I.

 

Alkonyatkor a vad, magányos táj, amely Észak-Massachusetts közepén őrzi Dunwich városka bejáratát, még magányosabbnak és elutasítóbbnak tűnik, mint nappal. A szürkület olyan idegenséget kölcsönöz a puszta földeknek és kerekded domboknak, amely elválasztja ezt a területet a környező tájtól; éber, leskelő ellenségeskedéssel önt el mindent, a vén fákat, a poros utakat közbeszorító, vadrózsával befuttatott kőfalakat, a mocsarakat, ahol miriád szentjánosbogár villog, és kecskefejők szüntelen kiáltozása verseng békák brekegésével, varangyok éles kiáltozásával; a Miskatonic felső folyását, mely kígyóként kanyarog a tenger felé a sötét dombok között; az egész táj mintha közelebb húzódna az utazóhoz, hogy megragadja, mielőtt elmenekülhetne.

Ezen a Dunwich felé vezető úton mindezt ismét átélte Abner Whateley, aminthogy ezt érezte gyermekkorában is, mikor a rémülettől sikoltva menekült anyjához, és könyörgött, hogy vigye el Dunwichból és Luther Whateley nagypapától. Hány éve már annak! Számukat se tudja. Különös, mennyire hat rá a vidék, annyi eltelt év után, a Sorbonne-on töltött, a kairói, londoni évek után, áttörve mindama tudáson, amelyet azóta halmozott föl, hogy ellátogattak a zord öreg Whateley nagypapa malommal egybeépült ódon házába a Miskatonic partján – úgy tér vissza az idő ködéből, mintha tegnap kereste volna föl a rokonságát.

Mostanra mind elmentek: anya, Whateley nagypapa, Sarey néne, akit Abner sohasem látott, de tudta, hogy ott lakik valahol az öreg házban, a förtelmes Wilbur bácsi és rettenetes ikertestvére, akit szinte senki sem látott, mielőtt szörnyű halállal halt volna meg az Őrdombon. De amint keresztülhajtott a barlangszerű fedett hídon, látta, hogy Dunwich semmit sem változott; a fő utca a Kerek domb sötét tömege előtt nyúlik el, manzárdtetői romladoznak, mint rendesen, házai kihaltak, az egyetlen üzlet még mindig a csonka tornyú templomban, mindent eláraszt a bomlás félreismerhetetlen légköre.

Lekanyarodott a fő utcáról és egy kátyús utat követett a folyó mentén, amíg a parton meg nem pillantotta a malommal egybeépített nagy, öreg házat. Ez most már az ő tulajdona Whateley nagypapa akaratából, aki előírta, hogy Abnernek át kell vennie a birtokot és „foganatosítania kell a felszámoláshoz esetleg szükséges lépéseket, amelyekre én nem voltam képes.” Különös előírás, gondolta Abner. De hát Whateley nagypapa körül minden különös volt, mintha Dunwich pusztulása visszavonhatatlanul megfertőzte volna.

De semmi sem lehetett különösebb annál, mint hogy Abner Whateley kozmopolita életformájából kiszakadván engedelmeskedjék nagyapja felszólításának a birtokkal kapcsolatban, amely pedig aligha éri meg azt az időt és gondot, amelyet ügyei intézésére fordít. Lehangoltan töprengett, hogy rokonai, akik még Dunwichban és környékén élnek, meg is orrolhatnak, amiért ő visszatér furcsa, belterjes, elszigetelt paraszti életükbe, ami a környék legtöbb Whateley-ére jellemző, különösen a döbbenetes események óta, amely az Őrdombon érték a család vidéki ágát.

A ház változatlannak látszott. A folyóparton ott állt a malom, amely már régen nem járt, azóta, hogy egyre nagyobb földterületek váltak ugarrá; a lapátkerék fölötti szoba kivételével – ahol Sarey néne tanyázott – az épület a Miskatonicen üresen állt már Abner Whateley gyermekkorában is, amikor utoljára látogatta meg nagyapját, aki attól fogva egyedül lakott a házban, nem számítva a sohasem látható Sarey nénét örökké kulcsra zárt szobájában. Sarey egyszer sem tette ki a lábát a szobából, mert az apja megtiltotta, így csak a haláleset szabadíthatta meg Whateley zsarnokságától.

A lakásként használt épületrészt a saroknál megroggyant veranda vette körül; az eresz alatti lécrácsról nagy pókhálók lógtak, amelyeket a szélen kívül semmi sem zavart évek óta. Por borított mindent, bent csakúgy, mint kint, Abner erre akkor jött rá, amikor meglelte a kellő kulcsot az ügyvédtől kapott kötegben. Talált egy petróleumlámpát, azt gyújtotta meg, mivel Whateley nagypapa nem bízott az elektromosságban. A fény sárga izzásában úgy érte a tizenkilencedik századi öreg konyha ismerőssége, mint egy ütés. Az egyszerű, kézzel faragott asztal és székek, az évszázados óra a kandalló párkányán, az elnyűtt seprű – mind megannyi tapintható emlékeztető a gyermekkori ijesztő látogatásokra ebben a rettenetes házban és annak még rettenetesebb lakójánál, anyjának idős apjánál.

A lámpafény még valamit megmutatott. A konyhaasztalon boríték hevert, olyan macskakaparással címezve, ahogyan csak egy nagyon öreg vagy beteg ember képes – a nagyapja. Abner, be se hozva többi holmiját a kocsiból, leült az asztalhoz, miután leporolta a széket és az asztalnak egy akkora részét, hogy odakönyökölhessen, és felbontotta a borítékot.

Eléugrott a pókhálószerű írás. A szavak éppen olyan szigorúak voltak, amilyen emlékezete szerint nagyapja lehetett. Hirtelen vágott bele a témába, mellőzve mindennemű nyájaskodást vagy üdvözlést.

– Unokám!

Amikor ezt olvasod, én már hónapok óta halott vagyok. Talán még régebben, hacsak hamarabb meg nem találnak, mint ahogy én számítok rá. Hagytam neked egy összeget – ez minden, amivel rendelkezem – az arkhami bankban, immár a nevedre írva. Nem csupán azért tettem, mert te vagy az én egyetlen unokám, de azért is, mert valamennyi Whateley közül – átkozott klán vagyunk, fiam – te mentél ki a világba és tanultál eleget ahhoz, hogy minden dologra kutató elmével tekints, amelyet nem nyomorít meg sem a tudatlanság, sem a tudomány babonája. Meg fogod érteni, mire gondolok.

Az a kívánságom, hogy ennek a háznak a malom részét le kell rombolni. Szét kell bontani deszkáról deszkára. Ha bármi élne benne, ünnepélyesen felszólítlak, öld meg! Nem számít, milyen kicsi! Nem érdekes, milyen az alakja, még ha emberinek tűnik, azzal is csak áltat téged, veszélyezteti az életedet, és Isten tudja még kikét!

Azt tedd, amit mondok!

Ha úgy tűnik, az őrültség beszél belőlem, kérlek emlékezz rá, hogy az őrültségnél is borzalmasabb dolog szaporodott el a Whateley-k között. Engem nem fertőzött meg, ami enyéimre már nem vonatkozik. Sokkal makacsabb őrültség szállta meg azokat akik nem voltak hajlandók hinni abban, amit nem ismertek és tagadták létezését, mint a mi vérünkből valókban, akik szörnyű praktikákban, istenkáromlásban és még rosszabb dolgokban bűnösek.

Nagyapád, Luther S. Whateley

Mennyire jellemző nagyapára!, gondolta Abner. Ez a rejtélyes, felfuvalkodottan erényes üzenet föltámasztotta benne annak emlékét, hogy egy alkalommal, amikor az anyja megemlítette Sarah nővérét, majd rémülten a szájára csapott, ő odaszaladt a nagyapjához, hogy megkérdezze:

– Nagypapa, hol van Sarey néne?

Az öregember a szeme sarkából baziliszkusz pillantást vetett rá és azt válaszolta: – Fiam, mi itt nem szoktunk Sarey-ról beszélni.

Sarey néne valamilyen félelmes módon megsértette az öreget – félelmesen, legalábbis ennek a puritán embernek a szemében –, olyan régen, hogy az túlnyúlt Abner Whateley emlékezetén; nagynénje csupán egy női név volt, az anyja nővére, akit bezártak a malom fölötti szobába, és még a falak között is láthatatlanul tartották, mert a zsalukat is beszögezték az ablakán. Abnernek és az anyjának még megállni is tilos volt a bezárt szoba ajtaja előtt, noha egy alkalommal Abner fellopózott az ajtóhoz, rászorította a fülét, és hallgatózott; odabent úgy szortyogott és hüppögött valami, akárha egy nagydarab lény tanyázna odabent, mire Abner úgy döntött, hogy Sarey néne akkora lehet, mint a cirkusz kövér asszonya, ugyancsak fölhizlalhatta magát a hatalmas adagokból ítélve – főképpen hús volt, amit maga készíthetett el, javarészt nyers lévén –, amelyeket naponta kétszer vitt föl személyesen az öreg Luther Whateley, mert abban a házban nem élt szolgáló, nem is volt soha, amióta Abner anyja férjhez ment, azután, hogy a furcsán megzavarodott Sarey néne visszajött az innsmouthi távoli rokonoknál tett látogatásból.

Ismét összehajtotta a levelet, betette a borítékba. Majd másnap végiggondolja a tartalmát. Először azt kell megnéznie, van-e olyan hely, ahol elalhat. Kiment és behozta két maradék bőröndjét a kocsiból a konyhába. Azután fölvette a lámpát és átment a szobákba. A régimódi szalonra, amelyet mindig zárva tartottak, amikor látogatók érkeztek – és a Whateley-eken kívül senki sem hívott meg egy Whateley-t Dunwichban – rá se nézett. Ehelyett inkább a nagyapja hálószobájába ment; úgy illik, hogy ő foglalja el az öregember ágyát, miután nem Luther Whateley, hanem ő itt az úr.

