Egy csalárd kísértet

Eredeti cím: Lost Ghost, The

0 362

Szerző: Mary E. Wilkins Freeman • Év: 1903

Mrs. John Emerson, aki az ablak mellett kézimunkázott, ahogy kinézett, látta, hogy Mrs. Rhoda Meserve jön végig az utcán, s az előrefeszülő nyakból és a hevesen dolgozó vállból menten kitalálta, hogy fontos híreket hoz. Mindig ő tudta meg elsőnek a híreket, s rendszerint Mrs. John Emersonnak adta őket legelőször tovább. Ők ketten azóta voltak barátnők, hogy Rhoda férjhez ment Simon Meserve-hez, és a faluba jött lakni.

Mrs. Meserve csinos nő volt, aki kecses kacérsággal mozgott fodros szoknyájában; tiszta metszésű, ideges arca finom gyöngyházfénnyel derengett elő a tollas fekete kalapka alól, sugárzott rá az ablakban leskelő Mrs. Emersonra. Ő a maga részéről örült a jövetelének. Lelkesen viszonozta a vendég köszöntését az ablakon át, majd felpattant ültéből, s a fűtetlen szalonba futott, hogy áthozza onnan az egyik legjobb hintaszéket. Épp időben húzta a szemközti ablak mellé, hogy még kiszaladhasson barátnője elé az ajtóhoz.

– Isten hozott – köszöntötte. – Hogy örülök, hogy látlak! Arra gondoltam, hogy átmegyek hozzád ma délután, de nehéz lett volna átvinnem a varrásomat. Az új fekete ruhám szoknyájának fodrait varrom fel.

– Nos, nálam csak a kötésem van – felelte Mrs. Meserve – amúgy is mindössze néhány percre jöttem.

– Jól tetted, hogy átjöttél – felelte Mrs. Emerson. – Vesd le a dolgaid, és foglalj helyet a hintaszékben!

Mrs. Meserve elfészkelődött, Mrs. Emerson pedig sálját és kalapját átvitte a szomszédos hálószobába. Mire visszatért, Mrs. Meserve székében békésen hintálva már szorgosan termelte a kék gyapjú újabb és újabb hurkait.

– Igazán takaros darab mondta Mrs. Emerson. – Felteszem, hogy a templomi vásárra készül, ugye?

– Igen. Nem hiszem, hogy amit kapok érte, behozza a fonál árát, a munkámról nem is szólva, de valamivel csak foglalkoznom kell.

– Miért, mennyiért kelt el a múltkori munkád a vásáron?

– Mindössze huszonöt centet adtak érte. Holott egy héten át minden áldott percem erre megy el. Jó, gondolom, nem volna szabad panaszkodnom, hisz az Úrért csinálom, mégis az a benyomásom, hogy Ő sem nyer sokat az ügyön.

– Pedig milyen szép munka – mondta Mrs. Emerson, aki most helyet foglalt a szemközti ablaknál, és kézbe vette a ruháját.

– Igen, ez igaz. Imádok kötni.

A két nő eztán csöndben ringatta magát, varrtak és kötöttek. Mindketten vártak valamire. Mrs. Meserve arra, hogy addig csigázza a másik kíváncsiságát, amíg hírei, úgymond, megfelelő színpadi keretek közé kerülnek. Mrs. Emerson pedig e hírekre várt. Végül nem bírta tovább.

– Nos, mi újság? – kérdezte.

– Hát, nem is tudom, történt-e valami igazán érdekes.

– De bizony hogy történt, átlátok rajtad – felelte Mrs. Emerson.

– Ezt meg honnan veszed?

– Elárulja a nézésed.

Mrs. Meserve mesterkélten és meglehetősen hiún felnevetett.

– Nos, valóban van egy hírem. Simon ezzel tárt ma haza. South Daytonben hallotta. Sargenték régi házát eladják.

Mrs. Emerson meglepetten bámult rá, és elejtette a varrását.

– Nem mondod!

– Pedig igaz.

– És ki a vevő?

– Nos, valami bostoniak, akik tavaly költöztek South Daytonbe. De nem voltak elégedettek az ottani lakkal... nem volt elég nagy. Férj, feleség, hajadon nővér – hárman vannak. A nővér a vagyonos. Tudod, milyen kellemes hely a régi Sargent ház.

– Igen, ez a legtakarosabb ház a városban, de..

– Ó, Simon úgy tudja, beszéltek a férjnek a dologról, de ő csak nevetett rajta. Azt mondta, nem félős ember, de nem az a neje és a nővére sem. Azt mondta, akkor inkább már a kísérteteket tűri meg, semhogy el kelljen viselnie a daytoni ház szűk, zsúfolt helyiségeit, ahová még a nap se süt be. Azt mondta, inkább lát kísérteteket, semhogy maga is kísértetté legyen.

– Na igen – mondta Mrs. Emerson. – Szép ház, azt meg kell hagyni, és talán nincs is semmi azokban a rémhistóriákban.

– Márpedig engem a világ minden kincséért sem lehetne rávenni, hogy olyan házba költözzem, amelyikről efféléket pusmognak – szögezte le Mrs. Meserve nyomatékosan. – Akkor se költöznék oda, ha fizetnének érte. Elég kísértetjárta házat láttam, hidd el, egy életre elegendőt.

Mrs. Emerson arckifejezése oly éberré vált, mint egy vadászkopóé.

– Igazán? Láttál ilyet? – suttogta izgatottan.

– Láttam bizony! És soha többé nem kívánok magamnak hasonlót!

– Még mielőtt ideköltöztél?

– Igen, mielőtt férjhez mentem... még fiatal lány koromban.

Mrs. Meserve nem fiatalon ment férjhez. Mrs. Emerson ezt hallva gyors fejszámolást végzett.

– Tényleg laktál egy ilyen házban... – suttogta szörnyülködve.

Mrs. Meserve ünnepélyesen bólintott.

– És valóban… láttál... valaha is... valamit? Mármint bármi ártalmasat?

– Nem, ezt épp nem mondhatom, másfelől senkinek sem tesz jót, ha olyat lát, ami nem való emberi szemnek, Az effélén soha nem lehet túljutni.

Mrs. Emerson arcvonásai észrevehetően megkeményedtek.

– Nos, természetesen nem akarlak sürgetni – mondta – ha nincs kedved beszélni róla, de talán neked is jót tesz, ha kiöntheted a szívedet, és megszabadulsz a kínzó emlékektől.

– Igyekszem nem foglalkozni velük – mondta Mrs. Meserve.

– Nos, ahogy gondolod.

– Soha senkinek nem beszéltem erről Simonon kívül – mondta Mrs. Meserve. – Talán nem is találtam tanácsosnak, mert még mit gondolnának rólam a népek. Olyan sok a hitetlen kétkedő, nem értenék meg. Simon is azt javallotta, hogy hallgassak. Azt mondta, véleménye szerint nem volt ebben a dologban semmi természetfölötti, ugyanakkor elismerte, hogy ha felakasztják, sem tudna értelmes magyarázatot adni rá. Azt mondta, még híre kelne, hogy valami nincs rendben a fejemmel. Inkább ez telne a népektől, mintsem elismerjék, hogy ők maguk sem látnak tisztán.

– Én biztosan nem mondanám ezt – nyugtatta meg barátnéját Mrs. Emerson.

– Remélem, neked több ennél a sütnivalód. Igen, te biztosan nem híresztelnél ilyet rólam – vélte Mrs. Meserve.

– Ha akarod, egy léleknek sem szólok róla.

– Abbiz’ jó lenne.

– Még a férjemnek se.

– Inkább neki se.

– Ígérem, hallgatok, mint a sír!

Mrs. Emerson újra kézbe vette a varrását, s Mrs. Meserve újabb kék gyapjúhurkot bújtatott át a kötőtűn. Aztán belefogott elbeszélésébe:

– Természetesen, nem foglalhatok állást egyértelműen, hiszek-e vagy se a szellemekben, mindössze arról számolhatok be, amit láttam. Magyarázattal nem szolgálhatok. Ha te igen, hát rajta, örömmel fogadom, mert akkor legalább nem kínoz tovább ez a dolog, ahogy azóta is egyfolytában. Nem múlt el nap vagy éjszaka a történtek óta, hogy ne gondoltam volna rá.

– Ez borzasztó! – mondta Mrs. Emerson.

– Ugye? Nos, az egész még a férjhez menetelem előtt történt, lánykoromban, amikor East Wilmingtonban laktam. Ez volt ott az első évem. Tudod, hogy az összes hozzátartozóm meghalt öt évvel azelőtt.

Mrs. Emerson igenlőn bólintott.

– Nos, azért költöztem oda, hogy tanítsak. Egy bizonyos Mrs. Amelia Dennisonnál és nővérénél, Abbynél vettem ki szobát... akinek Abby Bird volt a teljes neve. Özvegy volt és gyermektelen. Volt egy kis pénze... nem úgy, mint Mrs. Dennisonnak... nos, Abby East Wilmingtonba jőve megvette a házat, amelyben azóta éltek. Takaros házikó volt, noha nagyon régi és elhanyagolt. Mrs. Bird tetemes összegeket áldozott a kitatarozására. Gondolom, ezért is fogadtak albérlőt. Mrs. Birdnek maradt ugyan mit a tejbe aprítania, de annyit költött a régi ház felújítására, hogy egy ideje szűkösebben éltek a kelleténél.

Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, hozzájuk mentem albérletbe, és ezért fölöttébb szerencsésnek éreztem magam. Kellemes szobám volt, tágas, napsütötte, csinos bútorokkal; a tapéta és a festés vadonatúj, minden csillogott-villogott a tisztaságtól. Mrs. Dennison a legkiválóbb szakácsok egyike volt, akikkel csak találkoztam. Kis kályha is állt a szobámban, s mire hazaértem az iskolából, mindig alaposan bedurrantották

Három hétig ment ez így, s én azt gondoltam, nem volt még ilyen jó kis kuckóm, amióta elszakadtam otthonról.

Egyszóval beletelt három hétbe, mire rájöttem, mi folyik körülöttem, noha, gyanítom, hogy azóta tartott, amióta szállásadóim ide költöztek, úgy négy hónapja. Csak hát egy szót se szóltak róla, én meg álmomban sem sejtettem semmit.

Nos tehát, szeptemberben költöztem hozzájuk, és a hónap első hétfőjén kezdtem az iskolában. Emlékszem, igazi hűvös ősz volt, már fagyott szeptember derekán, télikabátban jártam. Emlékszem, hogy amikor hazaértem aznap este (lássuk csak, a tanítás hétfőn kezdődött, azaz két hét volt még a következő csütörtökig), a földszinten vetettem le a kabátomat, és a fogasra tettem a hallban. Igazán szép kabát volt... szőrmével szegett vastag, fekete gyapjúszövet, már az előző télen is viseltem. Mrs. Bird utánam szólt, ahogy felmentem a lépcsőn, ne hagyjam ennyire elöl, mert valaki még bejön és elviszi. Én azonban kinevettem, és visszakiáltottam neki, hogy attól egy csöppet se tartson. Soha nem féltem nagyon a betörőktől.

Nos tehát, bár még szeptember közepét sem írtuk, igazi téli hideg köszöntött ránk. Emlékszem, a szobám nyugatra nézett. Már alacsonyan járt a nap halványsárga és bíborszín árnyalatokban játszott, mint többnyire telente nagy hidegek előtt. Azt hiszem, ezen az éjszakán fagyott először abban az évben. Tudom, hogy Mrs. Dennison be is takart valami virágágyat az előkertben. Emlékszem, hogy kinézve az ő elnyűtt zöld kockás sálját láttam a verbénaágyáson. Kis fatüzeléses kályhámba is begyújtottak. Azt is tudom, hogy Mrs. Bird volt az. Igazi anyáskodó természet volt; akkor tűnt a legboldogabbnak, ha másoknak örömet szerezhetett. Mrs. Dennisontól tudom, hogy mindig is ilyen volt. „Még szerencse, hogy Abbynek nem lettek gyermekei, mert különben rémesen elkényeztette volna őket” mondogatta.

Nos, aznap este letelepedtem az én kis meleg kályhám mellé, és remekül éreztem magam. Épp azon morfondíroztam, mekkora szerencse, hogy ilyen kedves embereknél találtam hónapos szobára, amikor furcsa neszezésre lettem figyelmes az ajtóm előtt. Halk, habozó zaj volt, inkább tűnt matatásnak, mint kopogtatásnak, mintha valaki félénkségében kezecskéjével csak körbetapogatná az ajtót, de nem merné megkopogtatni. Egy pillanatig egérnek véltem. Vártam egy ideig, és a nesz Újra felhangzott. Úgy döntöttem hát, kopogtatás ez, csak annak igen-igen halk és megilletődött, ezért kiszóltam: „Bújj be!”

De senki nem lépett be, aztán újra meghallottam a kopogtatást. Ekkor felálltam, és magam nyitottam ajtót. Fölöttébb furcsálltam a dolgot, és meg is ijedtem, anélkül, hogy tudtam volna az okát.

Nos tehát ajtót nyitottam. Hideg léghuzat vágott mellbe, mintha a bejárati ajtó is nyitva lenne, ugyanakkor valami áporodott bezártság is érződött ezen a hűvös huzaton. Inkább évekig belakatolt pince szagát árasztotta, mint a szabad levegőét. Hanem ekkor megláttam valamit. Legelőször is a kabátomat. Aki a kezébe fogta, oly aprócska volt, hogy alig láttam valamivel többet ennél. Aztán megpillantottam a kicsiny sápadt arcot, oly ijedt és vágyakozó szempárral, hogy bárki szíve elfacsarodott volna erre a látványra. Rémítő arcocska volt ez; volt rajta valami, amely bármely földi ábrázattól megkülönböztette. De annyira megesett rajta a szívem, hogy még a félelmemről is elfeledkeztem. A gyermek kezecskéi szederjessé váltak a hidegtől. Télikabátomat elébem tartva így szólt különös, távoli hangocskáján: „Nem találom a mamámat.”

– „Az isten szerelmére, ki vagy te?” – kérdeztem.

A kis hang azonban újra elismételte: „Nem találom a mamámat.” Mindeközben végig éreztem a hideget, és megértettem, hogy a gyermekből magából árad; hogy ez a hideg úgy tapad hozzá, mintha egyenesen a koporsóból kelt volna ki. Nos, jobb híján elvettem tőle a kabátomat, amihez szinte hozzátapadt a hideg. A jég hidege volt ez. Most, hogy a kabátot a kezembe fogtam, többet láttam meg a gyermekből. Egyetlen, igen egyszerű fehér ingecske volt rajta. Hálóing volt, amelyen átderengett a vézna kis test, hidegtől szederjes tagjaival. A gyermek arcocskája viaszsápadt volt. A haja sötétnek látszott, de mintegy csak a csapzottsága miatt – csaknem vizesnek tűnt –‚ mintha valójában szőke lett volna. Szinte teljesen benőtte a domború, fehér homlokot. Nagyon szép kislány lett volna, ha nem lett volna annyi félelmetes.

„Ki vagy te?” – kérdeztem újra, és végigmértem.

Ő azonban csak nézett rám azzal a szívfacsaró, kérlelő tekintettel, és hallgatott.

„Miféle szerzet vagy?” – mondom erre. Hanem erre gyerek odébb állt. Nem futott, és nem is járt úgy, mint a gyerekek általában. Inkább siklott, mint azok a kis hártyavékony fehér pillangók, amelyek még csak valóságosnak sem tűnnek, annyira áttetszőek, és úgy libegnek tova, mintha semmi súlyuk nem lenne. A lépcső tetejéről azonban még visszanézett a kislány.

„Nem találom a mamámat” – mondta, életemben nem hallottam még ilyen hangot.

„Ki a mamád?” – mondom erre, de már nem volt sehol.

Nos, egy pillanatig alaposan össze kellett szednem magam, hogy el ne ájuljak. A szoba egészen elsötétült, és énekszó Ütötte meg a fülem. Csak álltam ott az ajtóban, és először Mrs. Birdöt, aztán Mrs. Dennisont hívtam. Lemenni se mertem azon a lépcsőn, amerre az előbb az a tudj’ isten micsoda eltávozott. Mindamellett úgy éreztem, még megháborodom, ha nem látok egyhamar emberi arcot. Azt hittem, ebben a lelkiállapotban még a hallásom is elvesztettem, holott léptek zaját hallottam a földszinten, és megéreztem a vacsorára készülő sütemény illatát. Valahogy ez a süteményillat tetszett az egyetlen földi valaminek, ami segít megőrizni az ép eszemet. Csak álltam ott, és a főbérlőimet szólongattam. Végül meghallottam, hogy kinyílik az előszobaajtó. Mrs. Bird szólt ki: „Mi történt? Maga szólt, Miss Arms?”

– ‚Jöjjenek, jöjjenek ide olyan gyorsan, ahogyan csak tudnak! Mind a ketten – sikoltottam. – Gyorsan, gyorsan, gyorsan!”

Hallottam, amint Mrs. Bird azt mondja Mrs. Dennisonnak:

„Gyere gyorsan, Amelia, valami történt Miss Arms szobájában!” Már akkor is feltűnt, milyen furcsán fejezi ki magát, de még különösebben viselkedtek, mikor mindketten feljöttek az emeletre, és megláttam rajtuk, hogy tudják, mi történt, de legalábbis sejtik a történtek mibenlétét.

„Mi a baj, drágám?” – kérdezte Mrs. Bird, s kellemes, megnyerő hangja most feszülten csengett. Láttam, hogy összenéznek a testvérével.

„Az isten szerelmére – mondom, holott korábban soha nem beszéltem így –‚ az isten szerelmére, mi volt az, ami felhozta az emeletre a kabátomat?”

„Hogy nézett ki?” – kérdezte Mrs. Dennison elcsukló hangon, és újra összenéztek a testvérével.

„Egy gyermek volt, akit soha eddig nem láttam. Legalábbis úgy fest. mint egy gyermek – mondom –‚ de nem láttam még ilyen iszonytató gyermeket. Hálóing volt rajta, és azt mondta, nem találja a mamáját.”

Egy pillanatig azt hittem, Mrs. Dennison menten összecsuklik, Mrs. Bird azonban megtámogatta, a kezét dörzsölgette és a fülébe sugdosott (búgó, gügyögő hangja volt), én meg elfutottam, hogy hozzak neki egy pohár hideg vizet, Elhiheted nekem, nem kis kurázsit igényelt, hogy egyedül le merjek menni a földszintre, de állt egy lámpa az előszobaasztalon, ezért látni jól láttam. Azt hiszem, ha ez nincs, nem lett volna elég bátorságom, hogy lebotorkáljak a földszintre a sötétben, attól való féltemben, hogy a gyerek bárhol ott lehet a közelemben. A lámpa és a sütemény azonban valamiért tartotta bennem a lelket, hanem, elhiheted, hogy nem vesztegettem sok időt, amíg megjártam konyhát a pohár vízért. Nyakamba szedtem a lábam, mintha égne a ház, és megragadtam az első ivóalkalmatosságot: valami festett csupor volt, amelyet a vasárnapi iskola nebulói ajándékoztak Mrs. Dennisonnak, és virágot tartottak benne.

Nahát, megtöltöttem vízzel, és rohantam vissza. Minden percben az volt az érzésem, hogy valaki elkaphatja a lábam. Odatartottam a csuprot Mrs. Dennison ajkához, miközben Mrs. Bird a fejét fogta fel. Alaposan meghúzta, aztán görbe szemmel kezdte méregetni a csuprot.

„Igen – mondom –‚ tudom, hogy ezt hoztam fel, de hát került legelőször a kezem ügyébe, és különben sem ártottam vele senkinek.

„Nem szabad bevizezni a festett virágokat – lehelte Mrs. Dennison elhalón –‚ mert lemossa őket a nedvesség.”

„Legközelebb nagyon vigyázok” – mondom. Tudtam, hogy az a csupor a szeme fénye.

A víz szemlátomást jót tett neki, mert egyszer csak félretolta Mrs. Birdöt, és felült. Addig ugyanis az ágyamon feküdt.

„Már kutyabajom” – mondja, de azért fehér volt, mint a fal, és a szeme elrévedt, mintha mást is látott volna a földi tárgyakon kívül. Mrs. Bird sem volt sokkal jobb bőrben nála, de volt egyfajta jóságos, nyugodt nézése, amit senki és semmi nem zavarhatott meg. Tudtam, hogy én is szörnyű látványt nyújtok, mert a tükörbe pillantva rá se ismertem magamra.

Mrs. Dennison lecsusszant az ágyról, és egy székhez botorkált. „Ostobaság volt tőlem, hogy így megijedtem” mondja.

„Nem, nem volt ostobaság, testvérkém – mondja erre Mrs. Bird. – Jómagam ugyanúgy nem értem, mint te, hogy mi ez egész, de bármi légyen is, senkit sem lehet ostobának nevezni, csak mert olyan valami vesz erőt rajta, ami minden mástól különbözik; mert ilyennel eddig világéletünkben nem találkoztunk.”

Mrs. Dennison a nővérére nézett, aztán rám, majd meg megint a nővérére. Mrs. Bird ezt követően úgy kezdett el beszélni, mint akihez kérdést intéztek.

„Igen – mondja –‚ azt hiszem, el kellene mondanunk Miss Armsnak, mármint azt a keveset, amit mi is tudunk.”

„Abbiz nem sok” – hagyta helyben Mrs. Dennison elhaló sóhajjal. Úgy festett, mint aki bármely percben újfent elájulni készül. Törékeny alkatú nő volt, de mint kiderült, sokkal keményebb fából faragták, mint szegény Mrs. Birdöt.

„Nem, meg kell hagyni, nem sokat tudunk” – mondja Mrs. Bird –‚ de ami keveset mégis, azt néki is tudnia illene. Én már a legelején szükségét éreztem.”

„Nos, nekem sem tetszett a dolgok akkori állása – mondja Mrs. Dennison –‚ de egyre vártam, hogy egyszer csak abbamarad ez az egész, és különben is, az a micsoda nem zavarja a lakónkat, te meg annyit öltél a házba, hogy szükségünk volt pénzre. Nem tudhattam, nem ijesztjük-e el a legelején, férfi albérlőt meg nem szívesen vettem volna magunkhoz.”

„A pénzt félretéve, amúgy is azt szerettük volna, ha maga lakik velünk, kedveském” – mondja ekkor Mrs. Bird.

„Igen – mondja Mrs. Dennison –‚ ifjonti társaságra vágytunk, magányosak voltunk, és mindketten abban a percben megkedveltük kegyedet‚ ahogy megláttuk.

Azt hiszem, mindketten szívükből szóltak, jótét lelkek voltak, és nyájasabbak nem is lehettek volna velem. Soha nem róttam fel nekik, amiért nem szóltak a dologról korábban, mert, amint már említettem, nem sokat mondhattak volna.

Röviddel azután, hogy annak rendje és módja szerint megvásárolták a házat és beköltöztek, furcsa dolgokat kezdtek látni és hallani. Mrs. Birds azt mondta, egyik este a nappaliban üldögéltek kettecskén, mikor először hallottak hangokat. Azt mondta, a nővére csipkét horgolt (Mrs. Dennison roppant ügyes volt ebben), ő meg a Missziós Értesítőt olvasta (nagyon érdekelte a missziós munka), amikor hirtelen megütötte valami a fülüket. Ő hallotta meg először. Letette a Missziós Értesítőt, és fülelt, és mikor Mrs. Dennison észrevette, hogy hallgatózik, ő is letette a horgolását.

„Mit hallasz, Abby?” – kérdi. Aztán a hang újra felhangzott, s most már mindketten meghallották.

Hideg futkározott a hátukon, noha nem tudták volna okát adni.

„A macska lehet, nem gondolod?” – kérdi Mrs. Bird.

„Nem, nem a macska” – mondja erre Mrs. Dennison.

„Mi más lehetne! Talán egeret fogott” – mondja Mrs. Bird nagy vígan, hogy megnyugtassa a nővérét, aki kis híján halálra vált, úgyhogy minden pillanatban attól tartott, menten összenyaklik. Kinyitja hát az ajtót, hogy odahívja a macskát:

„Cicc, cicc!” Annak idején egy kosárban hozták magukkal East Wilmingtonba. Aranyos egy cirmos volt, kanmacska, és tudta, amit tudott. Na, Mrs. Bird tovább szólongatta, és persze meg is jelent. Az ajtóhoz érve jókorát nyávogott, ez azonban egyáltalán nem hang volt, amit a nővérek az imént hallottak.

„Látod, nővérkém, itt is van, csak a macska volt – mondja erre Mrs. Bird. – Szegény cicus!”

Mrs. Dennison azonban le nem vette szemét a macskájukról, s végül visított egy hatalmasat.

„Hát ez meg mi? Micsoda?” – kérdi.

„Hogyhogy mi?” – adja az értetlent Mrs. Bird.

„Valami húzza a macska farkát – mondja Mrs. Dennison. – Erősen foghatja, mert a macska nem tud elszabadulni. Hallod, ugye, milyen panaszosan nyivákol?”

„Nincs itt senki és semmi” – nyugtatgatja Mrs. Bird, de alig ejti ki e szavakat, látja ám, hogy egy kicsiny kéz markolja meg a macska farkát. Ekkor a gyermek egész teste valamiképpen tisztán kivehetővé vált a félhomályban a keze mögött, és mintha nevetett is volna a szomorú nézése helyett; de ez a nevetés így százszorta rosszabb volt. Mrs. Bird azt mondta, ilyen iszonyatos nevetést még életében nem hallott, szívszaggatóbb volt, mint bármi e kerek világon.

Nos, annyira elcsodálkozott, azt se tudta, mitévő legyen, s először nem is látott az egészben semmi túlvilágit. Az egyik szomszéd gyerkőc lehet a csínytevő, gondolta, aki elszökött hazulról, és most az ő macskájukat abajgatja; bizonyára felajzott idegeik rovására írható, hogy őket meg ennyire felizgatta ez az apróság.

„Hát nem tudod, hogy nem szabad meghúzni a cicák farkát? – mondja erre a gyermeknek. – Nem érted, hogy ezzel fájdalmat okozol szegény cicusnak; még meg is karmolhat, ha nem vigyázol. Szegény cica, nem szabad bántanod!”

E szavakra a gyerek elengedte a macska farkát, ehelyett kedvesen és bűnbánóan simogatni kezdte, az meg felgörbítette hátát, s úgy dörgölőzött hozzá és dorombolt, mint akinek tetszik a dolog. És mintha egy fikarcot sem félt volna, ami fura, mert mindig úgy tudtam, hogy az állatok rettegnek a kísértetektől, de hát ez egy ártalmatlan, hátulgombolós kísértet volt.

Nos, Mrs. Bird szerint a gyermek csak cirógatta a cirmost, Mrs. Dennison meg állt ott és figyelte. A két nő szorosan egymásba fogózott, mert hiába próbálták elhitetni magukkal, hogy semmi nem hibázik, nagyon nem úgy festett a dolog. Végül Mrs. Dennison szólalt meg, ő biza.

„Hogy hínak, kislány?”– kérdi.

A gyerek erre felnéz, abbahagyja a simogatást, és azt mondja, nem találja a mamáját, pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint nekem. Mrs. Dennison ekkor úgy hátrahőkölt, hogy Mrs. Bird már attól félt, megint elájul, de nem így történt.

„És ki a mamád?” – faggatózik tovább.

A gyerek azonban egyre ugyanazt hajtogatja.

„Hol laksz, drágám?” – kérdi Mrs. Bird is.

„Nem találom a mamámat” – így a gyermek.

Na, így ment ez tovább. Semmi említésre méltó nem történt. A két nő továbbra is egymásba fogózkodott, a gyerek meg ott állt előttük, és minden kérdésükre ugyanazzal válaszolt.

Mrs. Bird ekkor megpróbálta megfogni, mert azt gondolta, hogy a látottakra rácáfolva csupán az idegei játszanak vele, és hús-vér gyermekkel van dolga, akinek feltehetően nincs ki egy kereke, ezért szökött ki az ágyából lefekvés után egy szál pendelyben.

Megpróbálta hát elfogni a kölköt. Azt tervezte, majd kendőt kerít köréje, és körbehordozza a környéken, hátha kiderül, hová tartozik. Amilyen aprócska volt, nem is esett volna nehezére. Hanem abban a minutában, hogy a gyermek felé lépett, az ripsz-ropsz, eltűnt. Már csak a vékonyka hang hallatszott, ki tudja, honnan, tovább szólongatva az anyját, majd ez is elhalt.

Nos, ezután ugyanez, vagy majdnem ugyanez az eset ismétlődött meg többször is. Hébe-hóba, mikor Mrs. Bird épp mosogatott, a gyermek egyszer csak megjelent mellette a konyharuhával, és törölgetni kezdett. Mondanom sem kell, milyen hajmeresztő lehetett ez, de Mrs. Bird mukk nélkül folytatta a mosogatást. Néha nem is szólt róla a nővérének, nehogy felizgassa. Máskor meg, amikor kalácsot sütöttek, észrevette, hogy valaki felette a mazsolát, megint máskor apró rőzsedarabokat talált gyújtósnak a konyhai tűzhely mellé készítve. A két nővér soha nem tudhatta, mikor botlik bele a gyermekbe, aki mindegyre azt panaszolta, hogy nem találja a mamáját. A két nő soha nem ereszkedett szóba vele, kivéve néhány ritka esetet, mikor Mrs. Birdnek elfogyott a türelme, és kérdezett tőle valamit, ámde ő mintha meg se hallotta volna, és ha felelt is, az egyetlen mondat, amit ismert, az volt, hogy nem találja a mamáját.

Miután a háziak mindent elmondtak nekem, amit csak gyerekkel kapcsolatban megtapasztaltak, a házról és volt lakóiról is beszámoltak. Úgy tűnik, valami szörnyűség történt itt, amiről persze az ingatlanügynök mélyen hallgatott az adásvétel idején. Azt hiszem, ha beszél, főbérlőim nem vették volna meg a házat, mert még aki nem hisz a szellemekben, az se akar olyan helyen lakni, ahol borzalmas dolgok történtek, nehogy folyvást ez kísértse a gondolatait. Tudom, minekutána tudomást szereztem minderről, egyetlen éjszakára sem kellett volna tovább maradnom, annak ellenére, hogy minden kényelmem megvolt. Mivel azonban nem féltem, maradtam. Persze, nem a szobámban történt az a bizonyos eset, mert ha igen, hát menten felkötöm az útilaput.

– Miféle esetről beszélsz? – kérdezte Mrs. Emerson megszeppenten.

– Hajmeresztő borzalom volt. Az a gyermek két évvel korábban még a házban lakott a szüleivel. Jó házból való népek voltak, legalábbis az apa. A város egy nagy bőrműves cégének volt a házalója; jól éltek hát, volt mit a tejbe aprítani. Hanem az anya velejéig romlott nőszemély volt. Szép volt, akár a festett kép, és azt rebesgették róla, hogy jófajta bostoni família szülötte, csakhogy minden porcikáját átjárta a gonoszság, hiába volt megnyerő a beszéde és a modora. Szerette a cicomát, a gyerekével azonban annál kevésbé törődött, és a népek rebesgetni kezdték, hogy rosszul bánik vele.

Valamiért egyetlen cseléd sem maradt meg nála sokáig. Aki elment, csúnyán a nyelvére vette, és mindennek elmondta. A szomszédság eleinte nem hitt nekik, később azonban már igen. Az a hír járta, hogy az a nő az alig ötéves gyermekével végezteti el a házimunka nagyját, pedig gyengécskének és csenevésznek látszott a korához képest; azt is mondták, hogy amikor épp nem volt segítség a háznál, az úgy nézett ki, mint egy disznóól. Azt mondták, az a pöttöm kölök székre állva mosogat, s nemegyszer látták, amint majd akkora rőzsét vonszol gyújtósnak, mint ő maga, máskor meg az anyja szidalmazását hallgatták. Annak a nőszemélynek jó énekhangja volt, de amikor a gyermekét szapulta, az olyan volt, mint a kuvikolás.

Az apa többnyire távol járt, és amikor arra a bizonyos esetre sor került, hetekig nyugaton időzött. Egy ideje egy házasember csapta a szelet az asszonynak, nyelvükre is vették kettejüket a népek. Ugyanakkor semmi bizonyosat nem tudtak, a férfi meg rangos, tehetős úr volt, ezért inkább befogták a szájukat, nehogy bajt hozzon rájuk. És persze senki sem tudott semmi biztosat, noha később a szomszédság amondó volt, hogy az apát okvetlenül értesíteni kellett volna.

Könnyű azt mondani, mintha bizony bárki elébe mert volna állni, amikor senki sem volt biztos a dolgában. Különben is, a fickó imádta a nejét. Úgy hírlett, azért dolgozza agyon magát, hogy a keresményéből minél fényesebb cicomára teljen. De a gyerekéért is rajongott. Jó ember volt az nagyon. Többnyire az ilyen férfiak járnak pórul a nőkkel. Megfigyeltem.

Na, az egyik reggel eltűnt az az alak, akiről egy ideje pusmogtak a népek. Mindamellett eltelt egy kis idő, mire felfedezték a dolgot. Elutazott ugyanis, és azt mondta az asszonynak odahaza, New Yorkban intézi az üzleti ügyeit, ami egy hétbe is beletelhet. Csak ne izgassa magát, ha nem ír neki, mert az úgy lesz, hogy bármely pillanatban vonatra szállhat, nem érdemes hát levelekkel bajmolódni. A neje csak várta, és nem is aggódott, egészen addig, mikor már két nap is elmúlt a mondott hét után. Ekkor átszaladt az egyik szomszédhoz, és ott összecsuklott a padlón. Kutatni kezdtek a férj után; kiderült, hogy megszökött, és valamennyi pénzt is meglovasított, ami nem volt az övé.

A népek annak a jófirma nőszemélynek a hollétét is firtatni kezdték, és az időpontokat egyeztetve rájöttek, hogy őt sem látták, amióta a szeretője meglépett. Három-négy szomszédasszony ekkor visszaemlékezett, azt mondta nékik, hogy Bostonba készül rokonlátogatásra a gyermekével, ezért amikor nem mutatkozott, és a házat is bezárva látták, azt gondolták, vendégségben jár. Ott laktak a közvetlen szomszédságban, de nem igazán jártak össze. Ezúttal az asszony szokásaira rácáfolva mégis beszélt nekik Bostonról, amit ők szó nélkül tudomásul vettek.

Nos, ott volt ez a bezárt ház, s hiányzott egy férfi, egy asszony meg egy gyermek. Aztán a legközelebb lakó szomszédasszonynak egyszeriben eszébe jutott valami. Három álló éjszakán át ugyanis arra riadt, hogy mintha gyermek rína valahol. Egy ízben még a férjét is felébresztette, de az azt mondta, Besbee-ék kislánya ríhat, és asszony elhitte néki. Gyenge bélű gyermek volt, aki sokat rítt, kivált éjszaka. Nem is sokat főtt miatta a szomszédasszony feje, most azonban hirtelen világosság gyúlt az elméjében. Szétkürtölte a hallottakat, s a népek végül úgy vélték, ideje betörni a házba, nem hibázik-e ott valami.

Az ajtót feltörve holtan találták a kislányt az egyik szobába zárva. (Mrs. Dennison és Mrs. Bird soha nem használta ezt a szobát, egy hátsó hálószoba volt az emeleten.)

Igen, megtalálták szegény apróságot: halálra fagyott és éhezett. Az előbbiben nem voltak teljesen biztosak, mert takaróba bugyolálva találtak rá az ágyában, nem fázhatott hát nagyon. De hát egy hete volt ott, mostanra már csont-bőrre fogyva. Úgy festett, az anyja zárta a házba, mikor elment, bizonyára meghagyta néki, ne csapjon zajt, nehogy a szomszédok gyanút fogjanak.

Mrs. Dennison amondó volt, az az asszony nem éheztethette halálra a tulajdon magzatát. Talán arra számított, hogy a kicsi fellármázza a szomszédokat, s azok megmentik.

De a java még hátravolt. Az apa a legnagyobb ribillió közepette érkezett haza. A gyermeket elhantolták, és a férfi magánkívül volt. Utánament a feleségének, rátalált és agyonlőtte. A maga idejében minden lap leközölte az esetet. Aztán a férj eltűnt, és azóta se látták. Mrs. Dennison azt mondta, vagy végzett magával, vagy elment az országból. Senki nem tudta, mi lett véle, azt azonban annál inkább, hogy azzal a házzal hibádzik valami.

„Én is furcsállottam, miért faggatnak a népek, hogy tetszik, mikor ideköltöztünk, de nem is sejtettem az okát, egészen addig, amíg azon az éjjelen megláttuk a gyermeket” így Mrs. Dennison.

De ez még nem minden jegyezte meg Mrs. Meserve. Többször is láttam a szellemet. Szerencsére nem vagyok ideges természet, különben nem lett volna ott maradásom, bármeny nyire kedveltem is azt a helyet meg a kút szállásadónőmet; jótét lelkek voltak. Szívből szerettem őket. Remélem, Mrs. Dennison meglátogat majd itt néhanap.

Nos tehát maradtam. Soha nem tudhattam, mikor bukkan elő az a kislány, ezért minden holmimat elővigyázatosságból felvittem az emeletre. Elmondhatatlanul féltem attól, hogy újra látom a gyereket, de még ennél is jobban rettegtem, hogy újra hallom: „Nem találom a mamámat.” Ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy az ember ereiben megfagyjon a vér.

Valamiért gyakrabban jelent meg Mrs. Birdnek, mint bárki másnak. Egyszer hallottam, amint Mrs. Bird megjegyzi, csoda, hogy a kislány nem leli az anyját a mennyországban, hisz oly elvetemült teremtés volt.

Mrs. Dennison azonban megszidta, amiért így beszél; még gondolnia sem lenne szabad hasonlóra, mondta. Mrs. Bird erre visszanyelvelt, nem az ő dolga eldönteni, jót cselekszik-e vagy sem. Szegény párát mindig könnyű volt elmarasztalni. Pedig jóságos teremtés volt, aki a lelkét is kiadta volna a felebarátaiért.

Mintha igazából ez éltette volna. Azt hiszem, inkább szánta a szegény kis szellemet, mintsem félt tőle, és az bántotta legjobban, hogy nem tehet érte annyit, amennyit egy élő gyermekért. Hallottam, amint egyszer azt mondja:

„Néha az az érzésem, belehalok, ha nem vehetem le a gyermekről azt a borzasztó fehér ingecskét, nem öltöztethetem fel, nem etethetem meg, és vehetem rá, hogy ne keresse többé anyját.” Komolyan gondolta, rítt is, amikor mondta. Nem sokkal ezután meghalt.

Most értünk el a történet legkülönösebb részéhez. Mrs. Bird váratlanul halálozott el. Egy reggelen – vasárnap volt, nem volt tanítás – lementem a földszintre reggelizni, Mrs. Birdöt azonban nem találtam ott, egyedül Mrs. Dennison fogadott. Épp a kávét töltötte ki, mikor beléptem. „Hová lett Mrs. Bird?” – kérdem.

„Abby nem érzi jó magát ma reggel feleli erre ‚ gyanítom, nincs nagy baja, de rosszul aludt az éjjel, fáj a feje, meg a hideg is rázza talán. Mondtam néki, maradjon inkább ágyban, amíg a ház bemelegszik.” – Fölöttébb hideg volt ugyanis aznap reggel.

„Valószínűleg megfázott” – mondom.

„Igen, szerintem is így Mrs. Dennison. Meghűlt a szentem. Nemsokára felkel. Abby az a fajta, akinek egy pillanattal sincs tovább maradása az ágyban, mint muszáj.“

Na, alighogy megreggeliztünk, mikor árnyék vetült a helyiség falára meg a mennyezetre, ahhoz hasonló, mint amikor valaki odakint elhalad az ablak előtt. Mindketten felnéztünk, aztán ki az ablakon.

Mrs. Dennison ekkor elsikítja magát.

„Bolond ez az Abby! Hát nem kint mászkál ebben a farkasordító hidegben... méghozzá... méghozzá...“ – Nem fejezte be, de a gyermekre gondolt. Mert az ablakon kinézve mindketten láttuk, ahogy Mrs. Abby Bird ott bandukol a hótól fehérlő ösvényen, mellette pedig a gyermek léptet, szorosan a kezét fogva s hozzá bújva, mint aki rátalált az édes mamájára.

„Meghalt! – ragadta meg a karom Mrs. Dennison. – Meghalt, a nővérem halott!”

Igaza volt. Lélekszakadva rohantunk fel a lépcsőn, s holtan találtunk rá az ágyában; mosolygott, mint aki szépet álmodik. Egyik kezét kinyújtotta, mintha fogna vele valamit; még koporsóból is kilógott a temetésen.

– Látta még valaki a gyermeket? – kérdezte Mrs. Emerson reszkető hangon.

– Nem – felelte Mrs. Meserve –‚ miután kiment az udvarról Mrs. Birddel, soha többé nem látták.

 

Béresi Csilla fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre