenések is piszkossárgára sápadtak, s egész magatartása mélységes feldúltságról tanúskodott. Nyilvánvaló volt, hogy igen komoly és fontos dolgokról beszélgettek, s hogy a bíró valamitől nagyon megrémült.

A bíró, ahelyett hogy sietve felbicegett volna botrányos estélyére, istentelen társaihoz és a nagy, porcelán puncsosedényhez – amely edény egykor keresztelőmedencének szolgált a bíró nagyatyja számára, mikor London püspöke a nevezett urat megkeresztelte, s amelynek oldalán most ezüst merőkanalak csilingeltek, és körös-körül citromhéjdarabok lógtak –, ahelyett, mondom, hogy felbicegett volna a lépcsőn kirkéi varázsbarlangjába, ott állt, nagy orrát az ablaküvegre lapítva, és figyelte, amint a törődött öregember, görcsösen markolva a lépcső vaskorlátját, lépésről lépésre levánszorog a gyalogjáróra.

Alig csukódott be az utcai kapu, az öreg bíró máris a hallban állt, s bömbölve olyan káromkodások közepette osztotta parancsait, amilyeneket manapság csak idős ezredesek engednek meg maguknak néha izgatottságukban; ökölbe szorított kezét rázta, nagy lábával toporzékolt, s megparancsolta a lakájnak, menjen a fehér parókás öreg után, ajánlja fel védelmét az útra hazafelé, s ne is mutatkozzék, míg meg nem bizonyosodott, az öreg hol lakik, kicsoda, és általában tudjon meg róla mindent.

– Szavamra, gazfickó! Ha most cserbenhagysz, még ma éjjel levetheted a libériámat.

Már ugrott is a megtermett lakáj, hóna alá szorítva súlyos botját, hármasával ugrálva le a lépcsőn, s nézett körül kutatva, hol pillantja meg az öregúr könnyen felismerhető, jellegzetes alakját.

Hogy a lakájnak micsoda kalandja volt, később mesélem el.

Az öregúr a beszélgetés során, amely a bíró előkelő, faburkolatos szobájában folyt le, nagyon különös történetet mondott el. Nem volt egyértelmű, vajon bűnszövetkezet tagja-e, vagy – ami igen könnyen lehetséges – őrült: vagy, ki tudja, talán igaz volt a történet, amit elmondott.

A palackzöld felöltős, idős úriember, alighogy kettesben maradt Harbottle bíróval, roppant izgatott lett.

– Bizonyára nem tud róla, uram – mondta –, hogy a Shrewsbury) börtönben van egy rab, aki ellen egy százhúsz fontos váltó meghamisítása a vád. A rabot Lewis Pynewecknek hívják, s ugyanabban a városban fűszerkereskedő.

– Valóban? – kérdezte a bíró, holott nagyon is jól tudta, miről van szó.

– Igen, uram – mondta az öreg.

– Akkor okosabb, ha semmit sem szól, ami ezzel az üggyel összefügg – mondta a bíró rettenetes arccal és fenyegető hangon. – Ha megteszi, szavamra, vádat emeltetek ön ellen. Mert én leszek az ügy bírája.

– Szó sincs ilyesmiről, uram. Róla és az ügyről nem tudok semmit, nem is törődöm vele. De olyan tény jutott a tudomásomra, amelyet önnek feltétlenül fontolóra kell vennie.

– És vajon mi az a tény? – érdeklődött a bíró. – Sietek, uram, és kérem, igyekezzék ön is!

– Tudomásomra jutott, uram, hogy titkos törvényszék van alakulóban, amelynek célja, hogy a bírák magatartását vizsgálja, mindenekelőtt az önét, uram. Gonosz bűnszövetkezet ez, uram.

– És kik a tagjai?

– Egy nevet sem ismerek, uram. Csak a tényről magáról van tudomásom, s az minden bizonnyal való.

– A Titkos Tanács elé idéztetem önt, uram – mondta a bíró.

– Ez lenne a legfőbb óhajom; de még ne, egy-két napig ne, uram.

– És vajon miért?

– Egynek a nevét sem ismerem még, mint már mondtam önnek, uram. De remélem, két-három napon belül megkapom a főkolomposok listáját, s kapok néhány olyan iratot, amely ezzel az összeesküvéssel összefügg.

– Az előbb csak egy-két napot mondott.

– Körülbelül annyi, uram.

– Talán valami jakobita összeesküvésről van szó?

– Nagy vonalakban, azt hiszem, uram.

– Nos hát akkor politikai ügy. Sose bíráskodtam politikai vádlottak ügyében, s nem is valószínű, hogy valaha fogok. Mennyiben érint akkor ez engem?

– Amennyire én tudom, uram, a bűnszövetkezet tagjai közül egyeseket személyes bosszú fűt bizonyos bírák ellen.

– És adtak valami nevet ennek a bűnszövetkezetnek?

– Úgy nevezik, uram, hogy a Legfelsőbb Fellebbviteli Bíróság.

– És ön kicsoda, uram? Hogy hívják?

– Hugh Peters, uram.

– De hiszen ez whig név!

– Az, uram.

– S hol a szállása, Mr. Peters?

– A Thames Streeten, uram, szemben a Három Király cégérével.

– Három Király? Vigyázzon, egy király is ne legyen túlságosan sok önnek, Mr. Peters. Hogy lehet egy tisztes whig, mint amilyennek ön mondja magát, részese egy jakobita összeesküvésnek? Erre feleljen!

– Uram, valakit, aki közel áll hozzám, megszédítettek, hogy csatlakozzon hozzájuk. De mikor rádöbbent a terv gonosz voltára, megrettent, s elhatározta, hogy a korona javára fog kémkedni.

– Bölcs ember módjára döntött, uram. Mit mondott a résztvevőkről? Kik vannak benne az összeesküvésben? Ismeri őket?

– Csak kettőt, uram. Néhány napon belül bevezetik a társaságba, s akkor kezében lesz a névsor, pontos értesülése lesz terveikről, s mindenekfelett arról, mire tesznek esküt, és mikor és hol gyülekeznek; minderről tudomást kíván szerezni, mielőtt megsejthetnék, mik a szándékai. S ha ezek az információk a birtokában lesznek, uram, mit gondol, hová lenne a legcélszerűbb fordulnia?

– Egyenesen őfelsége főügyészéhez. De azt mondja, uram, ez a dolog engem különlegesen is érint. Mi van ezzel a rabbal, Lewis Pyneweckkel? Ő is közülük való?

– Ezt nem tudom megmondani önnek, uram. De valamilyen okból, azt mondják, tanácsos lenne, ha méltóságod nem ítélné el. Félő ugyanis, hogy azzal, ha elítéli, saját napjait rövidíti meg.

– Úgy látom, Mr. Peters, ez az ügy vértől és felségsértéstől bűzlik. Őfelsége főügyésze tudni fogja, hogyan lépjen fel ellene. Mikor látom ismét, uram?

– Ha kegyeskedik megengedni, uram, vagy méltóságod holnapi tárgyalásai előtt, vagy utánuk. Szeretnék eljönni, és elmondani méltóságodnak, mi történt időközben.

– Tegye meg, Mr. Peters. Holnap reggel kilenc órakor. És vigyázzon, meg ne próbáljon rászedni, mert különben, szavamra, uram, kitekerem a nyakát!

– Ne tartson semmi fondorlattól, ami engem illet, uram; ha nem kívántam volna szolgálatára lenni, és megnyugtatni lelkiismeretemet, nem tettem volna meg ekkora utat, csak hogy méltóságoddal beszélhessek.

– Hiszek önnek, Mr. Peters, készséggel hiszek önnek. E szavakkal váltak el.

Amint az öregúr elfordult, hogy mély meghajlással elhagyja a szobát, a lámpafény élesebben világította meg arcvonásait, s a bírónak az volt az érzése, hogy az arcszíne természetellenesen krétafehér.

– Vagy bemázolta az arcát, vagy nagyon beteg – gondolta az öreg bíró, majd amint lassan elindult felfelé a lépcsőn, bosszúsan hozzátette: – Majdnem elvette a kedvemet a vacsorától.

De ha elvette is, ez senkinek nem tűnt fel, s amint a bíró társaságából bárki megfigyelhette, minden egyéb az ellenkezőjére vallott.

 

Lewis Pyneweck

 

Időközben a lakáj, akit a bíró Mr. Peters után küldött, gyors lépteivel utolérte a roskatag úriembert. Mikor az a léptek zaját meghallotta, megállt, de ha gondolatban egy pillanatra megrémült is, félelme nyomban elpárolgott, amint felismerte a lakáj libériáját. Reszkető karját támaszért a szolga karjába fonva nagyon hálásan elfogadta a felajánlott segítséget. Alig mentek azonban néhány lépést, az öregember hirtelen megállt.

– Ó, istenem! Szavamra – mondta –, elfelejtettem. Hallotta, mikor leesett? Sajnos, attól félek, a szemem, hiába, nem jó már semmire, lehajolni sem tudok eléggé; de ha segítene megkeresni, megkapná a felét. Egy guinea volt; itt tartottam a kesztyűmben.

Az utca csendes volt és néptelen. A lakáj alig guggolt le, és kezdett keresgélni a kövezeten arra, amerre az öreg mutatta, mikor Mr. Peters, aki nehezen lélegzett, és kimondhatatlanul kimerültnek látszott, valami kemény tárggyal hatalmas ütést mért a tarkójára, majd még egyet, aztán ott hagyta vérében, eszméletlenül a csatornában, míg ő, akár egy lámpagyújtogató, fürge léptekkel futott végig az úton, és eltűnt jobb kéz felé.

A libériás lakáj, mikor egy óra múlva az éjjeliőr hazacipelte, még kábult volt, és csupa vér; Harbottle bíró csúnyán átkozódva lehordta, esküdözött, hogy részeg, megfenyegette, hogy börtönbe veti, amiért megvesztegették, s megcsalta gazdáját; végül hogy felvidítsa, lefestette előtte, milyen lesz útja a tömlöctől a vesztőhelyig, a kordé és a hóhér kötele.

Tüntető hangoskodása ellenére a bíró örült. Biztos volt benne, hogy az öreg nem volt egyéb, mint álruhás bérenc, akit az ő megrémítésére fogadtak fel. A csel nem sikerült.

Egy olyan „fellebbviteli bíróság”, amilyet az ál-Hugh Peters lefestett, s amelynek halálos ítélete egyenlő a gyilkossággal, kényelmetlen intézmény lett volna az olyan „akasztós” bírónak, mint a méltóságos Harbottle bíró úr. Aki olyan csúfondáros gátlástalansággal alkalmazta az angol büntető törvénykönyvet – abban az időben egy farizeus és gyalázatosán véres jogrendszer letéteményesét –, annak bőven lehetett oka, miért ítélje el pontosan azt a Lewis Pynewecket, akinek érdekében ezt a merész cselt megjátszottak. Hát el fogja ítélni. Nincs az az ember, aki megfoszthatná őt ettől a csemegétől, ítélkezni fog felette gátlástalanul, érzéketlenül, kegyetlenül.

Nem emlékezett-e vajon a bíró egy bizonyos nyurga, gyászruhás emberre, akinek Shrewsbury! házában vett szállást, míg ki nem pattant a botrány, mert a fickó bántalmazta a feleségét? A szerény tekintetű, halk léptű, mahagónisötét, sovány arcú fűszerkereskedőre, akinek hosszú hegyes orra egészen kicsit ferdén állt, és vékony fekete szemöldöke alatt nyugodt, barna szeme sötéten csillogott. Keskeny ajkain állandóan enyhe, kellemetlen mosoly ült.

Nincs-e vajon annak a csirkefogónak leszámolnivalója a bíróval? Nem kellemetlenkedett-e vajon neki az utóbbi időben? S az egykori Shrewsbury! fűszeres, a városi börtön mostani lakója, nem a Lewis Pyneweck nevet viseli-e?

Harbottle bírót sose kínozták bűnbánó gondolatok, amit az olvasó, ha kedve tartja, arra magyarázhat, hogy Harbottle bíró jó keresztény volt. Akárhogy is, a mondat eleje igaz. Mindenesetre tény, hogy azzal a fűszerkereskedővel vagy váltóhamisítóval, ahogy tetszik, öt-hat évvel ezelőtt gyalázatosán bánt el; de most nem ez okozott gondot a tanult bírónak, hanem egy esetleges botrány s annak esetleges következményei.

De nem tudta-e jól, jogász lévén, hogy ha egyszer valakit üzletéből a vádlottak padjára juttatnak, az illetőről száz esetből kilencvenkilencben kimondják, hogy bűnös?

Nem az olyan gyenge kezű emberek tartják fenn a közbiztonságot az országutakon, mint tanult barátja, Withershins, nem az olyanok neve hallatára reszket a bűn. Bezzeg az öreg Harbottle bírótól megremeg minden aljas szándékú gonosztevő, ő öntözi a bűnözők záporozó vérével a földet, ő menti meg az ártatlanokat annak az ősi szólásmondásnak az értelmében, amelyet olyan gyakran és szívesen idéz:

Ostoba részvét, Pusztul a népség.

Ha felakasztatja azt a fickót, nem követhet el hibát. Ő, aki oly nagy gyakorlattal méri fel pillantásával a vádlottak padján ülőket, és látja meg csalhatatlan biztonsággal az aljas terveket forraló vádlott homlokára írva: bűnös. Természetesen ő fog ítélkezni felette, senki más.

Másnap reggel egy kacér szemű, még csinosnak mondható asszonyság kukkantott be a bíró dolgozószobájába. Vidám, kék szalagos főkötőjéről, csupa csipke, virágos mintás selyem háziköntöséről, az ujjain csillogó gyűrűkről, öltözete gazdagságáról ítélve semmi esetre sem látszott volna szolgaszemélyzetnek, holott valójában ő volt a bíró házvezetőnője. Mikor látta, hogy a bíró egyedül van a szobában, belépett.

– Megint jött egy levél a reggeli postával. Nem tud semmit tenni az ügyében? – kérdezte hízelkedve a bírót, s a nyakát ölelve, karcsú mutató- és hüvelykujjával az öreg lilásvörös fülcimpájával játszott.

– Megpróbálom – mondta Harbottle bíró, anélkül hogy felnézett volna az újságjából.

– Tudtam, hogy megteszi, amire kértem – mondta a nő. A bíró köszvényes mancsát szívére téve gúnyosan bókolva hajolt meg a nő felé.

– Mit fog tenni? – kérdezte a nő.

– Felakasztom – mondta kuncogva a bíró.

– Ezt nem gondolja komolyan, ugye nem, drága szívem? – kérdezte a nő, miközben a fali tükörben az alakját vizsgálgatta.

– A fenébe is, úgy látszik, a végén még beleszeretsz a férjedbe – mondta Harbottle bíró.

– Ejnye, csak nem féltékeny rá?! – szólt a hölgy kacagva. De nem, nem; mindig csúful viselkedett velem; réges-régen végeztem már vele!

– És ő is veled, Jupiterre! Amikor megkaparintotta a pénzedet, az ezüstkanalaidat, a fülbevalóidat, mindent megkapott, amit kívánt tőled. Elkergetett a házából; de mikor rájött, hogy jó állásod van, és megint jobban megy a sorod, ismét elszedte az aranyaidat, az ezüstödet, a fülbevalóidat. Aztán békén hagyott hat esztendeig, de csak hogy azalatt újabb zsákmányt gyűjtsél, amivel ő megtömheti majd a zsebeit. Nem kívánsz te neki semmi jót; és ha az ellenkezőjét állítod, hazudsz.

A nő gonoszkodó és pimasz nevetéssel játékosan megpaskolta a félelmetes Rhadamanthus állat.

– Azt akarja, küldjék neki pénzt, hogy ügyvédet fogadhasson – mondta, de közben a képeket nézegette a falon, majd visszatért a tükörhöz; egyáltalán nem látszott, mintha a szóban forgó személy szorult helyzete túlságosan izgatná.

– Az ördög vigye a pimaszságát! A csirkefogó! – dörögte az öreg bíró, s úgy vetette magát hátra a székében, mint ahogyan a bírói emelvényen szokta dühében; szeme majd kiugrott üregéből, és szája sarkában vészjósló ráncok húzódtak. – Ha válaszolni mersz erre a levélre innen, az én házamból, a legközelebbit már valaki másnak a házából írhatod, afelől kezeskedem! Nem tűröm, hogy háborgassanak, ezt vedd tudomásul, szép boszorkám. Nocsak, semmi duzzogás, nyafogással nem mész semmire. Hisz egy rézgaras nem sok, annyira sem érdekel téged az a csibész, se teste, se lelke. Csak okvetetlenkedni jöttél ide. Olyan vagy, mint Carey mama csibéi, ahová beteszed a lábad, vihart támasztasz. Szedd a lábad, némber! Eredj! – kiáltotta, és toporzékolt is hozzá, mert valaki zörgetett a bejárati ajtón, ami feltétlenül indokolttá tette a hölgy nyombani távozását.

Felesleges mondanom, hogy a tiszteletre méltó Hugh Peters nem mutatkozott többet. A bíró sem tett róla említést. Furcsa módon azonban, bármilyen megvető gúnnyal nevetett is azon az átlátszó cselvetésen, amelyet végül egyetlen leheletével semmivé tett, emlékezetében mégis gyakran kísértett a fehér parókás látogató, s a beszélgetés, amelyet a sötét utcai társalgóban folytattak.

Ravasz szemével felmérte, hogy ha eltekint azoktól az árnyalati változásoktól, amelyeket a színházakban használt festékek és jelmezek produkálhatnak, a hamis vénember arcvonásai – aki még megtermett lakája számára is túlságosan kemény ellenfélnek bizonyult – pontosan megegyeznek Lewis Pyneweck arcvonásaival.

Harbottle bíró elküldte írnokát a királyi ügyészhez, s megüzente, hogy van a városban egy férfi, aki meglepő hasonlatosságot mutat a Shrewsbury! börtön egyik rabjával, Lewis Pyneweckkel, s hogy az ügyész nyomban tudakozódjék, posta útján, nem foglalta-e el valaki Pyneweck helyét a börtönben, míg az valami módon megszökött.

Pyneweck azonban biztonságban ült a börtönben, s személyazonosságához semmi kétség sem fért.

 

Váratlan esemény a bíróságon

 

Elérkezett az idő, amikor a bíróságnak, és Harbottle bírónak is, vidéki tárgyalásokra kellett kiszállnia, s a bírák idővel elérkeztek Shrewsburybe is. Akkoriban lassan jártak a hírek, és az újságok, akárcsak a szekerek meg a postakocsik, nem siették el a dolgukat. Mrs. Pyneweck meglehetősen magányosan töltötte napjait a bíró házában, mert alig maradt a házban személyzet, mivel a bíró cselédei többségét magával vitte. Akkoriban ugyanis nem járt már lóháton, hanem előkelőén, delizsánszon utazott.

Veszekedések, szörnyű, kölcsönös sérelmek, hosszú évek gyűlölködő, civakodásokkal teli házasélete ellenére, amelyben nem volt sem szeretet, sem barátság, sem megértés, most, amikor Pyneweck a halál árnyékában állt, a nőt váratlanul valami lelkiismeretfurdalás-féle fogta el. Tudta jól, hogy az események, amelyek a férfi sorsát eldöntik, Shrewsburyben játszódnak le. Nem szereti, ezt tudta jól, mégsem hitte volna, még egy-két hete sem, hogy a várakozás ilyen hatással legyen rá.

Tudta, melyik napon várható a tárgyalás. Állandóan csak ez a gondolat foglalkoztatta, s esténként, ahogy sötétedni kezdett, egyre rosszabbul érezte magát.

Két-három nap telt el így; azután, tudta, a tárgyalásnak mindenképpen vége már. London és Shrewsbury között áradások voltak, s a hírek késtek. A nő azt kívánta, bárcsak örökké tartana az árvíz. Szörnyűséges volt arra várni, mit hall majd; szörnyű tudni, hogy mindennek vége, de míg ezek a makacs folyók vissza nem térnek a medrükbe, ő nem fog semmit meghallani; s még szörnyűbb a tudat, hogy előbb-utóbb visszatérnek, s a hír végül is megérkezik.

Valami tétova bizakodást táplált még magában a bíró jóindulata felől, de jobban bízott a sors és a véletlen játékában. Megtalálta a módját, hogy elküldje férjének a pénzt, amit kért; nem marad tehát ügyvédi támasz, gyakorlott, biztos védelem nélkül.

Végül megérkeztek a hírek, hosszú késedelemmel, mintegy ömlesztve; egy barátnő levele Shrewsburyből, az esküdtszék határozata, és a Reggeli Közlöny várva várt beszámolója, a legfontosabb valamennyi közt, mert az tudósított legérthetőbben, legszárazabban és legrövidebben a bíróság Shrewsbury! ülésszakáról. A nő mint a türelmetlen regényolvasó, aki elsőnek az utolsó oldalt olvassa el, elhomályosuló szemmel betűzte ki a kivégzettek listáját:

 

Kettőnek megkegyelmeztek, hetet felakasztottak; s az utóbbiak között olvashatta ezt a sort:

Lewis Pyneweck – váltóhamisítás

Hatszor is elolvasta, mire felfogta, mit jelent. Újra olvasta az egész bekezdést:

Halálos ítélet – 7.

Az ítélet rendben végrehajtva, folyó hó 13-án pénteken, a következőkön:

Thomas Primer, alias A Kacsa – országúti rablás Flora Guy – lopás, 11 shilling 6 penny értékben Arthur Pounden – betörés Matilda Mummery – garázdaság Lewis Pyneweck – váltóhamisítás

 

Nem jutott tovább. Megint többször is elolvasta a névsort. Fázott, borzongott, és nagyon rosszul érezte magát.

Ezt a begyes házvezetőnőt a házban Mrs. Carwell néven ismerték, mert Carwell volt a leánykori neve, s célszerűnek találta ismét azt használni.

A házban a bírót kivéve senki sem ismerte élettörténetét. Roppant furfangosán rendezték el, hogyan kerüljön a bíróval egy fedél alá; senki sem gyanította, hogy az egészet ő meg a hermelinnel szegett bíborpalástos vén semmirekellő fundálta ki.

Flora Carwell maga sem tudta, mit tesz. Felszaladt a lépcsőn, ölébe kapta alig hétesztendős kislányát, akivel a hallban találkozott, s hálószobájába sietett vele. Ott maga elé állította. Hang nem jött ki a torkán, s míg a kislány csodálkozó arcát nézte, szeméből az iszonyat könnyei törtek elő.

A bíró megmenthette volna, gondolta. Meg bizony. Egy darabig őrjöngő dühvel gondolt a bíróra, ölelgette-csókolgatta riadt leánykáját, aki ezalatt tágra nyitott szemekkel nézett rá.

A kislány az édesapját veszítette el, de nem is tudott róla. Mindig azt mondogatták neki, apja régen meghalt.

Bár egy közönséges, tanulatlan, hiú és vérmes nő nem okoskodik, s érzelmei is többnyire zavarosak, most a megdöbbenés könnyeibe az önvád könnye is keveredett. Szinte félt kisgyermekétől.

De a Mrs. Carwell-féle asszonyok életében az érzelmeknél fontosabb szerepet játszik a marhahús és a puding; egy adag punccsal megvigasztalta magát; a harag sem bántotta sokáig, nyers, anyagias természetével egy ilyen megmásíthatatlan esemény miatt még akkor sem gyászolt volna nagyon sokáig, ha egyáltalán gyászolt volna.

Harbottle bíró hamarosan visszatért Londonba. Eltekintve köszvényétől, ez a zabolátlan, vén epikureus soha egy napig sem volt beteg. A fiatalasszony lelkiismerete tétova háborgását nevetéssel, hízelkedéssel, nyers tréfákkal oszlatta el, úgyhogy Lewis Pyneweck emléke hamarosan nem zavarta a nőt, a bíró pedig titokban jót mulatott, milyen tökéletesen szabályszerű módon sikerült attól a kellemetlen személytől megszabadulnia, aki könnyen a fejére nőhetett volna.

Alig érkezett haza a bíró, akinek történetét most elmondom, mikor mint soros bírónak, neki kellett az Old Baileyben a büntetőpereket tárgyalnia.

Elsőként egy hamisítási ügy került a napirendjére, s ő szokása szerint irgalmatlanul zúdította a vádlottra a kegyetlen súlyosbító körülményeket és cinikus gúnyolódásai özönét, mikor harsogása váratlanul elhalt, s a hirtelen támadt néma csendben a bíró, ahelyett hogy az esküdtekre nézett volna, szájtátva bámult valakire a tárgyalóterem közönsége között.

A terem két oldalán elhelyezkedő s a tárgyalást onnan figyelő alacsonyabb rangú hallgatóságban egy vékonydongájú, kopott fekete ruhás, sötét arcú alak állt, nyúlánk termetével kissé kimagasodva a többiek közül. Egy levelet nyújtott át éppen a törvényszéki szolgának, aztán felnézett a bíróra.

A bíró elképedten ismerte fel arcán Lewis Pyneweck vonásait. Sápadt, keskeny ajkát a jól ismert mosolyra húzta, és amint kékre borotvált állat felemelte – láthatóan nem vett tudomást a megdöbbenésről, amelyet előkelő szemlélőjében keltett –, begörbített ujjakkal tágított egyet alacsony gallérján, aztán lassan jobbra-balra forgatta a fejét. A bíró ekkor világosan láthatta, hogy körben a nyakán duzzadt kék csík húzódik, amely, úgy vélte, csak a hóhér kötelének a nyoma lehet.

A férfi, aki néhány társával a lépcsőn talált helyet, ahonnan jobban láthatta a bíróságot, most lelépett, s a bíró elveszítette szem elől.

Őméltósága energikusan intett arrafelé, amerre a férfi eltűnt, és a porkolábjához fordult. Mikor szólni akart, első kísérlete zihálásba fulladt. Aztán megreszelte a torkát, s felszólította az elképedt bírósági alkalmazottat, hogy azt a férfit, aki megzavarta a tárgyalást, tartóztassa le.

– Ebben a pillanatban lépett le onnan! Vegye őrizetbe, és tíz percen belül vezesse elém, különben letépem a válláról a köpenyét, és megbüntetem a szolgabírót is – dörögte, miközben szemével a szerencsétlen hivatalnok után kutatott a teremben.

Ügyvédek, bámészkodók mind abba az irányba néztek, amerre Harbottle bíró úr bütykös, vén keze mutatott. Összedugták a fejüket, de senki sem látott senkit, aki megzavarta volna a tárgyalást. Összesúgva azon tanakodtak, nem zavarodott-e meg a bíró.

A kutatás eredménytelen volt. Őméltósága folytatta a tárgyalást, de lényegesen szelídebb hangon, s mikor az esküdtszék visszavonult, szórakozottan járatta szemét körben a teremben, mintha egy lukas garas nem sok, annyira sem érdekelné, felakasztják-e a vádlottat vagy sem.

 

Caleb Searcher

 

A levelet rendben kézbesítették a bírónak. Ha tudta volna, kitől jön, minden bizonnyal nyomban elolvasta volna, így azonban csak a címzésig jutott el:

Méltóságos

Elijah Harbottle bíró úrnak,

Őfelsége Bírájának a Méltóságos Köztörvényi Bíróságon

 

És elfeledve ott maradt a zsebében, míg haza nem ért.

Miután a többi levéllel együtt azt is előhúzta terjedelmes kabátzsebéből, s nehéz selyem háziköntösét felöltve elhelyezkedett könyvtárszobájában, erre a levélre is sor került. Csak akkor látta, hogy a levél írnokkézre valló, sűrűn telerótt papírlap, s melléklete egy oldal pergamen „titkárírással”, ahogyan, ha jól tudom, akkoriban a jogászok szögletes írásmódját nevezték. A levél így szólt:

„Harbottle bíró úr! Méltóságos uram!

A Legfelsőbb Fellebbviteli Bíróság utasítására annak érdekében, hogy tárgyalására alkalmasabban felkészülhessen, közlöm Méltóságoddal, hogy Méltóságod ellen kellően megalapozott vád emeltetett, s vádirat bocsáttatott ki egy bizonyos Lewis Pyneweck, Shrewsbury! lakos meggyilkolása tárgyában, miután nevezett személy váltóhamisítás címén törvénytelenül ki végeztetett, mely kivégzés a folyó évi... hó... napján végrehajtatott a bizonyítékoknak Méltóságod által eszközölt rosszhiszemű elferdítése, valamint ugyancsak Méltóságod által az esküdtszékre jogellenes befolyás gyakorlása, továbbá a bizonyítási eljárás törvénysértő lefolytatása következményeként ugyanakkor, amikor Méltóságod tudatában volt mindezen törvényellenességeknek ; fenti okok folytán a mondott vádat a Legfelsőbb Fellebbviteli Bíróság előtt emelő sértett életét veszítette.

Utasításom van továbbá Méltóságoddal közölni, hogy a mondott vád tárgyalására a fent írt bíróság, nevezetesen a Legfelsőbb Fellebbviteli Bíróság főbírája, méltóságos Twofold bíró, a határnapot követő hónap tizedik napjára tűzte ki, mely napon a tárgyalás feltétlenül megtartatik. Közölnöm kell továbbá Méltóságoddal minden váratlan meglepetés és félreértés elkerülése érdekében, miszerint Méltóságod ügyének tárgyalása a mondott napon elsőként kerül napirendre, valamint hogy a mondott Legfelsőbb Fellebbviteli Bíróság éjjel-nappal ülésezik, és sosem tart szünetet; továbbá, mondott bíróság rendeletére mellékletben megküldöm Méltóságodnak a jelen ügy iratainak kivonatát, kivéve a vádiratot, amelynek, mindazonáltal, lényegét és tartalmát Méltóságod jelen iratban fellelheti. Közölnöm kell továbbá Méltóságoddal azt is, hogy ha és amennyiben a jelen büntetőper tárgyalására kijelölt esküdtszék Önt bűnösnek találja, úgy a nagyon méltóságos főbíró úr Önre a halálos ítéletet kimondja, egyben a kivégzés napjául... hó 10. napját tűzi ki, azaz a kivégzés pontosan egy naptári hónappal az Ön tárgyalásának határnapját követően végrehajtatik.

Jegyezte:

Caleb Searcher

Az Élet és Halál Királyság királyi ügyészének megbízásából

 

A bíró elolvasta a pergamenlapot is.

– Az ördögbe! Azt hiszik ezek, hogy egy magamfajta embert lóvá tehetnek a bohóckodásukkal?

A bíró durva vonásai a megszokott gúnyos mosolyra torzultak ugyan, de az arca sápadt volt. Mégis valami bűnszövetkezetről lenne szó? Különös ügy. Pisztolyvégre akarják talán kapni a hintójában? Vagy csak az a céljuk, hogy megrémítsék?

Harbottle bíró korántsem volt gyáva ember. Nem félt az útonállóktól, s annak idején, amikor még ügyvédként működött, mocskolódó modorának hála, bőven kivette a részét a párbajokból. Senki sem vitathatta el tőle, hogy pompás vívó. De ami ezt a Pyneweck-ügyet illeti, úgy érezte, mintha üvegfalak között élne. Nem lakik-e ott a házában csinos, barna szemű, túlöltöztetett házvezetőnője, Mrs. Flora Carwell? Mi sem volna könnyebb valakinek, aki Shrewsburyben ismerős, hogy – ha egyszer a nyomára jut – felismerje benne Mrs. Pynewecket. S nem dolgozott-e, nem tombolt-e ő feltűnő hévvel Pyneweck perében? Nem nehezítette-e meg minden eszközzel a vádlott helyzetét? És nem tudta-e pontosan, mit gondol ezzel kapcsolatban az ügyvédi kar? Ez lenne a legocsmányabb botrány, amely bírót valaha is a sárba rántott.

Ezért kell tartania az ügytől, semmi másért. A bíró a tárgyalás után egy-két napig kissé rosszkedvű volt, s a megszokottnál is ingerlékenyebb mindenkivel.

Elzárta az írásokat, majd egy hét múlva a könyvtárszobában megkérdezte házvezetőnőjét:

– Volt a férjednek testvére?

Mrs. Carwell felsikoltott, amiért a bíró ilyen váratlanul ismét előhozta ezt a gyászos témát, aztán – mint a bíró szokta mondani – itatni kezdte az egereket. De a bíró nem volt szelíd kedvében, és komoran rászólt:

– Ej, asszonyom! Ne bosszantson! Majd máskor. És feleljen a kérdésemre!

A nő megadta a választ: Pynewecknek nincs élő testvére. Volt valaha egy, de az Jamaicában meghalt.

– Honnan tudod, hogy meghalt? – kérdezte a bíró.

– Mert mondta.

– Kicsoda? A halott?

– Pyneweck mondta.

– Ez az egész? – kérdezte gúnyos megvetéssel a bíró.

A gondolat azonban továbbra is foglalkoztatta. Közben múlott az idő, s a bíró hangulata komorrá vált, kevesebb kedvét lelte szórakozásaiban. A dolog mélyebben fészkelte magát agyába, mint valaha várta volna. De így van ez a legtöbb olyan kellemetlenséggel, amelyet magába zár az ember; és a bírónak nem akadt senkije, akinek beszélhetett volna róla.

Elérkezett a kilencedike, és Harbottle bíró úr kedélye felderült. Tudta, hogy nem lesz semmi az ügyből. Még zavarta kissé a dolog, de holnapra mindenen túl lesz.

(Vajon mi történt azzal az irattal, amelyet fentebb idéztem? A bíró életében nem látta senki, halála után sem. Beszélt róla Hedstone doktornak, de mindössze egy állítólagos „másolat” került elő, az öreg bíró keze írásával. Az eredetit nem találták sehol. Talán csak egy beteg elme illúziójának „másolata” volt? Hajlamos vagyok erre gondolni.)

 

Letartóztatás

 

Aznap este Harbottle bíró a Drury Lane színházba ment. Az a fajta öreg legény volt, akit nem érdekel, milyen későre jár az óra, s alkalmanként, szórakozást keresve, el-elkódorgott az éjszakában. Aznapra megállapodott két cimborájával, hogy az előadás után az ő hintóján mennek el hozzá vacsorára.

A két cimbora nem ment fel a bíró páholyába; úgy beszélték meg, hogy a bejáratnál találkoznak, s ott szállnak be a hintóba. Harbottle bíró úr utált másra várakozni, s kissé türelmetlenül tekingetett ki a hintó ablakán.

A bíró ásított.

Kiszólt a lakájnak, figyelje Thavies és Bélier ügyvédeket, mert várja őket. Aztán még egyet ásított, térdére helyezte háromszögletű kalapját, lehunyta szemét, hátradőlt az ülés sarkában, szorosabbra vonta maga körül köpenyét, és a csinos Mrs. Abingtonra gondolt.

És mivel tengerész módra, egyik pillanatról a másikra el tudott aludni, úgy döntött, hogy szundit egyet. Azok a fickók tanulják meg, hogy egy bírót nem lehet megvárakoztatni.

Már hallotta is a hangjukat. A két korhely ügyvéd nevetgélt, kötözködött, kakaskodott, szokása szerint. A hintó megbillent, himbálózott, amint előbb az egyik, aztán a másik beszállt; az ajtó csapódott, s már gurultak is dübörögve a kövezeten. A bíró kissé bosszankodott; nem akart felegyenesedni és kinyitni a szemét. Hadd higgyék, hogy alszik. Társai, mikor észrevették a sarokban, nevetgéltek, s a bíró úgy gondolta, hogy nevetésükben több rosszindulat cseng, mint jókedv. Alaposan elveri majd rajtuk a port, ha hazaérnek, addig pedig megjátssza az alvót.

A toronyórák éjfélt ütöttek. Bélier és Thavies, általában fecsegő, – vidám csirkefogók, hallgattak, mint a sír.

A bíró hirtelen úgy érezte, mintha durva kézzel megragadnák, és a sarokból az ülés közepére löknék, majd szemét kinyitva látta, hogy két társa közé került.

Az ajka már káromkodásra nyílt, mikor rádöbbent, hogy akiket társainak hitt, valójában idegen, rossz arcú fickók; mindkettőjük kezében pisztoly. A Bow Street-i rendőrök egyenruháját hordták.

A bíró megragadta a csengőzsinórt. A hintó megállt. A bíró körülnézett. Már elhagyták a város házait, s az ablakon keresztül a csillogó holdfényben jobbra-balra élettelenül elnyúló, fekete lápvidéket látott, itt-ott korhadó fák nyújtogatták fantasztikus ágaikat, mintha a bíró érkezésének örömére förtelmes ujjongással emelnék karjukat s apró gallyaikat mint emberi ujjakat a magasba.

A hintó ablakában egy lakáj jelent meg. A bíró felismerte hosszú arcáról és beesett szeméről: Dingly Chuff az, aki tizenöt éve lakáj volt a szolgálatában, s akit egy gyanakvási rohamában felmondás nélkül kidobott, majd vádat emeltetett ellene egy elveszett kanál miatt. A börtönben halt meg, tífuszban.

A bíró halálos megdöbbenéssel húzódott vissza az ablakból. Fegyveres kísérői néma intésére a hintó továbbgördült az ismeretlen lápon.

A pöffeszkedő, köszvényes öregember rémülten azon töprengett, hogyan szegülhetne ellen őrzőinek. De edzett ifjú kora régen elmúlt már. A láp, akár a sivatag; sehol semmi segítség. Ha a lakáj képe vízió volt is csupán, az bizonyos, hogy ismeretlen szolgák hatalmában van, akik felsőbb hatalom parancsait teljesítik. Egyelőre nem tehetett mást, mint beletörődött sorsába.

A hintó váratlanul lassított, majdnem megállt, és amint foglya az ablakon kitekintett, félelmetes látvány tárult a szeme elé.

Az út mellett gigantikus, háromágú akasztófa állt, és odafönn, három ágának széles gerendáiról nyolc-tíz megláncolt test csüngött; néhányukról már lerohadt a darócruha, s oszladozó hullájuk szelíden himbálózott láncán. Hosszú létra nyúlt fel az építmény tetejére, s lenn, a tőzeges földön csontok hevertek.

Az út felé nyúló gerendáról, akárcsak a vele halálos háromszöget alkotó másik kettőről, szerencsétlen, megláncolt alakok sora csüngött. A gerenda tetején egy hóhér terpeszkedett, szájában pipával; erősen emlékeztetett a „Lusta inas” című rézkarcon látható társára, bár ez a bitófa sokkal magasabbra nyúlt, mint a lusta inasé. A hóhér, félkönyékre támaszkodva, kényelmesen hevert a gerendán, a könyökénél felhalmozott kis rakásból időnként közömbös arccal kiemelt egy csontot, s megcélozta vele a körülötte függő hullák egyikét; ha talált, egy-egy borda, kéz vagy fél lábszár vált le róluk. Jó szemmel bárki megfigyelhette, hogy a hóhér sötét bőrű, sovány férfi, akinek az orra, ajka, álla valami förtelmes bohócfintorban lazán fityeg, nyilván azért, mert onnan a magasból, ahol a többiekkel együtt ő is tartózkodik – ha másképpen is, mint azok –, állandóan lefelé, a földre néz.

Ez a fickó, amint a hintót megpillantotta, kivette a pipát a szájából, néhány ünnepélyes, ugrabugráló mozdulatot végzett a gerendán, majd egy vadonatúj kötelet rázva a feje felett, rekedt, messze hangzó hangon, akár az akasztófa felett kóválygó varjak, elkiáltotta magát: – Talárt Harbottle bíróra!

Aztán a hintó előbbi sebes iramában továbbgördült.

Ilyen magas akasztófáról a bíró soha, legkéjesebb víziói során sem álmodott. És a halott lakáj! Megrázta fejét, megdörzsölte szemét; de ha csakugyan álmodott, képtelen volt felébreszteni magát álmából.

Semmi értelme megfenyegetni a gazfickókat. Még utóbb az ő fejére száll vissza az átok.

Bármi módon meghunyászkodni, talán úgy kikerülhet a kezük közül; aztán eget-földet megmozgat, hogy kézre kerítse őket.

A hintó hirtelen fordulattal megkerülte egy hatalmas, fehér épület sarkát, és begördült a kapuboltozat alá.

 

Twofold főbíró

 

A bírót csupasz kőfalú, mocskos olajlámpásokkal megvilágított folyosóra vezették: olyan volt, mint a börtönfolyosó. Eddigi őrei most újabb martalócok kezére adták. Itt-ott csontos, hatalmas termetű katonák járkáltak, vállukon muskétával; mereven maguk elé néztek, vak dühükben fogukat csikorgatták, egyébként a néma csendben csak cipősarkuk koppanása hallatszott. Mindössze egy-egy pillanatra tűntek fel a folyosók végén, a fordulókban, de a bíró közvetlen közelébe sohasem kerültek.

Az öreg ezután egy szűk ajtón belépve tágas tárgyalóteremben találta magát, szemben a bíborszínű palástba öltözött bíróval. Nem volt Themisnek ebben a templomában semmi, ami különbbé tette volna többi testvérénél; a mindenütt fölös számban lobogó gyertyák ellenére ütött-kopott terem volt. Éppen véget ért egy tárgyalás, s Harbottle bíró még láthatta az utolsó esküdt hátát, amint az esküdtszék padsora mögötti falba vágott ajtón keresztül eltűnik. Vagy egy tucat ügyvédet is látott; egyesek tollukkal-tintájukkal piszmogtak, mások irataikba merültek, ismét mások pennájuk tollas részével integettek bojtárjaiknak, akikben nem volt hiány; írnokok szaladgáltak fel s alá, bírósági tisztviselők lézengtek, a jegyző éppen egy iratot adott át a bírónak, a porkoláb pedig hivatali botja végére tűzött valami írást, s úgy nyújtotta a tolongó tömeg feje felett a királyi ügyész felé. Ha ez a Legfelsőbb Fellebbviteli Bíróság, úgy az a tény, miszerint sem éjszaka, sem nappal nem tart szünetet, kellő magyarázattal szolgált, miért olyan sápadt, elcsigázott mindenki a teremben ; miért olyan fakó és leírhatatlanul komor mindenkinek az arca; soha senki sem mosolygott; mindenki azt a látszatot keltette, mintha valami titkos kín gyötörné.

– A Korona versus Elijah Harbottle! – kiáltotta a törvényszolga.

– Lewis Pyneweck, a vádló jelen van? – kérdezte Twofold főbíró. Dörgő hangja megremegtette a terem gerendázatát, s kongva visszhangzóit végig a folyosókon.

Ekkor egy asztal mellől felállt Pyneweck.

– Olvassák fel a vádiratot! – mennydörögte az elnök, és Harbottle bíró érezte, amint a szörnyű hang zengésére megremeg a terem padlója s a vádlottak padja körül a rács.

A vádlott tiltakozott ezen állítólagos bíróság összehívása ellen; csalárdnak minősítette, s a törvény szemében nem létezőnek; majd előadta, hogy még ha törvényszerűen összeült bíróság lenne is (a bíró úgy érezte, szédül), nem volt és nem lehet illetékes az ő bírói mivoltában tanúsított magatartása felett ítélkezni.

Ekkor a főbíró váratlanul elnevette magát, s vele nevetett mindenki a teremben; mindenki a vádlottra nézett, és nevetett; a nevetésük egyre nőtt, duzzadt, és úgy harsogott körös-körül, mint valami fülsiketítő üdvrivalgás; a bíró nem látott mást, mint villogó fogakat és rámeredő, csillogó szemeket; ugyanakkor, bár a hangjuk nevetve áradt, a feléje forduló arcok egyike sem volt nevető ember arca. Aztán a nevetés, amilyen váratlanul felcsattant, olyan váratlanul elült.

Felolvasták a vádiratot. Harbottle bíró védekezett. Nem érzi magát bűnösnek, jelentette ki. Feleskették az esküdteket. A tárgyalás folytatódott. Harbottle bíró megrémült: ez nem lehet valóság. Vagy őrült, vagy perceken belül megőrül.

Egy dolog azonban megragadta a figyelmét. Twofold főbíró, aki a tárgyalás minden szakaszában gúnyos nevetéssel csúfondárosan sértegette, iszonyú harsogással letorkolta, nem volt más, mint saját magának felnagyított mása: Harbottle bíró, de legalább kétszeresére nagyítva; ugyanazok a kíméletlen arcvonások, ugyanaz a hideg szem, mind szörnyűségesen eltúlozva.

Bármivel érvelt a vádlott, bármilyen paragrafust idézett, akármit állított – hiába; letorkollták, s ő egy pillanatra sem tudta megakadályozni, hogy a tárgyalás ne haladjon változatlan ütemben végzetesen a katasztrófa felé.

A főbíró szemmel láthatóan tudatában volt hatalmának az esküdtek felett, és ezt ujjongva, harsányan ki is mutatta.

Egyszer haragosan meredt rájuk, máskor beleegyezően bólogatott; mintha cinkos egyetértésre jutott volna velük. A gyertyák csak halványan világították meg a teremnek ezt a részét; az esküdtek mint az árnyak ültek sorban padjukon; a vádlott csak egy tucat, a sötétből fehéren, hidegen ki villanó szempárt látott, és valahányszor a bíró a megvető hangon elmondott, rövid vádbeszéd során bólintott, nevetett vagy gúnyosan nézett, látta, amint a csillogó szemek sora egyszerre süllyed, majd emelkedik fel ismét, jeléül, hogy az esküdtek beleegyezően bólintanak.

Amint a vádbeszéd elhangzott, a hatalmas testű főbíró zihálva, kárörvendve meredt a vádlottra, s a teremben a többiek is mind a vádlottak padja felé fordultak ; az egész terem meredten, átható gyűlölettel csak őt nézte. Az esküdtek felől, onnan, ahol a tizenkét felesküdött férfiú suttogott egymás között, az általános csendben egyetlen hang hallatszott csupán, mint egy elnyújtott „pssssz”; azután a bíróság felhívására: – Esküdt urak, mit döntöttek, bűnös-e vagy nem bűnös? – búskomor hangon érkezett a válasz: – Bűnös.

A vádlott körül a terem mindjobban elsötétedett, s végül nem tudott mást kivenni a sűrű homályban, mint a minden pad felől, a terem minden oldaláról, minden sarkából, még a karzatok felől is feléje forduló arcokból kicsillanó szemek fehérjét. A vádlott úgy vélte, bőségesen lenne mondanivalója s érvei is a halálos ítélet ellen ; de a főbíró úgy hessegette el szavait, mint a füstöt, és kihirdette előtte a halálos ítéletet, a következő hónap tizedik napját nevezvén meg mint a kivégzés időpontját.

Mielőtt magához térhetett volna a baljóslatú komédia feletti megdöbbenéséből, alighogy elhangzott a parancs: – Vezessék el a foglyot! –, már vitték is el a vádlottak padjáról. Mintha minden lámpást kioltottak volna útjukon, itt-ott kályhák és faszéntüzek vetettek csak halvány rózsaszínű fényt a folyosók falára. A falak durva, repedezett terméskövei mintha mind iszonyatos méreteket öltöttek volna.

Boltíves kovácsműhelybe vezették, ahol két, derékig meztelen, bikafejű, izmoktól duzzadó vállú férfi – a karjuk akár az óriásoké – mennydörögve záporozó kalapácsütésekkel izzó láncokat kovácsolt.

Kalapácsukat egy percre nyugtatva vad, kivörösödött szemmel nézték az elítéltet, majd az idősebbik így szólt társához: – Vedd elő Elijah Harbottle bilincseit –, mire az fogóval kiemelte a tűzből a láncnak azt a végét, amely eddig sisteregve izzott benne.

– Az egyik vége zárható – mondta; megfogta a lánc hideg végét, másik vasmarkába szorította a bíró lábát, s a bokájára kattantotta a bilincs gyűrűjét. – A másik – mondta vigyorogva – forrasztva lesz.

A vaspánt – a bíró másik lábára szánt gyűrű – még izzóvörösen hevert a kőpadlón, s felülete vakító szikrákat szórt szerteszét.

A fiatalabbik férfi óriási kezével megragadta az öreg bíró másik lábát, s lábfejét sziklakeményen a kőpadlóra szorította, míg az idősebbik a kalapács és a fogó mesteri játékával egy szempillantás alatt oly szorosan erősítette bokájára az izzó vaspántot, hogy alatta a bőr és az inak sisteregve füstölögtek, s az öreg Harbottle bíró olyan rettentőt üvöltött, hogy még a kövek is jéggé dermedtek, s a láncok megcsörrentek a falon.

Egy szempillantás alatt semmivé váltak láncok, boltívek, kovácsok és kovácsműhely ; de a fájdalom maradt. Harbottle bíró úr iszonyatos kínt érzett azon a bokáján, amelyen az előbb a pokoli kovács dolgozott.

Barátai, Thavies és Bélier, meghökkentek, amikor – épp miközben ők elegánsan csevegve elemezték egy akkoriban zajló házasság részleteit – a bíró felordított. Harbottle bírót páni félelem és pokoli fájdalom gyötörte. Csak az utcai lámpák és a saját házának kapujánál lobogó lámpások fénye nyugtatta meg.

– Nagyon rosszul érzem magam – mormolta összeszorított fogakkal. – A lábam mintha égne. Ki nyomorította meg a lábamat? A köszvény az... A köszvény...! – mondogatta aztán, mikor teljesen magához tért. – Hány órája jövünk a színháztól? Az ördögbe is, mi történt útközben? Végigaludtam a fél éjszakát.

Útközben azonban nem tartotta fel őket semmi, és jó iramban hajtottak hazafelé.

A bírót a köszvény gyötörte; lázas is volt, és a roham, ha nem tartott is nagyon soká, súlyos volt; mikor úgy két hét múlva alábbhagyott, vérmes kedélye nem tért vissza. Az álmot – mert csak annak nevezte – képtelen volt kiverni a fejéből.

 

Valaki behatolt a házba

 

Az embereknek feltűnt a bíró rossz hangulata. Orvosa azt javallta, utazzon el két hétre Buxtonba.

A bírónak, valahányszor elgondolkodott, minden alkalommal fülébe csengett az ítélet, úgy, amint víziójában elhangzott: „A mai naptól számított egy naptári hónap múlva”, majd a szokványos fordulat: „Akasszák fel nyakánál fogva, míg meg nem hal”... és „Az ítélet végrehajtása napjául a jövő hónap tizedikét tűzöm ki”. – Én nem vagyok olyan ember, akit egy hónap múlva felakasztanak; tudom, minden álom ostobaság, nevetek is az egészen, de ez az álom állandóan kísért, mintha valamiféle balszerencse bekövetkeztét jelezné. Bárcsak elmúlt volna már az álmomban kitűzött nap. Bárcsak végleg megszabadulnék a köszvényemtől. Bárcsak olyan lennék megint, mint voltam. Nem más ez, mint depresszió, rögeszme. – Bosszús horkanásokkal és gúnyos mosollyal olvasta újra meg újra a másolatot, amelyet a levélről és a csatolmány pergamenről készített. Álmának színhelye és szereplői a legvalószínűtlenebb helyeken keltek életre gondolataiban, s ragadták el egy pillanat alatt környezetéből az árnyak világába.

A bíró elveszítette vas energiáját és kötözködő kedvét. Hallgatag lett és morózus. Az ügyvédi kar figyelmét sem kerülte el a változás. Barátai úgy vélték, beteg. A doktor szerint hypochondria bántja, s a köszvény is még ott bujkál szervezetében, szükséges ezért, mondotta, hogy elutazzon a mankók és ízületi panaszok ősi otthonába, Buxtonba.

A bíró egyre mélyebben süllyedt depressziójába; rettegett a jövőtől. Behívatta dolgozószobájába házvezetőnőjét, fogyasszon el vele egy csésze teát, és beszámolt a hölgynek különös álmáról, amelyet a Drury Lane színházból hazafelé vezető útján álmodott. Már abban a sötét és kilátástalan idegállapotban volt, amelyben az ember elveszíti hitét a hagyományos módszerekben, és kétségbeesésében kuruzslókhoz, asztrológusokhoz és vénasszonyokhoz fordul. Vajon jelentheti-e ez az álom, hogy egy roham következtében tizedikén meghal? A házvezetőnő szerint nem. Ellenkezőleg, nyilván valami nagy szerencse éri aznap a bírót.

A bíró hangulata felengedett; hosszú hetek óta először mutatkozott meg egy-két percre igazi énje, s szabad kezével – amelyiken nem volt borogatás – megveregette a nő arcát.

– Te drága csibész! Hát majd elfelejtettem, ott van a Töm gyerek, tudod, a sárga Töm, aki betegen fekszik Harrogateben, az unokaöcsém! Hát ha már úgyis meghal, miért ne halna meg ő éppen azon a napon, s akkor én örökölnék utána egy szép birtokot? Nos, ide süss, beszéltem Hedstone doktorral tegnap, megkérdeztem, valószínűnek tartja-e, hogy valaha is megüssön a guta, mire kinevetett; szerinte én lennék az utolsó ebben a városban, akit így vigyen el a halál, s erre a szavát is adta.

A bíró cselédei nagy részét elküldte Buxtonba, hogy előkészítsék szállását, és gondoskodjanak kényelméről. Egy-két nap múlva készült utánuk menni.

Elérkezett a kilencedike. Ha a másnap is baj nélkül elmúlik, jót nevethet látomásain és balsejtelmein.

Kilencedikén este Hedstone doktor lakája zörgetett a bíró háza kapuján. A doktor felsietett a rosszul világított lépcsőn a fogadószobába. Márciusi este volt, a kandallóban vidáman lobogtak a fahasábok. Közeledett a naplemente órája, és csípős északi szél fütyült a kémény-nyílásban. Az elsötétített szoba úgy vöröslőit, mintha lángokban állna, s Harbottle bíró parókája, amelyet akkoriban „brigadéros parókának” neveztek, és vörös köntöse csak fokozta ezt a hatást.

A bíró lába zsámolyon nyugodott; hatalmas, mogorva, bíborszín arca mintha egyszer felfúvódott, másszor összetöpörödött volna aszerint, amint a lángok felcsaptak vagy lelohadtak. Megint morózus hangulatában volt, s azon elmélkedett, hogy visszavonul a bírói mesterségtől, meg még ötven más, komor gondolat gyötörte.

De a doktor, Aesculapius energikus gyermeke, nem tűrte a károgást; a bíró tele van köszvénnyel, mondta, s ebben az állapotban saját ügyében sem képes ítéletet alkotni; várjon két hetet, akkor majd józanul tudja mérlegelni valamennyi kínzó problémáját.

Időközben azonban nagyon vigyáznia kell magára. A koszvény teljesen elhatalmasodott rajta, s óvakodnia kell, nehogy előbb érje el egy roham, mintsem a buxtoni vizek a maguk üdvös módján előidézik.

A doktor talán maga sem gondolta, hogy a bíró annyira jól van, mint ő állítja, mert közölte vele, hogy nyugalomra van szüksége, és okosabban tenné, ha azonnal ágyba bújna.

Mr. Gerningham, az inasa segédkezett a bírónak a lefekvésnél, ő adta be neki cseppjeit, és a bíró megparancsolta, hogy addig várjon a hálószobájában, amíg ő el nem alszik.

A ház lakói közül három személy számolt be éjszakai furcsa eseményekről.

A házvezetőnő lerázta magáról annak a gondját, hogy ezekben az aggodalommal teli órákban a kislányát szórakoztassa, s megengedte, hogy a nappali szobákban szaladgáljon, nézegesse a képeket meg a porcelánt, azzal a szokásos feltétellel, hogy nem nyúl semmihez. A kislány csak akkor tért vissza édesanyja, a házvezetőnő szobájába, mikor már a napfény utolsó sugara is elhalványult, s a félhomály annyira sűrűsödött, hogy a gyermek nem tudta megkülönböztetni a kandallópárkányon és az üvegszekrényekben álló porcelán figurák színeit.

A kislány, miután elcsacsogott a porcelánról, a képekről meg a bíró két méltóságteljes parókájáról a könyvtár melletti öltözködőszobában, utoljára egy rendkívüli kalandját mesélte el.

Az akkori idők szokása szerint a hallban állt az a préselt bőrtetejű, aranyozott szegecsekkel kivert gyaloghintó, leeresztett vörös selyemfüggönyeivel, amelyen a ház ura néha napján vitette magát. Mikor ezt a régimódi alkalmatosságot beállították a haliba, ajtóit bezárták, ablakait felhúzták, és – mint mondtam – függönyeit leeresztették, de a függönyök nem zártak olyan szorosan, hogy a kíváncsi gyermek ne tudott volna az egyik alatt bekukucskálni, és ne láthatta volna a hintó belsejét.

A lenyugvó napnak az egyik hátsó szoba ablakán beáradó búcsúsugara rézsútosan tűzött be az ajtón, és amint a gyaloghintóra esett, tompa fénnyel világított át a bíborvörös, áttetsző függönyön.

A gyermek legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy a derengő fényben egy feketébe öltözött, sovány férfi ül a hintóban; sötét, éles vonású arcán az orra, amennyire megfigyelhette, kicsit ferdén állt, barna szemével mozdulatlanul meredt maga elé, kezét combján nyugtatta, és éppen úgy meg se rezzent, mint azok a viaszfigurák, amelyeket a southwarki vásáron látott.

A gyerekeket oly sűrűn leckéztetik a kérdezgetés illetlensége, a hallgatás illendősége és a náluk idősebbek fensőbbséges tudása felől, hogy végül a legtöbb dolgot jól nevelten tudomásul veszik, s így a kislány is tisztelettudóan beletörődött abba, hogy annak a mahagóniszín arcú személynek a jelenléte a hintóban teljesen rendben lévő és illendő dolog.

Miután azonban megkérdezte édesanyját, ki az az ember, s az részletesebben kikérdezte az idegen külleme felől, észrevette a rémületet anyja arcán, s rájött, hogy valami roppant titokzatos dolgot láthatott.

Mrs. Carwell a lakáj polca feletti szögről levette a gyaloghintó kulcsát, s egyik kezével a gyermek kezét fogva, másik kezében égő gyertyát tartva, felment a haliba. A hintótól bizonyos távolságra megállt, s a gyertyát a kislány kezébe nyomta.

– Kukucskálj be még egyszer, Margery, és nézd meg, van-e ott valami – suttogta. – Tartsd a gyertyát olyan közel a függönyhöz, hogy bevilágítson.

A gyermek, ezúttal roppant ünnepélyes arccal, bekukucskált a hintóba, s nyomban közölte, hogy az idegen nincs ott.

– Nézd meg még egyszer, biztonság kedvéért – sürgette az anyja.

A kislány egészen bizonyos volt, és Mrs. Carwell, csipkés, cseresznyeszín szalagos főkötőjével, halálosan sápadt arca felett még nem púderezett, sötétbarna hajával, kinyitotta a hintó ajtaját, benézett, de nem látott senkit.

– Tévedtél, kislányom, látod?

Ott! Mama! Nézz oda! Most fordult be a sarkon! – kiáltotta a gyermek.

– Hova? – kérdezte Mrs. Carwell, s egy lépést hátrált.

– Abba a szobába.

– Csend, gyermek, egy árnyék volt csak! – kiáltotta Mrs. Carwell félelmében haragosan. – Én mozgattam a gyertyát. – Mindazonáltal megmarkolta a gyaloghintó egyik hordozórúdját, amely a sarokba támasztva állt, s a végével vadul megdöngette a padlót, mert félt elmenni az előtt a nyitott ajtó előtt, amelyre a gyermek mutatott.

A szakácsnő meg két konyhalány futva jött fel a lépcsőn, nem tudván, mire véljék ezt a szokatlan riadalmat.

Átkutatták a szobát, de az néma volt és üres, és semmi jel sem vallott arra, hogy valaki is járt volna benne.

Elképzelhető, hogy akad valaki, aki szerint ez a kis incidens irányt szabott a nő gondolatainak, s ennek tulajdonítható az a vízió, amelyet Mrs. Carwell két órával később látni vélt.

 

A bíró elhagyja a házat

 

Mrs. Flora Carwell kis ezüsttálcán porcelán csészében vitte a bíró számára főzött gyógyteát, és felfelé indult a lépcsőn.

A lépcső tetejénél masszív tölgyfa korlát húzódik, s amint a nő felfelé mentében véletlenül feltekintett, roppant különös megjelenésű karcsú, nyúlánk idegent pillantott meg, aki pipáját mutató- és hüvelykujja között tartva közömbös arccal könyökölt a korlátra. Furcsa, merev nézéssel hajolt át a korláton, orra, ajka, álla meglepően megnyúlt. Szabad kezében kötéltekercset tartott; a kötél vége könyöke mellett lecsüngött a korlátról.

Mrs. Carwell ekkor még nem gyanította, hogy a férfi nem valóságos személy; azt hitte, a bíró holmijának csomagolására fogadták fel, ezért odakiáltott neki, s megkérdezte, mi keresnivalója van ott.

A férfi válasz helyett megfordult, és körülbelül olyan lassú léptekkel, ahogyan a nő felfelé ment a lépcsőn, átsétált a halion, s belépett egy szobába. A nő utána. A padlón üres, nyitott bőrönd feküdt, mellette a kötéltekercs; de a nő egyedül állt a szobában, az idegennek nyoma sem volt.

Mrs. Carwell szörnyen megijedt, s úgy döntött, hogy a gyermek nyilván ugyanezt a szellemet látta, amely neki most megjelent. Talán ha elgondolkodik, ez a feltevés meg is nyugtatta volna, mert annak az arca, alakja és ruhája úgy, amint a kislány leírta, ijesztően hasonlított Pyneweckre, ez a szellem pedig kétségtelenül nem ő volt.

Mrs. Carwell halálos rémületében hisztériásán rohant le a szobájába, félt a válla felett visszanézni is; társakat hívott maga köré, és sírt, és beszélt, és jó néhány szíverősítőt felhajtott, és megint beszélt, és megint sírt, és így tovább, egészen addig, míg tíz óra nem lett, mikor is – az akkori szokás szerint – ideje volt lefeküdni.

Egy mosogatólány maradt csak fenn egy darabig, mert a tisztogatást meg a súrolást kellett befejeznie, a többi – aznap este, mint említettem, igen kevés – cseléd azonban lefeküdt. Ez a lány alacsony homlokú, széles arcú, fekete hajú, rettenthetetlen némber volt, aki nem ijedt meg a saját árnyékától, és a házvezetőnőt mérhetetlenül lenézte hisztérikus viselkedéséért.

Az öreg házban most néma csend uralkodott. Közel éjfélrejárt már az idő, sehol egy hang sem hallatszott, csak a tetőkön és a kémények között süvítő hideg szél fojtott sivítása, vagy a keskeny utcán időnként végigszáguldó szélrohamok mormolása.

A ház tágas konyhai szintje elhagyatott volt és sötét; az egész házban ez az egykedvű konyhalány volt ébren. Egy darabig magában dúdolgatott, aztán abbahagyta, és felfigyelt, majd megint tovább dolgozott. Végül a sors úgy akarta, hogy még a házvezetőnőnél is jobban megrémüljön.

A házban volt egy hátsó konyha is, s ebből most – mintha valahonnan a ház alól, a mélyből visszhangzott volna – iszonyú, döngő csapások hangja hallatszott, s a lány minden csapásra érezte, amint a föld megremeg a lába alatt. Néha egy tucatszor egymás után, szabályos időközökben, néha kevesebbszer. A lány halkan kilépett a folyosóra, s meglepetéssel látta, hogy a hátsó konyhából tompa, vöröses fény szűrődik ki, mintha odabenn faszénnel tüzelnének.

A konyha láthatóan tele volt füsttel.

A lány benézett; egy óriás termetű alak elmosódó körvonalait látta, amint a tűz fölé hajolva hatalmas kalapáccsal egy lánc szemeit kovácsolja.

Bármilyen gyorsan, súlyosan csapkodott kalapácsával, az ütések kongó hangja mintha a távolból hallatszott volna. A férfi abbahagyta a munkát, és odamutatott valamire a földön, ami a füstös ködön keresztül – a lány szerint – mintha holttestnek látszott volna. Ennyit látott; s a közeli szobában alvó cselédek, akiket álmukból velőtrázó sikoly ébresztett fel, ott találták ájultan a folyosó kőpadlóján, közvetlenül a mellett az ajtó mellett, ahonnan végignézte ezt a förtelmes látomást.

Két megdöbbent szolga, miután a leány összefüggéstelenül bizonygatta nekik, hogy a padlón a bíró holttestét látta heverni, előbb végigkutatta a ház alsó szintjeit, majd meglehetősen ijedten felsietett megtudakolni, vajon ura ép-e és egészséges. Ott találták a szobájában, de már nem az ágyában; az ágy mellett egy asztalon gyertyák égtek; a bíró éppen öltözködött, és egykori modorában vad káromkodás és átkozódás közepette ordította, hogy neki dolga van, és minden csirkefogót azon nyomban kirúg, aki még egyszer zavarni merészeli, így aztán békében hagyták a beteg embert.

Másnap reggel az utcában itt is, ott is azt suttogták, hogy a bíró meghalt. Három házzal arrébb Traverse ügyvéd egy lakáját küldte Harbottle bíró házához érdeklődni.

A kaput sápadt szolga nyitotta ki, és szűkszavúan csak annyit volt hajlandó mondani, hogy a bíró beteg. Súlyos baleset érte; Hedstone doktor már ott járt nála reggel hét órakor.

Elfordított tekintetek, kurta válaszok, sápadt, gyűrött arcok, ismert jelei nyomasztó titoknak, amikor még nem érkezett el az idő, hogy a titok feltárulhasson. Erre csak akkor került sor, amikor megérkezett a halottkém, és a házat ért halálos botrányt nem lehetett tovább titokban tartani. Mert azon a reggelen Harbottle bíró urat felakasztva találták a főlépcső felső korlátján, és már nem volt benne élet.

Dulakodásnak vagy ellenállásnak a legkisebb jelét sem fedezték fel. Senki sem hallott kiáltást vagy bármi olyan zajt, ami a legcsekélyebb mértékben is erőszakra vallott volna. Az orvosi vélemény szerint igen kézenfekvőnek látszott, hogy a bíró depressziós rohamában vetett véget életének. Az esküdtek ennek alapján olyan döntést hoztak, miszerint a halál oka öngyilkosság. De azok, akik azt a furcsa történetet ismerték, amelyről Harbottle bíró legalább két személynek közvetlenül beszámolt, a véletlenek meghökkentő egybeesésének érezték azt a körülményt, hogy a katasztrófa pontosan március tizedikének reggelén következett be.

Néhány nap múlva ünnepélyes gyászpompával kísérték sírjába Harbottle bírót, s így beteljesedett az írás: „Meghala a gazdag, és eltemettetek.”

Kaposi Tamás fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre