Első fejezet: A Sárkányölő Szent György

 

Golden Friars bájos városka, mely egy tó partján terül el, vízmosásoktól szabdalt, számtalan árnyalatban játszó bíborszín hegykoszorú ölén, fenn a világ tetején, s midőn ősi bazalt házainak magas oromfalai és keskeny ablakai, meg az öregtemplom tornya, ahonnan a harang mostanáig is minden áldott nap estéli nyugovóra kongat, ezüstösen megcsillan a holdfényben, és a feketéllő szilfák árnyéka meg sem rezdül a rövid szálú sima gyepen talán ez a legeredetibb és legszebb látvány, mely valaha szemem elé tárult.

Így tűnik fel, mintegy varázspálca suhintására, oly légiesen és áttetszőn, hogy az ember aligha véli többnek, mint a könnyű éji párán felvillanó képnek.

Egy enyhe nyári éjszakán a hold csodásán világította meg a Sárkányölő Szent György homlokzatát, Golden Friars bazaltkőből épült kényelmes fogadóját, mely talán a régimódi cégérek legnagyszerűbbikével dicsekedhet Angliában. A fogadó egyenest a tóra néz; a partján végigkanyargó út az ivó lépcsője előtt halad el, amellyel átellenben két jókora rúdon, szépen cirkalmazott és aranyozott kovácsoltvas keretben himbálózik Sárkányölő Szent György több színben s aranyban pompázó jelvénye.

A fogadó nagy ivójában e meghitt fészek három-négy törzsvendége üdítgette lelkét a napi fáradalmak után.

Kényelmes, tölgyfaburkolatú helyiség volt ez, melybe nyári estéken, ha csípős a levegő, mint ez alkalommal is, tűz lehelt kellemesebb időt; a kandallóban fahasábok égtek, a libegő lángnyelvek fénye barátságosan nyaldosta a falat és a mennyezetet, de melege nem fűtötte túl az ivót.

Egyik oldalon Dr. Torvey ült, Golden Friars orvosa. Ismerte a városban mindenkinek a gyengéjét, tudta, melyik orvosság segít melyik betegén, testes úriember volt, jóízűeket hahotázott, leste a híreket, nagyokat és kicsiket egyaránt, kedvelte a pipát, és mellette, így esti órán, szívesen elszopogatott egy öblös pohár puncsot, amibe egy darabka citromhéjat dobott. Mellette ült William Peers, egy szikár öregúr, aki több mint harminc esztendőt élt le Indiában, nyugodt, jóindulatú kedély, s az utolsó ember Golden Friarsben, aki még copfos parókát viselt. A vén Jack Amerald, az obsitos tengerészkapitány, rövid, vaskos lábát egy széken pihentette, fából készült párját mellé helyezte, szopogatta grogját, jó matróz szokás szerint harsogva beszélt, és a barátait cimborának szólította. Középen, a kandallóval szemközt a süket Tom Hollar ült, mindig nyájas ábrázattal, csak szíttá a pipáját, és rendíthetetlen derűvel bámult a tűzbe. Hébe-hóba a fogadós is megjelent peckes lépteivel, leült a magas támlájú karosszékbe, ami a söntés régifajta, republikánus berendezésére vallott, komoly szóval vett részt a tercierében, és mindig szívélyes fogadtatásra talált.

– Hát hazajön végre Sir Bale – szólalt meg a doktor. – Mondja el nekünk, mit hallott még róla.

– Semmit – felelte Richard Turnbull, a Sárkányölő Szent György gazdája. – Semmi említésre méltót; de ennyi már biztos, és így is lesz jó, legalább helyrehozzák egy kicsit azt a düledező öreg kastélyt.

– Twyne azt mondja, a birtok jócskán be van táblázva, igaz? – kérdezte a doktor, halkabbra fogva hangját, és hunyorítva hozzá.

– Hát, azt beszélik, nem verte éppen a fogához a garast, így, magunk közt szólva, elmondhatom a dolgot; de ő is megtudja majd idejében.

– Itt könnyebben összehúzhatja magát, mint ahol most jár – állapította meg a doktor, komoly fejbólintással.

– Nagyon okosan teszi – fűzte tovább a szót Mr. Peers, s vékony sugárban fújta ki a füstöt –, és dicséretes, hogy időben felhagy a költekezéssel. Most azért költözik ide, hogy takarékoskodjon, talán meg is nősül, s ez annál is dicséretesebb, hiszen, mint mondják, nem állhatja városunkat, és szívesebben maradna ott, ahol van.

Ily elismerő szavak után Mr. Peers vígan eregette tovább a füstöt.

– Nem, csakugyan nem szereti a várost; vagyis hát, úgy hallom, csak nem szerette – mondta a fogadós.

– Utálja-szólt közbe a doktor, újabb komoly főbólintással.

– De nem is csoda, ha mind igaz, amit hallottam – bömbölte a vén Jack Amerald. – Hisz belefojtott egy asszonyt meg egy gyereket a tóba!

– Hohó, barátocskám, nem ajánlom, hogy ezt előtte is hangoztassa; maga a fellegekben jár!

– Az ördögbe is – kiáltotta a gazda, amikor magához térve döbbent ámulatából (amitől szeme-szája tátva maradt, úgy, hogy a pipát is kivette a szájából) végre szóhoz jutott –, uram, hiszen én neki fizetem a bért ezért a házért! És hálás vagyok, Isten látja lelkem, hálás vagyok érte, mint mindannyian!

Jack Amerald letette ép lábát a földre, falábát vízszintes helyzetben hagyta, és kíváncsian nézett körül.

– Nos, ha nem ő volt, hát valaki más. Biztosan tudom, hogy fenn, Mardykesnél történt. Magam tájoltam be a helyét Glads Scaur és a mardykesi rév, meg a Sárkányölő Szent György cégére és a Forrick Fells alatti fehér ház irányából. Akár bóját is le tudnék szúrni azon a ponton. Meg mernék esküdni rá, hogy itt hallottam valakitől annak a helynek az iránypontjait, ahol a holttestet látták; mégse találta meg egyetlen csónak se; ez pedig már furcsa, tudják, bele is firkantottam a hajónaplóba...

– Bizony fecsegtek valami effélét – mondta Turnbull –, mert az emberek szeretnek locsogni. De a nagyapjáról beszélték, nem róla, és végem is volna, ha azt hinné a világ, hogy ilyen históriákat mesélnek a Szent Györgyben!

– Hát akkor a nagyapja; neki, gondolom, egyre megy. – De nincs rá semmi bizonyíték, kapitány, annyi se, mint ez a füst; és a Mardykes család a királytól se tűrné, hogy ilyeneket mondjon, uram; mert ha rég meghaltak is mind, akiknek legfőbb okuk volna haragra a dolog miatt, nem akad a családban olyan, aki eszét ne vesztené a gondolatra, hogy még hisznek benne, ő meg különösen olyan. Nem mintha jobban kéne tartanom tőle, mint másnak, bár azt mondják, mogorva, erős ember; de nem dobathat ki a Szent Györgyből, amíg fizetem a bért, és le nem jár a kilencszázkilencvenkilenc év, addig meg lehiggadhat bárki, van elég ideje. De nem jó összeakaszkodni a gazdagokkal, mert neki se esne nehezére, hogy ártson vagy éppen használjon a Szent Györgynek; és az az igazság, hogy régen történt az már, mikor ő még meg se született, hát minek akkor bosszantani vele; s teszek egy fontot rá, kapitány, hogy a doktor is igazat ad nekem!

A doktor, akinek szintén gondolnia kellett a pacientúrájára, bólintott, majd hozzátette: – Mindamellett a történet elég régi, Dick Turnbull... öregebb, mint én vagy maga, derék barátom.

– És legjobb volna elfelejteni már – jegyezte meg a Szent György gazdája.

– Bizony, legjobb volna elfelejteni; de aligha felejtik ám el – vélekedett a doktor, némileg bátorságra kapva.

– Lám, barátunk, a kapitány is hallotta, és tévedése mutatja, hogy az éles memóriánál csak egy a rosszabb, a bizonytalan memória.

– Igaz, s most, hogy utánagondolok, kitől is hallottam a históriát, hát Dick Harmantól, akinek a csónakja amott lenn horgonyoz – vén fóka, mint jómagam. Épp csukázni voltam, amikor odahúzta a csónakomat a magáéhoz, és elmesélte. Hallod-e, Tom cimbora, lódíts már ide nekünk megint egy pohár brandyt! – kurjantotta a kapitány, amint a pincér megjelent a szobában; azzal a pirospozsgás, deresedő üstökű tengeri medve ismét felcsapta a székre a lábát, a fa párja mellé, amit csak tartalékárbocának hívott.

– Meghiszem azt, hogy még az unokáink is emlegetni fogják – folytatta a gazda –, és nem is igen törődök vele, ha kellő időben s személynek mesélik.

Ezután kanalával megkoccintotta a kupáját, ily módon jelezve Tomnak, aki épp hozta a kapitány grogját, hogy töltse tele az ő poharát is punccsal.

– Sir Bale pedig valószínűleg a ház barátja lesz majd. Nem is tudom, miért ne lenne. A Sárkányölő Szent György II. Károly király óta a családban volt. Abban az időben, amit Restaurációnak neveztek, William Turnbull vette először bérbe Sir Tony Mardykestől. Akkor még csak lovagok voltak. II. György király alatt kaptak báróságot; meg lehet találni őket a bárók meg a nemesek könyvében. A bérlő a Londonból származó William Turnbull volt, ő építette át az istállókat, mert addigra tönkrementek már, így áll benne a szerződésben; és azóta nem változott a ház cégére – a Sárkányölő Szent Györgyöt jól ismerik az ország széltébe-hosszába –, és a gazda neve se lett más. Azóta is mindet Turnbullnak hittak, és nem számítottak éppen hitvány embernek. – Helyeslő dörmögés jelezte a vendégek egyetértését. – Derék, istenfélő fajta volt mindig, jó sert főztek, és a legjobb hírnek örvendettek itt és másutt is, ezt én mondom, Richard Turnbull; és amíg fizetik a bért, nincs az a hatalom, ami kitehetné őket innét, mert van olyan titulusuk a Szent Györgyre, a két szántóra, meg a ház melletti telekre, mint Sir Bale Mardykesnek a kastélyra és a birtokra. Egyszóval nekem aztán mindegy, legföljebb a barátság miatt nem, hogy mint vélekedik rólam a família; csak hát a Szent György meg ők mindig jó, baráti viszonyban álltak, és én se akarok szakítani a régi szokással.

– Ez a beszéd, Dick! – rikkantotta Dr. Torvey. Magam is így vélekedem; de nincs itt most rajtunk kívül egy lélek se – mi meg mind pajtások vagyunk, maga nem függ senkitől –, a teremburáját, mondja már el nekünk azt a históriát a vízbe fojtott asszonyról, úgy, ahogy maga hallotta régen az apjától.

– Bizony, csak mesélje el, de közben ne hagyja kifogyni az itókát se, cimborám! – dörögte a kapitány.

Mr. Peers is csengve nézett, a süket Mr. Hollar pedig, akit nem ajzott fel a kérés, legalább megbízható fül tanúnak számított, és ahogy pipáját az agyarára szorította, afféle meghitt bútordarabnak.

Richard Turnbull közelebb húzta a puncsát, és hátrasandított. Az ajtó csukva volt, a tűz vidáman pattogott, a puncs illata csiklandozta az orrát, körös-körül csupa baráti arc nézett rá. Megszólalt tehát:

– Hát, urak, ha már ezt kívánják, én nem találok benne semmi rosszat, s legalább eloszlathatom a félreértéseket. Több mint kilencven esztendeje esett a dolog. Apám kislegény volt még, de sokszor hallottam tőle a történetet ugyanezen a szent helyen.

Poharába bámult, elmélázott, és lassan kavargatta a puncsot.

 

Második fejezet: A vízbe fojtott asszony

 

– Nem valami bőséges fogás ám – kezdte mondókáját a Szent György gazdája –, egykettőre a végére érünk, urak. Volt egyszer egy szép fiatal hölgy, a neve Miss Mary Feltram o’ Cloostedd. Ő volt a család utolsó sarja, és nagy szegénységben élt. Ma már csak a falak állnak a házukból, a nagyszobát felverte a fű, az oromfalat befutotta a repkény; nincs teremtett lélek, aki valaha füstöt látott volna bodorodni a kéményiből. A tó túlsó partján áll a ház, a mögötte és mellette nőtt facsoporttal egy magasságban, a szurdok nyílásánál, Maiden Fells orma alatt. Messzelátóval megnézhetik a Mardykes kastély melletti csónakkikötőből.

– Jártam arra vagy ötvenszer – szólt közbe a doktor.

– Nos hát a két család eléggé szoros kapcsolatban állt egymással, és minden háznál akadnak jóravalók meg hitványak is, de a Mardykes família akkoriban bizony zabolátlan népség volt. Mikor meghalt az öreg Feltram o’ Cloostedd, a lánya, az ifjú hölgy, Sir Jasper Mardykes gyámsága alá került – szerencsétlen nap volt az szegény teremtésnek, ki húsz esztendővel vagy többel volt idősebb nála, és ahogy beszélték, semmi se akadt benne, amiért bárki megkedvelje vagy szeresse, olyan csúf, apró és pokróc volt.

– Pokróc: az annyi mint mogorva – fordította a szót a kapitánynak Dr. Torvey.

– De azt beszélik, régtől fogva csörgedezik valami a család ereiben, aminek bűvereje van, és akárhogy is történt, szegény leányzó belehabarodott őkelmébe. Egyesek szerint meg is esküdtek. Mások szerint sose jutott odáig a dolog, és nem kapták meg rá az áldást; de akár megesküdtek, akár nem, elég az hozzá, hogy az emberek szájukra vették őket, és a hölgy ki se mert moccanni többet a házból. Volt már Sir Jaspertől két kicsi porontya, és rimánkodott neki szegény asszony, hogy ismerje el a házasságukat! De nem, hiába volt sírás, könyörgés, Sir Jasper nem hagyta, hogy a nevét viseljék, csak az anyjukét; kemény ember volt, megbokrosodott, és ment a maga feje után. Aztán mikor ráunt, gondolt egyet, elvette az egyik Barnet lányt, és persze úgy illett, hogy ekkor megszabaduljon az asszonytól meg a porontyaitól. Nem is látták többet se őt, se a gyerekeit a Mardykes kastélyban. Az idősebbet, egy fiút, a nagyapám gondjaira bízták, itt a Szent Györgyben.

– Az a fura Philip Feltram, aki annyit utazgat Sir Bale-lel, a Sir Jasper leszármazottja? – kérdezte a doktor.

– Unokája – felelte Mr. Peers, egy pillanatra kivéve a pipát a szájából –, és vele kihal a família.

– Egy szó mint száz, senki se tudta, hova ment az asszony. Egyesek azt beszélték, valahova messzire, mások szerint bolondokházába került, összehordtak hetet-havat, de se őt, se a gyerekét nem látták többet élve Mardykesben. Élt akkortájt lenn, Moultryban egy bizonyos Mr. Wigram, aki azelőtt a királyi tengerészeméi szolgált, mint a kapitány itten; hát az egyik nap kora reggel beállít a városba egy csónakért, mert ahogy a messzelátójával a Snakes-sziget felé nézelődött, megpillantott egy asszonyt úgy százötven méterre a szigettől; a kapitány tehát jól tudja az iránypontokat. Az asszony deréktól fölfelé csupasz volt, és egyenesen állt ki a vízből, a karjában pedig egy csecsemőt tartott. De mikor lementek a csónakhoz, már senki se látta, még ő se. Másnap reggel aztán újra megpillantotta a kapitány ugyanazt a látványt, és most már a révész is látta; arra eveztek, húzták a rudat mind a ketten teljes erejükből, de egy mérföld után újra eltűnt az asszony, s ők abbahagyták a keresést. Legközelebb a pap látta, a neve már nem jut eszembe, csak az, hogy temetésre hajózott fel Mortlockba; hát amint visszafelé tart a csónak, egy kicsiny vitorlával, épp a Snakes-sziget mellett haladnak el, ugyan mit hallanak hirtelen halálordításhoz hasonló üvöltést, éleset és dermesztőt, hogy a vér is meghűlt tőle az ereikben; s amint körülnéznek a vízen, alig száz méterre tőlük ugyanaz a szörnyű látvány tárul elibük, most holdfénynél; elfordítják a kormányrudat, hogy közelebb evezzenek hozzá, ahonnan az arcába is beletekinthetnek – fakó biz’ az és ázott – a nő derékig kimagaslik a tóból, mereven áll, mint a cövek, feléjük tartja a csöpp porontyot, és gúnyosan mosolyog rájuk, ahogy a közelébe érnek. Ők szinte megdermednek a látványtól, nem tudván mire vélni; de mikor az emberük egészen a közelébe kormányozza a csónakot, a pap átnyúl a párkányon, hogy megérintse, mire az asszony előrehajol, feléjük taszítja a halott kisdedet, majd hirtelen olyan sikoltást hallat, hogy halálra rémíti vele őket, azzal eltűnik a szemük elől. Nem eleven asszony volt, mert az nem tudott volna így kiemelkedni a vízből, erre maguk is rájöttek, mikor végiggondolták a dolgot; azt is tudták, hogy víziót láttak, és képzelhetik, milyen buzgón mormolták a fohászt, és siettek el onnét egyenest szélirányban, mert a világ kincséért se néztek volna még egyszer ilyen iszonyatos arcba. Később látták még Gyllenstanból a piacra igyekvő emberek, ugyanazon a helyen, és a Snakes-szigetnek olyan rossz híre lett, hogy napnyugta után senki se merészkedett többet a közelébe.

– Tud valamit arról a Feltramról, amelyik Sir Bale-lel jár külföldön? – kérdezte a doktor.

– Azt mondják, nagy mihaszna, afféle jámbor együgyű; hórihorgas, esetlen fajankó volt, mikor elkerült innen – mondta Richard Turnbull. – A Feltramék meg a Mardykesek egy vérből valók, s ez csak súlyosbította a szerencsétlenséget, ami szegény kisasszonnyal megesett, az a legény pedig, akiről beszélünk, unokája annak a gyereknek, akit ide hoztak, és a nagyapám gondjaira bíztak.

– Dédunokája. Az apja volt az unokája – helyesbített Mr. Peers. – Tiszti rangja volt a hadseregben, és egy nyugat-indiai szigeten halt meg. A mostani Philip Feltram ennek a családnak az utolsó és – úgy tartják törvénytelen ivadéka; az a töredék, ami még megmaradt a Feltram vagyonból, már közel nyolcvan esztendeje a Mardykes családé lett, így Philipet Sir Bale tartja el, és jó dolog az, urak, hogy a rengeteg mendemonda ellenére az egyetlen, amit biztosan tudunk róla, ennyi jóságról tanúskodik.

– Igaz – hagyta helyben Mr. Turnbull.

Mialatt így beszélgettek, kint felharsant a kürt, és a postakocsi megállt a Sárkányölő Szent György előtt, hogy letegyen egy utast meg a poggyászát.

Dick Turnbull felállt, és nagy ügybuzgalommal kisietett elé a hallba, Dr. Torvey pedig követte őt az ajtóig, ahonnan jó. kilátás nyílt, és láthatta is, hogy az előcsarnokban lehajigálnak több vászonhuzatú bőröndöt, amiket a szorgos Tom és egy fiú szépen feltornyozta lépcsőkorlát sarka mögé. Méltatlan lett volna a talárjához, ha kimegy, és elolvassa a rajtuk levő címkéket, különben megtette volna, oly nagy volt benne a kíváncsiság.

 

Harmadik fejezet: Philip Feltram

 

A jövevény már a Szent György előszobájában állt. és Dr. Torvey hallotta, amint Mr. Turnbull-lal beszélget. Maga is Golden Friars egyik notabilitása lévén, a doktor fontosnak tartotta az első benyomást, ezért nem óhajtott megfigyelő állásán mutatkozni; diszkréten becsukta tehát az ajtót, visszatért a kandalló mellett álló székéhez, és halkra fogott hangon közölte pajtásaival a hírt, hogy új vendég érkezett a Szent Györgybe, és nem hallotta ugyan, de nem lepődnék meg, ha különszobát kérne; továbbá annyi a bőröndje, hogy akár templomot építhetne belőlük.

– Meglehet, hogy Sir Bale van a fedélzeten – vélte Amerald, aki szívesen követte volna cimboráját, a doktort az ajtóhoz, mert sose volt még falunak nálánál kíváncsibb obsitos tengeri medvéje; ám falába oly leplezhetetlenül kopogott a padlón, hogy tapasztalata szerint mindig fellebbentette róla a titok fátylát.

– Lehetetlen – válaszolta a doktor –, Charley Twyne mindent tud róla, másnaponként kap tőle levelet; semmiképpen sem érhet ide tizedike előtt. Holmi utas lesz ez, meglátják. Nem tudom, hol az ördögbe marad már Turnbull; tudja jól, hogy mindannyian szeretnénk tudni, ki az.

– Akárki is, itt nem fog zavarni minket, ezt lefogadom – jelentette ki a kapitány, és a süket Mr. Hollar pillantását elkapva bólintott, majd a mellette levő asztalkára mutatott, és a kockavető doboz rázását utánzó mozdulatot tett, amire a csöndes öregúr is vígan rábólintott.

A kapitány legott felállt, az asztalra tette az ostáblát, Hollar könyöke mellé, és a két jeles férfiú csakhamar rikkantozta az öt-kettőket meg a négy-egyeket, azzal a kellemes csörgéssel aláfestve, ami az ősi játék velejárója. Hollar két hatost dobott, és ezzel jókora előnyt szerzett, mire a derék kapitány, aki sok dolgot könnyebben elviselt, mint azt, hogy a szerencse már a kezdet kezdetén Kollárhoz szegődött, szidta ellenfele kockajárását, ócsárolta a játékát, tanúnak híva a társaságot olyan dörgedelmesen, hogy aki nem tudott volna Hollar süketségéről, az aligha tartotta volna illendőnek; ám ebben a pillanatban nyílt az ajtó, Richard Turnbull bevezette a szobába a jövevényt, és egy szabad székhez kísérte, a tűz előtt álló asztal túlsó sarkánál.

Az idegen lassan, félénken jött be, valami bocsánatkérésféle sugárzott róla, ráadásul ösztövér alakja, kissé görnyedt tartása, és sápadt, hosszú arcának igen szelíd, sőt egyenest megtört tekintete csak még jobban hangsúlyozta tétovaságát és félénkségét.

Halk köszönömöt rebegett, mintegy a gazda fülébe csak, s lopva körülpillantott, mintha nem lett volna joga belépni és tolakodásával megzavarni e derék urak mulatságát.

Látta, hogy a kapitány árgus szemekkel méregeti ősz, busa szemöldöke alól, miközben úgy tesz, mintha csakis a játékra figyelne; a doktor pedig, a fogadóból hazatérve, tüzetesen beszámolt nejének az idegen ruházatának minden darabjáról.

Különös, szomorú öltözék volt ez, méltó viselőjének megnyúlt ábrázatához.

Rövid, fekete köpenyben lépett a szobába, fején elég magas, idegenszerű kalpag, sovány lábaszárán fényes, bőr lábszárvédő vagy kamásli, és az általános benyomást tekintve Guy Fawkes hagyományos szalmabábfigurájára emlékeztetett.

A társaság egyetlen tagja sem látta már régen a bárót. A doktor és Mr. Peers emlékezett rá némelyest, de az az emlék bizonnyal nem hasonlított a jövevény külsejére, épp ellenkezőleg. Akik véletlenül látták mostanában, azok szerint a báró sötét bőrű férfi volt, nem magasabb az átlagnál, és határozottság sugárzott a viselkedéséből és szavaiból, így hát a világ zsivajgó vásárának e tönkrejutott kalmára, akinek mintha minden vállalkozása kudarcba fulladt volna, aligha lehetett ő.

Ekkor a doktor tekintete találkozott az idegenével, aki már teáját iszogatta – pedig ez a híg és nőies ital nemigen dívott e teremben.

Az idegen nem látszott zavartnak, s a doktor, felhatalmazásnak véve a pillantását, megköszörülte torkát, és nyájasan odaszólt neki.

– Éjjel már enyhén fagyott itt nálunk, uram, úgy hogy nem árt egy kis tűz idebenn... inkább kellemes, nemde?

Az idegen bólintott, futó és fagyos mosollyal, majd hálásan nézett a tűzbe.

– Ez a fogadó igen jó hírnek örvend, uram, és messze földről járnak ide az emberek, hogy láthassák; talán ön is megfordult már itt valaha?

– Sok esztendeje.

Újabb szünet következett.

– Az ilyen helyek észrevétlenül változnak... legalábbis apróságokban... de jó alaposan – folytatta a doktor, aki küszködve igyekezett továbblendíteni az önerejéből tehetetlen társalgást –, meg az emberek is; kicserélődik a lakosság – hisz van egy vén csont, uram, Kaszásnak hívják...

– És van egy másik vén csont, doktornak hívják, az segít neki – szólt közbe a kapitány kedélyesen, mert figyelme a beszélgetésre terelődött, aztán: viharos hahotájának élményében részesítette őket.

– Épp egy urat várunk, aki minden bizonnyal vezérlő szelleme lesz kis kompániánknak – folytatta a doktor, ügyet sem vetve a kapitány élcére. – Sir Bale Mardykesra gondolok. A Mardykes kastély igen bájos látványt nyújt a tó felől, uram, és igen pompás régi építmény.

A mélabús idegen aprót biccentett, de láthatólag inkább a közlő iránti udvariasságból, mintsem azért, mert a doktor fejtegetése különösebben érdekelte.

– A tó túlpartján pedig – fűzte tovább a szót Dr. Torvey – van egy ház, mely remek ellentétet képez vele: a Feltram család ősi fészke – ma már romokban hever a szurdok bejáratánál –, a Cloostedd-kúria, igen festői épület.

– Pontosan átellenben– mondta az idegen elmélázva, de hogy helybenhagyólag-e avagy kérdőleg, azt a doktor nem tudta eldönteni.

– Az egyik tekintélyes itteni családé volt, mely azóta kihalt. Állandóan fogyatkozott, végül letűnt.

– Kettő-egy – bökte ki Mr. Hollar, aki csak a játékkal törődött.

– Miközben mások még gyorsabban és bámulatosabban emelkedtek – jegyezte meg a szelíd Mr. Peers, aki kiválóan ismerte a megyéi családfákat.

– Dupla hatos! – bődült el a kapitány, és utálkozó dühvel csapott az asztalra.

– A Snakes-sziget pedig szintén nagyon kedves látvány; azt mondják, valamikor kígyók tanyáztak rajta – magyarázta a doktor az idegennek.

– Ah, ez tévedés – mondta a lehangolt vendég, első önálló megjegyzését téve ezzel. – Snaiks-nek kell írni. Régi okmányokban még Sen-aiks-ként: szerepel; arról a hét tölgyről – seven oaks – kapta nevét, amely egy csoportban nőtt rajta.

– Micsoda? Teringettét, ez aztán különös! Felettébb különös – álmélkodott a doktor, akit az idegen így helyreigazított, s ezért most már kíváncsian méregette.

– Bizony így van, uram – erősítette meg Mr. Peers is –, a hét közül három áll még, bár kettő inkább csak csonk; és Clewsonnak, Hecklestonban, a birtokában van egy régi okirat...

Ekkor sajnálatos módon belépett a terembe a gazda, nagy fontoskodva odament a vendéghez, és így szólt:

– A cséza előállt, Mr. Feltram, és a poggyásza fel van rakva, uram.

Mr. Feltram nyugodtan felállt, és elővette erszényét.

– A söntésben fizethetek, ugye?

– Ahol tetszik, uram – felelte Richard Turnbull.

Mr. Feltram sorra meghajolt az urak előtt, akik mosolyogtak, bólintottak vagy intettek neki; a doktor nagy buzgón az ajtóig kísérte, igazi szívélyességgel üdvözölte hazatérte alkalmából, odanyújtotta neki széles barna tenyerét, Mr. Feltram elfogadta, aztán bebújt a csézába, az ajtó rácsapódott, és cséza, lovak, kocsis tovasiklottak, megannyi árny gyanánt, a holdvilágos tó partján a Mardykes kastély felé.

A kocsmáros és a doktor néhány percig még állva maradt a lépcsőn, és a sötétbe vesző cséza nyomába nézett, majd visszatért a szoba ragyogó tűzvilágába, ahol továbbra is a puncs kellemes illata hatotta át a levegőt, és Mr. Philip Feltram elhagyott teáscsészéje mellett a Szent György gazdája felvilágosította vendégeit, apróra előadva mindazt a keveset, amit felcsipegetett.

Legfontosabb mondandója az volt, hogy Sir Bale szigorúan tartja magát eredeti tervéhez, és tizedikén hazaérkezik. Addig eltelik még néhány nap, s a csoda három nap múlva annak rendje-módja szerint érdekességét veszti. De időközben egész Golden Friars izgatottan várta, vajon milyen lesz Sir Bale Mardykes.

 

Negyedik fejezet: A báró a színre lép

 

Miként a gyertyák lángja kékre válik, és kénköves bűz terjeng a levegőben, ha a Gonosz közeleg, Golden Friars nyugodt, egészséges levegőjében is nyomasztó és izgató hatás jelezte a rég nem látott báró közeledtét.

Külföldről semmi jót sem hallottak róla soha, márpedig hallottak róla eleget, ami a világ e csendes zugában élő egyszerű emberek fülében bizony iszonyatosnak hangzott.

A hír azonban, ha ily hosszú utat jár be, veszít némileg hiteléből, és részleteiből is; a megbocsátás mindig hivatkozhatott tévedésre vagy túlzásra, és ha jó emberek az ég felé is emelték fejüket-kezüket egy új hír hallatán, és tapasztalt hölgyek, akik ismerték a férfinemet, fel is húzták az orrukat, és komor és kifürkészhetetlen arcot vágtak nevének említésére, a csend időszakai mégis enyhítettek kissé a dolgokon, és a kénbűz idővel eloszlott.

Most, hogy Sir Bale Mardykes megérkezett a kastélyba, sok háznál gyors tanácsot tartottak. És jóllehet perbe fogták s elítélték már nem egy szigorú családi fészek rögtönzött Vészbírósága előtt, a gravitáció törvénye, mint rendesen, most is diadalmaskodott, és a nagyobb ház vonzotta magához a kisebbet; a grófság vizitelő távolságon belül élő népe tiszteletét tette a kastélyban.

Martin Bedel tiszteletes úr, Golden Friars akkori vikáriusa – szederjes arcú és apró, szürke szemű, alacsony, zömök, hallgatag ember – szintén eljött, s belépett a Mardykes kastély szalonjába, karján kövér és fecsegő nejével.

A szalon nagy, kiugró, Tudor stílusú ablaka a tóra néz, amelyhez a barázdált, bíborszín hegyek elbűvölő háttérül szolgálnak. Sir Bale még nem volt jelen, így Mrs. Bedel nyugodtan szemügyre vehette a képeket, csecsebecséket, könyveket, és olykor egy-egy találónak vélt megjegyzést tett rájuk; aztán kinézett az ablakon, és a látványban gyönyörködött. Szeretett volna a báró kegyeibe férkőzni, és olyan hangulatban volt, hogy mindent elragadónak talált.

Képzelhetik, milyen kíváncsi volt a báróra, akiről éveken át annyi furcsa históriát hallott.

Egy ragyogó és bűnös románc hősére számított; fülelve várta az állhatatlan szívtipró lépteit, aki megtestesíti majd a férfias szépségről és varázsról alkotott elképzelését.

A báró megjelenése ezek után kisebbfajta megrázkódtatást okozott a derék asszonyságnak.

Sir Bale Mardykes, ahogy a papné is tudhatta volna, középkorú férfi volt – és úgy is festett. Korához képest még csak nem is volt méltóságteljes: középtermetű, csontos alkat, kreol bőrrel. A papné arra számított, hogy a báró lénye Versailles vígságát és élénkségét árasztja majd, meg a széptevés művészetének félreérthetetlen kifinomultságát. Ehelyett feltűnően komoly, hogy ne mondjuk, komor arcot látott – amiből a papné figyelmét csupán a nagy, sötétszürke szempár vonta magára, mely hidegen és komolyan tekintett rá. A báró viselkedése a nyugodt magabiztosság fesztelenségét sugározta, modora és szavai olyan férfira vallottak, aki megnyerő tudott volna lenni, ha érdemes, de most jottányit sem törődött vele, megnyerő-e vagy sem.

Mindkettőjük előtt meghajolt, udvariasan, de közben nem mosolygott – nem is színlelte a szívélyességet. Pedig Sir Bale csevegő hajlamú volt, és nem sokat hederített rá, miről beszél, vagy mit gondolnak róla mások; szavaiban rendszerint bizonyos szarkazmus rejlett, amit a derék Mrs. Bedel parlagias elméje nem mindig sejtett meg.

– Úgy tudom, itt nincs elérhető közelségben egyházi férfiú, csak ön, uram, nemde?

Golden Friars van a legközelebb – mondta Mrs. Bedel, aki szeretett minden lehető alkalommal férje helyett válaszolni. – Dél felé pedig Wyllarden, légvonalban tizenhárom és fél mérföld, az országúton több mint tizenkilenc, sőt megvan az húsz is. Hahaha, messze esnek innen a papok.

– Húsz mérföldet kell megtenni ahhoz, hogy tizenhármat haladjunk, mi? Az útépítők szépen megtáncoltatják erre az embert; azok az urak értenek a pénzkeresethez, és szeretik többféle pontról megmutatni a tájat az embernek. Senki se kedveli az egyenes utat, csak aki fizeti, vagy az az utas, aki elég barbár ahhoz, hogy gyorsan akarjon célhoz érni.

– Úgy bizony, Sir Bale; az ember egyet se törődik vele, ha nem siet. Martinnak is ez a véleménye, ugye, Martin? Aztán, ugye, hazamenet már siet: az ember, mikor a teára meg a gyerekekre gondol, és akkor ugye, a lejtős út éppen kedvező.

– Jó, hogy akad itt olyasmi is, ami kedvező. Szóval vannak gyerekeik?

– Méghozzá sok – felelte Mrs. Bedel, büszke és titokzatos mosollyal, majd bólintva rá – ki se találná, mennyi!

– Nem éri; csak azt nem értem, miért nem hozták el valamennyit.

– Ez nagyon kedves öntől, Sir Bale, de hát mind igazán nem jöhettek el egyszerre; hisz – mondd meg neki, Martin – hahaha! Összesen tizenegyen vannak.

– Igen vidáman lehetnek lenn a paplakban – jegyezte meg Sir Bale nyájasan, s a pap felé fordulva hozzátette: – De milyen egyenlőtlenül száll az áldás! Maguknak tizenegy van, nekem meg egy se jutott... amennyire tudom.

– Aztán itt egyenest szemben van a tó, majd jönnek a dombok, és öt mérföldre a hegy lábától a másik oldalon, mielőtt Fottrellbe ér, ami az úton huszonöt mérföldre van...

– Jóságos ég! Milyen messze esnek egymástól! A kertészem reggel azt mondta, ezen a vidéken nagyon csenevészen nő a spárga; de milyen csenevészen teremnek a papok is... bizonyos értelemben, persze – tette hozzá udvariasan a báró, mert a vikárius zömök férfiú volt.

– Az előbb kinéztünk az ablakán, Sir Bale – azzal mulattunk, amíg megjött –, és ez a kilátás valóban a legnagyszerűbb az egész vidéken; a tó meg a hegysor innen ki micsoda hegyek, Sir Bale!

– De micsodák ám, lelkemre! Legszívesebben szétlőném őket egy töltet aprószemű söréttel, aztán nem fojtogatnának úgy. De ha már nem szabadulhatunk meg tőlük, bizonyára a legjobb, ha gyönyörködünk bennük. Ásó, kapa, nagyharang se választ el tőlük, nincs értelme hát civakodni velük.

– Tudom, hogy nem gondolja komolyan, Sir Bale, hahaha! Sokért nem hagyná elcsúfítani a Mardykes kastélyt!

– Az ember nem kap levegőt, nem láthatja a kelő napot sem azoktól a szörnyű hegyektől – felelte a férfi, és zsémbes fintort vágott.

– No de hát a tó! Abban csak gyönyörködik, Sir Bale?

– Nem én, asszonyom, nem gyönyörködöm. Le is csapolnám, ha lehetne... utálom a– tavat. Nincs lehangolóbb dolog, mint egy kopár hegyek közé bezárt tó. El se tudom képzelni, mi ütött a családomba, amikor ide építették a házunkat, a tó partjára; ha csak a hal miatt nem, ama becses hal, a csuka miatt! Nem tudom, hogy megy le az emberek torkán, mert nekem: ugyan le nem megy. Előbb nyelném le az éjjeli silbak pikáját.

– Pedig azt hittem, sok külhoni utazása alatt nagyon megkedvelte az ilyen tájakat, Sir Bale. Rengeteg efféle van a kontinensen, ugye? – kérdezte Mrs. Bedel. – Meg vitorlás.

– A vitorlázás, kedves Mrs. Bedel, a lehető legunalmasabb dolog, nem gondolja? Azért, mert egy vitorlás bájos látványt nyújt a partról, azt képzeljük, hogy a part meg igen bájos a vitorlásról; aztán ha kipróbáljuk, úgy érezzük, mintha gödörbe estünk volna, és semmit sem látunk rendesen. Jómagam utálom a vitorlázást, utálom a vizet, és szívesebben venném, ha a házam, mint Haworth, a láp szélén állna, jó, egészséges tőzegre esne a kilátás, meg nyílt horizontra – akármilyen vad, ostoba és kopár is az egész –, mint fulladozni áthághatatlan hegyek között, vagy felborulni egy fekete tavon, és belefulladni, mint a kismacska. De harapnivalót látok a szomszéd szobában; nem tartanak velem?

 

Ötödik fejezet: Mrs. Julaper szobája

 

Sir Bale Mardykes berendezkedett ősei hajlékában, és az embereknek volt idejük kialakítani a véleményüket róla. Meg kell hagyni, nem örvendett éppen népszerűségnek. Volt a viselkedésében valami lenéző szeszélyesség. Mindenesetre kedélye és magatartása rapszodikus volt, hangulata pedig olykor heves és sértő.

Egyetlen emberrel viselkedett csak egyformán, méghozzá Philip Feltrammel. Ő afféle szárnysegédként tevékenykedett Sir Bale személye körül, és rá lehetett bízni minden olyan elintéznivalót és feladatot, amit egy cselédre bajosan. Sok tekintetben viszont rosszabb bánásmódban részesült, mint a báró bármelyik szolgája. Sir Bale káromkodott vele, szidta, mint a bokrot, mindenért őt hibáztatta, ami nem ment rendesen a házban, az istállóban vagy a mezőn; sértegette és cudarul bánt vele, azt beszélték, rosszabbul, mint egy kutyával.

Miért tűrte Feltram ezt a megalázó életet? Mert mi mást tehetett volna – hangzott a válasz. Mi az a hatalom, mely arra késztet erős katonákat, hogy levessék zubbonyukat, ingüket, odanyújtsák kezüket a bilincsnek, kínlódjanak a suhogó korbács alatt, s mindezt készséges beleegyezéssel? A kétségbeesés erkölcsi kényszere, az esélyek öntudatlan mérlegelésének végeredménye, mely azt sugallja nekik, hogy jobb mindezt elviselni, ha bármilyen rossz is, mint megkísérelni az ellenkezőjét. Az efféle öntudatlan mérlegelés nap mint nap elkísér bennünket, és eredményeiből áll össze az életünk; senki sem tudja, hogy létezik ez a folyamat, hogy mindent egyensúlyba hozunk, s amit látunk és többnyire kárhoztatunk, az egy láthatatlan, ám ellenállhatatlan erő parancsa.

Az érző ember inkább követ törne az országúton, semmint hogy ilyen keserű kenyéren éljen – ezt a nótát fújta mindenki, ha Feltram rabszolgasorsára került a szó. De ő nem volt bizonyos benne, hogy egyáltalán választhatna-e mostani élete és a kőtörés között, vagy tudna-e olyan jól követ törni, hogy felfogadnák erre a munkára. Azonkívül más elképzelése volt az önfenntartásról, és más lehetőséget latolgatott.

A derék Mrs. Julaper, Mardykes kastély öreg kulcsárnéja jószívvel volt Feltram és mindenki más emberfia iránt, aki az útjába került és megpróbáltatásokat szenvedett.

Ama jóravaló asszonyok közé tartozott, akiket a természet arra szánt, hogy befogadják mások nyomasztó titkainak terhét, mint egykor a nádas, azzal a különbséggel, hogy a kósza szél nem kaphatta fel és vihette szavukat idegen fülekbe.

Ma is látható még barátságos zugolya a Mardykes kastélyban, bár a kulcsárné maga más szobába költözött.

Mrs. Julaper szobája a vén kastély legvénebb fertályában volt. Megfeketült fatáblák borították falait a mennyezetig, amelyet I. Jakab korából való szeszélyes ábrájú stukkó díszített. Rengeteg megkopott arckép, melyeket száműztek az elegánsabb szobákból, e csendes zugban lelt ideiglenes lakhelyet, aztán végleg itt állapodott meg, és hullott ki az emlékezetből. Van itt egy fehér szaténruhás hölgy, keményített nyakfodorral, egy úr, akinek a lába már elmosódott, de hegyes szakálla még látszik, és az is, hogy csuklóján egy sólymot tart. Van egy másik úr, fekete parókás, akinek a sötét háttérben megcsillanó mellvértje vonja magára a figyelmet, sőt a vállszalag is kivehető rajta homályosan. Ez az ostoba Sir Guy Mardykes, aki északra ment, és csatlakozott Dundeehoz, majd Killiecrankie-nél átlőtték a halántékát, s akit a Mardykes família megfontoltabb és whig érzelmű ivadékai legott eltávolítottak a nagy teremben levő helyéről, és itt találtak számára nyugvóhelyet, ahonnan azóta sem került elő.

E meghitt kis szoba túlsó végén van egy másik ajtó, amelyet kinyitva a nagy konyhára lehet lelátni egy kis galériáról; innen szokta a kulcsárné kiadni parancsait a szakácsnak, és gyakorolta korlátlan fennhatóságát. Található még benn egy polc, Mrs. Julaper itt tartotta a bibliáját, továbbá Az ember minden kötelességé-t: és a Zarándok útjá-t, s mellettük egy dobozban háztartási könyveit: kézzel írt receptek köteteit, szakácskönyveket, sőt néhány könyvet a seborvoslásról és a medicináról is, ahogy azt az Erzsébet-kor jótét hölgyei gyakorolták, s amikért egy antikvárius ma odaadná a fél szemét vagy a kezét is. A szelíd, kissé habókos Philip Feltram itt szokta elmesélni Mrs. Julapernek a megaláztatásait; elsírta, hogy legszívesebben meghalna; mire a derék asszonyság, aki gyerekkora óta ismerte, hideg pástétommal, cseresznyepálinkával, egy csésze kávéval vagy valami nyalánksággal vigasztalta.

– Ó, asszonyom, de unom én már az életet! Mi értelme az életnek, ha egy szegény ördögöt sose hagynak békén, és gorombábban bánnak vele, mint a kutyával? Hát nem jobb volna meghalnom, Mrs. Julaper, nem jobb volna, mondja meg? Én bizony amondó vagyok, hogy igen, s erre gondolok éjjel-nappal. Folyton ez jár az eszemben. Nem törődöm én semmivel, megmondom neki, ami a szívemet nyomja, és kész. Megmondom neki, hogy nem bírok így élni tovább.

– Jól van no, azért ne izgassa agyon magát, szopogassa el inkább ezt az itókát, és gondoljon arra, hogy nem szabad megítélnünk felebarátunkat egy rossz szóból. Nem gondolta ő komolyan, dehogy gondolta. Mindenkinek vág a nyelve hébe-hóba; de senki se orrolt még meg azért. Én se, más se, magának se kell hát; mert a nyelv, ezt ne feledje soha, akárhogyan vág, vért nem ont, és a kemény szavak még nem törtek csontot; csinálok mindjárt egy csésze teát – maga szereti a teát – megteázunk együtt, aztán felvidul egy kicsit, és megnézi, milyen szépen és vörösen ragyog a nap a tavon – ma este.

Gyengéden megveregette a vállát, ahogy fekete selyemruhájában szikáran és egyenesen állt a férfi széke mellett, rózsás kis arca pedig lemosolygott rá. Hajlott korához képest bámulatosán takaros volt még. Milyen gyönyörű bőre lehetett! A ráncokat oly finom tűvel vésték rá, hogy kissé távolabbról már alig lehetett észrevenni; és amikor mosolygott, orcái olyan üdék és simák voltak, mint két piros alma.

– Nézzen csak ki, ha mondom – biccentett Mrs. Julaper az ablak felé, amely mélyen ült a vastag falban. – Nézze meg, milyen tiszta és lágy minden ebben a kellemes fényben, látja, gyermekem? Szebb ez, mint a leggyönyörűbb kép, amit ember keze festett valaha, és az Isten ingyen adja nekünk; milyen bajosan piroslik most a Snakes-sziget a napfényben!

Az elkeseredett férfi alig emelte fel a fejét, úgy követte az öregasszony pillantását, és gyászos tekintettel nézett ki az ablakon.

– Az a sziget bánt engem, Mrs. Julaper.

– Minden bántja magát, szegény butuskám. Megcibálom a füled, gyerek, ha ilyen búvalbélelt vagy – és az öreg házvezetőnő tettetett komolysággal megcsípte Philip fülét, és nevetett.

– Most átmegyek a teafőző kamrába, ahol már forr a víz, és csinálok egy csésze teát; de ha visszajövet is ilyen búskomornak látom, kiöntöm az egészet az ablakon, azt jegyezze meg!

Valóban gyönyörű kép volt, mely ódon, faragott kő keretében Feltram szeme elé tárult. A tó közelebbi részét lángba borította az alacsonyan ülő nyugati nap izzása, a távolabbi vizek a hegyek árnyékában sötétlettek; s e bíborszín árnyék hátterén a Snakes-sziget sziklái a lenyugvó nap fényében sziporkázóan éles sárgára váltak.

Ám e szép látvány nem igézte meg a gyenge és szerencsétlen embert – legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy elfojtsa a táj legbájosabb vonásával felidéződő lappangó iszonyatot; most, hogy a férfi magára maradt, felállt, rádőlt az ablakpárkányra, kinézett, aztán megborzongva összekulcsolta kezét, és révedezve körüljárta a szobát.

Mialatt még az ablak felé fordult, a házvezetőnő észrevétlenül visszajött, és látva, amint Philip Feltram révedt tartással néz ki az ablakon, így gondolkozott:

„Nohát, ez már csakugyan szégyenletes dolog, így tönkretenni egy szegény embert! Sir Bale-nek mindig volt a bögyében valaki, ember, állat, ahogy jött; mindig gyűlölt valakit, és akkor nem hagyta békét. Nem szép tőle, de hát ilyen a természete. Szerencsétlen flótás, nem tehet ellene semmit, így van ez.”

Bejött egy szolgáló, és letettem teás edényt, Mrs. Julaper pedig karjánál fogva az asztalhoz húzta szomorú vendégét, leültette, és így szólt hozzá: – Mi dolog ez, egy férfinak így odalenni? Szavamra, restelkedem maga miatt, Philip úr! Ugye, három cukorral szereti a teát – no de most már félre bánat, hallotta?... sok tejszínt?

– Maga olyan kedves, Mrs. Julaper, és olyan jó kedélyű. Ha magánál vagyok, egy idő után megvigasztalódom; szinte boldog vagyok... – és sírva fakadt.

Az asszony ismerte már jól, és nem vett tudomást a könnyeiről, hanem csevegett tovább jókedvűen, és elkészítette a teáját, ahogyan szerette; Feltram pedig gyorsan letörölte könnyeit, gondolván, hogy a kulcsárné észre sem vette.

A felhők tehát oszladoztak. E jámbor fickó mindennél többre becsülte a teázást és egy kis tereferét a nyájas, víg, öreg Mrs. Julaperrel, mert a beszélgetés során napfényre kerültek és feléledtek a ködbe vesző régi, szép idők, melyekre gyerekkorából emlékezett.

Mikor már kissé jobb kedvre hangolódott, és az öreg jótét lélek fecsegése vissza vitte a kedves, szép időkbe, így szólott Feltram:

– Néha úgy érzem, nem is bánnám annyira, nem törődnék a dologgal, ha a kedélyem nem volna annyira levert, én meg olyan izgékony. Azt hiszem, nem vagyok egészen rendben.

– Hát csak mondssza, mi a baj, gyermek, és ha hiszed, ha nem, van egy receptem ott a polcon, ami jót fog tenni.

– Nem ilyesféle dologra gondoltam; bár inkább fordulnék magához, mint akármelyik doktorhoz, ha orvosságra lenne szükségem.

Mrs. Julaper akaratlanul is elmosolyodott. Jólesett neki ez a beszéd, mert a gyógyszerészetben való kiválóságára nagyon büszke volt a derék teremtés, és szívesen vette a hízelgő szót, amivel az együgyű fickó minden szándék nélkül traktálta.

– Nem, amúgy rendben vagyok; nem mondhatnám, hogy valaha is jobban voltam. Csak az a baj, asszonyom, hogy olyan álmaim vannak... olyanok, hogy fogalma sincs róla!

– Az álmok csak álmok, kedvesem; némelyik annyit se számít, mint a tó fecsegése a kavicsokon, másoknak meg van jelentésük; van álom, amelyik csak merő hiúság, aztán vannak jó és rossz álmok is. Lady Mardykes – az örök világosság fényeskedjék néki! mármint a mostani úr nagyanyjára gondoltam – igen értett az álomfejtéshez. Igyon még egy csészével. Jóságos ég! Micsoda lármával vannak ezek a varjak a fejünk fölött, amint mennek haza! pedig milyen magasan szállnak! – ez a biztos jele, hogy szép idő lesz. Aztán miről álmodik? Mesélje el nekem, talán meg tudom mondani, jó-e, rossz-e. Mert sok álmot bizony elég csúf látni, meg elmondani, mégis jó jelentése van.

 

Hatodik fejezet: A betolakodó

 

– Hát, Mrs. Julaper, álmodtam én már mindenfélét, mint más ember, öreg meg fiatal; de ez a bizonyos, asszonyom, ez teljesen megbabonázott – mondta Mr. Feltram, csüggedten hátradőlve székén, és kezét zsebébe süllyesztve. – Úgy érzem, Mrs. Julaper, valósággal belém eszi magát. Mint valami megszállottság.

– Megszállottság, gyermek! Mire gondolsz?

– Azt hiszem, valami... hatni igyekszik rám. Talán így bolondul meg az ember; mert nem hagy békén ám. Háromszor álmodtam már, képzelje el!

– No és mit álmodott, kedves? – kérdezte a jó asszony, már nyugtalanabb derűvel, de mosolyogva, tekintetét egyenesen reászegezve, mert a téboly gondolata még a jámbor Philip esetében sem volt éppen megnyugtató.

– Emlékszik arra az életnagyságú képre, aminek nem volt rámája, az a hölgy a bő, fehér szaténruhában, nagyon szép hölgy volt, funeste – tette hozzá, inkább csak magában, majd ismét felemelve a hangját, Mrs. Julapernek –, igen, a bő, fehér szaténruhában, és kis főkötő volt rajta kék szalaggal, a kezében meg csokor; ő a... nem tudja véletlenül, kicsoda?

– A dédanyja, kedves – mondta szemlesütve Mrs. Julaper. – Szörnyű kár a képért, hogy úgy tönkretették. Az inasok egy évig a kamrában tartották, és tálcának használták, azon mosták el a poharakat meg más effélét. Igazán szégyen; ez volt a leghelyesebb kép a házban, a legkedvesebb, legrózsásabb arc.

– Most már nem olyan kedves és rózsás, mondhatom – folytatta Philip. – Merev, mint a márvány, vékony az ajka, és árok van az orrcimpájánál. Emlékszik arra az asszonyra, akit holtan találtak a szakadékban, még gyerekkoromban, akiről úgy tartották, hogy a cigányok ölték meg, arra a kegyetlen arcú nőre?

– No de Philip úr, kedves! Csak nem azt akarja mondani, hogy az a szörnyűséges némber azonos azzal a bájos, üde, kedves arccal!

– Az arcok változnak, tudja; de nem az a baj, milyen az arca – a szavai, azok rémítenek meg. Élősködni akar rajtam, és tudja, olyan ez, mintha betelepedne az agyamba, beleszólna a gondolataimba, és lassanként átvenné fölöttem az uralmat; pedig csak egy gondolat az egész, oly egyenes, mint a fénysugár a tavon... és látja, mi lett belőle. Uram, segélj!

– No jó, azért ne beszéljen ilyeneket. Kicsit el van keseredve és meg van zavarodva, mert az úr hébe-hóba egy rossz szót szól, de maga máris kétségbeesik, és mindenféle rémeket lát.

– Nem látok rémeket – mondta Philip gyors, gyanakvó pillantással –, csak megkérdezte, mit álmodtam. Felőlem az egész világ tudhatja. Azt álmodtam, hogy lementem egy hosszú lépcsőn a tó alá, és egy üzenetet kaptam. Pedig nincs is lépcső a Snakes-sziget közelében, ezt mindenki tudja – és megborzongva felkacagott. Igaza van, kétségbeestem; és... és... ó, Istenem! Mrs. Julaper... én már azt kívánom, bár a koporsóban feküdnék, és végre nyugtom lenne!

– Hát ez nagyon helytelen gondolat, Philip úr, inkább gondoljon arra a sok áldásra, ami érte, és ne csináljon a bolhából elefántot; Sir Bale-nek meg a rossz hangulatai, hát ki törődik velük, mármint ki veszi őket úgy a szívére, mint maga?

– Komolyan mondom, azt hiszem, igaza van, Mrs. Julaper. Gyakran viselkedem oktalanul, tudom – mondta a jámbor Philip Feltram. – Csakugyan sokat rágódom; majd megpróbálok leszokni róla. A titkára vagyok, és tudom, hogy nem olyan ragyogó elméjű, mint ő, és természetes is, hogy olykor kissé türelmetlen. Okosabban kell viselkednem, tudom. De úgy zavar ez a dolog, szóval emésztem magam, és azt hiszem, nem is vagyok jól, mert nagyon is sokat gondolok a kellemetlenségekre. Biztosan az én hibám, Mrs. Julaper, tudom, hogy én vagyok a hibás.

– Ez már más, látja, okos ember így beszél; csak azt nem mondanám, hogy maga a hibás, vagy bárki más; az ember néha csak emészti magát, nem tehet róla, akár a fejfájásról, csak ostobák hiszik, hogy tehet, és nem tagadom, Sir Bale néha cudar hangulatban van, mikor rájön a roham, és leteremt mindannyiunkat, ha olyan a kedve. De kiben nincs hiba? El kell viselnünk, és ki kell kerülnünk, fogadjuk el, amit kapunk, és legyünk jókedvűek. Szóval, fel a fejjel, legény, nem eleget kántáltam magának a régi nótát gyerekkora óta? Mindig vidám légy, ahogy csak lehet. A bús arctól futnak az emberek...

Hát ne ugráljon így fel a székről, és ne vágtasson fel-alá a szobában zsebre vágott kézzel, ne bámuljon ki hol ezen az ablakon, hol azon, ne sóhajtozzon, keseregjen, és nézzen úgy, mintha a bika taposta volna meg, hisz megszakad az ember szíve, ha ránéz magára! Legyen már jókedvű, talán épp éhes, csak nem veszi észre. Szólok a szakácsnak, hogy süssön ki gyorsan egy darabka húst magának.

– De nem vagyok éhes, Mrs. Julaper. Maga olyan kedves! Istenem, Mrs. Julaper, meg se érdemlem, a felét se érdemlem meg a jóságáriak. Már rég összetört volna a szívem, ha maga nincs!

– Készítek egy korty jó erős italt magának. Iszik egy pohár puncsot – jót fog tenni.

– De én jobb szeretem a teát; igazán, Mrs. Julaper.

– A tea nem férfinak való ital, ha össze van törve. Töményebb kell most, legény, valami erős, ami felpiszkálja a bátorságot, táncra perdíti a vért, amitől bátran és vidáman beszél majd; nem akar előbb egy szeletke sültet? Nem? No, akkor hozom a puncsot, jó lesz? Nem mondhat nemet.

És ilyenformán minden ellenállást legyűrve, Mrs. Julaper hozta a vigaszt Philip Feltramnek.

Szelídebb természetet, mint a szegény Feltram, és jóravalóbb lelket, mint az öreg kulcsárné, nem hordott még hátán a föld. Philip Feltram egyébként eléggé tartózkodó volt, de a Mrs. Julaper szobájába bejárt sírni, szánalmasan szorongatta a két kezét, úgy állt előtte, a szemébe nézve, miközben orcáján patakokban peregtek a könnyek.

– Hát látott már ilyet? Volt valaha olyan férfi, mint én? Hallott valaha ilyesmiről? Maga tudja, Mrs. Julaper, ki és mi vagyok. Feltramnek neveznek, de Sir Bale ugyanúgy tudja, mint én, hogy nem ez az igazi nevem. Philip Mardykes vagyok; másvalaki már botrányt csapna, és követelné a nevét meg a jogait, ahogy ő is folyton ezt károgja a fülembe. De maga tudja, hogy ezt nem lehet. A nagyanyám házasságban élt, igazi Lady Mardykes volt; képzelje el, micsoda látvány lehetett, amint kiebrudalnak egy ilyen asszonyt, a gyerekeitől meg elrabolják a nevüket! Ó, asszonyom, maga nem tudja elképzelni ezt; ha az én helyemben volna, tudná... de így nem, nem!

– Ugyan, ugyan, Philip úr, ne lovalja így bele magát, és ha szabad mondanom, ne beszéljen ilyeneket. Tudja, hogy Sir Bale nem tűrné, azonkívül régi história ez már, semmit se lehet bizonyítani, egyébként az én véleményem az, hogy nem csodálnám, ha a szegény hölgyet rászedték volna. De akárhogy esett is, ő nyilván úgy vélte, hogy törvényes asszony volt, és ha a törvény talált is a dologban valami apró kivetnivalót – és úgy tudom, talált –, akkor is biztosra veszem, hogy a hölgy tisztességes teremtés volt. De mi haszna már felkavarni a régi bánatot? És hogyan tudna bizonyítani bármit? Mert a holtak nem beszélnek, azt tudja. Azt mondják, a döglött egér nem fázik, és a halott embert nem lehet lóvá tenni. Szóval ne beszéljen ilyeneket, mert a kőfalnak is füle van, és még mondhat valamit, amit aztán nem szívhat vissza, és a halál napja az ítélet napja. Bízzon csak mindent az Istenre, és főleg ne emeljen kezet, ha nem tud ütni vele.

– Kezet emelni! Ó, Mrs. Julaper, ezt nem gondolhatta komolyan, nem ismer maga engem, nem erre céloztam én, eszem ágában sincs Sir Bale-nek ártani. Jóságos ég! Mrs. Julaper, ezt nem gondolhatta komolyan! Csak az én indulatos vérem az oka, meg a panaszkodásom és a keservem; de Mrs. Julaper, csak nem gondolta, hogy a törvény elé akarom citálni, vagy másképp kellemetlenkedni neki! Csak a foltot szeretném lemosni családom becsületéről, és visszakapni a nevemet; de hogy a vagyonához nyúljak, ó nem – az soha nem fordult meg a fejemben, az égre mondom! Sose fordult meg a fejemben, Mrs. Julaper. Nem vagyok én kegyetlen, se kapzsi, nem törődöm a pénzzel, hát nem tudta ezt, Mrs. Julaper? Ó, biztosan nem tart képesnek arra, hogy megtámadjam azt az embert, akinek oly sokáig ettem a kenyerét! Almomban se jutott eszembe, meg is gyűlölném magam érte. Mondja, hogy nem hiszi, ó, Mrs. Julaper, mondja, hogy nem hiszi!

És a szelíd, ügyefogyott fickó könnyekre fakadt, a derék Mrs. Julaper pedig vigasztalta nyájas szóval. Végül a férfi így szólt:

– Köszönöm, asszonyom, köszönöm. Isten a megmondhatója, nem akarom bántani Bale-t, se kellemetlen órákat szerezni neki. Csak olyan... de olyan szerencsétlen vagyok, és egyre azt forgatom a fejemben, hova forduljak, mihez kezdjek? Oly kevéssel beérném, és akkor itthagynám Mardykest; elmennék, és nem is haraggal, Mrs. Julaper – ne gondolja azt, de egyszerűen nincs maradásom, el kell mennem innét.

– Jó, jó, Philip úr, de semmi oka, hogy így eméssze magát. Nem szabad ilyen zabolátlanul beszélnie. Bale úr olykor hirtelen haragú, és csípős a szava; de biztosra veszem, hogy kedveli magát. Ha nem kedvelné, nekem már rég megmondta volna. Biztosra veszem, hogy kedveli magát.

– Hahó! Ki az ott benn? Hol az ördögbe van, Mr. Feltram? – hallatszott ekkor a báró hangja, bősz erővel, a folyosó végéből.

– Jaj, Mr. Feltram, ő az! Szaladjon hozzá gyorsan! – suttogta Mrs. Julaper.

– A fenébe is! Mindenki megsüketült? Mrs. Julaper! Hahó! Hé, az egész ház! Hé! A fenébe is, hát a füle botját se mozgatja senki?

Azzal Sir Bale elkezdte szaporán és hevesen verni sétapálcájával a faburkolatot, ami olyan hangot adott, mint Vitéz János fakardja a bábjátékban.

Mrs. Julaper kissé sápadtan kinyitotta az ajtót, kezét a kilincsen tartva megállt, és kis bókot vágott ki az ajtónyílásban; a felgerjedt Sir Bale, amint meglátta őt, abbahagyta a folyosó falának döngetését, majd dobbantóit, és elkiáltotta magát:

– Lelkemre mondom, asszonyom, örülök, hogy látom! Talán fel tud világosítani arról, hol van most Feltram?

– A szobámban, Sir Bale. Szóljak neki, hogy hívatni tetszik?

– Köszönöm, ne fáradjon – hárította el a báró. Nekem is van nyelvem – azzal végigdöngött a folyosón a kulcsárné szobájáig, pálcáját keményen megmarkolva, villámló szemmel és összeszorított foggal, mint aki el akar verni egy alattomos lovat, amely kihozta a sodrából.

 

Hetedik fejezet: A bankó

 

Sir Bale félresöpörte útjából a kulcsárnét, belépett a kis zugba, és ott találta Philip Feltramet, aki leverten, de a szorongás minden jele nélkül várta.

Ha valaki a jelek alapján akart volna ítélni Mardykes urának szándékáról, közelgő erőszak gyanúja merült volna fel benne, de jóllehet a báró oly keményen markolta a pálcát, hogy az már remegett szorításában, nem szándékozott az ütés gyalázatára ragadtatni magát. Ettől eltekintve azonban szokatlanul fel volt gerjedve, és mintegy három lépésre megállva tőle, sápadt arccal és villogó szemmel szólította meg Feltramet. Látszott rajta, hogy roppantul izgatja valami.

– Mindenütt keresem már, Mr. Feltram; egy-két szavam lenne önhöz, ha befejezte a... a... ezt itt. – Botja hegyével a szerény teáskészletre bökött. – Öt percre kéretem a könyvtárba.

A báró mindeközben olyan szúrós, gyanakvó pillantással meredt Feltramre, mintha a bűntudat megrettenését és remegését akarná leolvasni arcáról; aztán hirtelen sarkon fordulva, előreindult a könyvtár felé, ami jó messze esett, és eléggé tekervényes úton lehetett elérni. A báró igen gyorsan haladt, és hamarosan ott is volt. Mikor odaért a kandallóhoz, melyben egy nagy fahasáb izzott, és hirtelen szembefordult az ajtóval, Philip Feltram is belépett.

A báró furcsán és komoran nézett – olyan furcsán, hogy Feltram úgy érezte, le sem tudja venni róla a szemét, ezért a báró borús és kissé zavart tekintetét riadt, töprengő pillantással viszonozta.

Eközben pedig léptei rövidültek és egyre lassultak, végül meg is álltak, mielőtt még beljebb került volna az ajtóból – így a széles padlónak elég jókora darabja választotta el Sir Bale-től, aki a kandalló előtti kis szőnyegen állt, sarkát összezárva, háttal a tűznek, pálcával a kezében, mint valami bakaőrmester, s úgy nézett farkasszemet vele.

– Csukja be az ajtót, kérem; úgy ni. Most pedig jöjjön közelebb. Nem akarom ordítva közölni a mondanivalómat. Hallgasson ide.

A báró megköszörülte torkát, és némi szünetet tartott, közben Feltramre szegezve szemét.

– Két-három napja lehet – kezdte –, hogy azt mondta nekem, bárcsak lenne száz fontja. Igaz?

– Igen, azt hiszem.

– Hiszi? Ön tudja ezt, uram, nagyon is jól. Azt mondta, szeretne elmenni innen. Ez ellen semmi különös kifogásom, kivált most. Érti, amit mondok?

– Hogy értem-e, Sir Bale? Persze, uram – tökéletesen.

– Meghiszem azt, hogy tökéletesen – ismételte a szót a báró, dühös fintorral. – íme, uram, egy különös egyezés: önnek száz fontra van szüksége, megkeresni nem tudja, kölcsönvenni sem, de van más mód is, úgy látszik: nálam megvan a pénz – az Angol Bank 100 fontos bankója –, bezárva ebbe a ládikóba – és botjának hegyével gonoszul rábökött a sárgaréz zárra. – Ott van, és ott lapulnak azok az iratok is, amelyekkel dolgozik; és a ládikónak két kulcsa van: egy nálam és egy önnél teremtett léleknek nincs még egy kulcsa hozzá, sem a házban, sem azon kívül. Nos, kapiskálja már? Ne gondolkozzék sokat. Nem óhajtok semmiféle átkozott hazudozást.

Feltram csakugyan kapiskálta, hogy valami gyalázatossággal gyanúsítják, de hogy pontosan mivel, afelől nem volt még bizonyos; és az a fajta szerencsétlen természet lévén, amely megriad a gyanúsítástól, mint más a felfedezéstől, bizony rettentően zavartnak látszott.

– Ha! Azt hiszem, értjük már – csapott le rá vadul Sir Bale. – Tudom, unalmas dolog olyan történettel zaklatni valakit, amit már jól ismer; de majd röviden elintézem. Mikor elővettem a kulcsomat, hogy elküldjem a bankót a Kincstárnak, a robotváltságot – amit, tudja... nem érdekes, szóval tudja, hogy be kell fizetni, kinyitom, belenézek – oda, ahol hagytam: –, és a bankó nincs ott – érti? – a bankó eltűnt!

Itt szünet következett, mialatt a báró szúrós, sértő tekintetétől szegény Feltram összerándult, majd megköszörülte a torkát, és beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán.

– Eltűnt, és tudjuk is, hová. Nos, Mr. Feltram, én nem loptam el a bankót, márpedig rajtam és önön kívül más nem férhet hozzá a ládikóhoz. Ön el akar menni, nekem semmi kifogásom ellene – de kárhozzak el, ha hagyom, hogy magával vigye azt a százast; és jobb, ha itt és azonnal előadja, mint később egy komiszabb helyen!

– Jóságos ég! – kiáltott fel végre szegény Feltram.

– Nagyon rosszul vagyok.

– Persze hogy rosszul van. Erős hánytató kell ahhoz, hogy ekkora pénzt kihúzzon valakiből, és pénzt visszaadni olyan, akárha fogát húznák az embernek. Persze hogy rosszul van, de ez még nem az ártatlanság jele, és engem nem bolondít el vele. Jobb, ha ideadja szépszerével.

– Itt sújtson le rám a teremtő...

– Le is fog, átkozott gazfickó, ha van igazság az égben, és nem adod át a pénzt. De nem akarom bitóra juttatni. Hajlandó vagyok szélnek ereszteni, ha ön is lehetővé teszi, de átkozott legyek, ha hagyom kereket oldani a pénzemmel; és ha nem adja át nyomban, elfogató parancsot kérek ön ellen, és megmotoztatom a zsebeit, táskáját, poggyászát!

– Uram! Ébren vagyok vagy álmodom? – nyögött fel Philip Feltram.

– Nagyon is ébren, akárcsak én – felelte Sir Bale. – Nincs véletlenül itt önnél?

– Isten ments, uram! Ó, Sir...

– Ó, Sir Bale – de hát Bale, Bale, ez lehetetlen! Ezt nem hiheti! Mikor csaltam én meg? Hisz ismer azóta, hogy az asztalt alig értem fel, és... és...

Könnyekben tört ki.

– Hagyja a siránkozást, uram, adja vissza inkább a pénzt. Nagyon is jól tudja, hogy nem nélkülözhetem; és nem kímélem önt, ha rákényszerít. Végeztem.

Sir Bale az ajtóra mutatott, és Philip Feltram, tágra nyílt szemmel és halálra váltán, akár az alvajáró, tehetetlenül kitámolygott a szobából. Már a kulcsárné ajtajánál járt, mikor felocsúdott, merre is jött. ökölbe zárt kezét teljes erővel a szívére nyomta, és első tudatosan vett lélegzetével mélyről jövő, súlyos zokogás tört elő kebléből, mikor a folyosó ablakából üres tekintettel a kinti tájra meredt.

Minden, amit valaha elszenvedett, semmiség volt ehhez az iszonyú kitöréshez képest. Most mérhette meg először, a fájdalom micsoda mélységét képes befogadni, milyen közel állhat a tébolyhoz; s mégis maradt annyi értelem benne, hogy mérlegelni tudjon minden parányi, és kiszámítsa megkínzatásának minden esélyét és következményét.

Sir Bale ezalatt kissé izgatottabban ment ki a könyvtárszobából, mint bevallotta volna. Változatlanul meggyőződése volt, hogy Feltram lopta el a bankót, de már nem vette annyira bizonyosra, mint eredetileg. A fiatalember viselkedésében bizonyos jelek megerősítették, mások pedig megzavarták Sir Bale-t a véleményében.

A báró a tó partján állt, a kastély esti árnyékában, és a Snakes-sziget felé nézett. Két dolog volt Mardykesban, amit különösen nem állhatott.

Az egyik Philip Feltram, akiről, okkal vagy ok nélkül, azt képzelte, hogy a kelleténél többet tud a múltjáról.

A másik a tó volt. Gyönyörű víztükör pedig; ezt a tájképfestészet remekművein nevelkedett szeme elismerte. De bárha meg tudta fogni az evező végét, és más tavakat szeretett is, ez iránt a víz iránt lappangott benne valami leküzdhetetlen ellenszenv. Sokféle képzettársítás okozta ezt.

Van az embernek egy képessége, amely hajlamos a láthatatlan észlelésére. Gúnnyal kiölheti és elriaszthatja magától a hitet; ám ha megteszi, a babona settenkedik közelebb hozzá. Sir Bale sejtéseiben olyan álmok és jelek fordultak meg, amelyeket színleg a legmélységesebben lenézett, de a szíve körül rossz előérzet és utálat bujkált.

Lábát a. parti cölöphöz kikötött csónak párkányára tette; de nem kelt volna át ezen a tavon semmi elképzelhető okból, ami csak embert erre késztethet.

Mi az a balvégzet, amely előbb-utóbb lesújt rá ebből a tóból, nem tudta volna megmondani; de hogy halálos veszedelem ólálkodik benne, ez a gondolat kitéphetetlenül befészkelte magát a báró elméjébe.

Pillantása végigszállt a nyugodt víztükrön a Snakes-sziget cserjése és sziklái felé, s közben Philip Feltramre gondolt; a sárga, laposan tűző napsugarak ráragyogtak kreol bőrű arcára, mely oly komor hasonlóságot mutatott II. Károlyéval, élesen kirajzolták kemény, zord vonásait, s árnyékban hagyták mélyen ülő szemét. Kinek adatott meg a szerencsés képesség, hogy elkapja a múló pillanatot, miként a gyermek, és abban éljen? Ki nem keresi pillantásával messzi jövőben a boldogságot, ahogy Sidney Smith mondja, mint az olyan ember, aki a kalapját keresi, holott a fején van? Sir Bale kettős gyűlöletén, Feltram és a tó iránti ellenszenvén borongott. Jobb lett volna neki, ha agyonüti a vállán károgó hollót, és inkább az ártatlan madárkákat hallgatja, melyek az ágakon fütyörésztek körötte az arányló napfényben.

 

Nyolcadik fejezet: Feltram terve

 

Ez az irtózás a gyönyörű tótól, amelyet mindenki más oly elbűvölőnek talált, s épp egy olyan elmében, mely tüntetőén csúfot űzött a láthatatlanból, a színtiszta babona természetes gyümölcse volt. A dajkamesék, melyekkel Sir Bale-t gyermekkorában rémítgették, mind a Snakes-szigeti tragédia körül forogtak, és mindmáig be nem vallott állhatatossággal kísértették. Különös, eltitkolt álmok üldözték, s egy német szellemidéző, aki néhányszor már megjövendölt különböző eseményeket, megmondta neki, hogy leggonoszabb ellensége egy tóból fog feljönni hozzá. Szinte szó szerint ugyanezt hallotta egy francia jóstól; egyszer pedig Luzernben, ahol egyedül volt csendes szállodai szobájában, és hamarosan le szándékozott menni a tóra, egyszer csak felbukkant a nyitott ablakban egy napbarnított, sovány, rosszindulatú arc. Toprongyos tulajdonosa rákönyökölt az ablakpárkányra, és behajolva a szobába, erős tájszólásban megszólította a bárót: – Ha! Várakozik? Egyszer még elege lesz a tóból. Csak ne nézegesse úgy, küldenek majd magáért, ha látni akarják! – és barna arcát gonosz vigyorra húzva, eltűnt.

Ez az eset olyan hirtelen történt, és olyan rejtélyesen összecsengett a báró gondolataival, melyek akkor épp a távoli Mardykesnál és a kísértetjárta tónál csapongtak, hogy egészen elképedt. Felnevetett és kinézett az ablakon. Szívesen adott volna pénzt a fickónak, ha elárulja, miért mondta ezt neki. De hasztalan nézett a lókötő után: már eltűnt. Egy olyan emlékezet, mely nem foglalkozik folyton a tóval, különféle előjelekkel meg a rossz előérzeteivel, meg sem jegyzett volna ilyesmit. De a báró elméjébe kitörölhetetlenül bevésődött; szégyellte is gyermeteg megszállottságát, de nem szabadulhatott tőle.

Mindennek az alapjait pendelyes korában vetették meg, a kandallónál elmondott téli mesékkel, melyeket különös fogékonysággal és szorongással fogadott képzelete.

A Mardykes kastélyban van egy nagy hálószoba, melyben a hagyomány szerint az a hölgy lakott, aki később tragikus halálát lelte a tóban. Mrs. Julaper ezt határozottan állította is, a nagynénje tudniillik, aki igen elemedért korban halt meg húsz esztendeje, még emlékezett a hölgy halálára; felnőtt fejjel volt bőven alkalma kérdezősködni, hiszen a hölgy egykori szolgálói öreg korukban negyven évre is visszaemlékeztek, és elmondták, milyen Volt az ódon ház a szép Miss Feltram idején. E nagy, régimódi szobát, mely a Snakes-szigetre, a dombokra és a tóra nézett – kissé komor és túlméretezett volt, méltóságteljes, ódon stílusban berendezve –, a szóbeszéd szerint kísértetek látogatták, kivált olyankor, ha Golden Friars felől fújt a szél, mint a hölgy halálának éjszakáján is, vagy ha az ég beborult, és mennydörgés robaja hömpölygött végig a magasba törő bérceken, vagy villámfény tündökölt a széles víztükrön.

Egy ilyen éjszakán történt, hogy egy hölgyvendég, aki jóval a tragikus esemény után hált a nagy szobában, s mit sem sejtett annak természetfölötti jellegéről, festői hajlamú lévén, s mert szerette a természet fenséges melodrámáját, kinyittatta komornájával a zsalut, és elnézte ágyából a csodálatos fényhatásokat; majd mikor a vihar még csak a távolban tombolt, elszunnyadt.

Az orkán lassan dübörgött át a tavon, és öblös moraj ára az éj közepén felrezzent szendergéséből a hölgy, hogy közvetlen közelből lehessen tanúja iszonyú harsogásának és vakító fényének.

E lenyűgöző látványt annak a szemlélőnek rémült elragadtatásával, nézte, akiben a veszedelem félelmét elnyomja a fenség érzete, midőn hirtelen egy asszonyt pillantott meg az ablakban, akinek hosszú haja és ruhája csavaró víz volt. A nő iszonyodó tekintettel bámult be a szobába, és hevesen rázta az ablakkeretet. Néhány másodpercig állt csak ott, s mielőtt az ágyban fekvő hölgy el tudta volna szánni magát valamire, a viharvert nőalak, kezét tördelve, mintegy hanyatt vetette magát, és eltűnt.

A vendég hölgy aztán újra elaludt, abban a szilárd meggyőződésben, hogy valami szegény asszonyt látott, akit elkapott a vihar, s miután itt nem nyert bebocsátást, körbejárta a kastélyt, és valahol biztosan bejutott.

Csak reggel vette észre, mikor az ablakhoz lépest, és kinézett a most már nyugodt tájra, hogy idegen lévén, el is felejtette: a szobája eléggé magasan, úgy harminc lábnyira van a földtől.

Egy másik történet a jó öreg Mr. Randal Rymerrel esett meg, aki gyakori vendég volt a házban a néhai Lady Mardykes idején. Ifjúkorában katonáskodott, és később, lelkészként is tartotta magát az edzett életmódhoz: télen-nyáron résnyire nyitott ablaknál aludt. Egyik este a mondott szobában feküdt az ágyban, rövid szendergés után éppen ébren; a hold szelíden beragyogott az ablakon, mikor a kis nyíláson egyszer csak besuhant egy alak, aki szinte fehéresen halványszürke ruhába volt öltözve. Egyenest a kandallónál termett, ahol a fából rakott tűz már kihunyóban volt; kinyújtott kézzel odakuporodott elébe, és mintha igyekezett volna magába szívni a maradék meleget. Mr. Rymer ámultan és döbbenten nézte, s megmoccant az ágyban, mire az alak hátrafordult, nagy szeme a holdfényben olvadó hódarabnak tűnt, felnyújtotta hosszú karjait a kéménybe, aztán a két kar és nyomában az egész alak lassan belevegyült a füstbe, és felszállva, elenyészett.

Sir Bale, mint már mondottam, nem szívelte Feltramet. Apja, Sir William, halálakor állítólag hátrahagyott egy iratot, mellyel gyámsági évjáradékot létesített Philip Feltram javára. Az okmányt végrendelete mellett találták, és Sir Bale-nek volt címezve, levél formájában.

– Ez az enyém – jelentette ki a báró, a zsebébe süllyesztette, és az iratot senki se látta többet viszont.

Mr. Charles Twyne, Golden Friars jogásza azonban, valahányszor felöntött a garatra, ami meglehetős gyakran előfordult őkelmével, komoly pillogatással szokta mesélni barátainak, hogy tud ő egyet s mást arról a levélről. Kétszáz fontot juttatott évente Philip Feltramnek, Harfax terhére. Egyébként csak egy rendelkezést tartalmazott, és Sir Bale-t jelölte meg vagyonkezelőnek; ám a báró eltüntette a levelet, és kisemmizte Philip Feltramet.

Az öreg Twyne óvatos volt még borközi állapotban is, megválogatta közönségét, és leleplezése kissé talányos volt. Félt Sir Bale-től, bár haragudott is rá, mert másik ügyvédet tartott, Mr. Twyne hét mérföldnyire lakó riválisát. Az emberek tehát nem tudták egész bizonyosan, hogy az öreg jogász lódít-e vagy sem; állítását főleg az a tény támasztotta alá, hogy Sir Bale láthatólag gyűlölte a titkárát. Sőt már azt is nehezen lehetett megmagyarázni, hogy ha a jelek szerint annyira nem szenvedheti, miért tartja egyáltalán a háznál – legfeljebb holmi hallgatótagos beleegyezés lehetett a részéről, hitvány kárpótlás azért, hogy kiforgatta a jogaiból.

A bankó körül dúló viaskodás folyt tovább. Sir Bale-nek nyilván voltak kételyei, és ingadozott: az erkölcsi bizonyság erősen szegény Feltram mellett szólt, bárha a körülmények ugyanolyan erősen ellene vallottak. De Sir Bale könnyen engedett a gyanakvásnak, és a valószínűségek mérlegelésekor az erényt igen könnyűnek találta a kísértéssel és az alkalommal szemben; s bármennyi kétely mozgolódott is benne, ellenállt és elfojtotta; nem hagyta, hogy a hálátlan kutya Philip Feltram akár csak gyaníthassa is.

Sir Bale két napig nem beszélt Feltrammel. A lépcsőn és a folyosón némán, emelt fővel és vészterhes ábrázattal ment el mellette, lelkében pedig elhatározásokat és bosszúterveket forgatott.

Szegény Feltram egész idő alatt a kínok kínját állta ki. Szívesen otthagyta volna Mardykest, ha nem táplált volna némi halvány reményt arra, hogy valami igazságos hatalom – vagy a véletlen – megvédi ettől az ocsmány gyanúsítástól. Elmenni, míg a vád még a fülében cseng, egyenlő lenne a beismeréssel és a meneküléssel.

Mrs. Julaper minden képességét latbavetve vigasztalta. Együttérző és bízó lélek volt; jámborságában jobban ismerte szegény Philip Feltramet, mint a legagyafúrtabb világfi ismerhette volna. Vele sírt a gyötrelmében. A gyanúsítás felháborította, a következményei pedig még inkább.

Sir Bale semmi jelét sem mutatta az engesztelődésnek. Meglehet, éppenséggel örült, hogy ilyen támadhatatlan ürügyet kapott a Feltramtől való szabadulásra, hisz az, a közhit szerint, tudott valamit a báróról, és ez sértette Sir Bale büszkeségét.

Sir Bale újabb, az elsőnél rövidebb és zordabb eszmecserét folytatott Feltrammel a dolgozószobájában. Az eredmény az volt, hogy ha Feltram másnap délelőtt tíz óráig nem szolgáltatja vissza a bankót, szedheti a sátorfáját.

Otthagyni Mardykest – hisz ezt Philip Feltram, a maga gyenge akaratával is elhatározta már. De mihez kezd majd? Ez a kérdés nemigen aggasztotta; majd csak talál valamilyen állást, bármily alantasát, amivel megkeresheti a kenyerét.

Élt a tó túloldalán, a Feltram család régi birtokán egy öregember meg a felesége (élemedett korú anyóka), akik, tán a hűség ősi hagyománya okán, szerették szegény Philip Feltramet. A hegyoldalon laktak, körülbelül olyan magasan, ameddig fák nőttek rajta, ezek épp hitvány lakhelyük körül csoportosultak, s jóformán az utolsók is voltak, ha a hegyre kapaszkodott fel az ember. Az öreg házaspár rengeteg birkát és kecskét tartott, és szellős magányában, gyermektelenül, egyszerű pásztori életet élt. Philip Feltram szívós és dolgos természetű volt, hiszen kora ifjúságát ezen a nehéz megélhetést nyújtó tájon töltötte. Hideg és eső nem bántotta, és ezek a maguk módján tehetős emberek, akik szerették őt, szívesen kerítenek majd neki olyan gondtalan pásztori elfoglaltságot, ami a legjobban megfelel számára.

Ez a futó gondolat volt az egyetlen, ami valami tervre emlékeztetett Feltram elméjében.

Mikor beállított Mrs. Julaper szobájába, és elmondta neki, hogy döntött: tüstént távozik a kastélyból, és Tom Martin csónakján átkel a tavon Cloosteddbe, majd onnan felkapaszkodik a hegyre, Trebeck magányos tanyájához – Mrs. Julaper ugyancsak elképedt.

– Ilyesmit aztán nem tehet, ma este még legalábbis nem. Hisz nem mehet el csak így! Majd bejön ide szépen a kis szobába, ahová Sir Bale nem követheti; aztán leülünk, és meghányjuk-vetjük a dolgot, s meglátja, mindent rendbe teszünk; különben se ilyen utakra való ez az este! Hisz egy órába vagy többe is beletelik, amíg átjut a tavon, s akkor még hosszú hegymászás vár magára Trebeck tanyájáig; ha pedig ráesteledik a hegyen, még nyakát is szegheti a sziklák között! Egyszerűen nem indulhat el; tegnap, úgy tudom, egész nap vihart harangoztak, ma pedig a távolban már morajlott, és Blarwyn Fells felől közeledik a vihar, olyan éjszaka lesz, amikor senki se jár kinn, legkevésbé a hegyen.

 

Kilencedik fejezet: A félnótás lelkész

 

Mrs. Julaper valóságos időjóssá lett e nemes és elhagyatott tájon töltött sok-sok esztendeje alatt, ahol az ember vagy a természetet figyeli meg vagy semmit a közelgő vihar vagy időváltozás jelei szinte helyben vannak, és bizonyos sziklákon, hegyormokon jelennek meg, esetleg a jól ismert tó ködében vagy tükrén feltűnő színárnyalatban, melyeket mindenki könnyen megtanul és megjegyez. Mindenesetre jóslata most is bevált.

A nap már több mint egy órája lenyugodott. Sötét lett, és a félelmetes vihar, melynek közeledte, akár egy támadó hadsereg vonulásának távoli dübörgése, már hallatszott Blarwyn Fells bástyái mögül, már közeljárt hozzájuk, és öblös ágyúdörejként robajlott le a szemközti szurdokokba, majd szétterült a tó tükrén, mely fényes acéllemezként ragyogott fel vakítóan kék villámaitól.

A Golden Friars sziklahegységének vízmosásaiban és szurdokaiban lezúduló heves, szeszélyes szélrohamok roppant lélegzetükkel felkorbácsolták a tavat, földre hajlították a fákat, és mélabús örvényként sodorták messze fonnyadt leveleiket. Az ablakon kinézve az éjszakánál is sűrűbb sötétbe burkolózó tájra, a villámlás szaggatott fényénél, mielőtt a gyors villanást elnyelte a sötét, az ember láthatta a hánykolódó fákat, s a tavon száguldó tajtékot és örvényeket.

E tombolás kellős közepén hangos és hosszas kopogtatás hallatszott a Mardykes kastély kapuján. Mennyi időbe telhetett, míg egy pillanatnyi csendben behallatszott, nem tudom.

Sir Bale Mardykes házatáján nem vallott semmi festői szegénységre, de gazdagság se rítt le semmiről. A báró nem volt híjával a szolgáknak, de igénytelen, egyszerű cselédeket tartott; a kaput a birtok egyik öreg bérlőjének fia nyitotta ki – a vihar a kastély túloldalán tombolt, elöl a tető oromzata meglehetős védelmet nyújtott , s a felkavart levegőben a fiú egy sovány öregembert látott kinn álldogálni, aki motyogott valamit, tán áldást, s belépett a nagy csarnokba, ahol aztán előtűnt ezüstös üstöké, ahogy a vihar összekuszálta; aszketikus és élénk vonásai, s nagy, fényes szeme, amely vadul cikázott ide-oda. Nyűtt fekete gúnyája volt, meg hosszú, bőr lábszárvédője, amit jóval térden felül, csatolt be, s az árkon-bokron megvédte pipaszár lábait; külsejének szokatlanságát csak fokozta a széles karimájú, nyúlszőr kalap, amit zsebkendővel kötött át, hogy a karimáját lehúzza a fülére, és a vihar ne repítse le a fejéről.

A furcsa, viharvert figura – magas, kissé görnyedt és szikár – nem volt ismeretlen a szolga előtt, aki tiszteletteljes félelemmel köszöntötte, és beinvitálta a tűz mellé.

– Menj csak a gazdádhoz, és mondd meg neki, üzenetem van a számára valakitől, akit nem látott vagy negyvenkét esztendeje.

Miután az agg érdes, öreges hangján mindezt elmondta, kioldotta a zsebkendőt, és leverte a térdén az esőcseppeket a kalapjáról. A cseléd kopogott a könyvtárszoba ajtaján.

– Mi az? – kiáltott ki élesen Sir Bale a kandalló előtt álló székről, és mérges pillantással nézett hátra.

– Itt a vén Sir Hugh, uram – felelte a szolga.

A northumbriai grófságokban mindmáig megadják a Sir címet a papoknak.

– Kicsoda?!

– Sir Hugh Creswell, parancsolatjára, Sir Bale.

– Ha! A bolond Creswell? A félnótás lelkész. Hát csak mondd meg Mrs. Julapernek, hogy adjon neki valami vacsorát... és... vessen neki alkalmas helyen ágyat. Ezért jött. Az ilyen bolond fickók tudják jól, mi kell nekik.

– Nem. Sir Bale Mardykes, nem ezért jött – szólalt meg a félkegyelmű lelkész harsány, nyers hangja a szolga válla mögött. – Sokszor élveztem már a Mardykes kastély vendégszeretetét, fedelét és tüzének melegét; áldom is a házat, mely az Úr vándorának menedéke. De ma este Pindar’s Bieldbe igyekszem, ami még három mérföldre van innen a tó partján; ott zörgetek be és pihenek meg, nem itt.

És ugyan miért nem itt, Mr. Creswell? – kérdezte a báró, mert a félnótás vénembert, aki a mezőkön prédikált, és mindig hirtelen bukkant fel, majd tűnt el az északi és határvidéki megyéket átszelő barangolásain, az a fajta babonás tisztelet övezte, mint a rejtélyes és jótét jelenségeket – olyan érzés, hogy befogadni őt szerencse, megbántani pedig veszedelmes. Senki sem tudta, honnét jön, hová megy. Évente egyszer-kétszer bekopogtatott félreeső tanyákon, üdvözölte a házat, lepihent és másnap reggel továbbállt. Szerzetesi igénytelenségben élt, hitbuzgalma lelkes volt, szigorú, és belejátszott némi egzaltáltság is, ami a parasztokban bizonyos félelmet keltett.

Ma este nem alszom Mardykesban, nem is eszem, nem is iszom, le se ülök – még a kezemet se nyújtom oda a tűzhöz. Ahogy Isten küldötte elment Júdából Jeroboam királyhoz, úgy jövök én hozzád, mert látomásom támadt, hogy figyelmeztesselek; miként ő mondotta: „Ha fél házadat nekem adod, akkor sem megyek be hozzád, nem eszem kenyeret, nem iszom vizet ezen a helyen’’, én is ezt mondom.

– Tegyen, ahogy jónak látja – felelte Sir Bale mogorván. – Mondja el a mondókáját, aztán maradhat vagy mehet, ha épp menni akar ilyen eszeveszett éjszakán.

– Hagyj magunkra – szólt Creswell a szolgának, és intett sovány kezével. – Mondanivalóm a gazdádnak szól.

Sir Bale elbocsátotta a szolgát, az távozott, és becsukta az ajtót.

Az agg közelebb ment a báróhoz, és kissé halkabbra fogva erős, érdes hangját, és minduntalan félbeszakítva mondókáját egy-egy közeli égzengéskor, így szólt:

– Felelj nekem, Sir Bale: mi történt közted és Philip Feltram között?

A báró e nyers és ellentmondást nem tűrő felszólításra kurtán és ridegen elmondta a történteket.

– És mindeme dolgokban bizonyos vagy, különben nem mocskolnád be egykori pajtásodat és rokonodat a tolvaj névvel?

– Teljesen bizonyos – felelte zordan Sir Bale.

– Nyisd ki azt a fiókos szekrényt – utasította a fehér üstökű agg.

– Nagyon szívesen – mondta Sir Bale, és ki is nyitotta a furcsa mintájú, magas domborművekkel és középkori groteszk figurákkal díszített öreg tölgyfa fiókos szekrényt, amely a fal mellett állt, a kandallóval szemben. Amint kinyitotta, apró fiókok és rekeszek váltak láthatóvá.

– Húzd ki a piros pecséttel megjelölt fiókot folytatta Hugh Greswell, és csontos ujjával rábökött.

Sir Bale kihúzta, és pillanatnyi ámulatára, sőt megrökönyödésére ott hevert az eltűnt bankjegy, s mi több, a szeszélyes emlékezet kegyéből már eszébe is jutott, hogy ő maga tetté oda.

– Ez az – mondta az öreg Creswell halvány mosollyal, és villogó szemét a báróra szegezte. A mosoly homlokráncolássá alakult át, s az agg így folytatta: – Tegnap Haworth Mossban töltöttem az éjszakát, apád megjelent álmomban, és azt mondta: „Bale azzal vádolja Philipet, hogy ellopott a ládikójából egy bankót. Elfelejti, hogy maga tette a fiókos szekrénybe. Jer velem.” Lélekben akkor itt voltam, ő odavezetett a fiókos szekrényhez, kinyitotta, és a fiókban megmutatta a bankót.

„Menj – mondta aztán – és mondd meg neki, hogy kérjen bocsánatot Philip Feltramtől, különben az gyengén fog elmenni, de erősen tér vissza”; és mondott még valamit, amit a törvény szerint nem árulhatok el. Az üzenetet átadtam. Végül egy szót a magam nevében – tette hozzá szigorúan. – A halott, az én számmal, megszólalt, és szava Isten mennydörgése, villámlása közepette eljutott hozzád. Miért bánsz olyan fennhéjázó módon Philip Feltrammel? Látod, milyen csökönyösen hajtogattad a magadét, mégis tévedtél. Philip nem holmi senkiházi. Kérj bocsánatot tőle. Változz meg; különben ő változik meg. Emlékezz a szóra: gyengén megy el, és erősen jön vissza. Akkora dördülés lesz belőle, hogy meghallják majd pusztán és városon, a hegyek zegzugaiban, bérceken és völgyeken, te pedig bukott ember leszel!

E szavak után, melyeket szokott ízes, északi tájszólásában mondott el, az öreg kiment a szobából, és becsukta az ajtót. A következő pillanatban már kinn járt a viharban, folytatta hosszú útját Pindar’s Bield felé.

– Lelkemre! – szakadt ki Sir Bale-ből, mikor a váratlan és különös látogatás keltette meghökkenés után szóhoz jutott –, ez aztán szenvtelen öreg fickó! Ide jön, hogy lehordjon és kioktasson a saját dolgomban és a saját házamban! – A báró cifrán elkáromkodta magát.

– Akár meggondolja magát, akár nem, itt ugyan nem maradhat egy órát sem!

Sir Bale egy pillanat alatt az előcsarnokban termett, és imígy mennydörgött szolgáinak:

– Megparancsolom, hogy penderítsétek ki ezt a bolondot az ajtón, s be ne tegye ide a lábát még egyszer!

De az agg állta a szavát. Komolyan gondolta, amit mondott, és mint említettem volt, megelőzte a kidobattatás méltatlanságát. Sir Bale pedig, mikor visszament szobájába, olyan dühvel vágta be az ajtót, mintha az öreg prófétát csapná arcul.

– Jupiterre! Még hogy bocsánatot kérjek Feltramtől! Miért? Bármelyik esküdtszék bitóra küldte volna félennyi bizonyítékkal; én meg mint jó bolond, kész voltam futni hagyni a száz fontommal! S még bocsánatot is kérjek!

De azért motoszkált valami a fejében: az a tudat, hogy csakugyan magyarázattal és megkövetéssel tartozik Feltramnek, és a leküzdhetetlen ellenérzés, hogy meg is tegye bármelyiket. A régi ellenszenv volt ez – félelemmel vegyes megvetés –, nem Philip rosszindulatától, csak óvatlanságától és balgaságától való félelem, mert miként mondottam volt,

Feltram a közhiedelem szerint sokat tudott a báró európai és ázsiai viselt dolgairól, és gyakran még intette is szelíden, ne rohanjon a vesztébe. Az afféle együgyű ember, mint Philip Feltram, veszedelmes őrzője a titkoknak. A báró pedig gőgös volt, és szemében az a puszta tény, hogy Feltram ismerte a titkait, már akaratlanul sértésszámba ment, és ezt Sir Bale nem tudta megbocsátani. Szerette volna minél messzebb tudni magától Feltramet, és a bankó visszanyerésétől eltekintve, amit nehezen nélkülözött volna, sajnálta, hogy a gyanúja tisztázódott.

A vihar és az égzengés nem enyhült, inkább egyre féktelenebbnek és félelmetesebbnek tetszett.

A báró kinyitotta a zsalut, és midőn kitekintett e mindennél fenségesebb látványra, egy darabig egészen belefeledkezett.

Mikor visszafordult, a százfontos bankó láttán, amit még akkor is a kezében szorongatott, zord mosolyra fakadt. Minél többet gondolkozott rajta, annál világosabban látta, hogy nem hagyhatja a dolgot annyiban. Hát akkor mit tegyen? Behívatja Mrs. Julapert, és homályos célzással közli vele, hogy megváltoztatta szándékát: Feltram a Mardykes-kastélyban maradhat. Ez elegendő lesz. Ő majd elintézheti Feltrammel a többit.

A báró az asszonyért küldött, és a kinti háborgás rövid szüneteiben kisvártatva felhangzott Mrs. Julaper kulcsainak csörgése és könnyű lépte a folyosón.

– Mrs. Julaper – mondta neki a báró száraz, könnyed hangon –, Feltram maradhat; a maga ékesszólása diadalmaskodott. Miért sírt most? – kérdezte, amint látta, hogy a kulcsárné rendszerint vidám arca az ő szavaival élve „ki van sírva”.

– Már késő, uram; elment.

– Mikor? – kérdezte Sir Bale kissé bosszúsan. – Különös estét választott, nemde? Milyen jellemző rá!

– Ügy félórája ment el, és ne haragudjon, uram, de fáj nekem látni, hogy szegény feje itthagyja a házat, ahol felcseperedett. Kegyetlen dolog ez, uram, ráadásul ilyen időben.

– Senki se mondta, hogy most menjen. Merre vette az útját?

– Igazán nem tudom, uram... mikor fönn voltam, akkor ment ki a szobámból; és Janet látta elmenni az ablaka előtt alig tíz perccel azután, hogy Mr. Creswell is elment.

– Hát akkor, Mrs. Julaper, nincs értelme tovább töprengeni rajta; elintézte a dolgot a maga módján, és ha már így akarta – én áment mondok rá. Jó éjt.

 

Tizedik fejezet: Kaland Tom Mariin csónakján

 

Philip Feltramet igazán kedvelték az emberek – szelíd volt, nyájas, és felettébb félénk, s mielőtt így megkeserítették, szerette a tréfát és a jóízű adomát, szívből tudott kacagni rajtuk. Hol talál majd Sir Bale szeszélyes kedélyének ily ellenállhatatlan és tisztelettudó céltáblát, valamint hű csatlóst? Kivel fog hatalmaskodni?

Mintha valami lelkiismeret-furdalás féle nyugtalanította volna kissé Sir Bale szívét; és minél többször jutott eszébe Hugh Creswell különös esti látogatása és megmagyarázhatatlan fenyegetése, annál nyugtalanabb lett.

A vihar csak tombolt tovább; és már ő is érzett valami embertelent abban, hogy Feltram egy ilyen éjszakán vettetett ki. Igaz, maga választotta az időt; de vajon elhiszik-e ezt majd az emberek? és eszébe jutott volna-e egyáltalán itthagyni Mardykest, ha ő nem oly keményszívű? Vajon nem nyilvánvaló-e, hogy ha megtette volna, amire Hugh Creswell ösztökélte, azaz nyomban hívatta volna Feltramet, és elmondta volna neki, hogy minden tisztázódott, kicsit elbeszélgetett volna vele, barátságosan – még most is itt volna? De most már késő; és Sir

Bale hajlamos volt szabad folyást engedni az eseményeknek. Az ablak alól, amelynél tűnődött, hangok ütötték meg a fülét a vihar üvöltéséből. Ahogy belebámult a homályba, annyit elég tisztán ki tudott venni, hogy lenn három férfi halad el, és valami súlyos térhet cipel.

Nem tudta, miben sántikálhat a három alak. Látta, hogy a sarkon befordulva, az épület homlokzata felé kerülnek, és a vihar szüneteiben hallotta rekedtes hangjukat is, amint szót váltanak.

Mindannyian tapasztaltuk már, mit jelent az előérzet, és tudjuk, miféle sejtés fokozza fel olykor az észlelés képességét. A bárónak olyanfajta érzése volt, mint ami az álomnak kölcsönöz olykor különös iszonyatot – sejtette, hogy amit azok az emberek művelnek, az valami szörnyű módon beleszól a sorsába.

Meresztette a szemét egy darabig, arra várva, hogy tán visszajönnek; de nem jelentkeztek. Kellemetlen feszültséget érzett.

– Ha engem keresnek, egykettőre rám találnak; és az ördögbe is, nem sokat teketóriáznak majd, hogy zaklassanak-e... sose teketóriáznak.

Sir Bale visszatért a leveleihez, melyek közül vagy húszat le akart tudni aznap este – az efféle lemaradás nem izgatta volna különösebben, ha két-három napja nem szüntette volna meg Philip Feltram szolgálatainak igénybevételét, aki azelőtt minden ilyen keserves munka alól felmentette.

Most egész idő alatt, amíg írt, az volt az érzése, hogy az árnyak, amelyeket az ablak alatt látott elvonulni, valamit forralnak ellene, és a kellemetlen feszültség arra késztette, hogy időnként felnézzen az ajtóra, mert hangokat és lépteket vélt hallani.

– Ha jön valaki, mi az ördögért nem jön már? – kérdezte a hasztalan várakozás után, majd újra nekifogott a leveleknek.

De hirtelen a derék Mrs. Julaper sietős lépteit és kulcsainak halk csilingelését hallotta a folyosóról.

Itt volt a hír tehát, és a báró felállt, az ajtót figyelte, ahonnan gyors kopogtatás hallatszott; mielőtt válaszolhatott volna, egy elnyújtott mennydörgés kellős közepén, mely a ház fölött morajlott végig, a jó asszony már nagy izgalommal benyitott a szobába, és remegő karját az ég felé emelvén, sikoltotta: – Ó, Sir Bale! Jaj, uram! Itt van szegény Philip Feltram, holtan tért haza!

Sir Bale néhány másodpercig szigorúan nézett rá.

– Ejnye hát, beszéljen világosan – szólt rá az asszonyra. – Mi történt?

– A régi kamarában fekszik a pamlagon. Sose látott még... ó, Istenem! Ó, uram... hát ennyi az élet?

– A fene vinné el, nem tud várni kicsit a sírással, és előbb elmondani, mi történt?

– Van egy kis tűz rakva benn, szerencsére; de mit számít most, hideg vagy meleg? Jaj, uram, mindent megtesznek érte, amit lehet; belefulladt, uram, és Tom Warren már elloholt Golden Friarsbe Dr. Torveyért.

– Megfulladt, vagy csak alámerült? No gyerünk, vigyen oda hozzá! Halottaknak általában nincs szükségük tűzre meg doktorra. Majd megnézem én.

És Sir Bale Mardykes, sápadtan, komoran, a könnyű léptű Mrs. Julaperrel a sarkában, végigment a folyosón, majd a kulcsárné bevezette a régi kamarába. Odasereglett már a ház egész cselédsége, meg a három idegen, akik a tó mellett laktak; az egyik csuromvíz, kabátujjáról még akkor is kis patakok csordogáltak, víz folyt mellényének ráncaiból és zsebeiből meg a nadrágszárából is, víz szivárgott cipőjéből, hajából pedig oly szakadatlanul csörgött le orcája barázdáin, mintha a könnyei ömlenének.

Az emberek hátrább húzódtak egy kicsit, mikor Sir Bale, éles ráncba szaladt homlokkal, sápadtan, sietve belépett a szobába. Mindenki elnémult, ahogy Philip Feltram fölé hajolt, aki alacsony pamlagon hevert a fal mellett, két-három gyertya pisla fényénél.

A báró egy pillanatig Feltram hideg, vizes mellére tette a kezét.

Sir Bale tudta, mi a teendő ilyen esetben, ha az élet apró szikráját fel akarják gerjeszteni. Mindenkit gyorsan munkába állított, Philipről lehúzták ázott ruháját, meleg pokrócokba csavarták, a parazsas ágy melegítő és a forró tégla is előkerült; olyan helyzetbe fektették, hogy a víz szabadon kifolyhasson a száján. A mesterséges légzés régi eszközét is elővették, és egy erőteljes kézifújtató dolgozott a tüdeje helyett.

De valamennyi segédeszköz és a természet ösztökölése mind hasztalannak bizonyult. Szegény Philip Feltram arca reménytelen békességet sugárzott; a kék ajkak közül nem jött lehelet; az üveges szemben nem csillant fény; szívdobbanás nélkül, hidegen feküdt a forró téglák és ágymelegítők között.

Végül, miután mindennel megpróbálkoztak, az élesztgetést irányító Sir Bale az inge alá nyúlt, némán rátétté kezét Philip vállára, majd a szívére, aztán kisvártatva megrázta fej ét, és a beesett arcra tekintve így szólt:

– Sajnos, vége. Igen, elment, szegény fickó! És most véssétek jól a lejetekbe mindannyian; Mrs. Julaper bővebbet is tud mondani róla; ő tudja, én nem azt kívántam tőle, hogy ma este hagyja el a kastélyt: tulajdon konok megátalkodottsága okozta a halálát, és talán az a szándéka is – amit megbocsátok neki –, hogy oktalan neheztelésében valahogy ezt a házat is felelőssé tegye, mintha nem nyújtott volna neki oltalmat ilyen éjszakán; pedig e rágalomnál képzelni sem lehet hamisabbat. Mrs. Julaper a megmondhatója, Feltram előtt nyitva állt a kastély éjszakára; de ő nem akart maradni; úgy határozott az indulásról, hogy nem szólt senkinek. Szóit talán magának, Mrs. Julaper?

– Nem, uram – zokogta Mrs. Julaper egy zsebkendő mögül, amelybe beletemette arcát.

– Nem emberi lény vesztette hát el, csak önnön dühös szeszélye. Szegény Feltram! és íme az eredmény – mondta a báró. – Mi mindent megtettünk – minden lehetségeset. Ha a doktor megérkezik, nem hiszem, hogy úgy találná, bármit is elmulasztottunk; de semmi sem használt. Tudja itt valaki, hogyan történt?

Ketten tudták pontosan – az, aki a víz alá merült, és társa, egy fiatalabb ember, aki szintén a kamarában tartózkodott, és előzőleg segített felhozni Feltramet a kastélyba.

Tom Marlinnak különös, öreg kőháza volt a tó partján, éppen a Mardykes kastély alatt. Némelyek azt beszélték, hogy a ház egy régi torony maradványa, ami valaha Mardykes várához tartozott, de ebből a mai épületben hírmondónak is alig maradt valami.

Tom Marlin ősi jogon halászott a tóban, és annyi csukát fogott, hogy ellátta az egész várost; ezenkívül tartott egypár csónakot is, és jövedelmét olykor kiegészítette a révészkedéssel. Ez az ember barázdált arca és busa szemöldöke volt, a feje búbján kopaszodott, de oldalt hosszú, deres hajzat hullott a vállára – most így válaszolt:

– Reggel nálam járt, és azt mondta, szeretné, ha átvinném a csónakomon, de nem mondta, mely órában; aztán, mikor így elkezdett villámlani meg csapkodott a mennykő, gondolhatja, hogy nem vártam már ma este. Hát a feleségem épp meggyújtott egy olajos kanócot, pedig elég világos volt odafönn anélkül is, mikor ki rázza meg az ajtó reteszét az égiháború és a szél közepette – hát Philip, szegény feje: és bizony-rossz órája lett ez őneki. Egy ideje már elég kedvetlennek látszott, de dühös sose volt, nem a, inkább mindig szíves, meg higgadt és vidor, mint akárki más; no, egyszóval arra kért, hogy vigyem által a tavon Clough o’ Cloosteddbe, de rögvest. Az asszony fölfújta erre magát, és hallani se akart róla, én meg azt mondtam neki: „Nem megyek most, ha agyoncsap se.” De nem lehetett lerázni, nem ám; csak erősködött tovább, sírt, könyörgött, mintha meghibbant volna, szerencsétlen flótás. Hát végül is gondoltam egyet, a Snakes-szigettől északra nincs semmi veszedelem, elviszem őt arra – mert, tudják, a szél fölfelé, Golden Friarsnek fúj –, aztán mikor a közelibe érünk, és saját szemével láthatja, milyen a tó, majd leteszen az útról. Mert hát szíveltem szegény fickót. és látva, mennyire odavan, nem akartam tovább bosszantani meg letorkolni. Le is mentünk hárman a csónakhoz – jómagam, Bili amott, és Philip Feltram, s kieveztünk a tóra úgy, hogy a Snakes-sziget elfogja előlünk a szelet. Sima volt a víz körülöttünk, mert a kőgát szelídítette, de azon túl fehéren bugyborékolt ám; s ahogy elhaladtunk az Ördögujja mellett, még negyven ölre se voltunk a szigettől, Bili meg én húztuk az evezőket, ő pedig, szegény ördög, a csónak farában ült, aztán egyszer csak felállt, valamit motyogott magában, és a kezét így fölemelte. – Nézz már előre! – mondom Bilinek, mert gondoltam, valami nekünk akar jönni. De nem az volt. A csónak egy helyben állt, mert mialatt a vállunkon át hátrasandítottunk, nem húztunk, hát állt nyugodtan: amint meg visszanézek Philipre, hát az csak motyog egyfolytában.

„Semmi az, csak magában beszél,’ szegény ördög” – gondoltam erre. De nem az volt mégse; mert látom ám, hogy valami fehérség kinyúlik a vízből a csónak oldalánál, mintha egy kéz lenne. Szent Habakuk! ő meg odahajol és megfogja, aztán valahogy összecsuklik, a kéz meg szépen behúzza őtet a tóba, mielőtt akár csak megmoccanhattam volna. Semmi se akadt, amit utánadobhattam neki, és idő se volt rá: ő elmerült, én meg utána; háromszor buktam alá, mire megleltem, – és felhoztam a hajánál fogva, és most itt van kiterítve, szegény ördög! mintha csak a tó fenekén lenne.

Mikor Tom Marlin befejezte az elbeszélést – amit gyakran félbeszakított a vihar zenebonája, a mennydörgés robaja, mely szörnyen visszhangzóit fenn, akár egy búskomor ballada refrénje –, hirtelen megkondult a bejárat melletti kis harang, és kopogás hallatszott, ami új jövevény érkezését jelezte.

 

Tizenegyedik fejezet: Sir Bale álma

 

Dr. Torvey lépett be a régi kamarába, állig felgombolt felleghajtóban, s egy tarka sállal még ezt is körbetekerte.

– Nos, mi történt? Hát csakugyan baleset érte szegény Feltramet?

A doktor Sir Bale-hez intézte szavait, majd az ágyhoz lépett, és lehúzta kesztyűjét.

– Látom, melegen tartották – ez helyes, és bőven folyt a szájából a víz. Fordítsák csak kissé erre. Hm? Ejha! – mondta aztán a doktor, ahogy megtapintotta Philipet, és gyengéden megmozgatta a tagjait.

– Ez már több mint egy órája történt. Attól tartok, nem sokat tehetünk – súgta Sir Bale Mardykes fülébe, megcsóválta fejét, és kezét Philip Feltram karjára tette.

– Hát, látják, szegény emberen már megjelent a hullamerevség; nagyon elszomorító, de vége; elhunyt, nincs értelme további próbálkozásnak. Jöjjön ide, Mrs. Julaper. Látott már halottat? Nézze meg a szemét és a száját. Ezt fél szemmel is látni lehetett volna rajta. És tudja – súgta ismét bizalmasan Sir Bale fülébe –, most megpróbálni még valamit, tiszta badarság.

Aztán váltott még néhány szót a báróval, meghallgatta, mint történt a dolog, közbe-közbe megjegyezte: „nagyon helyes”, „nem is lehetett volna jobban”, „teljesen szakszerű, uram”, és így tovább. Végül a jólelkű Mrs. Julaper zokogása és a szolgálók-általános pityergése közepette a doktor az ágy mellett állva, kezét az ágy takaróra téve, és olykor egy-egy pillantást vetve a mellette fekvő halott arcára, néhány szót szólt – mintegy „lecsillapítván az emberek elméjét”, ahogy régi traktátusok szerzői írták–, a következőképpen:

– Minden megtörtént itt, amit csak a legtapasztaltabb orvos kívánhatott volna. Mindent a lehető legjobban csináltak. Semmit sem tudnék említeni, amit elmulasztottak volna. Ha magam is itt lettem volna, nem is tudom... a forró tégla meg a só nem rossz. Mondom, nem hiszem, hogy bármi fontos dolgot elmulasztottak volna. – Aztán a holttest felé fordult. Látják – és kissé megmozgatta Philip ujjait, majd hagyta mereven visszaugrani őket eredeti helyzetükbe – bizonyosak lehetnek benne, hogy a szegény úr már rég halott volt, mikor ide hozták. Ilyenformán mióta kiterítették itt, semmi sem múlt a késedelmen. Sir Bale, ha bármi intézkedést kívánna tenni Golden Friarsben, kész örömmel továbbítom az üzenetét, uram.

– Köszönöm, nincs semmi; milyen szomorú vég, szegény fickó! Jöjjön be a dolgozószobámba, Dr. Torvey, és beszélgessünk még egy kicsit, és... nagyon szomorú vagyok, doktor... megiszik majd velem egy pohárka sherryt vagy portóit... a portói nem rossz errefelé; én ugyan nem élek vele... de ez nagyon elszomorít... hozzanak be portóit és sherryt; Mrs. Julaper, lesz szíves gondoskodni róla, hogy mindent, amit ilyenkor el kell végezni, elvégezzenek; Marlinnek meg az embereknek adjon vacsorát és valami italt is. Nagyon régen van már a vizes ruhájában, Mariin.

S miután ily kegyes szavakat intézett mindenkihez, a báró elvezette a doktort a könyvtárba, ahol leült vele; nyájas és vendégszerető volt; elmesélte – a maga szája íze szerint –, mi történt közte és Philip Feltram között, szeretetre méltó oldaláról mutatkozott, jól tartotta a doktort portóival és hízelgő szóval – mert most mindenki jó véleményére szüksége volt, a doktor pedig afféle pletykahordónak számított, hiszen vagy negyedévente megfordult majd minden háznál a környéken.

Ilyenformán a doktor kellő idő múltán úgy hajtatott vissza Golden Friarsbe, hogy nagy véleménnyel volt Sir Bale-ről, még nagyobbal a portóijáról, és a legnagyobb véleménnyel saját magáról – ráadásul a lehető legjobb viszonyba került a világgal, nem törődött az arcába csapó viharral, hanem jókedvűen dacolt vele, víg eposzt szavalva, kissé ugyan öblös tájszólással; a mennydörgést meg a villámlást pompás tűzijátéknak tekintette, és ha lett volna akár egy szemernyi valószínűsége, hogy ivócimboráit még a Sárkányölő Szent Györgyben találja, egyenest hozzájuk sietett volna, hogy elmesélje az éjszakai tragédiát, elmondja, milyen derék fickó is tulajdonképpen ez a Sir Bale, és micsoda ostoba alak volt szegény Philip Feltram.

De a Szent György csendes volt aznap este. A vihar hangtalan szobák fölött mennydörgőit, a lámpát kioltották az ablakok mögött, amelyeknek számtalan apró kockáján visszatükröződött a villámfény, így a doktor megtért élete párjához, és jókedvű kíváncsiságra bűvölte a csodás történettel.

Sir Bale aggályait kevésbé emelkedett és önzőbb dolog sugallta, mint a lelkiismeret-furdalás. A báró cseppet sem sajnálta, hogy Philip Feltram eltűnt az útjából. Az ő szája bármikor elkezdhetett kellemetlenségeket fecsegni; miért ne némuljon el hát az ilyen száj? és mi tömheti be hatékonyabban, mint a sors kegyéből egy agyagrög? De azt már nem akarta, hogy rá hárítsák a katasztrófa ódiumát. Mindenki ad embertársai véleményére. És látván, hogy Feltram milyen közkedveltségnek örvendett, és halála milyen heves együttérzést váltott ki, Sir Bale nem óhajtotta azt hallani, hogy ő tette forróvá a talajt Feltram lába alatt, és ő hajszolta a kétségbeesésbe.

Sir Bale első aggodalma elült. Későre járt, sok levelet megírt aznap este, és elfáradt. Nem csodálható hát, hogy kényelmes karszékét a tűz felé fordítva, álomba merült.

A vihar lassanként elvonult. Az égzengés már Daulness Fells távoli völgyeiből és katlanjaiból verődött vissza, az orkán dühös moraja és szélrohamai bánatos sóhajjá és fütyüléssé szelídültek, melyek elringatnak, mint az altatódal.

Sir Bale tehát akaratlan álmát igen kellemesen aludta, legfeljebb a feje lógott egy kissé, és talán ez is belejátszott abba, amit álmodott.

Olyan álom volt ez, melyben az előző ébrenlét folytonossága szinte megszakítás nélkül él tovább; a báró tudniillik azt álmodta, hogy karszékében ül, mint ahogy valójában így-is volt, és abban a szobában, ahol csakugyan volt. Úgy érezte, hogy felkel, kezébe vesz egy gyertyát, és végigmegy a folyosón a régi kamarába, ahol Philip Feltram fekszik. A ház elcsendesült már. A távoli konyha felől halk tücsökcirpelést hallott, a falióra hangosan és öblösen tiktakolt a folyosón. Mikor kinyitotta a régi kamara ajtaját, benn nem volt több fény, csak az, amit a magával hozott gyertya lángja vetett. Szegény Philip Feltram holttestét ugyanúgy találta, ahogy hagyta – szelíd arca, mely a halál ujjának érintésétől szomorú lett, felfelé fordult, fehér ajkával: a szenvedés nyomai annyira ráfagytak vonásaira, hogy az ágy mellett álló Sir Bale kénytelen volt az ágyterítővel letakarni a halott arcát, mely mintha néma szemrehányással meredt volna rá. „Gyengén megy el!” mormolta Sir Bale a „félnótás lelkész” Hugh Creswell szavait, és ahogy kimondta, egy közeli hang azt suttogta mély sóhajjal: „Erősen jön vissza!” A báró körülnézett álmában, de senkit sem látott; a fény azonban elhalványult, és Sir Bale-t lassan rettegés kerítette hatalmába, különösen akkor, amikor úgy tetszett, mintha az ágytakaró alatt a halott lopva megmozdulna. Hátrálva indult az ajtó felé, mert nem bírta levenni róla a szemét, mikor egy hatalmas, fekete, majomszerű lény mászott elő az ágy alól, ráugrott a báróra, és úgy torkon ragadta, hogy elakadt a lélegzete, és egyszerre ezernyi hang harsogta körül, ordítoztak, átkozódtak, hahotáztak a fülébe, s ebben a rettenetes állapotban ébredt fel.

Vajon a fülében csengő álombéli hangok, vagy tán egy igazi sikoly, s egy újabb, majd sorozatos sikoltások elnyújtott hangzavara, mely őrjítően erősödve áradt végig a folyosón ettől – dermedt a báró az álom iszonyatába.

Tüstént elmondom sorjában, mi okozta a hangzavart.

 

Tizenkettedik fejezet: Marcella Bligh és Judith Wale virraszt

 

A Sir Bale társaságában élvezett palack portói elfogyasztása után a doktor visszament abba a szobába, ahol szegény Philip Feltram feküdt. Mrs. Julaper már felszárította könnyeit, és szorgoskodott, két vénasszony pedig előkészületeket tett, hogy éjszaka virrasszon a halott mellett, akit egyébként már lemostak, és mint ők mondják, „kiterítettek”, a szerény ágyon, ahol akkor is feküdt, mikor még volt rá remény, hogy maradt benne egy szikra, amiből fel lehet lobbantani az élet lángját. A két vénasszony sok tekintetben hasonlított egymásra: ösztövérek voltak, bőrük pergamenszínű és ezernyi ráncba gyúródott, s mind a kettő olyan gonoszul és rútul festett, hogy boszorkánynak is beillett volna. Marcella Bligh keskeny, horgas orra most mint a ragadozómadár csőre, úgy mozgott a vízbe fúlt ember feje fölött, akinek szemhéjaira éppen pennyseket tett, nehogy felnyíljanak; fél szeme a munkájára figyelt, világtalan párja pedig fehéresen villogott üregében.

Judith Wale fölemelte a vödör forró vizet, amivel lemosta a halottat. Hosszú, inas karja volt és púpos háta, hosszú, hegyes álla beesett mellére nyomódott, apró szeme nyughatatlanul ugrált, akár a görényé; nagy, sajkányi cipőben klaffogott, mely ócska, foltozott, s ráadásul akkora volt, hogy kétszer is belefért volna a lába.

A doktor ismerte a két vénasszonyt, akiket gyakran felfogadtak efféle gyászos munkára.

– Hogy van mindig, Mrs. Bligh? A fél szeme most engem lát? Nahát! – de hisz ez rím volt, ugye? és Judy leányasszony... azt hittem, maga közelebb lakik a városhoz... s most itt csinálja szegény Mr. Feltram utolsó toalettjét. Sok szerencsétlen flótást öltöztetett már föl az utolsó útjára. Gyakorlatozásnak se rossz – igazán feszesen és egyenesen állnak vigyázzba a faköpönyegben. Becsületére válnak a bakái, Mrs. Wale!

A doktor szemlét tartott az ágy lábánál; finom, régi portói illata szállt ki a leheletével, zsebre vágta kezét, lusta hanglejtéssel beszélt, s olyan elégedetten és hetykén nézegetett körül, hogy Mrs. Julaper legszívesebben kipenderítette volna a szobából.

Pedig a doktor nem volt szívtelen, csak épp rendkívül jól érezte magát. Jóindulatú ember volt, gondoskodott, törődött az élőkkel, ám vajmi csekély megrendüléssel viseltetett a halottak iránt, akikkel túlságosan sokszor nézett már farkasszemet ahhoz, hogy felzaklassa a látvány.

– Azt a kötést rajta kell tartani. Csak ügyesen, magának már mindent kell tudnia erről, leányzó, nem szabad hagynia, hogy az izmok megmerevedjenek. Mondanom sem kell, hogy a szájat olyan könnyen be lehet csukni, mint ezt a tubákos szelencét, ha idejében csinálják. Gondolom, Mrs. Julaper, Jós Fringerre bízza a szerencsétlen flótás végtisztességét. Fringer nagyon megbízható... nem akad megbízhatóbb temetkezési vállalkozó egész Angliában. Én mindenkinek Fr... Fringert ajánlom... a Ch... Church Streeten lakik Go... Golden Friarsben. Biztos ismeri... maga is... Fr... Fringert.

– Nem mondhatnám, uram. Ahogy Sir Bale parancsolja, úgy lesz – felelte Mrs. Julaper.

– Szép egyenesen fektették fel... egyenesebben, mint gondoltam volna; de hisz a nagy ízületek még nem merevedtek meg. Ha csak egy keveset várnak vele, aligha tudták volna már betenni a koporsóba. Nagyon hosszú láda kell majd szegény ördögnek. Rövid élvezet az élet, asszonyom. Bizony szomorú ez. Leesnek majd az állak a városban, annyit mondhatok. Elég hideg lesz most odakinn, a ziv... a zivatar után, amondó vagyok. Én bizony innék egy kő... kortyocskát, Mrs. Jul... pr, ha töltene nekem egy gyűgyű... gyű... szűnyi brebrebre... brebrendit, na, Mrs. Julper?

Ezzel a doktor lezöttyent egy székre a kandalló elé, Mrs. Julaper pedig bizonytalan lelkiismerettel és egykedvű szolgálatkészséggel elővette a palackot és egy borospoharat, aztán tölteni kezdett az orvosnak, vékony, tétova sugárban, amivel megfelelő alkalmat adott neki, hogy „elég!”-et kiáltson, ha kedve tartja. Ám a kitűnő doktornak, ügy látszik, nem volt bizalma semmi más mennyiségben, csak a színültig telt pohárban, amit nagy hálálkodva elszopogatott, aztán – a gyengéd szívű Mrs. Julaper nagy utálkozására –, a tűz fényével az arcán; elnyomta a buzgóság, és a helyzet ünnepélyességét semmibevéve kéjesen hortyogott mindaddig, amíg a feje le nem kókadt, vagy inkább előre nem bukott a tűz felé; erre felébredt, felállt, szinte ijedten megrázkódott, és hátat fordítva a tűznek, a sálját és a lovát kérte; elbúcsúzott a vén párkáktól is, akik még egyre a halott körül szöszmötöltek, nagy károgás, sustorgás, bólogatás és kacsintgatás közepette. Elbúcsúzott a derék Mrs. Julapertől, aki teáskannát, teás üstöt, fűszeres bodzabort és más szíverősítőt készített oda nekik, hogy legyen mivel kiböjtölniük a tervezett virrasztást. Végül a maga módján búcsút vett a halottól is, egy hosszú, szakszerű pillantással az ágy lábától, miközben tömzsi kezét zsebre vágta. És ezek után az illetlen, borízű hangon társalgó doktor, Mrs. Julaper nagy megkönnyebbülésére, távozott.

Távozásával a ház lassan elcsendesedett. A mennydörgés ekkor már távoli csatazajjá szelídült, melyből olykor annyi kísérteties mélabú szól. Benn semmi sem moccant; a vénségek – mindegyiket csak udvariasságból szólították asszonynéven –, akik nem sokat köszönhettek a természetnek vagy a világnak, kedvetlenek és cinikusak voltak, s bizonyos értelemben a sors számkivetettjei, mert arra ítéltettek, hogy az ilyen szomorú és rettenetes szolgálatot lássák el; leültek a tűz mellé, s tán mindkettő szokatlanul otthonosan érezte magát a másik társaságában; e szomorú és kietlen kényelemben, a tüzet szítva és a teavizes üst zöngését forrásig hevítve, udvarias és csevegő hangulatba merültek; mindegyik azzal a szabályos és semleges illendőséggel viselkedett, amely ugyanilyen viselkedésre készteti a társat, és mindketten furcsán boldognak érezték magukat kis világukban, a fontosság és megbecsültség szokatlan, múló, gyönyörű érzetében.

A Mardykes kastély régi éléskamrája faburkolatú, hosszúkás helyiség. Az ajtótól teljes hosszában végig lehet látni a széles, kőbordás, Tudor stílusú ablakig. Baloldalt két csavart kőoszlop tartja a súlyos kandallópárkányt, jobb kéz felől az ajtó mellett állt a pamlag; ide terítette ki a két vénasszony szegény Philip Feltramet, aki oly békésen feküdt ott, akár egy színes viaszbábu, egy-egy súlyos pénzdarabbal a szemén, és kötéssel az állán, amitől a szája igen morcosnak látszott. A két öreg a tűz elé telepedve elégedetten társalgóit a tea mellett, bőbeszédűen összehasonlítgatták csúzukat és más nyavalyáikat, elfecsegtek a régi időkről és régi emlékekről, a halottaságyakról, ahol megfordultak már, és a holtakról, akik „rá se ismerne, olyan senyvedtek és hervadtak” voltak, mások meg olyan üdék és élénkek, hogy az ember azt mondaná, sose voltak ilyen takarosak életükben.

Aztán sorra vették az olyanokat, akik megnőttek a koporsóban, az olyanokat, akiket élve temettek el, meg akik még lábra álltak haláluk után. Csupa olyan történet, amely igaz, mint a szentírás.

– Vót ma lenn Haworthban, Mrs. Bligh, Dalworth Moss mellett? – kérdezte a púpos Mrs. Wale, és kanala félúton megállt a csésze fölött.

– Nem jártam én olyan messze délre, Wale asszony, de az apám gyakran járt oda tőzeget ásni.

– No hát akkor nem ismerte Dykes gazdát, amék Lintree Scaurnál lakott. Én terítettem ki szegény ördögöt; az olyan dühös fajta ember vót, ha valami megharagította, és úgy káromkodott, szitkozódott; hogy elsüllyedne, ha hallaná. Azt mondták, kemény ember vót egyesekkel, de jó házat vitt, szerette mindenben a bőséget, előfordult nemegyszer, hogy ha morgolódtam a kosztomra, maga tett a tányéromra egy darab húst, és jóllakatott torkig. Hát szóval – vót jó is meg rossz is Dykes gazdában. Egy esztendővel azután, hogy meghótt, Tom Ettles egyik este megy haza a Birken dombnál, egy lélek sincs a közelben, hát egyszer csak lát egy nagy gömböcöt, akkorát, hogy térdig ért, és pörgött, ugrált előtte az úton. El nem tudta gondóni, mi az, mert nem is sejtette, hogy arrafelé lidércek vagy rossz jelek lehetnek, hát csak odament hozzá, figyelte közelről minden pördülését meg ugrását, míg bele nem szaladt az útfélen levő árokba. Egy kavicsbánya vót mellette, és Tom meg akarta nézni, mielőtt tovább megy. Hát amint bekukucskált a barlangba, mit lát: egy embert lóháton, de a ló sehogy se tud lábra állni vele; oda is szól neki Tom: „Te aztán kutyaszorítóba kerültél, öreg.” Erre a szóra fölnéz az ember, és uramfia, Dykes gazda az. Tom Ettles látta őtet eleget életibe, ismerte a lovat is, Fekete kapitányt, a gazda öreg jószágát, amék eltörte a lábát, és lelőtték két évvel előbb, mint a gazdája meghótt. „Azám – feleli Dykes gazda, aki nagyon rossz bőrbe vót –, se előre, se hátra, de te majd kihúzol innét engem, Tom Ettles, ugorj csak föl gyorsan a hátam mögé, különben megismered a markom.” Tom érezte, hogy minden hajaszála az égnek áll, a nyelve meg úgy a szájpadlásához tapad, hogy alig tudott egy szót kinyögni, de végül azt mondta: „Ha a patás veled se boldogult, kettőnkkel még úgy se fog!” „Én tudom a magam dógát legjobban felesel erre Dykes. – Ha azt akarod, hogy a szemed közé nézzen, egész életedbe borsózni fog a hátad tőle; szóval gyere csak be, Tom”, és ezzel a sátán lova fölemeli a fejét, Tom meg látja ám, hogy veres fény parázslik a ló meg a lovasa körül, akár a tőzegtűz izzása. Tom ekkor azt mondta neki: „Isten nevében eressz az utamra”, s erre a szóra a kísértet mindjárt összezsugorodott, nagy nyögéssel, mint akibe belenyilall a fájás; Tom meg nem vót se élő, se hótt, csak szedte a lábát gyorsan.

A két vénasszony egyre közelebb dugta a fejét egymáshoz, és a mesélés lassan titokzatos dünnyögéssé halkult, ami úgy tudja borzongatni a hallgatóit, amikor a beállt rövid csendben furcsa, halk nevetést hallottak az ajtó felől.

A két asszonyság elhűlve fordult oda, és azt látta, hogy Philip Feltram felegyenesedve ül az ágyon, a fehér kötés a kezében, és a jelek szerint – mert egyik lába az ágyterítő alatt volt, a padló közelében – épp ki akart surranni.

Mrs. Bligh fertelmes visítással belekapaszkodott Mrs. Wale-be, amaz pedig éppoly borzasztó sikítás kíséretében megragadta Mrs. Bligh-t, és egy pillanat alatt teljesen megfeledkezve kimért illendőségükről, forogtak, rángatták egymást, az ablak felé tülekedtek, mindegyik azon küszködve, hogy társát odacibálja maga és a „sátán lova” közé, s ezalatt egyesült erővel rikácsoltak ocsmány hangon.

Ez volt a zenebona, ami fölzavarta álmából Sir Bale-t, s azután a cselédeket is.

 

Tizenharmadik fejezet: Pára a hegyen

 

Másnap már kora reggel hívatták Dr. Torveyt, aki jött is, tele kíváncsisággal, tudománnyal és kételkedéssel. De hát az ember azt hiszi, amit lát, márpedig Philip Feltram élt és virult, s rövidesen szervezetének egész működése visszatért a rendes kerékvágásba.

– Lelkemre mondom, Sir Bale, nem hittem volna, ha nem látom a tulajdon szememmel – állapította meg a doktor nagy nyomatékkal, miközben egy pohár sherryt szopogatott a „reggelizőszobában”, ahogy az ebédlő melletti nagy, fa borítású és képekkel teleaggatott szobát nevezték.

– Nem hiszem, hogy feljegyeztek volna hasonló esetet: annyit se lüktet a pulzusa, mint a piszkavas, és hideg, akár a kapubálvány. Nos, erre mondhatja, hogy mindez lehetett csupa tévedés is, de mit szól akkor a hullamerevséghez? A vén Judy Wale a megmondhatója, meg másik barátném, Marcella – vagy inkább Monoculla, ami jobban ráillene –, Mrs. Bligh, ő ismeri a halál összes közönséges, és mondhatom, ezidáig csalhatatlanjelét, csakúgy, mint én. Nincs bennük semmi rejtély; a Rét asszony apróra tanúsítani fogja az összes szimptómát. Hallotta, milyen ékesszólóak voltak éjjel. Becsületszavamra, megírom az egész esetet öreg professzoromnak, Sir Hervey Hansardnak, Londonba. Micsoda zajos szenzációt kelt majd a szakmabeliek között! Sose volt, és merem állítani, sose lesz még egy ehhez fogható eset!

Az előadás alatt Sir Bale hátradőlt a székén, lábát szétvetve, sarkát a földre támasztva, két kezét karba fonva, és fanyar ábrázattal nézett fel a fehér szaténba öltözött, nyakfodros, magas hölgyre, aki egy madarat tartott a kezén, és fölényesen mosolygott le keretéből a báróra. Sir Bale kissé torkig volt már a doktorral.

– Önök, orvosok – mondta – tagadhatatlanul igen tudós népség.

A doktor meghajolt.

– Csupán egyetlen dologról nincs fogalmuk...

– Igen? S mi légyen az? – firtatta Dr. Torvey.

– Az orvostudomány – felelte Sir Bale. – Azt tudtam, hogy sose sejtik, mi a baja a betegnek, de azt még nem, hogy annyit se tudnak, mikor hal meg.

– Hahaha!... ez igen... hahaha!... na látja, most… hahaha!... most jól megfogott! Hanem ez csakugyan páratlan eset, becsületemre az. Meglátja, nemcsak beszélni, de írni is fognak róla; és akármilyen dolgozat jelenik meg, hozzám biztosan eljut; én pedig gondoskodom róla, Sir Bale, hogy legyen alkalma beletekinteni.

– Amivel nem fogok élni – válaszolta Sir Bale. – Igyon még egy pohár sherryt, doktor.

A doktor köszönte szépen, aztán teletöltötte poharát, az ablak felé tartotta, és átnézett rajta.

– Hahaha! Látja, Sir Bale, az embernek olyan hangulata támad a portóijától, hogy, Jupiterre, már az óbor hártyáját véli felfedezni rajta! Nem könnyű, bizonyos értelemben legalábbis, kiverni az embernek a fejéből az ön portóiját, ha egyszer megízlelte!

De ha a derék doktor a csodálatos nedűre célzott, mellé talált, mert Sir Bale-nek esze ágában sem volt még egyszer feláldozni a becses italt Dr. Torvey tiszteletére.

– Meggyőződésem, hogy Feltram pompás egészségnek fog örvendeni – mondta a báró –, de ha bármi baj támadna, hívatni fogom, kivéve, ha újra meghal; ebben az esetben, attól tartok, a magam véleményére hagyatkozom.

Ezzel elvált a doktortól.

A báró, jóllehet önnön állapotáról nem kérte ki az orvos véleményét, nem érezte éppen jól magát. – Ez a magányos kastély, ez a sok ijesztő hegy, és ez a párás, fekete tó – a tájnak ezeket az elemeit szüntelenül csepülte – elég ahhoz, hogy elcsüggesszen bárkit; és ha az embernek valami kedvét szegi, vége. “Ezért rossz az emésztésem, ezért, meg a feneette adósságokért, meg a postáért, ami állandóan hozza a károgó, huhogó leveleket Londonból. Bár ne is járna erre posta. Bár Sir Amyrald korában élnénk, mikor agyonlőtték a yorki Robbst, mert fizetséget követelt tőle, aztán sose kérdezősködött utána senki; most meg a posta révén bombázhatnak, amilyen messziről csak tetszik, és az ember elveszti a kedvét, az étvágyát, meg mindenféle nyomorúságos kényelmét, ami egyáltalán lehetséges ebben a gyűlöletes katlanban.”

Köszvény kínozta Sir Bale-t, vagy kőlika? Nem tudom, minek titulálta volna az orvosi kar; Sir Bale gyógymódja mindenesetre az volt, hogy hosszú és fáradságos gyaloglással egyszerűen legyűrte a rohamot.

Ezen az estén Golden Friars dombjaira sétált ki a lenti tájra már rég az alkony napfogyatkozása borult, de e gigászi felföld széles, kopár lejtői és zugai még a párás, lenyugvó nap fényében ragyogtak.

Sohasem érezzük annyira elhagyatottnak magunkat, mint a nagy hegyek néma és roppant fennsíkjain. Magasan az emberi hangok és hajlékok felett, a természet vadon térségei és lenyűgöző alkotásai között magányunkban különös félelem és ujjongás tölt el – fölébe emelkedünk az élet hányattatásainak és az emberi kapcsolatoknak, s ugyanakkor vad és megfoghatatlan nyugtalanságtól reszketünk. A hold opálos korongja már felbukkant keleten, finoman beezüstözve a lenti árnyas vidéket, mikor Sir Bale még egyre a lenyugvó nap lágy fényében állt, amely elérte Morvyn Fells szemközti ormait is.

Sir Bale Mardykes nem sietett óvatos idegen módjára leereszkedni a magaslatokról, míg a napnak egyetlen sugara is fényeskedett neki. Hisz gyerekkorától fogva ismerte jól ez elhagyatott tájat, amellett a keleti égen ragyogó hold vékony sarlója világít majd, és lámpásként csüng a feje felett, ha a nap nyugaton lebukik.

Volt valami a báró bronzszínűre sült, elszánt arcán, ahogy a nap búcsúzó sugarai ráragyogtak, ami emlékeztetett II. Károlyra – nem “víg” eszményünkre, hanem az energikusabb, hallgatag arcra, amelyet a portrék őriztek meg számunkra.

Állt a hegyoldalon, s elfogultsága ellenére gyönyörködött a sajátos fényben úszó táj látványának szokatlan vonásaiban – a lenyugvó nap színeiben a szemközti csúcsokon, melyek már belevesznek a párás félhomályba, és a lejjebb egyre mélyülő szürkületben, amely mögött alig láthatók már Golden Friars oromfalainak és tornyának körvonalai és ablakaiban a tűz vagy a gyertya világa.

Amint állt és elnézte mindezt, a nap lemerült, és hirtelen félhomály ereszkedett alá, s a holdfényben kibontakozott a sziklás, hegyes táj gyönyörű, homéroszi képe.

Jobb kéz felől, a magasabb bérceken, pufók, fehér felleg csüngött, mely hirtelen– kettéhasadt, és mint az ágyúk torkából kiáradó füst, lefelé gomolygott a lejtőn. Nagyobbik tömege roppant áradatként a hegy tó felőli oldalán terült szét, míg az a része, mely felé a báró tartott, s hamarosan beborította a környéket, jóval ritkább köddé lett. Ez is még eléggé sűrű pára volt, de úgy húsz-harminc méter távolságból a báró láthatta a sziklák és meredélyek körvonalait, ha azon túl nem is.

Kevés félelmetesebb élmény van, mint ködbe kerülni egy ilyen hegyoldalon, melyet – miként ezt is – imitt-amott váratlan meredélyek szabdalnak.

Ezenkívül egy másik fajta érzés is hat a képzeletre.

Az elhagyatott tájon, ha ily módon borul ránk az éj, sajátos, hideglelős borzongás fog el, mikor az áruló közeg beburkol minket, s rajta keresztül a képzelet által felidézett alakok észrevétlenül közelíthetnek meg és állhatják utunkat.

Az a veszély, hogy kénytelen lesz megállni, tudta, nem fenyegeti. A szél, ha nagyon gyengén is, olyan irányból fújt, ami megnyugtatta efelől. Ám a köd ahhoz mégis eléggé sűrű volt, hogy Sir Bale-t zavarba hozza. Akkor érte utol, mikor a tóra nézett le; most pedig balra tekintett, vajon túlságosan sűrű-e ahhoz a köd, hogy megpillanthassa, a legközelebbi tájékozódási pontokat. A fehéres fátylon át egy álló alakot pillantott meg, úgy mindössze huszonöt lépésre tőle, amint ugyanabba az irányba néz le, mint ő, és mozdulatlanul áll, akár a sűrű ködpárára vetődő árnyék. Karcsú, magas férfialak volt, kinyújtott karral, mintha távoli pont felé mutatna, amit halandó szeme bizonnyal nem vehetett ki a ködben. Sir Bale merően nézte, azon tűnődve, nem álmodik-e, mert el sem tudta képzelni, honnan bukkant elő; ám ahogy nézte, a férfialak megmozdult, és szinte egy szemhunyás alatt eltűnt.

Sir Bale óvatosan ereszkedett alá a hegyoldalon. A köd kissé ritkult, homályán át már tisztábban látta a tárgyakat, és bátran haladhatott gyorsabb léptekkel. Még hosszú út állt előtte a fennsíkon, mielőtt leereszkedhet a tóhoz.

A köd továbbra is elég sűrű volt ahhoz, hogy megrövidítse látósugarát, és elrejtse a táj általános vonásait; így Sir Bale-nek most kapóra jött, hogy gyerekkorában alaposan megismerte a hegyoldal tájékozódási pontjait.

Csaknem négy mérföldet tett meg magányos útján hazafelé, mikor egy kiugró sziklafal alatt, mely a Vadmacska-szirt nevet viselte, ismét megpillantotta a férfialakot, amint rövid köpenyében harminc-negyven méterre áll tőle – a köd ritkás függönye, melyen át a holdfény reáhullott, légies, testetlen jelleget kölcsönzött neki.

Sir Bale megtorpant. A rövid köpenyes férfi bólintott felé, majd visszahúzódott, és a kiugró szikla eltakarta a szeme elől.

A báró most már bosszús lett, ahogy az ember ilyen meghökkenés után hajlamos rá, és megálljt kiáltva az idegennek, “utána csapott”, ahogy az északiak mondják, méghozzá a legnagyobb iramban. De a férfi megint elillant, és Sir Bale sehol sem látta, mert a köd is ellene volt.

Ha lenézünk a fennsíkról, mely a Mardykes kastély fölé emelkedik, a hegyoldal fokozatosan ereszkedik alá egy völgykatlanba, mely mélyebb részén igen meredek, és erdő borítja. A hegyszoros oldalán gyalogösvény vezeti le a vándort a folyót szegélyező síkra; e sötét útvonalon lépkedett Sir Bale Mardykes, viszonylag tiszta levegőben, a holdfénnyel pettyezett, köves ösvényen.

Mikor előbukkant a mélyben, ismét szembe találta magát ugyanazzal az alakkal. Philip Feltram volt.

 

Tizennegyedik fejezet: Az új Philip Feltram

 

A báró nem látta Feltramet a halálból való különös megmenekülése óta. Az utolsó alkalommal kemény és fenyegető beszélgetést folytatott vele, mikor is egy felgerjedt bíró szellemében ítélkezett a látszat alapján, Philip Feltram pedig a tehetetlen kétségbeesés megadásával siránkozott.

Feltram alakját most tetőtől talpig megvilágította a holdfény, sudáregyenesen állt, és cinikusan mosolygott a báróra. Feltram tartásában és arcán volt valami, ami jobban kizökkentette magabiztosságából a bárót, mint a váratlan találkozás meglepetése.

Korábban elhatározta, hogy barátságosan viselkedik majd Feltrammel, ha ez a nem túlságosan kellemes beszélgetés egyszer elkerülhetetlen lesz. De most megzavarta Feltram hirtelen felbukkanása, ezért az utolsó szóváltás hideg, szigorú hangneme élt tovább benne, és így szólította meg rövid szünet után:

– Azt hittem, Mr. Feltram, hogy lefeküdt már; nemigen számítottam rá, hogy itt találom. Úgy tudom, a doktor igen pontos utasításokkal látta el, és meghagyta, hogy teljes nyugalomban éljen.

– De én többet tudok, mint a doktor – felelte Feltram, s továbbra is feszélyezően mosolygott.

– Úgy vélem, uram, jobban tette volna, ha ágyban marad – folytatta gőgösen Sir Bale.

– Ugyan, ugyan! – kiáltotta Philip Feltram lenézően.

– Az az érzésem – mondta Sir Bale, nagyon meghökkenve –, ön megfeledkezik magáról.

– Időnként könnyebb megfeledkezni magamról, Sir Bale, mint megbocsátani másoknak – felelte Philip Feltram, továbbra is e merőben szokatlan hangnemben.

– Így teszik magukat tönkre az ostobák – folytatta Sir Bale. – Ön olyan messzire elgyalogolt – egészen Golden Friars hegyéig. Mert önt láttam ott. Micsoda dőreség! Miért ment oda?

– Hogy önt megfigyeljem – hangzott a válasz.

– És az egész utat gyalog tette meg, oda-vissza? Hogy került oda?

– Hm! hogy kerültem, hogy kerültem – hát a köd hogy került oda? Gondolom, a tóból. Mindannyian fölmegyünk, aztán megint le. – így beszélt Philip Feltram, derűs szemtelenséggel.

– Úgy látszik, ön szívesen beszél képtelenségeket – jegyezte meg Sir Bale.

– Szívesen bizony – ha van értelmük.

Sir Bale ránézett, mintha nem tudná, higgyen-e a szemének és a fülének. Nem tudta, mire vélje Philip magatartását.

– Békülékenyen szándékoztam beszélni önnel; de úgy látszik, lehetetlenné akarja tenni. – Philip Feltram arcán csak-ott ült az ellenszenves mosoly. – És szó ami szó, nem tudom, mire véljem a viselkedését, ha nem beteg, márpedig, könnyen meglehet, hogy az. Gyalogolhatott vagy tizenkét mérföldet.

– Bámulatos erőfeszítés – felelte Feltram ugyanazzal a gunyoros mosollyal.

– Elég meglepő egy olyan ember részéről, aki kis híján vízbe fulladt – mondta Sir Bale Mardykes.

– Csak megmártóztam; ön nem szereti a tavat, uram, de én igen. Szeretem bizony; miként Anteus megérintette a földet, én a vizet érintem meg, és új erőre kapok.

– Az a véleményem, jobban tenné, ha hazamenne, és ott kapna erőre. Csak közölni akartam önnel, hogy annak a bankjegy miatti kellemetlenségnek vége.

– Csakugyan?

– Igen. Tegnap este itt járt Mr. Creswell, és megtalálta. Most már megvan, és ön nem hibás – mondta Sir Bale.

– De valaki csak hibás – vélekedett Mr. Feltram, változatlanul mosolyogva.

– Nos, ön: nem, és ezzel vége – zárta le a kérdést ellentmondást nem túróén a báró.

– Vége? Ó, milyen jó! Nagyon jó!

Sir Bale ránézett, mert Feltram hangjában volt valami kétértelmű, sőt gúnyos él. De mielőtt eldönthette volna magában a dolgot, Feltram újra megszólalt.

– Szóval minden tisztázódott köztünk?

– Semmi akadálya, hogy Mardykesben maradjon – felelte Sir Bale kegyesen.

– Két évig még önnél maradok, aztán útra kelek – mondta Feltram, elboruló s kissé eszelős pillantással körültekintve.

“Meghibbant volna?”... – gondolta a báró.

– De mielőtt elmegyek, hozzásegítem önt, hogy törlessze az adósságát. Ez a dolgom itt.

Sir Bale éles pillantást vetett rá. De most nem a bosszantó mosolyt látta, hanem egy titkolt fájdalommal élő ember elsötétült tekintetét.

– Idejében megérti majd.

Ezután Philip Feltram minden további teketória nélkül, komor arccal útnak indult a tölgyek sűrű lombja alatt, s azt a benyomást hagyta Sir Bale-ben, hogy mindvégig egy messzi pontra figyelt, s mikor megkapta a jelet, távozott.

A báró néhány másodperc múlva követte, és kiáltozott Feltram után; nem volt ínyére a gondolat, hogy Philip kinn kóborol a holdfényben, esetlég nyakát szegi a szakadékok között, s ezzel újabb szégyenfoltot ejt a házán. De nem kapott választ, és a sűrű pagonyban nem is látta meg újra.

Mikor Sir Bale visszatért a Mardykes kastélyba, hívatta Mrs. Julapert, és hosszú eszmecserét folytatott vele. De a kulcsárnénak nem tűnt fel semmi rendellenesség Philip Feltramnél; csak tartózkodóbbnak látta, és mintha tépelődne valamin, amit azonban nem akar elárulni.

– De, tudja Sir Bale, ami történt vele, attól talán megfontoltabb ember lesz. Ha néha eszébe jut a halál, csak azért van, mert olyan keményen farkasszemet nézett vele, esnem szégyellem kimondani, örömmel látom, hajlik rá, hogy megszívlelje ezt a tanulságot, és remélem, hogy amit átélt, javára válik majd szegény fejének! Ámen.

– Szép történet, szép előadás – mondta Sir Bale –, de nekem nem úgy tűnik, mintha megemberelte volna magát, Mrs. Julaper. Épp ellenkezőleg, különös kedélyállapotban van, ami mindennek nevezhető, csak mennyei jámborságnak nem, ezért gondoltam, hogy megkérdem magát, mert ha beteg, vagyis lázas, az megmagyarázhatja a különcségeit, de azt is szükségessé teheti, hogy utánaküldjünk, hazahozassuk és ágyba fektessük. Ámbár lehetséges, hogy magának van igaza – a kalandja felizgatta kissé, egy-két nap alatt helyrebillen majd, és visszatér a régi kerékvágásba.

Ám nem így történt. A változás mélyrehatóbb volt, mint kezdetben látszott, és páratlan átalakulássá fokozódott.

Philip Feltram lesoványodott, a szeme beesett, arca lassanként ijesztővé vált.

Modora és kedélyállapota megváltozott; új emberré lett Sir Bale-lel való kapcsolatában, és a környéken egy idő után azt beszélték, hogy a báró már valósággal fél tőle. Feltram kétségkívül nagy befolyásra tett szert a báró felett, aki még röviddel előbb oly lenézően bánt vele.

 

Tizenötödik fejezet: Egy erszény arany

 

A bárót nem nagyon ismerték a megyében. Visszavonult és elzárkózó életet élt. Súlyos adósságok nyomasztották ; és gőgös ember lévén távol tartotta magát a társaságtól és eseményeitől. Mindenki tudomására óhajtotta hozni, hogy a birtokát istápolja, de a birtok, ki tudja, miért, nem virágzott fel az istápolástól. Vidéken a szomszédok bámulatosan jól tájékozottak egymás ügyeiről, és talán Mardykes ura is sejtette, hogy az emberek éppúgy tudják, mint ő: a legnagyobb erőfeszítéssel is csak a kamatokat tudja fizetni, holott ugyancsak takarékosan él.

A tó négy-öt mérföld lehet hosszában, a Mardykes kastély falai alatt levő kis kőgáttól Cloosteddig.

A megváltozott és mogorva Philip Feltram szeretett magányosan evezgetni a tavon; és olykor, ha senki sem volt, aki kormányozzon, beült egyedül a kis vitorlásba, és az egész napot a tavon töltötte.

Gyakran átkelt Cloosteddbe; és kikötve a csónakot a fenséges fák alatt, melyeknek képe ott úszik a sötét víztükrön, kiszállt, és barangolt az elhagyatott ligetekben, s mint az emberek vélték, sérelmek kitörölhetetlen emlékét ápolta, ősei földjén haragot és bosszút forralt, amitől az utóbbi időben mintha az arca is elborult volna, s mindig mogorva némaságba burkolózott.

Egy őszi estén Sir Bale Mardykes rosszkedvűen merengett magányosan elköltött estebédje után. A nap tűzvörös golyója utolsó, lapos sugarait lövellte a völgyön át a tó nyugati peremére, a víztükör többi részét sötétlő homályban hagyva, s váratlanul vérvörösre festette annak a csónaknak a vitorláját, amellyel Feltram tért vissza magányos útjáról.

– Íme, itt jön a mi vízidémonunk – jegyezte meg gúnyosan Sir Bale, hátradőlve súlyos karosszékében. – Derűs kis fészek, kellemes emberek, pompás sors! Már maga a hely megzavarta ennek az ostobának a tompa eszét, a fene ette volna meg!

Sir Bale elfordította a tekintetét róla, ám akkor sem sokkal szívderítőbb téma jutott eszébe. Arra a lóversenyre gondolt, amelyet a következő héten rendeznek Hecklestonban – micsoda nyeremények hullanak majd, és milyen cudar dolog, hogy a sorsa kizárta ót e ragyogó szerencsejátékból!

– Á, Mrs. Julaper, maga az?

Mrs. Julaper az ajtóban állt, bókolt, és megszólalt:

– Azért jöttem, Sir Bale, hogy megkérdezzem, nem kíván-e egy kancsó forralt bort.

– Nem én, kedvesem. Inkább egy korsó sert és a pipámat, ez az egyszerű vigasz jobban illik egy tönkrement urasághoz.

– Hm, uram, ön igazán nem az; semmivel sem alábbvaló, mint a lordok meg a nagy emberek jó része. Nem is tűrném, hogy más így beszéljen önről, uram.

– Nagyon kedves magától, Mrs. Julaper, de engem: csak nem fog kihívni, amiért befeketítem magam, kivált akkor, ha igaz, átkozottul igaz, amit mondok! Ide hallgasson, Mrs. Julaper: sose élt még itt olyan Mardykes, aki ne tett volna száz vagy ezer fontot a Heckleston Kupa győztesére; én meg mibe fogadhatok? Legfeljebb abba a korsó serbe, amit az előbb emlegettem. Dédapám avatta fel a versenypályát Hecklestonban, én pedig most meg se jelenhetek ott! És mit tehetek? Jó képet vágok hozzá, ennyi az egész. De ha magának úgy tetszik, hozza azt a forralt bort, Mrs. Julaper. Kell a fűszer meg a forró bor, hogy tartsa bennem a lelket, de előbb elszívom a pipámat; egy óra múlva ráér.

Mikor Mrs. Julaper távozott, Sir Bale rágyújtott pipájára, közelebb húzódott az ablakhoz, és kinézett a halványuló égre és az alkonyi tájra.

Mire elszívta a pipáját, csaknem besötétedett. A báró egyre a táj elmosódó körvonalait nézte, és mérgesen gondolt rá, micsoda szerencsét hoz majd a futtatás nem egy embernek, aki valószínűleg félig sincs úgy rászorulva, mint ő. Alaktalanok és komorak voltak a gondolatai, akárcsak a kinti táj képe. Keserű és káromló gondolatok voltak – mint az önző embereké általában, ha szenvednek. És miután sokáig csak mélázott meg mormogott magában, végül felsóhajtott:

– Hány tíz– meg százezer font cserél majd gazdát Hecklestonban a jövő héten; és a nagy csereberében egy árva shilling se kerül az én kezembe! Hány fickó adná el magát, mint Dr. Faustus, ha megtudhatná a győztes nevét! De az ördög okos, nem veszi meg, ami úgyis az övé.

Ekkor megakadt valamin a szeme – valami mozgott a falon. A tűz már égett a szobában, és libegő lángja óriási árnyékot vetett a falra; egy ember alakját, aki Sir Bale Mardykes háta mögött állt, és a vállára tette sovány kezét. Sir Bale hirtelen sarkon fordult, és Philip Feltramet pillantotta meg. Sötéten és komoran állt ott, nem vette le a kezét a báró válláról, s közben mélyen ülő, őrült szemével az arcába meredt.

– Hah, Philip... jó ég! – kiáltott fel a báró meglepetve. – Hogy repül az idő! Mintha egy perce láttam volna a csónakot másfél mérföldre a parttól. – Hát – igen; elszáll az idő, besötétedett. Hahaha! Mondhatom, ugyancsak rám ijesztett. Nem iszik valamit? No igyék. Csöngessek?

– Önt aggasztja az adóssága, ígértem, hogy idővel segítek törleszteni, ugye?

Csend lett, Sir Bale keményen Feltram szeme közé nézett. Ha szokásos kedélyénél van, vagy valamely kevésbé elhagyatott helyen, mint Mardykes, jót nevetett volna; de itt megváltozott; borongó és hiszékeny lett, sőt egyenesen ideges. Sir Bale mosolygott, és gyászosan csóválta a fejét.

– Nagyon kedves, Feltram; a gondolat szívélyes indulatra vall. Tudom, hogy szívesen segítene, ha tudna.

Miközben farkasszemet néztek, és Sir Bale a “kedves”, “szívélyes”, “szívesen” szavakat használta, Feltram arca minderi szónál jobban felderült, Sir Bale pedig elkomorult; aztán mikor befejezte, hirtelen Feltram arca is elsötétült.

– Találkoztam egy jövendőmondóval a cloosteddi erdőben. Ide nézzen.

Ezzel előhúzott zsebéből egy bőrerszényt, és letette az asztalra, Sir Bale fülét pedig pénz kellemes csengése ütötte meg.

– Jósnővel?! Csak nem azt akarja mondani, hogy attól kapta? – csodálkozott Sir Bale.

Feltram újra elmosolyodott és bólintott.

– Régen az volt a szokás, hogy a jósnőnek ad az ember egy-két pennyt. Nagy haladás, ha most már ő fizet – jegyezte meg Sir Bale, kissé felvillantva régi stílusát.

– Üzenetet is küldött vele a jós – mondta Feltram. – Jós? Szóval férfi volt!

– A cigányok csapatostul járnak, férfiak, nők vegyest. Nő jósolt ugyan, de attól még adhat kölcsönt férfi felelte Feltram.

– Először hallom életemben, hogy cigány pénzt ad kölcsön – mondta a báró, és furcsálló mosollyal méregette az erszényt.

Feltram továbbra is fogta a pénzt vékony ujjaival, és leült az asztalhoz. Arca ráncokba húzódott, mint valami ravasz terv gondolatára, állat mellére ejtette, ahogy hátradőlt.

– Mit adna érte, ha megtudná, ki nyeri a hecklestoni versenyt? – szegezte a bárónak a kérdést váratlanul, felemelve a szemét.

– Nos, ez már volna valami – felelte Sir Bale, és nagyobb érdeklődéssel nézett rá, mint amit színlelt hitetlensége indokolt volna.

– És ezért a pénzért, amit módomban áll kölcsönadni önnek, hogy eltehesse?

– Komolyan gondolja? – kérdezte Sir Bale, s új energia költözött hangjába, modorába és vonásaiba.

– Súlyos összeg; van itt egy-két arany – folytatta Feltram, komor mosollyal, megemelve kissé az erszényt, majd visszaejtve az asztalra, hol megcsörrent.

– Valami: van benne, az bizonyos – mondta Sir Bale. Feltram fogta az erszényt, és kiborított belőle egy ókora halom aranyat.

– És azt akarja mondani, hogy mindezt egy cigánytól kapta a cloosteddi erdőben?

– Egy barátomtól, aki nem más, mint – jómagam: felelt Philip Feltram.

– Szóval az öné – ön adja kölcsön? – ámuldozott a báró; mert a halom arany tagadhatatlanul ott volt, és ez mindenképpen csoda, akárhonnan származik is.

– Magam és nem magam – felelte Feltram sejtelmesen. – Olyan ez, mint a hang és a visszhang, az ember és az árnyéka.

Csak nem bukkant Feltram magányos kószálása során elrejtett kincsre? A néphit szerint élt valamikor két Feltram fivér, akik felcsaptak a király seregébe, harcoltak Marston Moornál is, s valahol elrejtettek rengeteg vert aranyat meg ékszert. A titkot állítólag egy hűséges cselédre bízták, aki otthon maradt. De a sors furcsa szeszélye folytán a három tanú egyetlen hónap leforgása alatt meghalt; a két fivér Marston Moornál, bizalmasuk pedig lázban pusztult el, Cloosteddben. E naptól fogva időnként kincskeresők kutattak a cloosteddi erdőben, sok feltűnő fa környékén felásták a földet, s az éj leple alatt jó, néhány követ, sziklát s más tájékozódási jelet’ mozdítottak el, hogy alátúrjanak; ám a remény apránként kihunyt, a hagyomány már rég nem sarkallt tettekre senkit, ártatlan rege lett belőle, semmi több.

Ennek a mesének az emléke most sok-sok év után felelevenedett Sir Bale elméjében; hisz a nincstelen Philip Feltram erre a halom aranyra aligha tehetett szert másképp, mint hogy valamelyik magányos barangolása alkalmával a véletlen odavezette ahhoz a kincshez, amit a nagy polgárháborúkban elesett két Feltram rejtett el.

– Azok a cigányok talán ott bukkantak a pénzre, ahol ön találkozott velük; s ebben az esetben, minthogy a cloosteddi erdő és az egész környék az én birtokom, az, hogy elküldték nekem, inkább az inasom szolgálatához hasonlít, mikor távozáskor kezembe adja a kalapomat és sétapálcámat, semmint ajándékozáshoz.

– Nem teszi bölcsen, Sir Bale, ha a törvényre apellál, és visszautasítja a kéretlen segítséget. Ha szívesebben megtartaná a jelzálogkölcsönét, ám legyen; de ha elfogadja a feltételeimet, úgy is jó; tudassa velem, ha eldöntötte.

Ezzel Philip Feltram jókora kabátzsebébe csúsztatta a súlyos erszényt, és magában dünnyögve kiment a szobából.

 

Tizenhatodik fejezet: A cloosteddi üzenet

 

– Jöjjön vissza, Feltram, jöjjön vissza, Philip! – kiáltott utána gyorsan Sir Bale. – Beszéljen rendesen, jó? Jöjjön, beszéljük meg egy kicsit ezt a fura ügyet; biztosan félreértette, amit mondtam, szeretnék mindent hallani erről a dologról.

– A minden sem valami sok, uram – felelte Philip Feltram, visszatérve a szobába, amelynek az ajtaját most félig nyitva hagyta maga után. – A cloosteddi erdőben ma találkoztam néhány emberrel, akik közül az egyik jósolni tud, és megmondta nekem a hecklestoni verseny első három futama győztesének nevét, továbbá átadta ezt az erszényt azzal, hogy kölcsönadhatok belőle önnek annyi pénzt, amennyit fel akar tenni a lovakra. Nem kérek cserébe óvadékot, és nem fogja zaklatni önt érte senki; a kölcsönzővel nem is találkozik, ha ugyan fel nem keresi.

– Nos, ezek nem rossz feltételek – mondta Sir Bale, s vágyakozva mosolygott az erszényre, amelyet Feltram ismét kitett az asztalra.

– Nem rosszak bizony – helyeselt Feltram azon az érdes, mély hangon, amelyen újabban beszélt.

– Akkor mondja meg, melyik három ló győz a próféta szerint; szeretném hallani a nevüket.

– Megmondom, ha kisétál velem – felelte Feltram.

– És itt miért nem? – kérdezte Sir Bale.

– Itt nem jól működik a memóriám. Némely emberek némely helyeken, ha csendben vannak is, akadályozzák a gondolkozást. Jöjjön, beszélgessünk odakinn – mondta Philip Feltram, és előrement.

Sir Bale vállat vont és követte.

Ekkorra már leszállt az este. Feltram lassan ballagott a tó felé, és Sir Bale felcsigázott érdeklődéssel követte, miközben halványan mosolygott, ahogy végignézett a magas, ösztövér alakon; szinte még a sötétben is gúny ült ki vonásaira.

Mikor Feltram odaért a tó partjára, lehajolt, és testtartásából ítélve Sir Bale úgy látta, mintha megsimogatna egy fekvő személyt, és a fülébe sugdosna. De amit ő a sekély vízben fekvő sötét figurának vélt, arról kiderült, hogy csak árnyék a másutt világosabb víztükrön; mikor máshonnan akarta megnézni, az árny elmozdult, majd eltűnt, s csak Philip Feltram maradt, aki ide-oda kotorta a vizet, s közben halkan mormogott valamit. Mikor a báró közelebb jött, felállt és így szólt:

– Szeretem hallgatni a víz locsogását a fövényen és a kövek közt; a tó szája és nyelve folyton sugdos, csacsog. Ez a legtisztább költészet; de hisz ön olyan romantikus, biztosan megbocsát.

Feltram szemöldöke haragos ráncba futott, cinikusan mosolygott, és volt valami a hangjában, ami szinte sértette a gunyoros bárót. De ha kevésbé lett volna kíváncsi, azt hiszem, akkor sem árulta volna el a lelkét marcangoló érzést, mert egy különös, gyűlöletes, titokteljes hatás fokozatosán tekintélyt kölcsönzött szemében Feltramnek, s ez olykor bosszantotta, máskor meg ijesztette a bárót.

– Nem szabad elmondania – kezdte Feltram, közelebb húzódva hozzá az esthomályban. – A titok csak akkor lesz az öné, ha ezt megígéri.

– Persze hogy megígérem – mondta Sir Bale. – Ha hinnék benne, csak nem képzeli, hogy lennék akkora szamár, hogy kifecsegjem, ha meg nem hinnék, aligha fáradnék vele.

Feltram lehajolt, összeszorított markát belemerítette a vízbe, felemelte, és azt mondta: – Tartsa a kezét... a markát... így. Elosztom a vizet; ez a jel – egy rész önnek, egy nekem. – Aztán félrebillentette kezét, és a felé vizet Sir Bale markába öntötte, aki csak mosolygott, de némi nyugtalanság is vegyült gunyoros hangulatába.

– Most pedig ígéri-e, hogy megtartja az összes titkot, ami a jósra és a megtalálóra vonatkozik, akárki legyen is az?

– Ígérem – felelte Sir Bale.

– Akkor tegye azt, amit én – folytatta Feltram. Kiöntötte a vizét a földre, Vizes ujjaival megérintette homlokát és keblét, aztán ujjaival átkulcsolta Sir Bale kezét, és azt mondta: – Most már a kezesem.

Sir Bale nevetett.

– Ez az a játék, amit gyerekkorunkban “nagymuftinak” neveztünk, ugye?

– Pontosan, és nem is jelent semmit – felelte Feltram –, csak épp egyszer majd emlékezteti a fogadalomra. Most pedig halljuk a neveket. Ne szóljon semmit, hallgasson – különben megtörheti a gondolatot. Az első futam győztese Óbor,: a másodiké Sólyom,: a harmadiké Villám.

Mielőtt kimondta volna a neveket, néhány másodpercig lehunyt szemmel, csendben állt, mintha keresgélné a gondolatokat, a szavakat; aztán erőtlenül, fojtott hangon szólalt meg, mindkét kezét felemelte egy kissé, és ujjait széttárta, a sötétben mozgó ember tapogatózó mozdulataival. Ilyen különös módon, lassan, erőtlenül, hatalmas sóhajtozással és alig hallható nyögéssel adta át az üzenetet, s utána elnémult. Úgy látszott, szinte félig sincs ébren; kivehetetlenül motyogott és sóhajtozott. Azt hihette volna a szemlélő, hogy Feltram kimerült és szenved, mint akinek elérkezett az utolsó órája, és megadja magát a halálnak.

Végül kinyitotta szemét, körülnézett, kissé zavaros és bágyadt tekintettel, majd mély sóhajtozással leült egy nagy sziklára a tó partján, s újra meg újra mélyet sóhajtott. Szinte azt lehetett hinni, megint a vízbefúláshoz volt közel.

Aztán felállt, újra körülnézett álmatagon, sóhajtott, mint aki kimerült a fáradságtól, és nem szólt egy szót se.

Sir Bale sem beszélt, amíg kissé több reményt nem látott arra, hogy választ kap. Mikor elérkezett ez az idő, így szólt: – Jobban örültem volna, ha a győzteseinek névsora kissé kevésbé hangzik hihetetlenül; egyikük sem esélyes.

– Annál jobb önnek, akkora arányban köthet fogadást rájuk, amekkorát óhajt. Igyekezzen nyakon csípni a szerencséjét; kedden áll a rajthoz Óbor – mondta Feltram.

– Ha pénzt akar a fogadáshoz, a bankára vagyok – íme a bank.

Megérintette keblét, ahová az erszényt tette, majd sarkon fordult, és sietve távozott.

Sir Bale utánanézett, míg el nem tűnt a sötétben. Sokféle feltevés keringett a fejében. Megtébolyodott Feltram, vágy csak szélhámoskodik? Vagy tényleg olyan bolond, hogy elhitte holmi cigány jóslatát? Hát a pénzt, ami Sir Bale számára a legnagyobb rejtély volt az egész ügyben, csak nem azoktól a jómódú pásztorkodó hegyi emberektől vette kölcsön, az öreg Trebeckéktől, akik, a báró úgy tudta, kedvelik Philipet? Feltevése szerint Feltram a maga számára kérte kölcsön a pénzt, mivel, ahogy Sir Bale önteltségében elképzelte, élt benne némi titkolt tisztelet iránta, a kölcsönt gazdájának szánta, és kiagyalta, hogy értesüléseit a báró meggazdagodásának szolgálatába állítja, így aztán, semmiféle veszedelmet nem látva, s engedve a kísértésnek, Sir Bale elhatározta, hogy él az erszény adta lehetőséggel, de a maga ítélőképességére hagyatkozva teszi meg a lovakat.

Tizenegy óra körül Feltram bejelentés nélkül, még kalappal a fején, beállított Sir Bale könyvtárába, leült az asztal szemközti oldalára, és egy darabig komoran nézett a báró szemébe.

– Szüksége lesz az erszényre? – kérdezte végül.

– Természetesen; egy erszényre mindig szükség van – felelte energikusan Sir Bale.

– De a feltétel az, hogy mind a három lovat megteszi, amit mondtam. Fogadhat rájuk kis vagy nagy pénzzel, ahogy tetszik, de az összeg nem lehet kevesebb, mint az erszényben levő minden száz font után legalább öt. Ez a feltétel, amit ha megsért, igencsak magára haragít bizonyos hagy hatalmú embereket, s ennek érezni fogja a következményeit. Elfogadja tehát a feltételt?

– Természetesen; öt fontot százanként – hogyne, és hány száz van benne?

– Három.

– Hát, egy szerencsés fickó nyerhet valamit háromszáz fonttal; de azért ez nem sok.

– Éppen elég, ha helyesen használja fel.

– Háromszáz font – ismételte a báró, ahogy kiürítette az erszényt, amit Feltram az imént újra letett az asztalra; aztán elmélyült érdeklődéssel vizsgálgatva az aranyakat, huszonötös halmokba rakta őket. Meg is köszönte volna tán Feltramnek, de többet gondolt az aranyakra, mint mogorva adományozójukra.

– Igen – mondta végül, miután még egyszer megszámlálta –, azt hiszem, pontosan háromszáz. Tehát, mint mondja, háromszor ötöt – összesen tizenötöt kell feltennem belőle. Rettentő kár, hogy ilyen különös lovakat kell megjátszanom, mint amiket említett; de gondolom, kénytelen vagyok meghozni ezt az áldozatot.

– Ha nem teszi meg őket, megbánja – felelte hidegen Feltram, azzal otthagyta.

“Víg cimbora a pénz a zsebben”, tartja a régi közmondás, és Sir Bale valóban jobb hangulatra derült, ahogy visszarakta az aranyakat az erszénybe.

Rég volt már, mikor utoljára járt versenypályán vagy más szórakozóhelyen. Most újra megmutatkozhat a fajtája előtt, s nem kell félnie, hogy a büszkeségét megalázzák; és megint belekóstolhat a turf magával ragadó izgalmába.

“Ki tudja, hogyan üt ki ez a kis kaland? – gondolta. – Ideje, hogy forduljon a szerencse. Az elmúlt nyáron Németországban, elmúlt télen Franciaországban, a fene megette, úgyis hagytam elég adósságot. Ideje, hogy nyerjek egy kicsit.”

Sir Bale elég sokáig hagyta, hogy a magányos és elégedetlen élet nemtörődömsége észrevétlenül elhatalmasodjék rajta. Nem lett volna helyes, ha Hecklestonban mindjárt elsőre a hanyagságnak ezeket a jeleit tanúsítja, amelyeket könnyen a szegénység nyomainak lehet nézni.

Ezért teljes felszerelését gondosan rendbe hozták, és a következő hétfőn, mikor inasa kíséretében ellovagolt Hecklestonba, ahol a Szaracénfőhöz címzett fogadóban szándékozott megszállni a másnap kezdődő versenyek idejére, olyan elegánsan feszített, ahogy akkoriban egy főnemesnek dukált.

 

Tizenhetedik fejezet: A versenyen – Óbor, Sólyom és Villám

 

Amint a báró Golden Friars felé lovagolt, mert arra vitt el az útja, a kora reggeli derengésben, mikor az éjjeli köd még épp csak felszállóban volt, azzal a reménnyel nézett vissza Mardykesra, hogy hamarosan kiszabadul a gyűlölt börtönből, és visszatér a kontinentális élethez, amelyet úgy élvezett. Látta az öreg épület tetőéleit és szögleteit, amint rájuk ragyognak a játékos napsugarak, a fenséges, vén fákat, meg túloldalt a sötétlő dombokat, amelyek hátukat fordították keletnek, végignézett a Feltram-szakadék erdős, meredek oldalán, s a fény, kellemes kontrasztként a mélylila dombok előtt, megtört az elmosódó messzeségben. A tavon látta azt a fehér foltot, mely Feltram csónakjának vitorláját jelezte, s most épp félúton járt Mardykes és Cloostedd erdős partja között.

– Megint ugyanabban sántikál – gondolta Sir Bale. – Nem csodálnám. Ugyanakkora szerencsét is kívánok neki. Igen, a cloosteddi erdőbe tart. Remélem, találkozik a cigányaival, Trebeckékkel, vagy bárki legyen is az.

S mikor egy pillanatra belenyilallt a megalázó érzés, hogy lekötelezettje lett ilyen embereknek, így vigasztalta magát: – Ki tudja? Sok fickó fog Hecklestonban szép summákat zsebre vágni, laposabb erszényből, mint ez. Akkor majd könnyű lesz visszafizetni.

Átlovagolt Golden Friarsen. Néhány nézelődő, aki nem szívelte a bárót, hangosan ámuldozott pompás megjelenésén, remélte, hogy ki is van fizetve minden, és annak a feltevésnek adott hangot, hogy Sir Bale bizonyára háztűznézőbe megy. Egészében véve azonban, bárójuknak a szokásosnál választékosabb külseje helyesléssel találkozott, és a városi közvélemény kedvező változásnak ítélte.

Másnap reggel a báró már a hecklestoni versenypályán volt. Felújította a régi ismeretségeket, és igyekezett minél jobban megkedveltetni magát – ami egyesekben kíváncsiságot, sőt érdeklődést keltett. A hintók ablaka, a fokotok és kalapkák mellől Sir Bale egyenest a fogadókhoz sietett, akik már komolyabb dolgokban mélyedtek el. Hogyan fogadott? Nem szegte meg a szavát: Óborra, Sólyomra és Villámra tett. Meg kell vallani azonban, hogy egy shillinggel sem többet, mint az egyenként öt aranyat, amire kötelezettséget vállalt. Óbor esélye negyven volt az egyhez, Villámé hatvan, Sólyomé meg ötven.

– Szép kis lovakat választottam! – kiáltott fel bosszúsan a báró. – Mintha olyan gyakran jutnék pénzhez, hogy nyugodtan kiszórhatnám az ablakon!

A báró ingerülten hányta-vetette magában a dolgot. Feltram utasítását szemtelenségnek, a pénzt pedig a magáénak tartotta. Lássuk most már, telt-e vagy ürült a báró zsebe a versenyen.

A hét elmúltával eléggé mogorván fordított hátat a hecklestoni pályának, és vette útját Golden Friars felé.

Dühöngött a szerencséjére, és egyáltalán nem volt megelégedve magával; pedig nyert valamit. A verseny bizony különösen alakult. A három fő futamban sorra elhullottak a favoritok: az egyik baleset miatt, a másik technikai hiba folytán, a harmadik nyílt küzdelemben.

És milyen lovak nyertek? Pontosan azok, amelyeket a „jövendőmondó” megjósolt.

No és mi lapult ezek után Sir Bale erszényében, mikor ősei lakához közeledett, ahol igen elkelt volna már pár ezer font? Pontosan hatszázhetvenöt aranyat nyert, és ha száz fontot tett volna öt helyett mind a három lóra, tizenöt és félezer aranyra rúgott volna a nyeresége.

Ezért aztán az olyan ember elégedetlenségével szállt le a nyeregből kastélya kapujánál, aki közel tizenötezer fontot vesztett. Feltram a lépcsőn állt, és szárazon nevetett.

– Min nevet? – kérdezte Sir Bale élesen.

– Nyert, ugye?

– Igen, nyertem valami semmiséget.

– Azokkal a lovakkal, amiket mondtam?

– Nos, igen; történetesen úgy hozta a véletlen.

Feltram újra felnevetett, aztán elfordult.

Sir Bale harapós kedvében volt, amikor belépett a Mardykes kastélyba. Sokkal rosszabb hangulatban érezte magát, mint mielőtt Hecklestonba indult. Ám a történtek egy hétig tartó latolgatása után feltűnt neki, hogy Feltram nem hozta szóba többet a dolgot. Ez kétségkívül különös volt. Nem emlegette a visszafizetést, pedig ő most több száz fonthoz jutott a kölcsön révén; és minden várakozással ellentétben az a három ló győzött, amelyeket az ismeretlen jós megjelölt. Ki lehet az a cigány? Érdemes volna elhozatni Mardykesbe, táborhelyet adni a családjának a vadaskertben, megkaphatnák a szárnyast is, amit el tudnak fogni, és időnként egy-egy disznót vagy birkát. Hisz ez a látnok felér a bölcsek kövével, s egy évad leforgása alatt vagyont kereshetne Sir Bale-nek! Ha ő nem, valaki majd biztosan magához veszi.

Így hát ráunt arra, hogy Feltramtől várja a kezdeményezést, s egy szép napon ő pendítette meg a témát. Ekkor már két-három napja nem látta Philipet, s most a mardykesi erdőben pillantotta meg ösztövér alakját, amint egy kis halmon állt a vastag fák között, botra támaszkodva, amelyet gyakran vitt magával erdei kirándulásaira.

– Feltram! – kiáltott neki Sir Bale.

Philip megfordult, és odaintette. Sir Bale morgott valamit, de követte a hívást.

– Azért hívtam ide, mert innen ma szokatlanul tisztán láthatja a Feltram-szakadék nyílását, és egy facsoportot, amelytől odatalálhat ahhoz az emberhez, aki nem megy ki a fejéből.

– Ki mondta, hogy nem megy ki a fejemből? – kérdezte mérgesen a báró, mert úgy érezte magát, mint akit rajtacsíptek egy gyarlóságon, és ezt zokon vette.

– Én mondom, mert tudom, és ön is tudja. Látja azt a különálló facsoportot a mélyedésben? Köztük van baloldalt egy vén tölgy. A kérgébe hatalmas H és F betűt véstek; olyan nagyot és mélyet, hogy a tölgy kérgének rücskös barázdái sem tüntették el, pedig a vésés nagyon régi, és az idő széthúzta. Ha odaáll e nagy fa törzse elé, háttal a betűknek, éppen belelát a Feltram-szakadékba vagy szurdokba, amely északra nyílik, a nagy és sűrű cloosteddi erdő felé. Nos, azután hogy talál rá a jövendőmondónkra?

– Épp ezt szeretném tudni – felelte Sir Bale –, mert azt persze nem hihetem, hogy varázsló, de vagy a legszerencsésebb húzást tette, amiről valaha hallottam, vagy rendkívüli forrásból tájékozódik. De akárhogyan áll is a dolog, szerintem csodálatos fickó, szeretném látni és beszélni vele; s talán megállapodhatnánk ketten. Nagyon szívesen kötnék vele egyezséget arról, hogy továbbra is adjon nekem tanácsot minden efféle ügyben.

– Azt hiszem, hajlandó lesz találkozni önnel; de különös elgondolásai vannak, és nagyon konok. Ide nem jön el, önnek kell elmennie hozzá, és csak az ő kívánsága szerint közelítheti meg, egyébként esetleg nem talál rá. Ezekkel a feltételekkel szívesen látja.

Sir Bale felnevetett.

– Tudja, milyen sokat ér, és maga akarja megszabni a feltételeket. No de nincs ebben semmi tisztességtelen, és én nem is látom vitathatónak. Hogyan találhatok rá?

– Álljon oda háttal a tölgyfába vésett betűk elé, ahogy mondtam. Akkor egyenesen előrenézve láthat egy régi druida oltárkövet. Vegye szemügyre, és valamelyik részén biztosan talál egy feketés foltot, akkorát, mint egy emberfej. Ha a tölgyfának háttal áll, ez a folt, amely napról napra változtatja helyét, megadja a vonalat, amelyet követnie kell az erdőn át, hogy rábukkanjon. Válasszon ki gondosan olyan fákat és tárgyakat, amelyek útbaigazítják; és ahol az erdő már sűrűsödik, nagyon igyekezzen tartani az eredeti irányt. Akkor biztosan rátalál.

– Velem jön, Feltram. Egyedül még eltévedek ebben a vadonban, és valószínűleg sohasem találok rá – mondta Sir Bale –, pedig ugyancsak szeretném látni.

– Ha ketten találkozni akarnak, bosszantó, ha nem sikerül. Elmehetek önnel egy darabon, elkísérhetem az erdőben, amíg fel nem tűnik itt-ott az a kis virág, amelyik mindenütt kinő azoknak az embereknek a lába nyomán; de ha meglátom a jelet, el kell búcsúznunk. Először is átviszem a tavon.

– Jupiterre, azt már nem! – vágta rá gyorsan Sir Bale.

– De ő így akarja – válaszolta Philip Feltram.

– Furcsa előérzetem van ezzel a tóval kapcsolatban; ez az egyetlen gyerekség, ami megmaradt bennem. A dajkák tehetnek róla, a sok régi história és intelem; gondolni se tudok rá. Úgy érezném, hogy kihívom vele a gonoszt. Tudom, hogy tiszta badarság, de különös lények vagyunk, Feltram. Csak lóháton mehetek oda.

– De ha a tavat megkerüli, huszonöt mérföld is megvan az út, ráadásul mindezek után ő még nem is lenne hajlandó találkozni önnel. Tudja, milyen sokat ér, és ragaszkodik a kívánságához – felelte Feltram. – A nap hamarosan lenyugszik. Látja azt az elszáradt ágat, amely ujjak gyanánt áll ki a vízből a Snakes-sziget közelében? Mikor azoknak a hegye vörösbe játszik, a nap még három percig él.

– Ez olyan csoda, amit nem láthatok; nagyon messze van.

– Igen, a tó sok jelet ad: de szem is kell hozzá, hogy észrevegye – így Feltram.

– Az bizony – felelte a báró –, méghozzá jobb, mint a legtöbb emberé. Én tehát lóháton megyek, és ezúttal a magam választotta úton látogatom meg.

– Akkor nem találja meg; pedig várja a pénzét. Kár volna felbosszantani.

– Önnek adta kölcsön – vetette ellen Sir Bale.

– Igen.

– Akkor pedig önnek is illik megkeresni őt, és visszafizetni – erősködött Sir Bale.

– Talán igen; de ő várja önt; és ha nem megy, még megsértődhet, akkor aztán nem hall róla többet.

– Megpróbáljuk. Mikor tud elmenni hozzá? Jövő héten Langtonban lesznek versenyek. Szívesen kipróbálnám újra a szerencsémet. Mit szól hozzá? Elmehetne, kifizethetné az adósságot, és megkérdezhetné tőle ugyanazt, amit a múltkor – melyik lóval nyernek? Az egész megye ott lesz; rengeteg pénz cserél majd gazdát.

– Megpróbálom – mondta Feltram.

– Mikor megy?

– Holnap.

– Fura gondolatom támadt, Feltram: ön csakugyan segít letörleszteni azt az átkozott jelzálogkölcsönt.

És Sir Bale, legalább egy gesztus erejéig, szívélyesen rátette a kezét Feltram inas karjára, mire amaz hidegen így felelt:

– Én is azt hiszem – aztán leballagott a kis halomról, és szó nélkül távozott.

 

Tizennyolcadik fejezet: Végre a tavon

 

Másnap Philip Feltram átkelt a tavon, és Sir Bale, aki a csónak láttán rögtön megsejtette az útirányát, nem csekély érdeklődéssel figyelte a haladását, míg ki nem kötött, és a vitorlája le nem kókadt a Feltram-szakadék melletti egyszerű kőgátnál. Elégedetten látta, hogy Philip csakugyan elment, és felkeresi a “beavatott embert”, hogy tippeket kérjen tőié a következő versenyre.

Mikor Feltram este hazatért, s még később, amikor belépett Sir Bale könyvtárszobájába, Mardykes ura magának sem vallotta volna be, milyen örömmel látja viszont, és milyen kíváncsian várja a híreit.

Philip Feltram nem tett úgy, mintha nem látná a báró arcán a várakozást, és minden teketória nélkül sietett is kielégíteni a kíváncsiságát.

– Ma a cloosteddi erdőben jártam, jóformán egész nap – és dúlva-fúlva leltem az öregurat. Nem kínált itallal, és semmi szívélyességet nem tanúsított. Nagyon mérgelődött, amiért ön nem volt hajlandó átkelni a tavon, és személyesen beszélni vele. Elvette a pénzt, amit küldött neki, megolvasta és zsebre vágta, aztán bizony eléggé kémény szavakkal illette önt, de végül lecsillapítottam, és szóra bírtam.

– És mit mondott?

– Azt, hogy a mardykesi birtok egy Feltram kezére fog kerülni.

– Mondhatott volna valószínűbbet is – vélekedett fanyarul Sir Bale. – Mondott még valamit?

– Igen. Azt mondta, hogy a langtoni versenyt Ezüstharang nyeri.

– Más nevek?

– Semmi több.

– Ezüstharang... No, ez nem olyan vad tipp, mint a legutóbbi. Ezüstharang eléggé előkelő helyen áll a favoritok között. Sokan fogadják a győzelmét. A mezőny nagy részénél jóval esélyesebbnek tartják. Szívesen fogadnék én is Ezüstharangra.

Az igazság az, hogy eszébe sem jutott más lóra fogadni, mióta meghallotta a jövendőmondó jóslatát. Elhatározta, hogy ezúttal nem játszik félszívvel. Nagy nyerésre megy.

A versenypályán tele volt lendülettel és önbizalommal. Nem aggódott az eredmény miatt. Nagy összegben fogadott. A mardykesi birtok jókora része még terheletlen volt, Sir Bale pedig régi és jó névnek számított a megyében. Könnyen talált érdeklődőt, és csakhamar feltett vagy húszezer fontot a győztesnek várt lóra – ilyen a fokozódó szenvedély heve –, és hétezret nyerhetett rajta.

De nem nyert. Elvesztette a húszezer fontját.

Ezzel pedig közvetlen veszélybe került a mardykesi birtok. Sir Bale kábultan tért haza, miután nyakra-főre osztogatta a kötelezvényeket, váltókat.

Feltram – akárcsak előző, örömtelibb hazatérése alkalmával – a Mardykes kastély lépcsőjén állt a késő délutáni nap fényében, mely már hosszú árnyékot vetett kelet felé, a tó sötét tükrére. Feltram most is nevetve fogadta a bárót.

Sir Bale túlságosan le volt törve, hogysem úgy megorroljon érte, ahogyan kevésbé elkeseredett hangulatában tette volna.

Szilaj pillantást vetett Feltramre, és leszállt a lóról.

– Múltkor nem bízott benne, most meg ő nem bízott önben. Megdühödött és rászedte.

– Nem ő az oka. Mindenképpen arra az átkozott dögre fogadtam volna – felelte Sir Bale a fogát csikorgatva. – Micsoda varázslót fedezett föl nekem! De egy dologban talán nem tévedett. Ha akadna most egy elég gazdag Feltram, megszerezhetné a birtokot – de nincs. Mind koldus. Ennyit az ön varázslójáról.

– Még kárpótolhatja önt ezért, ha ön is kárpótolja őt.

– Őt?! Miért, mit tehet még a hitvány csaló? Fene belé, hisz rajtam már semmi sem segít.

– Ne beszéljen így – mondta Feltram. – Legyen tisztelettudó. Kedvében kell járni az öregúrnak. Rendbe hozza ő majd a dolgot. Ha kedve tartja, könnyen megbékél. Miért ne menne el hozzá: úgy, ahogy ő kívánja? Hallom, a tönk szélére került. Menjen el hozzá, és béküljön ki vele.

– Béküljek ki! Ugyan kivel? Egy olyan jóssal, aki nem is sejti, mit hoz a jövő? Mit törjem én még magam miatta?

– Senki sem szereti, se öreg, se fiatal, ha kutyába se veszik. Miért nem fogadta el a hóbortját? Nem hajlandó másképp találkozni önnel, csak ha az ő kívánsága szerint megy el hozzá.

– Ha erre vár, ítéletnapig várhat. Nem óhajtok vízre szállni ezen a tavon... átkelni pedig egyszerűen nem vagyok hajlandó – jelentette ki Sir Bale.

Hamarosan azonban záporozni kezdtek a kínzó emlékeztetők, a báró rádöbbent, hogy birtokának maradványai is megcsonkulhatnak, és eltökéltsége megingott.

– Hallja-e, Feltram, mit számíthat az neki, ha körbelovagolom a cloosteddi erdőt, ahelyett, hogy átkelnék a tavon?

Feltram komoran mosolygott, és így felelt:

– Én nem tudom. Hát ön?

– Én sem... dehogy tudom; azonkívül, miféle vakmerőség az egy efféle fickótól, hogy utasításokat merészel adni nekem! És nem is tud jósolni – valóban úgy véli, úgy hiszi, Feltram; hogy tud?

– Nem hiszem – tudom. Azt is tudom, hogy szántszándékkal vezette félre. Megbünteti azokat, akik nem tartják tiszteletben a kívánságát; és az oka gyakran egész világos – de nem rosszindulat. Látja, most arra kényszeríti „Önt, hogy keresse fel, és ha megteszi, azt hiszem, átsegíti a nehézségeken. Megígérte.

– Ön tehát találkozott vele azóta?

– Tegnap. Most kétségtelenül kényszeríti önt, de segíteni akar.

– Ha segíteni akar rajtam, jól tudja, hogy inkább bankárra, mint látnokra van szükségem. Hónom alá nyúlhatna, mint a múltkor. Adjon kölcsön.

– Nem fog elzárkózni. Ha pártfogásába vesz valakit, kirántja a csávából.

– A rindermere-i verseny – ott magamhoz térhetnék. De addig még majd egy hónap van; addig mit csináljon a magamfajta ember?

– Mindenki a maga dolgát tudja a legjobban. Én nem vagyok olyan, mint ön – felelte zordan Feltram.

Sir Bale helyzete tovább romlott, mert néhány hitelezője bizony szorongatta. Valósággal vakrémület fogta el, mert a földnek akkoriban nem volt ára, következésképp többet kellett eladnia.

– Csak azt mondhatom nekik, hogy földet adok el. Ez meg nem megy máról holnapra. Annyit adok el, amennyivel kétszer kifizethetem őket. Úriemberek tudnak várni, amíg valaki pénzzé teszi a földjét. Fene beléjük! A véremet akarják, hogy nem hagynak békén öt percig?

A vége az lett, hogy egy hét sem telt bele, Sir Bale közölte Feltrammel, kész csónakba szállni, ha már az a fickó ehhez ragaszkodik; és azt sem bánja, ha vízbe fúl.

Gyönyörű őszi nap volt. Minden ragyogott a lágy napsütésben, arányló fodrok ráncolták a tó sötétkék tükrét, s a kellemes fényben kőszirt és orom, meg ritkás liget fátyolos tisztasággal bontakozott ki az elmosódó távolból a dombokon.

Sir Bale gyengélkedett, és előző este üzent Dr. Torveyért, de az orvos épp egyik betegénél volt. Reggel pedig mar későn toppant be. Sir Bale épp kilépett a kastélyból, és csak az udvaron váltottak néhány szót, mert a báró nem akart visszamenni.

– Nos – mondta rövid vizsgálat után a doktor –, önnek ágyban lenne a helye, csak ennyit mondhatok. Felelőtlenség így kóborolnia. A pulzusa száztíz, de ha most átkel a tavon, és Cloosteddben akar barangolni, félre fog beszélni, mire hazaér.

Sir Bale erre mentegetőzve mondta – mintha az élete többet érne a doktornak, mint neki –, hogy óvakodni fog a kifáradástól, a levegő majd jót tesz neki, és egyébként is mindenképpen mennie kell; ezzel váltak el.

Sir Bale helyet foglalt Feltram mellett a csónakban, fölhúzták a vitorlát, és a csónak nekidőlve a Golden Friars felől fújdogáló szellőnek, kifutott a Mardykes kastély alatti kőgáttól, s kezdetét vette az eseménydús utazás.

 

Tizenkilencedik fejezet: Jel a kőlapon

 

A vitorlát leeresztették, a csónak odasimult a kőlépcsőhöz, Feltram partra ugrott, és alaposan odakötözte a csónakot a vén vaskarikához. A báró követte a partra. Végül is vízre szállt hát, és nem fulladt bele. Most körülnézett, mintha álmot látna. Gyerekkora óta nem járt erre. Nem sajnálkozott, nem érzékenyült el, nem furdalta a lelkiismeret; csak furcsán felelevenedtek a régmúlt érzések és képzetek, s az azóta eltelt hosszú időfolyam hirtelen elapadt.

A kis mélyedés, ahol állt, a három galagonyabokor jobb kéz felől, a gyepes part minden kis gödre és halma, a zuzmós szikla minden szöglete és repedése egy pillanat alatt élesen felelevenedett emlékezetében.

– A fivérével órákig szoktunk horgászni arról a partsávról, ahol a szeder nő. Az a szederbokor egy hüvelyket sem nőtt azóta, egyetlen levele sem változott meg; botunkat leszúrtuk a földbe, szedegettük a fekete szedret, és egy-két nap alatt lekopasztottuk a bokrot; néha erre járt az intéző; megjelölték a kivágandó fákat, mi még itt lestük, amíg keresztül-kasul csatangolnak az erdőben és fejszével megjelölik a kidöntésre ítélt fákat. Nem tudom, megvan-e még az a rozzant, öreg csónak. Gondolom, összetört vagy elkorhadt; mióta hazajöttünk, nem láttam. Azt mondják, régente nyolc mérföld hosszan terült el itt az erdő, a tő partjától észak felé, és tele volt szarvassal, tartottak hozzá erdészt, tiszttartót, vadőrt, miegymást. A fivére később Indiába vagy a gyarmatokra ment; él-e még azóta?

– Nem érdekel.

– Ez mindenesetre jóindulatra vall; de tud-e róla?

– Nem én; és különben is mit számít? Ha él, bizonyára nyögi ő is az átkot, arca verítékével keresi meg a kenyerét; ha pedig meghalt, porrá vált, vagy ami még rosszabb, rothad és ennek megfelelően bűzlik.

Sir Bale ránézett, mert alig egy-két évvel ezelőtt Philip még a szánalmas sóvárgás könnyeit sírta a fivéréért. Feltram sötét tekintettel nézett vissza rá, és hideg gúnykacajt hallatott.

– Gondolom, tréfál – jegyezte meg Sir Bale.

– Nem én; ez az igazság. Ön is ezt mondaná, ha őszinte lenne. Ha él, maradjon ott, ahol van, ha pedig meghalt, semmit se óhajtok belőle, se testét, se lelkét. Hallja ezt a hangot?

– Mintha szél sóhajtana az erdőben?

– Igen.

– Pedig nem fúj a szél. Alig mozdul egy levél.

– Csakugyan – felelte Feltram. – Jöjjön.

Azzal nekivágott a keskeny szurdok szelíd lankájának, ahol sok-sok kő kandikált ki a gyep alól, és a sűrű páfrány meg rekettye zilált, vad jelleget kölcsönzött a tájnak; a háttérben pedig, ahol a szurdok beleveszett egy távoli kanyarba, sziklás, erdős hegyoldal látszott. Bandukoltak némán fölfelé, egymás mellett ama szabálytalan facsoport felé, amit Feltram megmutatott a mardykesi oldalról.

Ahogy közelebb értek, a facsoport ritkásabbnak tűnt; egyik-másik fa nagyobb volt, mint a távolból vélték. Továbbhaladva, bal kéz felől, a szélesedő völgyben, fenségesen feltárult előttük a cloosteddi erdő; magányosan álló fák, facsoportok tarkították a völgy lejtőit: a fák egyre vastagodtak, ahogy a lejtő lassan ereszkedett a széles lapály felé, mely helyenként majd három mérföld szélesre tágult, s ezen térült el Cloostedd nemes erdeje, mély most fenségesen pihent a mozdulatlan levegőben, s már aranyra, vörösre festették az ősz mélabús színei.

A következőkben csodás dolgokat fogok elbeszélni, ám ezek Sir Bale Mardykes furcsamód összefüggő beszámolóján alapulnak. Az a körülmény viszont, hogy a báró érzékei lázasan fel voltak ajzva, és agya ebben a helyzetben nem működött teljesen beszámíthatóan, való igaz, s a szkeptikusoknak ezt joguk van úgy forgatni, ahogy kedvük tartja.

Közéledésük felriasztott egy hatalmas, arapapagáj hoz hasonló madarát: hirtelen lebucskázott valamelyik fáról, és fürgén eliramlott a földön az erdő menedéket nyújtó sűrűje felé, a kis csermely partján röpdösve és szökdécselve, mely az erdőből előbújva bekanyarog a szurdokba, s amelynek mentén haladva Sir Bale és Philip Feltram felkapaszkodott a tó mellékéről.

A madár tovább csapkodott, mintha egyik szárnya sérült volna, ugrált, szökdelt és repdesett teljes erejéből, de a gyep közelében maradt, s közben fülsértőén rikácsolt.

– Ez csak az öreg Mrs. Amerald madara lehet, amelyik egy hete tűnt el – vélekedett Sir Bale, amint megállt és utánanézett. – Nem arapapagáj?

– Nem – felelte Feltram –, csak szürkepapagáj; de vannak itt, a cloosteddi erdőben különösebb madarak is. Őseim összegyűjtöttek mindenfélét, ami megmarad nálunk, és nagy gonddal igyekeztek biztosítani nekik a megszokott élelmet és fészket, míg hozzá nem edződtek az itteni körülményekhez – így kerültek ide.

– Jupiterre, ezt a titkot érdemes tudnom – jelentette ki Sir Bale. – Hisz ez valóságos kuriózum. Micsoda kövér jószág volt ez a madár! A színe meg zöld, sötétbíbor és sárga, de a feje fehér – gondolom a korától; és az a törött csőre! Förtelmes egy állat! Bár a tollazata gyönyörű: az arapapagáj meg keselyű keveréké.

Sir Bale ékelődve beszélt, de a madarász élcelődésével; e szenvedélynek fiatalkorában hódolt; s egy pillanatra most is elfeledkezett gondjairól és szokatlan kirándulásának céljáról.

Egy szempillantás múlva karcsúbb, könnyedebb, hófehér madár röppent fel ugyanarról az ágról és az erdő felé szállt.

– Azt hiszem, kánya, de a teste mintha hosszabb lenne, ugye? – állt meg és nézett ismét a madár után Sir Bale.

– Talán idegen kánya – vélte Feltram.

Közben egész idő alatt egy szajkó ugrált a közelükben, a néptelen tájhoz szokott madár szelídségével. Vékony szárnya fölött kíváncsian sandított a látogatókra, közben itt is, ott is bólogatott, felcsípett valamit, és így ugrándozva körbe-körbe járta őket. Aztán felröppent, és megült egy vén tölgyfa lombjában, amelynek mély labirintusából a többi madár már elszállt; onnét aztán lerepült, és rászállt a hatalmas druida sziklára, mely óriás asztallapként feküdt besüllyedt kőtámasztékain a tölgy kígyószerűén tekergő gyökerei előtt.

A madár most ezen a kőlapon ugrált elégedetten, mint valami színpadon, ahol igen jól mulatott, majd pillanatnyi habozás után elrugaszkodott, és ugyanarra szállt fel, mint a többi madár, s kisvártatva el is tűnt a bal kéz felé eső erdő sűrűjében.

– Íme a fa – mondta Feltram.

– Emlékszem rá jól! Roppant törzsére, meg a bevésett jelekre is, de sose láttam betűnek. Hát igen, H és F – milyen furcsa, sose vettem volna észre. Olyan nagy és helyenként olyan furcsán el van húzva, másutt meg benőtte a kéreg, a moha is belepte; nem csodálom, hogy a kéreg természetes repedezéseinek, töréseinek néztem – mondta Sir Bale.

– Nem – mondta kurtán Feltram.

Sir Bale észrevette, hogy mióta elindultak felfelé a partról, Feltram hangulata elkomorult. Vonásai élesebbek, zordabbak, vadabbak lettek, s arckifejezését sokasodó árnyak sötétítették gonoszra.

Az erdő magánya és fensége, társa ábrázatának és viselkedésének ellenszenves komorsága némi szorongással érintette meg Sir Bale szívét; egy darabig némán álltak egymás mellett, pillantásukat az erdei tisztások felé fordítva; nézték a völgy sima pázsitján a sok nemes fa, villás nyír és tövises cserje fantasztikus csoportozatait.

– Most tehát éppen a betűk között áll. Fordítsa tekintetét a kőre – mondta hirtelen Feltram. Mély, mogorva hangja szinte megijesztette a bárót.

Izgalom és szorongás remegett benne, úgy érezte magát, mint aki csatába indul, s ez az érzés illett Feltram sápadt, komor homlokához, s láthatóan megváltozott viselkedéséhez.

– Nézze egy darabig merően a követ, aztán mondja meg, Lát-e rajta egy fekete foltot, akkorát, mint a keze – utasította Feltram.

Sir Bale most már nem színlelt fölényes hitetlenséget; képzelete működni kezdett, s különös kíváncsiság támadt benne a kísérlet iránt.

– Látja? – kérdezte Feltram.

Sir Bale türelmesen figyelt, de semmiféle jelet nem látott.

Philip Feltram arca még sötétebb és elszántabb lett, amint szemével végigpásztázta az irdatlan, vízszintes kőlap tetejét.

– Most sem? – kérdezte újra. Nem; a báró nem látott semmit.

Feltram láthatóan kezdett nyugtalankodni, sőt méregbejött; eltávolodott kissé, majd visszatért, aztán kétszer-háromszor megkerülte a fát, kezét összekulcsolva, végül türelmetlenül visszajött, és újból a kőlapra nézett.

Sir Bale még akkor is merően bámulta a követ, és csakhamar megszólalt, összeráncolva homlokát és erősen meresztve szemét.

– Ha!... igen... pszt! Ott van, Jupiterre!... várjon csak... igen... megvan; egyre tisztábban látszik.

Nem úgy tűnt, mintha árnyék hullana a kőre, inkább mintha a kő vált volna kissé áttetszővé, és közvetlenül a felszíne alatt sötétlett valami – a báró kéznek látta –, aztán egyre sötétebb lett, mintha a felszínhez közeledne, s némi remegés után mozdulatlanná merevedett, és, Sir Bale úgy látta, az erdő felé mutat.

– Olyan mint egy kéz... – szólalt meg a báró. Jupiterre, az is! s egyik ujja az erdő felé mutat!

– Ne törődjön az ujjával, csak az elmosódó fekete foltot figyelje, s onnan, ahol áll, vegye azt a pontot irányjelzőnek az erdő felé. Szemeljen ki egy fát vagy más ismertetőjelet irányadónak, ott lépjen be az erdőbe, és kövesse azt a vonalat lehetőleg pontosan, amíg kis virágok közé nem ér, amelyeknek a levele hasonlít a madársóskára, hosszú száruk és piros viráguk van, de akkorák csak, mint egy csepp; ilyet másutt még nem láthatott; menjen arra, amerre a legsűrűbben nő, és rá fog találni.

A báró Feltram tanácsa nyomán kiválasztott egy furcsán nőtt fát – egy mélabús kőrist, melynek egyik hatalmas ágát villám sújtotta, s a csonka ág csupaszon meredt az égnek, fehér ujjaival mintegy hívogatóan integetve az erdő felé, és mutatva az utat...

– Megvan – jelentette ki a báró. – Jöjjön, Feltram, kísérjen el egy darabon.

Feltram nem válaszolt, csak lassan nemet intett, majd megfordult és elballagott, otthagyva Sir Bale-t, hogy egyedül vágjon neki a kalandnak.

A különös hang, melyet az imént az erdő sűrűjéből hallottak, akárha vihar morajlása vagy távoli kohó dübörgése lenne, most már elült. Egyetlen madár sem ugrált a gyepen, nem csattogott a lombok között. Egyetlen teremtett lény sem mutatkozott sehol – sohasem volt még tökéletesebb a nyugalom és nyomasztóbb a csend.

Nevetséges lett volna, ha a báró enged a vonakodásnak, mely lelkében birokra kelt szándékával. Feltram leereszkedett a lankán, és a cserjés sűrűje már eltakarta a szem elől. Ily magányosan, és szívében újfajta kíváncsisággal indult el Sir Bale kalandos útjára.

 

Huszadik fejezet: A kísértetek erdeje

 

Sir Bale Mardykes egyenesen haladt, árkon-bokron keresztül, a dimbes-dombos talajon a villámsújtotta kőrisfa felé, s amint közeledett hozzá, elüszkösödött ága egyre gigantikusabban nyújtózott az égre, s az erdő szinte megnyúlt, amerre mutatott.

Elhaladt mellette, s néhány perc múlva szem elől is tévesztette; ment tovább egyenesen az erdő sűrűsödő homályába. Vigyázva tartotta az irányt, pontosan úgy, ahogy Feltram meghagyta. Időnként meg-megállt és körülnézett.

Gyerekkorában sohasem hatolt be ilyen mélyen az erdőbe; tiltották tőle, nehogy eltévedjen a rengetegben, s ott lepje meg az éjszaka. Gyakran hallotta, hogy kísértetek járnak benne, s egy gyereket már ez is eléggé elriaszt. Ezért volt most olyan újszerű minden, ezért állt meg a báró minduntalan, és nézett széjjel. Imitt-amott hosszú nyiladékot látott, éppolyan elhagyatottat, mint ahol állt, s a nyiladékban messzibb távlatok sejlettek fel a fák magas törzsei között, már alig kivehetően az ünnepélyes félhomályban. Egyetlen virágot sem látott, csak olykor egy-egy erdei szellőrózsát, vagy ritkán egy csöppnyi bokor madársóskát.

Most már terebélyesebb tölgyek is fel-feltünedeztek, majd egyre sűrűbben nőttek a többi fa között, végül az erdő egyetlen nagy tölgyessé vált, amibe nem tolakodott be más, kevésbé nemes fafajta. Roppant törzseik, akár a vaskos oszlopok, s egy kripta komor boltíveként tárták szét súlyos ágaikat.

Amint Sir Bale e nemes fák árnyékában lépkedett, váratlanul megpillantott egy különös kis virágot, amely magányosan bólogatott az egyik irdatlan tölgy görcsös gyökerénél.

Lehajolt érte, s abban a pillanatban, amikor leszakította, feje fölött egy nagy madár röppent föl a lombok közül, élesen rikácsolva, súlyos szárnycsapásokkal. A báró úgy vélte, a rikoltás hasonlított a nagy arapapagájéhoz, melynek esetlen repülését az imént megfigyelte.

A virág különös volt – hajszálvékony szára piciny csengettyűt tartott, ami vércseppre hasonlított, és szüntelenül remegett. A báró továbbment, kezében a virággal, s csakhamar egy újabbra bukkant, nemsokára talált megint egyet, aztán jobbra-balra, most már csoportokban tünedeztek fel, míg végül az egész komor domboldalt ellepték e folyton reszkető kis csengettyűk; s egyre sűrűbben nőttek, ahogy Sir Bale leereszkedett egy szelíd lejtőn annak a kis csermelynek a partjára, amely átszelve az erdőt, belefolyik a tóba. A madár rikoltása után, mely az imént lepte meg, az erdei patak halk csobogása törte meg az erdő mély csendjét. A patak halk zümmögésébe ekkor nyers emberi hang vegyült, mely időnként egy-egy szót kiáltott, ám értelmüket Sir Bale még nem tudta kivenni; aztán, amint továbbment, egy különös figurát pillantott meg. A füvön ült; terebélyes termete, hosszú, lógó orra volt, ábrázata rezes színben vöröslött. Anna királynő korabeli palackzöld bársonykabátot viselt, sötétvörös mellénnyel, mindkettőt dús, de már fénytelen aranyhímzés borította; térdnadrágot hordott, tömzsi, vaskos lábán nagy csatos cipőt és selyemharisnyát. Az ágrólszakadt vén fickónak vállig érő rizsporos parókája volt; mindkét kezében kockavető dobozt tartott, a bal kezével játszott a jobb ellen, s minden dobást rekedt, károgó hangon kurjantott el.

Fekete disznószemét ráemelte Sir Bale-re, odaordított neki, és nevén szólítva, magához invitálta, aztán egyik dobozát felé nyújtotta, és helyet mutatott neki a gyepen.

Sir Bale tüstént megértette, hogy ez az ő embere; cigány, varázsló, vagy nevezze, aminek akarja, de ezért jött el ide az erdőbe. Kíváncsiság, undor és félelem sajátos elegye kavargott a báró lelkében, ahogy a furcsa szerzethez közeledett. Feltette magában, hogy teljesíti az öreg valamennyi kívánságát, és ezúttal jókedvre igyekszik hangolni.

Sir Bale tehát a felszólításnak engedelmeskedve leült, átvette az egyik dobozt, és három-három kockával elkezdődött a játék. A rezes ábrázatú vénember menet közben elmagyarázta a dobások értékét, sűrű szitkozódással s káromkodással fűszerezvén szavait; ha pedig elégedetlen volt a dobásával, olyan bősz képet vágott, hogy Mardykes ura szinte attól tartott, mindjárt kardot ránt az öreg, és ledöfi.

Miután így eljátszottak egy darabig, s az aranyak hol ide, hol oda vándoroltak, pontosabban odavetették egymásnak a köztük levő gyepágyon vagy inkább mohán keresztül, mely zöld posztó gyanánt szolgált, az öreg elfordult, és a válla fölött odabömbölt neki:

– Igyál! – azzal fölemelt egy jókora serleget, amelyet Sir Bale eddig észre sem vett, és odanyújtotta a bárónak; majd maga is kezébe vett egyet, és feltartotta. Ekkor előlépett valahonnan egy igen magas, sovány öregember; fehér libéria és rizsporos paróka volt rajta, hullaszerű ábrázata hosszú, hegyes orrban csúcsosodott ki. Mindkét kezében egy-egy flaskót hozott. Sir Bale elnézte az idomtalan vénembert a húsos orrával, rizsporos fejével, meg a magára aggatott palackzöld, arany és bíborszín gúnyával, aztán mellette az ösztövér inast, a hegyes csőrével, tetőtől talpig fehérben, és akaratlanul is eszébe jutott a nagy, öreg papagáj, meg a hosszú testű, karcsú kánya. Nemcsak a színeiket látta viszont a két vénségen, de mintha még a madarak jellemét és viselkedését is magukra öltötték volna.

A vaskos vénember nem sokat adott az illendőségre, előbb a maga serlegét tartotta oda a lakájnak, csak azután került sor a Sir Bale-re.

Jókora serleg volt, lehetett vagy félpintes. Az ital, amelyet a lakáj beletöltött, opálos színben játszott; piros és aranyszín gyűrűk indultak a közepéről kifelé, s a peremétől befelé is, állandóan keresztezve egymást, szép, fodrozódó csipkemintában.

– Arra iszom, hogy legközelebb több szerencséd legyen – mondta az öregember, magasba emelte a serleget, s fél szemével sokatmondóan hunyorítva, hozzátette: – Tudod, mire gondolok.

Sir Bale ajkához emelte az italt. Bor? Akármi lett légyen is, sohasem ízlelt még ilyen felséges nedűt. Fenékig ürítette a serleget, majd letette maga mellé a gyepre, s amint újból a vén kockázóra tekintett, megpillantott mellette, a füvön ülve egy kecses alakú fiatal nőt. Mély gyászba volt öltözve, fekete csuklyát vetett hanyagul a fejére, és fekete álarcot viselt, olyat, amilyet maszkabálon szokás. Kivillanó nyaka és álla szép fehér bőrről tanúskodott, alakja és egész lénye olyan bájt sugárzott, hogy a báró gyönyörűszép teremtést gyanított a fekete maszk mögött. A leány könnyedén nekidőlt a zöldbe-aranyba öltözött pocakos férfinak, karját a nyaka köré fonta, keskeny fehér keze a vállára simult.

– Hóhó! Kis Gealette-em – harsogta érdes hangján a vénember –, ideje lassan, hogy hazakeveredjünk! Nos tehát, Bale Mardykes, ezúttal semmi kifogásom ellened; átkeltél a tavon, játszottál velem, nyertél és vesztettél, víg cimboraként ürítettél velem poharat; most már ismerjük egymást, s az ismeretségünk tartósnak ígérkezik. Most elengedlek, és majd újra eljössz, ha hívlak. De előbb tudni szeretnéd, ugye, melyik ló nyeri jövő hónapban a rindermére-i versenyt. Súgd meg nekem, leányzó, én meg továbbadom.

A lány ajka erre a fekete álarc mögött odakúszott az öregember füléhez, és belesúgott.

– Bizony, úgy lesz! – bömbölte a vénség, és csikorgatta a fogát. – Szivárvány győz, de most hordd el az irhád sürgősen az erdőből, különben rád eresztem a fekete kutyáimat, hahaha! s azok könnyen lehúznak! El!

Ez utóbbi parancsát olyan vasvilla pillantással, s hatalmas öklének olyan szilaj rázásával kísérte, hogy Sir Bale csak sietős meghajlással búcsúzott az egész csoporttor, aztán fejébe nyomta a kalapját, és sebbel-lobbal elindult hazafelé. Ám a fülsértő hang utánarecsegett:

– Erre is szükséged lesz, te ostoba; fogd el! – Azzal robogva utánaeredt égy alaposan megtömött, nagy, piszkos bőriszák, elzötyögött mellette kis kerekén, s megállt pontosan a lába előtt.

Sir Bale fölvette és súlyosnak találta.

Mikor megfordult, hogy köszönetet mondjon, a két alak már távolodott; a káromkodó vén zsivány a palackzöld gúnyájában ugyancsak csetlett-botlott, mégis meglepően gyorsan haladt, zötyögve, támolyogva, a feketébe öltözött karcsú hölgy pedig mellette suhant az erdő mélyén.

Sir Bale-en különös borzongás futott végig. Magányosan, szapora léptekkel tartott hazafelé terhével, s egy óra múltán oda is ért arra a helyre, ahonnan elindult az erdőbe; mikor elhaladt a druida kőlap és a hatalmas tölgy mellett, letekintett a jobb kézre eső nyiladékon, és a tó partján megpillantotta Philip Feltramet, aki a csónak orránál állt.

 

Huszonegyedik fejezet: Rindermere

 

Feltram zordnak és izgatottnak látszott, amikor Sir Bale odament hozzá, és megállt annál a lapos kőnél, amely mellé csónakjuk ki volt kötve.

– Megtalálta? – kérdezte Feltram.

– Meg.

– A feketébe öltözött hölgy is ott volt?

– Ott.

– Játszott az öreggel?

– Játszottam.

– És mi az a kezében?

– Egy zacskó valami, gondolom, pénz; elég súlyos; úgy hajította utánam. Mindjárt megnézzük, de most induljunk.

– Megkínálta a borával? – kérdezte Feltram, és sötéten nézett a báróra, pedig a szeme nevetett.

– Igen, és persze meg is ittam; a kedvében akartam járni.

– Persze.

Odafelé enyhe szellő kapott a vitorlájukba, s vitte át a csónakot a tavon; estére azonban elült a szél; ernyedten csüggött a vitorla, s ráadásul esteledett.

– Evezőt nekem; át tudjuk húzni egy jó óra alatt – szólt Sir Bale –, csak induljunk már...

Beszállt a csónakba, leült, a súlyos bőriszákot lábához rakta, és megmarkolta az egyik evezőt. Feltram meglazította a kötelet, és betaszította a csónakot; majd ő is helyet foglalt, és minden további szó nélkül nekifeküdtek együtt az evezőknek; úgy tíz perc múlva már jócskán maguk mögött hagyták a cloosteddi partot.

A bőriszák nagy volt ahhoz, hogy rejtegetni lehessen, Feltram meg amúgy is tudott az alkuról, így Sir Bale-nek nem kellett titkolóznia. Az iszák ócska volt és koszos, a nyakát bőrszíj szorította össze, s mintha egykor vörös pecsétviasszal zárták volna le, a darabjai még rá voltak ragadva.

Sir Bale kinyitotta és látta, hogy tele van arannyal.

– Az áldóját! – kiáltott fel örvendezve, mert félig-meddig arra gyanakodott, hogy tréfát űztek a reményeivel –; Jupiterre, hisz ez arany, méghozzá egy rakás!

Feltramet látszólag hidegen hagyta a dolog. Mogorván, álmosan könyökölt a térdére, s mintha egészen máshol járt volna az esze. Sir Bale már nem bírta leküzdeni a vágyat, hogy azon melegében számba ne vegye a kincsét. Megolvasta a padon: kétezer aranyat számlált.

Ez a művelet beletelt némi időbe, s mikor visszarakta az aranyat az iszákba, és a nyakát újra lekötötte, Feltram hirtelen felocsúdott, és élesen rászólt:

– Jöjjön, fogja meg az evezőt, ha nem akar itt éjszakázni a tavon; láthatja, hamarosan szél kerekedik Golden Friars felől!

Villámló pillantást vetett a Mardykes kastély és a Snakes-sziget felé, aztán belefeküdt az evezőbe; a báró pedig, aki most semmitől sem vonakodott, követte a példáját.

Lassú munka volt az evezés, mert a csónakot nem gyorsjáratú járműnek szánták, s mire útjuk feléhez értek, a nap lement, és félhomály meg a napnyugta mélabús pírja ereszkedett a tóra és a dombokra.

– Ah, itt a szellő Golden Friars felől szólalt meg Feltram. – Most már érdemes felhúzni a vitorlát. Ha nem fél a szellemektől meg a Snakes-szigettől, nekünk különösen kedvező, hogy onnan fúj. Ha Mardykes felől fújna, keményen bele kellene feküdnünk az evezőkbe, hogy hazahúzzuk ezt a teknőt. – Azzal felvonta a vitorlát, és kezébe vette a kormányrudat, a csónak pedig az erősödő szélben lassan siklott a távoli Mardykes kastély felé.

Felkelt a hold, a partra köd ereszkedett, s a dombok úgy magaslottak előttük, mint megannyi lepelbe burkolózó óriás; Sir Bale a csónak párkányára támaszkodva, fülében a víz locsogásának, bugyborékolásának elmosódó hangjával, a kalandra gondolt, mely most már szinte álomnak tűnt – hihetetlen lett volna, ha nem lapul ott a lába előtt a súlyos iszák.

Ahogy elhúztak a Snakes-sziget mellett, egy kis páragomoly szegődött melléjük, és Sir Bale-nek úgy rémlett, valahányszor a csónak közelébe sodródott, az oldala lemerült, mintha valami a vízbe nyomná;

Feltram pedig kinyújtotta a kezét, mintegy elhessentve magától, s a páragomoly engedelmeskedett is mozdulatának, de újra meg újra visszatért, s megismétlődött az egész.

Három hét múlva történt, hogy Sir Bale, ágyában felülve, nagyon sápadtan és halványan, félrecsúszott selyem hálósipkájával a fején, kinyújtotta sovány kezét az ágytakarón a doktornak, aki a pulzusát számlálta, s az elsötétített szobában elmesélte Dr. Torveynak ama nap csodáit. A doktor kezelte lázas állapotában, amely nyomban a cloosteddi kiruccanás után lépett fel.

– No de, kedves uram, Jupiterre, csak nem hiszi komolyan, hogy ez a fantazmagória valóban megtörtént? – kérdezte a doktor az ágy mellett ülve, és jót kacagott az elbeszélésen.

– Kénytelen vagyok elhinni, mivel szakasztott úgy észleltem, mint bármi más, valóban megtörtént dolgot.

– Ugyan, ugyan, jó uram, ez nem magyarázat – mi sem természetesebb. Az efféle hagymázas képzelődés igén gyakran a roham előjele; az ember először fantáziái, s csak azután jön rá, hogy beteg.

– De akkor hogy magyarázza a zacskó aranyat?

– Valaki kölcsönadta. Jó lesz, ha kikérdezi majd róla Feltramet; mert amikor velem beszélt, úgy tűnt, hogy teljeseri tisztában van az eredetével, és csöppet sem találta rendkívülinek a dolgot. Olyan ez, mint a halászok meséje arról a kézről, ami behúzta Feltramet a vízbe, akkor éjszaka, mikor kis híján a tóba fulladt. Pedig mindenki láthatja könnyen, mi történt. Természetesen a saját keze tükröződött a vízben a villám éles fényénél. Ha már kimozdulhat egy kicsit a szobából, és erőre kap, egykettőre el is felejti ezeket az álmokat.

– Meglehet... – felelte Sir Bale.

Ne higgyék, hogy a báró híven előadott mindent, amit emlékezetében őrzött e különös látomásról, ha ugyan az-volt. Megválogatta az eseményeket, az egész kalandnak véletlenjelleget adott, a pénzt pedig, amit az öreg utánadobott, öt aranyat tartalmazó erszénynek mondta, és egy szóval sem említette a közelgő versenyekre vonatkozó jóslatot.

A derék Dr. Torvey ennélfogva azt a hírt adta tovább, hogy Sir Bale emlékezetében megragadt néhány illúzió a lázálmából.

Ám ha illúzió volt is, a nagyon friss és pontosan megfigyelt események élességével vésődött be a báró emlékezetébe. Eltökélt szándéka volt, hogy elmegy a rinderniere-i versenyre, s merészen felteszi az egész pénzt Szivárványra. Örömmel hallotta, hogy nem sok esélyt adnak neki.

Lezajlott a verseny. Az egyik benevezett lovat visszaléptették, a másik kitört, a harmadiknak a lovasa elvesztette egyik sarkantyúját és három félpennyst, így másfél unciával alatta maradt az alsó súlyhatárnak, a negyedik leütötte a rindernessi temető melletti akadályt, és úgy látták, nem a jobb, hanem a bal lábával verte, tehát rossz irányba futott. Mindennek az lett a vége, hogy Szivárvány győzött, és nem is tudnám megmondani, mennyit nyert rajta Sir Bale. Mindenesetre akkora összeget, amivel súlyos adósságot fizethetett ki, és ügyei sokkal kedvezőbb állapotba kerültek.

Ettől fogva Sir Bale tollasodott. Cloosteddet nem kereste fel többé, de Feltram továbbra is gyakran átkelt az elhagyatott partra, és úgy beszélik, minden alkalommal üzeneteket hozott neki, s a bárónak ez volt az iránytűje a legközelebbi fogadásnál. Annyi bizonyos, hogy a szerencse sohasem hagyta cserben. Adósságait kifizette, és mintha megszűnt volna a kontinentális élet utáni vágyakozása is. Beérte a Mardykes kastéllyal, még költött is rá, és jóllehet, soha többé nem szottyant kedve, hogy átkeljen a tavon, mintha a tájat is megkedvelte volna.

Némely tekintetben viszont ugyanazt a furcsa, emberkerülő életet folytatta, mint addig. Senkit sem hívott a kastélyba. Zárkózott, tartózkodó magatartást tanúsított mindenki iránt. A szomszédai kinevették és nem szívelték, s ha véletlenül összeakadtak valahol a báróval, fölöttébb kellemetlen embernek találták; féltek maróan gunyoros modorától, és még kevésbé szenvedhették miatta.

Különös dolgokat rebesgettek otthoni ügyei felől. Azt beszélték, hogy Philip Feltrammel való régi viszonya a visszájára fordult: a báró olyan szeppent, mint egy egérke, és most már Feltram az úr a házban. Azt is híresztelték, hogy egyik vasárnap este, mikor Mrs. Julaper a lelkészéknél volt teán, nagy titokzatosan és feltétlen titoktartást kérve elmesélte a derék tiszteletesnének, hogy Sir Bale egy szemernyivel sem érzi magát jobban frissért szerzett vagyonával, nyomott a kedélye, fél Feltramtól, de ebben többé-kevésbé az egész háznép osztozik vele; elmondta továbbá, hogy Feltram vagy félkegyelmű vágy még rosszabb, a kastély hátborzongató, ráadásul furcsa emberek lakják, és bizony ő nagyon örülne valami változásnak.

A derék Mrs. Bedel aztán elmondta mindezt barátnőjének, Mrs. Torvey-nak, végül egész Golden Friars tudott már mindenről, sőt jóval többről is, méghozzá hihetetlenül rövid idő alatt.

A városban a legkülönbözőbb mendemondák keringtek, amelyek Sir Bale-nek a turfon aratott sikereit bizonyos rejtélyes mesterkedéssel hozták összefüggésbe, amely a cloosteddi erdőben folyik. Philip Feltram csak nevetett, mikor a mendemondák a fülébe jutottak – kivált, amikor azt hallotta, hogy valami természetfölötti lény egy degeszre tömött erszényt kölcsönzött a bárónak.

– Ne meséljen ilyeneket Dr. Torveynak, uram – mondta aztán a bárónak elkomorulva –, ő a legnagyobb fecsegő a városban. – Az öreg Trebeck gazda adta kölcsön a pénzt, aki mindannyiunkat kifizethetne a mellényzsebéből, ha kedve szottyan. Jóindulatból adta, de azért kezességet is kért. Én vagyok az egyik kezese, nem sokat érő ugyan, és ön kötelezettségét vállalt a kétezer aranyért, amit elhozott tőle. Különös, hogy nem emlékszik arra a tiszteletre méltó és kedves öreg gazdára, akivel olyan hosszasan elbeszélgetett aznap. Az unokája, aki nagy reményekét táplál a Trebeck végrendeletét illetően, tréner Lord Varney istállójában, s időnként vannak tippjei, ön onnan kapja az információit.

– Jupiterre, akkor nyilván meghibbantam kissé, ennyi az egész – mondta Sir Bale mosolyogva, és vállat vont.

Philip Feltram álmatagon lézengett a kastélyban, és mindig úgy tett, ahogy kedve tartotta. A lelkében történt változás egyre világosabban kibontakozott. Tekintete sötét és komor volt, olykor még rosszindulatú is. Mintha gonosz szándék megszállottja volna, mely egy pillanatra sem hagyja nyugodni.

Lábra kapott aztán a jó öreg középkori babona is, miszerint a báró eladta lelkét a Sátánnak. Ezt persze csak egészen halkan suttogták, hiszen a bárónak .volt azért tekintélye a városban.

Egyik este, úgy alkonyat után, amikor Sir Bale elköltötte vacsoráját, és az ablaknál ült, Feltram szálas alakját pillantotta meg, amint sötét póznaként áll a tó partján. Kellemetlen érzés, majd nyugtalanság fogta el. Felállt, és két pohár brandyvel lelkierőt töltve magába, lesétált a tó partjára, és odament Feltramhez.

– Amint lepillantottam az imént az ablakból – kezdte az alkoholból merített bátorsággal –, és láttam, hogy itt áll, mint holmi jelzőoszlop, tudja-e, mi jutott eszembe?

Feltram ránézett, de nem szólt semmit.

– Az jutott eszembe, hogy asszonyt hozok a házhoz – folytatta a báró.

Feltram bólintott. A bejelentés a legcsekélyebb hatást sem tette rá.

– Mi az ördögért akar mindenáron ingerelni? Nem tud rendesen viselkedni – úgy értem, ahogy szokott? Nem élek itt tovább egyedül önnel. Feleséget hozok a házhoz, hallja? Jóravaló, istenfélő asszonyt, aki naponta kétszer, reggel és este térdre parancsol majd minden férfit, nőt és gyereket a háznál, vasárnap meg háromszor is. Mit szól hozzá?

– Igen; meg fog nősülni – felelte Feltram nyugodt határozottsággal, ami megdermesztette Sir Bale-t, mert ő még korántsem szánta el magát végleg a kétségbeesett lépésre.

Feltram lassan elballagott mellőle, s a társalgás ezzel véget ért. Ugyanezen idő tájt furcsa dolog történt. Élt nem messze Carlisle-tól egy Feltram család a birtokán – csak a megyei genealógusok tudnák kimutatni, minő rokoni kapcsolatban álltak a kihalt cloosteddi famíliával. A történet idején három női sarj képviselte a családot. Híres szépségek voltak – a maguk idején a megye színe-virága.

Az egyik Sir Oliver Haworth-höz ment nőül, akinek a családja igen tekintélyesnek számított akkoriban. Sir Olivernek lovagi rangja volt, visszautasította a báróságot, és azt beszélték, főnemesi rangra áhítozik. A másik nővér Sir William Walsinghammel, egy jómódú báróval lépett frigyre; a harmadik és legfiatalabb, Miss Janet még hajadon volt, és odahaza élt a Cloudesly kastélyban, nagynénje, Lady Harbottle társaságában, aki méltóságteljes gardedámként vigyázott rá.

Mármost úgy esett sora, hogy Sir Bale-nek valami elintéznivalója akadt Carlisle-ban, és ismervén az öreg Lady Harbottle-t, tiszteletét tette a Cloudesly kastélyban; s noha immáron a negyvenötödik esztendejét taposta, életében először esett komoly szerelembe. Miss Janet rendkívül csinos volt – szőke szépség, piros cseresznyeajakkal és nagy kék szemmel, ha pedig beszélt vagy mosolygott, az arca tele lett bájos gödröcskékkel. Különös volt, de talán nem a természet rendje ellen való, hogy egy javakorabeli, s a világtól megcsömörlött férfi végülis épp Janet kisasszony varázsa alá került.

No és mit mondjunk az ifjú hölgy furcsa vonzalmáról? Senki sem tudta elképzelni, miért tetszett meg neki a báró. Tiszta hóbort volt. A családja ellenezte, bizalmasai, öreg dadája szintén – de semmi sem használt; s a legfurcsább az volt, hogy Sir Bale nem is igyekezett különösebben megkedveltetni magát vele. E szokatlan udvarlásnak az lett a vége, hogy nőül vette Janetet; az ifjú menyecske pedig úgy jött a Mardykes kastélyba, hogy mindenkinek a kedvében akart járni, és eltökélte: ő lesz Anglia legboldogabb asszonya.

Magával vitte a kastélyba unokanővérét, Gertrude Mainyardot, aki jóval idősebb volt nála, túl járt a harmincon, sápadt, szomorú, gyengéd teremtés volt, és rendelkezett mindazzal a bájjal, ami korának sajátja.

E másik ifjú hölgynek volt egy titkos regénye. A hős a messzi Indiában tartózkodott, ő pedig beérte azzal, hogy várta bizonytalan visszatértét az életük vágyának beteljesítéséhez szükséges vagyonnal, s már rég e halovány reménybe helyezte élete egész értelmét és szívének minden szenvedélyét.

Amikor Lady Mardykes beköltözött otthonába, mint mondani szokás, új fejezetet nyitott a ház életében. A szomszédok és a vidék egész népe hajlott rá, hogy még egyszer próbát tegyen a kastéllyal. Látogatások és visszahívások követték egymást, az ifjú Lady Mardykest megszerették és csodálták. De nem is lehetett másként. Ennyiben viszont ki is merült a Mardykes kastély és a többi nemesi ház viszonyának javulása. Sir Bale, ilyen vagy olyan kifogással, mindig halogatta vagy elkerülte a bizalmasabb ismeretséget teremtő vendéglátást. Némelyek úgy tartották, hogy féltékeny szép, fiatal feleségére. De tartózkodását a többség a régi barátságtalansággal, bizonyos jellemhibával magyarázta, és rövid idő múltán alig lehetett már patkócsattogást és kerékzörgést hallani a Mardykes kastély széles kocsifelhajtóján.

Sir Bale kedvelte a bezárkózottságot, neje pedig “oly vakon imádta azt az utálatos vénembert”, mint a környékbeli fiatal hölgyek vélekedtek, hogy szívesen lemondott a megyei társaságról férje társaságának minél zavartalanabb élvezetéért. Ugyanezen kritikus elmék örökös talánya maradt, vajon “mit talál benne”, ami annyira érdekli és szórakoztatja, hogy a kedvéért hajlandó “élve el temetkezni azon az isten háta mögötti helyen”.

Így telt el egy-két esztendő; a fiatalasszony számára boldogan – sőt nagyon boldogan, ha nem lett volna egyetlen téma, amelyben nem tudott közös nevezőre jutni a férjével. Ez pedig Philip Feltram volt, s a nézeteltérés eléggé furcsán alakult.

 

Huszonkettedik fejezet: Sir Bale megijed

 

A fiatalasszony első látásra megrémült Feltramtől. Nem pusztán ellenszenvet érzett, volt abban jó adag félelem is. Bár nem sokat látta, e nyugtalanító félelem annyira rátelepedett, hogy sürgetni kezdte Sir Bale-t, küldje el Feltramet a háztól; még fel is ajánlott számára egy csinos kis évjáradékot a családi birtoknak arra a részére táblázva, amely férjhezmenetele után az ő rendelkezése alá került.

Volt idő, amikor Sir Bale nagyon is igyekezett megszabadulni Feltramtől. De a helyzet azóta megváltozott, és most már semmi sem bírhatta rá a bárót, hogy megváljon tőle. Először kitért felesége kívánsága elől, s nyugodt ellenállást tanúsított. De a kitartó unszolásra végül is olyan dühbe gurult, hogy az asszony megdöbbent tőle, a férfi viszont megesküdött, hogy ha tovább zaklatja emiatt, elhagyja őt is és az országot is, és többé vissza sem tér. E tökéletesen váratlan és heves kitörés megrémítette az ifjú nőt, hiszen a báró eladdig valósággal papucsférj volt. Lady Mardykes hisztériás rohamot kapott, és rettenetesen megijedt, ezért két-három napig ki sem mozdult a szobájából. Sir Bale ügyes-bajos dolgaiban felment Londonba, és több mint egy hétig távol maradt.

Ez volt az első kis viharfelhő, amely házaséletük derült egén feltűnt.

A kérdést éppen ezért lezárták; ám hamarosan más dolgok is elszomorították Lady Mardykest. Sir Bale Londonból való visszatérése után történt egy eset, amely újra felidézte a kis híján összetűzést okozó témát.

Sir Bale-nek volt egy öltözőszobája, eléggé távol a hálószobáktól; a báró gyakran elüldögélt, olvasgatott, olykor dohányzóit is ott. Egyik este, amikor a kastély már elpihent, de a báró még fenn volt, hosszan és hevesen csörömpölni kezdett a hálószoba csengője. Olyan eszeveszetten kalimpált, hogy csak a legkétségbeesettebb rémület szólhatott belőle. Lady Mardykes a szobájában meghallotta, és nagy riadalommal szaladt le egy szál hálóköntösben Sir Bale szobájába. Mallard, a főkomornyik már ott állt, és igyekezett felfeszíteni a bezárt ajtót. Az épp akkor pattant fel, mikor a lady a színhelyre ért, s mindjárt be is rohant a szobába.

Sir Bale, csengőzsinórral a kezében, a legvadabb felindultságtól remegve állt ott, mint valami kísértet; míg Philip Feltram ajkán komor mosoly játszadozott, amint a székén ülve figyelte. A lady egy pillanatig azt hitte, Philip talán meg akarta gyilkolni a gazdáját. Nem tudta ugyanis másra vélni a jelenetet.

Ám semmi efféle nem történt, nyugtatta meg ismételten az ura, amint a hölgy a mellére borulva s a nyakát átölelve zokogott.

– Halálom pillanatáig nem felejtem el azt az iszonyú tekintetet Feltram szemében! – mondta később unokanővérének.

E jelenetre soha semmilyen magyarázatot nem kapott Sir Bale-től, s nem is sejthette a halálos félelem okát, mely olyan élesen kiült férje arcára. Mindössze annyit tudott meg, hogy Feltram beszélni akart az urával, és bejelentette, hogy még az évben távozik.

– Te bizonyára nem sajnálkozol emiatt. Pedig, ha tudnál mindent, sajnálhatnád. Szállhat az átok akármerre, végül úgyis hazaszáll. így hát, drágám, ne beszéljünk róla többet; teljesült a kívánságod.

A beszélgetés során, úgy látszik, válságos pontra ért Sir Bale és Feltram viszonya. Ettől fogva alig váltottak szót egymással, s ha mégis, hidegen és kurtán intézték el, mint olyan emberekhez illik, akik jóformán idegenek egymásnak.

Egy szép napon Sir Bale az udvaron járva, megpillantotta Feltramet, amint a tóra néző mellvédre támaszkodik ; odament hozzá, és halkra fogott hangon megszólította.

– Arra gondoltam, hogy... ha valóban tartozunk ... azaz tartozom azzal: a pénzzel az öreg Trebecknek, ideje, hogy fizessek neki. Rosszul voltam, és nem is egészen magamnál azon a délutánon, de szerencsésen ütött ki a dolog, s most vissza kell fizetnem az adósságot. Nem szeretném, ha egyszer csak előkerülne egy váltó, súlyos kamatokkal tetézve.

– Ajándéknak szánta az öreg fickó. Gazdagabb az önnél. Ki akarta rántani a családot a csávából. Azt hiszem, össze is .tépte már a váltót, és semmi esetre sem akarja behajtani a pénzt.

– Senkinek sincs joga ráerőszakolni a pénzét másra – felelte erre Sir Bale. – Egy szóval sem kértem tőle. Amellett Ön is tudja, hogy nem voltam teljesen magamnál, és az egész dolgot más színben látom, mint ön; szerintem az egész merő fantazmagória; bár ön szerint az öreg volt ott.

– Mindenki felelős a szándékaiért, és amit tudomása szerint cselekszik – jelentette ki cinikusan Feltram.

– Nos, eszerint éri felelős vagyok azért, hogy alkut kötöttem azzal a vén bűnös kockázóval, akit tudomásom szerint: láttam – nemde? De akkor is az öreg Trebecknek kell fizetnem, mert a pénz az övé volt. Beszélne vele?

– Tekintsen le oda. Az öreg Trebeck épp most lép ki a partra; a Sárkányölő Szent Györgyben száll meg, mert holnap reggel ér a gulyája a Golden Friars-i vásárra. Beszélhet vele személyesen.

Ezzel Feltram eltávozott, Sir Bale-re bízva, hogy szóba hozza a dolgot a Cloostedd Fellsbe való jómódú gazdának.

Széles lépcsősor vezet az udvarról a kőgátig; Sir Bale leereszkedett rajta, és megszólította a tiszteletre méltó öreg gazdát. Meginvitálta ebédre a kastélyba, de Trebecknek sietős volt a dolga. Meg akart nézni egypár marhát, az úton nem messze egy póni várta, hogy Golden Friarsbe vigye; mielőbb nyeregbe kellett szállnia. Amikor meghallotta, miről kíván beszélni vele a báró, szúrósan a szemébe nézett, aztán megrázta a fejét, harsányan hahotázott, majd így szólt: – Nálam ugyan nincs teneked semmiféle váltód, földi.

– Tudom én, hogy áll a helyzet, és Philip Feltram is tudja.

– Nos?

– Nos, vissza kell adnom a pénzt.

Az öreg újra nevetett egyet, és azt tanácsolta, várjon a báró a dologgal, amíg majd ő szól neki. Sir Bale erősködött, de az öreg élcelődve elutasította; és minél ingerültebb lett a báró, annál szélesebb kedve kerekedett az öregnek, végül felkapott bozontos pónijára, és még akkor is hahotázva, könnyű lépésben elügetett Golden Friarsbe; mikor pedig megérkezett, és betért a Sárkányölő Szent Györgybe, nevetéstől pukkadozva kérdezte Richard Turnbulltól, látott-e már olyan embert, aki nem fogadja el a felajánlott pénzt, vagy aki olyannak akar fizetni, akinek nem is tartozik; aztán arról érdeklődött, hogy a Mardykes kastély urának “kivan-e mind a négy kereke”. Mindezzel azonban, mások szerint, csak leplezni akarta azt a tényt, hogy csakugyan kölcsönadta, vagy inkább átruházta az összeget a báróra, merő jobbágyi hűségből, mert veszedelemben forgott az ősi család; és mivel ajándéknak szánta a pénzt, többet hallani sem akart róla. Nem tudom, igaz-e ez vagy sem, csak annyit tudok, hogy az emberek rebesgettek ilyesmit, s egyesek így, mások úgy magyarázták.

Miként a hernyó sápad és színt vált, mikor bebábozódni készül, Feltramben is különös változás zajlott le. Még hallgatagabb és mogorvább lett, izgatottnak látszott, s mintha titkos harag emésztené. Gyakran kószált az erdőben, a Mardykes fölött meredező hegyoldalon, dörmögött magában, fölvett valami korhadt gallyat, kettétörte és elhajította, aztán kemény léptekkel járkált föl és alá.

Egyik este vihar kerekedett; a szél Golden Friars felől fújt. Szuroksötét éjszaka volt, csak az olykor átcikázó villámfény világította meg. A lépcső aljánál Sir Bale találkozott Feltrammel, akit már napok óta nem látott. Köpenyben, feltett kalappal állt ott.

– Ma este Cloosteddbe megyek – mondta Feltram –, és ha minden úgy sikerül, ahogy számítom, vissza se jövök többet. Mi emlékszünk mindenre, ön és én. – Aztán biccentett és odébbállt.

Sir Bale tudta, hogy az ő élete is fordulóponthoz érkezett. Gyengének és betegnek érezte magát, visszatért tehát a kastélyba. E mélabús éjjelen nem hajtotta álomra a fejét.

Reggel hírül vette, hogy Tom Marlin, aki sokáig kinn matatott, látta, amint Feltram elköti a csónakot, s elvitorlázik a túlpart felé. Az éj oly sötét volt, hogy csak az indulást láthatta, de enyhe szellő fújdogált, úgyhogy Feltram a vitorlával könnyűszerrel átérhetett a túloldalra.

Feltram nem jött vissza többé. A csónakot később megtalálták a cloosteddi mólóhoz kikötve.

Lady Mardykes megkönnyebbült, és egy darabig boldogabb volt, mint valaha. Sir Bale-lel már nem így állt a helyzet; később pedig az asszony felett is beborult az ég.

 

Huszonharmadik fejezet: A fekete ruhás nő

 

Röviddel ezután egy idegen utas tért be a Sárkányölő Szent Györgybe. Jó negyvenes férfi lehetett, a hosszas utazástól cserzett bőrrel, és éveinek számát tekintve bámulatosán jóképű. Éles szeme volt, sötétbarna hajában még egyetlen ősz szál sem látszott, barátságos mosolyánál fehér és szabályos fogsor villant elő. Tudakozódott a helybeliekről, kivált a Mardykes kastély lakóiról, s a válaszok láthatólag nagyon érdekelték. Kérdezősködött Philip Feltram felől, és megkönnyezte, amikor meghallotta, hogy nem tartózkodik már a Mardykes kastélyban, és Trebeck meg más barátai sem tudnak híradással lenni róla.

Az idegen Richard Turnbullhoz fordult, és csendes szobát kért tőle; végül megfogta a derék fickó kezét, s ezzel a kérdéssel állt elő:

– Nem ismer meg, Mr. Turnbull?

– Nem én, uram – felelte a Sárkányölő Szent György gazdája, miután zavartan nagyot nézett –, nem mondhatnám, uram.

A jövevény kissé szomorúan elmosolyodott, és megcsóválta fejét, aztán kurtán felkacagott, s továbbra is nagyon szívélyesen fogva a kocsmáros kezét, így folytatta: – Pedig én megismerném magát mindenhol, Mr. Turnbull, szárazon és vízen. Akár a Himaláján bukkanna fel, akár a Kanton folyón egy dzsunkán, de lehetne dervis a Szent Bölcsesség-mecsetben, akkor is felismerném régi barátomat, és megkérdezném tőle, mi hír Golden Friarsben. No én persze megváltoztam. Maga valamivel idősebb volt nálam, és ennek a ténynek egyik előnye az, hogy az ember nem változik meg annyira, mint a fiatalabbak. De sok kézilabdamérkőzést játszottam én a Szent György udvarán, Mr. Turnbull! Maga gyakran fogadott rám egy korsó világos sörben; azt szokta mondogatni, a tó körül tíz: mérföldes körzetben én vagyok a legjobb játékos és a legjobb dalnok. Gyakran bevitt a pult mögé még gyerekkoromban, mikor nagyobb volt az étvágyam, mint most. Akkoriban a Mardykes kastélyban laktam, és az öreg Tom Marlin csónakján jártam haza. Él-e még az öreg?

– Hogyne, él... él bizony – felelte vontatottan Turnbull, miközben újra s gondosán végigmérte az idegent, – Nem tudom, uram, ki légyen ön; hacsak... hacsak az a gyerkőc nem... William Feltram. Nahát! Aki hét-nyolc esztendővel fiatalabb volt Philipnél. De hát, úristen! Hisz... Jupiterre, csakugyan Willie Feltramhez van szerencsém? De nem, az nem lehet!

– De bizony, Mr. Turnbull, az a gyerkőc, Willie Feltram, az én vagyok, testestül-lelkestül, senki más; erre pedig, remélem, kezét ráz velem, de nem olyan kimérten, hanem ahogy régi barátokhoz illik.

– De azám – mondta a derék Richard Turnbull, és széles mosolyra derült ábrázattal, melegen megrázta a vendége kezét; aztán jót nevettek együtt, s a fiatalabbik szeme megtelt könnyel, olyan érzelmes, bohó ember volt.

– És most már– mondta William, miután eldiskuráltak kicsit –, hogy senki sem zavar itt bennünket, szeretném, ha elmondanád, mi történt Philip bátyámmal? Egyik barátjától olyasmit hallottam az egészségéről, ami kimondhatatlan aggodalmat okozott.

– Nem az egészségében volt neki a hiba, hiszen kemény legény volt mindig, szeretett jókat csatangolni a hegyen, meg evezgetni a távon; hanem mindenki azt beszélte, hogy kicsit meghibbant, megváltozott; és való igaz, azt mondják, hogy a mardykesi levegő nem tesz jót mindenkinek, például őneki sem. De hát ez csak szóbeszéd, lehet, hogy nincs benne semmi.

– Igen – felelte William –, én is azt hallottam, hogy az elméje zavarodott meg. Az Isten segéljen és oltalmazzon mindnyájunkat. Azóta is ezen búslakodom, és ha megtudhatnám valahogyan, hogy szegény Philip jól van, én lennék a legboldogabb a világon.

– Egyik este elbúcsúzott Sir Bale-től, és átkelt a tavon. Úgy vélték, az öreg Trebeckhez ment a hegyekbe. Az szereti a Feltram családot meg a Mardykes kastélybelieket is, bárha ez a két família nem mindig állt valami szívélyes viszonyban egymással. De Trebeck színét se látta, és mások sem; mi történt vele, a jó ég a megmondhatója.

– Ezt is hallottam – mondta mély sóhajjal William. – De reméltem, hogy mostanra már kiderült a dolog, és tudnak valami kedvezőbb hírrel is szolgálni szegény fejéről. Sokat adnék érte, ha hallanék felőle... nem is tudom, mit nem adnék érte, annyira elkeserít a sorsa. Most pedig, derék öreg barátom, szólj az embereidnek, hogy kerítsenek elő egy csézát, mert föl kell mennem a Mardykes kastélyba; és mindenekelőtt egy szobát kérek, ahol átöltözhetek.

A Mardykes kastélyban egy sápadt és bájos hölgy tekintett le magányosan a kőbordás ablakból az udvarra, és a mellvédre, amelyen számos nagy kőedény állt; bennük a virágok levelét már jobbára leszaggatta és messzire sodorta a szél – mintegy a hölgy reményeinek jelképeként. Az égbe nyúló hegyek ünnepélyes búskomorsága és az elhagyatott tó szélfodrozta tükre csak még jobban elnehezítette a szívét.

Kocsikerék zörgésének szokatlan hangjára ocsúdott fel mélázásából. Mielőtt a cséza odaért volna a lépcsőhöz, az ablakán kinyúlt egy kéz, szélesre tárta az ajtaját, és kiugrott belőle William Feltram.

Gertrude ekkor már a nagy előcsarnokban volt – maga sem tudta, hogyan került oda –, majd heves sikollyal és feltörő zokogással a férfi karjába omlott.

Véget ért hát a hosszú várakozás, s a csüggedés, mely már szinte kétségbeesésig fokozódott. S mint akik hajótörésből menekülték meg, úgy ölelték egymást már-már elviselhetetlenül túláradó boldogságukban.

William ugyan nem valami mesebeli vagyonnal érkezett haza; csak annyit hozott, hogy éppen összeházasodhattak. Nagyon valószínű, hogy megfontoltabb emberek ezt kevésnek találták volna. De a férfi mégiscsak hazaért Angliába, a hosszú keleti tartózkodás nem tett kárt az egészségében, értelmét és energiáját pedig fejlesztette a sorssal vívott nehéz küzdelem fegyelme. Ezért arra számított, hogy valamilyen úton-módon meg tudja majd toldani a jövedelmüket, és tudta, hogy évi néhány száz font boldogabbá fogja tenni őket, mint másokat százezrek.

Öt éve váltak el egymástól Franciaországban, ahová Feltram fontos üzleti megbízásból utazott mint egy indiai cég bizalmi embere.

A finom ízlés, amely állítólag a nemes származás velejárója, a művészet szeretete, zenei és rajzkészsége véletlenül felhívta Feltramre annak a kis úti társaságnak a figyelmét, mely az öreg Lady Harbottle felügyelete alatt állt. Miss Janet, a mostani Lady Mardykes, meghallva a Feltram nevet, egy közös barátjuktól tudakozódott felőle, és amit hallott, csak még jobban felkeltette érdeklődését a férfi iránt. Végül ismeretség lett a dologból, amelyet William férfias és nemes természete, szórakoztató kedélye csakhamar meghitt barátsággá mélyített el.

Feltram a maga elgondolása szerint keresett munkát, mért büszke volt, és elég jómódú is ahhoz, hogy ne engedjen semmiféle erőszakos hatásnak. Bátyja felől csak egy londoni barátjától hallott valamit, most pedig Gertrude-tól, aki szomorú, sőt riasztó hírt adott róla.

Amikor Lady Mardykes bejött, öröme nem ismert határt. Magában már eltervezte a jegyespár jövőjét: William Feltram megkapja azt a, nagy állattenyésztő gazdaságot, amely a Mardykes birtokhoz tartozott; vagy, ha neki úgy jobban tetszik, bérlőként gazdálkodhat rajta, és megfelezik a jövedelmet. A lady már úgyis rég szeretett volna foglalkozni valamivel, s ez épp megfelelő dolognak látszott. A major a kastélytői alig fél mérföldre terült el a tó partján, kényelmes ház is tartozott hozzá, kerttel, ahol a lady meg Gertrude annyit lehetnek együtt, amennyit csak akarnak; azonkívül Gertrude és a férje akár mindig a Mardykes kastélyban tartózkodhat.

Lady Mardykes oly buzgón és csengve sürgette a férfit, hogy nem volt kibúvó. A tervet nyomban az esküvő után megvalósították, s egy darabig náluk boldogabb szomszédokat nem ismert senki.

De elégedett volt-e igazán Lady Mardykes? Ment volt-e vajon attól a szívfájdalomtól, amelyről minden halandó úgy érzi, hogy egyedül benne sajog? Vágyainak netovábbja az anyaság volt, s reményeiben újra még újra csalatkoznia kellett.

Született ugyan egy aprócska, bájos gyermeke, élt két évet, aztán meghalt; és később nem foglalta el a helyét senki, hogy megtörje az üres csendet az ódon, hatalmas gyerekszobában. Ez volt a lady bánata – nagyobb, mint amit férfi ésszel felérhet.

Szomorúságának másik kútfeje pedig a következő volt. Sir Bale Mardykesban lassan megmagyarázhatatlan ellenszenv fejlődött ki William Feltram iránt. Eleinte leplezte, s így csak bizonyos jelekből lehetett rá következtetni ; idővel azonban fokozódott, végül pedig a báró már nem is nagyon titkolta, hogy szívesen megszabadulna bérlőjétől. Sokféle apró kellemetlenséget eszelt ki a bosszantására; végül nyíltan közölte azt az óhaját nejével, hogy William Feltram keressen magának más fedelet.

Lady Mardykes buzgón, sőt könnyek között könyörgött, hogy ne küldje el őket, mert jól tudta, hogy Gertrude távozásával milyen végtelenül magányos lenne a kastélyban.

Sir Bale végül fellebbentette kissé a fátylat indítékairól. Egy régi jövendölés szerint, úgymond, birtoka valamikor egy Feltram kezére kerül. Ösztönös bizalmatlansággal viseltetik tehát a család iránt. Ez az érzés bizonyára nem véletlenül fejlődött ki benne: lehet, hogy épp ennek révén hiúsítja meg cselszövényüket és mesterkedésüket. Ügy képzelte, hogy az öreg Trebecknek is benne van a keze a dologban. Philip Feltram mondta el neki, hogy Mardykes egyszer még egy Feltram kezére kerül. Meglehet, már szövögetik is terveiket, de ő résen áll majd, nehogy elorozzák a birtokot családjától. Nem óhajtja, hogy feleségét kisemmizzék, gyermekei pedig, ha lesznek, kenyér nélkül maradjanak.

Mindez nagyon is eszelős beszédnek hangzott, ám a gondolatot Philip Feltram ültette el a báró fejében. Sir Bale féltékenységének mélyén babonás félelem lapult, amit nem szívesen vallott volna be, és maga is alig tudott meghatározni. Keserű szemrehányásokat tett magának, amiért hagyta, hogy William Feltram megtelepedjen nála.

Mindeme bosszúság közepette William Feltram komolyan fontolgatta, hogy otthagyja a majort, és másutt keres hasonló állást.

Egy szép napon, mikor egyedül barangolt a tavat szegélyező sűrű erdőben, nem messze a majortól, és épp ezt a problémát hányta-vetette magában, minduntalan feltéve a kérdést, “Itt hagyjak csapot-papot, és visszaadjam neki a haszonbérletet, ha úgy kívánja?”. Egyszer csak hangot hallott közvetlen közelből:

– Tartsd meg, te bolond!

– Tarts ki mellette, te bolond ! – Tartsd meg, te bolond!

Közel s távol nem látott emberi lényt, nem tudta hát, honnan ered a hang; ám hirtelen egy hatalmas, zöld-bíbor-arany színű papagáj suhant a lombok közül a földre, és félig repülve, félig ugrálva, botladozva, sután, de gyorsan eltűnt Feltram szeme elől, a hangja sem hallatszott többé.

Mikor hazatért, elmesélte az esetet feleségének; s mivel a magányos életet élők és a szenvedők hajlanak a babonára, az asszony nem is nevetett a kalandon, ahogy egészségesebb kedélyállapotban bizonyára tette volna.

Mindamellett tovább latolgatták a kérdést, már csak azért is, mert egy közeli földbirtokos ugyanolyan gazdaságot kínált nyilvános árverésen bérletre, mint az övék, s alig tizenöt mérföldre attól. Gertrude, akit annál is érzékenyebben érintett Sir Bale gyűlölködése, mert szegről-végről rokona volt, teljes határozottsággal a költözés pártjára állt, és igazi női leleménnyel és állhatatossággal unszolta rá az urát. Ám egy éjjel szokatlan álmot látott, s ez lehűtötte elszántságát.

Úgy feküdt le, hogy a feje tele volt a sokat latolgatott kérdéssel. Aztán úgy rémlett neki, bár erre pontosan nem emlékezett, hogy álomba merült. Közben még egyre a költözésen töprengett, mint egész nap. Úgy tűnt, hogy ébren van, és gyertya ég a szobában, mert hazavárta az urát, aki a haworthi vásárra ment; Gertrude tisztán látta maga körül a szobát. Tikkasztóan meleg éjszaka volt, ezért az ablakot résnyire nyitva hagyta. Ekkor az ablak irányából érkező halk nesz ütötte meg fülét, s nagy álmélkodására az ablakpárkányon egy szajkót pillantott meg, amely mindjárt be is ugrott a résen.

Gertrude felült az ágyban, mert kissé megijedt a jókora madártól. Nem volt annyi lélekjelenléte, hogy elhessentse, csak bámult rá szótlanul. Az ágy lábánál egy kerevet állt, s a madár egykettőre beugrált alája. Gertrude ekkor kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az ágy bal oldalán lógó csengőzsinórt, s közben fellebbentette a függöny t. Mögötte ámulva pillantott meg égy hölgyét; tetőtől talpig feketébe volt öltözve, fejéri régimódi csuklya. A hölgy fiatalnak és csinosnak tűnt, és kedvesen nézett Gertrude-ra, de olykor kissé összerándult a szája és a szemöldöke, ami fájdalomra vallott.

Miként történt, hogy nem ijedt meg a hölgy láttára, aki régi barátnőjeként állt az ágyánál, később nem tudta megmagyarázni. Nyájas tekintetén kívül valami más befolyás is távol tartotta tőle akkor a félelmet. A feketeruhás fiatal hölgy hófehér kezével fehér zsebkendőt szorított kebléhez.

– Ki vagy te? – kérdezte Gertrude.

– Rokonod vagyok, bár nem tudsz rólam; s azért jöttem, hogy közöljem veled, nem hagyhatod itt Faxwellt (így nevezték a majort) és Janetet. Ha elmégy, én veled megyek; és én félelmetes is tudok lenni. Elhallgatott, hátborzongató mosoly ömlött el arcán, és fölemelve a zsebkendőt, egy pillanatra feltárt keblén egy nagy sebet, amelynek mélyén Gertrude homályosan egy kígyó mozgó fejét pillantotta meg.

Erre vad, rémült sikoly hagyta el ajkát, magára rántotta a takarót, és se élő, se holt nem volt, míg komornája, a kiáltástól felriadva, be nem jött hozzá, s át nem kutatta a szobát, hogy aztán kívánsága szerint bezárja az ablakot, és tőle telhetőén megnyugtassa úrnőjét.

Meglehet, Gertrude élménye puszta lidércnyomás volt, és csak egy olyan kifejezési forma öltött benne testet, mely bizonyos lelkiállapotokban a képzelet sajátja, központi gondolat egy nehéz dilemmában, amely már régóta foglalkoztatja elménket – annyi eredménye legalábbis volt, hogy eltérítette a távozás gondolatától. Ez a kérdés így eldőlt; fennmaradt azonban a kellemetlen viszony a major bérlői és a Mardykes kastély ura között.

Lady Mardykesnak mindez nagyon fájt, jóllehet Sir Bale nem ragaszkodott hozzá, hogy szakítsa meg a kapcsolatot unokatestvérével. De Gertrude nem ment el többé a Mardykes kastélyba. Még Janet is jobbnak látta, ha Faxwellben keresi fel őt, mint hogy Gertrude megkockáztassa a találkozást a mind indulatosabb Sir Bale-lel.

Évek teltek el így. Philip Feltramről nem hallottak semmit, s a világnak ebbe a zugába valóban nem is ért el a hír; ha nem lett volna felettébb valószínűtlen, hogy a tóba veszett, és teste sohasem került felszínre, már rég arra a következtetésre jutottak volna, hogy véletlenül vagy szántszándékkal beleölte magát.

A Mardykes kastélyra eközben komor mélabú telepedett – nem verte fel a csendet gyermekcsacsogás, és már az örömteli esemény reménye is elhalt.

E csalódás kétségkívül elmélyítette Sir Bale-ben birtoka ingatagságának érzetét, s azt a beteges rögeszmét, hogy William Feltram és az öreg Trebeck valami mesterkedéssel el akarja ragadni tőle; aminél eszelősebb gondolat, mondanom sem kell, aligha fészkelhette volna be magát a fejébe.

Más dolgokban viszont Sir Bale talpraesett és eszes volt, világosfejű és határozott üzletember, s jóllehet, megvolt ez a furcsa szeszélye, még ez sem számított annyira természetellenesnek valakinél, aki természettől fogva úgy hajlott a gyanakvásra, mint Sir Bale Mardykes.

A házasságkötésük óta eltelt immár hét esztendő alatt egyetlen gyermekük halálától eltekintve csupán egy esemény borította őket gyászba. Mégpedig az, hogy elhunyt Sir William Walsingham, Lady Mardykes nővérének férje. A hölgy ezután egy szép, ósdi özvegyi lakba költözött, Islingtonba, és elég gazdag lévén, időnként ellátogatott a Mardykes kastélyba, s ilyenkor gyakran vele tartott nővére, Lady Haworth is. Sir Oliver parlamenti képviselő volt, sokat tartózkodott Londonban, nyakig merült a politikába és a társasági életbe, s a többi dorbézoló jómadárhoz hasonlóan koronként őt is ugyancsak megsanyargatta a csúz.

Ám a különböző életkörülmények és az elszakadás mit sem változtattak a hölgyek kölcsönös szeretetén, és három nővér nem ragaszkodott még jobban egymáshoz, mint ők.

Boldog volt-e Lady Mardykes az urával? Az ilyen finom lelkű gyengéd asszony boldog hitvese lett volna bármely férfinak, aki nem kimondottan vadállat. Felteszem, hogy Sir Bale-ben is akadt valami érték. Neje mindenesetre őszinte vonzalommal csüggött rajta. Csodálta bölcsességét, félte hajlíthatatlan akaratát, s valósággal bálványozta. Ilyen irigylésre méltó helyzetet minden bizonnyal csak nem lebecsülhetően kellemes tulajdonságokkal ékes férfi vívhat ki. Egy szó mint száz: a hölgy, mint a szomszédok elnézően mondogatták, továbbra is bele volt habarodva, s a rajongás az idővel csak fokozódott.

 

Huszonnegyedik fejezet: Egy régi festmény

 

Sir Bale – aki sokak emlékezete szerint víg kedélyű, társasági ember, hogy ne mondjuk, duhaj volt valaha – csakugyan nagyon begubózott. Valami nyomta a lelkét, és bízvást merem állítani, hogy a legcsekélyebb kézzelfogható bizonyíték birtokában Golden Friars derék pletykafészkei megfellebbezhetetlenül kijelentették volna, hogy Sir Bale meggyilkolta Philip Feltramet, s most a lelkiismeret-furdalás férge rág a szívén.

A kastély urának borús kedélye még szolganépének homlokát is elfelhőzte, s a kastély maga is komor lett, mintha különös, baljós látvány nyűgözte volna le.

Lady Mardykes afféle művészlélek volt. Egy félreeső szobában nemrég tucatnyi régi képmásra bukkant. Némelyik életnagyságban ábrázolta az illető személyt; a lady pedig – komornája segítségével, hosszú kötényt öltve, spongyával, mosdótállal, puha kendőkkel, festékes tálakkal és ecsetekkel felszerelve – hozzálátott, hogy eltávolítsa róluk a port és a füstnyomokat, majd bevonja őket fénymázzal, amely újra felragyogtatta a színeket, és kiemelte a sötét részek régóta rejtve maradt finom árnyalatait.

Egy egész alakos portré állt épp a falnak támasztva, mikor Sir Bale belépett a szobába, mert csodák csodája, valamit mondani akart a feleségének.

– Ó – szólt a bájos hölgy, s köténnyel a derekán, ecsettel a kezében feléje fordult –, olyan rendetlenségben vagyunk, Munningsszal éppen ezeket a régi képeket tisztogatjuk. Mrs. Julaper azt mondja, ezek még Cloostedd Hallból kerültek ide valamikor régen. Egészen belepte őket a por az óratorony sötét szobájában. Itt van például egy remek, jellemző portré. Hosszú, rizsporos paróka a fején – I. vagy II. György lehet, nem tudom –, s olyan pompásak a színei meg az arca! Szinte kilép a keretből, és megszólal. Nézd már meg, ha van egy kis időd, Bale – ez az.

Sir Bale szórakozottan közelebb lépett, és felesége válla fölött ránézett az előtte álló egész alakos portréra; s amint meglátta, furcsa kifejezés villant át az arcán.

A festmény kreol bőrű férfit ábrázolt, akinek barna képén ott ragyogtak a borospalack élvezetének nyomai; kicsiny vaddisznószeméhez lapos, lelógó orr járult, a szája zord és parancsoló volt, fölötte pedig jókora bibircsók díszelgett. A fején az a fajta nagy, széles rizsporos paróka ült, amely vattafelhőre emlékeztet, nyakát csipkés nyakbodor takarta; rövid, fekete bársony térdnadrágot viselt, ráhajtott harisnyával, palackzöld bársonykabátot és bíborvörös mellényt, hosszú hajtókával; kabátját és mellényét sűrű aranyhímzés borította. Kard lógott az oldalán, és keresztfogantyús sétapálcára támaszkodott, alakja és ábrázata pedig puffadt, csúzos állapotra vallott. Közel járhatott a hatvanhoz. E szilaj és parancsoló külsejű alak nem mindennapi erőt sugárzott.

– Milyen csodálatos ruhákat viseltek! – jegyezte meg Lady Mardykes. – Olyan, mint egy szép laterna magica-figura! Micsoda pazar színek! Akár egy arapapagáj tollazata; nézd, valóságos karom a keze! meg az a nagy, törött csőrszerű orra! Hát nem olyan, mint egy vén, komisz arapapagáj?

– Hol találtad ezt? – kérdezte Sir Bale.

Furcsa hangnemétől meglepve, a hölgy feléje fordult, s férje láttára még inkább elcsodálkozott.

– Mondtam, drága Bale, hogy az óratoronyban leltem őket. Remélem, jól tettem, hogy lehoztam, ugye? Meg kellett volna kérdeznem előbb. Haragszol, Bale?

– Hogy haragszom-e? Nem én. Csak legszívesebben tűzre vetném. Gyűlölöm ezt a képet. Egyszer, mikor beteg voltam, lázamban ezzel álmodtam. Nem is tudom, ki ez, arra sem emlékszem, mikor láttam utoljára. Szeretném, ha elégettetnéd a cselédekkel.

– Egy Feltramet ábrázol – felelte a lady. – A keret aljára Sir Hugh Feltram neve van írva, és az öreg Mrs. Julaper azt mondja, ő volt annak a szerencsétlen hölgynek az apja, akit állítólag a tóba fojtottak a Snakes-sziget mellett.

– Meglehet, de akkor sincs benne semmi érdekes. Visszataszító kép. Bennem a betegségemet idézi fel, és azt hiszem, az ilyesmitől mindenki megbolondulna, ha gyakran látná. Mondd meg nekik, hogy égessék el, aztán gyere, átmegyünk egy másik szobába, mert itt nem tudom elmondani, amit akarok.

Minél tovább tartózkodott a szobában Sir Bale, annál jobban felgerjedt. Felesége riadtnak és haragosnak látta; végül a férfi kissé durván csuklón ragadta, és kivezette a szobából.

Mikor magukra maradtak egy másik lakosztályban, Sir Bale újból megkérdezte rémült hitvesét: ki mondta neki, hogy a kép ott vari, és ki mondta, hogy tisztítsa meg?

Janet csak az igazat válaszolhatta. Éspedig azt, hogy az egész a véletlen műve volt.

– Ha azt hinném, Janet, hogy mások tanácsára cselekszel, el akarsz ámítani, és ravaszul kísérletezel... – Sir Bale itt félbeszakította a mondatot, és hitvesére szegeződő pillantásában sötét gyanú leselkedett.

A lady válaszul csengve nézett rá, majd zokogásban tört ki.

Sir Bale eleresztette a csuklóját, amit mindeddig fogva tartott, aztán gyengéden vállára téve a kezét, így szólt:

– Ne sírj, Janet. Nem adtam okot a könnyekre. Csupán választ kértem egy ártatlan kérdésre; és biztosan tudom, hogy elmondod, ha az utóbbi időben véletlenül találkoztál volna Philip Feltrammel; tőle minden kitelik. Senki sem ismeri őt jobban nálam. Nahát most már igazán ne sírj, inkább mondd meg őszintén, felbukkant valahol? Faxwellben van?

Janet teljes őszinteséggel nemet mondott, és Sir Bale rövid habozás után lezárta az ügyet. Aztán, mikor már magukhoz tértek felzaklatott állapotukból, a férfinak egészen más természetű mondanivalója is akadt.

– Ülj le, Janet; ülj ide, és felejtsd el azt az undok képet meg mindazt, amit mondtam, mert amit most akarok közölni, azt hiszem, örömödre szolgál majd.

E kis bevezető után átölelte feleségét, s gyengéden megcsókolta. Janet örült bizony, s mikor az ura befejezte kis beszédét, már mosolygott, noha a könnycseppék még ott csillogtak az arcán, s most ő ölelte meg a férjét, és csókolta túláradó hálával, mély szeretettel, újra meg újra köszönetet mondva neki.

Nem nagy dologról volt szó, de Sir Bale Mardykes részéről teljesen szokatlan volt.

Hirtelen szeszély lett volna? De mi is volt hát? December sötét, zimankós havának elején valami arra ösztönözte Sir Bale-t, hogy közölje hitvesével: meg akarja hívni jó néhány ismerősét a megyéből, s jó lenne, ha legalább egy hétig tele lenne velük a ház, ha lehet, karácsonyhoz olyan közeli időben, amire csak Janet rá tudja venni őket. Azt szeretné, ha sógornőit – Lady Haworth-öt (az urával) és az özvegy Lady Walsinghamet – már korábban hívnák, mint a többi vendéget, hogy Janet nyugodtan élvezhesse a társaságukat, mielőtt a többi vendég összegyűlik.

Lady Mardykes örömmel hallotta férje szándékát, és tüstént engedelmeskedett, írt nővéreinek, hogy jöjjenek .el együtt, úgy 10-12-ike táján, s azok bele is egyeztek. Igaz, Sir Oliver nem tarthatott velük. Egy miniszter épp a bathi vizet kortyolgatta akkortájt, és Sir Oliver úgy vélte, neki sem ártana a kúra, mire nagyvilági orvosa udvariasan helyeselt, és javallta a gyógyforrást a lovagnak, aki “módfelett bosszankodott”, amiért nem töltheti a karácsonyt lenn a Mardykes kastélyban azzal a pompás cimborával, Bale-lel. De hát a karácsonyi pudinghoz gyomor is kell, a politika viszont pokolian megfekszi szegény urak gyomrát, és mégiscsak első az egészség, az angyalát!

Így hát Sir Oliver lement Bathba, és azt nem tudom ugyan, hogy sok gyógyvizet döntött-e magába, de annyi bizonyos, hogy a betegek e Mekkájának burgundiját ugyancsak iszogatta; továbbá az a megtiszteltetés érte, hogy nemegyszer beülhetett negyediknek a miniszter whist-partijába.

December nyolcadika táján aztán a két hölgy is felkerekedett ragyogó kedélyben, hogy a nagy islingtoni özvegyi háztól váltott lovakkal utazzon Lady Walsingham kocsiján, az egész, akkoriban szokásos cselédséggel a vendégségbe.

Lady Haworth nem érezte éppen jól magát – kissé gyengélkedett és ideges volt, ám a fagyos, ragyogó nap, és a kirándulás kellemes kilátása helyrehozta jó kedélyét, úgy, hogy ő is élvezte az utat; és csupa örömre, vidámságra számítva – hiszen Sir Bale csak a nagy társaság egyik tagja lesz, és még ő is erőt vehet magán, kellemes és vendégszerető lehet ilyen alkalommal – nekivágtak észak felé.

A hosszú utat négy nap alatt akarták megtenni; a fogadókat jó előre értesítették, és kényelmes szobákat rendeltek.

 

Huszonötödik fejezet: A falon át

 

A harmadik nap este a Három Apácához címzett, lakályos, öreg fogadóban szálltak meg. Némi igyekezettel könnyedén eljuthattak volna még aznap a Mardykes kastélyba, mert a távolság nem volt több harmincöt mérföldnél, Lady Haworth egészségi állapota azonban nem engedte, hogy erőltetett iramban igyekezzenek céljuk felé.

A hölgyek a fogadóban birtokukba, vették a legjobb szobát; és az úti fáradtság ellenére Lady Haworth majdnem tíz óráig fennmaradt a nővérével, s jókedvűen elcsevegtek ezer semmiségről.

A három testvér közül Lady Walsingham volt a legidősebb. Otthon már hozzászokott, hogy övé a parancsnoki poszt a házban; két, kevésbé tettrekész és bátor húga azóta is hozzá fordult tanácsért, s ha a közelben volt, az ő fejére zúdította az összes gondot és izgalmat, amellyel a kis és nagy dolgokban való döntés terhe járt. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Lady Walsingham nem várt el alázatot, jámbor tűrést, mert a legidősebb nővér nem volt zsarnoki természet.

Leszállt az est, és Lady Haworth, aki jóval fáradtabb volt nővérénél, elbúcsúzott éjszakára. Lady Walsinghamnek még nem jött álom a szemére, elüldögélt hát egy darabig a kényelmes szobában, ahol este teáztak, és olvasgatott. Vagy egy óra múlva ő is elálmosodott. Meggyújtotta gyertyáját, és már épp csengetni akart komornájának. amikor meglepetésére nyílt az ajtó, és húga, Lady Haworth lépett be, hálóköntösben, s nagyon riadtan.

– Édes Marym! – kiáltott fel Lady Walsingham. Mi baj? Csak nem vagy rosszul?

– Nem, édesem – felelte a hölgy –, teljesen jól vagyok, azaz, hogy nem is tudom, mi a baj... de megijedtem.

– Elhallgatott, és szemét a fal felé fordítva hallgatózott.

– Ó, édes Maud, én úgy megijedtem! Nem tudom, mi lehet az.

– Ne izgasd fel magad, édesem, nincs semmi baj. Bizonyára elaludtál, és álmodtál valamit.

Lady Haworth görcsösen megragadta nővére karját, és felajzott tekintettel nézett a szemébe.

– Te nem hallottál semmit? – kérdezte, és újból a fal felé fordult, mintha egy hangot várna onnan.

– Csacskaság, édesem; még most is álmodsz. Semmi sem történt, és semmit sem lehetett hallani. Én végig fenn voltam, ha bármi hallatszott volna, biztosan meghallom. Gyere, ülj le mellém. Igyál egy kis vizet; ideges vagy és kimerült; no, most mondd el szép világosan, mi a baj; mert itt semmi sem történt, és azt is tudnod kell, hogy a Három Apáca a legnyugodtabb fogadó Angliában; én pedig nem vagyok boszorkány, tehát, ha nem mondod el, mi baj, magamtól nem tudom kitalálni.

– Hogyne, persze – mondta Lady Haworth, és miközben leült, izgatottan körülnézett. – Most nem hallom... Te sem?

– De mondd már meg, édes Marym, mire célzol? – kérdezte Lady Walsingham nyájasan, de határozottan.

Lady Haworth csak tartotta a pohár vizet, de nem ivott belőle.

– Igen, elmondom...Igazad van, álmodtam, de már alig emlékszem az egészre, csak a végére, amikor felébredtem. Mikor lefeküdtem, nagyon fáradt voltam, gondoltam, jó mélyen fogok majd aludni; és csakugyan el is aludtam tüstént. Mikor búcsúztam el tőled?

– Több mint egy órája.

– Igen, sokáig alhattam; mert legföljebb tíz percig lehettem még fönn előtte. Hogy az álom mivel kezdődött, azt már nem tudom, de arra emlékszem, hogy egy faburkolatú galéria egyik fülkéjében álltam; magasan volt a mennyezet, és úgy rémlik, egy szép, de ódivatú házban voltam. Egyenest a széles lépcsősorra láttam, aminek tölgyfakorlátja volt. A lépcső tetején, tőlem körülbelül annyira, mint az az ablak, egy rövid, vaskos tölgyfaoszlop állt, a tetején gyertyatartó. Az az egyetlen gyertya világított, mellette állt egy hölgy, nekem háttal, és lefelé nézett a lépcsőn; a mozdulataiból úgy láttam, hogy beszél valakihez, aki odalent van, de hogy kihez, azt az én helyemről nem lehetett megállapítani. Kisvártatva észrevettem, hogy a hölgy szörnyű lelki gyötrelmeket él át, mert minduntalan a mellét verte és tördelte a kezét, majd hevesen ingatta a fejét, mint aki roppantul fel van zaklatva. De egyetlen szavát sem hallottam. Sőt azt sem, amikor rácsapott a korlátra, vagy amikor fájdalmában toppantott. Úgy tetszett, várok a hölgyre, .és rokonszenvvel vegyes félelemmel figyeltem. De hogy ki is volt ő, azt csak akkor tudtam meg, amikor felém fordult, és tisztán felismertem Janet arcát... sápadt volt, könnyben úszott, s oly gyötrelmes pillantást vetett felém, hogy... nagy Isten!... azt sose felejtem el!

– Ej, ej, Mary drágám, hisz ez csak álom! Álmodtam én ennél ijesztőbbet ezerszer is, csak neked most épp nagyon rossz állapotban vannak az idegeid.

– De ez még nem minden... szinte semmi; ami ezután következett, az a borzasztó! Hidd el, vagy valami szörnyűség történik Mardykesban, vagy én vesztettem el az eszemet – folytatta Lady Haworth egyre izgatottabban. – Tüstént felébredtem, és nagyon meg voltam rémülve, de azt hiszem, semmivel sem jobban, mint száz más alkalommal, amikor rosszat álmodtam. Felültem az ágyban, és először arra gondoltam, csengetek Winnefrednek, mert úgy kalapált a szívem, de aztán hamarosan jobban lettem, és nem hívtam be. Közben egész idő alatt halk hangot hallottam, ami mintha vastag falon átjött volna. Méghozzá az ágy bal oldalán levő falból jött, és úgy rémlett, mintha egy nő panaszkodna a szomszéd szobában. Annyit tudtam csak kivenni belőle, hogy sírás, amelybe elkeseredett, ijedt vagy esengő kiáltások vegyülnék. Kínzó kíváncsisággal füleltem, találgatva, ki lehet, és mi történhet a szomszéd szobában; s ahogy figyeltem, egyszer csak a nevemet hallottam. Ez persze véletlen is lehetett; tudom, hogy sok Mary van a világon rajtám kívül. De ettől még kíváncsibb lettem; és amint a vastag falra meredtem, egyszer csak különös dolog ötlött a szemembe. Észrevettem, hogy ablak van rajta. Arra gondoltam, hogy a fal többi része talán mégis egy másik szobát határol, ezért félrehúztam a függönyt, és kinéztem. De nem volt szomszéd szoba sehol. Ez itt végig a ház külső fala. És nem jöhetett a hang a másik fal mögül sem, mert az meg a ház homlokzata, és két ablaka vari; az ágy feje felől levő fal pedig a külső körfolyosót határolja.

– Ugyan, ugyan, Mary drágám, nincs az égvilágon megtévesztőbb dolog, mint a hang; ez meg a fantáziád magyaráz meg mindent.

– Hallgass csak végig. Azután már tisztábban hallottam a hangot, végül pedig egészen jól – Janet hangja volt – Téged meg engem szólongatott, hogy siessünk haladéktalanul Mardykesba, mert nagy baj van; igen, téged: is hívott, éppoly kétségbeesetten, mint engem. Janet hangja volt. Mintha még akkor is fal mögül jött volna, de már minden szótagot tisztán kivettem; és sose hallottam még ilyen szenvedő hangot vagy szavakat. Könyörgött nekünk, hogy menjünk azonnal Mardykesba, ne késlekedjünk egy percet se, és azt kiáltotta, ha nem leszünk mellette, megtébolyodik!

– No, látod, édesem – mondta Lady Walsingham –, nekem is szól a hívás, nemcsak neked, és én éppoly kevéssé szeretnék csalódást okozni Janetnek, mint te; de biztosítalak, hogy holnap reggel jót fogsz mulatni velem együtt ezen a képzelgésen; vagy éppen Janet is velünk fog mulatni, amikor Mardykesba érkezünk. Neked most pihenésre van szükséged, meg egy kis repülősóra.

Ezzel a hölgy csengetett Lady Haworth komornájának. Nagy nehezen megnyugtatta húgát, majd elkísérte a szobájába; letelepedett egy karosszékbe a kandalló mellett, és közölte, hogy ott marad, amíg Lady Haworth el nem alszik, sőt még azután is, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy semmi sem zavarja az álmát. Lady Haworth tíz percig sem feküdt nyugton, mikor hirtelen felkönyökölt, és döbbenten, zavaros tekintettel, remegve hallgatózott. Azután rémülten felkiáltott:

– Újra szól és panaszkodik! Én ezt nem bírom tovább! – Felszökött az ágyból, és vadul megrántotta a csengőzsinórt.

– Maud – kiáltotta vadul –, engem semmi sem tartóztathat itt tovább; akár jössz, akár nem, indulok, abban a pillanatban, hogy befogták a lovakat! Ha nem jössz velem, Maud, jegyezd meg, hogy rajtad a felelősség...

– Hallgass csak! – és elfehérült arccal mutatott a falra. – Van füled, és nem hallod?

A rejtélyes félelemtől feldúlt hölgy látványa Lady Walsinghamnél erősebb idegzetű lényt is kihozott volna a sodrából. Sápadtan válaszolt, mert a természetfölötti eredetű félelem bizonyos körülmények között ragadósabb, mint bármi más. Lady Walsingham szavakban még kitartott a véleménye mellett, de jóllehet, megpróbált mosolyogni, arcáról lerítt, hogy a vakrémület őt is meglegyintette.

– Hát akkor, édes Marym – mondta –, ha már így akarod, nem látom értelmét, hogy tovább ellenkezzem. Nyilvánvaló, hogy nem hagynak nyugton az idegeid.

Menjünk hát, Isten nevében; ha a Mardykes kastélyba érünk, majd megkönnyebbülsz.

Lady Haworth eközben már kapkodta is magára a ruhát, olyan sebbel-lobbal, mintha üldözői elől menekülne; Lady Walsingham pedig befogatott.

Ekkor úgy tíz és tizenegy óra körül járhatott az idő; de az a cseléd, aki fegyveresen kísérte őket lóháton s ez akkoriban nem volt felesleges óvatosság –, úgy vélekedett, hogy a postamesterek némi célszerű megvesztegetésével már hajnali háromra könnyedén a Mardykes kastélyba érhetnek.

Mikor a társaság útnak indult, Lady Haworth aránylag nyugodtan viselkedett. Nem hallotta többé húga földöntúli hangját, csak a félelem és feszültség maradt meg benne, amit e hallucináció vagy lidércnyomás keltett.

Lady Walsingham egykettőre felhagyott azzal a próbálkozással, hogy valami társalgásfélét kezdeményezzen, és elhallgatott. Vékony hólepel borította a sötétbe borult tájat, s néhány könnyű pehely most is szállingózott. Lady Walsingham gyakran megcsörgette ismétlőóráját a sötétben, és sűrűn érdeklődött a megtett távolság felől. Szeretett volna minél hamarabb célhoz érni. Az aggodalom, mely annyira megülte húga kedélyét, már-már úrrá lett rajta is.

 

Huszonhatodik fejezet: Zavarban

 

Az utak már itt is jók voltak, a postakocsi-állomások remek lovakat adtak, úgyhogy kissé megtetézve a fizetséget, sikerült is tartaniuk a kívánt iramot.

A vékony hótakaróval borítva különös látványként tárult elébük Golden Friars bájos városkája, mely már rég az igazak álmát aludta. A két hölgy szíve izgatottan dobogott, mikor megálltak a Sárkányölő Szent György lépcsője előtt, hogy csengővel és kopogtatóval felverjék a szunnyadó háznépet.

Vajon miféle hír várja őket? Alig néhány perc múlva kinyílt az ajtó, a kapus szót váltott a kocsissal, aztán még félálomban odabotorkált a kocsi ablakához.

– Lady Mardykes jól van? – szólt ki Lady Walsingham.

– Sir Bale is jól van?

– Mindenki jól van a Mardykes kastélyban?

Lady Haworth összekulcsolt kézzel hallgatta sorra a válaszokat, melyek nővére sietve föltett kérdéseire elhangzottak. A válaszok mind megnyugtatóak voltak. Lady Walsingham mélyet sóhajtott, aztán gyengéden megfogta húga kezét, aki csak ennyit mondott: – Istennek legyen hála! – és sírva fakadt.

– Mikor kaptak utoljára hírt Mardykesból? – kérdezte Lady Walsingham.

– Egy cseléd járt itt úgy négy órakor.

– Ó! S azóta senki? – kérdezte csalódottan a hölgy. Azóta senki sem járt itt a kastélyból, de akkor minden rendben volt. De azért mindegyik hölgy érezte a visszatérő szorongás borzongását.

Míg a Szent György emberei gyorsan leváltották a lovakat, Lady Walsingham kiszólt az ablakon-szolgájának, hogy zörgessen be Dr. Torveyhoz, és kérdezze meg, jól vannak-e mindnyájan a Mardykes kastélyban.

A szolga azt a hírt hozta, hogy tíz órakor küldönc jött Dr. Torveyért, és az orvos azóta sem tért vissza. Betegségről azonban nem érkezett hír, és a doktor maga sem tudta, miért hívatják.

Most már Lady Walsingham is nagyon nyugtalan lett.

Néhány perc múlva az új fogat sebesen repítette őket a Mardykes kastély felé.

Úgy két mérföldet haladhattak, amikor a kocsi hirtelen megállt; egy lovas állta útját. A kastélyból jött egy cseléd, Lady Walsinghamnek hozott üzenetet, s azt az utasítást kapta, hogy ha kell, lovagoljon egyfolytában a Három Apácáig, de sürgősen adja át. A két nővér lélegzetvisszafojtva olvasta a kocsilámpa fényénél a levélkét. Az üzenet így szólt:

Drágaságom – édes nővérem – édes nővéreim, mind a ketten! – az Isten szerelmére, egy percet se késlekedjetek. Borzasztóan oda vagyok és iszonyúan félek. Nem tudom megmagyarázni, miért; csak könyörögni tudok, hogy siessetek, ahogy csak telik tőletek. Ne vesztegessétek az időt, édeseim. Nem is tudom már, mit írok, csak azt, drága nővéreim, hogy elhagy a józan ész, ha nem értek ide hamar. Ugye, nem hagytok cserben? Szegény, megzavarodott húgotok:

Janet

A nővérek sápadtan néztek egymásra, és Lady Haworth megragadta nővére kezét.

– Hol a küldönc? – kérdezte Lady Walsingham. A lovas szolga odament az ablakhoz.

– Beteg valaki otthon? – kérdezte a hölgy.

– Nem, mind a ketten jól vannak, úrnőm is meg Sir Bale is, egyik se beteg.

– De mégis a doktorért küldtek – miért?

– Nem tudom, asszonyom.

– Lady Mardykes, a húgom, fenn van még?

– Igen, asszonyom; .és a komornája is vele.

– Hát Sir Bale? Teljesen bizonyos benne, hogy ő is jól van?

– Sir Bale-nek semmi baja, asszonyom; este az okmányai rendezésével foglalatoskodott, és jól érezte magát, mint mindig.

– Rendben van, köszönöm – mondta zavartan a hölgy, majd gyors indulásra adott parancsot.

Egy perc múlva már vágtattak is az úton, csakhamar benn jártak a hatalmas fák alatt, melyek úgy feketéllettek a hóban, mint megannyi gyásztollbokréta. A tó hidegen csillant meg a kelő hold fényében; a Snakes-szigetet szegélyező ünnepélyes fák komor csoportja mintha baljós tekintettel nézegetné a vízen át a Mardykes kastélyt. A kocsi szinte berepült a kapun, majd végig a roppant fák sorfala között, s végül a gőzölgő lovak lihegve, horkantva megálltak az udvari lépcső előtt.

Az emeleti ablakban világosság volt, és gyér fény pislákolt a nagyteremben is, melynek az ajtaja most kinyílt; a lépcsőn lejött egy öreg cseléd, és bevezette a hölgyeket a házba.

 

Huszonhetedik fejezet: Az óra

 

Könnyű léptekkel siettek fel a hóborította, széles lépcsőn, s a kapun belépve megpillantották húguk elmosódó alakját, aki már szintén leért a gyéren megvilágított, nagy lenti terembe. Az egyik gyertya ijedt komornája kezében, a másik az asztalon égett, sötétségben hagyva a nagy csarnok távolabbi részeit, ám furcsa, éles fényt vetve az emberalakokra: a fagyos holdfény egy pászmája a nyitott ajtón át a padlóra hullt, és szétterült, akár egy fehér lepedő. Lady Mardykes a felzaklatott öröm kiáltásával repült nővérei felé, ölelte, csókolta mind a kettőt, közben köszönetet rebegett, és magasztalta Isten irgalmát, amiért idejében küldte hozzá őket, és szíve repesett a hálától és az izgalomtól.

Azután kézen fogva bevezette őket egy nagy szobába, melynek faburkolatán halványan megcsillantak a hosszú, aranyozott keretek, s köztük sötétlettek az ódon képmások; a Tudor stílusú ablak kőbordái között ferdén hullottak a padlóra a hold sugarai s gyér fényt adtak csupán; a gyertya pedig, melyet az úrnőjét követő komorna a pohárszékre állított, erőtlenül birkózott a sötéttel. Lady Mardykes közölte a leánnyal, hogy távozhat.

Ők, szegények, nem tudják; csak annyit tudnak, hogy nagy felfordulás van, de – Isten legyen irgalmas nekem! a valóságot nem is sejtik. Üljetek le, drágáim, biztosan elfáradtatok.

Leült közéjük egy kerevetre, s kezébe vette mindkettőjük kezét. Szemben ültek az ablakkal, ahonnan elibük tárult a kastély homlokzati szárnyából élvezhető nagyszerű látvány; előtérben a Snakes-sziget ünnepélyes fái; az egyik nagy ág felfelé nyúlt, csupaszon és mozdulatlanul, mint valami égnek emelt kar; a tó, melynek tükrét elöntötte a hold jeges fényé, remegett az ezüstös ragyogásban, távolabb pedig sötétbe veszett; a hegyvonulatok komor homályából hófödte gerincek és csúcsok emelkedtek, s fehéren csillogtak a sápadt ég hátterén, mely ritka és áttetsző volt, mint a pára. A szem rajtuk túl ellátott Cloostedd legendás erdőségéig, és a Feltramek régi uradalmáig.

És ekkor, kezüket egymásba kulcsolva, a két nővér lélegzetvisszafojtva hallgatta húga különös történetét.

Összefüggően előadva ez a következő volt: Sir Bale a jelek szerint körülbelül tíz napja súlyos gondtól szabadult meg, majd közölte hitvesével, hogy meghívhatja a barátait a Mardykes kastélyba. Délelőtt kiruccant, és sétált egyet Treyorral, a gazdatisztjével, hogy megbeszéljék az erdő kastély felőli részének ritkítására vonatkozó terveit, azonkívül megvitassák egy jómódú kereskedő nemrég tett ajánlatát is, aki elég hosszú lejáratra, Sir Bale számára előnyös feltételekkel, bérbe akarta venni Cloostedd ősi parkját és vadaskertjét, hogy építkezzen rajta, s újból vonzó lakóhellyé varázsolja.

Felderült kedélyállapotában Sir Bale józanul érdeklődött az ajánlat iránt, sőt arra is ráállt, hogy délelőtt átkeljen a tavon gazdatisztjével, és bejárja vele a birtokrészt.

Sir Bale szokatlanul jó hangulatban volt, és nagy lelkesedéssel beszélt. Inkább ifjúhoz hasonlított, aki épp elme nagykorúságát, és végre kézbe veheti birtokait, mint a zord, idősödő báróhoz, aki Mardykesban emészti magát, és évek óta úgy retteg a víztől, akár a macska.

Mikor már visszafelé jöttek a csónakhoz, és elhaladtak annak a pusztuló szilfának a gyökere mellett, amelynek a lehántott ága, előző itteni látogatása alkalmával mintha csontkéz gyanánt intett volna neki messziről, hogy menjen be az erdőbe, Sir Bale hirtelen észrevette, hogy nincs nála annak a teleknek a régi térképe, amely sorsáról tanácskoztak.

– Biztosan a Cloostedd kúria sarok tornyában felejtettük, emlékszik, ahonnan kilátás nyílik a birtokra; kár lenne elveszíteni. Az a legpontosabb térképünk. Én majd leülök itt, és pihenek egy kicsit, amíg maga visszaér vele – mondta a báró.

A gazdatiszt alig húsz percig lehetett távol. Mikor visszajött, azt látta, hogy Sir Bale helyzetet változtatott, fel s alá járkál a nyílt térségen, párszáz lépésre a völgy hajlatától, s türelmetlennek látszik. De a látszat csalt. Sir Bale izgatott volt. Sápadtan megragadta társa karját, és azt mondta: – Gyerünk innen gyorsan. Valamit meg kell mondanom otthon, és egészen elfeledkeztem róla.

Sir Bale ezután egy szót sem szólt többet a gazdatiszthez. Búskomoran gubbasztott a csónak farában, mint akit akasztani visznek. Ugyanilyen komor hangulatban lépett be a kastélyba is. Egyenest a könyvtárszobába ment, és sokáig úgy ült benn, mint a szélütött.

Végül mintha elszánta volna magát valamire; nyugodtan és szorgosan rendezgetni kezdte iratait, némelyiket a helyére rakta, másokat elégetett. Mikor vacsoraidő lett, leüzent Lady Mardykesnak, hogy nem vacsorázik vele, de később felkeresi.

– Nyolc és kilenc között történhetett – folytatta a lady –, már nem emlékszem pontosan az időre, amikor belépett a toronybeli társalgóba. Nem hallottam, amint jön, mert vastag szőnyeg borítja a kőlépcsőt. Ő üzente, hogy ott akar beszélni velem. Félreeső helyiség: régi kis szoba, nagyon vastag falakkal és kettős ajtóval, amelyek közül a belső tölgyfából van; gondolom, el akarta kerülni a veszélyt, hogy kihallgathassanak.

– Volt valami a tekintetében, amitől megijedtem; láttam rajta, hogy valami szörnyűséget készül bejelenteni. Úgy festett, mintha őrá esett volna a sor, hogy valakinek a halálát okozza – folytatta Lady Mardykes. – Ó, szegény Bale-em! ó, uram, drága uram! tudta, mit jelent ez majd nekem!

A hölgy itt hevesen felzokogott, és beletelt némi idő, amíg folytatni tudta a történetet.

– Nagyon kedvesen és nyugodtan viselkedett – mondta végül –; nem sókat mondott, s azt hiszem, e szavakkal: “Úgy látom, Janet, hogy nagyon elszámítottam magam – azt hittem, a veszély órája elmúlt. Sok esztendőt éltünk le együtt, de előbb-utóbb válnunk kell, s az én időm elérkezett.”

Nem is tudom, mit válaszoltam. Talán nem izgatott volna fel annyira, mert nem hittem volna, ha nem látom őt, de volt valami a tekintetében és a hangjában, ami minden kétséget kizárt.

“Még virradat előtt meghalok – mondotta. – Nem szabad elvesztened a fejed, Janet, ezen már nem lehet változtatni.”

– Ó, Bale – kiáltottam, szinte eszelősen –, csak nem ölöd meg magad!

“Megölni magam, szegény gyermek! ó, dehogy – válaszolta –, egyszerűen meghalok. Nem erőszakos halállal... csak elmúlik bennem az élet; én már belenyugodtam ; ami mindenkivel megtörténik, nem lehet olyan rossz; és milliószámra halnak meg nálamnál rosszabb emberek is. Most ne jöjj utánam a szobámba, drágám; később még találkozunk.”

Higgadtan, sőt hidegen beszélt, de az arca márványmerev volt; álmotokban sem láttatok ilyen arcot.

Ekkor közbeszólt Lady Walsingham:

– Biztosra veszem, hogy beteg; lázas lehet. Ne. gyötörd és aggaszd magad a jóslatai miatt. Azóta már kihívattad Dr. Torveyt; mit mondott?

– Nem tudtam elmondani neki mindent.

– Nem erre gondoltam; még azt mondanák, bolond beszéd, és mi is azok vagyunk, ha adunk rá. De látta a doktor? Mit mondott, mi baja?

– Azt mondta, semmi, nincs láza, kutya baja! Szegény Bale, olyan jóságos volt; csak azért fogadta a doktort, hogy a kedvemre tegyen – tört föl ismét ellenállhatatlanul a zokogás a ladyből. – Aztán írtam neki, és úgy könyörögtem tovább; ez volt a végső reményem. Ó, csak adná Isten, hogy csakugyan bízhassam benne! De nem, ez sem segített. Figyeljétek majd meg, ha itt lesz. Ijesztő nyugalom sugárzik minden szavából és mozdulatából; az utasításai világosak, a gondolatai tiszták... hisz ez lehetetlen!

És szegény Lady Mardykes szeméből újra záporoztak a könnyek.

 

Huszonnyolcadik fejezet: Sir Bale a galérián

 

– Nézd, Janet drágám, te is nagyon levert és ideges vagy, és ezért éppolyan komolyan veszed Bale képzelgését, mint ő maga. Az igazság az, hogy ő hipochonder, ahogy ezt a doktorok mondják; majd meglátod, hogy igazam van; reggelre teljesen rendbe jön, és még azt is merem állítani, hogy szégyellni fogja magát, amiért így megijesztette szegény kis feleségét. Én majd virrasztók veled. Mi lenne, ha innánk egy csésze teát a szalonban? Addig fölszaladok a szobámba, levetkőzöm, aztán majd odalent találkozunk; vagy ha úgy jobban tetszik, beülhetünk az én szobámba; de az Isten szerelméért, legyén elég gyertya, meg lobogó tűz, és akkor ígérem, ha egy kicsit megerőlteted a józan eszedet, hamarosan sokkal vidámabb színben látod majd a világot!

Lady Walsingham kedvesen és jókedvűen beszélt; biztosnak látszott a dolgában. Egy pillanatra felvillant a reménysugár, és a húga is elismerte, hogy az elmélete legalábbis elképzelhető. De ha az önbizalom ragadós, a pánik nem kevésbé, és Lady Walsingham érezte, hogy elszorul a szíve – persze nem merte bevallani a húgának –, és hasztalan küzdött ellene. Felment a szobájába, lehámozta magáról a köpenyeget, sálakat, és éppen visszaindult a lépcsőn, mikor hirtelen Sir Bale hangját hallotta, amint a galérián közeledik, utasításokat ad egy cselédnek, s a hangjából ítélve, teljesen a szokásos kedélyállapotában van.

Lady Walsingham furcsán megdobbanó szívvel hátrafordult, és szembetalálkozott sógorával.

A báró kissé komolyabbnak és sápadtabbnak látszott, mint egyébként, de más változást nem vett észre rajta. Szívélyesen megszorította sógorasszonya kezét, és egy pillanatig tágra nyílt szemmel, komoran fürkésző tekintettel nézett a szemébe. Intett a cselédnek, hogy távozhat, aztán üdvözölte Lady Walsinghamet:

– Örülök, hogy eljött, Maud. Hallotta már, hogy mi fog történni; nem is tudom, hogyan bírná Janet a maga támogatása nélkül. Kérem, maradjon itt vele még egykét napig, aztán vigye él minél hamarabb.

A hölgy zavart félelemmel nézte. Sir Bale olyan nyugodtan beszélt hozzá, mint aki a kapuban búcsúzkodik – s e derű mögött a legnagyobb félelem és kín lappangott, amit ember érezhet.

– Örülök, hogy látom, Bale... – kezdte a sógornője, szinte maga sem tudva, mit beszél, és hirtelen elhallgatott.

– Úgy látszik, szomorú feladatra érkeztek – folytatta a kastély ura. – Minden a változás küszöbén áll. Szegény Janet! Nagy csapás lesz neki. Nem érem meg a virradatot.

– Ugyan! – mondta ijedten Lady Walsingham. – Miért mondja ezt, Bale? Nem, nem szabad így beszélnie, hisz nincs rá semmi oka! Kegyetlen és csúnya dolog így csúfot űzni a felesége érzelmeiből. Ha valami rögeszme hatása alatt áll, vegyen erőt magán, és szabaduljon meg tőle, vagy legalább ne beszéljen róla. Nincs is teljesen rendben, látom a színén, hogy beteg, de holnapra már biztosan sokkal jobban lesz, holnapután pedig még jobban.

– Nem vagyok én beteg, sógorasszony. Tapintsa meg a pulzusom, ha kételkedik: nem vagyok lázas. Sosem voltam jobb egészségben; s mégis tudom, hogy mielőtt az óra, mely az imént hármat ütött, elütné az ötöt, én, aki most magával beszélek, már halott leszek.

Lady Walsingham megrettent, ám ez a félelemérzés bosszantotta.

– Mondtam már, hogy mi a véleményem – felelte hévvel. – Gonosz és gyáva dolog, hogy szeszélyes jóslataival kínozza szegény húgomat! Nézzen magába, és meglátja majd, hogy semmivel sem tudja alátámasztani, amit mond. Hogy okozhat ilyen gyötrelmet egy szegény teremtésnek, aki olyan balga, hogy ennyire szereti magát, és elég gyenge ahhoz, hogy elhiggye a maga képtelen álmait?!

– Várjon csak, sógorasszony; erről nem lehet vitatkozni. Ha holnap még hallgathatom magát, lesz elég ideje, hogy korholjon. Most nagyon kérem, térjen vissza a húgához, feltétlenül szüksége van a segítségére. Igazán szánalomraméltó; fáj nekem a szenvedése. Halálom előtt még felkeresem magukat. Kegyetlenebb dolog lett volna, ha készületlenül hagyom itt őt. Tegyen meg mindent, hogy erőt adj ön neki és megnyugtassa. Ami elmúlt, azon már nem lehet Változtatni.

Elhallgatott; elengedte az asszony kezét, sarkon fordult és távozott.

 

Huszonkilencedik fejezet: Dr. Torvey véleménye

 

Mikor Lady Walsingham belépett a szalonba, együtt találta húgait. A szoba most barátságosabban festett. Gyertyákat gyújtottak, és jól megrakott tűz pattogott a kandallóban, mellette egy asztalkán teásedény állt. A két nővér itt beszélgetett, kettesben; Lady Mardykes mintha összeszedte volna magát egy kicsit.

– Találkoztál vele, Maud? – kérdezte izgatottan, felállt, és odasietett nővéréhez, mikor Lady Walsingham belépett az ajtón.

– Igen, drágám, beszéltem vele, és...

– És?

– Továbbra is az a véleményem, mint eddig. Úgy látom, hogy ideges és szeszélyes, és mint minden férfi, ha bal lábbal kelt fel, nagyon határozott; és persze csakis az józaníthatja ki, ha letelik az az idő, amit a jóslatában megszabott, ez pedig bizonnyal le is fog telni mindenféle tragikus esemény nélkül. Akkor aztán valamennyien egyforma színben láthatjuk majd a rögeszméjét.

– Ó, Maud, bár biztosan tudnám, hogy így gondolod! hogy igazán reménykedel! Mondd meg, Maud, az Isten szerelmére, mi az igazi véleményed?

Lady Walsingham kissé zavarba jött e nyílt rohamtól.

– Ej, drágám, most már ne csacsiskodj – felelte. Bale nagyon ünnepélyesen viselkedik; kétségkívül hisz is a rögeszméjében; de mindenki hisz a saját rögeszméjében... ebben nincs semmi különös.

– Ó, Maud, látom, hogy nem vagy meggyőződve, csak vigasztalni próbálsz. Reményed sincs... nincs, nincs, nincs! – és a lady kezébe temette arcát, s újból keserves sírásra fakadt.

Lady Walsingham egy pillanatra elnémult, aztán erőt vett magán, és húga karjára téve a kezét így szólt hozzá: – Nézd, drága Janet, semmi értelme, hogy ugyanazt hajtogassam neked újra meg újra; egy-két óra múlva meglátjuk, kinek volt igaza. Ülj le szépen, és szedd össze magad. A komornám azt mondja, ide kéretted Dr. Torveyt; nem szabad, hogy így találjon. Mit gondol majd rólad? Hacsak nem akarod elmondani neki Bale furcsa rögeszméjét; szép kis história terjedne el Golden Friarsben! Már hallom is, hogy jön.

És csakugyan jött. Dr. Torvey – az olyan ember vidor komolyságával, aki nemrég küldött le a torkán egy palack portóit, néhány pohár sherry társaságában – belépett a szobába, tulajdon kifejezésével élve “meghajolt és tette tiszteletét”, majd várta, hogy a hölgyek rendelkezzenek vele.

Lady Walsingham nem sokat késlekedett; tüstént rohamra indult az orvos ellen.

– A húgom, Lady Mardykes, valahogy a fejébe vette, hogy Sir Bale beteg. Beszéltem az urával; való igaz, hogy nincs jó színben, de azt mondja, kifogástalan a közérzete. Mit gondol, csakugyan rendben van? – vagyis, tudjuk, hogy nem talált semmi komoly bajt nála – de a húgom azt szeretné tudni, tökéletesen: rendben van-e?

A doktor megköszörülte torkát, aztán előadást tartott, olykor kissé nehezen forgó nyelvvel, Sir Bale egészségi állapotáról; amiből az derült ki, hogy Sir Bale-nek kutya baja, és ha egy kicsit jobban átadná magát a vidéki urak életmódjának, olyan pompásan erezné magát, hogy annál kívánni se tudna különbet, se úr, se közönséges ember.

– Ha mindenáron adni akarnék neki valamit, hát talán egy kis kinint, semmi többet... nem bizony... mert igazán és valóban kiváló egészségnek örvend.

Dr. Torvey ezek után még megeresztett néhány észrevételt a rendkívüli hidegről és az éjszakái utazás cudarságáról, végül tiszteletteljes és udvarias hálálkodás után elbúcsúzott a hölgyektől; kisvártatva hallották a bricska kerekeinek nyikorgását, meg a ló patkóinak tompa dobogását a hólepte udvarról, aztán a doktor, az egyetlen kapocs e búsongó és felizgatott ház és a külvilág között, végleg elenyészett.

Gyéren hulldogált a hó, alig egy-két pehely szállingózott el az ablak előtt; és a hold ragyogó fénye fehér lepelbe öltöztette a tájat. A nagy ablak függönyét nem húzták be. Lady Walsinghamnek úgy tűnt, hogy a holdfény még vakítóbb, a Snakes-sziget még közelebb került, és világosabban látszik, a vén fa kinyújtott karja még nagyobbra nőtt, és haragosan emelkedik, mint valami gyilkos felemelt karja, aki némán lopakodik előre, ahogy a katasztrófa közeleg.

Az ismerős táj hidegnek, vakítónak, szinte visszataszítónak tűnt az éles holdfényben. A nővérek ajkán lassan elapadt a szó, nem evilági feszültség ülte meg mindannyiuk lelkét. Lady Mardykes minduntalan felállt, és léptek zaja vagy emberi hang után fülelt a nyitott ajtónál, de hiába. Mindannyiukra rátelepedett a rémület, amely mintha folyton sűrűsödött volna körülöttük, így telt el egy óra vagy több.

 

Harmincadik fejezet: Pszt!

 

Sápadtan és szótlanul ült a tűz körül a három nővér. A már-már elviselhetetlen feszültség iszonyú csöndje letaglózta Lady Mardykes vendégeit, őt pedig a kétségbeesés dermedtsége ítélte némaságra. Váratlanul s csendesen belépett a szobába Sir Bale Mardykes. A hold fehér fénye visszaverődött a padlóról, és merev vonásaira valami mosolyfélét varázsolt. Amint belépett közéjük, ujját intőleg a szájára tette, mintegy hallgatást parancsolva rájuk; azután megszorította két sógornője kezét, és lehajolva szinte áléit hitveséhez, ajkát hideg homlokára nyomta; majd egyetlen szó nélkül, csendben kiment a szobából.

Beletelt néhány másodperc, míg Lady Walsingham visszanyerte lélekjelenlétét; felvette az egyik gyertyát az asztalról, kinyitotta az ajtót, és a báró után sietett.

Mikor megpillantotta a férfit, Sir Bale gyertyával a kezében éppen fellépett a hallból felfelé vezető széles lépcsősor utolsó fokára, majd befordult a vaskos korlát sarkán, és miként gyertyájának fénye mutatta, sietség nélkül indult el a következő lépcsősoron.

Lady Walsingham a félelem elfőj ihatatlan kíváncsiságával követte, tisztes távolból.

Látta, amint a báró belép szobájába, és becsukja az ajtót. Sógornője nesztelenül utánament az ajtóig, s lélegzetvisszafojtott csendben, zakatoló szívvel fülelt, mi történik odabenn. Egy darabig tisztán hallotta, hogy Sir Bale fel s alá járkál a szobában, aztán némi szünet után olyan hang hallatszott, mint amikor valaki végigveti magát az ágyon. Csend támadt; húgai, akik félénken követték Lady Walsinghamet, csatlakoztak hozzá. A lady egy pillantásával és egy mozdulattal csendre intette őket.

Lady Haworth kissé hátrább állt meg, elfehéredett – ajka mozgott, kezei összekulcsolódtak az imádkozás néma gyötrelmében. Lady Mardykes nekidőlt a súlyos tölgyfa ajtófélfának.

Lady Walsingham, kezéből tölcsért formálva a füle mellett, elnyíló szájjal hallgatózott – egy percig, kettőig, tán háromig is. Végül reményvesztett kétségbeesésében megragadta a kilincset, és hevesen lenyomta. Az ajtó azonban zárva volt, s valaki bentről, egészen közelről azt suttogta, “Pszt, pszt!”

A hölgy most már nagyon megijedt, és hevesen kopogott az ajtón. De válasz nem érkezett.

Újra kopogott, még hangosabban, és rázta az ajtót, törékeny testének minden erejével. Arcára eközben kiült a rémület, s kétségkívül ez ijesztette meg úgy, Lady Mardykest, hogy egy hangos és elnyújtott sikollyal ájultán omlott össze.

A cselédek, akik már felneszeltek a zajra, egykettőre a galérián voltak. Lady Mardykest a szobájába vitték, és lefektették, nővére, Lady Haworth elkísérte. Időközben az ajtót is felfeszítették, és Sir Bale Mardykest az ágyon találták kinyújtózva.

Aki már látta egyszer, megismeri a halál ábrázatát. Itt, Sir Bale Mardykes szobájában, az ágyán, az ő ruháiban egy zord és félelmes idegen hevert; néhány nap múlva már bevonul börtönébe, és nem látja senki soha többé.

Hol van most Sir Bale Mardykes, akit hajléka, ágya és asztala nem lát többé? Itt egy leesett állú, halszemű báb hever csupán, amely máris jéggé dermed...

Golden Friars bájos templomában van egy márvány emlékmű. A főoltártól bal kézre két oszlop támaszt alá egy ívet, melyen jó néhány címer van kifaragva, megannyi címerpajzson. Alatta egy négy láb magas, párkánnyal körülvett márványtalapzaton fekszik Sir Bale Mardykes, az ősi család kilencedik bárója, akit térdnadrágban, csatos cipővel, egysoros kabátban, hosszú mellényben, mellfodorral és karddal ékesítve faragtak márványba, az 1770 táján élő nemesurak viselete szerint, s vonásai erősen hasonlítanak II. Károlyéhoz. A háttérül szolgáló széles márványlapon a rávésett sírfelirat a mai napig megőrizte azt a véleményt, amit “vigasztalhatatlan neje”, az özvegy Lady Mardykes vallott elhunyt ura erényeiről és kiválóságairól.

Lady Walsingham szívesen mérsékelt volna egy-két rajongó túlzást, amin az akkori Golden Friars fintorgott és kuncogott. Ma már senki sem szól semmit: egyetlen kortárs sem maradt, aki nevethetne vagy suttoghatna. És ha a felirat betűjében nem sok igazság van is, valami igazságot mégiscsak megörökített – egy bálványozó asszony csodálatosan elfogult imádatát.

Lady Mardykes néhány nappal a temetés után örökre elhagyta a Mardykes kastélyt. Többnyire nővérénél, Lady Walsinghamnél időzött, és, mint a Sir Bale Mardykes sírfeliratának aljára vésett sor hírül adja, 1790-ben hunyt el; földi maradványait szeretett férje mellett helyezték örök nyugalomra Golden Friarsben.

A birtok elörökösítési korlátozás nélkül szállt Sir Bale Mardykesra. Ő dolgozgatott ugyan egy végrendeleten, de sohasem fejezte be, sőt a tervezete sem állt-készen. Végül hosszas tanakodás és vizsgálódás után megállapíttatott, hogy végrendelet és örökös híján a házassági szerződés egyik záradéka alapján az egész birtok az özvegy Lady Mardykesra száll.

Utóbbi a birtokot végrendeletében “unokatestvérére, egyben férjének, Sir Bale Mardykesnak is rokonára”, William Feltramre hagyta, azzal a kikötéssel, hogy felveszi a Mardykes névét és címert, a Feltram család címerét pedig beiktatják a Mardykes-pajzsra.

Ily különös módon teljesült tehát Philip Feltram jóslata, hogy a Mardykes vagyon valamikor egy Feltram kezére kerül.

1795 táján felújították a báróságot, és William Feltram mint Sir William Mardykes tizenöt esztendeig élvezte a címet.