Háziorvos, A

Eredeti cím: House Surgeon, The

0 492

Szerző: Rudyard Kipling • Év: 1909

Húsvét napját követő egyik este a hazafelé tartó gőzös dohányzószalonjában ültem fél tucat hozzám hasonló ember társaságában, a kísértethistóriákkal szórakoztattuk egymást. Amikor feloszlott a társaság, megszólított egy férfi, aki addig a szomszédos alkóvban ülve a türelem allegóriájának szerepét játszotta.

– Nem értettem pontosan, hogy mi lett az elsőszülött fiúval – mondta.

– A csatornázással volt baj – magyaráztam. – Amikor kicserélték a lefolyócsöveket, megszűnt az átok hatása, legalábbis azt hiszem. Én nem ismertem a családot.

– Ó, hiszen én már kétszer kicseréltettem a csöveket. Én is homokra építkeztem.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy kísértet lakik a házában? Miért nem csatlakozott hozzánk?

– Uraim! Záróra! – szakította félbe beszélgetésünket a steward. – Hozhatok még valamit?

– Jöjjön, meghívom egy italra – mondta a türelem allegóriája. – Nem, nem kísértetekről van szó. Sokkal inkább depresszió, mint bármi más.

– Érdekes, tehát ez nem olyasvalami, amit látni lehet.

– Ez, hogy is mondjam... ez semmi egyéb, mint egy kis depresszió. A különös az, hogy a házban nem fordult elő haláleset, amióta megépült, 1863-ban. Az ügyvéd mindenesetre ezt állítja. Ezért vettem meg, illetve ezért vetette meg velem az öreglány, pedig 1000 fontot rá kellett fizetnem.

– Furcsa – mondtam –, és szokatlan is egyben.

– Hát igen, nem igaz? Három nővér építtette. Ha jól emlékszem, Moultrie-nak hívták őket, vénlányok voltak. Együtt éltek, a ház a legidősebb tulajdonában volt. Az ő ügyvédje intézte az adásvételt, s ha nem költöttem rá 5000 fontot, akkor egy pennyt se. Villanyvilágítás, új épületszárny a cselédségnek, kert meg minden ilyesmi. Ennyi pénz talán elég a boldogsághoz, nem igaz?

Kérdően rám nézett a szemüvege fölött.

– Nagyon felkavarta a családját a dolog?

– A nejem is, aki mellesleg görög, és én is, benne járunk a korban. Sokat kibírunk. A kislányomat nagyon megviseli. Kislányt mondtam, pedig lassan húszéves lesz. Ha tehetjük, elküldjük otthonról. Tavaly az egész évet szállodákban és fürdőhelyeken töltötte, de ez nagyon rosszul esik neki. Régebben olyan volt, mint egy kis kanári, tudja, állandóan énekelt, jókedvű volt. Hallania kellett volna. Mostanában nagyon csendes, visszahúzódó. Az ilyesmi árt a fiatalok egészségének, nem igaz?

– Adja el a házat – indítványoztam.

– Sokat veszítenénk rajta, és nagyon szeretjük a helyet. Éppen három ilyen embernek való. Milyen boldogok lehetnénk, ha...

– Folytassa – mondtam.

– A depresszió. Mindent elront.

– Mi ez pontosan?

– Nagyon nehéz jól leírni. Tudja, hogy van. Érezni kell, hogy értsük. Nagyon megragadott a történet, amit előadott.

– Csak kitaláció volt – mondtam.

– Amiről én beszélek, az nagyon is valóságos. Ha elfogad tőlem egy meghívást, s beleegyezik, hogy nálunk töltsön egy éjszakát, többet fog tudni, mintha reggelig mesélnék. Az is lehet persze, hogy magára nem hat. Talán immunis, nem igaz? Másrészt, ha mégis megérinti ez az influenza-influencia, vagy minek nevezzem, akkor garantálom, hogy nem kis élményben lesz része.

A férfi átnyújtotta a névjegyét. Elolvastam a nevet, ami rajta állt. L. Maxwell M’Leod, Esq., of Holmescroft. A kártya hátoldalán városi cím volt.

– Valamikor szőrmével foglalkoztam. Ha érdekli az ilyesmi, forduljon hozzám. Harminc évet áldoztam az életemből a szőrmekereskedelemre.

– Nagyon kedves – feleltem.

– Ugyan, ugyan. Lekötelezne, ha jövő szombaton meglátogatna, s egyenesen boldoggá tenne, ha magam vihetném le autóval. Ha minden igaz, gyönyörű az út ebben az évszakban. Kinyíltak a rododendronok. Komolyan mondom. Találkozzunk Londonban, ahol csak akarja. Nem is tudja, milyen komolyan mondom. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy nem fog hatni magára. Ha minden igaz, enyém a világ legszebb narválagyar-gyűjteménye. Az L. Maxwell M’Leod cég a legjobb minőségű agyarakkal és bőrökkel foglalkozik, s minden darabról tudjuk, honnan jön és hova kerül. Ez az üzlet.

Az út hátralevő részén Mr. M’Leod a ritkább szőrmefajták kezeléséről, összeállításáról s piacra dobásáról beszélt, és megismerkedtem a prémgalléros kabátok előállításának megrázó részleteivel. Nem tudom, hogy történhetett, de amikor szerdán kikötöttünk, én már biztosra megígértem, hogy a következő hétvégén elmegyek Holmescroftba.

Szombaton eljött értem az autóján Londonba, s másfél óra alatt megérkeztünk az előkelő lakónegyedbe, ahol portalan utak vezettek az egymástól 3-4 acre tökéletesen rendben tartott földdel elválasztott, elegáns vidéki villák között.

Elmondta, hogy egy acre föld itt körülbelül 800 fontba kerül, s az új golfpálya, melynek Anna királynő-pavilonja mellett elhajtottunk, 24 000 fontba került.

Holmescroft nagyméretű, alacsony, futónövényekkel befuttatott, kétemeletes rezidencia volt. A déli oldalon a veranda kertre és két teniszpályára nyílt, melyeket ízléses vaskerítés választott el egy 5-6 acre kiterjedésű parkszerű réttől, ahol két jersey tehén legelészett. Tea gőzölgött az asztalon egy ígéretes vörösbükk árnyékában, s egy csapat fiatal lány és fiú teniszezett a gyepen.

– Szép látvány, nem igaz? – mondta Mr. M’Leod. – Ott ül a fa alatt a nejem, és az a rózsaszín ruhás lány, ott a túlsó pályán, a kislányom. Jöjjön, megmutatom a szobáját, majd később bemutatkozik.

Átmentünk a halványsárgára lakkozott parkettás hallon, melyet hatalmas cloisonné vázák, egy aranyozott hangversenyzongora s benaresi rézüstök díszítettek, melyben virágcsokrok álltak. A széles tölgyfa lépcsőn felmenve egy pihenőre érkezünk, melyen ezüstszegélyű, zöld bársonnyal bevont kanapé állt. Az összehúzott függönyök közötti résen párhuzamos csíkokban világította meg a padlót a napfény. Mr. M’Leod a szobámba vezetett, s így szólt:

– Talán egy kissé elfáradt. Az ember észre sem veszi, hogy milyen kimerítő a forgalom. Ne is jöjjön le, amíg ki nem pihente magát. A kertben várjuk,

Szobám meglehetősen szűk volt, s parfümös szappantól illatozott. Azonnal felhúztam az ablakot, amely azonban olyan közel volt a padlóhoz, hogy majdnem kiestem rajta, amivel egészen biztosan tönkretettem volna az ablak alatt álló, amúgy is csálé aranyesőbokrot. Ahogy nekiláttam, hogy lemossam magamról az út porát, egyszerre fáradtnak éreztem magamat. Mivel azonban semmi kedvem sem volt a gyönyörű környezet és a pompás idő nyújtotta lehetőségeket kihasználatlanul hagyni, fütyürészni kezdtem, hogy elhessentsem a rossz hangulatot.

Ekkor pillantottam meg magamban először, valahol mérhetetlen messzeségben, a koponyám hátuljában azt a kis szürke árnyat, mely olyan volt, mintha hópehely táncolna a lámpa fényében. Bosszantó érzés volt, s megráztam a fejem, hogy megszabaduljak tőle. Agyam azonban megüzente, hogy ez csupán előhírnöke a sebesen gomolygó bánatfelhőnek, melynek hatása alól még kimenthetem magam, ha igyekszem valami másra összpontosítani, mint az az ember, aki zuhanás közben igyekszik magát távol tartani a sziklafaltól. Későn eszméltem. Elért a bánatfelhő, s én magamba roskadtam. Ágyamhoz léptem, s leültem, miközben minden idegszálammal érzékeltem a közelgő fájdalmat, s lelkem értetlenül, ellenállás nélkül süppedt mind mélyebbre ebbe a rettenetes és mindent elborító sötétségbe, melyet a Biblia is említ, s melyet, mint mondják, érezni kell ahhoz, hogy megértsük.

Felváltva éreztem magam a legkülönfélébb módokon kétségbeesettnek, nyomorultnak, fájdalommal telítettnek, s minden újabb hangulathoz különös, s csakis azt jellemző bánat társult. Hosszú időn keresztül tornyosultak fölém mind magasabbra és magasabbra a szomorú hangulatok, míg végül mind összekeveredtek, és halk kattanást hallottam a fülemben. Olyan volt, mint amikor búvárharanggal ereszkedik le az ember a mélybe, s tudtam, hogy a külső és belső nyomás ideiglenesen egyensúlyba került, s túl vagyok a legnehezén. De azt is éreztem, hogy a roham bármikor újra kezdődhet, s míg úgy tűnődtem ezen, mint aki a nyelvével piszkálja beteg fogát, hogy tudatosítsa a fájdalmat, a kis szürke árny a koponyám hátuljában magába szippantotta a hangulatokat, s hallani véltem, hogy agyam központjai kétségbeesetten rimánkodnak segítségért és feloldozásért.

M’Leod jelent meg az ajtóban. Udvariasan köszönetet mondtam neki az elragadó szobáért, s elmondtam, hogy alig várom, hogy megismerhessem Mrs. M’Leodot, hogy egészen felfrissültem a mosakodástól s így tovább... Nem éreztem semmi különöset a hangomban, csak a szám volt kissé száraz, de miközben beszéltem, végig nyomorult senkinek éreztem magamat. M’Leod barátságosan megfogta a vállamat, s így szólt:

– Már elkapta, nem igaz?

– Igen – feleltem. – Rosszul vagyok.

– Kint elmúlik. Szavamat adom rá, hogy elmúlik. Jöjjön!

Követtem az ajtón kívülre, s a hallban megtöröltem a homlokomat.

– Ne törődjön vele. Az utazás is kifárasztotta. Ott ül a nejem a vörösbükk alatt.

Mrs. M’Leod kövérkés asszony volt. Lazacszínű ruhát viselt, vastagon púderezett arca hátteréből úgy emelkedtek ki hosszú fekete szempillákkal keretezett szemei, mint a bogyók a csipkebokorból. A kocsifelhajtón gyönyörű landauerek és fedett autók suhantak mindkét irányba, a levegő telítve volt a teniszezők vidám kiáltásaival.

Az alkonyat beálltakor már egyedül ültünk Mr. és Mrs. M’Leoddal a kertben, s az inasok és a szobalányok elhordták a teáskészleteket és a raketteket. Mrs. M’Leod elkísért egy darabon egy fiatalembert, aki szemmel láthatóan mindent tudott a dél-amerikai vasút-részvénytársaságokról. Míg teáztunk, előadást tartott nekem arról, hogy a pénzügyi specializáció korát éljük.

– Azt hiszem, nagyszerűen sikerült a délután; nem igaz, drágám? – mondta Mr. M’Leod a feleségének, majd hozzám fordult. – Már jobban van, nem igaz? Hát persze.

Mrs. M’Leod elindult a kavicsos ösvényen a ház felé. Férje megelőzte, ügyesen felszökkent a déli verandára, elfordított egy kapcsolót, s a Holmescroft házat elöntötte a fény.

– A szobákból is irányítható – mondta. – A pénz nagy úr, nem igaz?

Miss M’Leod lépett oda hozzám a félhomályban:

– Még nem mutattak be egymásnak, de ha jól tudom, éjszakára is marad.

– Az édesapja volt olyan kedves, és felajánlotta nekem – feleltem.

Bólintott.

– Igen, tudom. Maga is tudja, nem igaz? Amikor lejött a kertbe, megfigyeltem az arcát. Nagyon hamar megérezte a depressziót. Az a szoba, borzalmas tud lenni. Mit gondol, mi lehet ez, varázslat? Kislánykoromban Görögországban éltem, s ott előfordul az ilyesmi. De Angliában?

– Nem tudom, mit gondoljak – feleltem. – Soha nem éreztem ehhez hasonlót. Gyakran előfordul?

– Igen... néha. Jön és elmúlik.

– Hát ez szép – mondtam –, miközben sétálgattunk a gyepet szegélyező kavicsos ösvényen. – Mik a tapasztalatai?

– Erre nehéz válaszolni, de a depresszió néha olyan... olyan... – férfias karmozdulatokkal kísérte szavait – olyan, mintha a szobában felkapcsolnák a villanyt, de... de világosság helyett minden sötétségbe borulna: érti? Mintha egy boldogsággal teli szobában bekapcsolnák a sötétséget. Néha olyan boldogok vagyunk mindhárman; olyan nagyon boldogok. Azután egyszerre bekapcsolják ezt a sötétséget, igen... igen, tudom már, mit akarok mondani, mint egy autó fényszóróit, és ez mindent eltakar, mint napfogyatkozáskor a hold a napot. Ez még nem minden...

A vacsorához szólító gong szavára beléptünk a ragyogóan kivilágított hallba. A szobámba siettem, s atletikus gyorsasággal átöltöztem az étkezéshez. Közben gyermekdalokat énekeltem, s gondosan ügyeltem a hangsúlyra s a tiszta kiejtésre. De nem történt semmi, s amikor visszaértem a hallba, hálát adtam a gondviselésnek, hogy ezúttal elmaradt a roham.

A vacsorát úgy tálalták, mintha reggeli lenne. A fogásokat ételmelegítőkön szolgálták fel, s mindenki magának vett.

– Soha nem ragaszkodunk a formaságokhoz, ha magunkban vagyunk – mondta Mr. M’Leod. – Így szabadon beszélgethetünk.

– Mindig egyedül vagyunk – tette hozzá a lánya. – Fel a fejjel, Thea! Meglátod, minden rendbe jön.

– Nem, papa – csóválta meg a fejét a lány. – Amíg az itt van, addig nem jöhet rendbe semmi.

– Nem rajtunk múlik, erre megesküszöm! – szólalt meg hirtelen Mrs. M’Leod. – A személyzetet is többször lecseréltük, ők sem tehetnek semmiről.

– Ne foglalkozz véle! Élvezzük az életet, amíg lehet – mondta Mr. M’Leod, s kinyitotta az egyik pezsgőt.

Nem élveztük. A beszélgetés megrekedt, s hosszan hallgattunk.

– Igen, tessék – mondtam, mert úgy éreztem, hogy valaki szólni akar hozzám.

– Ez az – mondta Miss M’Leod. – Ezt még nem mondtam.

Édesanyja hangosan felsóhajtott.

Ismét hallgatásba burkolóztunk, majd néhány másodperc múlva elárasztott bennünket a szomorúság. Nem valami kísérteties félelem vagy rettegés volt ez, hanem fájdalmas, tehetetlen szomorúság, mely olyan koncentráltan irányult reánk, akár a gyűjtőlencséből lövellő fénysugár, s úgy éreztem, hogy mindenkit saját természete szerint ragad meg a hangulat. A fájdalom mélyén pedig az a kínzó érzés lapult, hogy valakinek fontos közölnivalója van a számomra.

Megvajaztam egy zsemlét, és megbántam vétkeimet. M’Leod a kanálban nézegette önmagát, lánya kétségbeesetten izgett-mozgott, felesége imát mormolt. Hirtelen múlt el a sötétség, mintha valaki elfordította volna rólunk a gyűjtőlencse sugarait.

– Tessék – mondta ültéből felemelkedve Miss M’Leod. – Láthatja, ilyen egy boldog család otthona. Édesapa, kérlek, add el a házat! Nagyon kérlek, add el, és menjünk el innen!

– De hiszen rengeteg pénzembe került, Thea drágám. Amúgy is Harrogate-be utazol a jövő héten.

– Most értem haza, és elegem van az örökös csomagolásból.

– Fel a fejjel, kedvesem. Mára vége. Te is tudod, hogy ritkán tér vissza ugyanazon az éjszakán. Azt hiszem, nyugodtak lehetünk.

Leemelte a tálaló fedőjét, s megrakta a felesége és a lánya tányérját. Gyűrött és beesett volt az arca, de nem remegett a keze, és tiszta hangon beszélt. Igyekezete, hogy lelket öntsön belénk, egy szétszóródott nyájat terelő pulikutyáéra emlékeztetett.

A vacsorát követően az ebédlőbeli kandalló körül telepedtünk le, mivel attól tartottunk, hogy az árny a társalgóba távozott. Beszélgetésünk nem volt mentes az útszéli bizalmaskodás vagy veszekedés utáni magyarázkodás hangulataitól. Mire tizenegyet ütött az óra, hárman együtt elmondtak nekem mindent, amit csak tudtak a házról és történetéről.

Aludni tértünk, de a villanyt, nem kapcsoltuk le: fényárban úszott a ház. Rettegtem az újabb rohamtól, ami természetesen a legbiztosabb módja volt a felidézésének. Pirkadatig le sem hunytam a szemem. Zihálva szedtem a levegőt, s csorgott rólam a víz, annak az érzésnek a súlya alatt, amit De Quincey helytelenül „mérhetetlen bűntudatnak” nevez. Amint a nap megjelent az égbolton, mély álomba merültem, s nyugtalan látomásaim végkifejletétől csak az mentett meg, hogy hirtelen felébredtem.

A hűvös levegő ellenére a verandán fogyasztottuk el a reggelit. A délelőttöt a kertben töltöttük. Lelkiismeretünk megnyugtatása végett előhozattuk a krikettkészleteket, ám csak ímmel-ámmal ütögettük a fagolyókat; inkább beszélgettünk. Miss M’Leod sétálni ment a fiatalemberrel, aki olyan alaposan ismerte Dél-Amerika vasútvonalait. Délután öt óra tájt Mr. M’Leod összeterelte a társaságot, s azt indítványozta, hogy vacsorázzunk a városban.

– Csak azt ne mondja – fordult hozzám Miss M’Leod búcsúzáskor –, hogy jelentést ír a Pszichológiai Társaságnak, és ezután is számíthatunk a látogatására. Nem hiszem, hogy látnánk még egymást.

– Ejnye, de illetlen vagy! – szólt rá az édesanyja. – Mondd inkább így: Isten áldja, Mr. Perseus! A viszontlátásra.

– Ugyan! – kiáltotta a lány. – Hiszen nálunk látta a Gorgó-főt!

A vendéglői tükrök tapintatlanul adták a tudtomra, hogy ez a vidéki kirándulás többet ártott, mint használt egészségemnek. Másnap reggel papírra vetettem élményeimet, azzal a szándékkal, hogy azután nem foglalkozom többet az esettel. Azt mondják, vannak bizonyos kozmikus sugarak, melyek szüntelenül érik az ember testét. Nos, engem ezek az élmények nem hagytak nyugodni...

Sherlock Holmes szerepére nálam alkalmatlanabb embert keresve sem lehetne találni, mivel hiányzik belőlem a módszeresség és a türelem, de szeretem tisztán látni az események okait. Ötletem nem volt ugyan, de úgy éreztem, hogy két ellentétes pólus között állok, s végül rajtam csattan az ostor. Nemsokára azt vettem észre magamon, hogy bosszankodom. Vártam, hogy talán a természetfelettitől való félelem hatására megfeledkezem a dologról, ám személyiségem elszántan kitartott felháborodása mellett. Úgy éreztem magam, mint akit durván megtréfáltak, s végső soron a bosszú motívuma volt az, azt hiszem, ami megszülte bennem az elhatározást. Mit tagadjam, vissza akartam vágni...

Néhány nappal később jutott eszembe, hogy meglátogassam az ingatlanügynököt, Mr. Baxtert, aki eladta Mr. M’Leodnak Holmescroftot. Látogatásomat azzal indokoltam, hogy szeretném megvenni a házat, s úgy értesültem, hogy nála lehet érdeklődni.

Mr. Baxter magas, őszes hajú férfi volt, s nem lelkesedett a tervemért.

– A házat tőlem vette meg Mr. M’Leod – mondta. – Ártana az üzletnek, ha ismét foglalkoznék vele, de szívesen ajánlok valakit...

– Tudom, hogy sokat kér – szakítottam félbe. Ráadásul ezer fonttal drágítja az épületet az, amit a maga „tisztasági bizonyítványának” nevez.

Úgy látszik, felkeltettem Mr. Baxter figyelmét; mivel felegyenesedett ültében.

– Maga kezeskedett arról, hogy a ház bizonyos szempontból kifogástalan. Emlékszik?

– Hogyne, természetesen. Arról van szó, hogy a megépülés óta nem fordult elő haláleset a házban. Hogyne emlékeznék.

Azok az emberek, akik nem szoktak hozzá a hazudozáshoz, általában nagyokat nyelnek, ha mégis rá kerül a sor. Mr. Baxternek csupán az állkapcsa mozgott lassabban, s tompa tekintetét a fal mellett álló iratszekrényre függesztette. Lassan tízig számoltam magamban. Tisztában voltam vele, hogy ennyi idő elegendő ahhoz, hogy a pokol minden kínját átélje az ember.

– Tökéletesen emlékszem – mondta végül. Szájánál keserű vonás jelent meg.

– Engem ez természetesen nem érdekel – folytattam. – Nem akarok feltétlenül olyan helyen lakni, ahol még nem halt meg senki.

– Hogyne, más sem. Mr. M’Leodnak vagy inkább a feleségének volt ez a kifejezett óhaja. S ügyfeleim érdekében – bármint éreztem is én magam – kénytelen voltam magasabb árat kérni, hiszen teljesítettük a kérését. Ez végül is érthető...

– Ezért is jöttem valójában. Azt mondják, jól ismeri a helyet.

– Hogyne, régtől fogva ismerem. A rokonaim tulajdonában volt valamikor.

– Gondolom, ezzel a Moultrie kisasszonyokra céloz. Milyen érdekes! Bizonyára kedvelték a helyet, mielőtt a környék beépült.

– Így van, nagyon szerették.

– Nem csodálom, hiszen olyan nyugodt és napos. Nem is értem, miért váltak meg tőle.

Az angolok semmit sem tartanak illetlenebbnek, mintha valaki egy beszélgetésben nyíltan szól pénzügyekről, s én a lehető legudvariasabban akartam viselkedni.

– A fiatalabb közülük, Miss Agnes... ágynak esett. – Lassan, tagolva ejtette a szavakat. – Nem maradhattak ott, mert nem akarták egyedül hagyni.

– Ez természetes. Az ember nem is gondolhatja, hogy a staffordshire-i Moultrie nemzetséget anyagi körülmények kényszerítenék lakóhelyük megváltoztatására. (A címet egy csintalan ördög sugallta nekem abban a pillanatban.)

Mr. Baxter fontoskodó arcot vágott.

– Nem biztos, hogy rokonaink – mondta. – Én a midlandi ágról származom.

Hosszan idéztem a beszélgetésből, mivel büszke vagyok életem első nyomozási kísérletére. Amikor húsz perccel később eljöttem, tele voltam a ház megvásárlására vonatkozó jó tanácsokkal, viszont értetlenebbül álltam az ügy előtt, mint Watson doktor a történetek elején.

Miért változtatja bíbictojásszínűre egy középkorú ingatlanügynök arcát, ha rákérdeznek egy olyan ártatlan dologra, mint az, hogy eladott egy házat, amelyben még nem fordult elő haláleset? Ha jól vettem ki a hanghordozásából, a legfiatalabb nővér betegsége egyértelműen elmebajt jelentett. Ez magyarázhatta az arcszínt, mivel a betegség megfertőzhette a házat. Alapjában véve még mindig nem értettem semmit.

M’Leodot felkerestem a városi irodájában, s elmondtam neki, hogy mit végeztem, de egy szóval sem említettem, hogy milyen következtetésekre jutottam. Nem ellenezte a nyomozást, de nem értette, hogy mit akarok Baxtertől.

– Rajta kívül nem ismerek egy árva lelket sem, aki kapcsolatban állt a Holmescroft házzal – feleltem. – Árva lélek! Ez jó! – nevetett M’Leod. – A lányom mindenesetre örülni fog, hogy nem idegenedett el tőlünk. Nem látogat meg minket a héten?

– Milyen most a helyzet? – kérdeztem. M’Leod elfintorította az arcát.

– Egyszerűen rémes – mondta. – Theát Droitwichbe küldtük.

– Szívesen mennék, de ebben a pillanatban Baxterrel kell foglalkoznom. Maga sem hanyagolja el az ügyet, remélem. Ugye megígéri?

Csendes megvetéssel mért végig.

– Ne aggódjon. Jó zsidó leszek. Jól fogom játszani a saját ingatlanügynököm szerepét.

Két hét sem telt bele, Baxter keserűen elismerte, hogy a M’Leod-cég az üzleti életben megszokottnál is nehezebben adja be a derekát. Mi, a vevők, hol tartózkodók voltunk; hol pedig vitatkozó kedvűek. Megdöbbentünk az árajánlatokon: egyszer hajlamosnak mutatkoztunk a megegyezésre, másszor hidegen hátat fordítottunk a tárgyalófélnek. Mr. Baxter gondos listát vezetett a kiadásokról, s a számla, melyen minden telefonhívás és távirat szerepelt, lassan megközelítette egy filmtekercs hosszát. Egy hónap elteltével Baxter úgy nyilatkozott, hogy fáradozásai révén M’Leod, úgy látszik, hajlik az okos szóra. Sok pénzembe került, de alaposan kiismertem Mr. Baxtert. Megérdemeltem, tegyük hozzá. Soha senkire nem fordítottam annyi gondot, hogy kibékítsem, szórakoztassam és lekötelezzem, mint erre az ingatlanügynökre.

Mivel kiderült, hogy golfozik, én lelkes kezdőnek mutatkoztam, aki alig várja, hogy tanulhasson a tapasztalt mestertől. Kétszer is megjelentem irodájában, vállamon a golfzsákkal, benne a legkülönfélébb ütőkkel, melyekkel ezt a visszataszító játékot játsszák, s egy golfszótárral. Harmadszorra megtört a jég. Mr. Baxter elvitt a városon kívül fekvő pályára, s itt olyan odaadó lelkesedéssel szaladgáltunk egyik zászlócskától a másikhoz, akár két viharba került vitorlás hajó.

Borzalmasan játszott, s valószínűleg már lemondott arról, hogy olyan partnert találjon, aki még ezt a szintet sem üti meg. Alkalmat adtam neki, hogy felmérje tudásomat; s azt hiszem, megkedvelt, mivel kijelentette, hogy a kezébe veszi a képzésemet. Két hét múlva csupán egy ütés előnyt adott nekem játszmánként, s mikor végre sikerült egyszer egy ponttal legyőznöm, biztosított róla, hogy ha kitartó vagyok, egykor még valódi golfozó válhat belőlem. Megfogadtam a tanácsot, de mivel ő nem sejthette kitartásom valódi okát, időnként lelkiismeret-furdalást éreztem. Rendes ember volt. Egy-egy elejtett szó a játszmák közti szünetekben közelebb vitt egy kicsit a rejtély megoldásához.

Elmondta például azt, hogy unokatestvéri minőségben jól ismerte a Moultrie nővéreket, s Mary, a legidősebb, az a fajta nő, aki nem felejti el egyhamar a sérelmeit. Természetesen azonnal felmerült bennem a kérdés, hogy miért haragszik Mr. Baxterre, s kapcsolatot sejtettem közte s a bolond Agnes betegsége között. Ez némileg kedvezőtlen színben tüntette fel előttem. .

– Felejteni kell és megbocsátani, nem gondolja? – mondta egyik nap a pályán. – Különösen akkor, ha a dolog természetéből adódóan nem vonhatunk le biztos következtetéseket.

– Ez persze a bizonyítékok természetétől is függ – mondtam.

– Ostobaság! – kiáltotta. – Elég régóta praktizálok ahhoz, hogy tudjam: a közvetett bizonyítéknál nem lehet semmi félrevezetőbb. Mindig is az volt.

– Ugyan miért? Akasztottak már embert ilyen alapon?

– Mi az, hogy akasztottak?! Örökös kárhozatra is juttattak már így embert. Nem tudom, mit gondol, de én azzal vigasztalom magam, hogy Isten mindent lát. Neki látnia kell mindent. Mi egy esetet a bizonyítékok alapján ítélünk öngyilkosságnak vagy éppen gyilkosságnak. De Isten talán másként látja a dolgokat, nem gondolja?

– Azt hiszem, a gyilkosok és az öngyilkosok is ebben reménykednek.

– Akkor rosszul fejeztem ki magam, szokás szerint. A tények, ahogyan azokat Isten ismeri, valóságosan különbözhetnek attól, ahogyan mi látjuk azokat, még akkor is, ha kézzelfogható bizonyítékaink vannak. Mint ügyvéd és, mint ember is úgy gondolom, bár sokan nem akarják... vagy nem is tudom, nem akarom őket elítélni, de mégis azt mondom: mindig marad egy lehetőség, hogy... hogy talán mégsem következett be a legrosszabb, higgye el... – Szünetet tartott, s krákogott. – No jöjjön, folytassuk. Jövő héten ilyenkor már a szabadságomat töltöm.

– Melyik pályához utazik? – kérdeztem, miközben a park szélén egy ikerpárt sétáltató asszony sietve távozott a lővonalból.

– Kilenczászlós, kedves kis hely. Egy fürdőszálló Mindlandben. Ott vannak az unokanővéreim, tudja. Azt hiszem, véglegesen. Nem nehéz pálya, csak a vége és a hetes igényel némi jártasságot. De azt hiszem, elbánna velük – tette hozzá biztatóan. – Sokat fejlődött. Az alapütésén még javítani kell, nagyon gyenge.

– Igaza van, szavamra! Amíg az nincs meg, mintha nem is volnék a pályán. Ha maga elutazik, teljesen szétesik a játékom. Mester nélkül... – Gyászosan bámultam a gyepet.

– Ugyan, hiszen tőlem aligha tanult sokat – mondta, s az arca sugárzott az elégedettségtől.

– Amit tudok, azt mindenesetre magának köszönhetem. Mikor érkezik?

– Nézze, nekem előreláthatóan nem lesz partnerem Burry Millsben. Eddig is alig akadt. Ha nincs különösebb elfoglaltsága, mentse ki magát néhány napra, és látogasson meg. Figyelmeztetnem kell, hogy meglehetősen egyhangú ott az élet. Tudja, köszvény, masszázs, elektromos kezelés, másról sem lehet hallani. Annyi biztos, hogy a négyes és a hetes megéri.

– Rendben – feleltem, összeszedve minden bátorságomat; s előre irtóztam gondolatban minden egyes szótól és ütéstől.

– Ez már beszéd. Mint az unokanővéreim ügyvédje, meg kell kérnem, hogy egy szót se szóljon a jelenlétükben Holmescroftról. Nagyon felkavarná őket, mindig is felkavarta... Ha úgy beszélünk egymással, mint férfi a férfival, akkor azt mondom, intézzen el mindent, és jöjjön mihamarabb.

Szívből jövő köszönetet mondtam neki a meghívásért, s a lehető leghamarabb rendeztem ügyeimet. Alig vártam, hogy további bizonyítékokat szerezhessek részletesen kidolgozott elméletemre, mely szerint Mr. Baxter elsikkasztotta szegény unokanővérei vagyonát, s ez őrületbe kergette a szerencsétlen Agnes Moultrie-t. Ugyanakkor elbizonytalanított, hogy kedves, jókedélyű, őszinte tekintetű embert ismertem meg benne.

Burry Millsbe való utazásom előtt egy éjszakát Holmescroftban töltöttem. Miss M’Leod hazaérkezett a fürdőhelyről, s jót mulattunk együtt a napsütötte gyepen sétálgatva, az ilyen intézményekben uralkodó szokásokon, s az angolok modorosságán. Ő maga tucatnyi ehhez hasonló helyen megfordult már, s alaposan kioktatott, hogy miként viselkedjek. Mialatt magyarázott, szülei rajongva figyelték a távolból.

– Mindig ilyen vidám, amikor hazaérkezik, bizony. – Mr. M’Leod sóhajtott. – Szomorú, hogy olyan hamar elszáll ez a hangulat, nem igaz? És milyen gyönyörűen énekel! „Ünnepelj, ó szép madárka, ünnepelj!”

Mivel az estét a házban töltöttük, az énekléstől és a nevetéstől is elment a kedvünk. Alighogy átléptük a küszöböt, ránk telepedett a szomorúság, s este tíz óra is elmúlt, mire megszabadultunk a hangulattól. Addigra viszont olyanok voltunk, mint akiket kifacsartak.

– Ez a nyár minden eddiginél rosszabb volt – suttogta maga elé Mrs. M’Leod, amikor éreztük, hogy elmúlt. – Néha azt várom, hogy a ház felkiált kínjában, olyan borzasztó...

– Ezt hogy érti?

– Nem emlékszik, mi következik ezután?

Körülültük a kicsiny kandallót, és vártunk. A szoba levegője egyszerre mintha megtelt volna valami tapintható, kifejezhetetlen fájdalommal. Olyan volt, mintha egy összekötözött, elnémított ember küzdene azért, hogy áttörve béklyóit elküldje hozzánk lelkét, szavakba öntse keserves kínjait. A roham rövidesen lecsillapodott, s nekem Mr. Baxter lelkiismeretére kellett gondolnom, s a szegény Agnes Moultrie-ra, aki eszét vesztette abban a kivilágított szobában, ahol most engem várt a vetett ágy. Azon az éjszakán értettem meg, hogy miképpen idézhet elő fizikai rosszullétet a képzelet, ám álmaim borzalmai, melyek hajnalig nyugtalanítottak, még az ébrenlét szörnyűségeit is túlszárnyalták. Távozásomkor M’Leod gyönyörű narválagyarral ajándékozott meg. Úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akit cukorral jutalmaznak, amiért bátran viselkedett a fogorvosnál.

– Egyetlen példány van belőle a világon – mondta. – Ha lenne párja, az is megfordult volna a jó öreg Max M’Leodnál.

A csontot betuszkolta a csomagtartóba, s hallottam, hogy Miss M’Leod halkan, suttogva kérdezi a kocsi túloldaláról:

– Sikerült megtudnia valamit, Mr. Perseus?

Nemet intettem.

– Ezek szerint soha nem szabadulok meg a sziklától s a láncaimtól. Kérem, ne említse apámnak, hogy ezt mondtam.

Azt hiszem, arra a fiatalemberre célzott, aki olyan járatos volt a dél-amerikai vasút-részvénytársaságok ügyeiben, mivel bal kezének gyűrűsujján vadonatúj aranykarika fénylett.

Egyenesen Burry Millsbe vezetett az utam, s életemben először vágytam egy alapos golfpartira, mivel az egészen leköti az ember figyelmét.

Baxter a magáéval szomszédos szobát foglalta le a számomra. Ebéd után bemutatott engem egy magas, józan arcú, határozott fellépésű, idősebb asszonynak, akit fehér köpenyes nővér tolt kocsiban a fürdő parkjában. Ő volt Miss Mary Moultrie, s a torkát ugyanúgy köszörülte, mint Mr. Baxter. Ez családi vonás náluk – mondta. – Ismeretlen eredetű krónikus bronchitis, melyhez az ő esetében még gégegörcs is társul. Fénytelenek és beesettek voltak a szemei, s tompa, halott hangon számolt be nekem a különféle kezelésekről, s gyógyszeres kúrákról, melyeket kénytelen volt elszenvedni gyógyulása érdekében. Miss Elizabeth következett, alacsony, hervatag kis asszony, aki remegő ajakkal világosított fel, hogy őt is a családi nyavalya gyötri, ám titokban másféle gyógymódoknak hódol, mint a nővére. Miután a hölgy Baxter kíséretében eltávozott, egy köszvényes őrmester szólított meg, akit még Indiából ismertem. Pocakját végighordozta az egész kontinensen, végül itt kötött ki, s most üveges szemekkel bámult engem. Sikerült megszöknöm, mielőtt halálra untatott volna, de hamarosan összeakadtam egy asszonysággal, aki szégyenkezve, ám nem minden méltóság nélkül bevallotta nekem, hogy hajlamos a jolliculáris tonsillitisre és az ekcémára.

Baxter délután ötig megállás nélkül tett-vett az unokanővérei körül, s minden óhajukat teljesítette. Arra gondoltam, hogy ezzel a szolgálatkészséggel akarja jóvátenni bűnét; a harmadik nővér halálát. Miss Mary úgy parancsolgatott neki, ahogy a kutyáknak szokás.

– Figyelmeztettem, hogy unatkozni fog – mondta, amikor összefutottunk a dohányzószalonban.

– Ellenkezőleg, nagyon érdekesnek találom a helyet – feleltem. – Mit szólna egy játszmához?

– Sajnos a nedvesség nagyon rosszul hat az idősebbik unokanővéremre. Arthurs tegnap eltörte a köpőcsészéjét. Újat kell beszereznem neki.

Elkísértem a városi patikába, ahol csillogó bádogedényt vásárolt, melynek elmagyarázta a működését.

– Hozzászoktam az ilyesmihez, tudja. Gyakran ellátogatok ide – magyarázta. – Engem is kínoz a betegség.

– Maga jó ember – mondtam. – Nagyon rendes ember.

Felém fordult, s ott a bükkfák között, a félhomályban láttam, hogy arca húsz évet fiatalodott.

– Tudja – mondta rekedt hangon – Agnest is szerettem, a legfiatalabbat. Mielőtt megbetegedett. Soha nem hagyta volna el a nővéreit, soha.

Fura rakományával terhesen elsietett, s engem otthagyott elméletem romjai között. Előbbi arckifejezése világossá tette, hogy ez az ember egy légynek sem tudna ártani.

Soha nem került rá sor, hogy megmérkőzzünk a golfpályán. Hajnali kettő és három között arra ébredtem, hogy Baxter áll kórházi ágyam mellett, köpenye alatt narancssárga és fehér csíkos pizsamában, melyet nem néztem volna ki belőle.

– Az unokanővéremnek valamiféle rohama van – suttogta. – Kérem, jöjjön! Nem akarom felébreszteni az orvost. Nem szeretnék botrányt. Gyorsan!

Magamra kaptam valamit, s követtük az ősz hajú inast, Arthurst, aki kétágyas szobába vezetett, melynek levegőjét, fullasztóvá tette a gőz s a Friar’s balzsam illata. Az összes villany égett.

Miss Mary, akit felismertem nyúlánk alakjáról, az ablaknál állt, s Miss Elizabethtel birkózott, aki átkarolva tartotta a térdét. Miss Mary kezével a torkát fogta, mely csupa vér volt.

– Megtette! Ő is megtette! – lihegte Miss Elizabeth. – Fogják meg! Segítsenek!

– Ugyan, nincs az a nő, aki képes lenne elvágni a saját torkát – mormogta maga elé Baxter.

– Úristen, elvágta a torkát! – kiáltotta a szobalány, majd figyelmeztetés nélkül elájult, s végigterült a padlón.

Baxter egy mozdulattal belökte az eszméletlen testet a mosdó alá; azután a hosszú asszonyhoz ugrott, aki nyögdécselve és krákogva igyekezett eljutni az ablakhoz. Megragadta a vállát, mire az vadul hadonászni kezdett.

– Semmi baj, csak a kezén sebesült meg – mondta. – Törülközőt, gyorsan!

Mialatt én megszereztem a törülközőt, Baxter az ágy felé tuszkolta az asszonyt. Nagyon erős volt, alig bírt vele. Amikor sikerült hozzáférnem, töröltem egyet-kettőt a nyakán, de nyoma sem volt sebnek. Azután segítettem lefogni. Miss Elizabeth visszavonult az ágyába, és sírva fakadt.

– Be kell kötni a kezét, mindent összevérez – mondta Baxter. Papucsával recsegő üvegszilánkokra taposott. – Úgy látszik, eltört egy poharat.

Miss Mary felugrott és az ablakhoz futott, térdre esett, és fejét a párkányra hajtotta. Ebben a helyzetben megnyugodott, és megengedte, hogy ellássam a sebet a kezén.

– Mi történt? – fordult a kérdéssel Baxter az ágyában fekvő Miss Elizabethhez.

– Ki akart ugrani az ablakon – hangzott a válasz. – Én visszatartottam, és Arthurst elküldtem érted. Ó, soha többé nem járhatunk emelt fővel.

Miss Mary teste görcsösen összerándult, és fulladozni kezdett. Baxter megnyugtatta, és egy kendőt terített a vállára.

– Ostobaság, Mary soha nem tenne ilyet – mondta, de arca másról árulkodott.

– Te Aggie-t sem akartad elhinni, John. Talán ez majd meggyőz téged – mondta Miss Elizabeth. – A saját szememmel láttam, és most ő is elvágta a torkát.

– Nem igaz – vetettem közbe. – Csak a kezét vágta meg.

Miss Mary hirtelen felemelkedett, leírhatatlan kiáltás tört ki belőle, odaszaladt a nővéréhez, mindkét kezével megragadta, és teljes erejéből rázni kezdte.

– Miket beszélsz? – lihegte. – Mit képzelsz magadról, te gonosz kis liba?

– Mary, feküdj le és takarózz be – szólt Baxter. – Megfázol.

Miss Mary szót fogadott, de ágyában ülve maradt, és vállain a szürke kendővel szikrázó szemekkel méregette húgát.

– Már jobban vagyok – suttogta rekedten. – Arthurs elfelejtett idejében szólni, hogy jöjjek be a levegőről. Hová lett? Arthurs! A kannát! Azonnal!

– Hagyd a csudába Arthurst – mondta Baxter, s hozzám fordult. – Hozza ide azt a kannát. – Siettem teljesíteni a parancsot, miközben Baxter folytatta: Figyelj rám, Mary! Az Istenre kérlek, mondd meg az igazat!

Az izgalom hatására kiszáradt a szája, s hiába próbálta megnedvesíteni a nyelvével.

Miss Mary ajkát a kannára tapasztotta, s nagyokat szippantott a kiáramló gőzből. A lélegzetvételek közti szünetekben felelt Baxternek:

– Álmomban jött a görcs. Kis híján megfulladtam. Ezért mentem az ablakhoz. Máskor is előfordult, minek ébresztettem volna fel őket? Bessie ki nem állhatja a huzatot, én viszont alig kaptam levegőt. A zár szorult, majdnem kiestem. Túl alacsonyan van az ablak, akkor vágtam el a kezemet, amikor megbotlottam. Kinek jutott eszébe ezzel a piszkos zsebkendővel bekötni? Bárcsak a torkomat fogtad volna meg, Bessie, akkor már túl lennék mindenen! Soha nem jártam még ilyen közel a halálhoz. – Végigjártatta rajtunk részvétlen, bosszús tekintetét, mialatt húga könnyekkel küszködött.

Reszkető hangot hallottunk az ágy alól:

– Meghalt? Elvitték már? Nem tudom elviselni a vér látványát.

– Arturs, te gyáva ember! – szólt Miss Mary. – Szégyelld magad, és menj ki a szobából!

Ha jól sejtem, Arthurs négykézláb távozott, de ebben nem vagyok biztos, mivel éppen az üvegcserepek felszedésével voltam elfoglalva.

Ezek után Baxter, aki leült az ágy szélére, egészen megváltozott hangon keresztkérdéseket intézett az unokanővéréhez. Egy pillanatig sem látszott kétségesnek, hogy Miss Mary őszintén haragszik húgára és a szobalányra, és azzal telt be a pohár, hogy orvosért küldtek. Rólam hitte azt, hogy orvos vagyok. Mindössze annyi történt, hogy fuldokló rohamot kapott, s az ablakhoz futott friss levegőért, ahol elvágta a kezét. Újból és újból elmondta mindezt Baxternek, aki viszont nem tágított. Ezek után húgához fordult, s szitkok özönét zúdította rá.

– Ne haragudj – nyögte Miss Bessie. – Tudod, hogy mi jár a fejemben éjjel-nappal...

– Erről van szó – vágott közbe Baxter. – Amit tettél, Mary, az... négyen hitték, hogy végezni akarsz magaddal.

– Hát nem elég egy öngyilkos egy családban?! Ó, Istenem, könyörülj rajtunk! Nem gondolhattátok...! – kiáltott Miss Mary.

– Minden erre vallott – mondta Baxter, s mutatóujját unokanővére arca előtt ingatta. – Miért nem hiszed el végre, hogy Aggie ugyanígy zuhanhatott le a holmescrofti ablakból, sőt, hogy valóban így történt?

– Ő is beteg volt, ugyanezek voltak a tünetei – mondta Miss Elizabeth. – Hát nem emlékszel, Mary?

– Melyik volt az ő szobája? – kérdeztem félhangosan Baxtertől.

– Az, amelyiknek a teniszpályára nyílik az ablaka, a déli veranda fölött.

– Azon az ablakon én is majdnem kiestem, amikor Holmescroftban vendégeskedtem. A párkány körülbelül térdmagasságban húzódik.

– Hallod ezt, Mary? Hallottad, mit mondott ez a gentleman? Miért nem hiszed el, hogy Aggie azon az éjszakán ugyanúgy járt, mint az imént te is? Az Isten szerelmére, az ő nevére kérlek Mary, higgy nekem!

A szobában csend lett, csak a gőz kattogtatta a kanna sisakját.

– Csak legalább bizonyítékom volna, valamiféle bizonyítékom! – mondta Miss Mary, s keserves sírásra fakadt.

Baxter intett nekem, s én a szobámba mentem. Reggelig ébren feküdtem az ágyamban, s a holmescrofti néma jelenlétére gondoltam, aki oly hevesen vágyott rá, hogy megértesse magát. Miss Mary iránt olyan mély gyűlöletet éreztem, mintha hosszú évek óta ismertem volna, de ugyanakkor féltem is tőle, s nem szerettem volna magamon tudni átkát.

Amikor másnap összefutottam velük a parkban, a gurulószékben Miss Mary, s körötte Arthurs, Baxter, Miss Elizabeth, nehezen találtam meg a megfelelő szavakat.

– Most, hogy minden tud – mondta Baxter, miután kölcsönösen leküzdöttük zavarunkat, s félrevont a társaságtól –, azt is el kell mondanom, hogy szegény unokahúgom nem Holmescroftban halt meg. Hajnalban találtak rá a holttestére az ablak alatt.

– Az aranyesőbokor tövében? – kérdeztem, s egyszerre magam előtt láttam a rút, csálé kis bokrot. – Ott, pontosan ott. Bizonyára estében törte el a fát. De a házban magában a házban, senki nem halt meg. Erről biztosíthatom. Mr. M’Leod nem vaktában fizette ki az ezer fontot, amelyet maga „egészségügyi ráadásnak” nevezett. Nem is magamnak kértem, hanem az unokanővéreimnek. Nekem, mint ügyvédnek, kötelességem volt azt a pénzt megszerezni, akármit éreztem is személyesen.

Sokkal jobban ismerem az angol embert annál, semhogy vitába bocsátkoznék valamelyikükkel a kötelesség fogalmáról. Egyetértettem az ingatlanügynökömmel.

– Az unokanővéreit bizonyára szörnyen megrázta a húguk halála – folytattam. A tolókocsi éppen akkor ért utol minket.

– Kimondhatatlanul – suttogta Baxter. – Éjjel-nappal emésztik magukat. De nem is csoda. Ha igaz a sejtésük, vagyis szegény Aggie önkezével vetett véget az életének, akkor örök kárhozatra jutott.

– Maga így hiszi?

– Nem, hála Istennek! Soha nem hittem, s azok után, amit tegnap este láttunk, teljesen világos előttem, hogy mi történt Aggie-vel. Neki is sok baja volt a légzésével. Mellesleg szólva: Mary azt hiszi, hogy maga orvos. Ne ábrándítsa ki, másként nem tűrte volna meg tegnap a szobájában.

– Rendben van. Remélem, most már elhitte, hogy a húga természetes halállal halt meg?

– Nagyon szeretné hinni, de tudja, csökönyös asszony, s az állandó borongás nem tett jót az elmeállapotának. Egyszóval, egy kicsit… érti? Néha még engem is majdnem meggyőznek az érvei, a vallásos meggyőződés, ami bennük van, tudja. Elizabeth nem számít, buta liba. Mindig. is az volt.

Ekkor odalépett hozzám Arthurs, s megkért, hogy fáradjak a tolókocsihoz. Miss Mary Moultrie a kötött gyapjúsál alól rám szegezte dúlt tekintetét.

– Remélem, nem kell külön emlékeztetnem rá, hogy önt köti az orvosi titoktartás, s ez alól nem engedhet meg kivételt? – mondta. – Hála a húgom és az unokafivérem ostoba tapintatlanságának; maga olyan dolgokat tudott meg, amelyek... – Kifújta az orrát.

– Kérem, ne izgassa fel – szólt nekem Arthurs a tolókocsi mögül.

– De, drága asszonyom – feleltem –, bár nem tudhatok többet, mint amennyinek tegnap este tanúja lehettem, ám mégis azt hiszem, hogy amit ön a nagyra becsült húga tragédiájának tart, az a bizonyítékok fényében, melyeket ön szolgáltatott a tegnapi este folyamán, tragédia csakugyan, de mégis csupán baleset eredménye. Súlyos és végzetes baleset, de mégiscsak baleset.

– Valóban így látja? – kiáltotta Miss Mary. – Vagy maga is vigasztalni akar?

– Egészen őszintén gondolom, higgye el, asszonyom! Utazzék el Holmescroftba, s töltsön egy órát, akár csak egy félórát a házban, s maga is meggyőződhet róla.

– Miről győződhetnék meg? Nem ért engem. Éjjel-nappal magam előtt látom a házat, lélekben is szüntelenül ott vagyok. A valóságban azonban nem mernék szembenézni vele.

– Kell – mondtam. – Szembe kell néznie vele. Ha lélekben ott van, annál inkább szükséges, hogy testben is ott legyen. Látogasson el még egyszer a húga szobájába, s vizsgálja meg azt az ablakot. Nem sok hiányzott hozzá, hogy én is átessek a párkányon. Nagyon alacsonyra építették, rendkívül veszélyes. Ha a saját szemével látná, nyomban meggyőzné az igazságról. – Szinte könyörögtem.

– Hiszen Aggie évekig lakott abban a szobában – mondta.

– Maga is hosszabb ideje tartózkodik itt, nem igaz? S csak akkor következett be a baleset, amikor történetesen éjjel lett rosszul.

– Ez igaz – bólintott. – Ha más nem is, ez feltétlenül igaz. – Én is szörnyet haltam volna, ahogyan... talán... Aggie.

– Ebben az esetben pedig mind a húga, mind a szobalánya, mind az unokatestvére azt hitték, hogy megölte magát, Miss Moultrie. Jöjjön el Holmescroftba, s egyetlenegyszer nézzen körül abban a helyiségben; kérem!

– Hazudik – mondta halkan. – Nem az ablakot akarja megnézetni velem, valami másért akarja, hogy Holmescroftba menjek. De figyelmeztetem, hogy mi, evangélikusok nem imádkozhatunk a halottak lelki üdvéért. “Ahogy a fa kidől...”

– Értem. De gondolatban meg van győződve róla, hogy a húga végzett magával...

– Nem, nem, szó sincs róla! Mindig is imádkoztam, hogy bárcsak rosszul ítélkeztem volna.

Ekkor váratlanul megszólalt Arthurs.

– Ó, Miss Mary, b’ion, hogy mindján úgy hitte, hogy szegény Miss Aggie úgy tett magával. A Miss Bessie meg szajkózta rögtön: Csak a John uraság, Mr. John ellenkezett mindég. No meg én is felesküdtem vóna mindján a Szent Könyvre is tegnap este, hogy asszonyomnak is pontot akaródzott rakni, úgy b’ion!

Miss Mary megragadta a kabátujjamat, s egészen közel húzott magához.

– Ha ez a hohnescrofti út az életembe kerül, akkor magán fog száradni a bűn, s soha nem szabadul a gyilkosság súlyától.

– Megkockáztatom – mondtam, de ugyanakkor eszembe jutott, hogy micsoda szenvedést zúdított ez az asszony a Holmescroft-házra pusztán gondolatainak ereje által, s megborzongtam. Talán a szólni kívánó néma szellem nem a legvégső a borzalmak között...

Baxtert alaposan meglepte a tervezett látogatás híre, de ennek a borzalmas asszonynak egyetlen kézmozdulata elég volt, hogy beléfojtsa a szót, s elindult, hogy megtegye a kiránduláshoz szükséges előkészületeket.

Táviratban értesítettem M’Leodot a fejleményekről, s megkértem, hogy délutánra ürítse ki a házat. Úgy éreztem helyénvalónak, hogy Miss Mary egyedül nézzen szembe halottaival.

Fel voltam készülve rá, hogy sok gondunk lesz vele az úton, de meg kell hagyni neki, egyetlen szó, roham, görcs és megjegyzés nélkül tűrte a szokatlan fáradalmakat. Miss Bessie, aki a sarokban foglalt helyet, az ablak mellett, csendesen sírdogált fátyla megett, s időről időre megpróbálta a kezét nővére kezébe csúsztatni. Baxter szemmel láthatóan elégedetten dédelgette újszülött nyugalma kényelmét, s egy vőfély mosolyával az arcán ülte végig az utat.

– Most, hogy biztosan tudom, hogy Aggie nem lett öngyilkos – mondta –, őszintén szólva nem is igen érdekel, hogy mi történt. Mary olyan, mint egy kőszikla, mindig is olyan volt. Ő sohasem fog meghalni.

A vasúti állomásról bricskával tettük meg a hátralevő utat. Ez a rázós félóra volt a nap legkellemetlenebb élménye. Amikor ráhajtottunk a feljáróra, azonnal láttam, hogy M’Leod mindenben eleget tett az utasításaimnak. A kertben és a házban egy lelket sem lehetett látni, s tárva-nyitva állt a ház ajtaja.

Miss Mary elszántan elindult, s húgát hátrahagyva belépett a hallba.

– Gyere, Bessie! – kiáltotta bentről.

– Nem merek, nem merek!

– Gyere! – hangzott az újabb kiáltás, de a hangszín megváltozott. Baxter ijedt mozdulatot tett.

– Nem kell tartania semmitől – mondtam.

– Jóságos ég, elindult felfelé a lépcsőn! – kiáltotta Baxter. – Utána kéne menni!

– Lent várjuk meg – mondtam nyomatékosan. – A szobába megy.

Hallottuk, hogy az emeleti hálószoba ajtaja tárul és becsapódik. Álltunk a halványsárga előtérben, és vártunk, hogy mi következik. A levegő virágok súlyos illatával volt terhes.

– Amióta eladtuk a házat, nem jártam erre – mondta Baxter. – Milyen gyönyörű és nyugalmas itt minden. Annak idején még szegény Aggie rendezgette a virágokat.

– Nyugalmas? – ismételtem Baxtert, de nem jutottam tovább, mivel egyszerre egészen átéreztem, amit mondott, s valami nagy-nagy kellemesség töltötte be sebzett lelkemet. Rádöbbentem, hogy tágas, világos, levegős házban állok, mely csak úgy árasztja magából a jólét és a nyugalom érzését, mindenekfelett a nyugalomét. Átmentem az ebédlőbe, ahol M’Leod figyelmessége folytán lobogott a tűz a kandallóban. Nem éreztem sem rémületet, sem másféle iszonytató érzést lebegni a levegőben, s még a társalgó is, mély eddig használaton kívül állt, úszott a boldog nyugalomban. A hangulatot egészében véve a napfény, a virágok illata s a békesség határozta meg, miként ez egy lakott házhoz illik. Amikor visszatértem a hallba, Baxtert a díványon találtam. Lefeküdt, és édesdeden aludt, s cseppet sem emlékeztetett arra a középkorú ingatlanügynökre,, aki az éjszakát követelődző unokanővérei szeszélyeinek kielégítésével töltötte.

Bőven volt időm átgondolni mindent, s ismételten gratuláltam magamnak remek szimatomért s ítélőképességemért (eltekintve néhány apróbb tévedéstől, így attól is, hogy Baxtert korábban tolvajnak s félig-meddig gyilkosnak is véltem).

Az emeleten nyílt az ajtó, s Baxter, aki gyenge alvó volt, ijedten talpra szökött.

– Pompásat szundítottam – mondta, s két kezével gyerekesen dörgölte az álmot szemeiből. – Jóságos Isten, hiszen ezek nem az ő lépteik! .

Ám mégis ők voltak. Soha nem láttam még ilyen látványosan hátrafelé forogni az idő kerekét. Az évek súlya mintha egyszerre lehullott volna a két teremtés vállairól. Ajkuk megduzzadt, s öreg, törődött, megfáradt szemeik megteltek élénk csillogással, s harsogó vidámság áradt belőlük.

– John – szólt Miss Mary. – Most már tudom, Aggie nem tette meg.

– Igen, igen! Nem tette meg! – visszhangozta Miss Bessie, s idétlenül felkacagott.

– Helyénvalónak éreztem, hogy imát mondjak a szobában. Nem az ő lelki üdvéért természetesen, hanem a saját bensőm nyugalmáért. S akkor megbizonyosodtam.

– Elnyertük a bizonyosságot – csicseregte Miss Bessie.

– Félreismertük szegény Aggie-t, John – mondta Miss Mary. – De érzem, hogy megbocsát nekünk, s akárhol van is most, tudja, hogy felmentettük magunkban a vád alól.

– Igen, tudja. Én is érzem – mondta Miss Elizabeth. – Én soha nem vontam kétségbe az ártatlanságát mondta Baxter, akinek ebben a pillanatban kifejezetten vonzó volt az arca. – Az első pillanattól fogva hittem az ártatlanságában.

– Nem tudtad bebizonyítani, John. Mostantól, hála érte Istennek, minden megváltozik. Ezentúl bánat nélkül gondolhatok szegény Aggie-re. – Miss Mary szabályosan körbetáncolta az előcsarnokot.

– Micsoda ízlésük van ezeknek a zsidóknak! mondta egy hatalmas cloisonné váza mögül. – Hát hogy lehet így elrendezni a bútorokat? Láttam az ablakot – mondta. – Maga óriási kockázatot vállalt, amikor rábeszélt engem erre az útra. Az események kedvező alakulása folytán megbocsátok önnek, s kívánom, hogy soha ne tudja meg, mi az a kétségbeesés. Nézd csak ezt a fura zongorát, Bessie. Maga mit gondol, doktor, megkínálják itt az embert egy teával? Éppen ideje volna...

– Azonnal intézkedem – feleltem; átsiettem az újonnan épült cselédszárnyba. Az egyik szobában bukkantam rá az M’Leod családra, akik már magukon kívül voltak az izgatottságtól. Alig várták, hogy magyarázatot kapjanak a történtekre.

– Teát három személyre, de gyorsan! – mondtam. – Most ne kérdezzenek semmit, mert megbolondulok. Mrs. M’Leod intézkedett, s én játszottam a komornyik szerepét, ami sűrű bocsánatkéréseket váltott ki Baxterből, aki továbbá is önelégült mosollyal szemlélte a világot, s hideg pillantásokat Miss Maryből, aki ízléstelennek minősítette a porcelán mintázatát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy alaposan teletömje magát süteménnyel, s végül még engem is megkérdezett, hogy nem innék-e egy csésze teát.

Szürkületben távoztak, abban a szürkületben, mely bennem rettegést váltott ki egykor. Egy londoni szállodába indultak, kipihenni a nap fáradalmait, s én vidáman integetve búcsúztattam a kavicsos feljárón legördülő bricskát, míg alakját el nem nyelte a félhomály. A ház sötétségbe burkolózott.

Hallottam a M’Leod családot közeledni, s szóltam nekik, hogy ne kapcsolják be a villanyt. Szerettem volna, ha átérzik, amit én: a mélységes nyugalmat.

Az árny, mely azzal a rettenetes szólni vágyással lebegett a levegőben, eltűnt. Eleinte félve, majd egyre bátrabban s egyre mélyebben lélegeztek, miként az úszó, aki fokozatosan ereszkedik a hideg vízbe, majd végül elszakadtak egymástól, s felszabadultan szaladgáltak a házban egyik szobából a másikba, fel az emeletre s vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy Miss M’Leod forrón megölelt, s azt hiszem, az édesanyja is követte a példáját, bár ő maga tagadja ezt.

Aznap este felszabadultan viselkedtünk. Ha annyit mondok, hogy valósággal hancúroztunk a házban, akkor aligha fejeztem ki magam pontosan. Bújócskát játszottunk a legsötétebb átjárókban, a kis étkezőben és a kivilágítatlan szalonban, s vidám kiáltásokkal adtuk hírül egymásnak és a világnak, hogy sem itt, sem ott, sem sehol nem találjuk nyomát sem a korábbi szorongató bajnak. Felmentünk a hálószobába, mely ismét szállásomul volt kijelölve arra az éjszakára, s itt elhelyezkedtünk, a nők az ágyon, a férfiak a székeken, s hosszan hallgattunk. Szívtuk a megédesült, tiszta, boldogító, léleknyugtató levegőt, s azután részletesen elmeséltem kalandjaimat, s újból kifejezték nekem hálájukat s elragadtatottságukat.

Amikor a személyzet, melynek kimenője volt aznap délutánra, hazaérkezett, vacsorát szolgáltak fel, s M’Leodnak volt annyi esze, hogy ne nyisson bort. Az est leszállta óta amúgy is részeg kábulatban voltunk, s szinte azt mondhatnám, a víz és a tej is elég volt ahhoz, hogy berúgjunk.

– Tetszik nekem ez a Baxter – mondta M’Leod. – Szereti kiélezni a helyzeteket. A házban nem történt ugyan haláleset, de azért közel járt hozzá, nem igaz?

– Alaposan megtréfáltuk szegényt, hiszen még most is azt hiszi, hogy én meg akarom venni a házat. Eladja? – kérdeztem.

– Nincs az a pénz – mondta M’Leod. – Ha kívánja, élete végéig ellátom szőrmékkel, de a mi Holmescroftunkat nem adom.

– Nem, a mi Holmescroftunkat soha! – mondta Miss M’Leod. – S „őt” pedig – mondta megszorítva édesanyja kezét – kedden meghívjuk, és elmondjuk neki, mi történt.

– Mondja csak – fordult hozzám Mrs. M’Leod. Az a hosszú asszony mondta magának, hogy lélekben mindig itt jár? Gyűlölöm. ó okozta ezt a rengeteg szenvedést, pedig semmi köze nem volt a házhoz, miután eladta, nem gondolja?

– Azt hiszem, az történt, hogy éjjel-nappal emésztette magát húgának képzelt öngyilkossága miatt, s mivel erre a házra összpontosultak a gondolatai, ezért éreztük úgy, mintha nagyítólencséből küldenék a sugarakat.

– Nagyítólencse! Ez jó! – mondta M’Leod.

– Én azt mondtam, hogy olyan, mintha feketeséget árasztó villanyt kapcsolnának be! – kiáltotta a lány, miközben óvatosan tekergette a gyűrűt az ujján. – Biztos olyankor gondolt a legerősebben a magas asszony a húgára és a házra.

– Istenem, szegény Aggie! – mondta Mrs. M’Leod. – Úgy szerette volna elmondani, hogy nem úgy történt, ahogy ő gondolta. Nem csoda, hogy azt a heves vágyakozást éreztük magunk körül. Thea, Max, emlékeznek arra az estére, amikor...

– Elfelejthetjük – szakította félbe M’Leod. – Ez már nem a mi gondunk. Elmondták egymásnak, amit akartak.

– Valóban úgy gondolja, hogy azok ketten, akik még élnek, megtudtak valamit valakitől a maga szobá... szóval abban az emeleti szobában?

– Ezt nem tudhatjuk. Annyi biztos, hogy boldogok voltak, amikor lejöttek, s hogy sokat ettek utána. De igaza van az édesapjának. Ez már nem a mi gondunk, hála Istennek!

– Ámen – tette hozzá M’Leod. – Thea kedves, énekelj nekünk valamit, hiszen hónapok óta nem hallottunk téged! „Ünnepelj, ó, szép madárka, ünnepelj!”, nem igaz? Hallania kéne.

S az esti félhomályban, a társalgóban Thea egy régi angol dalt énekelt, melyet soha nem hallottam azelőtt:

 

Ünnepelj, ó, szép madárka, ünnepelj!

Zengjed teremtőd dicséretét,

Hallasd vidáman ékes hangodat

A fennen trónoló Istenért.

Ő táplált, formált, növesztett,

Ő adta néked az életet,

Tudd ezt, s légy elégedett.

Miért fordítanád most kedélyedet

Haraggal az Isten ellen?

Kicsiny madárkának miért teremtett,

Ezt forgatnád fejecskédben?

S miért nem embernek alkotott?

Nyugodj meg, hisz jót gondolt ő ezzel,

Légy, ami vagy, s ne légy elégedetlen!

 

Hajnal Péter fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre