Gonosz álmok nyugalmamban ne zavarjanak,

Sötét hatalmak ne zargassanak...

Esti imádság

A környezet nagyfokú kiismerhetősége egyike azon kevés előnyöknek, amelyek Angliával szemben India javára írhatók. Az ember ötévi szolgálat után személyesen vagy közvetve megismerkedik tartományának, két-háromszáz civiljével; tíz vagy tizenkét üteg, regiment kantinjaival és körülbelül ezerötszáz emberrel a nem hivatalos kasztokból. Tíz év alatt ez a mennyiség megkétszereződik, és húsz év elteltével olyan széles körű ismeretségre tesz szert a birodalom polgárainak körében, hogy akkor és oda utazik, ahová csak kedve tartja, anélkül hogy aggódnia kellene hotelszámlái miatt.

Még emlékszem, miként szűnt meg lassacskán ez a nyíltszínűség, mégpedig azoknak a világjáró fiatalembereknek a hatására, akik feltétlen járandóságuknak tekintik, hogy szórakoztassák őket. Ám ennek ellenére ma is elegendő, ha hozzátartozol a belsőbb körökhöz, nem vagy mogorva fráter vagy fekete bárány, s a házak kapuja nyitva áll előtted: kicsiny világunk jóindulatú és segítőkész.

Vagy tizenöt évvel ezelőtt történt, hogy kamarthai Rickett kumaoni Poldernél járt vendégségben. Úgy tervezte, hogy csak két éjszakát marad, de a láz leverte a lábáról, és így hat hétre szétzilálta Polder üzletét, lehetetlenné tette a munkát, és kis híján meg is halt Polder hálószobájában. Polder úgy viselkedik, mint akit Rickett örökre lekötelezett, és minden évben rendszeresen küld Rickett gyermekeinek egy doboznyi játékot és ajándékot.

Így van ez mindenütt. Azok az emberek, akik nem veszik maguknak a fáradságot, hogy elhallgassák előled véleményüket, miszerint értetlen szamárnak tartanak, vagy az asszonyok, akik befeketítik személyedet és félreértelmezik feleséged időtöltéseit, halálra dolgozzák magukat érdekedben, ha megbetegszel vagy komolyabb bajba kerülsz.

Az orvos, Heatherlegh, rendes praxisán kívül saját költségén is fenntartott egy kórházat, melyet barátai a gyógyíthatatlanok istállójaként emlegettek. Amolyan karbantartó műhely volt ez azok számára, akiket megviselt kissé az időjárás. A fülledt idő, a szigorú előírások s az állandó túlórázás, melyért nem jár köszönet vagy jutalom, mindez gyakorta megviseli az itt élőket, s nem csoda, ha időnként lerobbannak, s úgy megkeverednek bennük a dolgok, mint a metaforák az előbbi mondatokban.

Heatherlegh-nél kedvesebb embert keresve sem találhatna senki, s minden betegének ugyanazt a józan tanácsot adja, minden receptet megelőzően: „Lapulj meg, ne siess, nyúlj higgadtan a dolgokhoz!” Véleménye szerint több ember pusztul el túlhajszoltság következtében, mint ahányat ennek a világnak a fontossága igazolhatna. Pansay-ről is, akiről ő gondoskodott, mielőtt három évvel ezelőtt meghalt, szintén azt mondja, hogy agyondolgozta magát. Neki persze joga van ahhoz, hogy szakértőként szóljon a kérdésről, és az én elméletemen – miszerint Pansay-nek egy rés támadt a fejében, amelyen keresztül beszökött a Sötét Világnak egy kis darabja, és a halálba kergette – csak nevet. „Pansay akkor bolondult meg, amikor visszatért a hosszú szabadságról, amit otthon töltött. Az, hogy Mrs. Keith-Wessingtonnal csirkefogóként viselkedett, vagy igaz, vagy nem. Nekem az az érzésem, hogy a Katabundi telep munkálatai verték le a lábáról, rákapott a borongásra, és túlságosan felfújt egy közönséges katonai flörtöt. Annyi bizonyos, hogy eljegyezte magát Miss Manneringgel, és az is biztos, hogy a Miss felbontotta az eljegyzést. Azután szerzett egy lázas megfázást, és ez kifejlesztette benne azt a sok értelmetlenséget a kísértetekről. A szegény ördögöt a munka betegítette meg, ez táplálta benne a betegséget, és végül ez vitte el. Felírhat a rendszer számlájára egy embert, akivel két és fél másiknak a munkáját végeztették el.”

Én ebben nem hiszek. Néha, amikor Heatherlegh-t a kötelezettségei a betegeihez szólították, és én elérhető közelségben voltam, én ültem Pansay betegágyához. Lehangoló volt hallani, ahogy egyenletesen, halkan beszámolt az ágya alatt vonuló férfiakról, nőkről, gyermekekről és démonokról. Uralma a nyelv fölött egy beteg ember uralma volt. Amikor magához tért, én azt javasoltam neki, hogy írja ki magából az egész esetet elejétől a végéig, mert meggyőződésem volt, hogy a tinta és a papír segíthet neki lecsillapítani dúlt elméjét. A gyerekek is, ha csúnya szót hallanak, nem nyughatnak, míg fel nem firkantották azt krétával valakinek az ajtajára. Mi más ez, ha nem irodalom?

Mialatt a rémregények nyugtalanító stílusában megfogalmazta mondandóját, végig magas láza volt. Két hónappal később szolgálatképesnek minősítették. Sürgősen szükség lett volna rá egy létszámhiányos munkacsapatnál, amely még költségvetési hiánnyal is küszködött. Ennek ellenére a halált választotta, és az utolsó pillanatig esküdött, hogy lidércnyomások gyötrik. Mielőtt meghalt, rám bízta a kéziratot. Alább következik saját beszámolója esetéről, a dátum 1885...

Orvosom azt mondja, hogy pihenésre és levegőváltozásra van szükségem. Azt hiszem, nemsokára mindkettőben részem lesz, méghozzá olyan pihenésben, melyet sem a vörös kabátos szolgálatos, sem a delet jelző puskalövés nem törhet meg, és olyan levegőváltozásban, mely messze meghaladja azt, amelyben egy hazafelé tartó gőzös fedélzetén részesülhetnék. Addig is azonban, míg ez bekövetkezik, szilárd elhatározásom, hogy maradok, ahol most vagyok, és kereken megtagadva orvosom utasításait, az egész világot beavatom bizalmamba. Önökre hagyom betegségem pontos természetének megítélését, s hogy eldöntsék, élt-e valaha anyaszülte lény, akinek az enyémhez hasonló gyötrelmeket kellett kiállnia terhes földi léte során.

Helyzetem az akasztásra ítélt bűnözőére hasonlít, aki, mielőtt megnyílna alatta a csapóajtó, még közölheti utolsó gondolatait a világgal. Azt hiszem, történetem már ezért is megérdemli a figyelmet.

Hogy soha nem fognak hitelt. adni nekem, arról meg vagyok győződve. Alig két hónapja még gúnyos visszautasításban részesítettem volna azt az embert, részegnek vagy bolondnak tartván, aki ehhez hasonló badarságokat mert volna nekem feltálalni. Alig múlt két hónapja, hogy én voltam India legboldogabb embere. Ma Peshawar és a tenger között nincs nálam senki nyomorultabb. Ketten vagyunk – én és az orvosom –, akik ezt tudjuk. Magyarázata szerint agyamat, emésztésemet és látásomat is megtámadta a betegség, és ebből erednek gyakori és tartós „érzékcsalódásaim”. Érzékcsalódások... ugyan! Ostobának nevezem, de ő mindig ugyanazzal a fáradhatatlan mosollyal, ugyanazzal a szelíd hivatásos modorral, ugyanazzal a rendesen nyírt vörös pofaszakállal felügyel rám, hogy egy idő óta kezdem hálátlan és ingerült nyomoréknak érezni magam. De ítéljenek majd maguk...

Három éve abban a szerencsében – vagy balszerencsében – részesülhettem, hogy egy hosszú szabadságról hazafelé tartván, Gravesend és Bombay között együtt hajózhattam egy bizonyos Agnes Keith Wessingtonnal, egy bombayi oldalon szolgálatot teljesítő tiszt feleségével. Nem tartozik magukra, hogy miféle hölgy volt. Elég annyi, hogy mielőtt elértük volna utazásunk végcélját, eszeveszetten belehabarodtunk egymásba. Isten látja lelkemet, most, amikor ezt leírom, egy cseppnyi hiúság sem keveredik a beismerésbe. Ilyesfajta ügyekben mindig van valaki, aki ad, és egy másik, aki ezt elfogadja. Baljós összetartozásunk első napjától fogva tisztában voltam azzal, hogy Agnes szenvedélye erősebb – s ha szabad ezt a kifejezést használnom –, tisztább érzés volt, mint az enyém. Hogy felismerte-e ő akkor ezt a tényt, nem tudom. Később azonban keserűen nyilvánvalóvá vált mindkettőnk számára.

Mikor annak az évnek a tavaszán megérkeztünk Bombaybe, különváltak útjaink. Az elkövetkező három-négy hónapban nem is találkoztunk, míg végre az én szabadságom és az ő szerelme lehetővé tette számunkra, hogy Simlában újra egyesüljünk. Együtt töltöttük ott azt az évszakot, és mire elérkezett az év vége, addigra szerelmem szalmalángja is szánalmasan kialudt. Nem akarom mentegetni vagy védeni magam. Mrs. Wessington nagyon sokról mondott le a kedvemért, és kész volt mindenről lemondani. 1882 augusztusában minden kertelés nélkül a tudtára adtam, hogy beteggé tesz a jelenléte, fáraszt a társasága, és nem bírom hallgatni a hangját. Száz nőből kilencvenkilenc ugyanúgy belefáradt volna a társaságomba, ahogyan én belefáradtam az övékbe: ebből hetvenöt haladéktalanul bosszút állt volna rajtam avval, hogy aktívan és feltűnően flörtölni kezd más férfiakkal. Mrs. Wessington volt a századik. Sem nyíltan kifejezett ellenszenvem iránta, sem azok a maró durvaságok, melyekkel beszélgetéseinket fűszereztem, nem voltak rá hatással.

– Jack, drágám! – ez volt egyike örökös kakukkolásainak. – Ez az egész valami félreértés lehet, én tudom – valami borzasztó félreértés –, és egyszer majd újra jó barátok leszünk. Kérlek, bocsáss meg Jack, drágám!

Én voltam a sértő fél, ezzel tisztában voltam. Egy darabig szántam őt, de türelmem rövidesen vak gyűlöletté alakult át. Gondolom, ugyanez az ösztön készteti az embert, hogy vad haraggal taposson a pókra, amelyet csak félig pusztított el. Ennek a kebelemben hordozott gyűlöletnek a jegyében zárult az 1882-es esztendő.

A következő évben ismét Simlában találkoztunk. Arcának egyhangúsága és félénk békülési kísérletei olyan undort váltottak ki belőlem, amely testemnek minden porcikáját hatalmába kerítette. Elkerülhetetlen volt néhány alkalommal. kettesben maradnom vele, és valahányszor ez megtörtént, ugyanazokat a szavakat ismételgette. Újból és újból rákezdte az oktalan jajveszékelést, hogy az egész csak „félreértés”, és hogy egyszer majd „barátok” leszünk. Észre kellett volna vennem, ha ugyan törődtem volna vele annyit, hogy megfigyeljem, hogy csak a remény tartotta életben. Hónapról hónapra sápadtabb és soványabb lett. Ez az életmód bárkit a kétségbeesésbe sodort volna, azt hiszem, ebben. egyetérthetnek velem. Felesleges, gyermekes és asszonyhoz méltatlan viselkedés volt. Fenntartom, hogy ő is nagymértékben hibáztatható azért, ami történt. Ugyanakkor a sötét, láz sújtotta éjszakai ébrenlétek során mind többször érzem úgy, hogy megadhattam volna neki azt a kevés gyengédséget, amit kért. Bár ez csakugyan „érzékcsalódás”. Nem folytathattam a szerelem színlelését, amikor már nem szerettem. Nem így van? Ez mindkettőnkkel szemben tisztességtelen lett volna.

Tavaly megint találkoztunk. Semmi sem változott. Ugyanazokra a fárasztó könyörgésekre ugyanazokat a kurta feleleteket adtam. Szerettem volna vele legalább annyit megértetni, hogy mennyire reménytelenek és elhibázottak azok a próbálkozások, amelyekkel a régi kapcsolatot akarja helyreállítani közöttünk. Telt az évszak, s kapcsolatunk lassan megszűnt, helyesebben, nemigen volt alkalmam találkozni vele, mivel egy új és érdekesebb egészen lekötötte a figyelmemet. Most, hogy felidézem magam előtt a betegszoba csendjében az akkor történteket, zavaros rémálomnak tűnik ez az 1884-es évad, melyben csodálatos módon keveredik fény és árnyék. Udvarlásom Kitty Manneringnek; reményeim, kételyeim és félelmeim; a lóháton együtt töltött hosszú órák; a hűségeskü, amelyet elrebegtem és az ő válasza; és egyszer-másszor a fekete és fehér libériás inasoktól kísért riksából elővillanó látomásszerű fehér arc, mely egykor oly őszinte várakozással töltött el; Mrs. Wessington kesztyűs kezének búcsút intő mozdulata és könyörgésének bosszantó egyhangúsága, amely kitöltötte ritka együttléteinket. Szerelmes voltam Kitty Manneringbe, és ahogy megszilárdult bennem ez az őszinte és szívből jövő szeretet iránta, úgy fokozódott bennem a gyűlölet Agnes iránt. Augusztusban eljegyeztük egymást Kittyvel. Másnap, amikor Jakko mögött összefutottam az átkozott szarkamintás dzsampanikkal, valami múló részvétroham arra késztetett, hogy megálljak és őszintén feltárjam helyzetemet Mrs. Wessingtonnak. Már mindent tudott.

– Nos, hallom, hogy eljegyezted magad, drágám – mondta, majd rögtön folytatta: – Biztos vagyok benne, hogy ez az egész csak valami félreértés, rettenetes félreértés. Egyszer majd megint olyan jó barátok leszünk, Jack, mint valaha.

Válaszom, melynek hallatán talán még egy férfinak is összerándult volna az arca, úgy vágott végig az előttem ülő haldokló asszonyon, mint egy ostorcsapás.

– Bocsáss meg nekem, Jack, nem akartalak magamra haragítani, de hát így igaz, így igaz!

Ezzel Mrs. Wessington végképp magába roskadt. Én elléptettem, hogy utat engedjek a járműnek. Néhány pillanatig úgy éreztem, hogy kimondhatatlanul gonosz voltam, és kutyául viselkedtem vele. Hátrapillantottam, és láttam, hogy a riksa megfordul, talán azért, hogy a nyomomba eredjen.

A jelenet és a környező táj úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha lefényképeztem volna. Az eső mosta égbolt (az esős évszak a végéhez közeledett), az ázott, piszkos pálmafák, a sáros út, a lőportól feketéllő sziklák-ezek formálták a vészjósló hátteret, amelyen élesen kirajzolódott a dzsampanik feketefehér libériája, a sárga deszkás riksa és az aranyszőke Mrs. Wessington lehajtott feje. Mrs. Wessington bal kezében zsebkendőjét szorongatva kimerülten dőlt hátra a kipárnázott riksában. A Sanjowlie víztározónál elfordultam egy mellékösvényre, és a szó szoros értelmében elmenekültem. Még hallani véltem, amint a nevemen szólít, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Nem álltam meg ellenőrizni. Tíz percen belül összetalálkoztam Kittyvel, és hosszú lovaglásunk során egészen megfeledkeztem erről a beszélgetésről.

Egy hét múlva Mrs. Wessington meghalt, és ezzel a kimondhatatlan teher, amit a létezése jelentett, lehullott a vállaimról. Három hónap elég volt ahhoz, hogy tökéletesen elfeledtem őt, kivéve egy-két esetet, amikor kezembe akadt levelei kellemetlen mementóként idézték fel hajdani kapcsolatunkat. Mire elérkezett a január, szétszórt holmijaim közül lassanként előkerülő levelezésünk minden darabját tűzre vetettem. Az idei, 1885-ös év áprilisának kezdete már ismét Simlában ért, és ebben a félig elhagyatott Simlában egészen elmerültem a Kittyvel folytatott szerelmes csevegésekben és andalgásokban. Eldöntött tény volt, hogy június végén összeházasodunk. Miután ismerik azoknak az érzéseknek a komolyságát, amelyek Kittyhez fűztek, azt hiszem, belátják, hogy nem túlzás, ha azt mondom, hogy ebben az időszakban nem volt nálam boldogabb ember Indiában. Úgy röpült el a két hét, hogy észre sem vettem. Amikor ráeszméltem, hogy vannak bizonyos szokások, melyeknek betartása a hozzánk hasonló helyzetben levő halandók számára elkerülhetetlen, jeleztem Kittynek, hogy a jegygyűrű viselete adja meg neki azt a méltóságot, amely őt mint jegyben járó lányt a világban megilleti. Ezen halaszthatatlan ügyben pedig azonnal Hamiltonba megyünk, hogy mértéket vegyenek róla. Szavamra mondom, addig a pillanatig nem is gondoltunk ilyen nyilvánvaló részletekre. A fentieknek megfelelően el is utazunk Hamiltonba, egészen pontosan 1885. április 15-én. Kérem, ne felejtsék el – akármit mond is orvosom –, hogy akkor én a legtökéletesebb egészségnek örvendtem, gondolkodásom kiegyensúlyozott és szellemem teljesen nyugodt volt. Együtt mentünk be Kittyvel az üzletbe. A segéd jót mulatott, amikor minden formaságot mellőzve magam vettem mértéket Kitty ujjáról. Maga a gyűrű két gyémánttal ékesített zafír volt. Ezek után ellovagoltunk azon a lejtőn, amely a Combermere hídhoz és azon túl Peliti boltjához vezet.

Mialatt heréltem óvatosan tapogatózva haladt a palás agyagon, Kitty csevegett és nevetgélt mellettem, és mialatt egész Simla, illetve mindazok, akik feljöttek a síkságról, a klubszoba és Peliti verandája körül gyülekeztek – úgy rémlett, mintha valaki a messzeségből a keresztnevemen szólítana. A hangot mintha már hallottam volna valahol, és ez szeget ütött a fejembe, de nem tudtam azonnal eldönteni, hogy mikor és hol hallottam. A hamiltoni bazár és a Combermere híd palánkjai között terjedő rövid szakaszon legalább fél tucat név megfordult a fejemben, melyek birtokosáról feltételeztem, hogy elkövetik ezt a neveletlenséget. Végül úgy döntöttem, hogy a fülem esengésének tulajdonítom a dolgot. Amikor odaértünk, azonnal megakadt a szemem a négy fekete-fehér libériás dzsampanin, akik egy sárga deszkás olesó bazári riksát vontattak Peliti boltjával szemközt. Undor és bosszúság kíséretében merültek fel bennem a tavalyi emlékek, köztük Mrs. Wessington alakja. Az az asszony meghalt, és ezzel az ügyet elintézettnek tekintettem, és cseppet sem volt ínyemre, hogy pont egy ilyen örömteli napon bukkannak fel fekete-fehér inasai, csak azért, hogy elrontsák a hangulatomat. Bárki fogadta is fel őket-gondoltam–, személyesen fogom felkeresni, és megkérem, hogy változtassa meg a dzsampanik libériáját, vagy ha erre nem hajlandó, akkor majd én veszem bérbe a riksát, és ha kell, levásárlom róluk azokat a kabátokat. Lehetetlen itt elmondanom, hogy milyen özöne zúdult rám a kellemetlen emlékeknek, amikor megpillantottam őket.

– Kitty! – kiáltottam. – Odanézz! Előkerültek szegény Mrs. Wessington dzsampanijai. Vajon ki fogadhatta fel őket?

Kitty tavaly ismerkedett meg Mrs. Wessingtonnal, és érdekelte őt a beteges asszony.

– Mi az? Hol? – kérdezte. – Sehol nem látom őket. Alighogy ezt kimondta, lova, amely kitért egy megrakott öszvér elől, egyenesen a közelgő riksa útjába vetette magát. Alig volt időm, hogy jelezzem a veszélyt, amikor legnagyobb rémületemre a ló és lovasa úgy haladt át az embereken és a hintón, mintha levegőből lettek volna.

– Mi a baj? – kiáltotta Kitty. – Miért kezdtél ilyen bolond módra kiáltozni? Ha csakugyan jegyben járok, akkor sem akarom, hogy ezt az egész világ megtudja. Rengeteg hely volt az öszvér és a veranda között és ha azt hiszed, nem tudom megülni a lovat, akkor csak figyelj...

Kitty büszkén felszegte a fejét, rácsapott a lóra, és elvágtázott a zenepavilon irányába. Később azt mondta, biztos volt benne, hogy utánamegyek. Miért nem mentem? Ennek nem volt különösebb oka, hacsak az nem, hogy azt kellett hinnem, vagy

megőrültem, vagy részeg vagyok, vagy pedig Simlában kísértetek tanyáznak. Megfékeztem türelmetlenkedő hátaslovamat, és megfordultam. A riksa ezalatt szintén megfordult, és most éppen szemben állt velem, közel a Combermere híd bal korlátjához.

– Jack, Jack, drágám! – (Ezúttal nem lehetett eltéveszteni a szavakat, úgy hasítottak a fejembe, mintha a fülembe üvöltötték volna őket.) – Biztos, hogy valami borzasztó félreértés, én tudom. Bocsáss meg nekem, Jack, és legyünk. újra barátok!

A riksa teteje újra leereszkedett, és belsejében olyan biztosan, ahogy nappal kérem az Istentől, éjszaka pedig rettegve várom a halált –, kezében a zsebkendővel és fejét mellére hajtva, ott ült Mrs. Keith-Wessington.

Nem tudom, meddig maradhattam ott mereven előreszegezett tekintettel. Végül inasom rázott fel kábulatomból, aki megragadta a herélt kantárját, és érdeklődni kezdett, hogy rosszul érzem-e magamat.

Félig ájultan szálltam le a lóról, és berohantam Pelitihez, hogy felhajtsak egy pohár brandyt. Odabent három-négy pár üldögélt a kávézó asztalai körül, és az aznapi pletykákat vitatták. Ezek a jelentéktelen semmiségek sokkal megnyugtatóbban hatottak a kedélyemre, mintha vallásos vigasztalásban részesültem volna. Azonnal belevetettem magamat a társalgásba, de miközben nevetgéltem és tréfálkoztam, egyszerre megpillantottam magam a tükörben. Arcom olyan fehér és elkínzott volt, akár egy hulláé. Ketten vagy hárman is észrevették, hogy milyen állapotban vagyok, és mivel láthatóan a rengeteg, rám vonatkozó célzásnak tulajdonították ezt, megesett rajtam a szívük, és felajánlották, hogy szakadjunk el a társaságtól. Én azonban ezt nem akartam. Ugyanúgy szükségem volt fajtám társaságára mint az éjszaka árnyaitól megrettenő kisgyermeknek, aki egyszer csak megjelenik a vendégseregben. A tíz pere, amit ott töltöttem, egy örökkévalóságnak tűnt. Ekkor Kitty hangja ütötte meg a fülemet. Engem keresett. Nyomban belépett a helyiségbe, és szemrehányást készült tenni nekem, amiért komolyan elhanyagoltam kötelességeimet. Lehetett valami az arcomban, mert amikor meglátott, elakadt a szava.

– Hát itt vagy, Jack? – kiáltotta. – Hol voltál mostanáig? Rosszul érzed magad?

Ezzel a kérdéssel kergetett a hazugságba. Azt válaszoltam, hogy egy kicsit megártott a nap. Április volt, délután öt óra körül, és a nap aznap még nem bújt elő a felhők mögül. Még ki sem mondtam ezeket a szavakat, már tudtam, hogy hibáztam. Megpróbáltam jóvátenni, de reménytelenül belezavarodtam, és ismerőseim mosolya közepette kísértem Kittyt királynői haragjában a helyiségen kívülre. Nem emlékszem, hogy pontosan milyen kifogással éltem rosszullétemmel kapcsolatban. Megkértem Kittyt, hogy fejezze be egyedül az utat, és könnyű vágtában siettem vissza szálásomra.

Szobámban megpróbáltam nyugodtan tisztázni a tényeket. Ott ültem én, Theobald Jack Pansay, az Úr 1885. évében, kitűnő neveltetésben részesült bengáli civil, minden bizonnyal ép elméjének birtokában, egészen biztosan jó egészségnek örvendve, és elűzetve kedvese mellől egy nyolc hónapja halott és elföldelt asszony jelenése által. Ezek voltak a tagadhatatlan tények. Semmi sem állt távolabb tőlem abban a pillanatban, amikor kiléptünk a hamiltoni üzletből, mint emlékezetembe idézni Mrs. Wessingtont. Semmi sem nyújthatott volna hétköznapibb látványt, mint a Peliti boltjával szemközt húzódó fal. Fényes nappal volt. Az út tele volt járókelőkkel, és ím: rácáfolva a valószínűség törvényeire és meggyalázva a természet rendjét, megjelent előttem egy arc a sírból.

Mivel Kitty arabsa egyenesen keresztül ment a riksán, így szertefoszlottak reményeim, hogy valaki, aki feltűnően hasonlít Mrs. Wessingtonra, kibérelte a hintót és a kulikat, ráadásul azok régi egyenruháját is megtartotta. Újból és újból végigjártam gondolataim taposómalmát, de ismételten fel kellett adnom, kétségbeesetten és értetlenül. A hang ugyanolyan megmagyarázhatatlan. maradt, mint maga a jelenés. Eredetileg azt forgatom a fejemben kétségbeesésemben, hogy mindent bevallok Kittynek, könyörgök neki, hogy azonnal házasodjunk össze, és azután karjai között megpróbálom elfelejteni a riksa kísérteties utasát. Úgy érveltem magamban, hogy a riksa megjelenése minden kétséget kizáróan bizonyítja az érzékcsalódás tényét.

Férfiak vagy nők kísérteteiben nincsen semmi különös, de nem jelennek meg az embernek kulik és hintók. Ez képtelen és nevetséges, próbálják csak meg maguk eléképzelni egy hegyilakó kísértetét... ugyan!

Másnap reggel bűnbánó levelet írtam Kittynek, melyben arra kértem, nézze el nekem előző délutáni különös viselkedésemet. Istennőm még haragos volt, s így személyesen kellett bocsánatot kérjek tőle. Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy mit hazudjak neki, s így végül könnyed eleganciával magyaráztam meg, hogy rossz emésztésem következtében heveny szívdobogás jött rám. Ez a különösen gyakorlatias magyarázat megtette hatását, s így délután újból kilovagoltunk, de első hazugságom már beárnyékolta kapcsolatunkat. .

Kitty azt javasolta, hogy könnyű vágtában kerüljük meg Jakkót. Előző este szétzilálódott idegeim még nem jöttek egészen rendbe, ezért udvariasan tiltakoztam a terve ellen. Javasoltam az Obszervatórium-dombot, Jutoghot, a Boileaugunge utat, bármit, csak ne menjünk a Jakko körüli útra. Kitty dühös lett, és egy kicsit megsértődött, végül beadtam a derekamat. Attól tartottam, hogy ellenkezésemmel újabb félreértésekre adok alkalmat.

Elindultunk Chota Simla felé. Az út nagyobbik felét szokás szerint gyalog tettük meg, s csak a kolostor alatt szálltunk fel a nyeregbe. Innen vágtában haladtunk a Sanjowlie víztározó mellett húzódó sík útig. Az átkozott lovak szinte repültek, s ahogy közeledtünk a kolostori emelkedő csúcsához, mind hevesebben vert a szívem. A délután folyamán állandóan Mrs. Wessington körül forogtak a gondolataim. A jakkói útnak minden egyes darabja hajdani sétáinkat és beszélgetéseinket idézte. Tele voltak velük a sziklák, erről énekeltek a magasban felettünk a fenyők, az esőduzzasztotta hegyi patakok mintha kettőnk történetén nevetgéltek volna gurgulázva, s a szél hangosan dalolta fülembe a gyalázatot. Azon a darab sík úton, melyet Ladies mile-nak neveznek, a dologhoz illő tetőpontként, ott várt rám a borzalom.

Más riksa nem is volt a láthatáron, egyedül a négy fekete-fehér dzsampani, a sárga deszkás hintó, benne az aranyszőke asszonnyal. Pontosan úgy álltak ott, mint amikor nyolc hónappal ezelőtt elváltunk. Egy pillanatra azt hittem, hogy Kitty is látja őket, hiszen mindenben oly jól megértettük egymást. Szavai azonban kijózanítottak:

– Egy lelket sem látni! Gyere, Jack, versenyezzünk a tározó épületéig!

Sovány, de szívós és izmos kis arabsa heréltemmel szorosan a nyomában szélsebesen nekiiramódott. Ebben a sorrendben vágtáztunk a sziklák alatt, s fél percen belül ötven yardnyira megközelítettük a riksát. Megfékeztem heréltemet, és egy kicsit hátramaradtam. A riksa az út kellős közepén állt, s az arabs, nyomában az én lovammal, ismét egyenesen keresztülhaladt rajta.

– Jack! Jack, drágám! – hasított fülembe a jajveszékelő hang. Majd rövid szünet után: – Az egész csak félreértés, rettenetes félreértés!

Megszállottan vágtam sarkantyúmat lovam véknyába, s csak akkor pillantottam hátra, amikor elértem a tározó munkálatait. Nyugodtan várakoztak a szürke dombok tövében, s a szél felém sodorta az imént hallott szavak gúnyos visszhangját. Az út hátralevő részén meg sem szólaltam, s Kitty szüntelenül kötekedett velem. Egészen addig vadul és találomra beszéltem összevissza mindenfélét. A történtek után, természetesen létkérdés volt a hallgatás, s Sanlowjie-tól a templomig okosan lakatot tettem a számra.

Aznap vacsorára voltam hivatalos Manneringékhez, s alig maradt időm hazavágtatni, hogy átöltözzek. Az Elysium-dombra vezető úton véletlenül kihallgattam a szürkületben egy beszélgetést.

– Fura – mondta az egyik –, hogy ilyen hirtelen nyoma veszett. A feleségem, tudja bolondult ezért az asszonyért, bár én soha nem értettem ezt a rajongást. Megkért, hogy akármibe kerül is, szerezzem meg a riksát és a kulikat. Kissé morbidnak tűnt nekem az ötlet, .de hát azt kell tennem, amit a memszahib mond. Képzelje, a férfi, akitől az asszony annak idején a riksát és a kulikat bérelte, elmondta, hogy ezek mind a négyen meghaltak kolerában a Hardwar felé vezető úton. Testvérek voltak szegény ördögök. A tulaj a saját kezével aprította fel a riksát. Azt mondja, sohasem használja halott memszahibok riksáit. Nem hoz szerencsét. Fura gondolat; nem? El tudja képzelni, hogy szegény Mrs. Wessington bárkinek a fejére szerencsétlenséget hozna a sajátján kívül?

A beszélgetésnek ezen a pontján összerázkódtam, és hangos kacagásban törtem ki. Hát mégis lehetséges, hogy riksát és inasok kísértsenek a túlvilágról! Vajon mennyit fizet nekik ott Mrs. Wessington? Mennyi lehet a munkaidejük? Mit csinálnak szabadidejükben?

Mintha csak a kérdéseimre akarna válaszolni, egyszer csak megpillantottam az ördögi jelenséget, amint a félhomályban elállja az utamat. A holtak sebesen utaznak, és ismerik azokat a titkos ösvényeket, melyek rejtve maradnak a közönséges kulik előtt. Ismét kitört belőlem a nevetés, de hirtelen abbahagytam, mert meglegyintett az őrület szele. Talán el is vesztettem józan eszemet egy rövid időre, mert tisztán emlékszem, hogy megállítom a lovamat a riksa előtt, és udvariasan jó estét kívántam Mrs. Wessingtonnak. Válaszát már alaposan ismertem régebbről, de végighallgattam, majd megmondtam neki, hogy ezeket már hallottam, de örömömre szolgálna, ha valami friss közölnivalója akadna. Valami nálamnál erősebb, rosszindulatú démon bújt belém aznap este, mert meg mernék esküdni, hogy legalább öt percen át csevegtem a nap apró-cseprő eseményeiről azzal a valamivel, ami előttem állt.

– Szegény ördög vagy részeg, vagy elment az esze. Max! Próbáld meg rávenni, hogy menjen haza!

Ez biztosan nem Mrs. Wessington hangja volt. A két férfi meghallotta, amint a levegővel beszélgetek, és visszajöttek megnézni, hogy mi történt. Nagyon kedvesen és megértően viselkedtek, ám szavaikból kiderült, hogy igen részegnek tartanak.

Zavartan hálálkodtam nekik segítségükért, majd hazavágtattam szállásomra, átöltöztem, és tíz perc késéssel megérkeztem Manneringékhez. Minekutána az esti sötétségre hivatkozva kimentettem magam Kitty előtt, aki leszidott szerelmeshez méltatlan lustálkodásomért, asztalhoz ültünk.

A beszélgetés általános fordulatot vett, s ennek leple alatt kedvesemhez fordultam, hogy gyöngéd semmiségekről csevegjek vele, amikor felfigyeltem a velem szemközt ülő vörös pofaszakállas férfira, aki éppen akkor kezdte szépen kihímezve előadni aznap esti találkozását egy ismeretlen őrülttel. Néhány mondat alapján meggyőződhettem arról, hogy a félórával ezelőtt lezajlott incidensről beszél. A történet közepéhez érve a hivatásos mesélők gyakorlott pillantásával fürkészte végig az arcokat, a siker jeleit kutatva rajtuk. Amikor észrevett engem, elakadt a lélegzete. Kínos csend honolt egy pillanatig, majd a vörös pofaszakállas valami olyasmit mormogott, hogy a többire nem emlékszik, s ezzel feláldozta hat év alatt kiépített történetmondói hírnevét. Titokban hálát adtam neki nagylelkűségéért, majd megkönnyebbülten fejeztem be az előttem fekvő hal bekebelezését.

Telt az idő, s lassan befejeztük a vacsorát, őszinte sajnálkozással váltam el Kittytől, mivel önnön létezésemben sem lehettem volna bizonyosabb, mint abban, hogy az a bizonyos dolog ott vár rám a kapu előtt. A vörös pofaszakállas férfiú, akit a simlai Mr. Heatherlegh néven mutattak be nekem, felajánlotta, hogy velem tart egy darabon hazafelé. Hálásan fogadtam ajánlatát.

Ösztönöm nem tévesztett meg. A riksa ott állt készenlétben a sétányon, s égő lámpásait ördögi , gúnynak éreztem. A vörös pofaszakállas olyanformán tért azonnal a lényegre, hogy látszott: vacsora alatt alaposan átgondolta mondanivalóját.

– Ide figyeljen, Pansay, mi a szösz tört magára este az Elysium úton?

A kérdés olyan hirtelen ért, hogy szinte öntudatlanul tört ki belőlem a válasz:

– Az – mondtam, és rámutattam arra.

– Amennyire én tudom, az vagy delirium tremens, vagy a szemével van valami baj. Vacsora közben megfigyeltem. Maga nem iszik, tehát az előbbi eset ki van zárva. Ahova maga mutogat nekem, ott nincs semmi, annak ellenére, hogy úgy izzad és remeg itt, mint egy rémült póniló. Ebből arra kell következtetnem, hogy a szeméről van szó. Nekem azonban mindent tudnom kell erről. Jöjjön, kísérjen haza. Az alsó blessingtoni úton lakom.

Legnagyobb örömömre a riksa ahelyett, hogy bevárt volna bennünket, végig vagy húsz yarddal előttünk haladt, és ezt az előnyét szilárdan megtartotta, akár lépésben mentünk, akár vágtára fogtuk a lovakat. A hosszú úton szinte mindazt elmondtam útitársamnak, amiről önök eddig értesültek.

– Nos – mondta –, maga tönkretette életem egyik legjobb történetét, de azok után, amin keresztülment, megbocsátok magának. Most jöjjön el hozzám, és tegye, amit mondok. Én kikúrálom, az a dolog pedig jó lecke lesz magának, hogy holta napjáig kerülje a nőket és az emészthetetlen ételeket.

A riksa kitartóan haladt előttünk, s én pontosan beszámoltam helyváltoztatásairól vörös pofaszakállas barátomnak, aki ezen remekül mulatott.

– A szeme, Pansay. Az ember szemből, agyból és gyomorból áll, és mind közül a gyomor a leghatalmasabb. Maga nagyon beképzelt, a gyomra túlságosan kicsi, és a szeme egészen beteg. A gyomrát kell rendbe hozni, minden egyéb jön magától. A májpasztilla mindenre jó. Ettől a pillanattól kezdve átveszem a kezelését, maga túl érdekes eset ahhoz, hogy másvalakire bízzam.

Már mélyen benne jártunk az alsó blessingtoni út sűrű árnyékában, amikor a riksa egyszerre lecövekelt egy kinyúló fenyő borította agyagpala szikla alatt. Én is ösztönösen megálltam, és ezt meg is indokoltam. Heatherlegh elkáromkodta magát.

– Ha maga azt hiszi, hogy egy hideg domboldalon fogom tölteni az éjszakát, egy gasztro-spektrál-mentális érzékcsalódás kedvéért, akkor... Irgalmas Isten! Mi ez?

Tompa dübörgés hallatszott. Vakító, sűrű porfelhő emelkedett előttünk, ágak reccsenését hallottuk. A sziklának egy körülbelül tíz yard hosszúságú darabja, fenyőkkel és aljnövényzettel együtt, az alant elterülő útra zuhant, egészen elzárva azt. A gyökerüktől megfosztott fák egy pillanatig még részeg óriásokként dülöngéltek és tántorogtak a félhomályban, majd mennydörgésszerű robajjal terültek társaik mellé. Lovaink a félelemtől verejtékezve mozdulatlanul álltak. Amikor elcsitult az aláhulló kövek és a. pergő föld moraja, társam megszólalt:

– Ember! Ha továbbmegyünk, akkor most tíz lábra volnánk a föld alatt a sírban. „Több dolgok vannak földön és égen...” Gyerünk, Pansay, és áldjuk az Istent. Nagyon megszomjaztam...

Újra megtettük az utat visszafelé a Church-gerincen, és röviddel éjfél után megérkeztem dr. Heatherlegh otthonába.

Gyógyításomra tett kísérletei szinte azonnal kezdetüket vették, és egy héten keresztül soha nem tévesztett engem szem elől. Sokszor adtam hálát a jó szerencsémnek az elkövetkező hét során, amely engem Simla legjobb és legkedvesebb orvosával hozott össze. Napról napra könnyebbnek és békülékenyebbnek mutatkoztam. Napról napra hajlamosabb voltam engedni dr. Heatherlegh „spektrális érzékcsalódás” elméletének, amelynek a szem, az. agy és a gyomor szolgáltak alapul. Megírtam Kittynek, hogy egy könnyebb sérülés, amelyet a lóról való leestemben szenvedtem el, néhány napra ágyhoz kötött, de bizonyosan felépülök, mielőtt még komoly hiányát szenvedné társaságomnak.

Heatherlegh kezelése bizonyos fokig egyszerűnek volt mondható. Májtablettákból, hideg fürdőkből és erős testmozgásból állt, melyet alkonyatkor vagy kora hajnalban végeztem, mivel ahogyan látnokian megjegyezte:

– Ha az embernek bokaficama van, akkor nem indul naponta tizenkét mérföldes sétákra, és ha az ifjú hölgy meglátná magát, bizonyára elgondolkodtatná a dolog.

Az egy hét elteltével, melyet kitöltöttek pupilla és pulzusvizsgálatok, valamint szigorúan előírt diéta és a gyaloglás, Heatherlegh ugyanolyan nyersen bocsátott utamra, ahogyan előzőleg átvette felettem a parancsnokságot. Íme, az áldás, amelyet búcsúzóul kaptam:

– Ember, a szellemi épségéért kezeskedem, vagy ami ugyanaz, a testi bajainak nagy részétől megszabadítottam. Szedje össze magát mihamarabb, és csapja a szelet Miss Kittynek.

Igyekeztem kifejezni hálámat kedvességéért, de félbeszakított:

– Ne higgye, hogy azért tettem, mert kedvelem magát. Ha jól látom, maga úgy viselkedett, mint egy csirkefogó. De mindazonáltal jelenség, és jelenségnek legalább olyan furcsa, mint amekkora csirkefogó. Na menjen, és nézzen utána, hogy megtalálja-e a szeme, az agya meg a gyomra azt a „micsodát”. Valahányszor látja, kap tőlem egy lakh-ot.

Félórával később már együtt voltam Kittyvel Manneringék társalgójában, részegen az együttlét kábulatától és attól a gondolattól, hogy többé nem zavar meg annak a szörnyűségnek a jelenléte. Erősnek éreztem magamat újra feltalált biztonságomban, s azt javasoltam Kittynek, hogy lovagoljunk ki, mégpedig Jakko körül. Soha nem éreztem még olyan jól magam, annyira túláradóan jókedvűnek és életörömtől duzzadónak, mint annak az április 30-ának délutánján. Kitty el volt ragadtatva a változástól, s a maga kedves, nyílt és egyenes modorában bókolt nekem. Nevetve és beszélgetve hagytuk el a Mannering-házat, s úgy vágtáztunk a Chota Simla úton, mint rég.

Siettem a Sanjowlie tározóhoz, hogy kétszeresen megbizonyosodhassam magam felől. A lovak legjobb teljesítményüket nyújtották, de türelmetlen gondolataim számára lassúnak tűntek. Kittyt megdöbbentette hevességem.

– De Jack! – kiáltotta végül. – Hisz úgy viselkedsz, mint egy gyerek! Mi lelt?

Pontosan a kolostor alatt voltunk, és én puszta szeszélyből átugrattam heréltemmel az utat, amely ficánkolt a lovaglóostor csiklandozása alatt.

– Semmi, édes: pontosan ez az, hogy semmi. Ha te lettél volna tétlenségre kárhoztatva egy egész hétig, akkor téged sem lehetne egykönnyen megfékezni.

Éneklő, mormogó ünnepi vidámság,

A létezés öröme hatja át lelkedet,

Úr vagy a természet, úr a látható föld,

Úr az öt érzékek felett.

Alig fejeztem be az idézetet, amikor megkerültük a kolostor felső sarkát. Még néhány méter, és el lehetett látni egészen Sanjowlie-ig. A sík út közepén ott állt a négy fekete-fehér libéria, a sárga deszkás riksa és Mrs. Keith-Wessington. Megfékeztem a lovat, megdörzsöltem a szememet, és ha jól sejtem, még mondtam is valamit. Amikor újra magamhoz tértem, hason feküdtem az úton, és Kitty könnyek között hajolt fölém.

– Elment, kicsim? – ziháltam. Kitty csak annál keservesebben sírt.

– Mi ment el? Jack, drágám, mit jelent ez az egész? Valami félreértésnek kell itt lennie, Jack. Valami rettenetes félreértésnek.

Szavai hatására talpra ugrottam, egy pillanatra elkapott az őrület – félrebeszéltem.

– Igen, valóban félreértés van valahol – ismételtem szavait. – Rettenetes félreértés. Gyere, nézd meg!

Homályos emlékeim vannak arról, hogy Kittyt csuklójánál fogva odarángattam, ahol az állt, és könyörögtem neki, hogy az Isten szerelmére beszéljen hozzá, mondja el neki, hogy jegyesek vagyunk: hogy sem a halál, sem a pokol nem tépheti szét ezt a köteléket. Csak Kitty tudná megmondani, hogy még mi mindent mondtam. Időnként a riksában székelő szörnyűséghez fordultam, és arra kértem, tanúskodjon mellettem, és szabadítson meg ezektől a gyötrelmektől, melyek halálra kínoznak. Ahogy ömlött belőlem a szó, elmondhattam Kittynek korábbi kapcsolatomat, amely Mrs. Wessingtonhoz fűzött, mert: hirtelen láttam, hogy elfehéredik, és villámló szemekkel néz rám.

– Köszönöm, Mr. Pansay – mondta. – Ennyi éppen elég lesz. Kérem a lovamat.

Az inasok a keleti emberek megingathatatlan nyugalmával vezették fel a megfogott lovakat. Míg Kitty a nyeregbe ugrott, én megragadtam a kantárt, és könyörögtem neki, hogy bocsásson meg és hallgasson végig. Válaszként végigvágott az arcomon lovaglóostorával, és mellékelt néhány szót búcsúzóul, melyeket még ide sem írhatok le. Ebből arra következtettem, és helyesen, hogy Kitty mindent megtudott. Botladozó léptekkel tértem vissza a riksához. Arcomon vérzett a vágás, és a lovaglóostor ütése nyomán ólomszínű, kékes hurka keletkezett rajta. Mélységes megvetést éreztem önmagam iránt. Heatherlegh, aki feltehetőleg a távolból követett minket, éppen akkor érkezett oda vágtában.

– Doktor – mondtam arcomra mutatva –, itt láthatja Miss Mannering saját kezű elbocsátó parancsát, és... mihelyst alkalmas önnek, köszönetet mondok azért a lakh-ért.

Heatherlegh arcának láttán boldogtalan nyomorúságom ellenére is nevetnem kellett.

– Ha kell, kockára teszem orvosi hírnevemet – kezdte.

– Ne bolondozzon – suttogtam. – Az én boldogságomnak vége, legjobb lesz, ha hazavisz.

Míg beszéltem, a riksa eltűnt. Semmire sem emlékszem abból, ami ezután történt. Úgy éreztem, hogy a jakkói domb emelkedni és gördülni kezd, akár a felhők, és rám zuhan.

Hét nap múlva (azaz május 7-én) arra eszméltem, hogy Heatherlegh szobájában fekszem, és olyan gyenge vagyok, akár egy gyerek. Heatherlegh figyelmesen nézett az asztalán heverő papírok mögül. Első szavai nem voltak éppen biztatóak, de túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy megindítsanak bennem valamit.

– Itt vannak a levelei, Miss Kitty visszaküldte őket. Jó sokat leveleztek maguk, fiatalok. Ez egy doboz, amelynek formájáról arra lehet következtetni, hogy gyűrű lehet benne, meg egy kedélyes kis írás Mannering apukától, melyet utólagos engedelmével elolvastam és elégettem. Az öregúr nem túl elégedett magával.

– És Kitty? – kérdeztem tompán.

– Abból ítélve, amit mond, még jobban odavan, mint az apja. Ha jól sejtem továbbá, néhány fura emléket mondhatott el neki, éppen mielőtt találkoztunk. Azt mondja, hogy ha valaki úgy viselkedett egy asszonnyal, mint maga Mrs. Wessingtonnal, annak a férfinem iránti merő könyörületből öngyilkosnak kellene lennie. Forrófejű kis boszorka ez a maga szívszerelme. Még azt is a fejünkhöz fogja vágni, hogy maga delirium tremensben szenvedett, amikor kitört az a perpatvar a jakkói úton. Azt mondja, inkább a halál, semmint magával még egyszer szóba álljon.

Sóhajtottam, és átfordultam a másik oldalamra.

– Most választhat, barátom. Ezt a jegyességet fel kell bontani, és Manneringék nem akarnak nagyon keményen bánni magával. Delirium tremens vagy epileptikus roham bontja fel? Sajnos nem ajánlhatok jobbat, kivéve, ha magának tetszik az örökletes elmebaj. Adja meg a jelet, és én megmondom nekik, hogy epilepszia. Egész Simla tud arról a jelenetről a Ladies mile-on. Na gyerünk, adok magának öt perc gondolkodási időt.

Hiszem, hogy ez alatt az öt perc alatt bejártam a pokol legmélyebb bugyrait, melyeket embernek életében látni adatik. És ugyanakkor láttam magamat a kétely, nyomorúság és a teljes kétségbeesés sötét labirintusaiban bolyongani. Azon tűnődtem, ahogyan talán Heatherlegh is tűnődött székében ülve, hogy melyiket válasszam a két szörnyű lehetőség közül. És ekkor, számomra szinte felismerhetetlen hangon válaszoltam :

– Átkozottul körülményesek itt errefelé erkölcs-ügyekben. Epilepsziát nekik, Heatherlegh, és adja át üdvözletemet. Most hagyjon még egy kicsit aludni.

Ekkor két énem egybeolvadt, és én voltam az egyedül (félőrülten és ördögűzötten), aki ágyában hánykolódva lépésről lépésre felidézte maga előtt az elmúlt hónap történetét.

Simlában vagyok – ismételgettem magamban. – Én, Jack Pansay, itt vagyok Simlában, és itt nincsenek kísértetek. Miért tesz úgy az a nő, mintha volnának? Miért nem hagy nekem Agnes békét? Én sohasem bántottam. Velem is ugyanúgy megtörténhetett volna, mint Agnesszel. Csakhogy én sohasem térnék vissza akarattal, hogy őt megöljem. Miért nem lehet engem békén hagyni? Békében és boldogan?

Dél volt amikor felébredtem, mielőtt elaludtam, még alacsonyan állt az égen a nap. Úgy aludtam, mint priccsen a bűnöző, akit annyira megviseltek a kínzások, hogy már nem érez fájdalmat.

Másnap nem bírtam felkelni. Heatherlegh reggel közölte velem, hogy megkapta a választ Mr. Manneringtől, és az ő (Heatherlegh) baráti ügyködésének köszönhetően betegségem története széltében-hosszában bejárta Simlát, és minden oldalon mély részvétet tanúsítanak irányomban.

– És ez több, mint amit megérdemel – fejezte be kellemesen–, bár Isten tudja, elég kemény megpróbáltatásokon ment keresztül. De sose bánkódjék, még meggyógyítjuk magát, csökönyös jelenség.

Kereken visszautasítottam, hogy meggyógyítson.

– Már eddig is túl jó volt hozzám, öregem mondtam –, nem akarok továbbra is a terhére lenni.

Lelkem mélyén tudtam, hogy Heatherlegh nem könnyíthet a rám nehezedő terheken.

Ezzel a tudással együtt alakult ki bennem a reménytelen és tehetetlen lázongás az egész ésszerűtlenség ellen. Rengeteg ember volt, akik nálam semmivel sem voltak jobbak, és akik számára a túlvilágra tartogatták a büntetést. Keserűen, gonosz igazságtalanságnak tartottam, hogy nekem jutott ez a szörnyűség. Ez a hangulat idővel elmúlt, és ehelyett jött az az érzés, hogy csupán mi ketten, a riksa meg én vagyunk valóságosak az árnyékok világában, és Kitty csak kísértet, hogy Mannering, Heatherlegh és a férfiak és a nők, akiket ismerek, mind csak kísértetek, és hogy a hatalmas szürke dombok maguk is csak árnyak, melyek az én kínzásomra készültek. Ilyen váltakozó hangulatok közt telt el egy hét, míg a testem napról napra erősödött; és végül a hálószobai falitükör jelezte, hogy visszatértem a hétköznapi életbe, és ismét olyan vagyok, mint a többi ember. Különös módon semmi sem látszott. meg az arcomon a szenvedésekből, amelyeken keresztülmentem. Halványabb volt talán a szokásosnál, de ugyanolyan kifejezéstelen és közönséges, mint valaha. Valami maradandó változást vártam, látható jelét a bennem pusztító kórnak. De semmit sem találtam.

Május 15-én délelőtt tizenegykor .hagytam el Heatherlegh otthonát, s agglegényösztönöm rögtön a klubba vezetett. Itt kiderült, hogy mindenki ismeri történetem Heatherlegh-féle változatát, és a maguk ügyetlen módján túlzottan figyelmesek és kedvesek voltak hozzám. Mindazonáltal felismertem, hogy életem hátralevő részében csupán társaim között lehetek, de együtt velük soha többé, s keserű irigységet éreztem a sétányon nevetgélő kulik iránt. A klubban ebédeltem, és délután négykor céltalanul elindultam a sétálóutcán, bizonytalanul reménykedve, hogy talán összefutok Kittyvel. A zenekari pavilontól nem messze, mellém szegődtek a fekete-fehér libériák, és újra meghallgattam Mrs. Wessington régi könyörgését. Azóta számítottam erre, amióta eljöttem otthonról, és nem győztem csodálkozni, hogy hol lehetnek. Csendben haladtunk együtt a Chota Simla úton a fantomriksával. Közel a bazárhoz Kitty és egy férfilovas megelőzött bennünket, Kitty semmi jelét nem adta, hogy felismert volna, kutyába se vett. Arra sem méltatott, hogy legalább gyorsítson egy kicsit az iramán, hogy szem elől téveszthessen, bár ezt rá lehetett fogni az esős délutánra.

Így Kitty, Kitty társa, kísérteties szeretőm és én párokban haladtunk lassan Jakko körül. Az úton patakokban folyt a víz, a fenyőkről mint ereszcsatornákról csöpögött az alattuk levő kövekre, és a levegő telítve volt az eső finom sugaraival. Kétszer-háromszor azon kaptam magam, hogy szinte hangosan mondom magamnak:

– Jack Pansay vagyok, a szabadságomat töltöm Simlában... Simlában! A hétköznapi, közönséges Simlában. Ezt nem szabad elfelejtenem.

Ilyenkor megpróbáltam visszaemlékezni a pletykák egy részére, melyeket a klubban hallottam, hogy mennyit kér ez meg ez a lovaiért, vagy bármire, ami kapcsolatban állt a napi munkáját végző anglo-indiai világgal, amelyet olyan jól ismertem. Még a szorzótáblát is elhadartam. magamban, hogy meggyőződjem arról, hogy nem csalnak meg érzékeim. Ez nagyon megnyugtatott, és legalább addig sem hallottam' Mrs. Wessington hangját.

Sokadszorra immár, felkaptattam a kolostori emelkedőn, a sík úthoz. Kitty és a férfi itt átcsaptak vágtába, s én kettesben maradtam Mrs. Wessingtonnal.

– Agnes – mondtam -; kérlek, hajtsd le a riksa tetejét, és magyarázd meg, hogy mit jelent ez az egész.

A tető hangtalanul lehullott, s én szembetaláltam magam rég halott és eltemetett metreszemmel. Ugyanazt a ruhát viselte, amelyet utoljára láttam rajta, még életében. Jobbjában zsebkendőt szorongatott, bal kezében névjegytárcát tartott. (Mi szüksége lehet egy nyolc hónapos halottnak névjegytárcára, nem tudom.) Erősen koncentráltam a szorzótáblára, s mindkét kezemmel megkapaszkodtam az utat szegélyező kőkerítésbe, hogy valami valóságosat érezzek.

– Agnes – ismételtem meg szavaimat –, az Isten szerelmére, magyarázd meg, hogy mit jelent ez az egész!

Mrs. Wessington azzal a fura, gyors mozdulattal fordította felém arcát, melyet oly jól ismertem, s megszólalt.

Ha nem volnék vele tisztában, hogy történetem már az eddigiekben is túllépte a hihetőség határát, akkor most bocsánatot kellene kérnem az olvasótól. Folytatom elbeszélésemet, bár tudom, hogy senki sem fog hitelt adni szavaimnak. Kitty sem, pedig valójában azért írom le mindezt, hogy tisztázzam magamat előtte. Mrs. Wessington folyamatosan beszélt, s én úgy sétáltam vele a Sanjowlie úttól a főparancsnok háza alatti kanyarulatig, ahogy akármelyik férfi kísérne egy élő asszonyt riksája oldalán. Beteg hangulataim másodikként említett, legkínzóbb fajtája elhatalmasodott rajtam, s miként a herceg Tennyson költeményében, én is úgy éreztem, mintha „kísértetvilágban léteznék”... A főparancsnoknál éppen akkor ért véget a kerti mulatság, s mi csatlakoztunk a hazafelé tartó tömeghez. Amint rájuk néztem, úgy tűnt, ők az árnyak, megfoghatatlan és csodálatos árnyak, akik érthetetlen oknál fogva szétválnak, hogy utat engedjenek Mrs. Wessington riksájához. A hátborzongató beszélgetés tartalmáról nem akarok, talán nem is volnék képes beszámolni. Heatherlegh nevetve, egy kézlegyintéssel intézte volna el az ügyet, s minden bizonnyal hozzátette volna: szemem, agyam és gyomrom együttesen kitermeltek egy kimérát, s én megpróbáltam elcsábítani. Szörnyű élmény volt, de ugyanakkor volt a helyzetnek valami megmagyarázhatatlanul kedves bája. Hát csakugyan lehetséges gondoltam –, hogy másodízben udvaroljak ezen a világon egy asszonynak, akit előzőleg semmibe vettem, s ezzel a halálba kergettem?

Hazafelé találkoztam Kittyvel. Egy árny volt a sok közül.

Ha most be kívánnék számolni mindarról, ami az elkövetkező héten történt, soha nem érnék a végére mondandómnak, de alaposan próbára tenném türelmüket. Nap mint nap bebarangoltuk a simlai utakat a kísérteties riksával. Amint kiléptem a kapun, mellém szegődött a négy fekete-fehér libéria, s nem tágítottak, míg haza nem tértem. Ott voltak a színháznál a dzsampanik kiáltozó tömegében, türelmesen megvártak a klub verandája előtt, amíg be nem fejeztem végeérhetetlen whistjátszmáim egyikét, de fényes nappal is elkísértek, ha hivatalos voltam valahova. Attól eltekintve, hogy nem vetett árnyékot, a riksa pont olyan valóságosnak tűnt ránézésre, mintha fából és vasból készült volna. Alig tudtam türtőztetni magamat nemegyszer, hogy barátaimat figyelmeztessem a veszélyre, amikor nyílegyenesen keresztülvágtattak a riksán. Volt olyan eset, hogy a járókelők legnagyobb csodálkozására annyira belefeledkeztem a Mrs. Wessingtonnal folytatott csevegésbe, hogy így kísértem őt végig a sétányon.

Alig múlt egy hete, hogy talpon voltam, s emberek közé jártam, amikor fülembe jutott a hír, hogy az „epileptikus rohamok” elméletének nyomában elterjedt rólam, hogy megőrültem. Nem változtattam az életmódomon. Ugyanolyan szabadon jártam vendéglőbe, mentem lovagolni vagy vendégségbe, mint máskor. Olyan szenvedéllyel ragaszkodtam fajtám társaságához, mint azelőtt soha. Kiéhezetten vágytam a valóságos életre, s ugyanakkor homályos boldogtalanság fogott el, valahányszor hosszabb időre kellett megválnom kísérteties útitársamtól. Lehetetlen feladat leírni azokat a változatos hangulatokat, melyeket május 15 óta, addig a pillanatig átéltem.

A riksa jelenléte felváltva hol rémülettel, hol vak félelemmel, halvány. örömmel, hol teljes kétségbeeséssel töltött el. Nem mertem elhagyni Simlát, de tudtam, hogy megöl az ittlét. Tisztában voltam vele, hogy lassú, napról napra bekövetkező halál a sorsom. Egyedül az töltött el némi aggodalommal, hogy bűnhődésem magára vonja az emberek figyelmét. Hol vágyakoztam arra, hogy megpillantsam Kittyt, hol pedig szórakozott érdeklődéssel kísértem figyelemmel utódomat, pontosabban, utódaimmal folytatott botrányos flörtjeit. Kilépett az életemből, akárcsak én az övéből. Nappal csaknem elégedetten sétáltam Mrs. Wessingtonnal. Éjjel keserves fohászokkal ostromoltam az eget, hogy engedjen visszatérnem a világba, melyet ismertem. E változó hangulatok felett pedig ott lebegett csodálkozásom tompa és zsibbasztó érzete, hogy látható s láthatatlan ily furcsa keveredésbe jöhet létre a földön, hogy a halálba kergessen egy szegény lelket.

Augusztus 27. – Heatherlegh fáradhatatlanul ügyel rám, tegnap azt javasolta, hogy folyamodjak betegszabadságért. Folyamodjak azért, hogy megszökhessek egy fantom társaságától? Kérjem a kormány beleegyezését egy angliai úthoz, amely várhatóan megszabadítana öt kísértettől és egy légies riksától? Heatherlegh javaslatának hallatán hisztérikus nevetésben törtem ki. Közöltem vele, hogy nincs messze a vég, s én itt szándékozom bevárni, Simlában. Higgyék el, elmondhatatlan rettegéssel várom közeledtét, s éjszakánként azzal kínzom magamat, hogy halálom módjának ezernyi változatát képzelem magam elé.

Ágyamban éra a halál, amint ez egy tisztességes angol úrtól elvárható, avagy a sétányról ragadják el lelkemet az utolsó sétámon, hogy elfoglalja örök helyét annak a kísérteties riksának az oldalán? Vajon meglelem-e a másvilágon a régi ragaszkodást önmagamban, vagy pedig úgy találkozom Agnesszel, hogy undorodom tőle, s így leszek hozzáláncolva egy örökkévalóságon át? Vajon itt fogunk lebegni az idők végeztéig életünk helyszínei felett?

Közeleg halálom napja, s mindjobban elhatalmasodik rajtam a rettenet, melyet minden élő érez a halálon túlról szökött szellemek iránt. Nem jó egy félig leélt élet után, idő előtt leszállni a halottak közé. Még ezerszer rosszabb valami ismeretlen, elképzelhetetlen szörnyűség bekövetkezésére várni, ahogyan nekem kell most. Kérem, essen meg rajtam a szívük, ha másért nem, legalább „érzékcsalódásom” miatt, mert tudom, hogy soha nem fogják elhinni, amit itt leírtam. Mégis azt kell mondanom, hogy ha volt valaha ember, akit bizonyosan a Sötétség hatalma kergetett a sírba, akkor én vagyok az.

Rajta is essen meg a szívetek. Mert ha biztos az, hogy ölt már férfi asszonyt, akkor az is biztos, hogy én öltem meg Mrs. Wessingtont. És büntetésem hamarosan beteljesedik.

Hajnal Péter fordítása