Bevallom, komoly félelmekkel fogtam bele az itt következő különös történet elbeszélésébe. Az események, melyeket részletesen bemutatni szándékozom, oly rendkívüliek, hogy csöppet sem lennék meglepődve, amennyiben a közönség szokatlanul heves kétellyel, s gúnyolódva fogadná beszámolómat. Korábban sem okozott gondot elfogadnom az ilyesmit. Szeretnék hinni abban, hogy szerzőként megvan bennem az a fajta bátorság, amely segít elviselni a hitetlenséget. Miután alaposan fontolóra vettem a dolgot, úgy döntöttem, a tőlem telhető legegyszerűbb és legőszintébb módon tárok a nyilvánosság elé néhány olyan tényt, amelynek múlt év júliusában szemtanúja voltam, s amelyhez foghatót még soha nem írtak le a természettan rejtélyeit összegyűjtő évkönyvek.

New Yorkban, a Huszonhatodik utcában, – a szám alatti házban lakom. Az épület bizonyos szempontból igen különös helynek számít. Az elmúlt két esztendőben az a hír járta, hogy kísértetek látogatják. A hatalmas méretű, impozáns épületet hajdan kert vette körül, amelyből mára mindössze egy zöld sövény maradt, hová ruháikat teszik ki fehéredni a környékbeliek. A szökőkút kiszáradt medencéje, s néhány meg nem metszett, göcsörtös gyümölcsfa jelzi, hogy e helyütt hajdan kellemes, árnyas liget állt, amelyet gyümölcs- és virágillat lengett körül, s a víz kellemes csobogása töltött be.

Maga az épület roppant tágas. Hatalmas, pompás előcsarnok vezet a középpontjában tekeregő széles csigalépcsőhöz, s a lakosztályok is impozáns méretűek. Valamikor tizenöt-húsz éve épült, egy közismert New York-i kereskedő, bizonyos Mr. A – megbízásából, aki öt évvel ezelőtt alaposan felbolygatta a város üzleti életét, mikor is elképesztő méretű banki csaláson kapták. Mr. A, mint az közismert, Európába szökött, és nem sokkal később elvitte egy infarktus. Amint halálhíre kitudódott és megerősítést nyert, szinte azon nyomban szárnyra keltek a híresztelések, miszerint a Huszonhatodik utca szám alatti épületében kísértetek járnak. Jogi lépéseket foganatosítottak, s megfosztották tulajdonától Mr. A – özvegyét, minekután egy gondnok lakott az épületben a feleségével, akiket egy ingatlanügynök költöztetett be, mintán sikerült rátennie a kezét a házra, méghozzá azzal a céllal, hogy kiadja, avagy eladja a lakásokat. A házaspár szüntelen panaszkodott, hogy hátborzongató neszek zavarják nyugalmát. Ajtók nyíltak anélkül, hogy bárki hozzájuk nyúlt volna. Egyik éjjel valaki egymásra pakolta a különböző szobákban szerteszét hagyott bútorokat. Láthatatlan lábak járkáltak fel-alá a lépcsőkön fényes nappal, s a lépések kopogását láthatatlan selyemruhák suhogása kísérte, a lépcsőkorlátokon pedig láthatatlan kezek simítottak végig. A gondnok és a felesége úgy döntöttek, nem hajlandók tovább a házban maradni. Az ingatlanügynök csak nevetett rajtuk, felmondott nekik, és másokat fogadott fel a helyükre. Ám a furcsa neszek és természetfölötti jelenések továbbra sem szűntek. A környéken hamar híre ment a dolognak, így aztán három évig üresen állt a ház. Sokan alkudoztak ugyan megvételéről, de valahogy mindig a fülükbe jutottak a nyugtalanító híresztelések, s végül minden jelentkező visszalépett, mielőtt nyélbe üthették volna az üzletet.

Így álltak a dolgok, mikor főbérlőmnek, egy hölgynek, aki panziót vezetett a Bleecker utcában, és aki régóta szeretett volna a Huszonhatodik utca környékére költözni, az a merész ötlete támadt, hogy kibérli a – számú házat. Lévén a panzióban akkoriban éppen egy bátor, ámde józan gondolkodású bérlőkből álló kompánia lakott, Mrs. Moffat beavatott bennünket tervébe, nem titkolván el, amit a költözésre kiszemelt épületben bolyongó kísértetekről hallott. Két gyáva fickót leszámítva – egy tengerészkapitányt és egy Kaliforniából hazatért illetőt –‚ akik azonnal jelezték, hogy nem kívánnak velünk tartani, Mrs. Moffat minden vendége közölte, hogy hajlandó elkísérni őt e kalandos kiruccanáson a szellemek lakhelyére.

A költözködést májusban bonyolítottuk le; és mindnyájan el voltunk bűvölve új lakhelyünktől. Az épület a Huszonhatodik utcának a Hetedik és Nyolcadik sugárút közé eső szakaszán helyezkedett el, New York egyik patinás környékén. A házak mögött a kertek majdnem a Hudson folyóig értek, s nyaranta összefüggő, zöld sugárutat alkottak. A folyó túloldalán emelkedő weehawkeni magaslatok felől mindig friss, éltető levegőt hozott a szél, a házat körülvevő elhanyagolt kert pázsitja – még ha nagymosáskor talán túl sok ruhaszárító kötelet feszítettek is ki – megnyugvást nyújtott szemünknek, s mindig volt hová visszavonulnunk hűsölni a nyári estéken, hogy a félhomályban szivarra gyújtva gyönyörködjünk a hosszú fűben titokzatos lámpásaikkal világító szentjánosbogarakban.

Amint berendezkedtünk a szám alatt, rögvest arra számítottunk, hogy felbukkannak a kiísértetek. Türelmetlenül vártuk érkezésüket. Még a vacsoránál is a természetfölötti jelenségekről folyt a beszélgetés. Az egyik bérlőt, aki önmaga gyönyörűségére megvásárolta Mrs. Crowe A természet sötét oldala című tanulmánykötetét, a ház egy emberként közösítette ki, amiért nem mindjárt húsz példányt vett az említett műből. Az illető élete valósággal pokollá változott, amíg a könyv végére ért. A többi bérlő ugyanis kémhálózatot épített ki, amely tevékenységnek az illető úr lett az áldozata. Ha elővigyázatlanul letette a könyvet egy pillanatra, s kiment a helyiségből, azon nyomban megkaparintották, és néhány szerencsés kiválasztott titkos helyeken összegyűlve felolvasott a szövegből. Miután valamiképp kitudódott, hogy egész tűrhetően ismerem a természetfölötti jelenségek történelmét, s egy ízben papírra vetettem egy történetet, melynek egy kísértet volt a főszereplője, s amely „Egy cserép tulipán” címmel jelent meg a Harper’s Monthly magazinban, azon kaptam magam, hogy komoly tekintélyre teszek szert a társaságban. Ha egy asztal vagy a faburkolat megnyikordult, amikor összegyűltünk a tágas társalgóban, rögtön elhallgatott mindenki, s néma csendben vártuk, hogy megcsörrenjenek a láncok és megjelenjen a kísértet.

Az első hónap borzongató izgalmát követően azonban végtelen elégedetlenséggel voltunk kénytelenek elismerni, hogy egyikünk sem tapasztalt semmi, a természetfölöttire akár csak távolról is emlékeztetőjelenséget. Egyszer az egyik bérlő, egy fekete főkomornyik, váltig állította, hogy valami láthatatlan jelenség eloltotta a gyertyát a szobájában, amikor egy este lefekvéshez készülődve éppen levetette ruháját; mivel azonban e színes bőrű úriembert nem egyszer találtam olyan állapotban, amelyben egy szál gyertyát könnyen kettőnek láthatott, lehetségesnek tartottam, hogy a szokásosnál jobban felöntött a garatra, s az imént említett jelenséget megfordítva nem látott egy gyertyát sem ott, ahol pedig egyet kellett volna látnia.

Így álltak hát a dolgok, mikor is egy oly szörnyű és megmagyarázhatatlan esemény történt, hogy a puszta emlékétől is szédülni kezd a fejem. Július tizedike volt. Vacsora után visszavonultam barátommal, Dr. Hammonddal a kertbe, hogy rágyújtsak esti pipámra. A Dr. Hammond és köztem lévő szellemi rokonszenvtől függetlenül egy közös bűn is egymáshoz láncolt bennünket. Mindketten az ópium rabjai voltunk. Tudtuk, s tiszteletben tartottuk e titkunkat. Együtt élveztük a gondolat e csodás kiterjesztését, az érzékszervek varázslatos elevenségét, a létezés határtalanságának érzetét, amely során mintha az univerzum egészével léptünk volna kapcsolatba – röviden: azt a felfoghatatlan spirituális révületet, amelyről a világ minden kincséért sem lennék hajlandó lemondani, s amelyet, ön, kedves olvasóm, remélem soha, de soha nem fog megtapasztalni. A Dr. Hammonddal az ópium révületében eltöltött titkos órákat tudományos gondossággal szabályoztuk. Nem vakon szívtuk el az éden kábítószerét, s nem bíztuk magunkat álmaink szeszélyére. Ha ópiumot szívtunk, mindig ügyeltünk arra, hogy gondolatainkat a lehető legvidámabb és legnyugodtabb dolgok felé tereljük. A Keletről beszélgettünk, és megpróbáltuk felidézni csodás tájainak varázslatos panorámáját. A legérzékibb költők műveit vettük górcső alá, kik egy egészségtől kicsattanó, szenvedélytől túlcsorduló, fiatalságtól, erőtől és szépségtől duzzadó világ képét festették meg műveikben. Ha Shakespeare Á vihar című színművére terelődött a szó, Arielről csevegtünk hosszasan, s Calibanról még csak említést sem tettünk. Mint a gabarok, mi is Kelet felé fordítottuk tekintetünket, s a világnak csak a napos oldaláról vettünk tudomást. Gondolatunk folyamát nagy gyakorlattal színesítettük, s a belőle következő látomásokhoz is mindig megtaláltuk a megfelelő megfogalmazást. Az arab mesék tündöklő ragyogása festette be álmainkat. Olyan fenséges léptekkel vonultunk fel s alá a keskeny pázsitsávon, mint a királyok. A göcsörtös szilvafa törzsének támaszkodva hallgattuk a Hyla arborea, a zöld levelibéka brekegését, s úgy éreztük, mintha mennyei kóristák éneke zengett volna. Házak, falak, utcák esőfelhőként olvadtak szét, s felfoghatatlan pompájú látképek tárultak szemünk elé. Kis kompániánk révülete határtalan volt. A lehető legtökéletesebben ki tudtuk élvezni az ópium nyújtotta roppant gyönyöröket, lévén még a legmámorosabb pillanatokban is tudatában voltunk egymás jelenlétének. Bár mindketten külön-külön tapasztaltuk meg e kéjes gyönyört, élményeink mégis mintha valamiképpen eggyé lényegültek volna, és olyan harmóniában vibráltak, mint egy zenei akkord hangjai. A szóban forgó éjszakán, július tizedikén, Dr. Hammond s jómagam szokatlanul metafizikus hangulatba kerültünk. Meggyújtottuk finom török dohánnyal megtömött, jókora tajtékpipánkat a dohányban apró fekete ópium darab izzott; s mint a mesebeli dió, amely törékeny héjában oly csodát rejt, mihez foghatót még a leghatalmasabb uralkodók sem tapasztalhatnak meg soha –‚ s fel-alá sétálgatva társalogtunk. Gondolatunk folyamát minduntalan valami hátborzongató perverzitás járta át. Gondolataink nem áramoltak keresztül a napsütötte csatornákon, amelyekbe igyekeztünk beterelni őket. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva minduntalan baljós, magányos ágyakhoz tértek vissza, melyekre örök sötétség borult. Régi szokásunkhoz híven a Kelet partjai felé igyekeztünk, ámde ezúttal hiába beszélgettünk a színpompás bazárokról, Harún uralkodásának tündöklő csodáiról, háremekről s aranypalotákról. Gondolataink mélyéről fekete afriták törtek elő, melyek aztán szétrajzottak – mint amelyiket a halász engedett szabadon a rézedényből –‚ s végül eltakartak minden világosságot a szemünk elől. Észre sem vettük, máris behódoltunk a titokzatos erőnek, amely hatalmába kerített bennünket, s teljesen elmerültünk e komor hangulatú tépelődésben. Egy ideig az emberi elme miszticizmusra való fogékonyságáról folyt a diskurzus, és a Rettenet szinte már egyetemesnek mondható imádatáról, amikor is Hammond barátom hirtelen így fordult felém:

– Elárulnád, mit tartasz a Rettenet legfontosabb alkotóelemének?

A kérdés, bevallom, meglepett. Hogy sok rettenetes dolog létezik, azzal tisztában voltam. Hullába botlunk a sötétben; vagy, ahogyan egyszer velem megesett, szemünk láttára ragad magával egy nőt egy sebes folyású, mély vizű patak, s a hölgy kezével vadul hadonászva, rémülettől eltorzult arcát felénk fordítva alámerül a habok közt, s oly éles sikolyok szakadnak fel torkából, amelyek emléke a mai napig kísért, miközben mi, a szemtanúk, kővé dermedve állunk egy folyó fölé kinyúló ablakban, hat láb magasban, és az égvilágon semmit sem tudtunk tenni, hogy megmentsük az életét, csak tehetetlenül bámuljuk borzalmas haláltusáját, míg végül örökre elnyeli az áradat. De rettenetes látvány a tengerben közönyösen lebegő hajóroncs is, amelyből szemmel láthatólag kiveszett az élet minden nyoma, lévén oly felfoghatatlan rettenetről tesz tanúbizonyságot, melynek valós dimenziói rejtve maradnak a szemlélő előtt. Azonban egészen eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy létezhet a félelemnek egy mindennél hatalmasabb, mindenek fölött álló megtestesülése, a Rettenet Ura, amely előtt minden más borzalom behódol. De ha létezik, vajon mi lehet az? S a körülmények mily láncolatának köszönheti létét?

– Bevallom, Hammond – feleltem barátomnak –‚ még sosem töprengtem ezen. Meg sem fordult a fejemben, hogy léteznie kell egyetlen Valaminek, ami félelmetesebb minden más dolognál. Kísérletet se mernék tenni, hogy akár csak a legtágabb módon meghatározzam ezt a Valamit.

– Magam is így vagyok ezzel, Harry – felelte Hammond. – Érzem, hogy képes lennék megtapasztalni minden eddigi, az emberi elme által felfogott rettegésnél nagyobb félelmet, valamely szörnyű s természetellenes fúzióját mindezidáig összeférhetetlennek vélt elemeknek. A kiáltozás, a hangok valóban hátborzongatóak Brockden Brown regényében, a Wielandben; csakúgy mint Bulwer Zanoni című művében a küszöb őrének képe, ám – tette hozzá Hammond, s komoran csóválta fejét – van, ami még ezeknél is sokkal rettenetesebb.

– Ide figyelj, Hammond – vettem át a szót –‚ az ég szerelmére, mi lenne, ha felhagynánk az efféle beszéddel! Különben csúnyán pórul járunk, arra mérget vehetsz!

– Nem tudom, mi van velem ma este –felelte Hammond –‚ de egyfolytában furcsa s rémes gondolatok járnak a fejemben. Úgy érzem, ma este papírra tudnék vetni Hoffmannéhoz hasonló történeteket, már amennyiben persze megvolna hozzá a tehetségem.

– Nos, ha Hoffmann árnya lengi be beszélgetésünket, én már itt sem vagyok, inkább ágyba bújok. Az ópiumnak és a rémálmoknak sosem szabadna találkoznia. Túl hátborzongató ez nekem! Jó éjt, Hammond!

– Jó éjt Harry! Szép álmokat!

– Te pedig, te szegény ördög, álmodj csak afritákról, hullarablókról és boszorkányokról!

Elváltunk, s mindketten visszavonultunk saját hálószobánkba. Gyorsan levetkőztem, ágyba bújtam, és szokásomhoz híven magamhoz vettem egy könyvet, amit addig szándékoztam olvasni, míg elalszom és kiesik kezemből. A párnára tettem fejemet, és kinyitottam a kötetet, de aztán rögtön a szoba túlsó végébe hajítottam. Egy francia szerző, bizonyos Goudon A szörnyek története című különös munkája akadt a kezembe, amelyet nemrég szereztem be Párizsból, és amely, figyelembe véve pillanatnyi lelkiállapotomat, nem igazán tűnt jó választásnak. Így aztán elhatároztam, hogy inkább tüstént elalszom; lecsavartam hát a gázlámpát, míg végül már csak egy aprócska, kék pont vibrált a cilinder végén, én pedig hozzákészülődtem az alváshoz.

Koromsötét volt a szobában. A lámpa apró gázlángja csak alig három hüvelyk távolságra világított el. Kétségbeesetten takartam el karommal a szememet, mint aki a sötétséget akarja kizárni, és megpróbáltam teljesen kiüríteni elmémet. Persze hiába próbálkoztam. A Hammond által felhozott, meghökkentő és zavaros témák minduntalan ráerőszakolták magukat elmémre. Viaskodtam velük. Az értelem látszólagos ürességének sáncaiból emeltem védművet, hogy távol tartsam magamtól a nyomasztó gondolatokat. Mégis elözönlötték elmémet. Miközben mozdulatlanul feküdtem, mint egy hulla, abban reménykedve, hogy a test aktivitásának teljes hiánya valamiképp siettetheti a szellem megnyugvását, valami borzalmas dolog történt. Mintha Valami leugrott volna a mennyezetről, aztán ránehezedett a mellkasomra, a következő pillanatban csontos ujjak fonódtak a torkomra, s támadóm fojtogatni kezdett.

Nem tartom gyáva embernek magamat, s a testi erőnek sem vagyok híján. A váratlan támadás nem bénított le, hanem épp ellenkezőleg, minden idegszálam megfeszült. A testem ösztönösen cselekedett, mielőtt még az elmém felfogta volna, milyen borzalmas helyzetbe kerültem. Egy szempillantás alatt átkaroltam a teremtményt, és kétségbeesésemben teljes erőből magamhoz szorítottam izmos karjaimmal. A torkomra kulcsolódó két csontos kéz szorítása néhány másodperc múlva enyhülni kezdett, S hamarosan újra tudtam lélegezni. Ezután ádáz küzdelem vette kezdetét. Olyan sötét volt a szobában, hogy az orrom hegyéig sem láttam; elképzelni sem tudtam, milyen ez a Valami, ami ilyen váratlanul rám támadt; ráadásul kezdett ki csúszni a szorításomból, lévén –legalábbis a sötétben úgy tűnt – támadóm teljesen csupasz volt; éles fogával belemart a vállamba, a nyakamba, a mellkasomba; mindeközben folyamatosan védenem kellett a nyakamat, mert félő volt, hogy az inas, fürge kezek melyeket minden erőfeszítésem ellenére sem voltam képes leszorítani – megint rákulcsolódnak a torkomra, és fojtogatni kezdenek – ezek voltak azok a körülmények, amelyek közt a küzdelem zajlott, nem csoda hát, hogy minden erőmre, ügyességemre és bátorságomra szükség volt, hogy felülkerekedjem támadómon,

E néma, halálos, és végtelenül kimerítő küzdelem végén, sorozatos emberfeletti erőfeszítések árán, végül legyűrtem támadómat. Mintán sikerült a mellkasára térdelnem – legalábbis a sötétben úgy éreztem, a mellkasára térdelek –‚ már sejtettem, hogy győztem. Egy pillanatra megpihentem, hogy kifújjam magamat. Hallottam a teremtmény zihálását a sötétben, éreztem szívének vad lüktetését. Nyilvánvaló volt, hogy őt is legalább annyira kimerítette a küzdelem, mint engem, ami azért némi megnyugvással töltött el, Ekkor eszembe jutott, hogy mielőtt ágyba bújok, a párnám alá szoktam dugni egy hosszú, sárga selyem zsebkendőt, ha esetleg éjszaka szükség lenne rá. Rögvest benyúltam a párna alá; a zsebkendő ott volt. Néhány másodperc múlva úgy-ahogy sikerült összekötöznöm a teremtmény karját.

Most már eléggé biztonságban éreztem magamat. Nem maradt más dolgom, csak fel kellett csavarnom a lámpát, és miután végre szemügyre vettem éjszakai támadómat fel kellett keltenem a háznépet. Bevallom, némi büszkeséggel töltött el, hogy egészen addig nem lármáztam fel a többi bérlőt; egyedül, mindenféle segítség nélkül akartam elfogni a támadót.

Egy pillanatra sem eresztettem el foglyomat, ahogy az ágyról lemászva magam után vonszoltam. Mindössze néhány lépés választott el a gázlámpától; e rövid távolságot a lehető legnagyobb elővigyázatossággal tettem meg, s olyan erősen szorítottam a titokzatos teremtmény karját, mintha a markom satu lett volna. Végül sikerült karnyújtásnyira megközelítenem a gázlámpa elhelyezkedéséről árulkodó apró, kék fényfoltot. Ekkor fél kézzel villámgyorsan elengedtem a támadómat, felcsavartam a lámpát, mire a szoba fényárba borult. Majd foglyom felé fordultam, hogy végre valahára szemügyre vehessem.

Meg sem kísérlem szavakba foglalni az érzéseket, amelyek a lámpa felcsavarását követő pillanatokban valósággal letaglóztak. Feltehetően felüvöltöttem félelmemben, mivel alig egy perc múlva beözönlött a szobámba a ház többi bérlője. Még most is megborzongok, ha eszembe jut e rettenetes pillanat. Ugyanis nem láttam semmit! Semmi kétség; fél kézzel erősen szorítottam egy lélegző, ziháló, kiterjedt testtel bíró alakot, míg másik kezemmel teljes erőből szorongattam támadómnak az enyémhez hasonlóan meleg, és nyilvánvalóan húsból való torkát de hiába fogtam le a kezemben vergődő eleven szubsztanciát, hiába nyomódott a teste a testemhez, hiába ragyogott be mindent a jókora gázlámpa lángcsóvájának vakító fénye, az égvilágon semmit sem tartottam a kezemben! Még egy körvonalat sem láttam vagy valami párát!

Mind a mai napig képtelen vagyok felfogni, milyen helyzetben voltam azon az éjszakán. Nem tudom felidézni a borzalmas esemény részleteit. A képzelet hiába próbálja megragadni e szörnyűséges paradoxont.

Lélegzett. Éreztem forró leheletét az arcomon. Ádázul kapálózott, Volt keze. Amivel megragadott. A bőre sima volt, mint az enyém. Ott feküdt, szorosan mellettem, szilárdan, mint egy szikla és mégis teljesen láthatatlan maradt!

Kész csoda, hogy nem ájultam el, vagy őrültem meg abban a szent minutumban. Valami döbbenetes ösztön segíthetett megőrizni elmém épségét; mert ahelyett, hogy elengedtem volna a borzalmas Enigmát – a rettegés pillanatában mintha még jobban megerősödtem volna, és oly döbbenetes erővel szorítottam meg, hogy a láthatatlan teremtmény megremegett kínjában,

Ebben a pillanatban lépett be szobámba Hammond, sarkában a háznéppel. Amint megpillantotta az arcomat – amely feltehetően igen borzalmas látványt nyújtott –‚ odasietett hozzám, s így kiáltott:

– Jóságos ég, Harry! Mi történt?

– Hammond! Hammond! – kiáltottam. – Gyorsan, ide! Ó, ez borzalmas! Valami megtámadott, míg az ágyamban feküdtem, sikerült elkapnom; de nem látom! Nem látom!

Hammond, akit minden bizonnyal nagyon megdöbbentett az arcomra kiülő nyílt rettegés, gondterhelt, ám ugyanakkor zavart arckifejezéssel lépett felém. A többi látogató irányából jól hallható kuncogás ütötte meg fülemet, Ez a fojtott nevetés igencsak felbőszített. Hogyan képesek kinevetni valakit az én helyzetemben? Az emberi kegyetlenség legalantasabb megnyilvánulása volt ez. Most már meg tudom érteni, hogy egy látszólag levegőszerű semmivel viaskodó, és egy látomás leküzdéséhez segítségért kiáltó ember nevetségesnek tűnhet mások szemében, akkor azonban oly éktelen haragra gerjedtem az engem kigúnyoló tömeggel szemben, hogy ha hatalmamban áll, ott helyben lesújtok rájuk, s mind egy szálig elpusztítom őket,

– Hammond! Hammond! – kiáltottam újra, kétségbeesetten. – Az isten szerelmére, gyere már ide! Már nem bírom tovább tartani a... a Valamit. Mindjárt fölém fog kerekedni. Segíts! Segíts!

– Harry – suttogta Hammond felém közeledve –‚ túl sok ópiumot szívtál.

– Esküszöm neked, Hammond, ez nem egy látomás – feleltem, s én is lehalkítottam a hangomat. – Talán nem látod, hogyan rázza a testemet, ahogy a szorításomban vergődik? Ha nem hiszel nekem, győződj meg róla másként. Érintsd meg! Tapogasd meg!

Hammond közelebb lépett, és kezét az általam mutatott helyre tette. Velőtrázó sikoly szakadt fel torkából. Ő is érezte!

Gyorsan kerített valahonnan a szobából egy hosszú kötelet, s mire észbe kaptam, már körbetekerte vele a láthatatlan lényt, s jó erősen meghúzta a csomót, miközben én továbbra is lefogva tartottam foglyunkat.

– Harry – mondta izgatottságtól rekedt hangon, mert, bár sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, mélyen megrendítették az események. – Harry, most már biztonságban vagyunk. Nyugodtan elengedheted, öregem, ha elfáradtál. A Valami már moccanni sem tud.

Végtelenül elcsigázva, de hálától telve elengedtem támadómat.

Hammond csak állt, és a kezére tekerve tartotta a kötél két végét, miközben előtte, mintegy önmagát a levegőben tartva, látszott a láthatatlan lény körül többször körbetekeredő kötél, amely így mintha magára az üres térre feszült volna. Sosem láttam még, hogy a félelemmel vegyes döbbenet így letaglózzon egy felnőtt embert. Mindazonáltal Hammond barátom arcáról továbbra is a rá oly jellemző bátorság és eltökéltség tükröződött. Sápadt ajka határozottan megfeszült, és elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember megértse, hiába legyintette meg a rettenet, mégsem szállt mába a bátorsága.

A bérlőkön – akik szemtanúi voltak e fölöttébb szokatlan jelenetnek, mikor is Hammond meg jómagam, mint két pantomimjátékos, megkötöztük ezt a vadul vergődő Valamit, és akik látták, hogy börtönőri teendőim elvégzése után kis híján összeesem a kimerültségtől –‚ a szobámba betóduló kíváncsiskodókon akkora már szemmel láthatólag úrrá lett a leírhatatlan döbbenet és rettegés. A gyávábbika azonnal menekülőre fogta. Az a néhány ember, aki ott maradt, az ajtóhoz húzódott, és nem lehetett rábírni, hogy Hammond meg a fogoly felé közelítsen. A hitetlenkedés azonban mégis felülkerekedett a rémületen. Ahhoz ugyan nem volt bátorságuk, hogy kielégítsék kíváncsiságukat, mégis kétkedtek. Hiába könyörögtem nekik, hogy jöjjenek közelebb, és győződjenek meg róla – azáltal, hogy megtapogatják –‚ hogy tényleg egy láthatatlan élőlényt fogtunk el a szobámban. Hiába kétkedtek, nem merték megkockáztatni, hogy megismerjék az igazságot. Hogyan lehet egy tömör, eleven, lélegző test láthatatlan, kérdezgették. A következő válasszal álltam elő. Intettem Hammondnak, és miután sikerült leküzdenünk a láthatatlan lény testének érintését kísérő heves undorunkat együtt felemeltük a földről a foglyot, úgy ahogy volt, gúzsba kötve, és az ágyamhoz cipeltük. Körülbelül akkora súlya lehetett, mint egy tizennégy éves fiúnak.

– Most pedig, kedves barátaim – szóltam, miközben Hammonddal az ágyam fölött tartottuk a láthatatlan teremtményt –‚ íme a kézzelfogható bizonyítéka, hogy itt van előttünk egy mérhető súllyal rendelkező, szilárd test, amely, mindezen tulajdonságai ellenére, mégsem látható. Legyenek szívesek árgus szemmel ügyelni az ágy felszínét.

Magam is meglepődtem, hogy képes vagyok ilyen bátran és higgadtan kezelni e különös jelenséget; de miután magamhoz tértem első rémületemből, valamiféle tudományos büszkeség kerített hatalmába, amely háttérbe szorított minden egyéb érzést.

A kíváncsiskodók rögvest az ágyra szegezték tekintetüket. Hammond és én pedig egy adott jelre, egyszerre engedtük el a teremtményt. A nehéz test tompa puffanással zuhant a puha takaróra. Az ágy deszkái megreccsentek. A párnán és az ágyon is jól kivehető benyomódás keletkezett. Amint az ott ácsorgó emberek ezt meglátták, valamiféle mély és egyetemes kiáltást hallatva kirohantak a szobából. Hammond és én egyedül maradtunk a Rémmel.

Egy darabig csendben hallgattuk az ágyamon fekvő teremtmény szabálytalan, ziháló légzését, bámultuk ahogyan tehetetlenül vergődve szabadulni próbál, és összegyűri az ágyneműt. Végül Hammond törte meg a csendet.

– Harry, ez borzalmas.

– Úgy ám, borzalmas.

– Mégis van rá magyarázat.

– Van rá magyarázat? Ezt meg hogy érted? A világ születése óta nem fordult elő semmi ehhez hasonló. Nem tudom, mit gondoljak, Hammond. Adja az Isten, hogy nem bomlott meg az elmém, s ez itt nem egy esztelen rémlátomás!

– Gondoljuk végig a dolgot logikusan, Harry. Itt van egy szilárd test, amit meg tudunk érinteni, de amit mégsem látunk. Ez a rendkívüli tény félelemmel tölt el bennünket. De biztos vagy benne, hogy nem tudunk valamilyen analógiát találni a jelenségre? Vegyünk például egy tiszta üvegdarabot. Megtapintható és áttetsző. Csak egy bizonyos kémiai eredetű szemcsésség akadályozza meg, hogy az üveg oly tökéletesen áttetsző legyen, hogy teljességgel láthatatlanná váljon az emberi szem számára. Hadd emlékeztesselek, hogy elméletileg nem lehetetlen olyan üveget készíteni, amely egyetlen fénysugarat sem ver vissza egy olyan tiszta és atomi szinten homogén üveget, amelyen úgy hatolnak át a nap sugarai, mintha levegő volna, amelyen megtörik ugyan a fény, de amelyről nem verődik vissza. A levegőt sem látjuk, mégis érezzük.

– Ez mind rendben van, Hammond, de ne feledd, hogy ezek élettelen anyagok. Az üveg nem vesz levegőt, s a levegő sem lélegzik. Ennek a dolognak viszont lüktet a szíve, akaratlagos mozgásokat végez, süllyed s emelkedik a mellkasa, ahogy lélegzik.

– Megfeledkezel azokról a különös jelenségekről, amelyekről oly sokat hallani mostanság – felelte Hammond roppant komolyan. – A „szellemidézésnek” nevezett találkozókon láthatatlan kezek fogják meg az asztal körül ülők kezét. Meleg, húsvér kezek, melyek mintha a halandó élettől lüktetnének.

– Micsoda? Ezek szerint úgy véled, hogy ez a valami egy...

– Nem tudom, hogy mi ez – vágott szavamba ünnepélyes hangon barátom –‚ de ha az Isten is úgy akarja, a segítségeddel alaposan meg fogom vizsgálni.

Így aztán egész éjjel az ágy mellett ültünk és pipázgattunk, figyeltük, ahogyan a túlvilági teremtmény zihálva vergődik, s végül teljesen kimerül. Lassú, egyenletes légzése arra engedett következtetni, hogy elaludt.

Másnap reggel felbolydult a ház. A bérlők a szobám ajtaja előtt gyülekeztek, igazi hírességek lettünk, Hammond meg én. Csak úgy záporoztak ránk a nem mindennapi fogoly állapotát firtató kérdések, lévén rajtunk kívül senki sem merte átlépni a lakásom küszöbét.

A teremtmény felébredt. Erről tanúskodott, hogy az ágynemű összegyűrődött, ahogy a lény görcsös rángatózással szabadulni próbált. Valóban igen rémisztő volt a szabadulni vágyó teremtmény fájdalmas vonaglásának és kétségbeesett vergődésének, úgymond, másodkézből valójeleit szemlélni, miközben ő maga láthatatlan maradt.

Egész éjjel törtük a fejünket Hammonddal, hátha sikerül ki találnunk valami módszert, amellyel valamiképp felfedhetjük az Enigma alakját s hozzávetőleges megjelenését. Kezünket végighúzva a teremtmény testén, sikerült megállapítanunk, hogy a körvonalai és arcának vonásai emberiek. Kitapintottuk a száját; kerek, sima és hajzat nélküli fejét; az orrát, amely bizony alig emelkedett ki a pofacsontból; a keze és a lábfeje pedig mintha egy fiúé lett volna. Először arra gondoltunk, áthelyezzük a lényt valami sima felületre, és körberajzoljuk krétával, ahogyan a cipészek rajzolják körbe a láb körvonalát. Ám végül letettünk erről a tervről, mert rájöttünk, hogy semmi értelme nem volna. Egy ilyen körvonal ugyanis vajmi keveset árulna el a hozzá tartozó test felépítéséről.

Ekkor azonban ragyogó ötletem támadt. Készíthetnénk egy öntvényt a lényről alabástromgipszből. Így láthatóvá válna a szilárd test, s teljesülne minden óhajunk. De hogyan fogjunk hozzá? Mivel a teremtmény állandóan vergődik, nem tud meg szilárdulni a gipsz, amellyel beborítjuk a testét, s csak egy torz lenyomatot kapnánk. Ekkor azonban újabb remek gondolat fogant meg elmémben. Miért ne adhatnánk a láthatatlan lénynek kloroformot? Azt már tudtuk, hogy rendelkezik légzőszervekkel máskülönben hogyan lélegzett volna. Úgy okoskodtunk, hogy mihelyst sikerül az eszméletlenség állapotába hoznunk, azt tehetünk vele, amit akarunk. Elküldtünk hát Dr Xért; s miután a kiváló orvosnak sikerült felocsúdnia első döbbenetéből, nekilátott, hogy elaltassa kloroformmal a láthatatlan pácienst. Három perc sem telt bele, s leoldozhattuk a béklyókat a teremtményről, s a város egyik ismert szobrásza azonnal hozzáfogott, hogy bekenje nedves agyaggal a láthatatlan alakot. További öt perc múlva már készen is volt az öntőforma, és mielőtt leszállt az este, kezünkben tartottuk a rejtélyes lény testének nyers fakszimiléjét. Emberi formája volt – torz, otromba, irtózatos, de mégis emberi. Kicsi volt, a magassága nem lehetett több négy láb és néhány hüvelyknél, végtagjait páratlan fejlettségű izomzat borította. Arcának ocsmánysága túltett mindenen, amit életemben láttam. Gustave Doré, Callot, de még Tony Johannot sem tudott kigondolni ily szörnyűségeket. Ez utóbbinak az Un Voyage ou il vous plairahoz készült illusztrációi egyikén van egy arc, amely valamelyest talán emlékeztet a láthatatlan lényre, de még az sincs olyan iszonytató. Ilyennek képzelné az ember egy hullarabló ábrázatát. Ügy nézett ki, mint akitől kitelik, hogy emberhúst lakmározzon.

Miután kielégítettük kíváncsiságunkat, s a ház összes lakóját titoktartásra köteleztük, felmerült a kérdés, hogy mit is kezdjünk az Enigmával. Mindenki egyetértett abban, hogy nem osztozhatunk egy ilyen rémséggel a lakóhelyünkön; mint ahogyan az is képtelenségnek tűnt, hogy egy ilyen rettenetes lényt a világra szabadítsunk. Bevallom, semmi kifogásom nem lett volna, ha a teremtmény elpusztítása mellett döntünk. De ki merné vállalni a felelősséget? Ki vállalkozna rá, hogy elpusztítja ez az emberszerű rémet? Teltek, múltak a napok, s mi újra meg újra komolyan fontolóra vettük a kérdést. Közben az összes bérlő kiköltözött az épületből. Mrs. Moffat végső elkeseredésében megfenyegette Hammond barátomat s jómagamat, hogy jogi szankciókat foganatosít ellenünk, amennyiben nem távolítjuk el az épületből a szörnyeteget. Mi a következőt válaszoltuk:

– Ha óhajtja, távozunk, de határozottan elzárkózunk attól, hogy magunkkal vigyük a lényt. Távolítsa el maga, ha annyira meg akar szabadulni tőle. Elvégre az ön házában bukkant fel. S így a felelősség is magát terheli. – Erre, természetesen, nem tudott mit mondani. Mrs. Moffat nem talált senkit, aki pénzért vagy barátságból akár csak a közelébe mert volna menni a rejtélyes teremtménynek.

Az egész ügyben azonban az volt a legkülönösebb, hogy képtelenek voltunk rájönni, mivel táplálkozik. Mindennel megkínáltuk, ami eszünkbe jutott, de a láthatatlan lény egy ujjal sem nyúlt hozzá az ételekhez. Borzalmas volt ott állni az ágy mellett, ügyelni, hogyan hánykolódnak a ruhák, hallgatni a lény nehéz zihálását, miközben tudtuk, hogy éhezik.

Eltelt tíz-tizenkét nap, két hét, s a teremtmény még mindig élt. A szíve azonban napról napra egyre gyengébben vert, s szinte már alig lehetett kitapintani a pulzusát. Nyilvánvaló volt, hogy a lény a táplálékhiány miatt haldoklik. Miközben e borzalmas haláltusa zajlott a szemem előtt, roppant elkeseredettség lett úrrá rajtam. Éjszakákon át nem jött álom a szememre.

Bármily rémisztő volt is a láthatatlan lény, nagyon megsajnáltam, amiért ilyen borzalmas kínokat kellett kiállnia.

Végül kimúlt. Egyik reggel Hammond meg én csak egy jéghideg, merev testet találtunk az ágyban. A szíve nem dobogott már, s a mellkasa sem mozdult. Sietve eltemettük a kertben. Furcsa temetés volt; a láthatatlan holttestet a nyirkos sírgödörbe dobtuk. A testéről készült gipszöntvényt Dr. X-nek adtam, aki kiállította a Tizedik utcában lévő múzeumában.

Mivel egy hosszú utazás előtt állok, amelyről talán soha nem térek vissza, úgy gondoltam, papírra vetem ezt a történetet, amely a legfurcsább mind közül, mi valaha tudomásomra jutott.

MEGJEGYZÉS: azt rebesgetik, hogy egy ismert New York-i múzeum tulajdonosai megállapodást kötöttek Dr X-szel, hogy kiállítják az egyedülálló gipszöntvényt, amelyet Mr. Escott helyezett letétbe nála. Ez a nem mindennapi történet, úgy látszik, mégsem kerülheti el, hogy tudomást szerezzen róla a nyilvánosság.

Totth Benedek fordítása