...E kaland végeztével Sir Bertrand északnak irányította jó lovát, a’ reményben, hogy még az éji harang előtt átkelhet e rettentő lápon. De mielőtt útja felét megtehette volna, a számtalan ösvény közt zúgó fejjel s nem látván közel s távol semmi mást, mint barna pusztaságot, idővel azt sem tudta bizonyossággal megmondani, merre is kellene továbbindulnia. S így talált reá az éjszaka is. Olyan éj volt ez, mikor a Hold csak halovány, pislákoló fénnyel tör át az égen alacsonyan lógó vastag, fekete felhőtakarón. Egyszer-másszor azonban hirtelen teljes fenségében is megmutatkozott, kinézvén fátyla mögül — majd rögvest vissza is húzódott oda, imígyen mutatott az elveszett Sir Bertrand-nak tágas kilátást a sivár tájra. A remény s szívének vele született vitézsége ideig-óráig biztatta még, léptessen tovább, de aztán legyűrte a nőttön-növő sötét s teste-lelke fáradt volta. Moccanni sem mert a’ helyről, hol állott, láthatatlan gödröket, mocsarat félvén; végül elkeseredetten le is szállott a lováról, s a földre vetette magát. E helyzetében nem maradt sokáig, mikoron távoli harang komor kongása csapta meg fülét — feltápászkodott, s a hang felé tekintve gyenge, fel-felvillanó fényt fedezett fel. Lova kantárját azonmód kézbe kapta, s óvatos léptekkel megindult felé. Kimerítő útja végén vizesárok állott az útjába, keretezvén a helyet, honnan a fény kiszökött; s a holdfény aprócska világánál eléje tárult egy terebélyes, ódon kúria, sarkán tornyocskákkal, közepén tekintélyes terasszal.

Az idő mély sebeket ütött minden építőkövén. Számos helyen beszakadt a tető, jóformán összedőltek a mellvédek, az ablakok törten vagy üresen tátongtak. Mindkét végén rommá omlott kapuzatú felvonóhíd vezettet az épület előtti udvarra — Sir Bertrand belépett ide, s az egyik torony ablakában világító fény azonmód ellobbant, elenyészett, s ugyana’ pillanatban a Hold is elsüllyedt a fekete fellegek között, még sötétebb éjt hagyván maga után. Csend honolt mindenhol — Sir Bertrand megkötötte lovát egy kis kalyiba előtt, s közelébb indult a házhoz, lassú, könnyű lépteivel végigsétálván a teljes homlokzat hosszában — a holt némaság még mindig körötte — betekintett a földszinti ablakokon, de az áthatolhatatlan homályban semmit nem tudott végül kivenni. Önmagával megtanácskozván teendőjét, fellépett a verandára, s megragadta a nehéz vaskopogtatót; tétovázott talán egy percet, azután nagyot csapott vele a kapura. A hang üres visszhanggal futott végig az épületen. Majd ismét csendbe burkolózott minden — merészebben, hangosabban reácsapott megint — újabb néma szünet követte — harmadszorra is kopogtatott, és harmadszorra is némaság felelt. Hátralépett ekkor valamelyest, hadd lássa, játszik-e akárhol kósza fény a homlokzaton — s ugyana’ helyen fel is tűnt az, majd hasonlóképp ellobbant, mint korábban — de e percben mélyen kongó, komor harangütést hallott a toronyból. Rémületében szívverése is megtorpant Sir Bertrand-nak — egész teste mozdulatlan maradt egy ideig; majd e rémület szavára sietős lépést tett lova felé — de a szégyentől hátrahőkölt; becsülete pedig, s legyőzhetetlen vágya, hogy kalandját végigjárja, visszavitte őt a tornácra; szívében megérlelvén a kész elhatározást egyik kezével előhúzta kardját, másikkal meg lenyomta a nagy kapu kilincsét. Az nyikorgott rozsdás pántjain, s csak kelletlen engedett neki — vállát is nekivetette ekkor, s erővel nyitotta meg — benézett és belépett a házba — s a kapu nyomban égiháborús dörrenéssel vágódott be mögötte. Meghűlött a vér Sir Bertrand ereiben — hátrafordult, hogy találná meg újra a kilincset, de remegő keze csak nagy sokára akadt reá, s legjobb erejével sem tudta újra megnyílásra bírni. Mikor minden próbálkozása kudarcot vallott, hátrapillantott, s a csarnok másik oldalán, egy széles lépcsőn kékes lángot látott égni, mi vészjósló fénykört vont maga köré. Sir Bertrand újfent összeszedte minden bátorságát, s megindult felé — az elillant előle. A lépcsősorhoz ért; némi tanakodás után fellépett reá. Lassan egyre feljebb jutott az illékony fénypont nyomában, míg fel nem ért a széles galériára — a láng oldalvást távolodott tőle, s ő néma ijedelemmel követte, vigyázva lépteit, mert bizony még azok hangja is rémületet keltett benne. A fény újabb lépcsőhöz vezette a lovagot, majd elenyészett — ugyane’ pillanatban a toronyban ismét ütött a harang — Sir Bertrand saját szívén érezte ütését. Teljes sötétségben lévén kinyújtott kezét maga elé tartva indult felfelé e második lépcsőn. Balja jéghideg, holt kezet ért hirtelen, mi erősen meg is ragadta őt, s erőnek erejével húzta előre — Sir Bertrand megpróbálta kitépni magát a szorításából, de nem járt sikerrel — kétségbeesetten odavágott kardjával, s erre rögtön hangos sikoly harsant a fülébe, a holt kéz meg elerőtlenedve baljában maradt — a földre dobta, s elszánt vitézséggel rontott tovább. Keskeny s kanyargós lépcsőn járt, melyet gyakorta megszakítottak hiányzó fokok, eltorlaszoltak ott heverő kődarabok. Csak egyre keskenyebb s keskenyebb lett a folyosó, végezetül pedig alacsony vasrácshoz ért. Sir Bertrand meglökte, s az kinyílott — mögötte kacskaringós, szűk átjáró, hová négykézláb férhetett be talán az ember. Távoli, halvány derengés mutatta, micsoda helyre tévedett. Sir Bertrand megindult rajta — mély, visszhangzó morgás támadt messziről az átjáróban — de ő csak ment tovább, s az első kanyart elhagyva meglátta ugyana’ kék lángot, mi már korábban is vezette. Most is követte hát. A szűk folyosó rövidesen tágas galériába torkollott, s közepén egy alak tűnt fel, teljes páncélzatban: arcán szörnyű kifejezéssel feléje nyújtotta egyik karjának véres csonkját, és ahogy másik kezében kardot szorongatott, az bizony semmi jót nem ígért. Sir Bertrand, dacolva félelmével, nekirontott, s vitéz csapást mért reá — az alak ekkor köddé vált, s nehéz vaskulcs hullott a földre nyomában. A kék láng most jókora, kétszárnyú ajtón nyugodott a galéria végén. Sir Bertrand odalépett, s megfordította a kulcsot a rézből való zárban — csak nagy nehezen mozdult a nyelve — az ajtószárnyak azonmód megnyíltak előtte, s tágas helyiséget látott mögöttük, melynek végében egy koporsó állott ravatalán, két oldalán pedig egy-egy gyertya égett. A falak mentén kétfelől óriási szobrok fekete márványkőből, mór módra öltözött alakok, s jobb kezükben fene nagy szablyákat tartottak. A lovag érkeztére mind felemelte a kezét, s előrelépett egyet; de már akkor a koporsó fedele is felpattant, s újra ütött a harang. A kék láng megint továbbsiklott, Sir Bertrand meg utána: végül nem több mint hat lépés választotta el csak a koporsótól. Hirtelen felült abban egy szemfedőbe, fekete fátyolba burkolt nemes hölgy, s karját őfelé nyújtotta — a szobrok meg szablyáikat csörgetve közelebb léptek. Sir Bertrand a hölgyhöz ugrott, s karjába kapta — az fellebbentette fátylát, s szájon csókolta őt; erre az egész ház megrázkódott, mintha a föld mozdulna meg alatta, majd rettentő robajjal összedőlt. Sir Bertrand mindjárt eszméletét vesztette, s midőn felébredt, finom bársonykanapén találta magát, és életében nem látott csodásabb szobát, mint ezt: számtalan gyertya ragyogott gyönyörűséges kristálycsillárok karjain, közepén fényűző lakomához terített asztal. Halk zeneszóval kinyílottak az ajtók, s páratlan szépségű hölgy lépett be, elmondhatatlanul pompázatos ruhában; vidám nimfák csapata kísérte, kik bizony bájban legyőztek volna minden gráciát — a hölgy a lovag elé járulva szabadítójaként köszöntötte őt. Nimfák koszorúzták homlokát babérral, s a hölgy kézen fogva az asztalhoz vezette, maga pedig melléje ült. Nimfa-társai is helyet foglaltak, s rengeteg szolga érkezett, kik illendőn felszolgálták a lakomát; mindeközben mennyei zene hangja hallatszott. Bámultában Sir Bertrand megszólalni sem tudott — csak udvarias pillantásokkal, mozdulatokkal viszonozhatta mind e tisztességet. Mikoron pedig a lakomának vége szakadt, a hölgyön kívül távozott mindenki; ő pedig legott a kanapéhoz vezette a lovagot, s imígyen szólt hozzá: ———

Nagy Gergely fordítása