Bizonyos személyekhez hasonlóan bizonyos házakból is azonnal sugárzik a gonoszság. Talán a gaztett aromája, amelyet egy bizonyos tető alatt elkövettek, marad meg jóval a tettes távozása után is, lúdbőröztető és hajmeresztő módon. Valami a gonosztevő eredeti szenvedélyéből és áldozata iszonyatából belopakodik az ártatlan megfigyelő szívébe, aki hirtelen tudatára ébred idegei feszültének, bőre borzongásának, vére dermedésének...

Algernon Blackwood

Sohasem állt szándékomban beszélni vagy írni még egyszer a Charriere-házról, miután elmenekültem Providence-ből a fölfedezésnek azon a döbbenetes éjszakáján – vannak emlékek, amelyeket minden ember igyekszik elfojtani, tagadni, eltörölni –, de kénytelen vagyok beszámolni a Benefit Street-i házzal való rövid ismeretségemről, és onnan történt sietős menekülésemről, nehogy valamely ártatlan váljék áldozatává a rendőrség méltatlan gyanújának, miközben magyarázatot próbálnak találni a szörnyű leletre, amelyet végül is a rendőrség talált – ugyanarra a vérfagyasztó iszonyatra, amelyet az én végzetem lett minden emberfiánál előbb láthatni –, mert amit én láttam, az bizonyosan jóval irtóztatóbb volt annál is, ami látnivaló még maradt azután, hogy a ház, mint előre tudtam, visszaszállt a városra.

Igaz, egy régiségbúvártól azt várhatná az ember, hogy kevesebbet tud az emberi kutatás bizonyos ódon utcáiról, mint öreg házakról, de azért bizonyára elfogadható, hogy aki beleásta magát az emberi lakóhelyek kutatásába, alkalmanként homályosabb rejtélyekkel is találkozhat, mint holmi szárnyépület kora, vagy egy hollandi tető eredete, és lehetségesnek találja, hogy ebből bizonyos következtetéseket vonjon le, nem számít, milyen hihetetlenek, milyen borzalmasak vagy rémítők, esetleg éppen – igen, kárhozatosak! Antikváriusi körökben Alijah Atwood neve nem teljesen ismeretlen; szerénységem tiltja, hogy többet mondjak, de bizonnyal megengedtetik nekem, hogy rámutassak, a kiváncsi, aki rólam keres utalásokat, bizonyára egynél is több bekezdéssel találkozik a régiségbúvárok tájékoztatására szánt jegyzékekben.

1930-ban érkeztem a Rhode Island-i Providence-be, azzal a szándékkal, hogy rövid látogatást tegyek, majd továbbmenjek New Orleansbe. De megpillantottam a Benefit Streeten a Charriere-házat, és az úgy vonzott magához, ahogyan csak egy régiségbúvárt vonzhat egy másik korból idekerült, különös, magányos ház egy új-angliai utcán, egy ház, amely szemmel láthatóan megélt bizonyos időt, meghatározhatatlan kisugárzása pedig egyszerre vonz és taszít.

Amit a Charriere-házról mondtak – mármint hogy szellemek kísértik –, az nem több, mint amit a régi, vagy akár az új világ bármely elhagyatott lakóhelyéről, vagy ha hihetek a Journal of American Folklore komoly cikkeinek, az amerikai indiánok, az ausztrál négerek, a polinéziaiak vagy más népek primitív szállásáról is pletykálnak. Kísértetekről nem akarok írni; elegendő annyit mondani, hogy tapasztalataim között előfordultak bizonyos megnyilvánulások, amelyek nem tűrnek tudományos magyarázatot, bár elég racionális vagyok, és elhiszem, hogy lehet ilyet találni, ha egyszer az embernek a helyes tudományos megközelítésen át módja nyílik megfelelő értelmezésre.

A Charriere-ház ebben az értelemben bizonnyal nem volt kísértetjárta hely. Szobáiban nem mászkáltak láncaikat csörgető jelenések, nem nyöszörögtek hangok éjféltájt, nem bukkantak föl a boszorkányok órájában rémes fantomok, hogy a közeledő végzetre figyelmeztessenek. De volt valamilyen kisugárzása – gonosz, rémítő, ocsmány, hátborzongató dolgoké –, ezt nem lehetett tagadni; és ha kevésbé érzéketlen tuskónak születek, akkor semmi kétség, ez a ház képes lett volna megőrjíteni. Légköre kevésbé volt tapintható, mint más épületeké, amelyeket ismertem, de azt sugallta, hogy e ház elmondhatatlan titkokat rejt, messze az emberi érzékelésen túl. Elsősorban is, mindent elsöprő öregség áradt belőle, nemcsak a saját évszázadaié, de egy messzi-messzi múlté, amikor a világ még ifjú volt, és ez tényleg furcsa, mert a ház, minden ódonsága ellenére sem láthatott többet három évszázadnál.

Először régiségbúvárló szemmel néztem, és örültem, hogy fölfedeztem a zárt szerkezetű új-angliai házak sorában egyet, amely feltűnő tizenhetedik századi Québec stílusban épült, ily módon annyira különbözött szomszédaitól, hogy azonnal magára vonta bármely arra járó figyelmét. Számos alkalommal látogattam el Québecbe és az észak-amerikai kontinens más régi városaiba, de Providence-ben először jártam, nem elsősorban azért, hogy régi házakat kutassak föl, hanem egy kiváló kollégám hívott meg, éppen az ő Barnes Street-i otthona felé tartottam, amikor elmentem a Charriere-ház mellett. Látván, hogy lakatlan, elhatároztam, hogy kibérelem. Erre talán nem is került volna sor, ha barátom nem oly sajátos kelletlenséggel beszél róla, és nincs oly láthatólag ellenére, hogy én e ház közelébe menjek. Visszamenőleg talán igazságtalan vagyok hozzá, szegény fickóhoz, aki halálos ágyában feküdt, noha ezt egyikünk sem tagadta; így hát ágya mellett foglaltam helyet, nem a dolgozószobájában, és ott kérdezgettem a házról, eltéveszthetetlenül leírva, mivel akkor természetesen még nem tudtam a nevét, vagy bármi mást.

Egy Charriere nevű ember volt a tulajdonos; – francia sebész, aki Québecből jött. De hogy ki építette, azt Gamwell nem tudta; Charriere-t viszont ismerte. – Magas, rücskös bőrű ember – néhányszor láttam, de senki sem ismerte közelebbről. Visszavonult, nem praktizál – mondta Gamwell. Amióta ismerte a házat, Charriere már ott élt, és feltételezhetőleg idősebb családtagjai is, noha Gamwell erről nem sokat tudott mondani. Otthonülő ember volt, és a providence-i Journal szerint három éve, 1927-ben halt meg. Igazából Dr. Charriere halálának dátuma volt az egyetlen adat, amelyet Gamwell meg tudott adni nekem, minden más bizonytalanságba burkolódzott. A házat csak egyszer adták ki, rövid időre egy szabadfoglalkozású férfi és családja bérelte ki, ám egy hónap után távoztak, a nedvességre és az öreg ház szagára panaszkodva; azóta üresen állt, de nem lehet lerombolni, mert Dr. Charriere végakaratában szép összeget hagyott hátra, hogy az ingatlan még elég hosszú ideig – egyesek szerint vagy húsz évig – adóhátralék-mentes maradjon, ami lehetővé tette, hogy a ház ott álljon, ha a sebész örökösei felbukkannának igényüket bejelentendő, mert az orvos homályosan célozgatott egy unokaöcsre, aki Francia Indokínában teljesít katonai szolgálatot. Minden erőfeszítés, amely az unokaöcs előkerítésére irányult, hasztalannak bizonyult, így a ház addig állhat itt, amíg csak a Dr. Charriere által meghatározott idő le nem telik.

– Ki fogom bérelni – mondtam Gamwellnek.

Akármilyen beteg volt, régiségbúvár kollégám egyik könyökére emelkedve tiltakozott. – Ez csak múló szeszély, Atwood – hadd múljék el! Nyugtalanító dolgokat hallottam a házról!

– Miféle dolgokat? – kérdeztem nyersen.

De erről nem akart beszélni, csak erőtlenül megcsóválta a fejét, és lehunyta a szemét.

– Remélem, holnap megtekinthetem – folytattam.

– Higgye el, semmi olyat nem lel benne, amit ne találna meg Québecben – mondta Gamwell.

De mint kifejtettem, különös ellenállása csak arra volt jó, hogy még inkább fokozódjék vágyam a ház közelebbi szemrevételezésére. Nem akartam egy egész életet eltölteni benne, csak fél évre szerettem volna kibérelni, hogy szállásomul szolgáljon, miközben a város környékét, meg Providence mellékutcáit és sikátorait járom, hogy a vidék régiségeit fölkutassam. Gamwell végül megadta annak az ügyvédi irodának a nevét, amelyre a Charriere-ház ügyeit bízták, és amikor bejelentkeztem náluk, és felülkerekedtem lelkesedésük teljes hiányán, az öreg Charriere-ház tulajdonosa lettem mintegy hat hónapra, vagy kevesebbre, ha úgy döntenék.

Azonnal birtokba vettem a házat, noha némiképp zavarba jöttem, amikor fölfedeztem, hogy ámbátor a vizet bevezették az épületbe, az elektromosságot viszont nem. A ház bútorai között – amelyek minden szobában úgy maradtak, ahogy Dr. Charriere halálakor voltak – féltucatnyi különböző korú és méretű petróleumlámpát találtam, némelyik szemmel láthatóan százéves volt, vagy annál is több, ezekkel megvilágíthattam utamat. Azt vártam, hogy a ház pókhálós és poros lesz, de meglepődve láttam, hogy nem ez a helyzet, bár nem értettem, hogy az ügyvédek – a Baker & Greenbaugh – miért viselnének gondot a házra Még fél évszázadon át, ha egyszer úgyse lehet számítani senkire, aki azt állítaná, hogy ő az egyetlen örököse Dr. Clnarriere-nek és családjának.

A ház éppen olyan volt, amilyet vártam: vaskos gerendázatú, a szobák tapétája néhol kezdett leválni a vakolattól, miközben másutt sose tapétáztak, s itt az időtől megsárgultak a falak. A helyiségek szabálytalanok voltak, vagy túl nagyok, vagy túl kicsik. A ház kétszintes volt, de az emeletet nem sokat használták. Az alsó, vagy földszinti részen mindazonáltal megszámlálhatatlan nyomot hagyott valahai lakója, a sebész; az egy:ik szoba láthatóan afféle laboratóriumként szolgált, a szomszédos helyiség dolgozószoba lehetett, mindkettő úgy festett, mintha nemrég hagyták volna el őket valamilyen kutatás közepette, és azok, akik Charriere halála után rövid ideig lakták a házat, mintha semmihez sem nyúltak volna ezekben a szobákban. Talán így is történt, a ház elég nagy lévén ahhoz, hogy eme szobák bolygatása nélkül is lakhassanak benne; mindkét helyiség a hátsó fronton helyezkedett el, a kertre nyíltak, amelyet mostanra benőttek a fák és a bokrok, és meglehetősen nagyméretűnek tűnt, mivel a ház homlokzata három teleknyi széles volt, és egészen addig a magas kőfalig nyúlt, amely a telek hátsó részét választotta el az ottani utcától.

Dr. Charriere nyilvánvalóan valamilyen munka közepén tartott, amikor ütött az órája, és be kell vallanom, ez azonnal fölkeltette érdeklődésemet, annyira eltért a megszokottól. Kutatásai nem kizárólag az emberre irányultak, mert voltak ott különös, már-már kabbalisztikus rajzok, összehasonlító élettani táblázatok különböző gyíkfajtákról, elsősorban a Loricata-rendűekről, a Crocodylus és Osteolaemus nemről, bár föl lehetett ismerni néhány ábrát a Gavialis, Tomistoma és Alligator nemből is, és kisebb számban feltételezett reprodukciókat a hüllők más rendjeiről, amelyek a jura korszakra vezethetőek vissza. Ám még e lenyűgöző betekintés a sebész különös kutatási témáiba sem ösztönzött volna további vizsgálatokra, ha nincs meg bennem a régiségbúvár érdeklődése a régi házak rejtelmei iránt.

A Charriere-ház azonnal az ősöregség benyomását tette rám, a később bevezetett folyóvizet nem számítva. Én mindvégig azt feltételeztem, hogy maga Dr. Charriere építtette; némiképp töredezett beszélgetésünk során Gamwell nem említett más lehetőséget; ami azt illeti, arról sem beszélt, mennyi idős volt a sebész, amikor elhalálozott. Tegyük föl, jó karban levő nyolcvanas volt, akkor biztosan nem ő építtette a házat, mivel a belső jellemzők világosan mutatták, hogy eredete az 1700-as évekbe nyúlik vissza! – vagyis két évszázaddal Dr. Charriere halála előtt épült. Ezért úgy véltem, a ház legutóbbi tulajdonosának nevét viseli, aki hosszú ideig lakott benne, nem pedig építőjét; ennek a problémának a kutatása számos zavarba ejtő tényt hozott felszínre, amelyek látszólag semmilyen hihető ténnyel nenn voltak kapcsolatban.

Egyrészt sehol nem volt nyoma Dr. Charriere születési évének. Megnéztem a sírját – különös módon a saját telkén volt; engedélyt kapott, hogy a kertbe temetkezzék, nem messzire egy: kecses, öreg kúttól, amely még mindig ott állt a kútházban, vödör is volt mellette, és kétségtelenül csaknem olyan régen lehetett itt, mint maga a ház –, hogy a sírkőről leolvashassam a születési évét, de csalódottságomra és bosszúságomra a kövön csak a neve szerepelt: Jean-Francois Charriere – a foglalkozása: sebész – a helyek, ahol hivatását gyakorolta: Bayonne, Párizs, Pondicherry, Québec, Providence – és halálának éve: 1927. Semmi több. Ez csak arra volt elég, hogy tovább folytassam kutatásaimat, és haladéktalanul kifaggattam leveleimben különböző helyeken élő ismerőseimet, ahol csak a nyomozás lehetséges volt.

Két héten belül kezemben tartottam kutatásaim eredményeit. De messze voltak attól, hogy kielégítőek legyenek, a dolog sokkal zavarba ejtőbbé vált, mint korábban. Első érdeklődő levelemet Bayonne-ba küldtem, feltételezve, hogy mivel elsőnek említik a kövön, Charriere a környéken születhetett. Nyomoztam azután Párizsban, majd egy londoni barátomnál, aki a brit levéltárakban esetleg hozzájuthatott az Indiára és Québecre vonatkozó adatokra. Hogy mire jutottam a levelezésekből kirostált adatokból? Csakugyan született Bayonne-ban egy Jean-Francois Charriere – csak éppen 1636-ban! A név nem volt ismeretlen Párizsban sem, egy tizenhét éves legényt hívtak így, aki 1653-ban és további három éven át tanítványa volt Richard Wiseman királypárti menekültnek. Pondicherryben, és később az indiai Kardamom parton felbukkant egy Dr. Jean-Francois Charriere, a francia hadsereg sebésze, aki 1674-ben lépett szolgálatba. Québecben a legkorábbi följegyzés Dr. Charriere-ről 1691-ből való; hat éven át praktizált a városban, azután ismeretlen irányban elhagyta a várost.

Ebből egyetlen, nyilvánvaló következtetést lehetett levonni: hogy az említett Dr. Jean-Francois Charriere, aki 1636-ban Bayonne-ban született, és abban az évben hagyta el Québecet, amikor a Charriere-házat emelték a Benefit Streeten, egy olyan ős volt, aki ugyanazt a nevet viselte, mint az a sebész, aki utoljára lakta a házat. De ha így van, akkor is megmarad a hatalmas űr 1690 és a ház utolsó lakójának ideje között, mivel sehol nem történik említés a korábbi Jean Francois Charriere családjáról; amennyiben volt egy Madame Charriere, ha voltak gyermekek – mert biztosan kellett lenniük, hogy a család folytatódhassék századunkig –, erről nem maradt följegyzés. Nem lehetetlen, hogy az idős úriember, aki Québecből jött, agglegény volt, és csak ezután nősült meg. Ekkor hatvanegy éves lehetett. Mégis, a megfelelő nyilvántartás kutatása semmiféle följegyzést nem kínált egy ilyen házasságról, és én zavartan távoztam, noha régiségbúvár létemre teljes mértékben a tudatában voltam annak, milyen nehézségekbe ütközik a tények föltárása, és akkortájt nem vesztettem el bátorságomat a nyomozás folytatására.

Új nyomon indultam el: megkerestem a Baker & Greenbaugh céget, hogy információhoz jussak a néhai Dr. Charriere-ről. Itt még különösebb kudarc várt rám, mert amikor érdeklődtem a francia sebész külleme iránt, mindkét ügyvéd kénytelen volt beismerni, hogy sohasem látták. Minden utasítása levélben érkezett a tekintélyes összegről kiállított csekkekkel együtt; nagyjából Dr. Charriere halála előtt hat évvel kezdtek el neki dolgozni, és attól kezdve az ügyfelük lett; azelőtt nem álltak kapcsolatban.

Érdeklődtem az „unokaöcs” iránt, mivel a létezése végső soron feltételezte, hogy valamikor létezett Charriere-nek egy fivére vagy nővére. De itt újra kudarcot vallottam; Gamvvell információja helytelen volt, Charriere nem unokaöcsként azonosította az illetőt, csak mint „családom egyetlen túlélő, hímnemű tagját”; erről az élő családtagról csak föltételezték, hogy unokaöcs lehet, és eddig nem sikerült felkutatni, noha Dr. Charriere végakarata azt is magában foglalta, hogy az „egyetlen hímnemű családtagot” nem kell keresni, majd ő fog jelentkezni a Baker & Greenbaugh-nál, személyesen vagy levélben, bizonyos egyértelmű kifejezéseket használva. Biztosan volt itt valami rejtély, ezt az ügyvédek sem tagadták, de az is érthető, hogy mivel megbízhatóságukat túlságosan is jól megfizették, nem engedtek meg maguknak semmiféle kiszivárogtatást, csupán néhány felületes megjegyzést ejtettek el előttem. Végül is, ahogy egyikük logikusan rámutatott, mindössze három év telt el Dr. Charriere halála óta, még bőségesen volt idő az örökös fölbukkanásához.

Miután a nyomozásnak ez a szála semmire sem vezetett, ismét meglátogattam öreg barátomat, Gamwellt, aki még mindig az ágyat nyomta, most már észrevehetően rosszabb bőrben. Éppen távozó kezelőorvosát kérdeztem ki, és ő most első alkalommal bevallotta, hogy az öreg Gamwell talán nem kel föl többé. Óvott, nehogy fölizgassam és ne fárasszam sok kérdéssel. Ennek ellenére elhatároztam, hogy Charriere-vel kapcsolatban mindent kiszedek belőle, amit tudok, noha nem voltam fölkészülve arra a tüzetes vallatásra, amelyben Gamwell részesített, mintha azt várta volna, hogy a Charriere-házban eltöltött három hét még a küllememet is megváltoztatja.

Miután kinyájaskodtuk magunkat, én rátértem a témára, ami miatt jöttem; elmagyaráztam, hogy a házat nagyon érdekesnek találtam, többet akarok tudni elhunyt tulajdonosáról. Gamwell említette, hogy látta őt.

– De az sok évvel ezelőtt történt – mondta. – Már három éve halott. Lássuk csak – azt hiszem l907-ben történt.

Megdöbbentem. – De hát az húsz évvel a halála előtt volt! – tiltakoztam.

Mindazonáltal Gamwell továbbra is azt állította, hogy a dátum helyes.

– Na és hogy festett? – szegeztem neki a kérdést.

Csalódásomra a szenilitás és a betegség eluralkodott az öregember valaha finom elméjén.

– Végy egy gőtét, növeszd meg egy kicsit, tanítsd meg két lábon járni, öltöztesd elegáns ruhákba – mondta Gamwell. – Máris előtted áll Dr. Jean-Francois Charriere. Kivéve hogy a bőre durva, csaknem szarus volt. Hideg ember. Egy másik világban élt.

– Mennyi idős lehetett? – kérdeztem ekkor. – Nyolcvan?

– Nyolcvan? – tűnődött. – Amikor először láttam – húszéves voltam akkor –, már akkor is annyinak látszott. És húsz éve, jó Atwoodom, egy jottányit sem változott. Először nyolcvannak tűnt. Vajon csak a fiatal kor láttatta annyinak? Talán. 1907-ben nyolcvannak tűnt. És húsz év múlva halt meg.

– Akkor hát száz volt.

– Lehetett annyi.

Ám Gamwell válaszai nem elégítettek ki. Ismét nem volt semmi határozott, semmi konkrét, sehol egyetlen tény, csak benyomás, egy emlék olyasvalakiről, akiről éreztem, hogy Gamwell nem szereti, noha nem tudott egyetlen okot sem megnevezni, hogy miért. Talán szavakba nem öntött szakmai féltékenység befolyásolta az ítéletét.

Ezt követően a szomszédokat kerestem föl, de nagyrészt sokkal fiatalabb emberek voltak, akik nem sok emléket őriztek Dr. Charriere-ről, kivéve, hogy olyasvalaki volt, akit szerettek volina máshol tudni, mivel volt valami ocsmány ügye a gyíkokkal meg effélékkel; senki sem tudta, miféle ördögi kísérleteket végzett a laboratóriumában. Csak egyetlen élemedett korú volt közöttük, egy Mrs. Hepzibah Cobbett nevű idős asszony, aki egy emeletes házikóban lakott éppen Charriere kerítésfala mögött. Meglehetősen gyenge állapotban, tolókocsiban találtam, a lánya felügyelt rá, egy karvalyorrú nő, aki gyanakodva sandított rám kék szemével a csíptetője mögül. Az öregasszony mégis beszélt. Nyomban felélénkült, amikor meghallotta Dr. Charriere nevét, és megtudta, hogy abban a házban lakom.

– Jegyezze meg a szavam, nem sokáig fog ott lakni. Ördögi ház az – mondta vidáman, ami gyorsan átcsapott szenilis vihogásba. – Sokszor láttam ám. Magas ember, hajlott, mint egy sarló, apró kecskeszakállal az állán. És hogy mi mászkált a lába előtt, amit nem láttam? Hosszú, fekete valami, túl nagy kígyónak – bár nekem mindig kígyóra kellett gondolnom, ha ránéztem Dr. Charriere-re. És mi sikított azon az éjszakán? Mi ugatta a kutat? Egy róka, csakugyan, tudom, hogy egy róka meg egy kutya is. Olyan, mint a fóka ugatása. Láttam dolgokat, annyit mondhatok magának, de senki sem hisz egy szegény öregasszonynak, aki fél lábbal már a sírban van És maga, maga se fog hinni, senki se.

Mit kezdhettem ezzel? Talán igaza volt a lányának, aki azt mondta, miközben kikísért: – Meg kell bocsátania az anyám összevissza beszédét. Arterio-szklerózisban szenved, amitől néha olyanná lesz a beszéde, mintha gyengeelméjű lenne. – De én nem hittem, hogy az idős Mrs. Cobbett gyengeelméjű lenne. A szeme csak úgy sziporkázott beszéd közben, mintha valami titkos tréfát élvezne, amely olyan kolosszális, hogy ápolója, zord leánya még csak fel sem foghatja a méreteit.

Úgy tűnt, minden fordulónál csalódás vár rám. Az adatforrások együttvéve alig adtak többet, mint külön-külön. Újságcikkek, könyvtár, följegyzések – mindebből kideríthettem a ház fölépítésének dátumát: 1697-et, és Dr. Jean-Francois Charriere halálának időpontját. Ha bármely más Charriere meghalt volna a város története során, erről nem történt említés. Felfoghatatlan, hogy a Charriere család többi tagját a Benefit Street-i ház legutóbbi tulajdonosát leszámítva minden esetben Providence-től távol érte a halál, mégis így kellett lennie, más valószínű magyarázat nem adódott.

Mégis akadt egy további tény: fölfedeztem egy Dr. Charriere-hez hasonlító képet a házban; az egyik emeleti szoba távoli, csaknem elérhetetlen zugában lógott, név nem volt rajta, csak három kezdőbetű – J. F. C. – azonosította félreérthetetlenül. A kép egy keskeny arcú, kusza kecskeszakállat viselő, aszketikus férfit ábrázolt, akit jellegzetessé tett a kiugró járomcsont, a horpadt orca és az izzó, sötét szem. sovány, szinte síri jelenség volt.

Miután más adatforrás nem állt a rendelkezésemre, ismét nekiláttam a Dr. Charriere laboratóriumában maradt jegyzetek és könyvek átvizsgálásához. Eddig sok időt töltöttem távol, miközben Dr. Charriere után nyomoztam; de most legalább annyi időt töltöttem a házban, mint korábban házon kívül: Talán a bezártság volt az oka, hogy egyre inkább tudatára ébredtem az épület kisugárzásának, lelki és testi értelemben egyaránt. Talán amiatt a boldogtalan szabadfoglalkozású férfiú és családja miatt, akik egy hónapig maradtak, majd a szagok miatt távoztak, készültem fel rá, hogy ez a ház szaglik, és most, első alkalommal csakugyan megcsapták az orromat a különböző szagok és illatok; némelyek az öreg házakra jellemzőnek, mások viszont tökéletesen idegennek tűntek. Ám az uralkodó szagot felismerem: ezzel a pézsmás bűzzel számos alkalommal találkoztam, állatkertekben, mocsarakban, kongó vizek mentén – majdnem mocsárszag, amelyet az ember hüllőkhöz szokott kapcsolni. Nem lehetetlen, hogy hüllők találtak utat a városon át a Charriere-ház kertének menedékébe, de az lehetetlen, hogy olyan mennyiségben tegyék, ami magának a háznak a levegőjét is megfertőzte volna. Mégis, akármennyire kerestem, nem találtam a hüllőbűz forrását, sem kint, sem bent, noha egy alkalommal mintha a kút felől jött volna, ami kétségtelenül érzékcsalódás lehetett.

A szag megmaradt és különösen felerősödött, amikor eső esett, köd gomolygott vagy harmat hullt a fűre: amint várni lehetett, a nedvesség fokozta a hatást. A ház maga is nedves volt; részben ez magyarázza a rövid bérleti időt, és ebben az egyben a bérlő kétségtelenül nem tévedett. Gyakran kellemetlennek találtam, de nem volt zavaró, feleannyira sem, mint a ház más tulajdonságai.

Mintha behatolásom a dolgozószobába és a laboratóriumba fölébresztette és tiltakozásra bírta volna a vén házat, bizonyos hallucinációk látogattak zavarba ejtő szabályossággal. Ott volt például az a furcsa, vakkantó hang, amely a kertből hallatszott éjszakánként. Aztán volt egy másik, az az érzékcsalódás, hogy egy különös, hajlott, gyíkszerű alak kísért a kert sötétjében a dolgozószoba ablakai előtt. Ezek a káprázatok, másokkal együtt nem akartak szűnni, én pedig kitartóan érzékcsalódásnak tekintettem őket, addig a végzetes éjszakáig, amikor, miután határozottan úgy hallottam, mintha valaki fürdene a kertben azzal a meggyőződéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül a házban, köntöst-papucsot vettem, meggyújtottam a lámpát, és lesiettem a dolgozószobába.

Amit ott láttam, az minden bizonnyal a néhai Dr. Charriere papírjai közötti vizsgálódásaim eredménye volt, mert ez csak valami lázálom lehetett, ebben akkor nem kételkedtem. Noha csupán egy futó pillantást vethettem a behatolóra, mert volt valaki a dolgozószobában, aki a Charriere-ház néhány papírjával iszkolt el, de olyannak láttam a fejem fölé emelt lámpa sárga fényében – amely kissé elvakított – mintha csillogna, feketén csillogna, és mintha valami durva, fekete, testhezálló ruhát viselne. Csak egy pillanatig láttam, mielőtt a nyitott ablakon át a kert sötétjébe vetette magát; követtem volna, ha nem veszek észre bizonyos nyugtalanító dolgokat a lámpa fényében.

Ott, ahol a behatoló állt, lábak – nedves lábak – szabálytalan nyoma látszott, méghozzá furcsán széles lábaké, amelyek ujjain olyan hosszúak voltak a körmök, hogy minden ujjnyom előtt látszott a körmök hegye; ugyanilyen nedves volt az a hely, ahol a papírok fölé hajolt; ezenkívül ott lebegett az a penetráns hüllőbűz – amelyet már kezdtem elfogadni a ház részeként –, olyan erősen, hogy csaknem meginogtam és elaléltam.

De az iratok iránti érdeklődésem felülmúlta a félelmet és a kíváncsiságot. Egyetlen ésszerű magyarázat jutott eszembe, mégpedig, hogy valamelyik szomszéd, aki ellenséges érzéseket táplál a Charriere-ház iránt és állandóan a lebontását sürgeti, úszásból jövet nyilván behatolt a dolgozószobába. Ez tényleg erőszakolt magyarázat. De találhattam bárminő más magyarázatot arra, amit láttam? Hajlok rá, hogy azt gondoljam, nem.

Ami az iratokat illeti, némelyik tagadhatatlanul eltűnt. Szerencsére éppen azok, amelyekkel már végeztem; csinos oszlopba raktam őket, noha sok volt közöttük, amely nem állt összefüggésben a többivel. Nem tudtam elképzelni, miért akarnák elvinni őket, hacsak nincs még valaki, aki érdeklődik Dr. Charriere iránt, talán abból a megfontolásból, hogy igényt jelenthet be a házra és a telekre; mert ezek a papírok aprólékos följegyzések voltak a hosszú életű krokodilokról, alligátorokról és más hüllőkről, Az már teljesen nyilvánvalóvá kezdett válni előttem, hogy a néhai doktor a hüllők életének hosszúságát tanulmányozta csaknem megszállott érdeklődéssel, azzal a világos céllal, hogy kiderítse az emberi élet meghosszabbításának mikéntjét. Ha Dr. Charriere-nek sikerült is föltárnia a hüllők hosszú életének titkát, mostanáig ennek semmi nyoma sem maradt a papírokban, bár találtam két-három nyugtalanító célzást bizonyos „műtétek” elvégzéséről – noha azt nem jegyezte föl, milyen lényen –, amelyeknek célja az élettartam megnövelése lett volna.

Való igaz, a jegyzetekben, amelyeket Dr. Charriere kezének tulajdonítottam, kirajzolódott a témával összefüggő, különös gondolatmenet, de – legalábbis az én szememben – ellentmondott a hüllők hosszú életével foglalkozó, többé-kevésbé tudományos kutatásnak. Talányos utalások voltak bizonyos mitikus teremtményekre, különösen egy „Cthulhu” és egy másik „Dagon” nevűre, akik nyilvánvalóan a tenger istenei voltak egy előttem tökéletesen ismeretlen, ódon mitológiában; célozgattak hosszú életű teremtményekre (vagy emberekre?), akik ezeket a „mélyben lakóknak” nevezett, nyilvánvalóan kétéltű, ősi isteneket szolgálták. E jegyzetek között fényképeket is találtam egy példátlanul ocsmány, félreérthetetlenül gyíkot formázó monolit szoborról, a följegyzés szerint „Marquesas szk. Hivaoa sz. k.-i partja. Imádat tárgya??, valamint az északnyugati part indiánjainak zavarba ejtően hasonló, hüllőszerű totemoszlopáról, „Kwakiutl indián totem. Quatsino szoros. Has. emelnek a tlingit ind.” szöveggel. E különös följegyzések mintha azt bizonyították volna, hogy Dr. Charriere nem viszolygott az ősi boszorkányságok és primitív vallási hiedelmek vizsgálatától abbéli erőfeszítésében, hogy ezzel elérjen valamely mohón vágyott célt.

Hogy mi volt ez a cél, az hamarosan kiviláglott. Dr. Charriere-t nem általánosságban érdekelte a hosszú élet kutatása; nem, ő a saját életét akarta meghosszabbítani. Voltak bizonyos nyugtalanító célzások a hátrahagyott följegyzésekben, amelyek azt sugallták, hogy legalábbis részben még legvadabb álmait is túlszárnyalta. Ez megdöbbentő fölfedezés volt, mert ismét eszembe juttatta az első Jean-Francois Charriere-t, aki ugyancsak sebész volt, és életének utolsó éveit valamint halálát sötét homály borítota éppúgy, mint annak a néhai Dr. Jean-Francois Charriere-nek a születését és ifjúságát, aki 1927-ben halt meg Providence-ben.

Noha az éjszaka eseményei nem túlzottan rémítettek meg, azért vásároltam egy masszív Lüger pisztolyt egy ócskásnál, meg egy elemlámpát is; a petróleumlámpa feszélyezett akkor éjszaka, ami egy zseblámpával nem fordulhat elő hasonló körülmények között. Ha csakugyan a szomszédaim közül került ki a látogató, akkor biztos lehettem benne, hogy a följegyzések, amelyeket elvitt, csak fokozzák az étvágyát, és előbb-utóbb visszatér. Teljes mértékben föl akartam készülni egy ilyen eshetőségre, és amennyiben ismét rajtakapom a fosztogatót a bérleményem dolgozószobájában, nem fogok habozni, hogy lelőjem, amennyiben nem engedelmeskedik felszólításomnak, hogy álljon meg ott, ahol van.

Következő éjjel folytattam Dr. Charriere könyvének és följegyzéseinek tanulmányozását. A könyvek biztosan az ősei tulajdonát képezték, sok volt közte a több száz éves, mint például egy könyv, amelyet R. Wiseman fordított franciáról angolra; ez bizonyos kapcsolatot jelentett Dr. Jean-Francois Charriere, aki Párizsban Wisemannál tanult és a másik, hasonnevű sebész között, aki nemrégiben a Rhode Island-i Providence-ben élt.

A könyvek elég furcsa elegyet alkottak. Megtalálható volt közöttük minden ismert nyelv, a franciától az arabig. Nem is remélhettem, hogy zömüknek akár a címét lefordíthatom, noha olvasok franciául és értek egy keveset a többi újlatin nyelveken is. Akkortájt nem értettem a jelentését az olyan címeknek, mint a Von Junzt féle Unaussprechlichen Kulten, noha sejtettem, hogy hasonlatos lehet d’Erlette gróf Cultes des Goaules-éhez, amely mellette állt a polcon. Azután zoológiai témájú könyvek az ősi kultúrákról szóló súlyos kötetek szomszédságában; olyasfajta címek, mint A polinéziai– és a dél-amerikai indián népek kapcsolatának kutatása, különös tekintettel Perura; A pnakotikus kéziratok, De furtivis Literarum Notis Giambattista Portától; Thicknesse Kryptographikja; Remigiustól a Daemonolatreia; Banforttól A sauridák kora; egy dosszié a massachusettsi Aylesburyból, Átiratok címmel; egy másikban a massachusettsi Arkham Gazette című lapja, és így tovább. Némelyik könyv biztosan mérhetetlenül sokat ért, mivel többnek a megjelenési éve 1670 és 1820 közé esett, és noha valamennyi igen megviselt állapotban leledzett, még mindig meglehetősen jó minőségűek voltak.

Mindazonáltal ezek a könyvek viszonylag keveset jelentettek nekem. Visszamenőleg kénytelen vagyok azt hinni, figyelmesebben kellett volna őket tanulmányoznom, akkor több mindent tudtam volna meg; de hát van egy olyan mondás, hogy ha az ember túl sokat tud meg valamilyen témáról, az néha sokkal rosszabb, mint ha túlságosan keveset tud. Hamarosan föladtam a könyvek közötti vizsgálódást, mert fölfedeztem közéjük préselve valamit, ami első pillantásra naplónak tűnt, de közelebbi vizsgálat során kiderült, hogy jegyzetfüzet; a bejegyzések sokkal távolabbi időbe nyúltak benne vissza, mint amennyit Dr. Charriere életútja magába ölelt. Valamennyit ugyanazzal az apró betűs macskakaparással rögzíte ami biztosan a néhai sebész kezeírása volt, a régesrégi első lapokon is minden jegyzetet ugyanaz a kéz vetette papírra, ami azt sugallta, hogy Dr. Charriere egyfajta primitív időrendbe szedte ezeket az adatokat nagyon valószínűen korábbi fogalmazványok alapján. Nem csak följegyzések voltak a füzetben, némelyiket kezdetleges rajzok kísérték, amelyek ennek ellenére hatásosak voltak, ahogy a képzetlen mesterek alkotta primitív festményeknél is gyakran megtörténik.

A kézi kötésű notesz első lapján a következő följegyzés volt olvasható: „1851. Arkham – Aseph Goade M. L.” és egy rajzi amely feltételezhetően a nevezett Aseph Goade-t ábrázolta, kiemelve arcvonásainak bizonyos vonásait, amelyek összességükben békaszerűvé tették; különösen jellemző volt az abnormálisan nagy száj, különös, bőrszerű ajak, igen alacsony homlok, furcsa, hártyás szem és általában a nyomott arc, amelyek jellegzetes, eltéveszthetetlenül békaszerű külsőt kölcsönöztek Asephnek. Ez a rajz töltötte ki a lap nagy részét, a kísérő szövegről feltételezem, hogy egy találkozást örökít meg – nyilvánvalóan kutatás közben, mert aligha lehetett személyes találkozás – egy emberalatti fajtával (a „M. L.” vajon nem a ?mélység lakóira” utal, amely névvel már korábban találkoztam?). Dr. Charriere kétségtelenül úgy tekinthette, mint kutatási irányának megerősítését, ama hitének alátámasztását, hogy kimutatható valaminő rokonság békafélékkel, és ilyen módon igen valószínűen a sauridákkal is.

Ezután újabb följegyzések következtek. Legtöbb olyan homályos volt – talán szándékosan az –, hogy első látásra semmi értelmüket sem láttam. Mit kezdhettem például egy ilyen lappal?

„1857. St. Augustine. Henry Bishop. Bőr nagyon pikkelyes, de nem halszerű. Állítólag 107 éves. Nincsenek bomlási folyamatok. Még minden érzékszerve éles. Eredete ismeretlen, de háttérben polinéziai kereskedelem.”

„1861. Charleston. Balzac család. Kérges kéz. Dupla állkapocs-szerkezet. Az egész család hasonló jellegű. Anton 117 éves. Aiuna 109. Víztől távol boldogtalanok.”

„l863. Innsmouth. Marsh, Waite, Eliot, Gilman család. Obed Marsh kapitány Polinéziával kereskedik, polinéziai nőt vett el. Valamennyi arc jellegzetességei megegyeznek Aseph Goade-éval. Nagyon visszahúzódó életmód. Az asszonyokat ritkán látni az utcákon, de éjszakánként sokat úszkálnak – akkor a város lakóinak többi része a házaiba zárkózik, egész családok úsznak ki az Ördögzátonyhoz. Nagyon jellegzetes a M. L.-val való kapcsolat. Figyelemreméltó forgalom Ponape és Innsmouth között. Valamilyen sötét vallás.”

„1801. Jed Price cirkuszi mutatványos. „Aligátor-emberként” lép föl. Az aligátorok medencéjében szerepel. Gyíkszerű külső. Hosszú áll. Fogai állítólag hegyesek, de hogy igaziak vagy reszeltek, azt nem lehet megállapítani.”

Ez volt a noteszben található jegyzetek általános témája. Kiterjedésük felölelte a földrészt – voltak utalások Kanadára és Mexikóra éppen úgy, mint Észak-Amerika keleti partjaira. Ettől kezdve Dr. Jean-Francois Charriere megszállott embernek tűnt, akinek különös kényszerképzete van – azt igyekszik bizonyítani, hogy egyes emberek hosszú élete bizonyos béka vagy gyíkszerű ősöktől való származásnak köszönhető.

Dr. Charriere-t valószínűleg az összegyűlt bizonyítékok erősítették meg a furcsa, provokatív legendába vetett hitében, már ha valaki képes volt tényként elfogadni a különböző testi torzulásokkal megvert emberekről szóló, szándékosan kiszínezett beszámolókat. Pedig a sebész ritkán lépett át a feltételezések birodalmába. Úgy tűnt, az összekötő kapcsot keresi a tudomására jutott jelenségek között. Ezt a kapcsot három alaptételre építette. Közülük a legismerősebb a néger kultúra vudu legendáriuma volt. Ezt követte az ókori egyiptomiak állatimádata. Végül, a legfontosabb, a sebész följegyzései szerint, egy teljesen idegen kultúra, amely olyan öreg, mint a Föld, nem, azanál öregebb, az úgynevezett Dicső Faj és szörnyű, végeérhetetlen küzdelmük az ugyanolyan Mérhetetlen Vénekkel, akik ilyen neveket viseltek, mint Cthulhu, Hastur, Yog-Sothoth, Shub-Niggurath és Nyarlathotep, és akiket olyan különös lények szolgálnak, mint a Tcho-Tcho nép, a Mélység Lakói, a Shantakok, az Undorító Hegyi Emberek és mások, akik közül némelyek mintha az emberi nem alfajai lennének, mások viszont határozottan mutánsok, vagy egyáltalán nem emberfélék. Dr. Charriere kutatásainak eme gyümölcsei lenyűgözőek voltak, de nem alkottak határozott, bizonyítható láncot. Voltak gyíkokra vonatkozó utalások a Vudu vallásban; hasonló kapcsolatok az óegyiptomi vallásban is előfordultak; és hemzsegtek a sötét, idegborzoló célzások a sauridákra a Cthulhu mítoszban, amelyek mélyebbre nyúltak vissza a múltba a Crocodylus és a Gavialis nemeknél, felölelve a Tyrannosaurust, Brontosaurust, Megalosaurust és más mezozoikumi hüllőket is.

Az érdekes följegyzéseken kívül voltak a noteszben diagramok; nagyon különös műveleteket ábrázoltak, amelyek természetét akkortájt nem értettem teljesen. Láthatóan régi szövegek másolatai voltak, különösen gyakran bukkant fel Ludvig Prinn De Vermiis Mysteriis-e, más sötét utalások forrásai azonban ismeretlenek voltak számomra. Maguk a műveletek olyan célt sugalltak, amellyel képtelen voltam szembenézni. Az egyik például arra irányult, miként lehet megfeszíteni a bőrt számos bevágással, hogy „lehetővé tegye a növekedést”. Egy másik egyszerű keresztvágás volt a gerincoszlop tövében, a céllal, hogy a farokcsont növekedésnek indulhassa „.

Amit ezek a fantasztikus diagramok sugalltak, túlságosan borzalmas volt ahhoz, hogy az ember végiggondolja, mégis biztosan hozzátartoztak ahhoz a különös kutatáshoz, amelyet Dr. Charriere oly sok éve folytatott; ez magyarázza zárkózottságát, mivel ilyen kutatásokat csak titokban lehet végezni, nehogy magára vonja tudóstársainak helytelenítését és hahotáját.

A papírok között egyes utalások olyan módon voltak leírva, hogy nem vonhattam kétségbe, miszerint az elbeszélő tapasztalatairól van szó. Noha 1850 előtti dátumok voltak, néhány esetben évtizedekkel korábbiak, tévedhetetlenül Dr. Charriere keze nyomát viselték, így hát – nem számítva a mindig fennálló lehetőséget, hogy valaki másnak a tapasztalatait másolta át – bizonyosan nem nyolcvanéves volt halála idején, hanem több, annyi, amennyinek már a számítgatásától is kínosan éreztem magamat, és ez visszavezette gondolataimat a korábban elhunyt másik Dr. Charriere-hez.

Dr. Charriere erősen hipotetikus meggyőződése úgy összegezhető, hogy hite szerint egy emberi lény bizonyos műtétek és más, vérfagyasztóan szokatlan műveletek segítségével elérheti a sauridákra jellemző hosszú életkort; hogy mindez másfél, talán

Két évszázaddal is növelheti az ember normális élettartamát; valamint bizonyos hosszúságú, némileg a vemhességre emlékeztető, fél-öntudatlan állapotban és nyirkos helyen töltött időszak után az egyén ismét előjöhet, igaz, némiképp eltérő külsővel, hogy újabb hosszú életet kezdjen, amely azonban a benne végbement testi változások következtében szükségessé teszi korábbi életmódja egyfajta átalakulását. Ebbéli meggyőződésének alátámasztására Dr. Charriere számos legendás elbeszélést gyűjtött össze, amelyek bizonyos adataikban összefüggtek, és igen spekulatív módon tárgyalták a különös emberi mutációkat, amelyeket az elmúlt kétszázkilencvenegy év alatt tapasztaltak – olyan szám ez, amely később sokkal jelentőségteljesebbnek bizonyult, amikor rájöttem, hogy pontosan ennyi idő választja el a korábbi Dr. Charriere születési évét a néhai sebész halálának idejétől. Az egész anyagban sehol nem bukkant föl a tudományos kutatásnak olyan konkrét vonala, amelyet bizonyítani lehetett volna – igazából csak arra volt elegendő, hogy az alkalmi olvasót szörnyű kétségekkel és iszonyatos, félig testet öltött meggyőződésekkel töltse el, de arra korántsem, hogy egy valódi tudós józan érdeklődését kielégítse.

Hogy meddig jutottam volna Dr. Charriere kutatásainak vizsgálatában, nem tudom.

Ha nem történik meg az az esemény, amely rémülten sikoltozva űzött ki a Benefit Street-i házból, lehet, hogy sokkal tovább jutok, s nem hagyom ott a házat és tartalmát a jogos túlélőre, aki, most már jól tudom, sohasem fog eljönni, így a város hagyja majd végső pusztulásba dőlni az épületet.

Éppen Dr. Charriere eme „eredményein” töprengtem, amikor tudatára ébredtem, hogy valaki néz; ezt az érzést az emberek szívesen nevezik „hatodik érzéknek”. Miután nem akartam megfordulni, a második legmegfelelőbb dolgot tettem, kinyitottam a zsebórámat, magam elé raktam, és a fedél fényesre csiszolt belsejét egyfajta tükörként használva megnéztem a mögöttem levő ablakot. És ott tükröződött homályosan egy emberi arc borzalmas torzképe, amely annyira meghökkentett, hogy hátrafordultam megnézni, amit a tükörben láttam. De semmi sem volt az ablaknál, csupán valamilyen mozgás árnyéka. Fölálltam, fogtam a zseblámpát, és az ablakhoz siettem. Valóban láttam azt a magas, furcsán hajlott alakot, amint meggörnyedve, ügyetlenül csoszog a kert sötétjében? Azt hiszem, igen, de nem voltam olyan bolond, hogy kockáztassam az üldözését. Akárki is az, visszajöhet, ahogy előző éjjel is eljött.

Ezért hát visszatelepedtem az óra mellé, miközben agyamban a lehetséges magyarázatok sokasága tolongott. Bevallom, éjszakai látogatónaként a lista élén a szomszédok szerepeltek, akik régen ellenezték, hogy Dr. Charriere háza továbbra is itt álljon. Lehetséges, hogy el akarnak ijeszteni, mivel nem tudják, milyen rövid időre béreltem ki a házat; az is lehetséges, hogy van valami a dolgozószobában, amit meg akarnak szerezni, noha ez meglehetősen erőltetett ötlet, tekintve, milyen hosszú ideig kutathattak volna a lakatlan házban. A valóság biztosan sohasem jutott volna az eszembe; természetemet tekintve nem vagyok hitetlenebb, mint ami egy régiségbúvártól elvárható; éjszakai látogatóm természete azonban, minden különös, egybevágó körülmény ellenére sem, amelyek pedig még az enyémnél kevésbé tudományosabb elmének is többet jelentettek volna.

Ahogy ott ültem a sötétben, minden korábbinál erősebben hatott rám az öreg ház légköre. Úgy tűnt, maga a sötétség elevenedett meg, de roppant messze Providence körülöttünk kavargó életétől. Ehelyett az évek fizikai maradványa töltötte el a belső sötétséget: az örökös nyirokszag, s ehhez járult egy olyasfajta bűz, amelyet az ember rendesen az állatkertek hüllőházaihoz társít; az öreg fa illata, a pincefalak mészkövének szaga, a bomlás aromája, amint az évszázadok pusztítani kezdték a fát és követ. Volt itt még valami más is – egy állat jelenlétének párás lehelete, amely mintha minden másodperccel erősödött volna.

Több mint egy órán át ültem, mielőtt bármilyen szokatlan zajt észleltem volna.

Azután már nem lehetett eltéveszteni. Először azt gondoltam, ugatás; hasonló ahhoz, amelyet az aligátorok hallatnak; de később úgy véltem, sokkal inkább lázas képzeletem terméke, valószínűbb, hogy ajtó csukódott. Egy idő múlva újabb nesz ütötte meg a fülemet – papírzizegés. Akármilyen megdöbbentő, a behatoló utat talált a dolgozószobába anélkül, hogy észrevettem volna! Bekapcsoltam az elemlámpát, rávilágítottam vele az íróasztalra, amelyet otthagytam.

Amit láttam, az hihetetlen, borzalmas volt. Nem ember állt ott, hanem egy ember karikatúrája. Egy kataklizmatikus pillanatig azt hittem, elhagyott az ép elmém; ekkor azonban végigsöpört rajtam valami sürgető érzés, amely párosult az elmémben tudatosodó veszélyérzettel, és pillanatnyi habozás nélkül négyszer tüzeltem, tudván, ilyen távolságból minden golyóm eltalálta a sötétben a Dr. Charriere íróasztala fölé hajló bestiális lényt.

Istennek hála, az ezt követő eseményekről csak halvány benyomásaim maradtak. Vad rohanás – a behatoló menekülése – saját bukdácsoló üldözésem. Biztosan eltaláltam, vérnyom vezetett a dolgozószoba ablakához, amelyen át elinalt, az egyik oldalon keretestül kitörve az ablaküveget. Odakint zseblámpám fénye megcsillant a vércseppeken, így nem esett nehezemre a nyomok követése. E nélkül is követni tudtam volna az erős pézsmaillatot, amely elöntötte az éjszakát, lehetővé téve, hogy ne szakadjak el a menekülőtől.

A nyomok nem távolodtak a háztól, hanem a kert mélyébe vezettek, egyenesen az épület mögötti kút kávájához, majd a káván át be a kútba, ahol először pillantottam meg zseblámpám fénysugarában az ügyesen kifaragott lépcsőket, amelyek lefelé ereszkedtek a sötét üregbe. Olyan sok vér volt a kútkáván, hogy bizonyosra vehettem a behatolón esett halálos sebet. Ez az önbizalom sarkallt rá, hogy kövessem a nyilvánvaló veszély ellenére.

Bárcsak hátat fordítottam volna a kútkávának, és elhagytam volna azt az átkozott helyet! Követtem a kút falába vájt lépcsőfokokat – nem a víz alá vezettek, mint először gondoltam, hanem egy nyíláshoz, amely mögött a kert mélyébe vezető alagút kezdődött. Most már mohó vágy hajtott, hogy megismerjem áldozatom természetét, benyomakodtam ebbe az alagútba, nem törődve a ruhámat összemocskoló nyirkos földdel, lámpámmal magam elé világítva fegyveremet lövésre tartva. Magam előtt valamilyen barlangszerű üreget fedeztem föl – nem volt sokkal nagyobb annál, mint hogy egy ember föltérdelhessen benne –, és középen, lámpám fénysugarában egy koporsó állt, amelytől egy pillanatra elbizonytalanodtam, mivel az alagút irányából rájöttem, hogy egyenesen Dr. Charriere sírjába jutottam.

De már túl késő volt ahhoz, hogy visszakozzak.

A keskeny üregben a bűz csaknem leírhatatlan volt. Az egész alagutat betöltötte a hüllők émelyítően erős szaga; a tömény aroma miatt alig tudtam magam rávenni, hogy továbbhaladjak a koporsó felé. Amikor odaértem, láttam, hogy nincs rajta a fedél. A vérnyom odáig vezetett és folytatódott a koporsó belsejében. A mohó kíváncsiságtól és a bent rejlő valami homályos félelmétől hajtva föltérdeltem, és reszkető kézzel beleirányítottam a fénysugarat a koporsóba...

Mondhatják rám, hogy annyi év után az emlékezetemben nem lehet megbízni. De amit láttam, az kitörölhetetlenül belém vésődött. Ott, a zseblámpa fényében egy frissen kiszenvedett lény hevert, amelynek létezése iszonyattal töltött el. Ez volt az az állat, amelyet elpusztítottam. Félig ember, félig gyík, kísérteties karikatúrája a valahai emberi testnek. Ruhái leszakadtak, szétfeslettek a test szörnyű változásai alatt, kitüremlett belőlük a rücskös, szarus bőr; keze és cipőtlen lába lapos volt, erőteljes, mancsra emlékeztető. Szótlan rémülettel bámultam a gerincoszlop tövéből előmeredő, farokszerű tömpe nyúlványt, és a borzalmasan megnyúlt, krokodilszerű állkapcsot, amelyről még mindig lógott a kecskeszakáll szőrcsomója...

Csak ennyit láttam, mielőtt a kegyelemteljes öntudatlanság leszállt volna rám – mert amit megpillantottam, abból rájöttem, mi fekszik abban a koporsóban. Ő volt az, aki kataleptikus kábulatban hevert itt 1927 óta, várva az idejét, amikor félelmetesen megváltozott formában ismét életre kelhet – Dr. Jean-Francois Charriere, sebész, született 1636-ban Bayonne-ban, ‘meghalt’ Providence-ben 1927-ben –, és tudtam, hogy ő az a túlélő, akiről végakaratában írt, aki ismét megszületik, megújulva a tudástól, amelyet a rég elfelejtett, az emberiségnél vénebb, szörnyűséges rítusokból szerzett, amely egyidős a Föld ifjúkorával, amelyben egymással küzdő hatalmas szörnyetegek marcangolták egymást!

Bihari György fordítása