Fantomkocsi, A / Kísértetbatár, A

Eredeti cím: Phantom Coach, The

0 390

Szerző: Amelia B. Edwards • Év: 1864

Az adott körülmények között azon gondolkodom rád bízhatom-e a titkokat. Velem estek meg, s olyan elevenen élnek, mintha tegnap történtek volna.

Húsz év telt el azóta az éjszaka óta. Ezalatt az idő alatt még senkinek sem tárulkoztam ki. Most elmondom neked, igaz, vonakodva, idegenkedéssel amit teljesen nem tudtam legyőzni Arra kérlek, sőt könyörgöm, tartózkodj kinyilvánítani saját következtetéseidet velem szemben. Nem szándékozom kimagyarázni semmit! Nem óhajtok vitatkozni, bizonyítani. Az elmém teljesen felkészült és saját tudatom bizonyságában hiszek, kitartok mellette!

Nos! Húsz évvel ezelőtt a nyírfajd szezon vége felé történt, egész napom kint töltöttem, csőre töltött fegyveremmel de nem untatlak ezzel!

A szél pontosan keletről fújt, a hónap – december; a hely – egy széles, terjedelmes mocsár Anglia északi részén. Eltévedtem. Egyáltalán nem kellemes hely, ahol még el is lehet tévedni! Tollszerű pihékkel közelített a hóvihar, a pelyhek belepték a hangákat. Nyomasztó, ólomszerű este sűrűsödött mindenfelől. A tenyeremmel leárnyékoltam a szemem, és aggodalmasan meredtem a vastagodó, áthatolhatatlan homályba, ahol a bíbor lápos terület beleolvadt az alacsony hegyek sorába, tíz vagy tizenkét mérföld távolságában. A leghalványabb füstcsíkot, a legapróbb megművelt parcellát vagy sövényt, de egyetlen birkanyájat sem fedezett fel a szemem, bármelyik irányba fürkésztem is.

Semmit nem láttam, de tovább baktattam, hátha esélyem lesz menedéket találni valami módon. A vállamra kaptam a fegyveremet, bágyadtan törtettem előre. Hajnal óta voltam talpon, és a reggelin kívül még egy falatot sem ettem.

Eközben a hó záporozott baljóslatú erősséggel és a szél is fújt. A hideg egyre erősebbé vált, az éjszaka pedig rohamosan közeledett. A kilátásaim a feketedő éggel együtt sötétedtek. A szívem olyan hevesen kalimpált, amikor arra gondoltam, hogyan figyeli ifjú kedvesem az utat a szalon ablakán keresztül, és arra a szenvedésre, amit ez a kimerítő éjszaka tartogat számára a várakozás egész idejére.

Négy hónapja házasodtunk össze, az őszt Felső-Skóciában szándékoztunk tölteni, a szállást egy távoli kis faluban foglaltuk le a nagy angol mocsaras területek közvetlen határán. Igazi szerelemben éltünk, nagyon boldogan. Ezen a reggelen, amikor elváltunk, azt kérte, sötétedés előtt térjek vissza. Megígértem neki, így lesz, így teszek. De nem voltam képes betartani adott szavamat.

Egyre fáradtabb lettem. Éreztem, egy vacsorával, egyórai pihenéssel, és vezető segítségével még éjfél előtt visszatérhetnék hozzá, de ehhez a vezetőt és a menedékhelyet meg kellett volna találnom.

Kitartóan hullott a hó, és az éjszaka vastagodott. Megálltam olykor, és kurjantottam, de a kiáltásaim csupán a nyugalom, a csendesség mélységét fokozták. Még jobban rám nehezedett a nyugtalanság, zavartság tétova érzése. Eszembe jutottak az utazók, a vándorok, akik gyalogoltak, bandukoltak tovább és tovább a zuhogó hóesésben, és annyira kifáradtak, hogy tehetetlenül hullottak a puha hótakaróra, és csendesen átaludták utolsó óráikat.

Lehetséges lenne, kérdeztem magamtól, az egész hosszú éjszakán keresztül ezt folytatnom? Nem jön el az az idő, amikor a lábaim felmondják a szolgálatot, és az elszántságom köddé foszlik? Akkor nekem is eljön a halálos álom. Halál! Beleborzongtam. Milyen kegyetlen lenne pont most eltávozni, amikor olyan ragyogó élet előtt állok! Milyen fájdalmas lenne szép féleségemnek, aki teljes szívből szeret! De ennek a gondolatnak még megszületnie sem szabad! Száműztem! Még hangosabban, még hosszabban kiáltoztam.

Aztán sóváran hallgatóztam. Nem jött válasz. De egy távoli hang ütötte meg a fülemet, hallottam, mert hallani akartam! Hallóztam újra meg újra, és ekhó követte! Aztán egy fény imbolygó foltja vált ki a sötétségből. Váltakozott, eltűnt, futólagosan növekedett, közeledett és világosabb, fénylőbb lett. Erőmet összeszedve rohantam felé. Határtalan örömömre szemben találtam magam egy emberrel és a lámpájával.

– Istennek hála! – tört föl ajkamról a megkönnyebbülés kiáltása.

Pislogva és bizalmatlanul felemelte a lámpást, belevilágított az arcomba és mereven nézett.

– Miért? – dörmögött mogorván.

– Ön miatt! Nagyon féltem, hogy már örökre elvesztem ebben a nagy hóban, áthatolhatatlan sötétségben.

– Eh, ezen a tájon időről időre elvesznek az emberek, és ha az Úr úgy akarja, senki és semmi nem mentheti meg őket ettől!

– Ha az Úr óhaja, hogy elvesszünk, barátom, nekünk engedelmeskednünk kell? Én nem szándékozom úgy tenni! Milyen messze vagyok Dwoldingtól?

– Húsz mérföld, több vagy kevesebb.

– És a legközelebbi falu?

– Wyke, tizenkét mérföld a másik oldalon.

– Maga hol lakik?

– Amott – mutatta a lámpa tétova rántásával.

– Hazafelé tart, feltételezem.

– Lehetséges.

– Magával megyek.

Tagadólag rázta a fejét, hatásosan megdörzsölte az orrát a lámpa fogantyújával.

– Az nem megoldható morogta –‚ ő nem engedi be magát! Nem bizony!

– Majd meglátjuk! De ki az az ő?

– A mester!

– Ki az a mester?

– Azt nem tudatom magával! – hangzott teketória nélkül.

– Jó, jó! Maga elvezet oda, én megkérem azt az urat, adjon nekem menedéket és valami harapnivalót.

– Eh, megpróbálhatja! – vigyorgott akadékoskodó vezetőm, rázogatva a fejét. Gnómszerűen bicegett a vastag hóban.

A sötétségből hatalmas tömeg vált ki, egy óriási kutya. Mérgesen, fenyegetően ugatott.

– Ez az a ház?

– Ez, a ház! Feküdj, Bey! Hallgass!

Kulcs után kotorászott a zsebében.

Egész közel húzódtam hozzá, felkészültem! Nem akartam elszalasztani a belépés esélyét. A fény kis körében, amit a lámpa vetett, láttam, az ajtó vasszögekkel van kiverve, súlyos, nehéz, akár a börtön ajtaja.

Megfordította a kulcsot a zárban, és én betörtem utána a házba. Menedék, fedél, fény!

Kíváncsian pillantottam körül. Nagy, gerendázott hallban találtam magam. Szemmel láthatóan többféle hasznosítás színhelye. Az egyik végében tetőig halmozták fel a kukoricát, mint pajtában szokás. A másikban liszteszsákokat raktároztak, mezőgazdasági eszközöket, hordókat és különféle más tárgyat. A gerendákról a magasban szalámirudak, oldalasok és szárított növények kötegei lógtak téli használatra. A padló közepén állt valami hatalmas tákolmány, beburkolva piszkos csomagolásba, majdnem a szarufáig emelkedett komoran. A takaró sarkát felemelve meglepődve láttam, terjedelmes méretű távcső durva kidolgozású mozgatható emelvénye, amely négy kis kereken gurulhatott. A cső festett fa, szegélyezve körben fémszalagokkal, durván kialakítva. A távcsőtükör, amennyire felbecsülhettem méretét a félhomályban, legalább tizenöt inch átmérőjűre méretezett. Mialatt a szerkezetet tanulmányoztam, és azt kérdeztem magamtól, vajon egy autodidakta optikus munkája-e, élesen megszólalt a csengő.

– Ő az – szólt a vezetőm kaján grimasszal – amott a szobája.

Alacsony fekete ajtóra bökött a hall szemközti oldalán.

Keresztülmentem, hangosan kopogtattam, és beléptem anélkül, hogy a hívásra vártam volna.

Hatalmas, fehér hajú öregember kelt fel az asztaltól, amelyet könyvek, papírok borítottak. Az úr szigorúan nézett rám.

– Ön kicsoda? Honnan érkezett ide? Mit óhajt?

– James Murray ügyvéd vagyok. Gyalog keltem át a lápon. Enni, inni és aludni szeretnék.

Vészjósló ráncokba vonta össze bozontos szemöldökét.

– Az enyém nem vendéglátó ház! – közölte dölyfösen. – Jacob, hogy merted beengedni az idegent?

– Én nem engedtem! – zúgolódott az öreg. – A mocsártól követett engem, nem lehetett lerázni. Az ajtón meg befurakodott. Én nem harcolok egy 188 cm-essel.

– Kérem, uram, mi jogon erőszakoskodott?

– Ugyanazon, amellyel belekapaszkodnék a csónakjába, ha fuldokolnék. Az önfenntartás jogán!

– Önfenntartás?

– Már vastag hó borítja a földet – válaszoltam kurtán. –, és eléggé vastagon befedné a holttestemet hajnalhasadás előtt.

Az ablakhoz lépett, félrehúzta a nehéz fekete függönyt és kinézett.

– Ez igaz. Itt maradhat, ha eltévedt, reggelig. Jacob, szolgálj fel vacsorát! – Hellyel kínált. Ő visszaült a sajátjára, és azonnal elmerült a tanulmányaiban, amiből felzavartam.

A sarokba raktam a fegyverem, a kandallóhoz húztam egy széket, és ráérősen vizsgálgattam a szálláshelyemet. Alacsonyabb és kevésbé össze nem illő berendezésű, mint a hall, pont emiatt, kisebb érdeklődéssel szemlélgettem: a padló borítatlan. A fehérre meszelt falak egy része furcsa diagramokkal összefirkált. Telezsúfolva polcokkal, azok roskadásig megrakva iratokkal, műszerekkel. Soknak a használata ismeretlen volt a számomra.

A kandalló egyik oldalán állt a könyvszekrény, tömve piszkos ívrét alakú könyvekkel; a másik oldalon egy kis orgona, dúsan díszítve középkori szentekről és gonoszokról festett faragásokkal. A szoba távolabbi végében a faliszekrény félig nyitott ajtaján keresztül láttam a hosszú sor geológiai példányokat, sebészeti preparátumokat, olvasztótégelyeket, lombikokat és kémiai bögréket. A kandallópolcon kis tárgyak között a naprendszer modelljét fedeztem fel kis galvános telep és mikroszkóp mellett.

Minden szék rakománnyal teli. Minden sarokban felhalmozott könyvek. A padló teleszórva térképekkel, ledobott ruhákkal, papírokkal, és tudományos limlomok elképzelhetetlen fajtáival.

Bámultam szédülten, minden új tárgy növelte, fokozta az elképedést, amelyikbe belebotlott a szemem. Ilyen furcsa szobát még életemben nem láttam, és még különösebbnek hatott, hogy egy ilyen található egy magányos tanyasi házban ezek között a vad és elhagyatott mocsarak között. Újra meg újra a házigazdámról az őt körülvevő környezetre, és a környezetről vissza a házigazdámra néztem, kérdeztem magamtól ki és mi lehet ő?

A feje rendkívül szép, inkább költői, mint filozófus fej. Széles homlok, túlságosan feltűnő szemek, tökéletes fehér haj. Minden eszményi, és annyi keménység, mint ami jellemzi Louis von Beethoven fejét. Ott volt ugyanaz a mély vonal a száj körül, ugyanaz a szigorú barázda a homlokon, és ugyanaz a kifejezés összpontosítása.

Mialatt tanulmányoztam őt, kinyílt az ajtó és Jacob behozta a vacsorát. Az úr bezárta a könyvét, felkelt és udvariasabb modorban, mint eddig, az asztalhoz invitált.

A tálon sonka tojással, barna kenyér és egy csodálatos üveg sherry.

– A legotthonosabb tanyaház ellátását ajánlom fel önnek, uram – szólt a vendéglátóm –, az ön étvágya, bízom benne, kárpótolni fogja a mi éléskamránk hiányosságait.

Én már neki is estem az élelmeknek, és most ünnepélyesen kijelentettem az éhező sportoló lelkesedésével, hogy még sohasem ettem ilyen finomakat.

Meghajolt kimérten, hűvösen, s leült a saját vacsorája mellé, amelyik kancatejből és zabkásából állt.

Csendben ettünk. Amikor befejeztük, Jacob elvitte a tálcát.

A székemet visszahúztam a kandalló sarkához. A házigazdám, némi meglepetésemre, ugyanezt tette, és hirtelen felém fordulva szólt:

– Uram, én 23 év óta élek itt visszavonultan. Ezalatt az idő alatt nem sok kívülállót láttam. Nem olvastam egyetlen újságot sem. Ön az első idegen, aki átlépte a küszöbömet több mint négy éve. Lesz kedve és a tájékoztatás néhány szavával megtisztel arról a kinti világról, amelytől elváltam olyan régen?

– Kérem, kérdezzen, szívesen állok rendelkezésére.

Bólintott elismerésképpen. Előrehajolt, könyökével a térdein pihent, és az állát a tenyerére támasztotta. Mozdulatlanul bámult a tűzbe és kérdezni kezdett.

Érdeklődése főleg a tudomány fejlődésére irányult. A legutóbbi előrelépésekre, amelyek az élet céljához alkalmazkodnak a gyakorlatban. Majdnem teljesen járatlannak tűnt.

Nem folytattam tudományos tanulmányokat, ezért úgy válaszoltam, ahogy a csekélyke értesüléseim, tájékozottságom megengedte. A feladat túl messze esett a könnyedségtől és nagyon megnyugodtam, amikor a kérdezés társalgásba csapott át. Kezdte kifejteni a saját következtetéseit a témákban, amelyeket megkíséreltem eléje tárni. Ő elmélkedett – én elbűvölten ittam szavait. Amíg beszélt, azt hiszem, teljesen elfeledkezett a jelenlétemről, úgy tűnt, csak hangosan gondolkodik. Még sohasem hallgattam olyan mohón, mint akkor, és azóta sem ejtett hatalmába senki olyan mértékben.

De elejtettem a magyarázat láncszemét, amikor áttért arra a területre, amely a feltevésen alapuló határvonalán kívül fekszik, és ahová ember nem képes elérni. Beszélt a lélekről és vágyairól, a szellemről és hatásairól; a jövőbe látásról, a jövendölésről, azokról
a jelenségekről, amelyek a kísértetek, szellemek és természetfeletti cím alatt jelentkeznek, amelyeket a kétkedők tagadnak, a hiszékenyek bizonyítgatnak minden korban.

– A világ – szólt –‚ szüntelenül termeli az egyre inkább kétkedőt abban, ami kívül fekszik a saját keskeny sugarain, és a tudományból táplálják a végzetes irányzatot. Elítélnek mindent, ami ellenáll a kísérleteknek. Elutasítják mint hamisságot, mert nem lehet bevinni a laboratóriumba vagy a boncterembe. Hadat viselnek a babona ellen oly régóta, makacs háborút a hiedelmek ellen a jelenségekben. Mi az, ami a babona hatalmát fenntartja az emberek gondolkodásában, mindennapjainkban hosszan, szilárdan?

Mutasson rá törvényszerűségre a fizikában, a történelemben, a régészetben, ami határozottan, elfogadhatóan alátámasztott széleskörűen. Bizonyított minden emberi faj, minden kor, minden éghajlat, az ókor lehiggadt bölcsei, napjaink durva civilizálatlansága, a
keresztények, a pogányok, a panteisták, a materialisták által. Ezek a jelenségek élvezettel töltik el mint dajkamese a századunk filozófusait. Közvetlen bizonyíték – egy tollpihe a mérlegen!

Az okok összehasonlítása hatásukkal értékelhetők a fizikatudományban, mégis mellőzik mint értéktelenséget Az elegendő igazolások bizonyítéka döntő az igazság, pártatlanság bírósága előtt. De minden hiába!

Keserűséggel beszélt, néhány pillanatra visszahanyatlott a némaságba. Majd hirtelen felemelte a fejét a kezéről és hozzátette megváltozott hangon:

– Én, uram, elidőztem, tanulmányoztam, hittem és nem szégyelltem állítani meggyőződésemet a világról. Megbélyegezetté váltam mint látnok, nevetségessé tettek a kortársaim, kifütyültek a tudomány területén, amelyen dolgoztam, tisztelettel dolgoztam életem legjobb, legtermékenyebb évei alatt.

23 évvel ezelőtt történt!

Azóta úgy élek ahogy ön is látja, a világ elfelejtett engem. én elfordultam a világtól.

Most már ismeri a történetemet.

— Nagyon szomorú – mormogtam, nem tudtam mit is válaszoljak.

– Teljesen átlagos, én is csupán az igazságért szenvedtem, mint annyi jobb és bölcsebb ember szenvedett énelőttem.

Felkelt, mintha szeretné befejezni a társalgást. Az ablakhoz lépett.

– Elállt a hóesés – jegyezte meg, majd összehúzta a függönyt, visszajött a kandalló elé.

– Abbamaradt! – kiáltottam fel és mohón ugrottam talpra. – Óh, ha lehetséges lenne! De teljesen reménytelen! Még ha megtalálnám is az utat a mocsáron keresztül, még akkor sem tudnék húsz mérföldet megtenni éjszaka.

– Sétálni húsz mérföldet éjszaka? Kire gondol ön?

– A feleségemre. A szép fiatal feleségemre. Nem tudhatja. mi történt velem. Ebben a percben hasad meg szerető szíve a bizonytalanság, a rémület miatt.

– Hol van ő?

– Dwoldingban, húsz mérfölddel távolabb.

– Dwolding – visszhangozta elgondolkodva –. igen, a távolság valóban annyi, de ön ennyire aggódik a hat vagy a nyolc óra miatt?

– Nagyon, nagyon aggódom, annyira, hogy kifizetnék tíz guinea–t ebben a pillanatban egy vezetőért és egy lóért.

– Az ön kívánságát kevesebb költségért is teljesíteni lehet – szólt mosolyogva. – Az éjszakai postakocsi északról, amelyik lovat cserél Dwoldingban, öt mérföldön belül halad át ezen a helyen. Esedékes lesz az útkereszteződésben egy és egynegyed óra múlva. Ha Jacob átkel önnel a mocsáron, és elvezeti a régi kocsiútig, meg fogja találni a kereszteződést, ahol az újhoz csatlakozik?

– Könnyen – válaszoltam mohón, meggondolatlanul.

Újra mosolygott. Csengetett és utasításokat adott öreg szolgájának. Kivett egy üveg whiskyt és egy üveg bort a faliszekrényből, amelyikben a vegyszereit is tartotta.

– A hó vastag, nehéz lesz átkelni a lápon éjjel. Egy pohár szíverősítő indulás előtt?

Szerettem volna elutasítani a szeszt, de ő rámerőltette, így meg ittam az adagomat. Mint folyékony láng, úgy égette a torkomat, majdnem elállt a lélegzetem.

– Erős – szólt –‚ de majd segít távoltartani a hideget, Mivel önnek nincs egy ráérő perce sem – jó éjszakát!

Köszönetet mondtam a vendéglátásért, kezet ráztunk majdnem, ő visszarántotta a kezét, mielőtt befejeztem a mondatot.

Áthaladtam a hallon, Jacob bezárta a kinti ajtót mögöttem, és néhány perc múlva a széles fehér mocsaras vidéken lépkedtünk.

Habár a szél fújt, kevésbé éreztem a hideget. Egyetlen csillag sem ragyogott a koromfekete boltozaton. Sehol semmi hang, csak a hó csikorgása, ropogása a talpunk alatt zavarta az éj súlyos csendjét. Jacob méltatlankodott a küldetése miatt, mogorván cammogott előttem, lámpája imbolygott a kezében, a kis árnyék a lába alatt hűségesen kitartott.

Követtem, fegyveremmel a vállamon. Annyira kevés indíttatást éreztem a társalgásra, mint a vezetőm. A gondolataim tele voltak az utolsó házigazdámmal, A hangja még a fülemben zsongott, ékes szólása fogva tartotta a képzeletemet.

Emlékszem a mai napig – meglepődve – a túl izgatott agyam visszatartott, elraktározott egész mondatokat, szövegrészeket, briliáns képek seregét, ragyogó okoskodása töredékét, igazi szavait, amelyekkel kifejezte magát. Álmodoztam afölött amit hallottam, és igyekeztem előhívni az elveszett részt itt és ott. A vezetőm sarkában lépkedtem, elmélyülten, gépiesen.

Úgy tűnt nekem, csak néhány perce jövünk. De ő megállt és így szólt:

– Amott a maga útja. A kőkorlát vezet jobb kéz felől, nem tudja eltéveszteni az utat.

– Ez a régi kocsiút?

– Az.

– Milyen messze kell még mennem, míg elérem a kereszteződést?

– Közel három mérföld.

Kihúztam az erszényemet, mindjárt közlékenyebbé vált:

– Az út elég jó gyalogosoknak, igaz, túl meredek és keskeny az északi forgalom számára. Vigyázzon ahol a korlát letört, lezárja az útirányjelző tábla. Soha nem javították meg a baleset óta.

– Miféle baleset?

– Eh, az éjszakai postakocsi zuhant le a völgybe jó ötven lábnál is többet, az egész vidéken a legrosszabb útszakaszon.

– Szörnyűség! Hányan vesztették életüket?

– Mind. Négyet már holtan találtak, a másik kettő a következő reggel halt meg.

– Mikor történt ez?

– Épp kilenc éve.

– A jelzőtábla közelében, azt mondja? Észben fogom tartani. Jó éjszakát!

– Jó éjt, uram. Köszönettel. – Jacob bezsebelte a fél koronát, erőtlenül megérintette a kalapját és visszaindult azon az úton, amelyiken jöttünk.

A lámpája pislákoló fényét bámultam. Mind halványabb és halványabb lett, majd teljesen egybeolvadt a sötétséggel.

Megfordultam és megkezdtem egyedüli utamat.

A legcsekélyebb nehézséget sem jelentette, mert a sötétség ellenére a kőkerítés vonala elég világosan mutatta az irányt a hó sápadt csillogása mellett.

A néma csendben a lépteim kitartóan hangoztatták: „Síri csend, micsoda magány!” Az elhagyatottság ijesztő érzése lopódzott felém. „Valaki vár rád, igyekezned kell!” Gyorsabban kezdtem lépkedni. Valamelyik dallamot dúdolgattam. Fejben számoltam ki hatalmas összegeket, megnöveltem kamatos kamattal. Ez volt a legjobb amit tehettem, azt a riasztó töprengést elfelejteni, amiről az előbb hallottam Jacobtól. Kis ideig sikerült is.

Eközben az éjszakai levegő mind hidegebbé, metszőbbé vált. Habár gyorsan lépkedtem, képtelen voltam már magam melegen tartani. A lábam hideg lett, mint a jég. Elveszítettem ujjaim érzékelését, gépiesen markoltam a fegyveremet. A levegővétel nehezebbé vált, mintha egy csendes északi országút átkelése helyett a gigantikus Alpok legmagasabb csúcsát másztam volna meg. Annyira elfáradtam, hogy kénytelen voltam néhány percre megállni, es neki dőltem a kőkorlátnak.

Ahogy így álltam, megkíséreltem visszanézni az útra. Végtelen megkönnyebbülésemre egy távoli fénypontot pillantottam meg, egy közelgő lámpa sugarát. Először arra következtettem, Jacob visszafordította lépteit. De még mielőtt a feltevésem beigazolódott volna, egy második fény is a látóterembe került. Egyértelműen párhuzamos fényforrás közeledett. Nem igényelt újabb találgatást, világosan mutatta, valami kocsi lámpái azok. Nagyon furcsának tartottam, hogy ezen a látszólag nem használt, veszélyes úton közlekedik.
Nem volt további kétség, a lámpák minden pillanatban nagyobbak és fénylőbbek lettek, már láttam a kocsi sötét formáját is közöttük. Hihetetlen sebességgel közeledett, de teljesen hangtalanul, a vastag hó elnyelte a kerekek zaját.

A jármű teste világosan láthatóvá vált a lámpák mögött. Furcsán szárnyalónak tűnt. Egy sejtelem villámlott belém! Lehetséges, hogy áthaladtam a kereszteződésen a sötétben anélkül, hogy a jelzőtáblát észrevettem volna?

Nem volt szükség másodszor is feltenni magamnak a kérdést, mert már itt is volt mellettem a kocsi: elöl a vezető és egy utas, négy gőzölgő szürkeség, minden beburkolózva a fény lágy puhaságába, amelyen a lámpák keresztülragyogtak, mint egy pár tüzes meteor.

Előreugrottam, a kalapommal integettem és kiáltoztam. A postakocsi teljes sebességgel vágtatott és elhaladt mellettem. Megijedtem, féltem, hogy nem láttak, nem hallottak meg, de ez csupán egy pillanatig tartott. A kocsi megállt. Az őr sapkába, sálakba bugyolálva mélyen aludt az ülésen, nem felelt az üdvözlésemre, a legkisebb szándékot sem mutatta a leszállásra. A kinti utas még a fejét sem fordította felém.

Kinyitottam az ajtót és benéztem. Három utas tartózkodott benn. Felléptem, becsuktam az ajtót és az üres sarokba húzódva leültem. Gratuláltam magamnak a szerencsémhez.

A kocsi atmoszférája furcsa hatást tett rám. Ha lehetséges, még hidegebbnek éreztem, mint a kinti levegőt. Sűrű homály és kellemetlen átható szag uralkodott odabenn. Útitársaimra néztem. Három férfi, néma csendben, mozdulatlanul. Gondoltam, saját töprengéseikbe vannak elmerülve.

Megkíséreltem társalgást kezdeményezni.

– Milyen hideg ez az éjszaka – intézem a szavaimat a szemben ülő társamhoz.

Felemelte a fejét, rám nézett, de nem válaszolt.

– A tél – tettem hozzá – kezd komolyra fordulni.

Arckifejezését kivettem a homályos sarokban, láttam a tekintetét, de egy szót sem szólt. A másik kettő is egykedvűen hallgatott.

Más alkalommal éreztettem és talán kifejeztem volna némi bosszúságot udvariatlanságuk miatt, de most túl nagy gyengeséget éreztem ahhoz, hogy valamit is tegyek. Az éjszakai levegő jeges hidegsége a velőmig hatolt, és a kocsi belsejében uralkodó kibírhatatlan szag tűrhetetlen émelygést okozott. A fejem tetejétől a talpamig megborzongtam. A bal oldali szomszédomhoz fordulva megkérdeztem, megengedi-e hogy kinyissam az ablakot.

Nem szólt, nem nézett rám.

Megismételtem a kérdést valamivel hangosabban, de ugyanazzal az eredménnyel. Elveszítettem a türelmemet, és a tolóablakot megpróbáltam leengedni. Ahogy megérintettem, a bőrheveder a kezemben maradt. Észrevettem, a rozsda vastag rétege fedte be az üveget. Több évi rárakódás lehetett! Figyelmem a kocsi állapotára tért át. Behatóbban vizsgálgattam. A kinti lámpa beeső fényében láttam, nagyon rozoga, a rongálódás, a lepusztulás színtere. Minden része a bomlás stádiumában volt. A tolóablakok darabokra törtek az érintéstől. A bőrillesztéseken réteg képződött humuszból és a szószerinti rothadó faelemekből. A padló majdnem beszakadt a lábam alatt. Az egész kocsi bűzlött a dohtól, mintha valamelyik árnyékszékből szippantott volna. Szétmállott minden része az évek során, úgy látszott, már csak kötelességből van az úton.

A harmadik személyhez fordultam, akihez eddig még nem szóltam. Megkockáztattam még egy észrevételt.

– Ez a kocsi szánalomra méltó, a hivatalos postakocsi, feltételezem, javítás alatt áll.

Lassan megmozdította a fejét, az arcomba bámult. Amíg élek, nem felejtem el a tekintetét. A jegessége a szívemig hatolt! Még most is megdermedek, ha visszaemlékezem. A szeme természetellenes fényben izzott. Az arca, mint egy hulláé, hamuszínű. Vértelen ajkai felhúzódtak, vonaglottak, mintha a haláltusáját vívná. Kilátszottak sárgálló fogai.

A szavak elhaltak ajkamon. Furcsa rettegés – halálos félelem kerített hatalmába. A szemem ekkorra már hozzászokott a kocsi homályához és megfelelő élességgel láttam. A szemben levő társamra pillantottam. Engem figyelt ugyanazzal a riasztó sápadtsággal az arcán, és ugyanazzal a jéghideg szikrázással a szemében.

Végighúztam a tenyeremet a homlokomon.

Afelé az utas felé fordultam, aki mellettem ült, és láttam – óh, egek! Hogyan lehet szavakba foglalni, mit láttam?

Ő nem volt élő személy, ő sem!

Egyik sem!

Egyik sem élt úgy, mint én!

Sápadt foszforeszkáló fény – a rothadás fénye játszott szörnyűséges arcukon; a hajukon nyirkosság, a sír harmata; a ruhájuk foszladozott, rajtuk földmaradvány; a kezük végen eltemetett hullák görcsös keze. Csupán a szemük, a döbbenetes, ijesztő szemek éltek, és ezek az izzó parazsak fenyegetően meredtek rám!

A félelem sikolya, egy vad, értelmetlen kiáltás – segítségért és kegyelemért – tört fel ajkamról, ahogy nekivetettem magam az ajtónak. Fel akartam feszíteni, de hiába!

Ahogy a tájat megpillantjuk a hirtelen felkelő nap sugaraiban, úgy láttam a Hold ragyogását a viharfelhők hasadékán keresztül.

A jelzőtábla felemeli figyelmeztető ujjait az út szélén – a törött korlát – a megbokrosodott, tajtékzó lovak – fekete örvény odalenn. Aztán a kocsi forog, forog! Majd egy erős csattanás – szétzúzó fájdalom érzete – és aztán sötétség, néma sötétség…

Úgy tűnt, mintha évek teltek volna el!

Egyik reggel nagyon mély álomból ébredtem. A feleségem az ágyam mellett állt.

Nem mutatom be a helyszínt, csak a mesét, amit a feleségem a hála könnyeivel küszködve elmondott nekem:

Elestem egy szakadék fölött, közel a régi kocsiút és az új kereszteződésével szemben. A biztos haláltól csak az mentett meg, hogy megakadtam a mély torlaszban, amely felhalmozódott a szikla lábánál. Ebben a hófúvásban találtak rám hajnalban a pásztorok. A legközelebbi menedékhelyre vittek és orvost hívtak a segítségemre, aki önkívületi állapotban talált, félrebeszéltem. Eltört a karom és nyílt törést fedezett fel a koponyámon.

A levelek a zsebkönyvemben tudatták a nevemet és a címemet. Elhívták a feleségemet, aki odaadóan ápolt.

Köszönet a fiatalságomnak és kitűnő szervezetemnek, legyőztem a betegséget, kilábaltam az életveszélyből.

A balesetem, alig szükséges elmondanom, pont ott történt, ahol az északi postakocsi szörnyű tragédiája kilenc évvel ezelőtt!

Sohasem mondtam el a feleségemnek a számomra félelmetes eseményeket, amelyeket épp most közöltem, de elmeséltem az orvosnak, aki többször meglátogatott felgyógyulásom után is. Ő úgy tekintett az egész kalandra, mint egy puszta álomra, ami az agyamban született lázas állapotomban. Áttárgyaltuk újra meg újra, amíg úgy éreztük, tovább nem vitatkozhatunk abban a hangulatban.

Aztán elvetettük az egészet!

De én tudom, húsz évvel ezelőtt én voltam a negyedik utas abban a fantomkocsiban!

Zempléni Zita fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre