Különös élet ért véget Mr. Sedley Crayden of Crayden Hill halálával. Furcsa rögeszmének volt a rabja, amely csöndesen, ártalmatlanul, de éjjel–nappal odaszögezte székéhez élete utolsó két esztendejére. Úgy látszott, hogy bátyjának titokzatos halála, vagy inkább eltűnése zavarta meg elméjét, mert kevéssel erre az eseményre kezdett mutatkozni rögeszméje. Mr. Crayden sohsem bocsátkozott magyarázatba különös viselkedéséről. Testileg semmi baja nem volt, és szellemileg mindenkép rendesnek találta őt mindenki, kivéve érdekes idioszinkráziáját. Az, hogy szinte odaragadt székéhez, teljesen a maga akaratából történt. És most meghalt, úgyhogy a titok megfejthetetlen maradt.

*

Kivonat a Newton Courier Times–ből.

Röviden, én voltam Mr. Sedley Crayden bizalmas szolgája és komornyikja élete utolsó nyolc hónapjában. Ez idő alatt nagy csomó kéziratot készített, amelyet mindig magánál tartott, kivéve, ha szundikált, vagy aludt, mert addig mindig bezárta az íróasztal kezeügyében levő fiókjába. Kíváncsi voltam, hogy mit írt az öreg gentleman, de ő túlságosan óvatos volt és ravasz. Sohsem pillanthattam bele kéziratába. Ha akkor foglalatoskodott vele, mikor ráfigyeltem, letakarta a felső lapot egy széles itatóval. Amikor halva leltem őt karszékében, szabadságra mentem, hogy kivonatoljam kéziratát. Nagyon érdekelt a tartalma, de nem volt engedélyem a közreadására. Miután több évig volt rejtve birtokomban és miután meggyőződtem, hogy Mr. Craydennek nincs élő rokona, elhatároztam, hogy nyilvánosságra hozom, mi van a kéziratban. Nagyon terjedelmes kézirat, s így mellőztem legnagyobb részét, csupán legérdekesebb töredékeit adom. Az egész egy meghibbant lélek bélyegét viseli magán és egyre–másra ismétlődnek benne különböző részek, míg sok közülük oly üres és összefüggéstelen, hogy megérteni lehetetlen. Én magam azonban tüzetesen átolvastam és merem állítani, hogy ha ásatásokat végeznének a talajban valahol a nagy kémény tövében, egy csomó csontot találnának, melyek nagyon is sok azonosságot mutatnának azokkal, amelyeknek egykor James Crayden halandó húsa volt a burkolatuk.

*

Rudolf Heckler vallomása.

Itt következik a kézirat kivonata, úgy, ahogy azt Rudolf Heckler állította össze:

Én nem öltem meg a fivéremet. Ez legyen az első és utolsó szavam. Minek öltem volna meg? Zavartalan harmóniában éltünk húsz évig. Öreg emberek lettünk, régen kiégett belőlünk az ifjúság tüze és heve. Sohsem egyenetlenkedtünk, mégcsak a legközönségesebb dolgokon sem. Sohsem volt még olyan barátság, mint a mienk. Tudósok voltunk. Mitsem törődtünk a világgal. Egészen kielégített egymás társasága és könyveink. Sohsem folytak még olyan beszélgetések, mint a mieink. Éjeken át virrasztottunk, hajnali két, három óráig, csevegve, véleményeket alkotva, tekintélyekre hivatkozva... röviden, barátságunk fenkölt szellemi magaslaton mozgott.

*

James eltűnt. Hallatlan gyötrelmeken mentem keresztül; valósággal megrendültem. Hogyan tűnhetett el? Hova mehetett? Nagyon különös volt. Döbbenetes a számomra. Mondják, hetekig nagyon beteg voltam. Ideglázam volt. A fivérem megfejthetetlen eltűnése okozta. Annak a kísérletnek a kezdetén tűnt el, melyet itt el akarok mondani.

Mennyit fáradoztam, hogy rátaláljak! Nem vagyok különöskép gazdag ember, mégis egyre nagyobb jutalmat tűztem ki annak, aki nyomára vezet. Hirdettem az összes újságokban és minden detektívirodát mozgósítottam. E pillanatban kiadásaim ötvenezer dollárnál többre rúgnak.

*

Mondják, hogy meggyilkolták. Ugyancsak azt is mondják, hogy a gyilkosságok kiderülnek. Erre azt mondom, miért nem fedezik fel hát az övét? Ki a tettes! Hol van ő? Hol van Jim? Az én Jimem?

*

Oly boldogok voltunk együtt. Kiváló elme volt, ragyogó elme, oly erősen megalapozott, oly széleskörű, oly szigorúan logikus, hogy egyáltalán nem volt különös, ha mindenben egyetértettünk. Nem ismertük az egyenetlenséget. Jim a legigazabb lélek volt, akit csak ismertem. Ebben is hasonlóak voltunk, mint a gondolkodás becsületességében. Sohsem áldoztuk fel az igazságot egy ötletért. Nem is volt szükségünk ötleteskedésre, oly tökéletesen egyetértettünk. Még csak gondolni sem lehetett olyat, amiben nem egyeztünk volna meg.

*

Úgy vágyom rá, hogy visszajöjjön. Miért ment el? Ki fejti ezt meg valaha? Most egyedül vagyok, súlyos vétók nyomasztanak, félek elmém rémeitől, amely semmivé teszi mindazt, amit elmém már megértett. A forma változó. Ez a pozitív tudomány utolsó szava. A halott nem jön vissza. Ez elvitathatatlan. A halott halott, ez a vég, és mindennek ez a vége. És mégis tapasztalataim vannak itt... itt ebben a szobában, ezen az íróasztalon, hogy... De várjunk. Hadd vessem papírra, egyszerű és félreérthetetlen szavakkal. Hadd kérdezzek egyetmást. Ki használja a tollamat? Ez, amit tudni kívánok. Ki írja ki tintámat oly gyorsan? Én nem. És a tinta mégis fogy.

A felelet, melyet e kérdésre kapnék, megoldaná a mindenség valamennyi talányát. Én tudom a feleletet. Nem vagyok hülye. És valamelyik nap, ha nagyon gyötör a csüggedés, magam adom meg a választ. Megnevezem őt, aki a tollaimat használja és kiírja a tintámat. Elgondolni is ostoba, hogy én használom el ezt a rengeteg tintát. A szolga hazudik. Tudom.

*

Szereztem egy töltőtollat. Sohasem szerettem a mesterkedést, de a régi tollamnak pusztulnia kellett. Elégettem a kályhában. A tintát majd zár alatt tartom. Meglátom, hogy nem vetek–e véget annak a hazugságnak, amely itt körülöttem firkálgat. Más terveim is vannak. Nem igaz, hogy én visszavontam valamit. Most is csak abban hiszek, hogy anyagi világban élek. Hiába olvasom az ő gúnyos állításait az ellenkezőről, ahogy írására pillantok a válla fölött. Nem győz meg másról, mint az átlagos ostobaságról. Azt hiszi, hogy elhiszem, hogy ő valóban létezik. Micsoda bárgyúság! Tudom, hogy agyrém, semmivel sem több.

Hallucináció dolgai ezek itt. Még akkor is, mikor a válla fölött olvasok, tudom, hogy csak káprázat. Ha jól érezném magam, érdekelne mindez. Egész életemben vágytam rá, hogy kísérletezzem ilyen jelenséggel. És most itt van. Ilyet még nem élt meg senki. Mi a képzelet? Teremthetek–e valamit ott, ahol semmi sincs? Hogy lehet a semmi valamivé? Hogy lehet valami valami és semmi is egyidőben? Hadd elmélkedjenek rajta a metafizikusok. Én jobban tudom. Ez nem agyrém számomra. Ez való világ és minden való benne. Ami nem való, az nincs. Tehát ő nincs. És mégis megpróbál elbolondítani, hogy higyjek a létezésében... mikor egész idő alatt tudom, hogy csak tulajdon elmém kamráiban él; más léte nincs.

*

Ma is láttam őt, amint az íróasztalnál ült és írt. Egészen meghökkentett, mert azt gondoltam, teljesen magába van merülve. Mindazonáltal, merően ránézve, észrevettem, hogy nincs ott... Ez az érzékek szokott tréfálja. Nagyon is soká rágódtam azon, ami történt. Beteg lettem és régi emésztési zavaraim jelentkeztek; gyomorkorgásaim mutatták. Mozogni fogok. Mindennap két órát sétálok.

*

Lehetetlen. Nem bírok mozogni. Valahányszor visszatérek sétámból, a székemben ül az íróasztalnál. Most aztán jóval nehezebbé vált a tovaűzése. Ez az én székem. Ebben megállapodhatom. Az övé volt, de ő meghalt, hát többé nem az övé. Hogy megbolondíthat valakit saját képzeletének a kísértete! Semmi reális nincs ebben a jelenésben. Tudom. Szilárd alap, ötven évem és tanulmányaim. A halott halott.

*

És mégis, magyarázzanak meg valamit. Ma, sétám előtt, gondosan zsebembe akasztottam töltőtollamat, mikor elhagytam a szobát. Pontosan emlékszem rá. Egyidejűleg megnéztem az órát. Negyedtizenegy múlt öt perccel. Visszatértemkor a toll mégis íróasztalomon volt. Valaki használta. Nagyon kevés tinta maradt benne. Szeretném, ha nem írna annyit. Ez bosszantó.

*

Volt egy dolog, amiben nem egészen értettünk egyet Jimmel. Ő hitt a dolgok formáinak örökkévalóságában. S ettől csak egy lépés volt a következés: a halhatatlanságban és a metafizikus bölcselők más elméleteiben való hite. E tekintetben kevés türelemmel voltam hozzá. Ha fájt is neki, levezettem előtte a formák örökkévalóságában való hite eredetét, kimutatva, hogy a logika és matematika korábbi tévútjaiból keletkezett. Természetes, hogy ebből a ferde, elvont nézőpontból nagyon könnyű elhinni a formák örökkévalóságát.

Én kinevettem a láthatatlan világot. Csak a való való, vitattam, amit valaki fel nem foghat: nincs, nem létezhetik. Én anyagi világban hiszek. A kémia és fizika megmagyaráz mindent. »Lehető–e a nem létező?« – kérdezte vitatkozva. Azt mondtam, ez a kérdés csak a hazug keresztény hit elméletének sarkalatos föltevése. Ó, higyj nekem, én nagyon is jól ismerem logikámat. De ő nagyon makacs volt. Sohasem volt türelmem az idealista bölcselőkkel szemben.

*

Egyszer vallomást tettem neki hitemről. Egyszerű volt, rövid és választ nem tűrő. Most, amint itt leírom, tudom, hogy nem tűrt választ. Itt van. Azt mondtam neki: – Kijelentem Hobbes–sel, hogy lehetetlen elválasztani a gondolatot a gondolkodási szerv anyagától. Kijelentem Baconnal, hogy minden emberi érzés az élet élményeiből tevődik össze. Kijelentem Locke–val, hogy az emberi eszme érzéseink funkcióinak a következménye. Kijelentem Kant–tal, hogy a világ gépi eredetű és hogy a teremtés természetes és történetes folyamat. Kijelentem Laplace–val, hogy nincs szükség valami teremtőnek a föltevésére. És végül, mivel minden csak lemondás, kijelentem, hogy a formák pillanatnyiak. A formák tovatűnnek. Tehát mi is tovatűnünk.

Ismétlem, ez nem tűrt választ. Ő mégis Paley–nek hírhedt megállapításával felelt a megállapíthatás bizonytalanságáról. Úgyszintén a rádiumot említette és éppen csak hogy azt nem mondta, hogy az anyag valódi létezése megdőlt a legutóbbi laboratóriumi kutatásokkal. Gyermekes volt. Álmomban sem hittem, hogy ily éretlen lehet.

Hogyan lehet vitázni ilyen emberrel? Erre aztán kijelentettem, hogy minden létező megindokolható. Ebben egyetértett velem ő is, fönntartva azonban egy kivételt. Rámnézett, amint ezt mondta, oly módon, hogy nem érthettem félre. Az utalás nyilvánvaló volt. Ez ámulatba ejtett: hogy képes Jim ilyen olcsó szúrásra komoly vita kellős közepén?

*

A formák örökkévalósága. Nevetséges. Mégis különös igézet van e szavakban. Ha igaz ez, úgy ő sem szűnt meg létezni. Akkor létezik. Ez lehetetlen.

*

Beszüntettem a mozgást. Amíg a szobában időzöm, nem bánt a hallucináció. De ha sétámból visszatérek, mindig ott ül az íróasztalnál és ír. Mégsem bízhatom magam orvosra. Magamnak kell ezt kiűzni magamból.

*

Egyre tolakodóbbá lesz. Ma, egy könyvben böngészve az állványnál, visszafordultam és megint a székben leltem. Ez az első eset, hogy jelenlétemben merészeli ezt. De nem hagytam magamat: néhány percig merően és komolyan ránéztem, amivel sikerült rákényszerítenem, hogy eltűnjék. Ez igazolja ellenszegülésemet. Jim nem létezik. Ha örök forma volna, nem bírnám eltüntetni akaratom puszta erejével.

*

Kezd a dolog gonosszá válni. Ma egy egész órahosszat meresztettem rá a szemem, míg elbúcsúztattam. Mégis oly egyszerű ez. Amit nézek, egy emlékkép. Húsz évig voltam hozzászokva, hogy itt lássam az íróasztalnál. A jelenlegi kísértet csupán ennek az emlékképnek a megújhodása... egy képé, amely számtalanszor rögzítődött be látóérzékembe.

*

Ma megadtam magam. Kimerített és még mindig nem ment el. Ültem és figyeltem öt óra hosszat. Nem vett tudomást rólam, de folyton írt. Tudom mit ír, mert elolvasom a válla fölött. Nem igaz. Visszaél előnyével.

*

Kérdés: Ő érzékeim teremtménye; ha pedig ez lehetséges, akkor ezek a jelenségek létrehozhatók–e az érzékekkel?

*

Nem is civódtunk ezen a napon; nem tudom, hogyan történt... Hadd mondjam el önöknek. Majd meglátják. Késő estig fennmaradtunk létezésének ezen a felejthetetlen utolsó éjszakáján. A régi–régi vita járta: a formák örökkévalóságáról. Hány órán és hány éjen keresztül csatáztunk ezen!

Ezen az éjen különösképen izgatott volt, nekem pedig minden idegem zsibongott. Azt állította, hogy maga az emberi lélek is egy forma, egy örök forma, és hogy az elménkben lobogó világ mindig élni fog, a végtelenségig. Elővettem a piszkavasat.

– Föltehető ez akkor is, – kérdeztem – ha agyonütlek ezzel?

– Tovább élnék, – felelte.

– Mint az érzékek kísértete?

– Igen, mint az érzékek kísértete, – hangzott a válasz. – Tovább élek, bolygóról–bolygóra vándorolva magasabb létre, de emlékezve földi életemre, terád, erre az érvre... igen, és folytatva veled a vitát. Ez csak érv volt. (Erőltetett – ha! – ha! – Széljegyzet Rudolf Hecklertől.) Esküszöm, csak érv volt. Meg sem emeltem a kezem ütésre. Hogyan is tehettem volna? Fivérem volt, a bátyám, Jim.

Nem bírok emlékezni. Nagyon elkeseredett voltam. Oly nyakasan tartotta magát ehhez a metafizikai hiedelméhez. Nyomban ezután már csak arra emlékszem, hogy a földön feküdt. Vér folyt. Borzalmas volt. Nem beszélt. Nem mozdult. Alkalmasint hirtelen lezuhant és megütötte fejét. Észrevettem, hogy véres a piszkavas. De nem bírom felfogni, hogyan lehetett ez, hiszen a piszkavasat én tartottam közben a kezemben. Még akkor is a kezemben volt, amikor megnéztem.

*

Ez hallucináció. Ez az értelem konklúziója. Megfigyeltem a kialakulását. Először csak a leghomályosabb világításban láthattam őt a székben. De ahogy múlt az idő és a hallucináció ismétlődésével erősbödött, a legtisztább világításban is képes volt megjelenni a székben. Ez a magyarázat. Egészen kielégítő.

*

Sohasem felejtem el, mikor elsőízben láttam. A földszinten étkeztem egyedül. Sohasem ittam bort, s így azt, ami történt, nem szülhette mámor. Nyári alkonyatban tértem vissza a dolgozószobába. Az íróasztalra pillantok. Ott ült mellette. Oly természethű volt, hogy mielőtt észbekaptam volna, odakiáltottam: – Jim! – Aztán mindenre emlékszem, ami történt. Természetes, hogy hallucináció volt. Tudtam. Vettem a piszkavasat és nekirontottam vele. Nem moccant és nem tűnt el. A piszkavas keresztülsuhintott az alak nem létező árnyán és a szék hátába vágódott. Képzelet szüleménye volt az egész. A jel ott van a széken, ahol a vas ütése érte. Abbahagyom az írást, megfordulok, megnézem és beledugom ujjam hegyét a rovátkába.

*

Ő folytatta a vitát. Ma odaosontam és átnéztem a vállán. Eszmecseréink történetét írta. Ugyanaz a régi képtelenség volt a formák örökkévalóságáról. De amint folytattam az olvasást, ő leírta azt a valódi bizonyítékot, amit én a piszkavassal adtam. Nos, ez jellemtelen és hazug. Én nem adtam bizonyítékot. Ő vágta bele a fejét a piszkavasba, mikor leesett.

*

Valaha megtalálja valaki és elolvassa, amit írt. Ez rettentő lesz. Gyanakszom a szolgára, aki mindig ólálkodik és kandikál, hogy lássa, mit írok. Tennem kell valamit. Minden szolga kíváncsi volt rá, mit írok.

*

Képzelet szüleménye. Ez az egész. Nem Jim az, aki a székben ül, tudom. Múlt éjjel, mikor a ház aludt, lementem a pincébe és gondosan megvizsgáltam a talajt a kémény körül. Ezzel el volt a dolog intézve. A halott nem támad fel.

Tegnapelőtt reggel, mikor beléptem a dolgozószobába, ott ült a székben. Miután elkergettem, magam ültem egész nap a székben. Odahozattam ebédemet és így több órára megmenekültem attól, hogy lássam, mivel csak a székben jelenik meg. Fáradt voltam, de ott ültem késő estig, tizenegy óráig. Mégis, mikor felálltam, hogy ágyamba induljak, körülnéztem és ott volt. Azon nyomban a székbe surrant. Minthogy csupán képzelet szüleménye, egész nap elmémben tanyázik. Mihelyt szabad lesz a karosszék, rögtön felüti benne székhelyét. Hát ez a létének úgy kidicsért magasabb szintje?... Fivére agya és széke! Elvégre igaza lehet? Nem zsugorodott–e olyan semmiséggé örök formája, amilyen egy hallucináció? Való kísértetek–e a hallucinációk? Miért ne? Ez tápot ad a gondolkozásnak. Egyszer majd megállapodásra jutok fölötte.

Nagy zavarban volt ma. Nem tudott írni, mert kivitettem a szolgával a tollat a szobából. De én sem tudtam írni.

*

A szolga sohasem látja őt. Ez különös. Élesebb szemmel bírok–e én a láthatatlan számára? Vagy inkább, nem mutatkozott–e annak a kísértet, ami, – beteg érzékeim szüleményének?

*

Ismét ellopta tollamat. Hallucinációk nem tudnak tollat lopni. Ez elvitathatatlan. És mégis akármikor kivihetem a tollat a szobából. De én is írni akarok. * Három különböző szolgám volt, amióta ez a háborodás rám jött, és egyik sem látta őt. Helyes–e az ő érzékeik szava? És az enyém csaló volna? De a tinta túl gyorsan fogy. Sokkal gyakrabban töltöm meg a tollam, mint ahogy ez dukálna. Továbbá csak ma találtam rendetlenséget tollamon. Én nem törtem el.

*

Sokszor szólítom meg, de sohasem felel. Ültem és figyeltem őt egész reggel. Gyakran pillantott rám, és biztos, hogy ismer.

*

Ha tenyerem vastaghúsával megdörzsölöm a halántékom, elűzhetem szememből látományát. Akkor bejuthatok a székbe, de megtanultam, hogy nagyon gyorsan kell mozdulnom, hogy sikerüljön. Gyakran felültet, s már visszaheppent, mire leülhetnék.

*

Elviselhetetlenné válik. Kész ugorj–jancsi, ahogy a székbe heppen. Nem nyugodt formában csinálja. Heppen. Ez az egyetlen megfelelő szó. Nem bírom nézni őt többé. Ez őrültséget sugall, mert csaknem arra kényszerít, hogy annak a valóságában higyjek, amiről tudtam, hogy nem létezik. Amellett hallucinációk nem heppennek.

*

Hála Istennek, csak a székben mutatkozik. Amíg én foglalom el a széket, megszabadultam tőle.

*

Az a fogásom, hogy halántékom dörzsölése által lakoltatom ki a székből, kezd csődöt mondani. Sokkal erősebben kell dörzsölnöm és így is csak egyszer sikerül tíz próba közül. A fejem alaposan sajog ott, ahol annyit súrolom. A másik kezemet kell elővennem.

*

Fivéremnek igaza volt. Van láthatatlan világ. Hát nem látom? Nincs rajtam az átka, hogy folyton lássam? Hívják gondolatnak, eszmének, aminek akarják, de itt van. Elkerülhetetlen. A gondolkodás minden rezdületével teremtünk. Ezt a fantomot, amely itt ül a székemben és tintámat fogyasztja, én teremtettem. De ez nem von le semmit a valóságából. Egy eszme, egy kísértet ő, tehát az eszmék kísértetek, és a kísértet már valóság.

*

Kérdés: Ha egy ember, az egész történelmi folyamattal maga mögött, teremteni tud egy kísértetet, egy való dolgot, akkor nem teszi–e ez valószínűvé a Teremtő létezését? Ha az élet anyaga teremteni képes, akkor ebből azt illik következtetni, hogy lehet egy Személy, aki az élet anyagát teremtette. Ez pusztán hatóképességi különbség. Én még nem teremtettem egy hegységet, sem egy naprendszert, de alkottam valamit, ami itt ül a székemben. De nem lehetek–e akkor arra is képes, hogy valaha egy hegységet vagy egy naprendszert teremtsek?

*

Az ember minden időben, el egészen a mai napig, homályban élt. Sohasem látott világosságot. Meg vagyok győződve, hogy a világosság meglátásának útján vagyok... Nem úgy, ahogy fivérem mondja, véletlenül ráhibázva, de szabadon és okszerűleg. Fivérem halott. Megszűnt. Ez kétségtelen, mert újra lementem a pincébe, hogy lássam. A talaj érintetlen volt. Magam ástam fel, hogy megbizonyosodjam, és láttam azt, amitől megbizonyosodhattam. Bátyám léte megszűnt, de én megteremtettem őt újra. Ez nem az én régi fivérem, mégis valami, ami sokban emlékeztet rá, amennyire kialakíthatom. Én más vagyok, mint a többi ember. Én Isten vagyok. Teremtettem.

*

Ahányszor elhagyom a szobát, hogy ágyba feküdjek, ha visszanézek, fivérem ott ül a székben. És akkor nem tudok aludni, mert folyton arra kell gondolnom, hogy ő ott ül a hosszú éji órák alatt. Reggel pedig, mikor kinyitom a dolgozó ajtaját, ott találom és tudom, hogy egész éjjel ott ült.

*

Tönkrementem a virrasztásban. Szeretném, ha bízni tudnék egy orvosban.

*

Áldott álom. Végre hozzájutottam. Hadd mondjam el önöknek. Tegnap éjjel oly törődött voltam, hogy szundikálva kaptam magam a székben. Csengettem a szolgának és takarót hozattam vele. Aludtam. Egész éjjel száműztem őt gondolataimból, mint ahogy székemből is kikergettem. Egész nap itt maradok. Csodálatos megszabadulás.

*

Kényelmetlen a székben aludni. De kényelmetlenebb az ágyban feküdni és virrasztani óráról órára, annak tudatában, hogy ő ott ül a hideg homályban.

*

Hiába. Sohsem leszek képes újra ágyban aludni. Már számtalanszor megpróbáltam, de minden ilyen éjjel borzalom. Ha csak rábeszélhetném őt, hogy feküdjék ágyba! De nem. Itt ül, itt ül, tudom, mialatt én bámulok a sötétbe és arra gondolok, arra gondolok folyvást, hogy itt ül. Bárcsak sohase hallottam volna a formák örökkévalóságáról. A szolga azt hiszi, meggabalyodtam. Nem is várhattam mást tőle és azért hiszi ezt rólam, mert nem küldök orvosért...

Meg vagyok mentve. Mostantól megszűnik a hallucináció. Mától fogva itt maradok a székben. Sohsem hagyom el többé. Benne maradok éjjel, nappal és mindig.

*

Sikerült! Két hete nem láttam őt. Nem is fogom látni többé soha. Végre megtaláltam lelki egyensúlyomat, amely a bölcselmi elmélkedéshez szükséges. Egy teljes fejezetet írtam ma...

Nagyon gyötrelmes itt ülni a székben. A hetek múlnak, jönnek és mennek a hónapok, változnak az évszakok, a szolgák felváltják egymást és én folyton itt ülök. Csak ülök. Különös élet az, amit folytatok, de végre is nyugtom van.

*

Ő nem jön el többé. Nincs örökkévalóságuk a formáknak. Én bebizonyítottam ezt. Csaknem két éve már, hogy nem mozdultam ki a székből és egyszer sem láttam őt. Igaz, komolyan megpróbáltattam egyideig. De világos, hogy amire gondoltam, amit láttam, hallucináció volt csupán. Ő sohsem létezett. De azért mégsem hagyom el a széket. Félek elhagyni.

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ fordítása