A nagy dupla ágyat az Arkhami Hírharsona kifakult példányai borították, gondosan elrendezve, hogy megvédjék az ágyterítő finom vásznát, amelyen címerszerű hímzés domborodott, kétségtelenül törvényes Whateley örökség. Letette a lámpát, félretakarította az újságlapokat. Amikor felhajtotta a terítőt, látta, hogy az ágynemű tiszta és friss, csak bele kell feküdni; nagyapjának valamely kuzinja kétségtelenül járt itt a gyászszertartás utána számítva az ő érkezésére.

Ezután fogta a holmiját, bevitte a hálószobába, amely a háznak a várostól legtávolabbra eső sarkában volt; az ablakai a folyóra néztek, bár a malom szélességénél is távolabb voltak a parttól. Kinyitotta azt az egyet, amelynek az alsó felén szúnyogháló is volt, azután zavartan leült az ágy szélére, a körülményeken tűnődött, amelyek ennyi év után visszahozták Dunwichba.

Mostanra elfáradt. Kimerítette a sűrű forgalom Boston környékén. A bostoni környék és a kihalt dunwichi táj ellentéte elkedvetlenítette és aggasztotta. Azonkívül valami érthetetlen kínos érzés töltötte el. Ha nem lett volna szüksége örökségére, hogy tovább kutathassa ódon civilizációk nyomait a Déli-tengereken, sohasem jött volna ide. A családi kötelékek mégiscsak léteztek, bármennyire tagadta is őket. Bármilyen zordon és parancsoló természetű volt is az öreg Luther Whateley, az anyjának mégiscsak az apja volt, és az unoka engedelmességgel tartozik a közös vérnek.

A Kerek domb a hálószoba közelében tornyosult; éppen úgy érezte a jelenlétét, mint amikor kisfiúként az emeleti szobában aludt. Rég elhanyagolt fák hajoltak a házra, és e kései szürkületi órán az egyikről gyöngybagoly huhogásának harangszava szállt a csöndes nyári levegőben. Abner végignyúlt egy kicsit az ágyon, és különös módon megnyugtatta a bagoly kellemes hangja. Ezer gondolat, miriád emlék suhant át rajta. Látta magát mint kisfiút, amint félig-meddig rettegve élvezi e baljós környezetben a nyarat; mindig boldog volt, amikor megérkezett és még boldogabb, amikor távozott.

Nem heverészhetett itt, akármennyire pihentető. Oly sokat kellett elvégeznie, mielőtt reménye szerint távozhatott, hogy nemigen engedhetett meg magának lustálkodást, mielőtt nekilátott volna talányos kötelességének. Felpattant, megint fogta a lámpát, és elindult körbe a házban.

A hálószobából az ebédlőbe ment, a konyha szomszédságában – merev, kényelmetlen bútorait szintén kézzel faragták –, majd mikor innen belépett a szalonba, az ajtó egy olyan világba vitte, amelynek díszítései és bútorzata sokkal közelebb állt a tizennyolcadik századhoz, mint a tizenkilencedikhez, a huszadikról nem is beszélve. A por hiánya tanúsította, milyen szorosan elzárták a ház többi részétől. A lépcsőn fölment az emeletre, végigjárta a hálószobákat – valamennyi poros volt, függönyeik kifakultak, minden jel azt mutatta, hogy már az öreg Luther Whateley halála előtt sem használták őket évek óta.

Aztán odaért az átjáróhoz, amely a bezárt szobához, Sarey néne búvóhelyéhez – vagy börtönéhez – vezetett, most már sohasem fogja megtudni, melyik a helyes. Ösztönszerűleg végigment rajta és megállt a tiltott ajtó előtt. Ez alkalommal nem fogadta sem szortyogás, sem hüppögés – egyáltalán semmit sem hallott, ahogy ott állt emlékezve, még mindig a nagyapai tilalom foglyaként.

De már nem volt értelme betartani a tilalmat. Előhúzta a kulcskarikát, és türelmesen próbálgatta egyik kulcsot a másik után, amíg rá nem talált a megfelelőre. Kinyitotta és meglökte az ajtót; az tiltakozóan nyikorogva kitárult. A magasba emelte lámpását. Budoárra számított, ám valami döbbeneteset talált a bezárt szobában: szétdúlt ágyneműt, földre dobált párnákat, beszáradt ételmaradékokat egy komód alá rejtett hatalmas tálcán. Furcsa halszag itatta át a szobát, olyan áporodottan penetráns erővel csapta meg Abner orrát, hogy ő alig tudta visszafojtani az öklendezést. A szobában iszonyatos rendetlenség uralkodott, és látszott rajta, hogy elég régóta lehet már ilyen állapotban.

Egy, a faltól elhúzott komódra tette a lámpát, odament a lapátkerék fölötti ablakhoz, kinyitotta és fölemelte az ablaktáblát. A zsalugátert is megpróbálta kitárni, aztán jutott eszébe, hogy be van szegezve. Hátrált, fölemelte a lábát és kirúgta a zsalut, beengedve a szobába a friss, nedves levegőt.

Átment a másik külső falhoz, és annak az egyetlen ablakáról is letörte a zsalugátert. Csak amikor visszatért ellenőrizni a munkáját, akkor vette észre, hogy a lapátkerék fölötti ablaktábla sarkából is letört egy apró darabot. Hamar jött megbánása ugyanolyan hamar el is múlt, amikor eszébe jutott nagyapja követelése, hogy a malmot és ezt a szobát bontsák el, vagy más módon rombolják le. Mit számít akkor egy törött ablaktábla!

Visszament a lámpáért. Eközben meglökte a komódot, be a falhoz. Ebben a pillanatban halk, surranó hangot hallott a lambéria tövéből, és ahogy lenézett, egy hosszú lábú békát, vagy varangyot pillantott meg – nem tudta kivenni, hogy pontosan melyik lehet –, amely eltűnt a komód alatt. Abner szívesen kikergette volna, de aztán úgy gondolta, mit zavarhat – ha ebben a bezárt szobában idáig meg tudott élni svábbogarakon és más rovarokon, megérdemli, hogy békén hagyják.

Kilépett a szobából, ismét bezárta az ajtaját és visszatért a lenti hálószobába. Homályosan érezte, hogy megtette a kezdő lépést, ha mégoly jelentéktelent is; mondhatni, körülszimatolta a terepet. A kurta körséta után kétszer olyan fáradt volt, mint korábban. Noha még nem volt késő, úgy döntött, lefekszik és reggel korán kel. Még be kellett járnia az öreg malmot – talán néhány szerkezetét el lehet adni, ha maradt valami egyáltalán, és az idejét túlélt lapátkerék is különlegesség.

Néhány percig nem tudott elmozdulni a verandáról, annyira meglepte a tücskök és szöcskék éles cirpelése, a kecskefejők és békák minden oldalról támadó, mindent betöltő kórusa, amely oly fülsiketítően harsogott, hogy elfojtotta Dunwich esetleges hangjait is. Addig állt, amíg végül nem bírta tovább az éjszaka hangjait; akkor behátrált, bezárta az ajtót és bement a hálószobába.

Levetkőzött és lefeküdt, de csaknem egy órán át nem tudott elaludni a természet kardalától, amely a ház körül harsogott, és az egyre értetlenebb töprengéstől, hogy mire gondolt a nagyapja, minek a „megsemmisítésére” nem volt képes? Végül zűrzavaros álomba merült.

 

II.

 

Hajnalban fáradtan ébredt. Egész éjjel furcsa helyekről és lényekről álmodott, amelyek szépséggel, csodálattal és félelemmel töltötték el; arról álmodott hogy az óceánok mélyén és a Miskatonicban úszkál, halak, kétéltűek és félig békaformájú emberek között; álmodott szörnyeteg lényekről, amelyek odalent alszanak, egy kísérteties sziklavárosban a tenger fenekén, hajmeresztő zenéről, akárha fuvolák kísérnék az emberitől messzi-messzi álló torkok hátborzongató üvöltését, és végül Luther Whateley nagypapáról, amint vádlón áll előtte, és mennydörög dühében, amiért ő ki merte nyitni Sarey bezárt szobáját.

Össze volt zavarodva, ám egy vállrándítással elintézte zavarát, majd bement Dunwichba, hogy beszerezze azt, amiről előző nap siettében megfeledkezett. Ragyogó napsütéses reggel volt; bíbicek és rigók zajongtak, harmat gyöngye szikráztatta ezernyi drágakőként a napfényt a leveleken és fűszálakon, a városba vezető út mentén. Menet közben megjavult a hangulata; boldogan fütyörészett, miközben azon elmélkedett, hogy minél hamarabb elvégzi kötelezettségeit, amely után elmenekülhet a beltenyésztett népségnek ebből a sivár, elfelejtett zugolyából.

Dunwich főutcája azonban semmivel sem nyújtott vigasztalóbb látványt a nap fényében, mint az előző este homályában. A Miskatonic és a Kerek domb csaknem merőleges oldala között megbújó városka, a sötét, komor település mintha nem jött volna át a huszadik századba, mintha az idő kereke csikorogva megállt volna a századfordulón. Abner vidám füttye megbicsaklott és elhalt; szemét elfordította a düledező házakról; igyekezett nem nézni a furcsán kifejezéstelen arcú járókelőkre, és ment egyenesen a régi templomban levő bolthoz, amelyről tudta, hogy ugyanolyan rendetlen és elhanyagolt lesz, akár a város.

Nyúzott arcú boltos figyelte, ahogy közeledik a polcsorok között, ismerős vonásokat keresve a jövevény arcán.

Abner odasietett, és szalonnát, kávét, tojást, tejet kért.

A boltos rámeredt. Nem mozdult. – Maga Whateley – mondta végül. – Nem várom el, hogy megismerjen. Tobias bátya vagyok. Maga mék?

– Abner vagyok, Luther unokája – felelt kelletlenül.

Tobias arca megfagyott. – Libby fija, Libbijé, aki Jeremiah kuzinho’ ment. Csak ne má, hogy visszagyüttek, vissza Lutherhez? Csak nem kezdik előrű?

– Nincs senki más, csak én – felelte kurtán Abner. – Miről beszél?

– Ha nem tuggya, nem tüllem fogja megtunni.

Többet nem szólt. Összekészítette, amire Abnernek szüksége volt, mogorván elvette a pénzt és alig titkolt ellenségességgel figyelte, amint vevője elhagyta a boltot.

Abner kellemetlenül érezte magát. A reggel ragyogása elhomályosodott benne, noha a nap ugyanazon a felhőtlen égen sütött. Sietve otthagyta a boltot meg a főutcát, és gyors lépésekkel igyekezett az imént elhagyott ház felé.

Még idegesebb lett, amikor látta, hogy a ház előtt vén igáslótól vont ősrégi kocsi áll. A kocsi mellett egy fiú ácsorgott, a kocsiban pedig egy öreg, fehér szakállas férfi ült, aki, mikor észrevette a közeledőt, intett a fiúnak, és a segítségével nehézkesen lekászálódott a földre, úgy várta Abnert.

– A dédpapa beszélni akar magával – mondta a fiú mosolytalan arccal, mikor Abner odaért hozzájuk.

– Abner – szólt reszketegen az agg, és Abner akkor figyelt csak föl rá, mennyire öreg.

– Ez itt Zebulon Whateley dédpapa – mutatta be a fiú.

Luther Whateley testvére, nemzedékének egyetlen élő tagja! – Fáradjon be, uram! – mondta Abner, karját nyújtva az öregembernek.

Zebulon Whateley elfogadta.

Lassan odacsoszogtak a verandához, ahol az öreg megállt a lépcső lábánál, bozontos, fehér szemöldöke alól kinézett sötét szemével Abnerre, majd szelíden megcsóválta a fejét.

– Mámmost asszem, jobb ha hozó egy széket, hogy letelepedhessek.

– Hozz egy széket a konyhából, fiam – mondta Abner.

A fiú fölsietett a lépcsőn a házba. Sietve hozott egy széket az öregembernek, segített neki leülni és odaállt mellé, amíg Zebulon Whateley kifújta magát.

Az öreg Abner felé fordult, megtekintette, végignézte minden egyes részletét a ruhájának, amely az övével ellentétben nem otthon készült.

– Minek gyüttél, Abner? – kérdezte valamivel erősebb hangon.

Abner elmagyarázta, olyan egyszerűen és egyenesen, ahogy tudta.

Zebulon Whateley megcsóválta a fejét. – Nem tucc többet, mint a többiek, némelliknél még kevesebbet is – mondta. – Hogy Luthernek mi vót a céjja, azt csak az Isten tuggya. Most, hogy Luther elment, neked kék megtenned. Annyit mondhatok, Abner, Istenemre, nem tom, Luther mér zárkózott el maga is, mikor bezárta Sareyt, miháncs meggyütt Innsmouthból – de annyit mondhatok, valami borzalmas vót, borzalmas – és a dógok, amik történtek, azok is borzalmasok vótak. Senki sem vádolhatja Luthert, sem szegény Sareyt – de azért csak légy óvatos, légy óvatos, Abner.

– Követem a nagyapám végakaratát – rnondta Abner.

Az öregember bólintott. De a szeme gondterhelt volt, világosan látszott rajta, hogy nemigen hisz Abnernek.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok, Zebulon bácsi? – kérdezte Abner.

– Híre járta, hogy meggyütté’. Kötelességem vót, hogy beszéjjek véled. A Whateley-k el vannak átkozva. Most mán odale vannak a fődbe, akik az ördöggel trafikáltak, és akik szörnyeteg dógokat fütyöltek le a levegőbül, és akik olyanokkal közösködtek, amik nem vótak se hal, se ember, de a vízbe laktak, és kiúsztak, egész odaki a tengerre, és azok is, akik csak megvótak magoknak, amíg meg nem kompolyodtak, és ami akkoriba történt az őrhegyen Lavinny Wilburjével, és azzal a másikkal az Őrkőnél – Istenem, reszketek, ha csak rágondulok?

– De dédpapa, ne izgassa föl magát! – korholta a gyermek.

– Nem fogom, nem fogom – ígérte reszketeg hangon az öregember. – Mostanra mán mindennek vége. Elfelejtették – engemet kivéve, meg azokat, akik levették a jelzést – a jelzést, amék Dunwich felé mutatott, mer illen helyrül még tunni is borzasztó... – Megcsóválta a fejét, elhallgatott.

– Zebulon bácsi – mondta Abner. – Én sohasem láttam Sarey nénét.

– Nem, nem, fiarn – akkor mán be vót zárva. Asszem mán születésed előtt is.

– Miért?

– Aztat csak Luther tudta – meg Isten. Most Luther elment, Isten meg nem látszik tudni rulla, hogy Dunwich még itt van.

– Mit csinált Sarey néne Innsmouthban?

– Rokonokat vizitált.

– Azok is Whateley-k?

– Nem Whateley-k. Marshok. Az öreg Obed Marsh vót a tata nagybátyja. Ő meg a felesége, akit kalmárkodás közbe tanált – Ponapén, ha tudod, mi az.

– Tudom.

– Télleg? Nem gondútam. Aszongyák, Sarey megvizitelte a Marsh rokonságot – Obed fiját, vagy unokáját – sose tuttam, méket. Nem hallottam rulla. Nem érdekűt. Elvarázsolták a jányt. Aszongyák, ki vót cseréve, mikó visszagyütt. Léha vót. Nyughatatlan. Összehorgót az apjával. Osztán nem sokkal később Luther bezárta abba a szobába, és ott is maratt haláláig.

– Mennyi idő után?

– Három-négy hónappal. Luther sose monta, mér. Senki se látta többet, csak mikor mán a koporsóba feküdt. Két, tán három éve. Osztán egy évre rá, hogy visszagyütt Innsmouthbul, nagy kalamajka vót ebbe a házba – verekedés, sikoltozás, ordibálás –, majdnem az egész Dunwich hallotta, de senki se gyött ide megnézni, hogy mi az, oszt másnap Luther aszonta, hogy Sareyt megbűvűték. Lehet. De lehet, hogy más vót.

– Mi más, Zebulon bácsi?

– Ördög dolga – vágta rá azonnal az öregember. – De el is feledtem, hogy te tanult ember vónál. A Whateley-k közt sose vót valami sok a művelt ember. Lavinny a’ vót, olvasta azokat a borzalmas könyveket, amékek nem tettek jót neki. Meg Sarey is olvasgatott. Aszongyák, keveset tanulni annyi, mint a semmi – ha az ember keveset tanul, nehezebben él meg, mintha semmit se tanulna.

Abner mosolygott.

– Ne nevessé’, fiam!

– Nem nevetek, Zebulon bácsi. Egyetértek veled.

– Akkor, ha szembekerűsz véle, tuggyad, mit tegyél! Ne ájj meg gondolkodni, csak intézd el!

– Mit?

– Bár tunnám, Abner! Nem tom. isten tuggya. Luther tudta. Luther halott. Asszem, Sarey is tudta. Ő is halott. Most mán senki se tudhatja, miféle borzalom az. Ha imádságos ember lennék, imádkoznék, ne tudd meg – de ha mégis, nehogy elkezgyed találgatni a műveltségeddel, csak csináld, amit tenni kő! A nagyapád hagyott följegyzéseket – keresd meg! Abbul megtudhatod, mifélék vótak a Marshok – nem ollanok, mint mink – valami szörnyű történt velök – és lehet, hogy kinyúltak, megérintették Sareyt...

Valami állt az öregember és Abner Whateley között – valami megnevezetlen, talán ismeretlen; de olyasmi volt, ami megborzongatta Abnert, hiába akarta tudatosan elbagatellizálni a dolgot.

– Elolvasom, amit elolvashatok, Zebulon bácsi – ígérte.

Az öregember biccentett és intett a fiúnak, jelezve, hogy föl akar állni, és vissza akar menni a homokfutóhoz. Zebulon Whateley búcsúra emelte a kezét, a legényke odacsapott az ostorral a ló farára, és a cséza elindult.

Abner csak állt ott egy pillanatig, a távolodó járművet bámulva. Zavart és ingerült volt – zavarba ejtette a célzás a Zebulon Whateley szavai mögött lappangó félelmetesre, és fölingerelte, hogy nagyapja minden ünnepélyes felszólítása mellett is ilyen kevés tennivalót hagyott rá. De ezt nyilván azért tette, hogy semmiféle kellemetlenség ne várja Abnert, amikor végre megérkezik az öreg házba. Ezt másképpen nem lehetett magyarázni.

Mégsem volt teljesen meggyőzve. Miféle borzalom lehet az, amiről semmit sem kell tudnia, csak ha muszáj? Vagy Luther Whateley elrejtette a rejtély kulcsát valahol a házban? Kételkedett benne. Nem a nagyapjára vallott, hogy tekervényes utat keressen, amikor mindig nyers és egyenes volt.

A vásárolt élelmiszert bevitte a házba, elrakta, és leült, hogy cselekvési tervet készítsen. Az első, hogy átkutatja a malmot, és eldönti, van-e valamilyen masina, amit meg lehetne menteni. Ezután keresni kell valakit, aki vállalja, hogy elbontja a malmot és a fölötte levő szobát. Ezután el kell rendeznie a ház és a hozzá tartozó birtok dolgát, bár ezt csüggesztően hiábavalónak érezte: aligha fog találni bárkit is, aki hajlandó lenne Massachusettsnek egy olyan isten háta mögötti zugába költözni, mint Dunwich.

Azonnal munkához látott.

Ám a malom átkutatása során kiderült, hogy a gépezeteket – kivéve azokat, amelyek a lapátkereket hajtották – leszerelték és feltételezhetően eladták. Talán ennek az üzletnek a haszna is benne volt abban az örökségben, amelyet Luther Whateley hagyott hátra az unokájának az arkhami bankban. Abner ily módon megtakarította a gépek leszerelésének fáradságát, mielőtt megkezdenék a bontást. Az öreg malom pora majdnem megfojtotta: vagy három centi vastagon borított mindent, nagy felhőkben gomolygott, miközben Abner keresztüllépkedett az üres, pókhálós helyiségeken. A por eltompította a lépéseit, és örült, amikor kijöhetett, hogy megkerülje a malmot, és egy pillantást vessen a lapátkerékre.

Bizonytalanul egyensúlyozott végig a keréktartó keret deszka szegélyén, hátha megroskad, ő pedig leesik a vízbe; ám a szerkezet kitartott, a fa nem engedett, és Abner hamarosan elérte a kereket. Remek példánya volt a tizenkilencedik századközépi iparnak. Kár szétszedni, gondolta Abner. Talán el lehetne távolítani a kereket, és találni egy helyet, múzeumot, vagy egy olyan épületet, amilyet az amerikai építészeti örökség fennmaradásáért buzgólkodó gazdagok szoktak helyrehozni.

Már éppen elfordulóban volt a keréktől, amikor a szeme megakadt egy sor apró, nedves lábnyomon, amely a lapátokon át vezetett. Közelebb hajolt, megvizsgálta, de csak annyit láthatott, hogy a nyomok részben már fölszáradtak, nem állapíthatott meg többet, csak hogy valami apró állat, valószínűleg békaféle – kecskebéka vagy varangy – lába hagyhatta, amely, úgy látszik, a korai órákban, napfölkelte előtt mászott föl a kerékre. Abner pillantása követte a nyomokat és odaért a fönti szoba törött zsalugáteréhez.

Egy pillanatig állt és töprengett. Eszébe jutott a bezárt szobában, a faburkolat tövében megpillantott békaszerű lény Talán az szökött ki a törött üvegablakon? Vagy ami valószínűbb, egy fajtársa fölfedezte jelenlétét és bemászott hozzá. Enyhe szorongás mocorgott Abnerben, de ő ingerülten félresöpörte; hogy egy hozzá hasonlóan értelmes embert így felizgasson a nagyapja emlékéhez tapadó tudatlanság, babonás rejtelem légköre!

Mindazonáltal megkerülte a házat, és fölment a lépcsőn a bezárt szobáig. Amikor kinyitotta az ajtót félig-meddig azt várta, hogy komoly változást észlel odabent ahhoz képest, amire tegnap estéről emlékezett, de azonkívül, hogy a napfény akadálytalanul bejutott, más változást nem tapasztalt.

Odament az ablakhoz.

Nyomok voltak a párkányon. Egy sor kifelé vezetett, a másik befelé. A méretük különbözött. A kifelé vezető nyomok picik, alig centiméteresek voltak. A befelé vezetők kétszer akkorák. Abner közelebb hajolt és lenyűgözve bámulta őket.

Nem volt zoológus, de azért járatlan sem volt ebben a tudományban? Eddig még álmában sem látott az ablakpárkányon levő nyomokhoz foghatót. Az úszóhártya meglétét vagy látszatát leszámítva, tökéletes, miniatűr emberi tenyér – és talpnyomok voltak.

Noha alapos kutatást folytatott a teremtmény után, semmi jelét sem látta, végül némileg felindultan távozott a szobából, bezárva maga mögött az ajtót, máris bánva a hirtelen ötletet, amely idevezette, és amely miatt kitörte a benti világot a kintitől olyan sokáig elválasztó üveglapot.

 

III.

 

Nem igazán volt meglepve, amikor megtudta, hogy Dunwichben nem akad senki, aki vállalná a malom elbontását. Még olyan asztalosoknak, akiknek rég nem volt munkájuk, sem fűlt a foguk hozzá, mindenféle kifogásokat találtak, amelyekben Abner játszva fölismerte a hellyel kapcsolatos, közös babonás félelem álcázását. Kénytelen volt Aylesburybe hajtani, de noha ott nem ütközött nehézségbe találni három izmos fiatalembert, akik brigádban hajlandóak voltak szétszedni a malmot, Abner mégis kénytelen volt várni, míg előző munkájukat befejezik, és azzal az ígérettel tért vissza Dunwichbe, hogy „egy hét, tíz nap” múlva jönnek.

Ezt követően rögtön nekikezdett átvizsgálni mindazt, ami Luther Whateley után maradt a házban. Akadtak újságkötegek – főképpen az Arkhami Hírharsona és az Aylesbury Herold példányai – porosak, dohosak, kortól megsárgultak, ezeket félretette tüzelőnek. Maradtak könyvek is. Abner úgy döntött, ezeket egyenként nézi át, nehogy valami értékeset tegyen tönkre. Voltak még levelek is, amelyeket azonnal eltüzelt volna, ha az egyikben véletlenül meg nem pillantja a „Marsh” nevet.

„Luther, különös dolog történt Obed nagybátyánkkal. Nem is tudom, hogyan mondjam el neked. Nem tudom, hogyan tehetném hihetővé. Nem vagyok biztos benne, hogy a kezemben van-e minden tény, amely a témával kapcsolatos. Nem tudom másnak tekinteni, mint badarságnak, amellyel szándékosan el akarnak rejteni valami botrányosat, tudod, hogy a Marshok mindig túloztak és kimondott érzékük volt a csalárdsághoz. Álnok emberek, mindig is azok voltak.

De Alizah kuzintól azt hallottam, hogy Obed, amikor fiatal volt, és néhányan mások Innsmouthból kereskedelmi vitorlásaikkal elhajóztak a polinéziai szigetekre, ott valami különös népekkel találkoztak, akik „mélyben lakóknak” nevezték magukat, és egyaránt képesek voltak a föld színén és a víz alatt élni. Más szóval kétéltűek lehettek. El tudod ezt hinni? Mert én nemigen. De a legfurcsább, hogy Obed és még néhányan, ebből a népből vettek feleséget, majd hazahozták őket, hogy velük éljenek.

Ez a legenda. Következzenek a tények. Azóta a Marsh család félelmesen fölvirágoztatta kereskedelmét. Mrs. Marsh sohasem mozdul ki a házból, leszámítva amikor bizonyos zártkörű ügyek a Dagon Rend épületébe szólítják. „Dagon”, állítólag tengeri isten. Én semmit sem tudok ezekről a pogány vallásokról, de nem is akarok tudni. A Marsh gyerekeknek nagyon sajátos a külsejük. Nem túlzok Luther, amikor azt mondom, olyan széles a szájuk, olyan áll nélküli az arcuk, és akkora nagy, meredt szemük van, hogy néha az az érzésem, sokkal inkább békákat látok, mint embereket. De legalább, amennyire meg tudom állapítani, nincs kopoltyújuk. Azt mondják, a „mélyben lakóknak” van, és ők Dagont tartják uruknak, vagy valamely más tengeri istenséget, akinek a nevét nem tudom kiejteni, még kevésbé megjegyezni. Nem érdekes. Ez is csak olyan fecsegés, amit a Marshok találtak ki saját céljaik érdekében, de istenemre, Luther, abból ítélve, hogy Marsh kapitány hajóiban – a Columbia brigantinban, a Szumátra királynője bárkában, a Hetty briggben meg a többiben – se vihar, se más nem tesz kárt a legcsekélyebb mértékben sem, miközben lebonyolítják a kelet-indiai kereskedelmet még az is lehetséges, hogy magával Neptunnal kötöttek üzletet!

Aztán előfordulnak fura dolgok a parton is, ahol a Marshok élnek. Éjszakai úszások. Kiúsznak az Ördögzátonyig, amelyik, mint tudod, másfél mérföldnyire van innen az innsmouthi kikötőtől. Az emberek kerülik Marshékat, kivéve Martinékat és még néhány más családot, amelyek szintén érintve vannak a kelet-indiai kereskedelemben. Most, hogy Obed eltávozott – és feltételezem Mrs. Marsh is, mivel nem látható többé –, az öreg Obed kapitány gyermekei és unokái követik különös útjait.”

A levél ezután az árakról való közönséges értekezéssé laposodott – nevetségesen alacsony számok voltak fél századdal későbbi szemmel nézve; Luther Whateley bizonnyal fiatal, nőtlen férfi lehetett, amikor ezt a levelet megírta neki Ariah, egy olyan unokatestvér, akiről Abner sohasem hallott. Amit a Marshokról mondott, az nem volt semmi – vagy talán minden, ha Abnernek kezében lett volna a kirakós játék kulcsa, ám ő, mint egyre növekvő ingerültséggel tapasztalta, csupán néhány összefüggéstelen részt birtokolt.

De ha Luther Whateley elhitte volna ezt a badarságot, megengedte volna sok évvel később a lányának, hogy meglátogassa a Marsh rokonságot? Abner kételkedett benne.

Átfutott más leveleket, számlákat, elismervényeket, közönséges beszámolókat bostoni, newburyporti, kingsporti kirándulásokról, levelezőlapokat is, majd végül a kezébe került Ariah bácsi újabb levele, amely a keltezés szerint csaknem az után íródott, amelyet Abner már olvasott. A kettőt tíz nap választotta el egymástól, így Luthernek volt ideje, hogy válaszoljon.

Mohón nyitotta szét a levelet.

Az első lapon bizonyos lényegtelen családi ügyekről volt szó, egy másik rokon házasságáról, aki nyilvánvalóan Ariah húgát vette el; a második oldal a kelet-indiai kereskedelem jövőjéről elmélkedett, egy bekezdés Whitman új könyvéről szólt – csakis Waltról lehetett szó; de a harmadik láthatóan arra volt válasz, amit Whateley nagypapa írhatott a család Marsh ágával kapcsolatban.

„Nos Luther, talán igazad van abban, hogy a faji előítéletek játszanak szerepet a Marshékkal kapcsolatos ellenszenvben. Tudom, hogy az emberek miként éreznek más fajtákkal szemben. Elég sajnálatos, de az oktatás hiánya sok teret hagy az efféle előítéleteknek. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy mindent ennek a rovására kell írni. Nem tudom, miféle fajtával találkoztak a Marshok, amely olyan különös külsőt kölcsönzött a családnak Obed után. A kelet-indiai népek – amelyeket láttam és emlékszem rájuk a kereskedelem korai napjaiból – olyan vonásokkal bírnak, mint mi magunk, csak a bőrük színe más – rézszínnek nevezhetnénk. Egyszer láttam egy hasonló külsejű bennszülöttet, de ő nyilvánvalóan nem volt tipikus arrafelé, mert minden munkás elkerülte a kikötőben, ahol láttam. Már elfelejtettem, hol volt, de azt hiszem Ponapén.

Azt el kell ismerni, hogy a Marshok nagyon maguknak valók – azokkal a családokkal együtt, amelyek ugyanazon felhő alatt húzódnak meg, és többé-kevésbé ők igazgatják a várost. Az talán jellemző, de lehet véletlen is, hogy egy városi tanácsnok, aki ellenük beszélt, nem sokkal később vízbe fulladt. Én vagyok az első, aki elismeri, hogy ennél meglepőbb egybeesések is gyakran fordulnak elő, de biztos lehetsz benne, hogy legtöbbször azok az emberek esnek áldozatul, akik nem szeretik Marshékat.

Tudom, elemző elméd hideg az efféle beszédekhez; nem is mondok többet.”

És nem is írt többet. Abner hiába kutatta át a levélkötegeket. Ariah ettől kezdve csak a legközönségesebb családi ügyekkel foglalkozott. Luther Whateley nyilvánvalóan kifejezésre juttatta a pletykák iránti ellenszenvét; már fiatalemberként is igen fegyelmezett lehetett. Abner csupán egyetlen utalást talált holmi innsmouthi rejtéllyel kapcsolatban – egy újságkivágást, amely nagyon homályosan volt megírva, azt sejtetve, hogy a kiküldött riporter nem igazán tudta, miről van szó. Az 1928-as szövetségi akcióval foglalkozott Innsmouth környékén, amikor megpróbálták lerombolni az Ördögzátonyt, a vízpart egy tekintélyes részét felrobbantották, és tömegével tartóztatták le a Marshokat, a Martinokat és más családok tagjait. De ez az esemény évtizedekkel később következett be Ariah leveleinél.

Abner a Marshokkal foglalkozó leveleket a zsebébe tette, a többit pedig elégette, az egészet kivitte a folyópartra és tüzet rakott belőle. Ott állt, figyelte a lángokat, nehogy a szél szikrákat hordjon a környező fűre, amely az évszak ellenére száraz volt. Örült a füstszagnak, mivel dögbűz lebegett a parton; egy hal maradványaiból származott, amelyet valami ragadozó zsákmányolt, Abner szerint vidra lehetett.

Ahogy állt a tűz mellett, szeme végigfutott a vén Whateley-házon, és lehangoltan megállapította, hogy valóban nagyon ideje lebontani a malmot, mert Sarey néne börtönéből, ahol ő törte be az üveget, több ablakszem a kerettel együtt kihullott. Az ablaküveg cserepei szétszóródtak a lapátkeréken.

Mire a tűz kellően leégett ahhoz, hogy otthagyhassa a nap is a vége felé járt. Elköltötte szerény vacsoráját és mivel aznapra már eleget olvasott, úgy döntött nem keresi meg azokat a „följegyzéseket”, amelyekről Zebulon bácsi beszélt. Kiment, hogy a verandáról élvezze az alkonyt és az estét, és megint hallotta a békák és kecskefejők harsogó kórusát.

Korán lefeküdt, mert szokatlanul fáradt volt.

Mindazonáltal nem tudott elaludni. Egyrészt meleg volt a nyári éjszaka; alig mozdult a levegő. Másrészt még a békák kuruttyolásán és az ördögi makacssággal kiáltozó kecskefejők hangjain át is hallhatta a ház neszeit, azt a recsegést-nyögést, amellyel egy főleg fából épült ház szokta eltenni magát éjszakára; valami különös csoszogó vagy súrlódó félig vánszorgást, félig szökdécselést – Abner a patkányoknak tulajdonította, amelyek bizonnyal hemzsegnek a malomban –, és csakugyan, tompa zajok voltak, és mintha bizonyos távolságból jöttek volna. Egyszer fa reccsent és üveg csörrent, Abner feltételezése szerint valószínűleg a malomkerék fölötti szobában. A ház gyakorlatilag darabokra hullott körülötte; mintha Abner lett volna a katalizátor, amely felgyorsítja a vén alkotmány megsemmisülését.

Ez az ötlet mulattatta, mivel arra kellett gondolnia, hogy akarva-akaratlanul nagyapjának ünnepélyes felszólítását hajtja végre. Ettől földerülve elaludt.

Kora reggel ébredt a telefon csöngésére, amelyet előrelátóan beköttetett dunwichi tartózkodása idejére. Már levette a kagylót a falra szerelt ódon készülékről, amikor rájött, hogy csoportos vonalról van szó, nem is őt keresték. A fülébe hasító női hang azonban olyan sikoltó kitartással beszélt, hogy Abner egyszerűen hozzáfagyott a telefonhoz.

– Mondom magának, Mis’ Corey, hallottam egyetmást múlt éccaka – mán megint beszélt a főd, éjféltájt osztán hallottam azt a sikítást – sosem gondútam vón, hogy egy tehen így képes vernyákűni – akár a nyúl, csak mélyebben. Ez a Lutey Sawyer tehene vót – máma reggel tanáták meg – több mint felit megették az állatok...

– Mis’ Bishop, csak nem feltételezi... hogy megen visszagyütt?

– Nem tom. Isten ne aggya, hogy így legyen. De ugyanaz, mint mútkorába.

– Csak egy tehent kapott el?

– Igen, csak egyet. Többet nem hallottam. De hát a mútkor is így kezdődött, Mis’ Corey.

Abner csöndesen a helyére akasztotta a kagylót. Komoran elmosolyodott a dunwichi bennszülöttek eszelős babonaságának eme bizonyítéka hallatán. Sohasem mérte föl igazán a tudatlanság és babonaság mélységét, amelyben az ilyen Dunwichhoz hasonló isten háta mögötti helyek lakói élnek, pedig hite szerint ez még csupán egy enyhe példa lehetett.

Ám kevés ideje volt arra, hogy eltűnődjön a dolgon, mivel be kellett mennie a városba friss tejért. Egyfajta megkönnyebbüléssel lépett ki a reggeli napfénybe és a felhők közé, mert addig is megszabadulhatott a háztól.

Tobias Whateley szokatlanul rosszkedvű és hallgatag volt, amikor Abner belépett. Abner nemcsak neheztelést érzett a viselkedésén, de szinte tapintható volt a félelem. Meg volt döbbenve. Tobias csupán egytagú motyogásokkal válaszolt. Abner elhatározta, hogy beszédbe elegyedik vele, és mesélni kezdte mit hallott a telefon csoportos vonalán.

– Tudom – felelte Tobias kurtán, Abner először látott az arcán leplezetlen rettegést.

Döbbenten elhallgatott. Tobias pillantásában a félelem küzdött az ellenségességgel. Tisztán lehetett látni, még mielőtt lesüthette volna a szemét, hogy átvegye Abnertől a pénzt.

– Találkozott Zebulonnal? – kérdezte halkan.

– A háznál várt – felelte Abner.

– Beszélt vele?

– Beszélgettünk.

Tobias mintha azt várta volna, hogy a rokonok bizonyos dolgokat tisztáztak egymással; viselkedéséből ítélve zavarban volt az események alakulásától, mintegy sejtetve, hogy vagy Zebulon nem azt mondta el, amit Tobias várt tőle, vagy Abner nem követte mindenben dédnagyapja utasításait. Abner kezdett teljesen megzavarodni; a telefonáló bennszülöttek babonás fecsegése, Zebulon bácsi különös célzásai után Tobias kuzin viselkedése mélységes értetlenséggel töltötte el. Tobias semmivel sem volt hajlandó őszintébben beszélni, mint Zebulon, duzzogva megtartotta magának a szavakat – mindketten úgy tettek, mintha Abnernek magától kellene mindent tudnia.

Döbbenten hagyta el a boltot és visszament a Whateley-házhoz, elhatározva, hogy amennyire lehetséges, sietteti ügyeit, hogy mielőbb elhagyhassa ezt az isten háta mögötti városkát, fura, babonás népével egyetemben, akiknek nagy része a rokona volt.

Ennek érdekében folytatta munkáját, és nekilátott a nagyapai holmik rendezgetésének, rögtön amint elköltötte a reggelijét, ami igen szűkösre sikeredett, mert a kellemetlen látogatás a boltban elvette korábbi egészséges étvágyát.

Csak késő délután találta meg a följegyzést, amelyet keresett – egy öreg főkönyvet, amelybe maga Luther Whateley rótt néhány bekezdést, a tulajdon görcsös írásával.

 

IV.

 

A könnyű vacsora után meggyújtotta a lámpát, leült a konyhaasztalhoz, és fellapozta Luther Whateley főkönyvét. Ahogy szétnyitotta, látta, hogy az első lapokat kitépték, de amint megvizsgálta a fűzésen maradt papírfoszlányokat, arra a következtetésre jutott, hogy azokon a lapokon csak számlák voltak, mintha a nagyapja egy ócska, be nem telt számlakönyvet fogott volna be, eltávolítva belőle a prózaibb célra használt oldalakat.

A bejegyzések kezdettől rejtélyesek voltak. Keltezés nem volt, csupán a hét napjait tüntették fel.

„Ezen a hétfőn válaszolt Ariah a kérdésemre. S.-t többször látták Ralsa Marshsal, Obed dédunokájával. Együtt úsztak éjszaka.”

Ez volt az első nyilvánvaló utalás Sarey néne innsmouthi látogatására, amellyel kapcsolatban a nagypapa kikérdezte Ariah-t. Valami arra ösztönözte Luthert, hogy ilyeneket kérdezzen. Amennyire Abner ismerte nagyapja jellemét, abból arra következtetett, hogy a kutatás akkor kezdődött, mikor Sarey visszatért Dunwichbe.

De miért?

A következő bejegyzést beragasztották, láthatóan géppel írt levél volt, amelyet Luther Whateley kapott.

„Ralsa Marsh valószínűleg a család legvisszataszítóbb tagja. Küllemét tekintve szinte degenerált. Tudom, azt mondtad, hogy a lányaid közül Libby a legcsinosabb; de még így sem tudjuk elképzelni, hogy Sarey miként állhatott le egy olyan undorító alakkal, mint Ralsa, akiben kiteljesedik minden jellemző, amelyet a Marsh család produkált, miután Obed azt a különös házasságot kötötte a polinéz nővel (a Marshok tagadják, hogy Obed felesége polinéziai lett volna, de természetesen akkortájt oda járt kereskedni, és én nem hiszek a térképeken nem szereplő sziget történetében).

Amennyire megbizonyosodhattam róla – végül is több mint két hónapja – illetve inkább négy –, amíg Sarey vissza nem tért Dunwichba, állandóan együtt voltak. Meglep, hogy Ariah nem értesített. Egyikünk sem akadályozhatta meg Sarey-t, hogy ne találkozzék Ralsával, végül is unokatestvérek, ő pedig Marshékhoz ment látogatóba, nem hozzánk.”

Abner véleménye szerint ezt a levelet egy asszony írta, ugyancsak rokon, aki bizonyos mértékig neheztelt Lutherre, mivel nem hozzájuk küldte Sareyt. Luther nyilvánvalóan Ralsával kapcsolatban faggatta ki.

„Szombat. Ariah továbbra is állítja, hogy a mélyben lakók egy vallási csoport, egy szekta. Félemberek. Azt mondta, a tengerben élnek és Dagont imádják. Meg egy másik, Chtulhu nevű istent. Kopoltyús emberek. Sokkal inkább a békákra és varangyokra emlékeztetnek, mint a halakra, bár a szemük halszerű. Azt állítja, Obed néhai felesége közülük való. Állítólag Obed gyermekei valamennyien viselik a jegyeiket. Kopoltyús Marshok? Másképpen hogyan úszhatnak ki másfél mérföldet az Ördögzátonyig és vissza? A Marshok keveset esznek, hosszú ideig bírják étel és ital nélkül, gyorsan növekszenek vagy zsugorodnak.” (Luther ehhez négy megvető felkiáltójelet biggyesztett hozzá.)

„Zadok Allen esküszik, hogy látta Sareyt, amint kiúszott az Ördögzátonyhoz. A Marshok vitték el odáig. Valamennyien meztelenek voltak. Esküszik, hogy a Marshoknak kemény, rücskös bőrük van. Némelyik pikkelyes, mint a halaknak! Esküszik, hogy látta őket halakat űzni és enni! Úgy tépték szét őket mint az állatok.”

Most ismét levélrészlet következett, amely kétségtelenül Whateley nagypapa valamelyik levelére válaszolt.

„Azt kérded, ki a felelős a Marshokkal kapcsolatos nevetséges mesékért. Nos Luther, lehetetlen megnevezni egy vagy akár tucat embert több nemzedéken át. Azzal egyetértek, hogy az öreg Zadok Allen túl sokat fecseg és iszik, az is lehet, hogy tódít. De ő csak egy. Tény, hogy ez a legendárium – vagy badarság, ahogy te nevezed – egyik nemzedékről a másikra hagyományozódik. Három generáció óta. Elég egy pillantást vetni Obed kapitány némely leszármazottjára, hogy megértsd, hogyan keletkezett. Voltak Marshok, akikre azt mondták, olyan borzalmasak, hogy rájuk se lehet nézni. Öregasszonyok meséi? Hát Dr. Rowley Marsh egyszer túl beteg volt, hogy kimenjen a Marsh-család egyik asszonyához, így Dr. Gilmant hívták ki, és ő mindig azt mondta, hogy amit a világra segített, az nem egészen ember volt. Ezt a bizonyos Marsht soha senki sem látta, noha később egyesek azt állították, hogy láttak két lábon járni lényeket, akik nem voltak emberek.

Kurta, de sokatmondó kétszavas bejegyzés következett: „Megbüntettem Sarey-t.”

Ez jelezhette azt az időpontot, amikor megkezdődött Sarey Whateley börtönbüntetése a malom fölötti szobában. A bejegyzés után egy darabig nem esik szó Luther naplójában a lányról. Ehelyett mindenféle keltezetlen bejegyzések következtek, a tinták különböző színéből ítélve különböző időpontokban írták őket, noha összefüggtek egymással.

„Sok béka. Valósággal megszállják a malmot. Mintha a Miskatonic mocsárrá változott volna. Nehéz elaludni. A kecskefejők is hangosabbak, vagy csak képzelem?... Harminchét békát számoltam meg a verandán ma este.”

Több ilyen jellegű bejegyzés követte egymást. Abner mindet elolvasta, de nem értette, mire akar kilyukadni az öregember. Luther Whateley ezután a békákról, ködről, halakról és a Miskatonicban való mozgásukról írt naplót – hogy mikor ugrottak ki a vízből meg ilyesmi. Ez lényegtelen adatnak tűnt semmi kapcsolatban nem lehetett Sarey dolgával.

Újabb szünet következett a feljegyzésekben, azután egyetlen, aláhúzott mondat:

ARIAH-NAK IGAZA VOLT!

De miben volt igaza? – tűnődött Abner. És honnan tudta meg Luther Whateley, hogy igaza volt? Semmi nyoma nem maradt annak, hogy Ariah és Luther tovább folytatták volna levelezésüket, vagy hogy Ariah írni akart volna a nehéz természetű Luthernek, anélkül, hogy erre maga Luther szólította volna fel.

Most egy olyan rész következett a naplóban, amelybe újságkivágásokat ragasztottak. Nem függtek össze, de Abner annyit meg tudott állapítani, hogy valamivel több mint egy év telt el Luther legutolsó följegyzései óta, amit roppant meglepőnek talált. Illetve a szünet közelebb állt a két évhez.

„R. ismét kint van.”

Ha Luther és Sarey voltak a ház egyedüli lakói, akkor ki az az „R” – Talán Ralsa Marsh jött látogatóba? Abner ebben kételkedett, mivel semmi sem utalt arra, hogy Ralsa bárminemű vonzalmat táplált volna távoli unokatestvére iránt, különben már korábban idejött volna.

A következő bejegyzés mintha sehová sem tartozott volna.

„Két teknős, egy kutya, egy mormota maradványai. Bishop – két tehén, a legelő Miskatonic felőli végében.”

Kicsivel később a következő adatokat vezette be Luther.

„Egy hónap alatt összesen lo lábasjószág, 6 birka. Ocsmány változások; méret étel m.-ségével arányos. Z. ideát. Aggódik pletykák miatt.”

Z. lehet Zebulon – Abner szerint igen. Zebulon alighanem hiábavalóan járt itt, mert Abnernek csupán tétova célzásokat tett a házban uralkodó állapotokra, abból az időből, amikor Sarey néne a szobába zárva élt. Zebulon a beszélgetés tanúsága szerint kevesebbet tudott Abnernél is, miután ő elolvasta a nagyapja jegyzeteit. Viszont tudott a jegyzetekről; így hát Luther biztosan elmondta neki, hogy lejegyzett bizonyos tényeket.

Ám e jegyzetek inkább vázlatnak tűntek valamihez, amit később kellett volna kidolgozni; roppant rejtélyesnek tűntek, ha csak valaki nem rendelkezett azzal a tudással, mint Luther Whateley. Ám a későbbi bejegyzésekből egyre nyilvánvalóbb riadtság volt kiolvasható.

„Ada Wilkerson elment. Dulakodás nyomai. Erős ellenszenv Dunwichban. John Sawyer az öklét rázta felém az utca biztos túloldaláról, ahol nem érhettem el.”

„Hétfő. Ez alkalommal Howard Willie. Egy cipőt találtak, még a láb is benne volt!”

Végükhöz közeledtek a feljegyzések. Sajnos néhány oldalt kitéptek – némelyiket heves indulattal – és nem maradt nyoma, miért bántak ilyen indulatosan Whateley nagypapa beszámolójával. Akárki tehette, maga Luther is; lehet, gondolta Abner, hogy úgy érezte, túl sokat beszélt, és el akart pusztítani mindent, amelyből a későbbi olvasó megfejthetné miért volt bezárva haláláig Sarey néne. Bizonyára ez történt.

A következő bejegyzés ismét a rejtélyes „R”-rel foglalkozott.

„R. végre visszajött.”

Azután: „Beszögeztem Sarah szobájának ablakain a zsalugátereket.”

Végül: „Ha egyszer veszít a súlyából, akkor óvatos diétán és ellenőrizhető méretben kell tartani.”

Valamilyen módon ez volt a legtitokzatosabb bejegyzés. Ez az „ő” vajon szintén „R.” – Ha így van, akkor miért kell gondosan diétáztatni, és hogy értette Luther az ellenőrizhető méretet? Abner ezekre a kérdésekre nem talált választ, sem az eddig tanulmányozott anyagban, sem ebben a naplóban – vagy napló formában írott, töredékes beszámolóban –, sem a korábban átolvasott levelekben.

Félrelökte a füzetet, ellenállt a kísértésnek, hogy elégesse. Izgatott volt, főképpen azért, mert volt egy olyan kínos sejtése, hogy minél hamarabb meg kellene fejtenie az öreg házban bebalzsamozott titkot.

Későre járt; már egy ideje leszállt a sötétség, az örökké zajongó békák és kecskefejők hangja egyszerre erősödött fel az épület körül. Abner egy időre elszakította gondolatait az összefüggéstelennek tűnő feljegyzésektől, és előhívta emlékezetéből a családi babonákat. Ugyanazok voltak, amelyekben az egész vidék hitt: hogy a békák, a kecskefejők, a baglyok kiáltása halált jelent; ettől a gondolat átugrott a kétéltű kapcsolatra, Abner szeme előtt a békák átalakultak az innsmouthi Marsh-klán képviselőivé, ahogyan azokban a levelekben írják le őket, amelyeket Luther sok éve félretett.

Ez a gondolat különös módon meghökkentette. Csakugyan feltűnő, milyen makacsul vartyognak és brekegnek errefelé a békák és a varangyok. De hát a békafélék mindig is nagy számban éltek Dunwich környékén, és Abner nem tudhatta, hogy érkezése előtt milyen régen kezdtek hangoskodni a vén Whateley-ház körül. Elvetette a gondolatot, hogy ez bármilyen kapcsolatban állna az ő érkezésével; sokkal valószínűbb, hogy a Miskatonic közelsége és a túlparti morotva Dunwich határában indokolja ilyen nagyszámú béka jelenlétét.

Felindulása lelohadt, és már nem idegeskedett a békák miatt. Fáradt volt. Fölállt, Luther Whateley jegyzeteit az egyik csomagjába tette azzal a szándékkal, hogy magával viszi, és addig találgat, amíg képes nem lesz valami értelmet kihámozni belőle. Valahol kell lennie valamilyen kulcsnak. Ha szörnyű események történtek a környéken, akkor Luther Whateley gyér följegyzésein túl is kellett maradnia nyomának. Semmi haszna Dunwich lakóit faggatni; tudta, hogy tartani fogják a szájukat egy hozzá hasonló „kutyakergette” előtt még akkor is, ha többüknek rokona.

Ekkor eszébe jutottak az újságok, amelyek még mindig félre voltak téve későbbi elégetés céljára. Fáradtsága ellenére átfutotta az Aylesbury Herold kötegeit, amelyekben időről-időre előfordultak dunwichi hírek is.

Egy órányi kapkodó kutatás után három homályos cikket talált, egyiket sem a szokásos dunwichi rovatban, amelyek megerősítették Luther Whateley pénztárkönyvének följegyzéseit. Az első címe az volt: Vadállatok szarvasmarhákat pusztítottak el Dunwich környékén.

„Számos szarvasmarhát és birkát mészárolt le a Dunwich környéki tanyákon valamilyen vadállat. A mészárlás helyszínén maradt nyomok azt sugallják hogy nagy állat lehetett, noha Behtnall professzor, a Miskatonic egyetem antropológusa szerint nem lehetetlen, hogy farkasfalka lappang a Dunwich környéki erdős hegyekben. A nyomokból ítélve, ekkora állat emberemlékezet óta nem lakott a keleti parton. A megyei hatóságok tovább nyomoznak.”

Akárhogy kutatott, nem találta a történet folytatását. Viszont ráakadt Ada Wilkerson történetére.

„Valószínűleg bűntény áldozata lett három nappal ezelőtt Ada Wilkerson, 50 éves özvegyasszony, aki Dunwichon kívül, egyedül élt a Miskatonic partján. Amikor dunwichi barátnője hiába várta a megbeszélt időpontban, ellátogatott otthonába, de nem találta nyomát. A ház ajtaja viszont be volt zúzva, a bútorokat felborogatták, mintha heves dulakodás történt volna. A házban átható bűz érződött. Lapzártáig senki sem hallott Mrs. Wilkersonról.”

További két bekezdés kurtán közölte, hogy a hatóságok semmilyen nyomot nem találtak, ami kapcsolatban lehetne Mrs. Wilkerson eltűnésével. Ismét előhozták a „nagy vadállat” gyatra magyarázatát, meg Behtnall professzor vélekedését a farkasfalkáról, de ezenkívül semmi többet, és a nyomozást azzal zárták le, hogy a hölgynek nem volt ellensége, sem pénze, senkinek sem lehetett oka rá, hogy megölje.

Végül volt egy beszámoló Howard Willie haláláról, Döbbenetes bűntett Dunwichban cím alatt.

„Huszonegyedike éjszakáján a 30 éves Howard Willie-t, dunwichi lakost kegyetlenül meggyilkolták, amikor horgászat után hazafelé tartott a Miskatonic partján. Mr. Willie-t Luther Whateley birtokától félmérföldnyire támadták meg egy fasorban. Bizonyosan heves dulakodásra került sor, mert a föld minden irányban föl volt túrva. Szerencsétlen embert legyűrték és valószínűleg darabokra téphették, mivel kizárólag a jobb lába maradt meg, amelyen még mindig rajta volt a cipő. Hatalmas erővel téphették le a lábszárát.

Dunwichi tudósítónk szerint az emberek nagyon mogorvák, és magasra csapott közöttük a harag, düh és félelem lángja. Sokakra gyanakszanak, akiket legalább részben felelőssé lehetne tenni a történtekért, noha makacsul tagadják, hogy Dunwichben bárki is megölhette volna Willie-t vagy Mrs. Wilkersont, aki két hete tűnt el, és azóta sem hallani róla.”

Ezután a cikk néhány adatot sorol föl Willie családi kapcsolatairól. A Herold következő számai semmiféle információt nem közöltek a dunwichi eseményekről, mivel a hatóság és az újságírók egyaránt a bennszülöttek szilárd elutasításának falába ütköztek akik még találgatni sem voltak hajlandók, hogy mi történt. Ám volt egy állandóan visszatérő elem a nyomozók és a sajtó megjegyzéseiben, mégpedig, hogy bizonyos észlelt nyomok vagy csapások mintha a Miskatonicban tűnnének el, ami azt sugallja, az állat, amely a Dunwichban lezajlott vérengzésekért felelős, a folyóból jött elő és oda is tért vissza.

Noha már éjfélre járt, Abner összeszedte a szétszórt újságokat, kivitte a folyópartra, ahol eltüzelte őket, kivéve néhány kiszakított lapot, amelyek a dunwichi eseményekkel álltak kapcsolatban. A levegő csöndes volt, nem érezte kötelességének a tűz figyelését, mivel már nagy területet kiégetett, a fű pedig valószínűleg nem gyullad meg. Ahogy elindult hirtelen meghallotta a kecskefejők és a békák őrjöngő crescendóban fölcsapó zajongásán át is a fa recsegését és pattogását. Azonnal a bezárt szoba ablakára gondolt, és arrafelé indult.

Az égő újságok reszketeg, halvány fényében úgy rémlett, hogy az ablak jobban nyitva van, mint korábban. Lehetséges, hogy összefog dőlni az egész malom? Ekkor a szeme sarkából formátlan, mozgó alakot pillantott meg a malom kereke mögött, majd egy pillanattal később hallotta a víz csobbanását. Aztán a békák hangja úgy fölerősödött, hogy semmi mást nemhallott.

Hajlamos volt a lobogó lángok játékának tulajdonítani az árnyalakot. A csobbanást előidézhették egy halcsapat tagjai is, amelyek egyszerre ugrottak ki a vízből. Ennek ellenére úgy vélte, nem ártana még egy pillantást vetni Sarey néne szobájára.

Visszatért a konyhába, fogta a lámpát és fölment a lépcsőn. Kinyitotta a bezárt szobát, kitárta az ajtót és csaknem hanyatt esett a folyosóra kicsapó bűztől. A Miskatonic, a mocsarak szaga, annak a nyálkás üledéknek a bűze, amelyet a leapadt folyó hagy a köveken és a mélyedésekben, valamilyen állat vackának émelyítő büdössége – mindez összekeveredett a bezárt szobában.

Abner egy pillanatig csak állt a küszöbön, és reszketett. Igaz, a szag a nyitott ablakon át is bejöhetett. Fölemelte a lámpáját, hogy több fény essen a malomkerék fölötti falra. Még ahol állt, onnan is látni lehetett, hogy nem csupán az ablak tűnt el, de a kerete is. Még ebből a távolságból is nyilvánvaló volt, hogy a keretet belülről törték ki!

Hátraugrott, becsapta az ajtót, bezárta és lemenekült a lépcsőn, miközben logikus gondolkodása készült megrendülni.

 

V.

 

Odalent igyekezett visszanyerni az önuralmát. Amit látott, csupán egy újabb részlet a látszólag összefüggéstelen adatok bőségesen gyülekező halmazában, amely azóta növekszik, hogy ő betette a lábát nagyapja házába. Most már meg volt győződve róla hogy bármely valószínűtlennek tűnt elsőre, ezek az adatok mégis összefüggtek egymással. Csak azt kell megtudnia, hogy melyik az az alapvető tény vagy elem, amely a többit összeköti.

Nagyon zaklatott állapotban volt, különösen, mert az a kínos meggyőződése támadt, hogy tud minden tényt, amit tudnia kell, hogy tudományos neveltetése teszi lehetetlenné azt az elsődleges megállapítást annak a premisszának a megfogalmazását, amelyet tévedhetetlenül bizonyítanának a tények. Érzékei azt mondták, hogy valami lakik abban a szobában, valami dúvad; bolondság lenne feltételezni, hogy a bűz kívülről árasztotta el Sarey néne öreg szobáját, amikor a konyha előtt és a hálószobája ablakain túl nem érezhető.

Erősen megszokta, hogy ésszerűen gondolkodjék. Még egyszer elővette Luther Whateley utolsó levelét és ismét elolvasta. Ezt kívánta a nagyapja, amikor azt írta: „Te mentél ki a világba és tanultál eleget ahhoz, hogy minden dologra kutató elmével tekints, amelyet nem nyomorít meg sem a tudatlanság babonája, sem a tudomány babonája”? Ez valami rejtvény, borzalmas mellékjelentéssel, amely túl van az ésszerűn?

A telefon vad csöngése rántotta ki zavaros gondolataiból. Visszacsúsztatta a levelet a zsebébe, odasietett a falhoz és levette a kagylót.

Férfihang sikoltott a vonalban, a kérdezősködő hangok káoszán át, mivel mindenki fölvette a kagylót, mintha Abner Whateley-hez hasonlóan várták volna az újabb tragédiát. Az egyik hang – valamennyi testetlen és ismeretlen volt Abner számára – azonosította a hívót.

– Ez Luke Lang!

– Csináljatok egy csapatot és gyüjjetek gyorsan! – ordította Luke rekedten a telefonba. – Odaki van az ajtóm előtt, szimatol! Az ajtóval próbálkozik. Az ablakokat is feszegeti.

– Mi az, Luke? – kérdezte egy asszony.

– Istenem! Valami fertelem! Körbe ugrál, mintha túl nagy lenne a rendes mozgásho’ – mint a medúza? Ó, siessetek, siessetek, mielőtt túl késő lenne. Elkapta a kutyámat...

– Tedd le a telefont, hogy segítséget hívhassunk – szakította félbe egy újabb hang.

De a pánikba esett Luke nem hallotta. – Löködi az ajtót – az ajtóba van...

– Luke! Luke! Tedd le a telefont!

– Mostan igyekszik befelé az ablakon. – Luke Lang hangja a rémület sikolyává erősödött. – Betöri az üveget. Istenem! Istenem! Há’ nem begyün? Ű, ezek a kezek! Az a szörnyű kar! Istenem! Ez az arc...! – Luke hangja félelmes sikoly után elhalt. Üvegcsörömpölés és fa reccsenése hallatszott – azután csönd lett Luke Lang házában, és egy pillanatig csönd volt a vonalban is. Azután ismét fölcsaptak az indulatos és rémült hangok.

– Segéljük meg!

– Bishopnál találkozunk!

És valaki közbeszólt: – Abner Whateley tette!

Abner a döbbenettől émelyegve, a növekvő felismeréstől félig bénán igyekezett letépni füléről a kagylót, hogy belefojtsa a szót a csoportos vonalban zsinatoló bolondokházába. Komoly erőfeszítésébe került. Zavartan, izgatottan, rémülten állt egy pillanatig, fejét a falnak támasztva. Gondolatai egy központ körül fortyogtak – akörül, hogy a dunwichi parasztok valamilyen módon őt teszik felelőssé a történtekért. Ösztönszerűen tudta, hogy ez a meggyőződés több a vidéki embernek az idegenekkel szembeni hagyományos bizalmatlanságánál.

Nem akart arra gondolni, mi történhetett Luke Langgal – és másokkal. Luke rémült, elkínzott hangja még mindig a fülében csengett. Elszakadt a faltól, csaknem átesett az egyik konyhaszéken. Egy pillanatig állt az asztal mellett, nem tudta, mit tegyen, de amikor elméje kissé kitisztult, csak a menekülésre tudott gondolni. Ám most csapdába került a menekülés vágya és a Luther Whateley iránti teljesítetlen kötelesség között.

De hát idejött, átnézte az öregember holmiját – a könyvek kivételével mindent – , intézkedett, hogy lebontsák a malmot; az eladást valamilyen ügynökségen át is intézheti; semmi szükség a jelenlétére. Ösztönszerűen a hálószobába sietett, holmiját Luther Whateley naplójával együtt beledobálta a bőröndjeibe, és az egészet kivitte a kocsijába.

Miután ezzel végzett, újabb gondolata támadt. Miért kéne menekülnie? Semmit sem csinált. Semmiféle bűn nem nyomja a lelkét. Visszatért a házba. Minden csöndes volt a békák és kecskefejők kórusát leszámítva. Kis ideig határozatlanul álldogált; azután leült az asztalhoz, elővette Whateley nagypapa utolsó levelét és újra elolvasta.

Figyelmesen, elgondolkodva olvasott. Vajon mire célzott az öregember azzal, hogy az őrültség elszaporodott a Whateley családban, és azzal, hogy „az enyéimre már nem vonatkozik?” Whateley nagymama jóval Abner születése előtt meghalt, Julia néni fiatal lányként halt meg; az anyja makulátlan életet élt. Marad Sarey néne. De miben állt az őrültsége? Luther Whateley semmit sem mond efelől. Csak Sarey maradt. Mit csinálhatott, hogy élete végéig be volt zárva?

És mire célzott a nagyapa, amikor felszólította Abnert, hogy öljön meg mindent a malomban, bármit, ami él? Nem számít, milyen kicsi! Nem érdekes milyen az alakja... Még akkor is, ha olyan kicsi, mint egy ártalmatlan varangy? Egy pók? Egy légy? Luther Whateley rejtvényekben írt, ami már önmagában sértés egy értelmes ember számára. Vagy talán úgy gondolta a nagyapja, hogy Abner a tudomány babonáinak áldozata? Hangyák, pókok, legyek, mindenféle bogarak, kaszáspókok, százlábúak, tipolyszúnyogok – ők lakták az öreg malmot; kétségtelenül egerek is élnek a falakban. Talán azt várta Luther Whateley, hogy az unokája ezeket pusztítsa el?

Mögötte hirtelen betört az ablak. Cserepek hullottak a padlóra, és még valami nehezebb. Abner talpra ugrott és megpördült. Kintről futó lábak dobogása hallatszott.

Egy kődarab hevert a padlón az üvegcserepek között. Egy számolócédula volt rákötve közönséges spárgával. Abner fölvette, eltépte a spárgát és széthajtogatta a papírt.

Ákombák betűket látott. „Tűnnyé innen, mielőtt elpatkóná!” Bolti cédula és spárga. Nem annyira fenyegetés, inkább jó szándékú figyelmeztetés. Láthatóan Tobias Whateley műve, gondolta Abner. Megvetően az asztalra dobta a követ.

Gondolatai még mindig kavarogtak, de úgy döntött, a menekülés nem sietős. Maradhat, nemcsak azért, hogy megtudja, igaz-e gyanúja Luke Langgal kapcsolatban – mintha a telefonhívás bizonyítéka hagyott volna helyet bármiféle kétségnek –, de még egy végső kísérletet akart tenni, hogy Luther Whateley rejtvényét megfejtse.

Elővette a zseblámpát, és a sötétben bement a hálószobába, ahol teljesen felöltözve kinyújtózott az ágyon.

Mindazonáltal nem tudott elaludni. Ott feküdt gondolatai labirintusában botorkálva, igyekezett értelmet találni az összegyűlt adathalmazban, még mindig azt a tényt keresve, amely a kulcsot jelenti a többihez. Biztos volt benne, hogy létezik; ami még rosszabb, biztos volt benne, hogy ott van a szeme előtt – de nem volt képes értelmezni, vagy fölismerni.

Nem egészen egy órán át hevert, amikor a békák és a kecskefejők lüktető kórusán át csobbanást hallott a Miskatonic felől – közeledő hangot, mintha egy tenger felé haladó nagy hullám mosná végig a partot. Felült, fülelt. Ám ekkor megszakadt a hang, s egy másik követte – Abner nem szívesen azonosította, mégis kénytelen volt megállapítani, hogy olyan, mintha valaki a keréken igyekezne fölmászni a malomba.

Lesiklott az ágyról és kiment a szobából.

A bezárt szoba felől tompa, nehéz puffanás hallatszott – azután különös, fuldokló nyöszörgés, amely borzalmas módon úgy hangzott, mintha valahol messze-messze egy gyermek hívná az anyját – azután csönd lett, és mintha még a békák lármája is csökkent volna.

Abner visszatért a konyhába, meggyújtotta a petróleumlámpát.

A sárga fény tócsájában lassan elindult a lépcsőn a bezárt szoba felé. Halkan, óvatosan haladt, hogy ne keltsen zajt.

Az ajtó elé érve hallgatózni kezdett. Először semmit sem hallott, azután susogás ütötte meg a fülét.

Abban a szobában valami lélegzett!

Leküzdve félelmét, bedugta a kulcsot a zárba és elfordította. Kinyitotta az ajtót és a magasba emelte a lámpát.

A döbbenet és a félelem megbénította.

Ott, a rég elhagyott ágy szétdúlt ágyneműjében egy szörnyeteg, ráncos bőrű teremtmény, se nem béka, se nem ember kuporgott telezabáltan, a vér még csurgott békaszerű állkapcájáról és úszóhártyás ujjairól – egy iszonyat, amelynek békatestéből hatalmas, erős karok nőttek ki, és keskenyedtek emberi kézzé, nem számítva az úszóhártyákat az ujjak között...

A csendélet egy pillanatig tartott.

Azután a lény eszelős morgással – „Eh ja ja ju jaaahaaa – ngh’aaa – lzjuh, hjuh – fölállt, felmagasodott és Abnerre vetette magát.

Ő azonnal reagált, rettenetes, porba zúzó felismeréssel. Teljes erejéből a felé rontó lényhez vágta a petróleumlámpát.

A lényt elborította a tűz. Megállt, őrjöngve tépkedte lángoló testét, nem törődve azzal, hogy már a mögötte levő ágynemű és a szoba padlója is tüzet fogott; mély morgása átcsapott fülsértő magas jajongásba – „Mama-mama – ma-aa-ma-aa-ma-aaah!

Abner bevágta az ajtót és elmenekült.

Félig-meddig lezuhant a lépcsőn, eszelősen lüktető szívvel keresztülfutott a földszinti szobákon, majd kirontott a házból. Szinte eszméletlenül vágódott be a kocsijába, félig elvakítva a félelem izzadtságától elfordította a gyújtás kulcsát, és elszáguldott arról az átkozott helyről, amelyből máris ömlött a füst, miközben a porszáraz gerendaépületben elharapózó lángok kezdték izzó vörössé festeni az eget.

Ámokfutóként száguldott – át Dunwichon – át a fedett hídon – szemét félig lehunyta, mintha ki akarta volna zárni belőle amit látott, miközben a sötét komor dombok mintha utánanyúltak volna, és őt gúnyolta minden hangoskodó kecskefejő és béka.

De semmi sem tudta kitörölni azt a végső, kataklizmikus tudást, ami beleégett az agyába – a kulcsot, amely végig a kezében volt, noha nem tudott róla – a tudást, amely benne volt az emlékezetében éppen úgy, mint Luther Whateley hátrahagyott jegyzeteiben – a nyers húsdarabok, amelyekről gyermekként feltételezte, hogy Sarey néne készíti el, mert csak nem eszi meg nyersen, az utalás „R.”-re, aki „végre visszajött”, miután elmenekült, vissza az egyetlen otthonba, amelyet „R.” ismert – nagyapja látszólag értelmetlen utalásai elveszett tehenekre, birkákra és más állatok maradványaira – Luther Whateley most már érthető, rettenetes célzása R.-rel kapcsolatban hogy „méret étel m.ségével arányos”, és „óvatos diétán és ellenőrizhető méreten kell tartani” – mint az innsmouthi embereket! – hogy a semmibe töpörödjön Sarah halála után, ahogy azt Luther remélte, amikor táplálék nélkül hagyta a bezárt szobában, el akarván pusztítani, bár kételyei miatt Abmert szólította fel, hogy öljön ott meg „mindent, ami él” – a lény, amelyet Abner öntudatlanul kiszabadított, amikor betörte az ablaktáblát és kirúgta a zsalugátert, kiszabadította, hogy az maga keressen magának táplálékot, visszanyerve ördögi nagyságát, először a Miskatoníc halain azután kisebb állatokon, teheneken, végül emberi lényeken élve – az a lény, amely félig ember félig béka volt, annyira azonban mégis ember, hogy visszajöjjön, az egyetlen otthonba, amelyet valaha ismert, és az anyja után jajgatott a végső pusztulás rémületében – az a lény, amely Sarey Whateley és Ralsa Marsh átkozott egyesüléséből született szennyezett, degenerált vér ivadékaként, a szörnyeteg amely örökre ott fog sötétleni Abner Whateley tudatának peremén – az ő Ralsa unokatestvére, akit pusztulásra ítélt a nagyapai vasakarat, ahelyett, hogy rég elment volna a Mélyben lakók, Dagon és a Nagy Cthulhu kegyeltjei közé!

Bihari György fordítása