Gyakran hallom sikítani. Nem, nem vagyok ideges vagy képzelődő típus, és sohasem hittem a szellemekben, hacsak ez nem az. De bármi legyen is az, majdnem annyira utál engem, mint én Luke Prattet.

A helyedben nagyon vigyáznék azzal, hogy mikor és kinek mesélek leleményes gyilkosságokról szóló undorító történeteket, mert sosem lehet tudni, hogy az asztalnál ülők közül ki akar megszabadulni legkedvesebb hozzátartozójától. Mindig is magamat hibáztattam Mrs. Pratt haláláért, s azt hiszem, bizonyos mértékig felelős is vagyok érte, pedig Isten látja lelkemet, soha nem kívántam mást neki, mint hosszú, boldog életet. Ha nem mondtam volna el azt a történetet, talán még mindig élne. Elképzelhetőnek tartom, hogy azért visít rám az a valami.

Rendes asszonyka volt, finom, lágy hangú, kiegyensúlyozott természetű, mindig mindenben megfontolt. Emlékszem, csak egyszer hallottam sikítani, amikor azt hitte, hogy egy véletlenül elsült pisztoly – bár mindenki meg volt győződve róla, hogy nem volt megtöltve – megölte a kisfiát. Ugyanolyan visítás volt, pontosan ugyanolyan, egyfajta emelkedő trillával a végén – érted, mire gondolok? Összetéveszthetetlen.

Az igazat megvallva nem vettem észre, hogy az orvos és a felesége nem jön ki jól egymással. Időnként civakodtak, amíg itt voltam, s gyakran láttam, hogy az asszonyka kipirult arccal, ajkát harapdálva igyekszik megőrizni a nyugalmát, miközben Luke a vita hevében a legbántóbb dolgokat vágja a fejéhez. Emlékszem, már az óvodában, majd később az iskolában is ilyen volt. Az unokatestvérem volt, tudod? Így kerültem ebbe a házba: miután meghalt, fiát, Charleyt pedig megölték Dél-Afrikában, nem maradt már rokona. Na igen, ez egy kis ingatlan, de éppen elég egy magamfajta öreg tengerésznek, aki vénségére kertészkedésre adja a fejét.

Az ember mindig sokkal élénkebben emlékszik a tévedéseire, mint a bölcs döntéseire, nem igaz? Ezt magam is gyakran tapasztaltam. Egyik este Prattékkel vacsoráztam, amikor elmeséltem nekik a később oly végzetessé vált történetet. Esős, novemberi este volt, a tenger egész éjjel zúgott. Pszt! Ha nem beszélsz, te is hallhatod…

Hallod a hullámokat? Vészjósló, nem igaz? Néha, az évnek ebben a szakában… Hahó! Már itt is van! Ne félj, ember! Nem esz meg! Elvégre ez csak egy hang! De örülök, hogy hallottad, mert mindig akadnak, akik azt hiszik, hogy csak a szél vagy a képzeletem, vagy valami más játszik velem. Azt hiszem, ma éjjel már nem fogod hallani, ugyanis csak egyszer szokott jönni. Igen… így igaz. Tegyél még fát a tűzre, meg egy kis anyagot abba a gyenge keverékbe, amit annyira szeretsz. Emlékszel az öreg Blauklotra, az ácsra azon a német hajón, amelyik felszedett minket, amikor a Clontarf elsüllyedt? Egyik éjjel süvítő szélviharba kerültünk, nyolcszáz kilométerre a legközelebbi parttól, s a hajó óramű pontossággal bukdácsolt fel-alá a hatalmas hullámokon, az öreg Blauklot pedig hangosan énekelte, hogy „Csak a ma éjjelt éljük túl, fijúk!”, miközben a vitorlakészítő mesterrel aludni ment. Gyakran gondolok arra az éjszakára, mióta biztonságban, a szárazföldön élek.

Igen, ez az eset is egy ilyen éjszakán történt. Egy ideje már otthon vártam, hogy részt vegyek az Olympia első útján – emlékszel, a következő útján döntötte meg a rekordot. Ez alapján tudom azonosítani: kilencvenkettőben történt, november elején.

Mocsok egy idő volt, Pratt is mogorva volt, a vacsora is rosszul sikerült, az igazat megvallva nagyon rosszul, ráadásul kissé fáztunk, ami szintén nem javított a helyzeten. Az asszonykát nagyon elszomorította a silány étel, s ragaszkodott hozzá, hogy egy kis meleg sajtos pirítóssal kárpótoljon minket a nyers répáért és a félig főtt ürühúsért. Prattnek minden bizonnyal nehéz napja volt. Talán elveszítette az egyik betegét. Akárhogy is, pocsék hangulata elűzhetetlennek tűnt.

– Látja, a nejem meg akar mérgezni – mondta. – Egy nap sikerülni is fog neki. – Láttam, hogy a felesége megbántódott, úgyhogy igyekeztem menteni a helyzetet és azt mondtam, Mrs. Pratt sokkal okosabb annál, hogy ilyen egyszerű módon próbáljon megszabadulni a férjétől; aztán mesélni kezdtem nekik a japán trükkökről az üveggyapottal, a felvagdalt lószőrrel és hasonlókkal. Pratt, orvos lévén, sokkal többet tudott ezekről a dolgokról, de a tudása még inkább vetélkedésre sarkallt, úgyhogy elmondtam egy történetet egy ír nőről, aki három férjétől szabadult meg, mielőtt a negyedik gyanakodni kezdett volna.

Még sosem hallottad ezt a mesét? A negyedik férjnek sikerült ébren maradnia és elkapta, úgyhogy az asszonyt végül felakasztották. Hogy hogyan csinálta? Elaltatta őket, majd egy szarvból készített tölcséren keresztül olvasztott ólmot öntött a fülükbe.

Nem, nem… Csak a szél fütyül. Ismét délnek fordul. Meg tudom mondani a hangjából. Mindemellett, ritkán jön többször egy este, még az év ezen szakaszában sem, amikor az eset történt. Igen, novemberben volt. Szegény Mrs. Pratt hirtelen meghalt itthon, az ágyában, nem sokkal azután, hogy ott vacsoráztam. Pontosan meg tudnám mondani a napját, mert New Yorkban kaptam a hírt az Olympia első útja után érkező gőzösről. Te ugyanabban az évben jöttél a Leofrikkal, ugye? Igen, emlékszem. Micsoda begyepesedett, vén salabakterek lettünk! Közel ötven éve már, hogy hajóstisztjelöltek voltunk a Clontarfon. El lehet valaha is felejteni az öreg Blauklotot?

„Csak a ma éjjelt éljük túl, fijúk!” Ha-ha! Tegyél egy kicsit többet abba a rengeteg vízbe! Ezt a régi Hulstkampot még a pincében találtam, amikor enyém lett a ház. Huszonöt éve hoztam Luke-nak Amszterdamból. Egy kortyot sem ivott belőle. Talán már bánja, szegény feje.

Hol is hagytam abba? Ja igen, mondtam, hogy Mrs. Pratt hirtelen meghalt. Azt kell gondolnom, hogy Luke bizonyára magányosnak érezte magát itt utána. Időnként meglátogattam, de mindig kimerültnek és idegesnek tűnt, s egyre csak panaszkodott, hogy túl nagy már a praxisa, bár asszisztenst semmi pénzért nem fogadott volna. Teltek-múltak az évek, a fiát megölték Dél-Afrikában, s onnantól fogva egyre furcsább lett. Volt benne valami, ami megkülönböztette a többi embertől. Azt hiszem, mindvégig képes volt a munkájára összpontosítani, s egyetlen esetben sem adódott panasz rá valami bármiféle súlyos tévedés vagy hasonlók miatt, de valami mégsem stimmelt…

Fiatalkorában vörös hajú és sápadt volt; középkorára azonban megőszült, fia halála után pedig egyre soványabb lett. A feje mint egy pergamenbe szorosan becsomagolt koponya, a tekintete pedig olyan merev és ragyogó, hogy az ember csak nehezen állta.

Volt egy öreg kutyája, melyet a felesége nagyon szeretett, és mindenhova követte az asszonyt. Buldog volt, a legszelídebb fenevad, amit valaha láttam, bár amikor fenyegetően vicsorgott és elővillantak a fogai, az elég ijesztő lehetett egy idegen számára. Pratt és Bumble – a kutya – esténként néha hosszasan ücsörögtek és bámulták egymást, a régi időkre gondolva, amikor Luke felesége még abban a székben ült, ahol most te. Mindig is az volt a helye, a férjéé meg az, ahol én ülök. Bumble a zsámolyon szokott felmászni az asszony székére – akkorra már öreg és kövér volt, nem tudott egyből felugrani, és a fogai is kezdtek mozogni. Mereven nézte Luke-ot, és ő is mereven nézte a kutyát, miközben arca egyre inkább egy koponyára hasonlított, két kis széndarabbal a szeme helyén. Aztán körülbelül öt perc múlva, de lehet, hogy kevesebb, az öreg Bumble egész testében remegni kezdett, majd hirtelen borzalmasat üvöltött, mintha meglőtték volna, lebukfencezett a karosszékből, elinalt és bebújt a kredenc alá, és ott feküdt, furcsa hangokat hallatva.

Tudod, ahogy Pratt az utolsó hónapokban kinézett, nem is csodálom a dolgot. Nem vagyok ideges vagy képzelődő típus, de… annyira hasonlított a feje egy pergamenbe tekert koponyára!

Aztán egy karácsony előtti napon, amikor a hajóm a kikötőben vesztegelt, és kaptam három hét szabadságot, megint eljöttem, de a jó öreg Bumble nem volt sehol.

– Csak nem halt meg? – kérdeztem félig viccelődve.

– De igen – felelte Pratt, s már akkor is éreztem valami furcsa színt a hangjában, mielőtt rövid szünet után folytatta volna:

– Én öltem meg – mondta szenvtelenül. – Nem bírtam tovább elviselni.

Megkérdeztem tőle, mit nem bírt elviselni, noha pontosan tudtam.

– Ahogy ül az asszony székén és bámul, azután üvölt – felelte Luke kissé megborzongva. – Cseppet sem szenvedett, szegény öreg Bumble – tette hozzá sietve, mintha azt hittem volna, hogy megkínozta. – Dionint tettem a vizébe, hogy mélyen aludjon, aztán kloroformot adtam neki, hogy akkor se érezze, hogy megfojtják, ha esetleg álmodik. Azóta csendesebb.

Kíváncsi voltam, mire gondol, mert a szavak mintha csak kicsúsztak volna a száján. De azóta rájöttem. Úgy értette, hogy a kutya halála óta nem hallotta olyan gyakran a hangot. Eleinte talán azt hihette, hogy az öreg Bumble vonít a Holdra az udvaron, de ez nem az a fajta zaj, ugye? Mindamellett én tudom, mi az, ha Luke nem is tudta. Végtére is ez csak egy hang, az pedig még senkinek sem ártott. Csakhogy ő sokkal nagyobb képzelőerővel bírt. Kétségtelenül van valami ebben a helyben, amit nem értek, de ha én nem értek valamit, azt „jelenség”-nek hívom és nem veszem biztosra, hogy meg fog ölni, nem úgy, mint ő. Nem vitás, hogy nem értek mindent, nyilván te sem, és senki sem, aki járt már a tengeren. Rengeteget beszélgettünk már például a szökőárról, de nem tudtuk, mi okozza. Manapság már tenger alatti földrengésnek nevezik és százféle elméletet gyártottak a keletkezésére. Én találkoztam egyszer szökőárral: az asztalomon álló tintatartó felrepült a kabinom tetejéig. Lecky kapitánnyal is ugyanez történt – gondolom, olvastad a Hullámok hátán című könyvét. Remek! Ha a szárazföldön történne hasonló dolog, például ebben a szobában, az idegesebb alkatúak azonnal szellemekről meg eksztázisos lebegésről és még százféle dologról kezdenének beszélni, ahelyett hogy egyszerűen egy eddig megmagyarázhatatlan jelenségnek nyilvánítanák a dolgot. Tudod, erről a hangról is ez a véleményem.

Kérdés, hogy van-e valami, ami bizonyítaná, hogy Luke ölte meg a feleségét? Rajtad kívül senki előtt sem vetném fel a kérdést. Végtére is semmi egyéb nem utal erre, mint hogy szegény asszonyka éppen pár nappal azután halt meg oly hirtelen, hogy a vacsoránál elmondtam azt a történetet. Nem ő volt az egyetlen nő, aki így távozott az élők sorából. Luke áthívta a szomszéd parókia orvosát, s mindketten egyetértettek abban, hogy szívprobléma okozhatta a halálát. Miért is ne? Gyakran előfordul.

Persze ott volt a bádogüst. Senkinek sem szóltam róla, de akkor ejtett gondolkodóba, amikor megtaláltam a hálószoba szekrényében. Új volt… Egy ónozott kis bádogüst, legfeljebb egyszer-kétszer érhette a tűz, de némi ólom volt az aljára ragadva. Ez azonban még semmit sem bizonyít. A vidéki orvosok általában ezermesterek és mindent maguk csinálnak – Luke-nak is tucatnyi oka lehetett, hogy ólmot olvasszon egy kis üstben. Például imádott horgászni, s lehet, hogy a zsinórra kellett nehezék, vagy talán az előszobában levő falióra karjába tette súlynak, vagy valami hasonló. Akárhogy is, amikor megtaláltam, furcsa érzés fogott el, mert annyira emlékeztetett a történetemre. Érted? Kellemetlenül érintett, ezért eldobtam – a tenger fenekén van, s ha egyáltalán partra sodorja a víz, a rozsdától úgysem lehet majd felismerni.

Tudod, Luke bizonyára még évekkel ezelőtt vette a faluban

– egy ember ugyanis azóta is efféléket árul. Gondolom, főzéshez használják. Akárhogy is, semmi szükségét nem éreztem, hogy egy kíváncsi cseléd ilyesmit találjon a házban, ólommal az alján, s furdalja az oldalát, hogy mi lehet az, esetleg még beszéljen is róla annak a cselédlánynak, aki hallotta a történetemet azon az estén – az a lány ugyanis a falusi ólomöntő fiához ment feleségül, s talán mindenre emlékszik.

Megértesz, ugye? Most, hogy Luke Pratt halott, s becsületes emberként fekszik a felesége mellett, nem szeretnék olyan botrányt kavarni, amely esetleg bemocskolná a hírét. Mindketten elmentek, és a fiuk is. Éppen elég volt az is, ahogy Luke meghalt.

Hogy hogyan? Egy reggel holtan találták a tengerparton. A halottkém fojtogatás nyomaira bukkant, de az áldozatot nem rabolták ki. A hivatalos megállapítás szerint „ismeretlen ember keze vagy állat foga által érte a halál”, az esküdtszék fele ugyanis elképzelhetőnek tartotta, hogy egy hatalmas kutya vetette rá magát és harapta át a légcsövét, noha a bőre sértetlen volt. Senki sem tudta, mikor ment el hazulról, sem azt, merre járhatott. A dagály szintje felett, hanyatt feküdt a parton, a keze alatt pedig a felesége karton kalapdoboza hevert kinyitva. A teteje leesett, s úgy tűnt, egy koponyát vihetett haza benne – az orvosok szívesen gyűjtenek ilyesmit. Kigurult a dobozból és az áldozat feje mellett állt meg. Feltűnően szép koponya volt, meglehetősen kicsi, gyönyörű formájú és vakítóan fehér, tökéletes fogazattal. Jobban mondva, tökéletes felső fogsorral, az állkapcsa ugyanis hiányzott, amikor először megláttam.

Igen, amikor ide költöztem, itt volt. Tudod, nagyon fehér volt, mintha kifényezték volna, hogy vitrinbe tegyék. Az emberek nem tudták, honnan való és mihez kezdjenek vele, így betették a legjobb hálószoba szekrényébe. Persze azonnal megmutatták, amikor idejöttem. A partra is levittek, hogy megmutassák a helyet, ahol Luke-ot találták, s az öreg halász elmesélte, hogyan feküdt a holttest és mellette a koponya. Egyet azonban nem tudott megmagyarázni: miért a lejtőn felfelé, a holttest fejéhez gurult, miért nem lefelé, a lábához. Akkor nem tűnt furcsának a dolog, de azóta számtalanszor gondoltam rá, ott ugyanis elég meredek a part. Holnap elviszlek és megmutatom, ha van kedved hozzá… Utána hordtam oda egy kis kőhalmot.

Amikor a földre zuhant – vagy dobták –, a kalapdoboz leesett és kinyílt, a koponyának pedig lefelé kellett volna kigurulnia belőle. De nem ez történt. A fej mellett volt, majdnem hozzáért, arccal az arca felé. Mint mondtam, amikor a halász mesélte, nem tűnt furcsának, de azóta állandóan eszembe jut, újra és újra, s ha becsukom a szemem, már magam előtt látom, s egyfolytában azt kérdezem magamtól, miért nem lefelé gurult az az átkozott koponya, és miért éppen Luke fejénél állt meg, miért nem mondjuk egy méterrel odébb.

Nyilván érdekel, milyen következtetésre jutottam, nem? Nos, semmi olyasmire, ami megmagyarázhatná a felfelé gurulást. Egy idő után viszont valami más ötlött az eszembe, s azonnal kényelmetlen érzéssel töltött el.

Ó, nem gondolok semmi természetfelettire! Lehet, hogy léteznek szellemek, lehet, hogy nem. De még ha léteznek, akkor sem kötelességem azt hinni, hogy árthatnak az élőknek azon kívül, hogy rájuk ijesztenek, s ami engem illet, én inkább egy szellemmel néznék szembe, mint a csatornára ereszkedő köddel, amikor nagy a forgalom. Nem! Csak egy bolond ötlet zavart meg, ez minden, nem is tudnám megmondani, honnan támadt, s hogyan érett bizonyossággá.

Egy este pipázás közben, egy unalmas könyvet olvasgatva épp Luke-on és szegény feleségén töprengtem, amikor eszembe jutott, hogy a koponya talán az asszonyé, s onnantól fogva nem tudtam szabadulni a gondolattól. Bizonyára badarságnak tartod. Úgy gondolod, hogy Mrs. Prattet jó keresztény módjára eltemették, és háborítatlanul fekszik a templomkertben, s hogy kész őrültség azt gondolni, hogy a férje megőrizte a koponyáját és a halószobájában tartotta, az asszony régi kalapdobozában. Akárhogy is, minden józan megfontolás ellenére meg vagyok győződve róla, hogy így történt. Az orvosok mindenféle furcsaságot tesznek, amibe a magunkfajta beleborzong, s amelyek valószínűtlennek, logikátlannak és érzéketlennek tűnnek számunkra.

Szóval nem érted? Ha tényleg az ő koponyája, a férje bizonyára azért tartotta magánál, mert valóban ő ölte meg, méghozzá úgy, ahogy az a feleség tette a férjeivel a történetemben, s attól tartott, hogy egyszer valami nyomozás leleplezheti. Tudod, ez is hozzátartozott a mese végéhez, s azt hiszem, tényleg megtörtént úgy ötven-hatvan évvel ezelőtt. Kiásták a három koponyát, s mindegyikben egy kis ólomgolyó csörgött. Ez alapján akasztották fel a nőt. Luke erre is emlékezett, biztos vagyok benne. Amit ezután tett, abba nem szeretnék belegondolni: sosem szerettem a rémisztő dolgokat, s gondolom, te sem rajongsz értük, ugye? Nem! De ha mégis, elképzelheted, hogyan válik teljessé a történet…

Hátborzongató lehetett, mi? Bárcsak ne látnám magam előtt olyan élénken, mi történhetett. A temetés előtti éjszakán tehette, biztos vagyok benne, amikor már lezárták a koporsót, és a cseléd aludt. Bármibe lefogadnám, hogy miután levágta, tett valamit a helyére a lepel alá, hogy ne tűnjön fel a hiánya. Mit gondolsz, mit rakhatott oda?

Nem csodálom, hogy megrökönyödsz rajtam! Először azt mondom, hogy nem szeretnék belegondolni, meg hogy sosem szerettem a rémisztő dolgokat, aztán elmesélem az egészet, mintha ott lettem volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy az asszony varrótáskáját tette a lepel alá. Jól emlékszem arra a táskára, mert minden este ott volt nála: barna plüssből készült, s ha teletömték, nagyjából akkora volt, mint… ugye érted. Igen, már megint itt vagyok! Talán kinevetsz, de nem te laksz itt egyedül, ahol az mindez megtörtént, s nem te mesélted el a történetet Luke-nak az olvasztott ólomról. Én mondom neked, nem vagyok ideges, de néha kezdem megérteni, mások mitől azok. Ha egyedül vagyok, állandóan ezen töprengek, ezzel álmodok, s amikor az a koponya felvisít… Hát, őszintén szólva, én sem szeretem jobban a hangját, mint te.

Nem kellene idegeskednem. Utaztam már szellemjárta hajón. Egy tiszt elkapta a nyugati parti lázat, s tíz nappal az indulás után már a legénység kétharmada halott volt, de én életben maradtam. Jó pár ocsmány látványban volt már részem, csakúgy, mint neked vagy bármelyikünknek. De ilyen mély nyomot még egyik sem hagyott bennem, mint ez.

Tudod, próbáltam megszabadulni tőle, de ez nem olyan egyszerű. Ott akar lenni a helyén, Mrs. Pratt kalapdobozában, a legjobb hálószoba szekrényében. Sehol máshol nem boldog. Hogy honnan tudom? Hát kipróbáltam. Csak nem gondolod, hogy nem próbáltam ki? Amíg ott lehet, csak alkalmanként visít, általában az év ezen szakaszában, de ha kiviszem a házból, egész éjjel nem hagyja abba, s egyetlen cseléd sem bírja huszonnégy óránál tovább. Így van ez. Sokszor maradtam már egyedül a házban, s egyszer én is arra kényszerültem, hogy két hétre elutazzak. A faluból már senki sem lenne hajlandó akár egyetlen éjszakát is itt tölteni, ami pedig az eladást vagy a bérbeadást illeti, szóba sem jöhet. Az idősebb hölgyek azt mondják, ha itt maradok, nemsokára nekem is végem lesz.

De én attól nem félek. Te is csak nevetsz az ötleten, hogy ilyesmit bárki komolyan vehet. Igazad van. Teljes képtelenség, egyetértek veled. De te is megijedtél és úgy fordultál hátra, mintha egy szellemre számítottál volna a hátad mögött, bár megmondtam, hogy végtére is ez csak egy hang.

Lehet, hogy tévedek a koponyával kapcsolatban – szeretném hinni, de nem megy. Talán csak egy szép mintapéldány, amit Luke még valamikor régen kapott, s csupán egy kis kavics vagy megkeményedett agyagdarab csörög benne, ha megrázzuk. A sokáig a föld alatt heverő koponyában bármi lehet, ami zörög, nem igaz? Nem, még sosem próbáltam meg kiszedni, bármi legyen is az. Hát nem érted, attól tartok, hogy ólom! Ha az, akkor sem akarok tudni róla, nem szeretnék megbizonyosodni felőle. Ha tényleg ólom, legalább annyi részem van a halálában, mintha én magam öltem volna meg. Úgy gondolom, ezt bárki beláthatja. Amíg nem vagyok biztos a dologban, azzal nyugtathatom magam, hogy ez az egész nevetséges badarság, hogy Mrs. Pratt természetes körülmények között vesztette életét, az a gyönyörű koponya pedig Luke londoni egyetemi éveiből származik. Ha beigazolódna az elképzelésem, el kellene hagynom a házat – majdnem biztos, hogy el is hagyom. Arról már le kellett mondanom, hogy a legjobb hálószobában aludjak, a szekrény mellett.

Azt kérded, miért nem dobom a tóba… De kérlek, ne nevezd „nyavalyás mumus”-nak… Nem szereti, ha neveket adnak neki.

Na tessék! Szentséges Isten, micsoda sikoly! Ugye megmondtam! Egészen elsápadtál, barátom. Töltsd meg a pipád, ülj közelebb a tűzhöz és igyál még egy kicsit! A jó öreg Hulstkamp még senkinek sem ártott. Láttam egyszer Jáván egy hollandot, aki egyetlen reggel fél kancsóval ivott meg belőle, és a haja szála sem görbült. Én nem iszom sokat, mert nem használ a reumámnak, de te nem vagy beteg, úgyhogy nem fog megártani. Ráadásul nagyon nedves az éjszaka. Megint süvít a szél, s hamarosan délnyugatira fordul – hallod, hogy zörgeti az ablakokat? Amint a zúgásból hallom, a dagály is megfordult.

Nem hallottuk volna újra, ha nem adsz neki nevet. Biztos vagyok benne, hogy nem. Na persze, a te dolgod, ha csak véletlen egybeesésnek tartod, de jobb szeretném, ha többé nem adnál neki neveket, ha nem bánod. Lehet, hogy a szerencsétlen asszonyka hallja és talán megbántódik, tudod? Szellem?! Dehogy! Egy szellemet nem vehetsz a kezedbe és nézheted meg napfénynél, és nem csörög, ha megrázod. Ez mindent hall és ért, efelől semmi kétségem.

Amikor beköltöztem, próbáltam a legjobb hálószobában aludni, mert az volt a legkényelmesebb, de le kellett mondanom róla. Ez az ő szobájuk volt, abban a nagy ágyban halt meg az asszony, a fejénél pedig baloldalt, a falba beépítve ott a szekrény. Ott szeret lenni, a kalapdobozában. Csupán két hétig használtam azt a szobát, aztán leköltöztem a földszintre, a rendelő melletti kis szobába, ahol Luke aludt, ha valamelyik betege esetleg éjjel is hívatná.

A szárazföldön mindig is jól aludtam. Nyolc óra a megszokott időm: ha egyedül vagyok, tizenegytől hétig, ha egy barátommal, akkor éjféltől nyolcig. De abban a szobában hajnali három után nem bírtam aludni – pontosabban negyed négy után. Megnéztem a régi zsebórámon – még mindig pontos –, mindig pontban három óra tizenhétkor ébredtem. Nem csodálkoznék, ha éppen akkor halt volna meg.

Nem, nem az volt, amit hallottál. Ha az lett volna, két éjszakát sem bírok ki. Csak néhány másodpercig mozgás, nyögés és mély lélegzés hallatszott a szekrényből, normális körülmények között fel sem ébresztett volna, biztos vagyok benne. Gondolom, te is úgy vagy ezzel, mint én vagy bárki, aki utazott már tengeren: a természetes zajok, a heves széllökésektől nyikorgó árbocok és az oldalra dőlő hajó recsegő eresztékei cseppet sem zavarnak. De ha egy ide-oda guruló ceruza zörögni kezd a kabinod asztalfiókjában, azonnal felébredsz. A szekrényből kiszűrődő zaj sem volt hangosabb, de rögtön felvert.

Azt mondtam, olyan volt, mint egy „mozgás”. Tudom, mire gondolsz, de nagyon nehéz úgy elmagyarázni, hogy ne tűnjön értelmetlennek. Természetesen az ember nem „hall” valakit „mozogni”, a legtöbb esetben legfeljebb a szétnyíló ajkak között áramló gyors lélegzetet, illetve a hirtelen, bár épphogy megmozduló ruha alig hallható suhogását érzékeli. Ez is olyan volt.

Tudod, ha valaki egy hajó kormányánál áll, akár két-három másodperccel is előre érzi, mit fog a hajó tenni. A lovasok is valami hasonlóról beszélnek, bár az kevésbé tűnik furcsának, hiszen a ló élőlény, a hajókat viszont legfeljebb a költők vagy a szárazföldi emberek tartják annak. Én azonban valahogy mindig úgy éreztem, hogy a hajók nem csak teher szállítására alkalmas gőzgépek vagy vitorlák által hajtott szerkezetek, hanem érzékeny, a természet és az ember közötti érintkezést lehetővé tevő eszközök. Benyomásaikat közvetlenül a széltől és a tengertől, a hullámoktól és az áramlatoktól szerzik, s továbbítják az ember felé, ahogy a drótnélküli távíró is üzenet formájában átadja a levegőből érkező, szabályszerű időközönként megszakított elektromos jeleket.

Érted, mire akarok kilyukadni. Éreztem, hogy valami megmozdul a szekrényben, s olyan meggyőző volt az érzés, hogy még hallottam is, pedig talán semmit sem lehetett hallani, de a hang a fejemben egyszerre felébresztett. A másik zajt azonban tisztán hallottam. Olyan tompa volt, mintha egy dobozból jött volna, s olyan messziről, mint egy távolsági telefonhívás, mégis tudtam, hogy a szekrényből származik, az ágy feje mellől. Nem állt égnek a hajam, és nem hűlt meg a vér az ereimben. Egyszerűen bosszantott, hogy felver valami, aminek nem kellene zajt keltenie, ugyanúgy, ahogy egy ceruzának sem kellene zörögnie egy kabin asztalfiókjában. Nem tudtam mire vélni a dolgot, azt gondoltam, talán a szél bejut a szekrény hátoldalán, és az adja ezt a furcsa, alig hallható süvítést. Felkapcsoltam a villanyt és megnéztem az órámat: tizenhét perccel múlt három. Aztán megfordultam és a jobb fülemre feküdve aludtam tovább. Az a jobbik fülem – a másikra elég süket vagyok, mert fiatalkoromban egyszer az előderékvitorla rúdjáról ugráltam a tengerbe és megütötte a víz.

Így telt az első éjszaka, s utána még számtalanszor megtörtént az ébresztés, mindig ugyanabban az időpontban, bár nem rendszeresen – talán néha a jó fülemen aludtam, néha meg nem. Alaposan megvizsgáltam a szekrényt, de sehol sem fújhatott be a szél, s a molyok távoltartására szolgáló ajtók is tökéletesen zártak. Azt hiszem, Mrs. Pratt a téli ruháit tarthatta benne, mert még mindig kámfor- és terpentinszaga volt.

Nagyjából két hét után elegem lett a zajokból. Addig azt mondtam magamnak, ostobaság lenne foglalkozni vele és kivinni a koponyát a szobából. Nappal mindig másnak látszanak a dolgok, nem igaz? A hangok – azt hiszem, hívhatjuk így – azonban egyre hangosabbak lettek, s egyik éjjel már a süket fülembe is behatoltak. Csak akkor fogtam fel, amikor teljesen felébredtem, s a jobb fülem mélyen a párnába fúródott: így egy ködkürt sem zavarhatott volna meg. Mégis meghallottam, úgyhogy kijöttem a béketűrésből – vagy talán megrémültem, a kettő néha elég közel áll egymáshoz –, felkapcsoltam a villanyt, felkeltem, kinyitottam a szekrényt, fogtam a kalapdobozt és olyan messzire hajítottam az ablakon, amennyire csak tudtam.

Akkor viszont tényleg égnek állt a hajam! Úgy visított a levegőben, mint egy 305 milliméteres lövedék. Az út túloldalára esett. Nagyon sötét volt az éjszaka, úgyhogy nem láttam, de tudtam, hogy ott ért földet. Az ablak éppen a bejárati ajtó fölött van, onnan körülbelül tizenöt méter a kerítés, és tíz méter széles az út. A túloldalon a plébánia földjét határoló élősövény húzódik.

Aznap éjjel már nem sokat aludtam. Alig félórán belül visítást hallottam odakintről – olyasmit, mint ma is, de rosszabbat –, mondhatnám, kétségbeesettebbet; s bár lehet, hogy csak a képzeletem űzött tréfát velem, meg mertem volna esküdni, hogy minden sikítás egyre közelebbről hallatszott. Pipára gyújtottam és egy ideig fel-alá járkáltam a szobában, aztán fogtam egy könyvet és leültem olvasni, de ha agyonvernek sem tudnám megmondani, mi volt a címe, még azt sem, hogy miről szólt, az időnként felhangzó visítástól ugyanis egy halott is megfordult volna a sírjában.

Valamivel pirkadat előtt aztán kopogtak az ajtón. Biztos nem tévedtem, ezért kinéztem az ablakon, mert úgy gondoltam, valaki azt hiszi, beköltözött az új orvos Luke helyére. A borzalmas zajok után óriási megkönnyebbülés volt végre emberi kopogást hallani.

Az előtető miatt fentről nem látni az ajtót. Újból kopogtattak, mire lekiabáltam, hogy ki az, de senki sem válaszolt, csak ismét kopogott. Ismét leszóltam és közöltem, hogy az orvos már nem lakik itt. Megint nem érkezett felelet, mire eszembe jutott, hogy talán valami süket vénember lehet, úgyhogy fogtam a gyertyát és lementem ajtót nyitni. Szavamra mondom, a koponya meg sem fordult a fejemben, s már a hangokat is majdnem elfelejtettem. Meg voltam győződve róla, hogy valaki egy üzenettel vár majd a lépcsőn. A gyertyát az előszoba asztalkájára tettem, nehogy a szél elfújja, ha kinyitom az ajtót. Miközben félrehúztam a régimódi reteszt, megismétlődött a kopogás. Nem volt hangos, de onnan közelről furcsán üregesnek tűnt, emlékszem, de bizonyosan azt gondoltam, hogy áll valaki az ajtó mögött és be akar jönni.

De nem. Senki sem volt ott, de ahogy kinyitottam az ajtót – kissé félreállva, hogy azonnal láthassam, ki az –, valami begurult a résen és megállt a lábam előtt.

Amint megéreztem, hátrahőköltem, mert rögtön tudtam, mi az, mielőtt még lenéztem volna. Nem tudnám megmondani, honnan volt a bizonyosság bennem, ráadásul teljesen értelmetlennek tűnt a gondolat, hiszen áthajítottam az út túloldalára. Odafent szélesre kitárható erkélyajtó van, ami nem akadályozhatott a dobásban, s így elég lendületesre sikerült. Ráadásul amikor kora reggel kimentem, a kalapdobozt a sűrű sövény túloldalán találtam.

Azt hihetnéd, hogy a dobás pillanatában kinyílt és a koponya még a ház előtt kiesett, de egy üres kartondobozt lehetetlen olyan messze hajítani: olyan, mintha egy papírgalacsint vagy egy kifújt tojáshéjat akarnál huszonöt méterre eldobni.

Visszatérve az éjszakára: becsuktam az ajtót és rátoltam a reteszt, majd óvatosan felvettem a koponyát és a gyertya mellé tettem az asztalra. Gépiesen cselekedtem, mint amikor az ember vészhelyzetben ösztönösen, gondolkodás nélkül a megfelelő dolgot teszi – hacsak nem az ellenkezőjét. Különösnek tűnhet, de az volt az első gondolatom, hogy jön valaki és ott talál a küszöbön a lábam előtt kissé féloldalt fekvő, egyik szemüregét már-már vádlón felém fordító koponyával. A gyertya villódzó fényében a szemüreg fel-alá mozgó árnyéka olyan hatást keltett, mintha pislogna rám. Aztán a láng váratlanul kialudt, bár az ajtó tökéletesen zárt, és semmiféle légáramlat sem zavarhatta meg. Legalább fél tucat gyufát kellett elhasználnom, mire ismét meggyulladt.

Hirtelen leültem, anélkül hogy tudtam volna az okát. Lehet, hogy nagyon megrémültem, de talán elismered, hogy ebben a helyzetben ez nem olyan nagy szégyen. A koponya hazajött és fel akart menni az emeletre, a szekrényébe. Mozdulatlanul ültem és néztem egy darabig, de aztán nagyon fázni kezdtem, úgyhogy fogtam és felvittem a helyére – emlékszem, még beszéltem is hozzá: megígértem neki, hogy reggel visszakapja a kalapdobozát.

Arra vagy kíváncsi, hogy a szobában maradtam-e pirkadatig? Igen, de égve hagytam a lámpát, s valószínűleg az ijedtség miatt ébren maradtam, pipáztam és olvastam. Hétköznapi, tagadhatatlan félelem tört rám, de gyávaságnak azért nem nevezném – a kettő nem ugyanaz. Nem tudtam volna a sötétben egyedül maradni azzal a valamivel a szekrényben… Nem hiszem, hogy az átlagosnál félénkebb lennék, de halálra rémültem volna. Gondold csak végig, egyedül átjött az úton, fel a lépcsőn, és kopogott, hogy engedjem be.

Amikor beköszöntött a hajnal, vettem a csizmámat és kimentem megkeresni a kalapdobozt. Jó nagy utat kellett gyalogolnom, mire bejutottam a plébánia területére, s a kapum közelében, a sövény túloldalán megtaláltam. A madzagja fennakadt az ágakon, a teteje pedig alatta hevert a földön. Ez azt is bizonyítja, hogy csak ott nyílt ki, tehát ami benne volt, az is csak az út túloldalán eshetett ki belőle.

Hát ennyi az egész. Felvittem a dobozt a hálószobába, beletettem a koponyát, visszaraktam a szekrénybe és rázártam az ajtót. Amikor a cseléd reggel behozta a reggelimet, közölte, hogy sajnálja, de neki el kell mennie, és azt sem bánja, ha elveszíti a havi bérét. Ránéztem, s arca mintha zöldes, sárgás és fehéres színekben játszott volna. Úgy tettem, mintha meglepődnék, és megkérdeztem, mi baja, de semmi haszna nem volt: nekem támadt és rám förmedt, hogy komolyan egy kísértetházban akarok-e lakni, és hogy meddig akarok még élni. Bár észrevette, hogy néha kissé nagyothallok, képtelenségnek tartotta, hogy ilyen visítások közepette nyugodtan tudtam aludni – ha viszont igen, akkor miért járkáltam a házban és nyitottam ki az ajtót három és négy között. Nem tudtam mit mondani, hiszen meghallott, úgyhogy elment, én pedig magamra maradtam. Délelőtt lementem a faluba, s találtam is egy nőt, aki hajlandó volt elvégezni azt a kevés házimunkát, ami itt adódik, és megfőzni a vacsorámat, feltéve hogy minden éjjel hazamehet. Ami engem illet, aznap leköltöztem a földszintre és azóta sem próbáltam abban a hálószobában aludni. Nem sokkal később szereztem két középkorú skót cselédet Londonból, s hosszú ideig minden csendes volt. Érkezésükkor azzal fogadtam őket, hogy mivel a ház elég védtelen helyen van, s ősszel és télen sokszor fújja a szél, a babonás, szellemektől rettegő falubeliek körében rossz híre van. A szigorú arcú, vörös hajú testvérpár szinte megvetően nevetett az ijedős cornwalliakon, s elmondták, hogy korábban két „szellemjárta” házban is szolgáltak Angliában, de még a „szürke fiút” sem látták, pedig az igazán nem számít ritkaságnak Forfarshire-ben.

Jó pár hónapig velem maradtak, s azalatt csend és nyugalom honolt a házban. Azonban még abban az évben elmentek, bár az egyikük – a szakács – megint itt lakik a faluban: hozzáment a sírásóhoz, aki a kertemet is gondozza. Hát így van ez. Ez egy kis falu, nincs sok dolga, viszont elég sokat tud a virágokról, hogy segítsen néha, főleg a nehezebb munkáknál, mert bár nincs ellenemre a testmozgás, az ízületeim kezdenek megmerevedni. Csendes, megfontolt fajta, aki a saját dolgával foglalkozik. Amikor idejöttem, özvegy volt – Trehearnnek hívják, James Trehearnnek.

A skót nővérek nem ismerték be, hogy bármi gondjuk lenne a házzal, de amint beköszöntött a november, szóltak, hogy el kell menniük, mert a szomszéd parókia kápolnája nagyon messze van, a mi templomunkba pedig nem járhatnak. A fiatalabb azonban tavasszal visszajött, s amint eljött a házasságok bejelentésének az ideje, a plébánosunk összeadta Trehearnnel, s a jelek szerint azóta nem okoz gondot neki, hogy az ő prédikációit hallgassa. Persze nekem semmi bajom ezzel, ha neki sincs! Egy kis kunyhóban laknak a templomkert végében.

Gondolom, érdekel, mi köze mindennek ahhoz, amiről eddig beszéltem. Olyan sokat vagyok egyedül, hogy ha egy régi cimborám meglátogat, néha csak azért beszélek, hogy halljam a saját hangomat. A két dolog azonban tényleg kapcsolódik egymáshoz, ugyanis Mrs. Prattet és a férjét is James Trehearn temette el, méghozzá nem messze a kunyhójától. Szerintem tud valamit, szinte biztos vagyok benne, hogy tud, a viselkedéséből, a szűkszavú tartózkodásából érzem.

Igen, éjszakánként egyedül vagyok a házban. Mrs. Trehearn mindent megcsinál, ha pedig egy barátom jön látogatóba, a sírásó unokahúga jön át leszedni az asztalt. Télen minden este átsétál Trehearn a feleségéért, nyáron azonban, ha még világos van, az asszony egyedül megy haza. Nem ideges típus, de már nem olyan biztos benne, hogy Angliában nincsenek egy skót nő figyelmére érdemes szellemek. Hát nem érdekes ötlet, hogy Skóciának monopóliuma lenne a természetfeletti dolgokban? Érdekes nemzeti öntudat, nem gondolod?

Jó kis tűz, ugye? Nincs is jobb annál, mint amikor az átnedvesedett fa végül meggyullad. Igen, rengeteg van belőle, errefelé ugyanis még mindig rengeteg roncs sodródik ki a vízből. Magányos partszakasz ez, s annyi fát gyűjthet az ember, amennyit akar, csak győzze hazacipelni. Trehearnnel néha kocsit bérlünk s megrakjuk a környéken. Ki nem állhatom a szenet, ha fával is tüzelhetek. Egy fadarab igazi társaság, még ha csak egy darab deszka is a fedélzetből vagy egy szétfűrészelt gerenda. Nézd, hogy szikrázik a só belőlük, mint azok a kis japán tűzijátékok! Szavamra mondom, egy jó barát, egy jó tűz és egy jó pipa társaságában az ember teljesen megfeledkezik arról odafent, különösen most, hogy a szél is elcsendesedett. Bár nem tart a nyugalom sokáig: reggelre megint vihar lesz.

Úgy gondolod, látni szeretnéd a koponyát? Nincs ellenvetésem. Semmi okom visszatartani tőle. Még úgysem láthattál ilyen tökéletes koponyát, eltekintve a két hiányzó metszőfogtól az állkapcsán.

Ó, igen! Még nem is meséltem neked az állkapocsról. Trehearn találta meg tavaly tavasszal a kertben, amikor új ágyást ásott a spárgának. Tudod, mifelénk két vagy két és fél méteresek a spárgaágyások. Lefelé ásott, mintha sírgödröt készített volna – ha jó spárgaágyást szeretnél, azt javaslom, sírásóval csináltasd! Remek érzékük van az efféle munkához.

Úgy egy méternél járhatott, amikor az árok oldalában fehér mésztömbre bukkant. Észrevettem, hogy kicsit lazább ott a talaj, bár Trehearn azt mondta, évek óta senki sem foglalkozott a kerttel. Szerintem úgy gondolta, a régi mész nem tesz jót a spárgának, mert kifordította rögöket a földből és félrehajította őket. Azt mondta, elég nehezek, s amikor az ásójával puszta megszokásból szétvágta őket az árok mellett, az egyikből egy állkapocscsont került elő. Először azt hittük, az ásó ütötte ki a két metszőfogat belőle, de a mészkődarabkák között sem találtuk meg. Gondolhatod, hogy Trehearn elég tapasztalt, s rögtön azt mondta, hogy fiatal nőé lehetett, a fogsora pedig még valószínűleg ép volt, amikor meghalt. Odahozta nekem és megkérdezte, hogy meg akarom-e tartani, mert ha nem, akkor beledobja a következő sírba a templomkertben. Úgy gondolta, keresztény emberé lehetett, ezért tisztességes temetést érdemel, bárhol legyen is a test többi része. Erre megemlítettem, hogy az orvosok gyakran tesznek csontokat oltatlan mészbe, hogy kifehérítsék őket, s egykor talán dr. Prattnek is lehetett ilyen mészgödre a kertjében, csak megfeledkezett az állkapocsról.

– Talán ahhoz a koponyához tartozik, ami ott volt az emeleten, a szekrényben – felelte Trehearn némi hallgatás után.

– Talán dr. Pratt mészbe tette a koponyát, hogy megtisztítsa, s amikor kivette, ottfelejtette az állkapcsot. Egy kis emberi haj is ragadt a mészbe, uram.

Igaza lett. Ha nem gyanított semmit, miért tételezte volna fel, hogy a csont a koponyához tartozik? Ráadásul tényleg odaillett. Ez is bizonyítja, hogy többet tud, mint amennyit elmond. Gondolod, hogy belenézett a koporsóba a temetés előtt? Vagy talán amikor Luke-ot temette ugyanabba a sírba…

Jól van, jól van, nem érdemes ilyen messzire menni, ugye? Azt mondtam Trehearnnek, hogy megtartom az állkapcsot a koponyával együtt: felvittem és a helyére illesztettem. A legcsekélyebb kétség sem férhet hozzá, hogy összetartoznak.

Trehearn számtalan dolgot tud. Nem sokkal ezelőtt arról beszélgettünk, hogy ki kellene már meszelni a konyhát, amikor véletlenül eszébe jutott, hogy azon a héten végeztek tisztasági festést utoljára, amikor Mrs. Pratt meghalt. Azt nem mondta, hogy a kőműves biztos hagyott ott egy kis meszet, de bizonyára gondolta, amint azt is, hogy azt a meszet találta meg a spárgaágyásban. Rengeteget tud. Trehearn csendes, de nem az a fajta buta ember, aki kettőig sem tud számolni. A sír ott van nem sokkal a kunyhója mögött, s kevés embert láttam életemben olyan gyorsan ásni, mint őt. Ha tudni akarta az igazságot, kideríthette bármikor, de amíg ő el nem mondja, senki sem lesz okosabb. Egy olyan csendes faluban, mint a miénk, az emberek nem virrasztanak éjszakánként a templomkertben, hogy kiderítsék, mivel tölti az idejét a sírásó este tíztől pirkadatig.

Az egészben azonban Luke elszántsága a legborzasztóbb, ha tényleg ő tette: az a rideg bizonyosság, hogy senki sem fogja leleplezni. Kötélből lehettek az idegei. Néha úgy gondolom, nem kellene olyan helyen laknom, ahol gyilkosság történt, már ha valóban megtörtént. Luke emlékéért mindig feltételes módban beszélek – na meg persze egy kicsit a magam kedvéért is.

Felmegyek és lehozom a dobozt. Egy perc az egész, csak előbb meggyújtom a pipámat – nem hajt a tatár! Korán vacsoráztunk, és még csak fél kilenc van. Egyetlen barátomat sem hagyom tizenkettő előtt lefeküdni, de a harmadik pohár előtt sem… persze annyival iszol többet, amennyi jól esik, de egy korttyal sem kevesebbet, a régi szép idők emlékére.

Kezd feltámadni a szél, hallod? Az előbb még csak egy kis szellő volt, de azt hiszem, rossz éjszakánk lesz.

Amikor kipróbáltam, hogy az állkapocs odaillik-e, rémisztő dolog történt. Nem vagyok ijedős, de sokakat láttam már magamhoz hasonló módon hátrahőkölni és levegő után kapkodni, amikor azt hiszik, hogy egyedül vannak, ám amint hirtelen megfordulnak, van valaki mögöttük. Senki sem mondhatja, hogy ez félelem volna. Te annak neveznéd? Nem.

Nos, amint a helyére tettem az állkapcsot, az ujjam beszorult a fogak közé. Azt éreztem, mintha ráharapott volna a kezemre, s bevallom, felugrottam ijedtemben, mire rájöttem, hogy csak a másik kezemmel nyomtam össze a két fogsort. Biztosíthatlak, hogy egyáltalán nem voltam ideges. Fényes nappal volt, gyönyörű idő, a hálószoba is napfényben fürdött. Értelmetlen lett volna idegeskedni, s csupán egy félreértett benyomás volt az egész, csak olyan furcsa érzéssel töltött el. Valahogy a Luke holttestéről készült boncolási jegyzőkönyvet juttatta eszembe, miszerint „ismeretlen ember keze vagy állat foga által érte a halál”. Azóta is sajnálom, hogy nem láthattam azokat a nyomokat a nyakán, bár az állkapocs akkor még hiányzott a koponyáról.

Számtalanszor láttam már másokat őrült dolgokat művelni a kezükkel, miközben fogalmuk sincs, mit csinálnak! Egyszer láttam valakit fél kézzel a fedélzeten kívül, a könnyűfedélzet egyik összegöngyölt vitorlájának kötelén lógni, mialatt a másikban kést tartott és el akarta vágni, pedig teljes súlyával azon lógott! Mindezt az óceán közepén, húsz csomós sebességnél! Már épp elvágta volna a kötelet, amikor elkaptam a derekát. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy mit tesz… Nekem sem volt, amikor becsíptettem az ujjam a két fogsor közé. Még most is érzem. Pontosan olyan volt, mintha élne és meg akarna harapni. Szegényke, biztos meg akarna, ha tudna, hisz tudom, mennyire gyűlöl! Gondolod, hogy tényleg egy ólomdarabka zörög benne? Várj, mindjárt lehozom a dobozt, s bármi pottyanjon is a kezedbe belőle, az már a te dolgod. Ha csak egy rög vagy kavics, elfelejtem az egészet és soha többé nem gondolok a koponyára, de valahogy nem bírom rávenni magam, hogy kirázzam belőle azt a zörgő valamit. A puszta gondolat, hogy ólmot találunk, olyan kényelmetlen számomra, pedig meg vagyok győződve róla, hogy igazam lesz. Végre bizonyosságot szerzek. Biztos vagyok benne, hogy Trehearn mindent tud, de hallgat, mint a sír.

Felmegyek és lehozom. Mi? Hogy jobb lenne velem jönnöd? Ne nevettess! Gondolod, hogy megijedek egy kalapdoboztól és egy kis hangoskodástól? Badarság!

Nézd a gyertyát, nem akar meggyulladni! Mintha ez a nevetséges kis tárgy sejtené, mire akarom használni! Nézd, már a harmadik gyufát próbálom! A pipámat bezzeg meggyújtják! Pedig új doboz, most vettem ki a bádogdobozból – ott tartom, nehogy nedvesség érje. Á, szerinted nedves a feje? Akkor meggyújtom a kandallóban. Az semmiképp sem alszik ki. Igen, serceg egy kicsit, de most már égve marad. Ugyanúgy ég, mint bármely más gyertya, nem? Az az igazság, errefelé nem az igazik a gyertyák. Nem tudom, honnan hozzák őket, de a lángjuk időnként zöldes és apró szikrákat hány, és alig világítanak, s ami a legbosszantóbb, hogy gyakran maguktól elalszanak. Sajnos nem lehet segíteni a dolgon: sokáig nem lesz még villany a faluban. Alig van fénye, nem igaz?

Hogy, jobb lenne itt hagyni neked a gyertyát és a lámpát magammal vinni? Az igazat megvallva nem szeretem ide-oda cipelni. Bár még sohasem ejtettem el egyet sem, mindig attól félek, hogy egyszer el fogok, az pedig nagyon veszélyes. Mindemellett már megszoktam ezeket a vacak gyertyákat.

Mire visszaérek, meg is ihatod, ami a poharadban maradt – addig úgysem fekhetsz le, amíg a három pohárnak híja van. Fel sem kell menned: a rendelő melletti régi dolgozószobát rendeztem be neked. Magam is ott lakom. Igazság szerint egyetlen barátomat sem szállásolom el odafent. Utoljára Crackenthorpe aludt volna ott, de azt mondta, egész éjjel le sem hunyta a szemét. Emlékszel az öreg Crackre, ugye? A haditengerészetnél ragadt, nemrég nevezték ki tengernaggyá. Igen, indulok, hacsak el nem alszik a gyertya. Nem tudtam megállni a kérdést, hogy emlékszel-e Crackenthorpe-ra. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy valamennyiünk közül az a vézna kis idióta viszi a legtöbbre, kiröhögtük volna, nem igaz? Bár mi sem panaszkodhatunk… de most már tényleg megyek.

Nem hagyom, hogy esetleg azt gondold, fecsegéssel próbálom halogatni a dolgot! Mintha bármitől is félni kellene! Ha félnék, őszintén megmondanám és megkérnélek, hogy gyere velem.

* * *

Itt a doboz. Óvatosan hoztam, hogy ne zavarjam szegényt. Tudod, a rázkódástól talán megint kiesik az állkapocs a helyéről, és annak biztos nem örülne. Igen, a gyertya kialudt, amikor lefelé jöttem, de a huzat miatt: a lépcsőforduló ablaka nem zár rendesen. Hallottál valamit? Igen, egy újabb sikoly. Azt mondod, sápadt vagyok? Semmiség. A szívem néha rakoncátlankodik, és túl gyorsan mentem fel az emeletre. Tulajdonképpen ez a másik ok, amiért a földszinten lakom.

Akárhonnan is jött a visítás, biztosan nem a koponyából, mert már a kezemben tartottam, amikor hallottam, most pedig itt van, így minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy valami más adja ki a hangot. Biztos vagyok benne, hogy egyszer kiderítem, mi az. Persze, egy rés a falban, egy hasadék a kéményben vagy egy kis hézag valamelyik ablakkeretnél. Valójában minden szellemtörténetnek ez a vége. Tudod, most örülök igazán, hogy eszembe jutott és lehoztam neked megmutatni, mert ez az utolsó sikoly tisztázta a dolgot. Hogy lehettem ennyire balga, hogy visításokat tulajdonítsak egy szerencsétlen koponyának, mintha élne!

Kinyitom a dobozt, kivesszük és megnézzük a fénynél. Még belegondolni is borzalmas, hogy szegény asszony ott ült a te székedben, minden áldott este, ugyanennél a fénynél, nem igaz? De akkor… Eh, mit töprengek ezen, badarság az egész, elejétől a végéig! Ez csak egy régi koponya, Luke még biztos az egyetemen szerezte, s talán csak azért tette a mészbe, hogy kifehérítse, aztán nem találta az állkapcsot.

Látod, miután az állkapcsot a helyére tettem, lepecsételtem a szalagot és írtam is rá. Ez még a régi, fehér címke rajta, amit a kalapos Mrs. Prattnek címzett – volt még rajta hely, úgyhogy odaírtam: „A koponya a néhai Luke Pratt orvos tulajdona volt.” Igazából magam sem tudom, miért írtam oda, talán csak meg akartam magyarázni, hogy került hozzám. Sokszor furdal a kíváncsiság, hogy miféle kalap érkezhetett a dobozban. Mit gondolsz, milyen színű lehetett? Vidám tavaszi fejfedő ágaskodó tollakkal és csinos szalagokkal? Furcsa, hogy most talán az a fej van ugyanabban a dobozban, amelyik egykor viselte. De nem, nem! Már eldöntöttük, hogy abból a londoni kórházból származik, ahol Luke a gyakorlatát töltötte. Sokkal okosabb lenne megnézni a fénynél, nem igaz? Annyi összefüggés sincs a koponya és szegény Mrs. Pratt között, mint az ólomról szóló történetem és…

Jóságos Isten! Fogd a lámpát! Ne hagyd kialudni, ha lehet! Egy perc, és visszazárom az ablakot… Ugye megmondtam, micsoda vihar! Na tessék, elaludt! Pedig szóltam! Ne törődj vele, ott a kandalló… Becsukom az ablakot… A retesz csak félig volt a helyén. Lefújta a dobozt az asztalról? Hol az ördögben van? Á, ott! Nem fog még egyszer kinyílni, felraktam a keresztrudat. Okos szerkezet, egy régimódi léc – nincs hozzá fogható. Keresd meg a dobozt, amíg én meggyújtom a lámpát! A fene enné meg ezeket a nyomorult gyufákat!… Igazad van, a pipából is lehet egy kis parazsat venni… A tűzben meg kell gyulladnia… Erre nem is gondoltam, köszönöm… Na, megint van lámpánk. Hol a doboz? Rendben, tedd az asztalra és nyissuk ki.

Tudomásom szerint azt az ablakot még sohasem nyitotta ki a szél, de részben az én hibám, mert legutóbb nem zártam be rendesen. Igen, természetesen hallottam a visítást. Mintha az egész házat körbejárta volna, mielőtt betört azon az ablakon. Ez azt bizonyítja, hogy mindig is a szél adta ki azt a hangot, nem más, nem igaz? Ha pedig nem a szél, akkor a képzeletem. Mindig is képzelődő típus voltam – legalábbis annak kellett lennem, csak nem tudtam róla. Ahogy idősödünk, önmagunkat is egyre inkább megismerjük, nem gondolod?

Ha már töltesz magadnak, kivételesen én is iszom egy csepp Hulstkampot, tisztán. Megborzongtam ettől a nedves széllökéstől, s amióta hajlamos vagyok a reumára, félek a megfázástól. Ilyenkor néha egész télen érzem a hideget az ízületeimben.

Teringettét, ez aztán jó anyag! Most, hogy ismét teljes a nyugalom, rágyújtok egy újabb pipára, aztán kinyitjuk a dobozt. Tulajdonképpen még örülök is annak az utolsó siklatásnak, miközben a koponya végig itt volt köztünk az asztalon, egyvalami ugyanis nem lehet egyszerre két helyen, a szél által keltett zajok pedig köztudottan kintről származnak. Úgy hallottad, hogy a szobában visított, miután kinyílt az ablak? Hát persze, én is úgy hallottam, de ez csak természetes, ha minden nyitva volt. Csak a szelet hallhattuk, mi mást!?

Nézz ide, kérlek! Mielőtt kinyitnánk a dobozt, szeretném, ha látnád, hogy a pecsét érintetlen. Kéred a szemüvegem? Á, van sajátod. Rendben. Mint látod, a pecsét sértetlen, még a mottó is jól olvasható. Így van, „Lágy és simogató”, a vers utána úgy folytatódik, hogy „déltengeri szellő”, aztán „csak még egyszer utoljára hozd el nekem őt”, és így tovább. Az óraláncomon tartom már több mint negyven éve. Még szegény feleségem adta, amikor udvaroltam neki. Sohasem volt másik pecsétem. Ezekről a szavakról mindig ő jut az eszembe – imádta Tennysont.

Nincs értelme elvágni a szalagot, mert hozzá van erősítve a dobozhoz, úgyhogy feltöröm a viaszt és kioldom a csomót, majd utána újra lepecsételem. Tudod, szeretek biztos lenni abban, hogy a helyén van és senki sem veheti ki. Nem mintha attól tartanék, hogy Trehearn hozzányúl, de mindig úgy érzem, hogy többet tud, mint amennyit elmond.

Látod, úgy is sikerült, hogy nem téptem el a szalagot, bár amikor utoljára bekötöttem, azt terveztem, hogy soha többé nem nyitom ki. Elég könnyen lejön a fedele. Itt van, tessék.

Micsoda!? Hogy semmi sincs benne!? Üres?! Eltűnt, barátom, a koponya eltűnt!

* * *

Nem, nem, kutya bajom. Csak próbálom összeszedni a gondolataimat. Olyan különös. Tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy amikor tavaly tavasszal lepecsételtem, még benne volt. Erre egyáltalán nem számítottam: ez teljességgel lehetetlen. Elismerem, ha nagy ritkán egy-egy barátommal felöntöttünk a garatra, talán elkövettem volna néhány ostoba baklövést, ha túl sokat ittam volna. De nem, soha! Egy pint sörnél vacsora után vagy egy rumnál lefekvés előtt sohasem ittam többet. Szentül hiszem, hogy mindig mi, józanok leszünk reumásak és köszvényesek! Mindezek ellenére ott volt a pecsétem, a dobozban meg semmi. Ez elég egyértelmű.

Nagyon nem tetszik ez nekem. Én mondom neked, itt valami nincs rendjén. Ne beszélj nekem természetfeletti megnyilatkozásokról, nem hiszek bennük, cseppet sem! Valaki biztos babrált a pecséttel és ellopta a koponyát. Néha, amikor nyáron kimegyek a kertbe dolgozni, az órámat a lánccal együtt az asztalon hagyom. Trehearn biztosan akkor vette el a pecsétet és volt is ideje használni, mert tudta, hogy legalább egy óráig biztosan nem megyek be a házba.

Ha nem Trehearn volt… Ó, ne is mondd, hogy esetleg magától szabadult ki! Ha így lenne, itt kellene lennie a házban, valamelyik félreeső sarokban kellene várakoznia. Lehet, hogy egyszer csak rábukkanunk valahol, amint ránk vár, nem gondolod? Amint ránk vár a sarokban. Aztán rám visít… Rám visít a sötétben, mert én mondom neked, gyűlöl engem!

A kalapdoboz teljesen üres. Nem álmodunk, egyikünk sem. Tessék, akár fejre is állíthatom.

Mi volt az? Valami kiesett, amikor megfordítottam. A padlón van, a lábadnál, hallottam – meg kell találnunk! Segíts már megkeresni! Megtaláltad? Az isten szerelmére, add ide gyorsan!

Ólom! Tudtam, amikor hallottam a koppanását: ahogy tompán puffant a szőnyegen, tudtam, hogy nem lehet más. Tehát mégis ólom volt, mégis Luke tette.

Egy kicsit megrázott a dolog… nem, nem vagyok ideges, csak nagyon megrázott, ennyi az egész. Azt hiszem, bárki így lenne ezzel az én helyemben. Végtére is nem lehet azt mondani, hogy félek tőle, hiszen felmentem érte és lehoztam – legalábbis azt hittem, hogy lehozom, de hát az ugyanaz… A teringettét! Csak nem fogok bedőlni egy ilyen ostoba badarságnak! Felviszem a dobozt és visszateszem a helyére. Nem az rázott meg, hanem a bizonyosság, hogy az a szegény asszonyka úgy halt meg, az én hibámból, mert elmondtam azt a történetet. Ez olyan félelmetes. Valahol mindig reménykedtem benne, hogy nem leszek biztos benne, de most már semmi kétség. Nézd!

Nézd csak meg! Ez a kis ólomdarab, teljesen alaktalan. Gondolj csak bele, micsoda borzalmat vitt véghez! Nem borzongsz bele? Persze adott neki valami altatót, de egy pillanatig akkor is kegyetlenül szenvedhetett. Gondolj bele, hogy valaki forró ólmot önt az agyadba. Gondolj csak bele! Meghalt, mielőtt sikíthatott volna, de gondold csak… Ah, ott van megint… odakint… tudom, hogy itt van, odakint… Nem tudom távol tartani a fejemtől… Ah!… Ah!

* * *

Azt hitted, elájultam? Bárcsak elájultam volna, akkor hamarabb véget ért volna. Könnyű azt mondani, hogy ez csak egy hang, az pedig még senkinek sem ártott… Te is falfehér vagy. Ha ma éjjel egy szemhunyásnyit is szeretnénk aludni, csak egy dolgot tehetünk: meg kell találnunk és visszatennünk a szekrénybe, a kalapdobozába, ahol szeret lenni. Nem tudom, miképp került ki onnan, de vissza akar menni. Azért visít olyan szörnyen ma éjjel… Még sosem volt ilyen rettenetes… Soha, mióta először…

Eltemetni? Ez az, ha megtaláljuk, eltemetjük, még ha az egész éjszaka rámegy is. Leássuk vagy két méter mélyre és rádöngöljük a földet úgy, hogy soha többé ne jöhessen elő. Akkor aztán sikítozhat, olyan mélyről úgysem halljuk majd. Gyerünk, fogjuk a lámpát és keressük meg! Nem lehet messze, biztos vagyok benne, hogy itt van közvetlenül a ház mellett… Bejött, amikor becsuktam az ajtót, tudom.

Igen, igazad van. Kezdem elveszíteni a józan eszem, össze kell szednem magam. Pár percig ne szólj hozzám: csukott szemmel ülök egy picit és elmondok valamit, amiben biztos vagyok. Ez a legjobb módszer rá.

„Add hozzá a földrajzi szélességhez a hosszúságot és a pólustávolságot, majd oszd el kettővel és vond ki belőle a hosszúságot, majd add hozzá a szélesség szekánsának logaritmusát, a pólustávolság koszekánsát, az összeg felének koszinuszát és az összeg feléből és a hosszúságból kapott maradék szinuszát” – tessék! Ne mondd, hogy elvesztettem a józan eszem, az emlékezetemnek kutya baja, nem igaz?

Persze mondhatnád, hogy ez gépies, és az ember sohasem felejti el, amit gyerekkora óta szinte minden nap használt. De hát épp ez a lényeg! Ha az ember megőrül, éppen a gépies agyműködés mondja fel a szolgálatot: soha meg nem történt dolgokra emlékszik, látomások gyötrik, és síri csendben is hangokat hall. Egyikünknek sincs ilyen gondja, nem igaz?

Gyere, fogjuk a lámpát és járjuk körbe a házat. Nem esik, csak nagyon fúj a szél. A lámpa az előszobában van, a lépcső alatti szekrényben. Mindig készenlétben tartom vész esetére.

Nincs értelme keresni?! Nem értem, hogy mondhatsz ilyet. Persze értelmetlen volt arról beszélni, hogy eltemetjük, hiszen nem akarja, hogy eltemessék – szegényke vissza akar menni a kalapdobozába, az emeletre! Trehearn vette ki, tudom, és másik pecsétet rakott rá. Talán elvitte a templomkertbe, hiszen csak jót akart. Szerintem azt hitte, hogy ha szép csendben eltemeti a felszentelt földbe, a többi csont mellé, akkor nem sikít többé. De hazajött. Igen, így történt. Nem rossz szándékú ez a Trehearn, és úgy gondolom, elég vallásos is. Nem hangzik természetesnek, ésszerűnek és jó szándékúnak? Azt hitte, azért visít, mert nem kapta meg a végtisztességet… A többi csonttal együtt. De tévedett. Honnan tudhatná, hogy azért üvölt rám, mert gyűlöl, s mert az én hibámból került az a kis ólom beléje?

Hogy akkor sincs értelme keresni!? Badarság! Én mondom neked, azt akarja, hogy megtalálják… Csitt! Mi kopog? Hallod? Kop-kop-kop… Háromszor, aztán szünet, és megint. Üreges hangja van, nem?

Hazajött. Már hallottam ezt a kopogást. Be akar jönni és visszakerülni az emeletre, a dobozába. A bejárati ajtónál van.

Velem jössz? Behozzuk. Igen, elismerem, nem szeretnék egyedül odamenni és ajtót nyitni. Be fog gurulni és megállni a lábam előtt, mint múltkor, és ki fog aludni a lámpa. Az a kis ólomdarab eléggé megrázott, ráadásul a szívem sincs teljesen rendben… Talán az a sok erős dohány. Mindazonáltal el kell ismernem, hogy elég ideges vagyok ma éjjel… mintha még sosem lettem volna ilyen életemben.

Rendben, gyere velem! Viszem a dobozt is, hogy ne kelljen visszajönni érte. Hallod a kopogását? Semmi más nem kopog így. Ha megfognád az ajtót, a szoba fényénél is megtalálom a lámpát a lépcső alatt, és nem kell idehoznunk a másikat – úgyis csak kialudna.

Tudja, hogy jövünk… Figyelj csak! Egyre türelmetlenebb. Bármi történjék is, ne csukd be az ajtót, amíg meg nem gyújtom a lámpát. Gondolom, megint gond lesz a gyufákkal… A kutyafáját! Elsőre sikerült. Mondom én, hogy nagyon be akar jönni, azért gyulladt meg elsőre. Nem kell már tartanod az ajtót: csukd be, kérlek! Most gyere és tartsd a lámpát, mert olyan erősen fúj odakint a szél, hogy talán mindkét kezemre szükségem lesz. Ez az, tartsd alacsonyan. Hallod, hogy még mindig kopogtat? Készülj… Épp csak annyira nyitom ki, a lábammal megtámasztom az ajtó sarkát… Most!

Kapd el! Csak a szél görgeti végig a padlón… Én mondom neked, valóságos hurrikán tombol odakint! Elkaptad? A kalapdoboz az asztalon van. Egy perc, csak visszateszem a keresztrudat. Kész is.

Miért vágtad olyan durván a dobozba? Tudod, hogy nem szereti.

Mit mondasz? Hogy megharapta a kezedet? Badarság, ember! Biztos veled is az történt, mint velem. Biztos a másik kezeddel összenyomtad az állkapcsát és becsípted az ujjad. Hadd lássam. Csak nem vérzel? Jó erősen nyomhattad, tényleg felszakadt a bőr. Majd adok rá valami karbolsavas oldatot, mielőtt lefekszünk: azt mondják, egy halott fog ejtette seb könnyen bajt okozhat. Gyere be és mutasd meg a lámpafénynél. Hozom a kalapdobozt – ne törődj a lámpával, hadd égjen ott az előszobában, úgyis nemsokára szükségem lesz rá, ha felmegyek az emeletre. Igen, csukd be az ajtót, ha nem bánod, úgy sokkal világosabb és barátságosabb. Még mindig vérzik az ujjad? Egy pillanat, és hozom a karbolsavat, csak előbb hadd nézzem meg.

Ah! Véres a felső fogsora. A szemfog. Kísérteties, nem igaz? Amikor láttam végiggurulni az előszobán, majdnem elhagyott az erőm, és összecsuklott a térdem, de aztán rájöttem, hogy csak a szél gördíti előre a sima padlón. Csak nem engem hibáztatsz? Ugye nem? Együtt nőttünk fel, láttunk már egyet s mást, de beismerhetjük, hogy mindketten alaposan meg voltunk rémülve, amikor odacsúszott hozzád. Nem csoda, hogy amikor felvetted, idegességedben becsípted az ujjad, végtére is ugyanez történt velem fényes nappal.

Furcsa, hogy az állkapocs ilyen szorosan tapad a koponyához, nem igaz? Szerintem a nedvesség okozza, hogy szorít, mint a satu… Letöröltem róla a vért, nem volt szép látvány. Ne félj, nem próbálom szétfeszíteni az állkapcsot! Nem szórakozom szegénnyel, csak visszateszem a dobozába, lepecsételem, aztán felvisszük az emeletre és visszatesszük oda, ahol szeret lenni. Az ablak melletti íróasztalon találsz viaszt… Köszönöm. Annyit mondhatok, nem fogom kint hagyni a pecsétemet Trehearnnek, annyi bizonyos. Megmagyarázni? Nem keresek magyarázatot természeti jelenségekre, de ha úgy gondolod, hogy Trehearn a bokrok közé rejtette, a szélvihar pedig nekifújta az ajtónak, és úgy hallatszott, mintha kopogna és be akarna jönni, talán nem lehetetlen, s én készségesen egyetértek veled.

Látod? Akár meg is esküdhetnél, hogy láttad, amint lepecsételem, ha esetleg hasonló dolog történne. A viasz a fedélre szorítja a szalagot, s még annyira sem lehet felemelni, hogy az ujját bedugja az ember. Remélem, elégedett vagy. Remek. Mindemellett a szekrényt is bezárom, a kulcsot pedig a zsebemben fogom tartani.

Most már foghatjuk a lámpát és felvihetjük az emeletre. Erősen hajlok arra, hogy elfogadjam az elméleted a koponyát az ajtónak fújó szélről. Előremegyek, jobban ismerem a lépcsőket, csak tartsd a lámpát a lábam közelébe. Hogy süvít és fütyül a szél! Érezted a homokot a cipőd alatt, amikor átmentünk az előszobán?

Igen… Ez a legjobb hálószoba ajtaja. Kérlek, tartsd feljebb a lámpát. Ezen az oldalon, az ágy fejénél. Amikor lehoztam a dobozt, nyitva hagytam a szekrényt. Nem furcsa, hogy egy nő ruháinak illata még évek múltán is érződik a régi szekrényében? Ez az a polc. Látod, hogy odateszem a dobozt, most pedig elfordítom a kulcsot és zsebre rakom. Ezzel megvagyunk.

* * *

Jó éjt! Biztos elég kényelmes? Nincs itt túl sok hely, de merem állítani, hogy hamarabb el fogsz itt aludni, mintha odafent lennél. Ha bármire szükséged van, csak kiálts, csupán egy vakolt gipszfal választ el minket. Ezen az oldalon feleannyira sem fúj a szél. A Hulstkamp itt van az asztalon, igyál még egyet lefekvés előtt. Nem? Ahogy gondolod. Jó éjt ismét, és ha tudsz, ne álmodj vele.

* * *

A Penradden News 1906. november 23-ai számában az alábbi cikk jelent meg:

A NYUGALMAZOTT KAPITÁNY REJTÉLYES HALÁLA

Charles Braddock nyugalmazott hajóskapitány különös, megmagyarázhatatlan körülmények között bekövetkezett halála és az annak kapcsán napvilágra került képtelen mendemondák alaposan felkavartak Tredcombe község lakosságát. A maga idejében az egyik legjelentősebb transz-atlanti hajótársaság legnagyobb és leggyorsabb óceánjáróit irányító kapitányt kedden reggel holtan találták a falutól négyszáz méterre található házában. A helyi orvos azonnali vizsgálata szerint a támadó a torkán harapta meg az áldozatot olyan iszonyú erővel, hogy eltörte a légcsövét, és azonnal meghalt. A fogak nyomai olyan tisztán láthatók, hogy meg lehet számolni őket, bár az elkövetőnek két metszőfoga hiányzott. A különös ismertetőjel remélhetőleg segít kézre keríteni az elkövetőt, aki minden bizonnyal a bolondokházából szökött, veszélyes őrült. Az áldozat 65 éves kora ellenére egészséges, erős személy hírében állt, ezért figyelemre méltó, hogy a szobában nyoma sem volt dulakodásnak, illetve azt sem tisztázták, hogyan jutott be a gyilkos a házba. Az Egyesült Királyság valamennyi elmegyógyintézetét értesítették, de eddig még egyetlen veszélyes beteg szökéséről sem érkezett bejelentés.

A halottkém jelentése szerint Braddock kapitányt „ismeretlen ember foga által érte a halál”. A helyi orvos véleménye szerint nő lehetett a tettes – véleményét arra alapozza, hogy a fogak elhelyezkedése alapján az elkövető állkapcsa kisméretű volt. Az egész ügyet rejtélyes mendemondák lengik körül. Braddock kapitány özvegy volt, egyedül élt, gyermekei sincsenek.

Zsolnai Lajos fordítása