Az első levelezőlap Forfarból érkezett. Így hangzott:

Eszembe jutott, hagy talán örülne egy forfari levelezőlapnak. Skócia mindig érdekelte Önt: részben ez magyarázza az Ön iránti érdeklődésemet. Élveztem minden könyvét, de felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elég alaposan ismeri-e az embereket. Tekintse ezt egy odaadó híve kézszorításának.

W. S.

Mint a többi regényíró, Walter Streeter is megszokta, hogy idegenektől kapjon leveleket. Általában barátságos, de néha bíráló hangú leveleket kapott. Mindkét esetben válaszolt rájuk, mivel lelkiismeretes ember volt. A válaszolás azonban az íráshoz szükséges idejét és erejét rabolta el, ezért megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy W. S. nem adta meg a címét. A Forfarról készült felvétel érdektelennek látszott, el is tépte, névtelen levelezőjének bírálata azonban sokáig ott motoszkált az agyában. Vajon valóban nem ismeri alaposan regényalakjait? Lehetséges. Tisztában volt azzal, hogy legtöbbjük egyéniségének kivetítése, vagy más formában, antitézise. Az én – és az én ellentéte. W. S. talán erre utal. Walter megfogadta, és nem első ízben, hogy ezentúl tárgyilagosabb lesz.

Mintegy tíz nap múlva megint érkezett egy levelezőlap; ezúttal Berwick-on-Tweedből, a következő szöveggel:

Mi a véleménye Berwick-on-Tweedről? A határon van, akárcsak Ön. Remélem, hagy ez nem hangzik neveletlenül. Nem azt akarom ezzel mondani, hagy Ön határeset! Hiszen tudja, mennyire csodálom a regényeit. Vannak, akik azt tartják, hogy elszakadtak a világtól. Jó volna talán, ha választana e világ és a másvilág között. Ismét melegen megszorítom a kezét.

W. S.

Walter Streeter elgondolkozott ezen az üzeneten, majd a levélíró személyén tűnődött. Nő vagy férfi a levelezőlap küldője? Férfi kézírásának látszott – kerek, jól olvasható betűk, mint egy üzleti levélben, lendületes írás, és a bírálat is férfiasan hangzott. Viszont nőre vallott az, hogy figyeli őt – az, hogy egyszerre hízeleg a hiúságának, és bizonytalanságot kelt benne önmaga iránt. Enyhe kíváncsiságot érzett, de hamar elfojtotta; nem az az ember volt, aki ismeretségekkel kísérletezik. Mégis furcsának tartotta, hogy ez az ismeretlen elmélkedik róla, véleményt formál felőle. Elszakadt a világtól – még csak az kellene! Újra átolvasta regényének éppen befejezett, két utolsó fejezetét. Talán nem elég szilárd az alapjuk. Talán túlságosan könnyen elmenekül, a mostani regényírókhoz hasonlóan, egy zavaros világba, amelyben a dolgok függetlenítik magukat az értelemtől. De mit számít mindez? Bedobta Berwick-on-Tweed látképét kandallója novemberies tüzébe, és írni próbált; de a szavak akadoztak, mintha az önbírálat különlegesen erős akadályát kellene legyőzniük. És ahogy múltak a napok, kellemetlenül ébredt rá lényének kettősségére, mintha valaki hatalmába kerítette volna, és kettészakítaná egyéniségét. Munkája nem volt többé egyenletes; kétféle, egymással engeszteletlen és ellentétes hang élt benne, és sokkal lassabban haladt előre, miközben igyekezett megoldani az ellentéteket. „Nem baj – gondolta –‚ úgy látszik, belekerültem a taposómalomba. Ezek a problémák talán a növekedés nehézségeiből adódnak; talán új forrásra bukkantam. Bár egyeztetni tudnám a két hangot, és gyümölcsöztethetném viszályukat, mint ahogy azt oly sok művész megtette már!”

A harmadik levelezőlap a yorki székesegyházat ábrázolta. Ez állt rajta:

Tudom, hogy érdeklik a székesegyházak. Biztos vagyok abban, hogy az Ön esetében ez nem a nagyzási hóbort jele, bár meg kell mondanom, hogy a kisebb templomok néha sokkal szebbek. Sok templomot keresek fel délre vezető utamon. Vajon Ön szorgalmasan ír vagy éppen ötletekre vadászik? Újra megszorítom a kezét. Barátja:

W. S.

Igaz, hogy Walter Streetert valóban érdekelték a székesegyházak. Egy ifjúkori, furcsa látomásának a lincolni székesegyházvolt a tárgya, és egy útirajzában írt is róla. És az is igaz volt, hogy csodálta a nagy méreteket, és könnyen hajlott arra, hogy a kis falusi templomokat lebecsülje. De honnan tudhatott W. S. erről? És ez vajon valóban a nagyzási hóbort jele? Különben pedig ki ez a W. S.?

Hirtelen rádöbbent, hogy a betűk egyeznek nevének kezdőbetűivel. Nem, nem hirtelen. Már előbb is észrevette, de annyira közönséges kezdőbetűk voltak; azonosak Gilbert, Maugham, sőt Shakespeare nevének kezdőbetűivel – mondhatni: közös tulajdon. Bárki rendelkezhetik velük. Most mégis fura véletlennek látszott; s hirtelen arra gondolt: és ha történetesen én írtam a levelezőlapokat magamnak? Előfordult már, hogy valaki ilyesmit csinált, különösen ha öntudathasadása volt. Nem mintha neki az volna, persze hogy nem. Egy csomó megmagyarázhatatlan fejleményt mégis tudomásul kellett vennie – írásának kettősségét, ami most a gondolkozásmódjáról a stílusára is átterjedt, és aminek következtében az egyik bekezdés ábrándozó volt, tele pontosvesszővel és alárendelt mondatokkal, a másik viszont éles és metsző hangú: csupa kijelentő mondat és csupa pont.

Újra a kézírásra pillantott. Tökéletesen érdektelen írás; akárki írhatta volna. Annyira érdektelen, hogy szinte az jutott eszébe: valaki elváltoztatta az írását, hogy ilyen legyen. Most azt képzelte, hogy a saját írásához hasonlít. Már-már a tűzbe hajította a levelezőlapot, de hirtelen megváltoztatta a szándékát. „Megmutatom valakinek” gondolta.

A barátja azt mondta:

– Öregem, az ügy teljesen érthető. Ez az asszony elmebeteg. Biztos vagyok benne, hogy nő. Bizonyára beléd szeretett, és fel akarja kelteni az érdeklődésedet. A helyedben egyáltalában nem törődnék az egésszel. A közéleti személyiségek mindig sok levelet kapnak elmebetegektől. Ha idegesítenek, tépd el valamennyit, olvasatlanul. Az ilyenfajta ember sokszor megérzi a dolgokat, és ha csak sejti, hogy megrendítette a nyugalmadat, feltétlenül folytatja!

Walter Streeter egy időre megnyugodott. Csak egy nő, egy apró, egérszerű teremtés, aki valamilyen úton-módon beleszeretett! Miért érezné magát emiatt kényelmetlenül? Ekkor azonban megszólalt tudatalattija, és kínzóeszköz után kutatva, a logika tekintélyére hivatkozva, azt kérdezte: „Ha feltételezzük, hogy a levelezőlapokat egy őrült írta, és én írom őket önmagamnak: vajon ebből nem az következik, hogy én is őrült vagyok?“

Megkísérelte elhessegetni ezt a gondolatot; el akarta tépni ezt a levelezőlapot is, mint a másik kettőt. De valami arra késztette, hogy megtartsa. Úgy érezte, hogy hozzátartozik. Ellenállhatatlan kényszer hatása alatt, amely borzadályt keltett benne, a kandalló párkányára tette, az óra mögé. Nem látta, de tudta, hogy ott van.

Most már be kellett vallania önmagának, hogy a levelezőlapok mindennél fontosabb szerepet játszanak az életében. A gondolatok és érzések új területét alkották, de ezek a gondolatok nem vezettek semmire. Egész lényét eltöltötte a feszült várakozás a következő levelezőlapra.

Amikor megérkezett, mégis váratlanul érte. Nem tudta rászánni magát arra, hogy a képet megnézze. A szöveg így hangzott:

Közeledem. Már eljutottam Warwick Castle-ig. Végül talán mégis megértjük egymást. Azt tanácsoltam Önnek, ugye, hogy ismerje meg alaposan a regényalakjait. Ébresztettem új gondolatokat Önben? Ha igen, hálás lehet érte, mert úgy tudom, a regényíróknak éppen arra van szüksége. Újra olvastam regényeit; úgy is mondhatnám, hogy bennük élek, Je vous serre la main. Mint mindig.

W. S.

Walter Streetert elöntötte a vakrémület. Hogy történhetett, hogy eddig nem vette észre a levelezőlapok legfontosabb tulajdonságát – hogy minden egyes lap földrajzilag közelebbről érkezik, mint az előző? Közeledem. Vajon eddig szemellenzőt viselt, s így akart öntudatlanul is védekezni? Ám ha így volt, most legszívesebben újra feltette volna a szemellenzőt! Elővette a térképet, és elgondolkozva nyomon követte W. S. útirányát. Körülbelül nyolcvan mérföld választotta el egymástól útjának egyes állomásait. Walter egy nagy városban lakott, az ország nyugati részén, mintegy nyolcvan mérföldnyire Warwicktől.

Mutassa meg ideggyógyásznak a levelezőlapokat? De mit mondhatna neki az ideggyógyász? Nem tudhatja azt, amit Walter tudni akart: hogy van-e félnivalója W. S-től.

Jobb, ha a rendőrséghez fordul. A rendőrség tudja, hogyan kell bánni a névtelen levélírókkal. S ha kinevetik, hát annál jobb.

De nem nevették ki. Azt mondták, szerintük valaki ugratja őt a levelezőlapokkal, és W. S. soha nem fog személyesen jelentkezni. Azután megkérdezték, hogy nincs-e haragosa.

– Nincsen – felelte Walter.

A rendőrség is úgy vélte, hogy a levélíró bizonyára nő. Azt mondták, ne aggódjon, csak értesítse őket, ha újabb levelezőlapot kap.

Walter kissé megvigasztalódva ment haza. Jót tett neki a rendőrségen folytatott beszélgetés. Latolgatta: valóban igaz, amit mondott – hogy nincs ellensége? Magánélete nem bővelkedett bizalmas kapcsolatokban; érzéseit könyveiben élte ki. Regényeiben elég sok gonosz jellemű embert ábrázolt. Az utóbbi években azonban kevesebbet. Mostanában tétovázott, mielőtt megírt egy-egy igen gonosz férfi vagy női jellemet: erkölcsileg felelőtlennek tartotta, művészileg pedig nem meggyőzőnek. Minden emberben van valami jó: Jágók csak a mesékben élnek. Mostanában, ha írt – bár be kellett vallania, hogy hetek óta egy tollvonást sem tett, annyira nyomasztotta a levelezőlapok nevetséges ügye –‚ és valóban gonosz embert kellett szerepeltetnie, akkor megtette elvakult, szélsőséges elemnek, aki szándékosan dobja el magától emberi jellemvonásait. Fiatalabb éveiben azonban hajlamos volt arra, hogy a dolgokat vagy feketének, vagy fehérnek lássa, és néha elvetette a sulykot. Nem nagyon emlékezett régi regényeire, de az egyikben, A páriá-ban, szerepelt egy férfi, akivel nagyon elbánt. Gyűlölködve írt róla, mintha élő ember lenne, akit mindenáron le akar leplezni. Különös élvezetét lelte abban, hogy ennek a férfinak mindenféle gonoszságot tulajdonítson. Soha még csak fel sem tételezett róla semmi jót. Sohasem érzett iránta egy csöppnyi részvétet, még akkor sem, amikor már gonosztetteiért az akasztófán bűnhődött. Ha csak rágondolt erre a tetőtől talpig gonosz, csúszó-mászó féregre, már megrémült.

Furcsa, hogy nem emlékezett a férfi nevére. Levette a könyvet a könyvespolcról, és fellapozta – a látvány még most is kényelmetlenül érintette. Igen, itt van a neve, William... William... vissza kell lapoznia, hogy megtalálja a vezetéknevet. William Stainsforth.

A saját kezdőbetűi.

Nem gondolt arra, hogy a véletlennek bármilyen jelentősége is lehet, de ez mégis annyira hatott rá, hogy már nem volt képes szabadulni rögeszméjétől. Annyira nyugtalankodott, hogy a következő levelezőlap érkezésekor szinte megkönnyebbült.

Már a közelben vagyok, olvasta, és akaratlanul is megfordította a levelezőlapot. A gloucesteri székesegyház csodás középső tornya magaslott a képen. Úgy bámult rá, mintha azt várná, hogy a torony mond neki valamit; majd leküzdötte érzelmeit, és továbbolvasta a lapot. Amint azt bizonyára kitalálta, előrehaladásom nem csupán tőlem függ, de ha minden jól megy, valamikor, a hét végén remélhetőleg láthatom. Akkor valóban alaposan megismerkedhetünk. Kíváncsi vagyok, vajon rám ismer-e! Nem először történik, hogy vendégszeretetét élvezem! Ti serro lo mono. Mint mindig.

W. S.

Walter fogta a levelezőlapot, és azon nyomban levitte a rendőrségre, és védőőrizetet kért a hét végére. Az ügyeletes tiszt mosolyogva bizonygatta, hogy csak ugratásról van szó; de megígérte, hogy küld valakit, aki szemmel tartja a házat.

– Még most sincs fogalma arról, hogy ki lehet? – kérdezte.

Walter a fejét rázta.

Ez kedden történt. Walter Streeternek bőven volt ideje ahhoz, hogy a hétvégére gondoljon. Először úgy érezte, nem éli túl az időközt, de azután, furcsa módon, csak nőtt a magabiztossága, ahelyett, hogy csökkent volna. Íráshoz látott, mintha képes lett volna dolgozni, és egy idő múlva valóban ment is már a munka – másképpen, és úgy látszik, jobban, mint azelőtt. Mintha a nyomasztó idegfeszültség savként szétmarta volna azt a gondolatréteget, amely témájától elszigetelte: most közelebb került hozzá, és a szereplők nem szolgaian engedelmeskedtek rendezői utasításainak, hanem egész lényükkel, teljes odaadással vetették alá magukat kísérleteinek. Így múltak a napok, és pénteken a reggel ugyanolyannak látszott, mint bármely más napon, amíg valami ki nem rántotta Waltert ebből a maga teremtette révületből; és hirtelen feltette magának a kérdést:

– Mikor kezdődik a hétvége?

A hosszú hétvége pénteken kezdődik. Ekkor újra elfogta a vakrémület. Odament az előszobaajtóhoz, és kinézett. Külvárosi, csöndes utcában lakott, kertes kis házak sorakoztak benne. Minden háznak szögletes kapufélfája volt, némelyiket lámpát tartó, félkör alakú, vas falikarok díszítették. A legtöbb lámpa nem világított: mindössze kettőt vagy hármat gyújtottak meg valaha is. Egy autó ment lassan végig az utcán; néhányan átmentek az úttesten; minden hétköznapi volt.

Aznap többször is odament az ablakhoz, de semmi gyanúsat nem látott; és amikor a szombat is beköszöntött, és nem hozott újabb levelezőlapot, vakrémülete úgyszólván el is múlt. Majdnem felhívta a rendőrséget, hogy közölje, ne vesződjenek végül is azzal, hogy kiküldjenek valakit.

Szavukat tartották küldtek valakit. Tea és vacsora között, az idő tájt, amikor a hétvégi vendégek többnyire megérkeznek, Walter az ajtóhoz ment, és ott, a két sötét kapufélfa között egy rendőr állt – az első rendőr, akit valaha a Charlotte Streeten látott. A látvány és a látvány okozta megkönnyebbülés rádöbbentette, mennyire aggódott. Most sokkal biztonságosabban érezte magát, mint bármikor életében, és egy kissé szégyenkezett is, hogy külön munkát adott egy keményen dolgozó testületnek. Vajon odamenjen ismeretlen őrzőjéhez, meghívja egy csésze teára, vagy megkínálja egy pohár itallal? Kellemes lenne hallani, hogyan neveti ki képzelődéseit. De nem – valahogyan nagyobbnak érezte a biztonságát, ameddig annak forrása személytelen és névtelen marad. Smith közrendőr valahogyan sokkal kevésbé volt hatásos, mint a „rendőri védőőrizet”.

Az emeleti ablakból többször is megbizonyosodott róla (átallotta volna, hogy kinyissa az ajtót, és onnan bámuljon ki), hogy őrzője még ott van; és egyszer, a bizonyíték megerősítésére, megkérte házvezetőnőjét, hogy ellenőrizze a furcsa jelenséget. Az asszony, Walter csalódására, azzal jött vissza, hogy nem lát sehol rendőrt; de az asszony nem volt jó megfigyelő, és amikor Walter maga ment megnézni, néhány perc múlva, tisztán látta a rendőrt. Járkálnia kell, természetesen; talán éppen körutat tett, amikor Mrs. Kendall kereste.

Szokásával ellentétben vacsora után is dolgozott – jó formában érezte magát. Valóságos elragadtatás vett rajta erőt; a szavak szinte folytak tollából; butaság lenne gátat vetni az alkotó lendületnek egy kicsivel több alvás kedvéért. Csak rajta, folytatta tovább. Igaza van azoknak, akik azt állítják, hogy az éjfél utáni órákban lehet legjobban dolgozni. Amikor házvezetőnője bejött jó éjszakát kívánni, éppen csak hogy feltekintett.

A meleg, kényelmes kis szobában úgy dorombolt körülötte a csönd, mint a teáskannában a forró víz. A csengőt sem hallotta meg mindjárt, csak amikor már hosszabb ideje szólt.

Látogató, ebben az órában?

Reszkető térddel ment az ajtóhoz: szinte nem is tudta, mire vár; micsoda megkönnyebbülést jelentett, amikor kinyitotta az ajtót, és a nyílásban egy magas rendőr alakja tornyosult. Nem is várt arra, hogy a férfi megszólaljon, hanem felkiáltott:

– Jöjjön be csak, jöjjön be, kedves fiam! – Kezét nyújtotta, de a rendőr nem fogott vele kezet. Nagyon fázhatott odakint. olyan régen van itt! – Nem is tudtam ugyan, hogy havazik – tette hozzá, mert hópelyheket pillantott meg a rendőr köpenyén és sisakján. – Jöjjön be, melegedjen meg egy kicsit

– Köszönöm – felelte a rendőr, – Megtehetem, éppenséggel.

Walter eléggé ismerte a rendőrségi szóhasználatot, hogy megértse: meghívását szívesen fogadták.

– Erre tessék – fecsegett tovább. – A dolgozószobámban írtam. Uramisten, micsoda hideg van, felcsavarom a gázt. Miért nem veti le a holmiját, és miért nem helyezkedik el kényelmesen?

– Nem maradhatok sokáig – válaszolta a rendőr –‚ dolgom van, amint ön bizonyára tudja.

– Persze – mondta Walter –‚ ostoba munka, valóságos szinekúra.– Elhallgatott egy pillanatra, azon tűnődve, vajon a rendőr tudja-e, hogy mi a szinekúra. – Úgy gondolom, hogy tudja, miről van szó, ugye... tudja, a levelezőlapokról?

A rendőr bólintott.

– De semmi bajom nem történhet addig, amíg maga itt van – jelentette ki Walter. – Olyan biztonságban leszek, mint egy… várkastélyban Maradjon csak, amíg teheti, és igyon valamit.

– Soha nem iszom szolgálatban –felelte a rendőr. Köpenyét és sisakját le sem véve, körülnézett. – Szóval ebben a szobában dolgozik? – kérdezte.

– Igen. Amikor csöngetett, éppen dolgoztam.

– Egy szegény fickó vallja majd a kárát, bizonyára – állapította meg a rendőr.

– Miért? – kérdezte Walter, akit bántott a rendőr barátságtalan hangja és szúrós tekintete.

– Mindjárt megmondom – szólt a rendőr.

Ekkor megszólalt a telefon. Walter bocsánatot kért, és kisietett a szobából.

– Itt a rendőrség mondta egy hang. – Streeter úrral beszélek?

Walter közölte, hogy ő az.

– Hát, Streeter úr, mi a helyzet a házában? Minden rendben van, remélem? Megmondom, hogy miért kérdezem. Nagyon sajnálom, de be kell vallanom, hogy egészen megfeledkeztünk arról a kis munkáról, amit önnek megígértünk. Rossz a szervezés.

– De hiszen küldtek valakit... – szólt közbe Walter.

– Nem, Streeter úr, sajnos nem.

– De hiszen itt van egy rendőr, éppen most itt van a lakásban!

Kis szünet támadt, majd a vonal túlsó oldalán kevésbé közvetlen hangon állapították meg:

– Nem innen való. Nem látta véletlenül a számát?

– Nem.

Újra szünet támadt, majd a hang megkérdezte

– Kívánja, hogy most kiküldjünk valakit?

– I-i-gen, kérem!

– Rendben van, Egy szempillantás alatt ott leszünk önnél!

Walter letette a kagylót, „Mi tesz most?” – kérdezte magától. Eltorlaszolja az ajtót? Kifusson az utcára? Míg önmagával vitatkozott, kinyílt az ajtó, és vendége bejött a szobába.

– Ha valaki átlépte a ház küszöbét, nincs számára csukott ajtó – mondta. – Elfelejtette, hogy rendőr voltam?

– Volt? – kérdezte Walter, és igyekezett hátrább húzódni. – De hiszen maga most is rendőr!

– Más is voltam már életemben – mondta a vendég. – Tolvaj, himpellér, zsaroló, hogy a gyilkost ne is említsem. Önnek tudnia kellene!

A rendőr, ha ugyan az volt, Walter felé indult, és ő hirtelen ráébredt a kis távolságok fontosságára... a pohárszéktől az asztalig, egyik széktől a másikig.

– Nem tudom, mit akar ezzel mondani – felelte. – Miért beszél így? Én soha nem ártottam magának. Hiszen soha életemben még csak nem is láttam!

– Nem is látott? – fakadt ki a férfi. – De gondolkozott rólam – és hangja emelkedett –‚ és írt rólam. Jól szórakozott velem, ugye? Most pedig én fogok magával jól szórakozni! Olyan gonosznak tett meg engem, amilyennek csak bírt. Azt hiszi, nem ártott nekem? Nem gondolt arra, ugye, hogy mit éreztem én, olyan tulajdonságokkal? Nem képzelte magát soha az én helyembe, ugye? Nem sajnált engem, ugye? No, most majd én sem sajnálom magát!

– De mondom – kiáltotta Walter, az asztal szélét megmarkolva –‚ hogy nem ismerem önt!

– És most még azt mondja, hogy nem ismer! Ezt tette velem, és azután elfelejtett! – A férfi hangja az önsajnálattól nyöszörgésbe fúlt. – Elfelejtette William Stainsforth-ot?

–William Stainsforth!

– Igen. Én voltam a bűnbak, ugye? Minden utálatát belém öntötte. Jónak és nemesnek érezte magát, miközben engem megírt. Most azonban, mint egyik W. S. a másiknak, mondja meg, mit fogok tenni, ha jellememhez hű akarok maradni?

– É-én nem tu-u-dom – dadogta Walter.

– Nem tudja? – kérdezte a férfi gúnyos mosollyal. – Tudnia kellene, hiszen ön nemzett engem! Mit tenne William Stainsforth, ha ősz atyjával találkozna egy csöndes zugban, a kedves öreg apukájával, aki az akasztófára juttatta?

Walter csak szótlanul bámult rá.

– Tudja ön nagyon jól, akárcsak én tudom, hogy mit tenne – szólt Stainsforth, s ekkor arca eltorzult, és nyersen hozzátette:

– Nem tudja, mivel soha nem értett meg engem. Nem vagyok olyan sötét jellem, mint amilyennek lefestett. – Szünetet tartott, és Walter szívében a remény szikrája éledt. – Soha sem adott nekem lehetőséget arra, hogy megváltozzak, ugye? Nos, én lehetőséget adok Önnek. Ez arra vall, hogy Ön soha som értett meg engem, ugye?

Walter bólintott.

– És még valamiről elfeledkezett.

– Miről?

– Hogy én is voltam gyermek valamikor – mondta a volt rendőr,

Walter egy szót sem szólt.

– Beismeri? – kérdezte William Stainsforth komoran. – Hát ha egyetlen erényt tud mondani, amit valaha is nekem tulajdonított, legalább egy nemes gondolatot, egy megváltó vonást.

– Akkor? – kérdezte Walter reszketve.

– Akkor megkegyelmezek magának!

– És ha semmit sem tudok mondani? – suttogta Walter.

– Az bizony igen rosszat jelentene. Akkor alaposan meg fog ismerkedni velem, ha ugyan tudja, hogy ez mit jelent. A fél karomtól ugyan megfosztott, de a megmaradt is elég. „Stainsforth, a vasököl” – így hívott engem.

Walter levegő után kapkodott.

– Két percet adok, addig gondolkozhat és emlékezhet – mondta Stainsforth.

Mindketten az órát nézték. Kezdetben a másodpercmutató óvatos mozgása megbénította Walter gondolatait. Rámeredt William Stainsforth arcára, erre a kegyetlen és alattomos arcra, amely mintha mindig árnyékban volna, mivel a világosság nem érinthette. Kétségbeesetten kereste emlékezetében azt az egy tényt, amely megmenthetné, de emlékezete, mint ökölbe szorított kéz, egy gondolatot sem engedett szabadjára. „Valamit ki kell találnom!” – gondolta, és hirtelen enyhült agyában a feszültség, és látta lelki szemei előtt, mint valami fénynyomatot, a könyv utolsó oldalát. És azután, az álom sebességével és bűvöletével, minden egyes oldal megjelent előtte tökéletes tisztaságban, amíg el nem jutott az első oldalig, és akkor bénító bizonyossággal döbbent rá, hogy nincs benne az, ami után kutat. A sok gonoszság között egy szemernyi jóságot sem talált. És úgy érezte, kényszerítő erővel, de valahogyan lelkesítően is, hogy ha csak ezt be nem vallja, a Jó a világon mindenütt elbukik.

– Semmit sem hozhatok fel mentségére! – kiáltotta. – És minden mocskos álnoksága közül ez a legocsmányabb! Még a hópelyhek is megfeketedtek mocskosságától! Hogy merészel tőlem jó véleményt követelni? Én már megmondtam magáról a véleményemet! Isten ments, hogy valaha egyetlen jó szót is szóljak magáról! Inkább meghalok!

Stainsforth karja előrelendült.

– Hát halj meg! – mondta.

A rendőrség az ebédlőasztalra zuhanva találta Walter Streetert. Az előzmények alapján nem tartották kizártnak, hogy bűntény történt. A boncolás azonban nem tudta teljes biztonsággal megállapítani a halál okát. Találtak egy nyomot, de az sehová sem vezetett. Az asztalon és az áldozat ruháján olvadó hópelyheket leltek. A hó Streeter nyakába hullt, és az inge is átázott tőle. Valamilyen úton-módon a gyomrába is került belőle, és valószínűleg ez okozta a halálát, mivel a vegyelemzés szerint a hó mérgezett volt. Talán öngyilkosságot követett el. De az sem derült ki, hogy milyen anyaggal; és az sem, hogy honnan származott a méreg, mivel aznap, amikor Walter Streeter meghalt, sehonnan sem jelentettek havazást.

Karig Sára fordítása