Sir Bertrand

Eredeti cím: Sir Bertrand (A Fragment)

0 964

Szerző: Anna Laetitia Aikin Barbauld • Év: 1773

...E kaland végeztével Sir Bertrand északnak irányította jó lovát, a’ reményben, hogy még az éji harang előtt átkelhet e rettentő lápon. De mielőtt útja felét megtehette volna, a számtalan ösvény közt zúgó fejjel s nem látván közel s távol semmi mást, mint barna pusztaságot, idővel azt sem tudta bizonyossággal megmondani, merre is kellene továbbindulnia. S így talált reá az éjszaka is. Olyan éj volt ez, mikor a Hold csak halovány, pislákoló fénnyel tör át az égen alacsonyan lógó vastag, fekete felhőtakarón. Egyszer-másszor azonban hirtelen teljes fenségében is megmutatkozott, kinézvén fátyla mögül — majd rögvest vissza is húzódott oda, imígyen mutatott az elveszett Sir Bertrand-nak tágas kilátást a sivár tájra. A remény s szívének vele született vitézsége ideig-óráig biztatta még, léptessen tovább, de aztán legyűrte a nőttön-növő sötét s teste-lelke fáradt volta. Moccanni sem mert a’ helyről, hol állott, láthatatlan gödröket, mocsarat félvén; végül elkeseredetten le is szállott a lováról, s a földre vetette magát. E helyzetében nem maradt sokáig, mikoron távoli harang komor kongása csapta meg fülét — feltápászkodott, s a hang felé tekintve gyenge, fel-felvillanó fényt fedezett fel. Lova kantárját azonmód kézbe kapta, s óvatos léptekkel megindult felé. Kimerítő útja végén vizesárok állott az útjába, keretezvén a helyet, honnan a fény kiszökött; s a holdfény aprócska világánál eléje tárult egy terebélyes, ódon kúria, sarkán tornyocskákkal, közepén tekintélyes terasszal.

Az idő mély sebeket ütött minden építőkövén. Számos helyen beszakadt a tető, jóformán összedőltek a mellvédek, az ablakok törten vagy üresen tátongtak. Mindkét végén rommá omlott kapuzatú felvonóhíd vezettet az épület előtti udvarra — Sir Bertrand belépett ide, s az egyik torony ablakában világító fény azonmód ellobbant, elenyészett, s ugyana’ pillanatban a Hold is elsüllyedt a fekete fellegek között, még sötétebb éjt hagyván maga után. Csend honolt mindenhol — Sir Bertrand megkötötte lovát egy kis kalyiba előtt, s közelébb indult a házhoz, lassú, könnyű lépteivel végigsétálván a teljes homlokzat hosszában — a holt némaság még mindig körötte — betekintett a földszinti ablakokon, de az áthatolhatatlan homályban semmit nem tudott végül kivenni. Önmagával megtanácskozván teendőjét, fellépett a verandára, s megragadta a nehéz vaskopogtatót; tétovázott talán egy percet, azután nagyot csapott vele a kapura. A hang üres visszhanggal futott végig az épületen. Majd ismét csendbe burkolózott minden — merészebben, hangosabban reácsapott megint — újabb néma szünet követte — harmadszorra is kopogtatott, és harmadszorra is némaság felelt. Hátralépett ekkor valamelyest, hadd lássa, játszik-e akárhol kósza fény a homlokzaton — s ugyana’ helyen fel is tűnt az, majd hasonlóképp ellobbant, mint korábban — de e percben mélyen kongó, komor harangütést hallott a toronyból. Rémületében szívverése is megtorpant Sir Bertrand-nak — egész teste mozdulatlan maradt egy ideig; majd e rémület szavára sietős lépést tett lova felé — de a szégyentől hátrahőkölt; becsülete pedig, s legyőzhetetlen vágya, hogy kalandját végigjárja, visszavitte őt a tornácra; szívében megérlelvén a kész elhatározást egyik kezével előhúzta kardját, másikkal meg lenyomta a nagy kapu kilincsét. Az nyikorgott rozsdás pántjain, s csak kelletlen engedett neki — vállát is nekivetette ekkor, s erővel nyitotta meg — benézett és belépett a házba — s a kapu nyomban égiháborús dörrenéssel vágódott be mögötte. Meghűlött a vér Sir Bertrand ereiben — hátrafordult, hogy találná meg újra a kilincset, de remegő keze csak nagy sokára akadt reá, s legjobb erejével sem tudta újra megnyílásra bírni. Mikor minden próbálkozása kudarcot vallott, hátrapillantott, s a csarnok másik oldalán, egy széles lépcsőn kékes lángot látott égni, mi vészjósló fénykört vont maga köré. Sir Bertrand újfent összeszedte minden bátorságát, s megindult felé — az elillant előle. A lépcsősorhoz ért; némi tanakodás után fellépett reá. Lassan egyre feljebb jutott az illékony fénypont nyomában, míg fel nem ért a széles galériára — a láng oldalvást távolodott tőle, s ő néma ijedelemmel követte, vigyázva lépteit, mert bizony még azok hangja is rémületet keltett benne. A fény újabb lépcsőhöz vezette a lovagot, majd elenyészett — ugyane’ pillanatban a toronyban ismét ütött a harang — Sir Bertrand saját szívén érezte ütését. Teljes sötétségben lévén kinyújtott kezét maga elé tartva indult felfelé e második lépcsőn. Balja jéghideg, holt kezet ért hirtelen, mi erősen meg is ragadta őt, s erőnek erejével húzta előre — Sir Bertrand megpróbálta kitépni magát a szorításából, de nem járt sikerrel — kétségbeesetten odavágott kardjával, s erre rögtön hangos sikoly harsant a fülébe, a holt kéz meg elerőtlenedve baljában maradt — a földre dobta, s elszánt vitézséggel rontott tovább. Keskeny s kanyargós lépcsőn járt, melyet gyakorta megszakítottak hiányzó fokok, eltorlaszoltak ott heverő kődarabok. Csak egyre keskenyebb s keskenyebb lett a folyosó, végezetül pedig alacsony vasrácshoz ért. Sir Bertrand meglökte, s az kinyílott — mögötte kacskaringós, szűk átjáró, hová négykézláb férhetett be talán az ember. Távoli, halvány derengés mutatta, micsoda helyre tévedett. Sir Bertrand megindult rajta — mély, visszhangzó morgás támadt messziről az átjáróban — de ő csak ment tovább, s az első kanyart elhagyva meglátta ugyana’ kék lángot, mi már korábban is vezette. Most is követte hát. A szűk folyosó rövidesen tágas galériába torkollott, s közepén egy alak tűnt fel, teljes páncélzatban: arcán szörnyű kifejezéssel feléje nyújtotta egyik karjának véres csonkját, és ahogy másik kezében kardot szorongatott, az bizony semmi jót nem ígért. Sir Bertrand, dacolva félelmével, nekirontott, s vitéz csapást mért reá — az alak ekkor köddé vált, s nehéz vaskulcs hullott a földre nyomában. A kék láng most jókora, kétszárnyú ajtón nyugodott a galéria végén. Sir Bertrand odalépett, s megfordította a kulcsot a rézből való zárban — csak nagy nehezen mozdult a nyelve — az ajtószárnyak azonmód megnyíltak előtte, s tágas helyiséget látott mögöttük, melynek végében egy koporsó állott ravatalán, két oldalán pedig egy-egy gyertya égett. A falak mentén kétfelől óriási szobrok fekete márványkőből, mór módra öltözött alakok, s jobb kezükben fene nagy szablyákat tartottak. A lovag érkeztére mind felemelte a kezét, s előrelépett egyet; de már akkor a koporsó fedele is felpattant, s újra ütött a harang. A kék láng megint továbbsiklott, Sir Bertrand meg utána: végül nem több mint hat lépés választotta el csak a koporsótól. Hirtelen felült abban egy szemfedőbe, fekete fátyolba burkolt nemes hölgy, s karját őfelé nyújtotta — a szobrok meg szablyáikat csörgetve közelebb léptek. Sir Bertrand a hölgyhöz ugrott, s karjába kapta — az fellebbentette fátylát, s szájon csókolta őt; erre az egész ház megrázkódott, mintha a föld mozdulna meg alatta, majd rettentő robajjal összedőlt. Sir Bertrand mindjárt eszméletét vesztette, s midőn felébredt, finom bársonykanapén találta magát, és életében nem látott csodásabb szobát, mint ezt: számtalan gyertya ragyogott gyönyörűséges kristálycsillárok karjain, közepén fényűző lakomához terített asztal. Halk zeneszóval kinyílottak az ajtók, s páratlan szépségű hölgy lépett be, elmondhatatlanul pompázatos ruhában; vidám nimfák csapata kísérte, kik bizony bájban legyőztek volna minden gráciát — a hölgy a lovag elé járulva szabadítójaként köszöntötte őt. Nimfák koszorúzták homlokát babérral, s a hölgy kézen fogva az asztalhoz vezette, maga pedig melléje ült. Nimfa-társai is helyet foglaltak, s rengeteg szolga érkezett, kik illendőn felszolgálták a lakomát; mindeközben mennyei zene hangja hallatszott. Bámultában Sir Bertrand megszólalni sem tudott — csak udvarias pillantásokkal, mozdulatokkal viszonozhatta mind e tisztességet. Mikoron pedig a lakomának vége szakadt, a hölgyön kívül távozott mindenki; ő pedig legott a kanapéhoz vezette a lovagot, s imígyen szólt hozzá: ———

Nagy Gergely fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre