Egyik látvány a másik után vonta magára figyelmemet, az egyik domb a másik után, át a fél megyén, s amikor már képtelen voltam másra, mint arra, hogy megmozdítsak egy emeltyűt – hagytam, hogy a kerekek csak fussanak végig a vidéken. A keleti táj orchideákkal teli lapályai helyet adtak a mélyföld kakukkfüvének, a magyalnak, a szürke fűnek. Azután dús gabonaföldek következtek, az alacsony partok fügefái s bal kéz felől tizenöt, emelkedő mérföldön át a dagály csapkodása. És amikor végül a környező dombok és erdők sokasága között a szárazföld felé fordultam, végképpen kifutottam az általam ismert tájból.

Túl egy csinos falucskán, amely keresztanyja az Egyesült Államok fővárosának, eldugott községekre bukkantam, ahol egyedüli ébren lévő lényekként méhek döngicséltek a szürke normann templomok fölé hajló, nyolcvan láb magas hársfák lombjai között. Titokzatos patakok bújtak át a valahai, már soha vissza nem térő sűrű forgalomra épített kőhidak pillérei között, ahol a gabonahombárok magasabbak, mint a templomok, s ahol egy kivénhedt kovácsműhely azt hirdeti magáról, hogy valaha a templomos lovagok csarnoka volt. Cigányokat is láttam egy legelőn, ahol a rekettye, páfrány és a hanga egymérföldnyit is elfoglalt a régi római útból; s egy kissé távolabb megzavartam egy vörös rókát, amely kutya módra hempergett a tűző napfényben.

Amikor az erdős dombok bezárultak körülöttem, felálltam az autóban, hogy szemügyre vegyem ezt a terjedelmes mélyföldet, amelynek dombgyűrűje tájékozódásul szolgál a lapos vidéken vagy ötvenmérföldnyire. Úgy ítéltem, hogy a vidék valami nyugat felé haladó úton át a dombok lábához fog vezetni, de az erdők zűrzavaros takarója nem nagyon vonzott. Egy gyors kanyarral először is egy zöld vágatba jutottam, amelyet teljesen betöltött a ragyogva áradó napfény, azután egy homályos folyosó következett, amelyben a tavalyi száraz falevelek susogtak és kavarogtak kerékabroncsaim körül. A fejem felett összeboruló szívós mogyoróágakat már legalább néhány emberöltő óta nem nyeshették meg, s balta sem Segített a mohafojtogatta tölgyeknek és bükköknek, hogy túlnőjék őket. Az út azután valósággal virágborította lovaglóúttá változott, amelynek bársonyos barnaságából jade-ként burjánzottak elő a primulahalmok, s köztük néhány csenevész, fehér szárú csengettyűke bólogatott. Amint a lejtő engedte, kikapcsoltam a motort, és átgurultam a kavargó levelek között, minden pillanatban arra várva, hogy találkozom valami csőszfélével, de csak távoli karattyolást hallottam a csendben, a fák homályából.

Az út ereszkedett. Már éppen át akartam kapcsolni a második sebességre, még mielőtt egy posványban kötnék ki, amikor a fejem felett lévő Szövevényen át megpillantottam a napfényt, s kijutottam a bozótból.

Egyszeriben bealkonyodott. Ahogyan a fény átsuhant az arcomon, első kerekeim egy nagy pázsitos mező füvébe gázoltak, amelyen tíz láb magas lovas– figurák ugráltak előreszegezett lándzsákkal, s hatalmas pávakakasok sétáltak, meg gömbölyű fejű udvarhölgyek – kéken, feketén, csillogóan –‚ mind, mind formára nyesett tiszafából. A gyep túlsó szélén, amelyet három oldalról szegélyeztek a nyírott fák, mohos és időmarta kőből épült régi ház állt; ablakait függőleges bordák osztották ketté, fedele rózsapiros cserépből készült. Félkörös falak kerítették, ezek is rózsapirosak voltak, lezárva a mezőt a negyedik oldalon; előttük emberméretűre nőtt sövény magasodott. A karcsú téglakémények körül galambok sétáltak a tetőn, s fél szemmel megpillantottam egy nyolcszögletű galambházat, az oltalmazó fal mögött.

Itt azután megálltam. Egy lovas zöld lándzsája a mellemnek szegeződött – mintha a környezet ékszer-szépsége tartotta volna.

“Ha nem zavarnak el innét, mint birtokháborítót, vagy ha ez a lovag ki nem üt a nyeregből – gondoltam –, alighanem Shakespeare és Erzsébet királynő fog kilépni azon a félig nyitott kertajtón, és teára Fognak invitálni.”

Az egyik emeleti ablakban megjelent egy gyermek, úgy véltem, mintha ez a kis teremtés barátságosan felém intene. De intése egy társnak szóló hívás volt, mert hirtelen megjelent egy másik, ragyogó fejecske is. Azután nevetést hallottam a tiszafa pávák közül. S amikor megfordultam (mert eddig csak a házra figyeltem), egy szökőkút ezüstsugara szökkent a sövény mögött a nap felé. A háztetőn ülő galambok visszaturbékoltak a szökőkút csobogására. De e két nesz között elkaptam egy, valami könnyed csínybe keveredett gyermek mérhetetlenül boldog kuncogását.

A vastag falba mélyen besüllyesztett tölgyfa kertajtó kinyílt: egy nagy kerti kalapot viselő nő lelépkedett az időette kőlépcsőn, és lassan átsétált a pázsiton. Már valami bocsánatkérésre készülődtem, amikor felemelte a Fejét, s megláttam, hogy vak.

– Hallottam magát – mondta. – Nem gépkocsi ez?

– Attól tartok, eltévesztettem az utat. Már feljebb meg kellett volna fordulnom, de ki tudhatta... – kezdtem.

– De hát én nagyon boldog vagyok... Képzeljük csak el, hogy egy gépkocsi érkezik a kertbe! – Megfordult, mintha körülnézne. – Nem találkozott senkivel útközben?... Ugye nem? Vagy talán találkozott?

– Nem, senkivel, akivel szót válthattam volna. De a gyerekek, úgy látszik, érdeklődtek messziről.

– Miféle gyerekek?

– Épp most láttam kettőt az ablakban, és azt hiszem, hallottam egy kis fickót a parkban.

– Ó, de szerencsés! – kiáltott felderült arccal. – Persze én is hallottam őket, de ez minden. Látta is, hallotta is őket?

– Igen – feleltem. – És amennyire ismerem a gyerekeket, egyikük nagyon jól érzi magát amott, a szökőkútnál. Gondolom, elbújt.

– Nagyon szereti a gyerekeket?

Mondtam neki egy-két dolgot arról, hogy miért nem utálom őket teljesen.

– Persze, persze – válaszolta. – Akkor hát megérti. Akkor talán nem néz bolondnak, ha megkérem, hogy vigye át a kocsiját a kerten kétszer vagy háromszor, egészen lassan. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nekik. Szegénykék, olyan keveset látnak. Az ember megpróbálja kellemessé tenni az életüket, de...

– Két kezét kinyújtotta a fák felé. – De mi itt annyira kiesünk a világból.

– Remek ötlet – mondtam –, csak hát nem akarnám feltúrni a pázsitját.

Jobb felé fordult.

– Várjon egy percet – mondta. – A déli kapunál vagyunk, ugye? Ott, a pávák mögött van egy kikövezett ösvény. Mi úgy hívjuk, hogy a pávák sétaútja. Innét nem láthatja az ember, így mondják nekem, de ha átnyomakodik az erdő sarkánál, az első pávánál ráfordulhat a kockakövekre.

Masinám zajával szentségtörően megzavartam a ház homlokzatának szendergését, megkerültem a pázsitot, átcsörtettem az erdő sarkáig, és ráfordultam a kőkockás ösvényre, ahol a szökőkút medencéje úgy csillámlott, mint egy zafírcsillag.

– Én is mehetek? – kiáltott a nő. – Ne, kérem, ne segítsen. Ők jobban szeretik, ha látnak engem.

Könnyedén megtalálta kocsim elejét, és fél lábával a lépcsőn felkiáltott:

– Gyerekek, ó, gyerekek! Gyertek, nézzétek, mi lesz itt!

Ez a hang a kárhozott lelkeket is kiugrasztotta volna sírjukból, mert édessége alatt valami rikoltás is hallatszott, és nem csodálkoztam, hogy a tiszafák mögül azonnal válaszkiáltás érkezett. Bizonyára a szökőkútnál lévő gyermek kiáltott, de érkezésünk elől kitért, egy kis játék hajócskát úsztatva a vízen. Láttam, hogy kék zubbonya megvillan a hallgatag lovasok között.

Méltóságteljesen haladtunk tovább az úton, majd kérésére újra vissza. A gyermek ez alkalommal már jobban uralkodott félelmén, de nagyon messze álldogált, és bizonytalankodva.

– A kis fickó figyel minket – mondtam. – Nem hiszem, hogy kedve volna az autózáshoz.

– Még nagyon félénkek. Nagyon. De maga milyen boldog, ó, hogy láthatja őket! Figyeljünk csak!

Leállítottam a motort, és a dobozba zártság érzetét keltő párás csend magába zárt bennünket. Kertész-ollók csattogását hallottam; méhek döngtek, s mintha sirályok hangtöredékei szálltak volna.

– Ó, ez nem kellemes – mondta a nő kedvetlenül.

– Talán félnek a motortól.

Az a kislány, akit az ablakban láttam, hihetetlenül érdeklődőnek látszott.

– Igen? – emelte fel a fejét. – Nem szép, hogy ezt mondtam. Ők csakugyan rajonganak értem. Ez az egyetlen dolog, ami az életet életre érdemessé teszi, tudja, az, hogy rajonganak valakiért. El sem tudom képzelni, mi lenne ebből a helyből nélkülük. Egyébként ugye gyönyörű?

– Azt hiszem, ez a leggyönyörűbb hely, amit életemben láttam.

– Mindenki ezt mondja nekem. Én is érzem, de ez azért nem ugyanaz.

– Maga tehát sohasem... – kérdeztem, de szégyenkezve abbahagytam.

– Nem, amennyire emlékezem. Akkor történt ez velem, amikor csak egypár hónapos voltam, így mondják. És most mégis vissza kell emlékeznem valamire: hogyan vagyok képes a színekről álmodni. Álmomban fényt látok és színeket, de őket sosem látom. Csak hallom őket, amikor fölébredek.

– Álomban nehéz lehet arcokat látni. Van, aki tud, de legtöbbünknek nem adatott meg ez – folytattam, felpillantva az ablakra, ahol a gyermek rejtőzködve állt.

– Én is hallottam ilyesmiről – mondta a nő. – És azt is mondták, hogy az ember sosem látja álmában egy halott ember arcát. Igaz ez?

– Azt hiszem... Épp most kezdek ezen töprengeni.

– De magával hogyan van ez? Magával! – A vak szempár felém fordult.

– Halottaim arcát még sosem láttam álmaimban – feleltem.

– Akkor ez éppen olyan rossz lehet, mintha valaki vak.

A nap eltűnt a fák mögött, és a hosszú árnyékok birtokukba vették a gőgös lovasokat, egyiket a másik után. Láttam, ahogyan a fény elhal egy ragyogó hegyű lándzsán, s a bátor, zöld hadfiak valamennyien jámbor feketékké válnak. A ház átélve újra egy napot, ahogyan már vagy százezret átélt, úgy tűnt, mintha egyre mélyebbre süllyedne a maga nyugalmába az árnyak között.

– Vágyott arra valaha is? – kérdezte a nő egy kis hallgatás után.

– Néha nagyon. – feleltem. Amikor az árnyék rácsúszott az ablakra, a gyermek eltűnt onnét.

– Ah, én is, de nem hiszem, hogy ez lehetséges... Maga hol lakik?

– Pontosan a megye túlsó szögletében, hatvan vagy még több mérföldnyire, és vissza kell mennem. A nagylámpám nélkül indultam útnak.

– De hiszen még nincs is sötét! Én megérzem!

– Attól tarok, hogy most már ideje hazaindulnom. Tudna mellém adni valakit, aki kivezet az útra? Csúnyán eltévedtem.

– Elküldöm magával Maddent a keresztúthoz. Mi annyira kívül esünk a világon, nem is csodálom, hogy eltévedt. Majd én elirányítom magát a ház elé; de lassan hajtson, amíg ki nem ér a ligetből, jó? Mit gondol, nem bolond dolog ez?

– Ígérem, vigyázva fogok hajtani – mondtam, és megindítottam a kocsit a kövezett ösvényen.

Megkerültük a ház bal szárnyát, amelynek szép mívű, öntött ólom esőcsatornái egymagukban megértek egynapi utazást; elhaladtunk a vörös falba épült, rózsákkal benőtt nagy kapu alatt, s így körben, a ház főhomlokzatához, amely szépségében és méltóságában felülmúlt minden ilyesmit, amit valaha is láttam.

– Igazán ennyire gyönyörű? – mondta a nő sóvárogva, amikor meghallotta lelkendezésemet. – És maga szereti az ólomfigurákat is, ugye? Hátul meg ott van az öreg azaleakert. Azt mondják, hogy ezt a helyet egyenesen gyerekeknek készítették. Segítene kiszállnom? Nagyon szeretném elkísérni a keresztútig, de nem hagyhatom magukra őket. Maga az, Madden? Szeretném, ha megmutatná az utat a keresztezésig ennek az úrnak. Eltévedt, de – látta őket!

Egy komornyik jelent meg nesztelenül a csodálatos öreg tölgyfa alkotásnál, amely a főkapu volt, oldalt lépett, hogy feltegye a kalapját. A nő csak állt, és engem nézett tágra nyílt, de nem látó szemével, s akkor először vettem észre, hogy csodaszép.

– Ne felejtse – mondta csendesen –, ha igazán szereti őket, akkor Újra vissza kell jönnie. – S ezzel eltűnt a házban.

A komornyik meg sem szólalt a kocsiban, amíg a kapubejárathoz nem értünk, ahol a csalitos mögül szemembe villant egy kék zubbony, és én elkanyarodtam, hogy az ördög, amely a gyermekek játékát irányítja, valahogyan gyermekgyilkosságra ne csábítson.

– Elnézést – mondta a komornyik –, de miért csinálta ezt?

– A miatt a gyerek miatt, ott!

– A mi kék zubbonyos fiatalurunkra gondol?

– Hát persze.

– Jó sokat futkároz. Látta Őt, uram, ott a szökőkútnál?

– Ó, igen, többször is. Erre forduljunk?

– Igen, uram. És látta Őt odafent is?

– A felső ablakban? Igen.

– Ez még azelőtt volt, hogy a hölgy kijött volna, hogy beszélgessen önnel, uram?

– Igen, valamivel hamarabb. Miért érdekli ez magát?

Hallgatott egy kicsit.

– Hát, csak azért, hogy biztos legyek benne, hogy... Hogy látták a gépkocsit, uram, mert hát a gyerekek szaladgálnak, és bár én biztos vagyok benne, hogy ön elővigyázatosan vezet, azért mégis történhetik baleset. Ez minden, uram. Nos, itt van a keresztút. Most már nem tévesztheti el az utat innen fogva. Köszönöm, uram, ámbár ez nem szokás minálunk. Nem, mert...

– Bocsásson meg – mondtam, s eldobtam az ezüstpénzt.

– Ó, de hát teljesen rendben van a dolog. Ővelük is. Isten önnel, uram.

Visszavonult komornyiki méltóságába, és elment. Nyilvánvalóan olyan alkalmazott, aki nagyon törődik a ház becsületével, és valószínűleg érdekelve van egy cselédlánynál a gyermekszobában.

Túl a keresztút jelzőkövén visszapillantottam, de az összevissza dombok olyan ingyen elfedtek mindent, hogy nem láthattam a házat. Amikor az útba eső házikóban a ház neve után érdeklődtem, egy kövér asszony, aki édességet árusított, értésemre adta, hogy gépkocsin közlekedő embereknek kevés joguk van az élethez – és még kevésbé van joguk úgy kérdezősködni, mint a lófogaton járóknak. Nem valami barátságos emberek éltek errefelé.

Amikor este bejegyeztem térképemre aznapi utamat, nem lettem sokkal okosabb. Úgy látszott, hogy Hawkin öreg farmja ennek a területnek fő központja, de a régi megyei útmutató, amely pedig eléggé részletes, még említést sem tett róla. E tájék legnagyobb háza a Hodnington Hall volt, kora Viktória– kori díszítményekkel teliaggatott György-kori épület, mint ahogy valami förtelmes acélmetszet mutatta. Gondjaimmal a közeli szomszédhoz mentem, egy földhözragadt paraszthoz, s ő aztán mondott nekem egy családnevet, amely semmit sem jelentett számomra.

Vagy egy hónappal később újra nekiindultam, vagyis inkább a kocsim vitt a maga akarata szerint. Keresztülfutott a gyümölcs nélküli mélyföldön, átkanyargott a dombok aljáig vezető útvesztőn, keresztül– vágott a fák magas, áthatolhatatlan lombú falai között, kijutott a keresztútra, ahol a komornyik annak idején magamra hagyott, és egy kicsit távolabb valami belső nyugtalanság arra késztetett, hogy egy füves, járatlan útra irányítsam. Az Út egy nyári nyugalmat árasztó mogyorócserjésbe vezetett. Amennyire a nap meg egy hathüvelykes katonai térkép után tájékozódni tudtam, annak az erdőnek az Út felőli szárnya volt ez, amelyet a múltkor a magaslatról megpillantottam. A kocsi karbantartására mindig nagy gondot fordítottam, s volt egy kitűnő szerszámtáskám: csavarkulcsok, pumpák és így tovább. Mindezeket kiraktam egy pokrócra. Nagy csalogatást jelenthet ez a gyerekeknek, mert egy ilyen napon, vélekedtem, nemigen lehetnek messze innen. Amikor szünetet tartottam munkámban, figyeltem, de az erdő annyira tele volt a nyár neszeivel – noha a madarak már túl voltak a párosodáson –, hogy képtelen voltam megkülönböztetni ezeket a száraz leveleken felém lopakodó léptek neszétől. Csalogatóan megnyomtam a dudát, de a léptek elhaltak, s én rádöbbentem, hogy ez a lárma bizony megrémíthet egy gyermeket. Vagy félórán át dolgozhattam, amikor meghallottam a vak asszony erdőben kiáltó hangját:

– Gyerekek, ó, gyerekek! Hol vagytok? – De a rákövetkező csend lassan-lassan magába zárta a kiáltást. A nő énfelém közeledett, inkább csak érezve a fák között vezető utat, és úgy tűnt, hogy egy gyermek kapaszkodik a szoknyájába. De amikor a nő közelebb ért, úgy becsusszant a fák közé, mint egy kis nyúl.

– Maga az? – kérdezte. – A megye túlsó végéből?

– Igen, én vagyok, a megye túlsó végéből.

– Hát akkor miért nem a felső erdő felől jön? A gyerekek még az imént is ott voltak.

– Egypár perccel ezelőtt még itt voltak. Azt hittem, azt gondolják, hogy a kocsim összetörött, és kijönnek, hogy lássák a heccet.

– Remélem, nem nagy a baj. Hogyan törnek össze a kocsik?

– Ötven különféle módon. Csak hát az enyém az ötvenegyediket választotta.

Vidáman nevetett a szánalmas tréfán, édesen kuncogott, és hátratolta kalapját.

– Hadd halljam – mondta.

– Várjon egy pillanatra! – kiáltottam. – Adok egy párnát.

Rálépett a pokrócra, amely teli volt tartalék alkatrészekkel, és türelmetlenül előrehajolt felettük.

– Milyen elbűvölő dolgok! – Két keze, amely a látást jelentette neki, ragyogott a napfény tarkaságában. – Egy doboz... Egy másik doboz! Miért úgy rendezte el ezeket, hogy olyan legyen az egész, mint egy játékbolt?

– Bevallom, azért, hogy idecsalogassam őket. Tulajdonképpen a felükre sincsen szükségem.

– Milyen kedves magától! A dudáját a felső erdőből hallottam. Azt mondja, hogy ők már azelőtt itt voltak?

– Biztos vagyok benne. Miért ilyen félénkek? Annak a kékzubbonyos kis fickónak, aki az imént magával volt, le kellene gyűrnie a félelmét. Úgy lesett engem, mint egy vörös bőrű indián.

– Biztosan. a duda ijesztette meg, – mondta. – Egypáran aggódva jöttek utánam, amikor lejöttem. Félénkek, olyan félénkek, velem együtt. – Válla felett hátrafordította a fejét, és megint kiáltott: – Gyerekek, ó, gyerekek! Gyertek! Nézzétek!

– Biztosan elmentek mind, a dolguk után – véltem, mert mögöttünk halk, elfojtott hangok hallatszottak, a gyermekekre jellemző, hirtelen kitörő kuncogásokkal. Visszatértem a barkácsoláshoz, a nő meg, állát kezébe fogva, előrehajolt, érdeklődően figyelve.

– Hányan vannak? – kérdeztem végül. Munkámat befejeztem, de nem volt kedvem továbbindulni.

Ráncokba szedte kissé a homlokát.

– Nem tudom biztosan – mondta egyszerűen. – Néha többen vannak, máskor meg kevesebben. Jönnek, és velem maradnak, mert, tudja, szeretnek engem.

– Nagyon vidám dolog lehet ez – mondtam, helyére téve egy csavarhúzót, s közben éreztem, hogy meg– jegyzésem mennyire bárgyú.

– Ugye maga... Maga nem nevet ki engem? – kiáltott. – Nekem nincs saját gyermekem! Sohasem mentem férjhez. Az emberek néha kinevetnek a gyerekek miatt, mert... Mert...

– Mert vademberek – válaszoltam. – Ne rágja magát emiatt. Az ilyesfajta mindent kinevetés jellemző az Ő elhájasodott életükre.

– Nem tudom. Honnan is tudhatnám? Csak nem szeretem, ha őmiattuk nevetnek rajtam. Ez bántó... És ha valaki nem lát... Nem akarok ostobának látszani. – Amíg ezt mondta, álla megremegett, mint egy gyermeké. – Nekünk, vakoknak, csak egy bőrünk van, úgy gondolom. Minden külső dolog egyenesen a lelkünkbe szúr. Magával másképpen áll a dolog. Kitűnő védelmezője van a két szemében, körül tud nézni, mielőtt bárki is beledöfhetne a lelkébe. Az emberek megfeledkeznek erről, ha rólunk van szó.

Latolgattam az e mondásban rejlő kimeríthetetlenséget, és hallgattam. Annál is inkább, mert – s ezt alaposan meggondoltam – a keresztény emberek öröklött brutalitása messze túltesz a nyugati partok négereinek tisztaságán és mértéktartásán. Hosszú időn át magamba kellett mélyednem.

– Ne tegye ezt! – mondta a nő hirtelen, szeme elé csapva két kezét.

– Mit?

Furcsa mozdulatot tett kezével.

– Ezt! Ez... Minden bíborvörös és fekete. Ne csinálja! Bántanak ezek a színek.

– De hogy a csudában tud maga bármit is a színekről? – kiáltottam, mert ez csakugyan meglepetés volt számomra.

– A színek mint színek? – kérdezte.

– Nem. Azok a színek, amelyekről épp most beszélt.

– Ezt maga éppoly jól tudja, mint én – nevetett. – Ha nem, nem kérdezte volna ezt. Ezek egyáltalában nem léteznek a világban. Ezek magában vannak, amikor ennyire méregbe jön.

– Olyan gyászos bíborfoltra gondol, mint amikor portói bort tintával keverünk össze? – kérdeztem.

– Sosem láttam tintát és portóit sem, de a színek nem keverednek össze. Külön vannak, mind külön.

– Úgy érti, hogy a bíboron keresztül cikcakkos fekete vonalak mennek?

Bólintott.

– Igen, ha ilyenek. – És ujját cikcakkban mozgatta.

– De a szín inkább vörös, mint bíbor. Egy gonosz szín.

– És milyen színű volt a tetején az az izé, amit látott?

Lassan előrehajolt, és ujjával tojás formáját rajzolta a pokrócra.

– Ilyennek látom – mondta, oda-odabökve egy fűszállal. – Fehér, zöld, sárga, piros, bíbor, és ha valaki mérges vagy rossz, akkor a vöröst átvágja a fekete; úgy mint most magánál.

– Ki mesélt magának erről, mármint eleinte? – kérdeztem.

– A színekről? Senki. Amikor még kicsi voltam, kérdezősködtem a színekről, hogy milyenek léteznek, az abroszokon, függönyökön, szőnyegeken, mert némely színek bántanak, mások meg boldoggá tesznek. Elmondták nekem, és amikor idősebb lettem, már így láttam az embereket. – Újra körülrajzolta a tojás körvonalait, a tojásét, amelynek látása nagyon kevesünknek adatott meg.

– Teljesen magától? – kérdeztem.

– Teljesen magamtól. Senki sem segített benne. Csak később jöttem rá, hogy a többi ember nem látja a színeket.

Nekitámaszkodott a fatörzsnek, találomra leszakított fűszálakat gyűrögetve és újra kisimítgatva. Az erdőben lévő gyerekek közelebb húzódtak. Szemem sarkából láttam, hogy incselkednek egymással, mint a mókusok.

– Most már biztos, vagyok benne, hogy maga sohasem fog kinevetni engem – folytatta hosszú szünet után. – És őket sem.

– Istenemre, nem! – kiáltottam, hirtelen kizökkenve gondolataimból. – Az a felnőtt ember, aki kineveti a gyerekeket, hacsak azok rá nem nevetnek, valóságos pogány!

– Én persze nem gondoltam ilyet. Maga sosem neveti ki a gyerekeket, de azt gondoltam, mert szoktam ilyesmit gondolni, hogy maga talán miattuk nevethet. Így hát bocsásson meg... Most min akart nevetni?

Egyetlen hangot sem adtam, de ő tudta.

– Azon, hogy maga bocsánatot kért tőlem. Ha maga az állam pilléreként teljesítené kötelességét, ha gazdag nagybirtokosnő volna, kötelességszerűen beidéztetne birtokháborításért, mert a múltkor keresztülvágtam az erdején. Ez nem volt helyes tőlem, megbocsáthatatlan dolog volt.

Fejét a fának támasztva hosszan, állhatatosan rám tekintett: egy nő, aki képes belelátni a csupasz lélekbe.

– Milyen furcsa – mondta félig suttogva –, milyen nagyon furcsa.

– Miért, mit csináltam?

– Maga nem érti... És a színek dolgát mégis megértette. Nem érti?

Olyan szenvedéllyel beszélt, amit semmi sem indokolt meg. És amikor felemelkedett, megzavarodottan fordultam szembe vele. A gyerekek körbeálltak a szedercserje mögött. Egy ragyogóra fésült fejecske egy kisebb fölé hajolt, s a kis vállacskák együttese világossá tette előttem, hogy ujjukat most az ajkuk elé emelték. Nekik is megvoltak a gyerekek megrendítő titkai. Csak én voltam reménytelen tudatlanságban a ragyogó napfény alatt.

– Nem – mondtam, és megráztam a fejemet, mintha a vak szemek látnák mozdulatomat. – Bármi legyen is, még nem értem. Talán majd később, ha megengedi, hogy újra visszajöjjek.

– Jöjjön csak el máskor is – felelte. – Biztosan el fog jönni máskor is, és sétálni fog az erdőben.

– A gyerekek akkor már talán eléggé ismerni fognak ahhoz, hogy játszhassam velük. Talán, kegyként, megengedik. Hiszen tudja, milyenek a gyerekek.

– Ez nem kegy, nem jóindulat, hanem jogosság kérdése – felelte, és míg töprengtem, hogy hogyan gondolhatja ezt, egy zilált nő rontott elő az útkanyarból, kócosan, vörösen, futás közben majd halálra váltan bőgve. Az, édességboltban megismert, goromba, kövér barátnőm volt.

– Mi baj, Mrs. Madehurst? – kérdezte a vak nő.

Az asszony kötényét fejére borította, s betű szerint fetrengett a porban, üvöltve, hogy unokája halálosan beteg, hogy a helyi doktor elment horgászni, hogy Jenny, a gyerek anyja azt sem tudja, mitévő legyen és így tovább, ordítozva újra meg újra.

– Hol találni itt legközelebb orvost? – kérdeztem két roham között.

– Madden meg tudja mondani. Menjen körbe a házhoz, és vigye magával. Én majd itt ügyelek a nőre. Gyorsan! – Félig cipelve az árnyékba ösztökélte a kövér asszonyt. Két percen belül megfújtam Jerikó összes trombitáit a gyönyörű ház homlokzata előtt, és a tálalóban lévő Madden, főkomornyik és férfi módjára a helyzet magaslatára emelkedett.

Egy negyedórai szabályellenes száguldás után, ötmérföldnyire, ráakadtunk egy orvosra. Az autó iránt nagyon érdeklődő doktort egy félórán belül leszállítottuk az édességbolt ajtajánál, és leálltunk az útszélen, hogy ott várjuk meg a diagnózist.

– Hasznos dolog a kocsi – mondta Madden, most nem főkomornyiki, hanem emberi stílusban. – Ha nekem lett volna annak idején, nem halt volna meg a kislányom.

– Hogyan történt? – kérdeztem.

– Torokgyulladás. Mrs. Madden nem volt itthon. Senki sem tudta, hogy mit tegyen. Nyolc mérföldet hajtottam egy bricskán, a doktorhoz. A kislány már fuldoklott, mire visszaértünk. Ez a kocsi megmenthette volna az életét. Most már majdnem tízéves volna.

– Sajnálom – mondtam. – Amikor a minap a keresztút felé hajtottunk, abból, amit mondott, úgy vettem ki, hogy rajong a gyerekekért.

– Újra látta őket, uram? Ma reggel?

– Igen, de nagyon tartanak az autótól. Húsz yardnál közelebb egyikük sem merészkedett.

Alaposan megnézett, ahogyan egy járőr szemügyre vesz egy idegent – egyáltalában nem úgy, ahogyan egy cseléd emeli szemét Istentől rendelt urára.

– Vajon miért? – kérdezte egy lélegzettel.

Tovább várakoztunk. A tenger felől támadó enyhe szél fel-le szállt a zöld erdősávokon és az Út menti fűszálakon, amelyeket már kisorvasztott a nyár pora.

Az édességbolt melletti házikóból kilépett egy asszony, és lesuhintotta karjáról a szappanhabot.

– Ott figyeltem a hátsó kertbe’ – mondta derűsen, – Aszondja a doktor, hogy Arthurnak rejtélyes betegsége van, Hallották? Épp most sikojtott. Rejtélyesen beteg. Asszem, hogy Jenny a jövő hetet átsétájja az erdőbe’, Mr. Madden.

– Elnézést, uram, de lecsúszik a térdéről a plédje – mondta Madden tisztelettudóan. Az asszony meg– hökkent, bókolt felém, és elrohant.

– Mit akart ez a nő azzal mondani, hogy majd sétál az erdőben? – kérdeztem.

– Ez valami itteni szólásmondás lehet. Én magam Norfolkból származom – mondta Madden. – Nagyon szabados banda ez itt. Gépkocsivezetőnek nézte önt, uram.

A doktor kijött a házikóból, nyomában egy fehércseléd, szoknyáját a porban húzva, és úgy kapaszkodva az orvos karjába, mintha az képes volna tárgyalni a halállal az ő érdekében.

– Ezek – jajveszékelt –, ezek minekünk pontosan annyira értékesek, mintha törvényesen születtek vóna! Éppolyanok, éppolyanok! A Jóistennek is teccő vóna, ha megmentené, doktor! Ne vegye el őtet tülem! Miss Fiorence megmondhassa magának ugyanezt. Ne hagyja őtet, doktor!

– Tudom, tudom – mondta a férfi – A fiúnak most egy darabig nyugalomra van szüksége. Küldünk ide egy ápolónővért meg orvosságot, amilyen gyorsan csak lehet. – Intett, hogy menjek előre a kocsihoz, én meg iparkodtam, hogy lehetőleg ne nagyon keveredjem bele ebbe a dologba. De láttam a lány pattanásos és rémülettől megkövült arcát, s éreztem, ahogyan a jegygyűrű nélküli kéz átkulcsolja továbbmozduló térdemet.

Az orvosban volt némi humorérzék, mert emlékezem, hogy a kocsimat az aesculapiusi eskü hatálya alá vetette, s azt is, engem is könyörtelenül kihasznált. Először is bekísértük Mrs. Madehurstöt és a vak asszonyt, hogy várakozzanak a betegágy mellett, amíg az ápolónő megérkezik. Utána megrohamoztunk egy csinos kis mezővárost a receptre írt gyógyszerekért (a doktor szerint cerebro-spinális meningitisről volt szó), és amikor a megyei kórház kijelentette – begyulladt alkudozás és köntörfalazás után –, hogy pillanatnyilag nincsenek ápolónői, betű szerint átszáguldottunk az egész megyén. Tárgyaltunk nagy házak tulajdonosaiva1, hosszú ívű sugárutak végein lakó mágnásokkal, akiknek nagy létszámú cselédnépsége otthagyta teázóasztalát, hogy a parancsolgató doktort meghallgassa. Végül egy fehér hajú hölgy, aki egy libanoni cédrus alatt üldögélt csodálatos orosz agarai közepette – ezek egyébként valamennyien gyűlölték a motort –, átadott a doktornak egy írásos utasítást; a doktor úgy vette át, mintha egy hercegnő nyújtotta volna óda. Ezt azután szédületes sebességgel átszállítottuk egy parkon, egy francia klastromba. Cserébe kaptunk érte egy sápadt arcú és reszkető nővért; rózsafüzérét pergetve térdepelt az autó hátsó részében, mígnem a doktor kurta, piszkálódó felkiáltásai közepette el nem szállítottuk az édességbolthoz. Hosszú délután volt ez, teli bolond epizódokkal, amelyek úgy emelkedtek fel és oszlottak szét, mint a kerekeink által felvert por; távoli és megfoghatatlan életek keresztmetszetei voltak ezek, amelyeken derékszögben törtettünk át. Azután hazamentem, elcsigázottan, hogy szarvasmarhák egymáshoz csapódó szarvairól, a sírkertekben sétáló, kerek szemű apácákról, árnyas fák alatti hangulatos teapartikról, a megyei kórház karbolszagú, szürkére festett folyosóiról, a félénk gyermekek erdőbe]i lépteiről s arról a két kézről álmodjam, amelyek átkarolták térdemet, ami– kor a motor beindult.

Elhatároztam, hogy egykét napra visszatérek még, de a sors úgy hozta, hogy nem jutottam el a megyének ama részébe. Sok kifogás is felmerült persze, mígnem a bodza és a vadrózsa meg nem hozta termését. Végül jött egy ragyogó nap, délnyugat felől tisztára söpört égbolttal, amely a halmokat szinte kézzelfogható közelségbe hozta. Egy nap, bizonytalan időjárással, leheletvékony felhőkkel. Nem az én érdememből, de szabad voltam, s kocsimat harmadízben is az ismert útra vezettem. Amikor felértem a mélyföld feletti gerincre, éreztem, hogy a levegő megváltozik, láttam, ahogyan üvegessé válik a napfényben. És a tenger felé nézve a csatorna kékje e pillanatban csiszolt ezüstté változott, acélossá tompult, majd piszkos ónná. Egy, a part felett függő szénszállító hajó kifelé tartott a parttól, mélyebb vizet keresve, és a rézszínű homályon át vitorlákat láttam, ahogyan egyiket a másik után felhúzták a lehorgonyzott halászflotta hajóin. Egy szélörvény hirtelen dobolni kezdett a mögöttem lévő mély dűnén, a békés tölgykoronákon, s fentről peregve hullott alá az első néhány őszi falevél. Amikor rátértem a parti útra, a tengeri köd már lefedte a parti téglaégetőket, s a dagály Ushanton túl már az összes hullámtörő gátat ellepte. Nem több, mint egy óra alatt fagyos szürkeség lett az angol nyárból. Újra az észak zárt szigete voltunk, s a világ összes hajója a mi veszedelmes kikötőink előtt bömbölt. És feljajdulásaik között ott sipítoztak a rettegő sirályok. Sapkám ronggyá ázott, lábtakaróm ráncai tócsákká gyűjtötték vagy patakokban csurgatták le a nedvességet; ajkamat sózúzmara borította.

A szárazföld belsejében az ősz szaga elborította a fák között megvastagodott ködöt, a csepegés folyamatos zuhogássá változott. De a kései virágok – az útszéli papsajt, a réti ördögszem és a kerti dália – örömet nyújtottak a köd közepette, s túl a tenger leheletén kevés jel utalt. még a lombhullásra. A falvakban minden ház ajtaja nyitva állt, s mezítlábas, hajadonfőtt gyerekek üldögéltek nyugodtan a nyirkos ajtólépcsőkön, hogy az idegennek „sziát” kiáltsanak.

Vettem magamnak a bátorságot, hogy belátogassak az édességboltba. Mis. Madehurst a kövér asszonyok vendégmarasztaló könnyeivel fogadott. Elmondta, hogy Jenny kisfia két nappal az ápolónő megérkezése után meghalt. Véleménye szerint nagyon rendkívüli eset volt ez, noha a biztosítótársaság emberei – bizonyos okokból, amelyeket nem akart részletezni – ilyen hitvány életeket nem szívesen biztosítottak volna.

– Nem mintha Jenny nem tett volna meg mindent Arthur gondozása érdekében, mintha a gyerek életének első éve végére minden rendben lett volna vele...

Hála Miss Fiorence-nek, olyan parádéval temették el a gyereket, hogy az Mrs. Madehurst szerint teljesen elfelejtette a születés körüli apró rendellenességet. Leírta a koporsót belülről és kívülről, az üvegezett halottaskocsit és az örökzölddel szegélyezett sírt.

– De hogy van az anyja? – kérdeztem.

– Jenny? Maj’ túlesik rajta. Én ugyanígy vótam egyik-másik saját gyerekemmel. Maj’ túljut rajta. Most az erdőbe’ bolyong.

– Ebben az időben?

Mrs, Madehurst összehúzott szemmel nézett rám a kassza felett.

– Nemtom. De hát az megkönnyíti az ember szivit. Igen, megkönnyíti a szivet. A veszteségtül meg a zavarodottságtul. Mint egy hosszú, nehéz futás után. Mink így szokjuk csinálni.

Nos, az öreg feleségek bölcsessége nagyobb, mint az összes apáké, és ez utóbbi bölcsesség annyira eltöltötte gondolataimat, felfelé menet az úton, hogy majdnem elszáguldottam egy asszony és egy gyermek mellett, a szép ház kapuinak erdős sarkánál.

– Pocsék idő! – kiáltottam a kanyarban lelassítva.

– Nem is olyan rossz – hangzott a nyugodt válasz a ködből. – Az enyéim már hozzászoktak. Maga meg majd megtalálja a magáét odabent, ebben biztos vagyok.

Madden hivatásos udvariassággal fogadott odabent, és kedvesen érdeklődött a kocsim állapota felől, majd fedél alá juttatta.

Egy csendes, dióbarna teremben várakoztam. Kései virágok díszítették, barátságos fatűz melegítette – kellemes, nagy békét árasztó hely volt. (Férfiak és nők, néha, nagy erőfeszítéssel ki tudnak magukból csiholni egy-egy hihető hazugságot, de a ház, amely otthonuk, semmi mást nem mondhat azokról, akik lakják, csak a színigazat.) Egy gyermekkocsi állt, egy baba hevert a fekete-fehér padlón, a felhajtott szőnyeg szélén.

Valahogyan megéreztem, hogy a gyermekek éppen most futottak ki innen – hogy szokásuk szerint elrejtőzzenek – a sokfordulójú, faragott lépcsőn, amely impozánsan emelkedett a teremben, vagy pedig elrejtőztek fent a galérián, a fából faragott oroszlánok és rózsák mögött.

S akkor meghallottam magam felett a nő hangját – vakok módjára, teljes szívből énekelt:

 

Áldja meg a drága termést...

 

És ettől a hangtól visszatértek bennem összes régi nyaraim.

 

Áldja meg a drága termést
Kint a kertben Istenünk,
Ámde áldja meg a kárt is:
Jobban illik ez nekünk.

 

A szomorú ötödik sornál megállt, s halkan megismételte:

 

Jobban illik ez nekünk,

 

Láttam, ahogyan kihajol a galéria korlátján; összekulcsolt két keze gyöngyként ragyogott a tölgyfa burkolaton.

– Ön az? Ön, aki a megye túlsó végéből jön?

– Igen, én vagyok: a megye túlsó végéből – feleltem nevetve.

– Nagyon sokára szánta rá magát, hogy újra eljöjjön. – Lefutott a lépcsőn, fél kézzel könnyedén érintve a korlátot. – Már két hónapja és négy napja.

– Már korábban el akartam jönni, de a sors megakadályozta.

– Tudtam. Kérem, csináljon valamit ezzel a tűzzel. Nem engedik, hogy hozzányúljak, de megérzem, ha nem jól ég. Kérem, élessze fel!

Körülvizslattam a kandalló mindkét oldalát, de csak egy félig elégett sövénykarót találtam, ezzel azután tűzre löktem egy vaskos tuskót.

– Ez a tűz sosem alszik ki, éjjel-nappal ég mondta magyarázó hangon. – Tudja, azért, hogy ha valaki talán fázós lábbal jön be... Hát azért.

– Így belülről még sokkal kedvesebb a hangulat, mint kívülről nézve – mormogtam. A vörös fény végigömlött az időfényezte, sötétbarna fatáblákon, s ettől a galéria Tudor-kori rózsái és oroszlánjai színt kaptak, s mintha megmozdultak volna. Egy régi, tetején sasfigurát viselő homorú tükör titokzatos belsejébe gyűjtötte a képet, a torz árnyakat még jobban eltorzítva, s a galéria vonalait egy hajó bordáinak vonalaivá görbítette. A nap beleveszett a félszélbe, a köd pedig nyúlós felhővé változott. A széles ablak befüggönyözetlen tábláin keresztül láttam a hetyke lovasembereket az ápolt pázsiton, majd a szél frissen hullott levelek légióival borította el őket.

– Bizony, gyönyörű – mondta. – Nem volna kedve feljönni? Fent még elég világos van.

Követtem őt, fel a masszív, kocsiszélességű lépcsőzeten a galériára, ahonnét finoman cizellált, Erzsébet-kori ajtók nyíltak.

– Figyelje meg, milyen alacsonyra tették itt a kilincseket, a gyermekek kedvéért. – Könnyedén belökött egy ajtót.

– Mellesleg, hol vannak a gyerekek? – kérdeztem.

– Ma még csak nem is hallottam őket.

Nem felelt azonnal. Azután ezt mondta:

– Én csak hallani tudom őket – mondta halkan. – Ez az Ő szobáik egyike. Teljesen berendezve, látja?

Egy súlyos fatáblákkal burkolt szoba belseje felé intett. Alacsony, összecsukható asztalok és gyermek– székek voltak benne. Egy babaház, csuklón forgó mellső oldala félig nyitva, szemben vele egy nagy, pettyes hintaló, amelynek kipárnázott nyergébe fel– mászhatott egy gyerek, hogy kinézzen az ablakpárkányról a pázsitos rétre. Egy játék puska állt egy sarokban, mellette egy bearanyozott faágyú.

– Biztos, hogy épp most mentek ki innen – suttogtam. A kihúnyó fényben finoman megroppant egy ajtó. Hallottam egy ruha súrlódó neszét, és lépések hangját – gyors lépésekét, a szomszédos szobából.

– Hallom! – kiáltotta diadalmasan. – Maga is hallotta? Gyerekek, ó, gyerekek! Hol vagytok?

Hangja minden zugot betöltött a falak között; azok az utolsó kis rezdülések is szeretettel magukba fogadták, de nem válaszolt rá olyan kiáltás, mint aminőt annak idején kint a kertben hallottam volt. Rohantunk az egyik tölgyburkolatú szobából a másikba, itt fel egy lépcsőn, ott három lépcsőn lefelé, folyosók útvesztőin át, kutakodásunkban mindig megcsalatva, akárha egy nyitott nyúlkotorékot egyetlen vadászgörénnyel akarnánk kivadászni. Rengeteg rejtett búvóhely volt, falbeugrók, a már-már homályba búvó ablakok befelé szűkülő fülkéi, ahonnét újra nekiiramodhattak, ha már elhagytuk őket; ott voltak azután az elhagyatott kandallók, hat láb mélyen a falba süllyesztve meg az egymásba nyíló ajtók összevisszasága. Mindenen túl pedig, ebben a játékban, velünk szemben az ő segítségükre volt a szürkület. Egyszer-kétszer elkaptam egy-egy játékos kuncogást, egyszer-kétszer láttam egy gyerekruha sziluettjét a már sötétedő ablakok előtt, a folyosó végén; ám üres kézzel tértünk vissza a galériára, éppen akkor, amikor egy középkorú asszony lámpást helyezett el egy falmélyedésben.

– Nem, ma este sem láttam őket, Miss Fiorence – hallottam a hangját. – De az a Turpin azt mondta, hogy beszélni szeretne önnel a pajtája dolgában.

– Ó, Mr. Turpin már bizonyára nagyon szeretne meglátogatni. Hívja be az előcsarnokba, Mrs. Madden.

Lenéztem az előcsarnokba, amelyet csak a pislákoló tűz világított meg, és akkor az árnyékok mélyén megláttam őket. Biztos, hogy akkor szöktek le ide, amikor mi az átjárókban kóboroltunk, s most tökéletes biztonságban érzik magukat az öreg, aranysárga bőrfüggöny mögött. Az én eredménytelen hajszám, a gyerektörvények szerint, éppen annyit ért, mint egy előjáték, de mert oly sok fáradságot szántam rá, elhatároztam, hogy rákényszerítem őket: jöjjenek elő. Mégpedig azzal az egyszerű trükkel, amelyet persze a gyerekek lenéznek, hogy tudniillik úgy teszek, mintha nem venném észre őket. A zárt búvóhelyen egy kis mocorgás támadt, valami sziluettet is észre lehetett venni, de nem többet, mint egy árnyékvonal, amikor egy gyenge lánglobbanás kirajzolja a körvonalakat.

– Most pedig megteázunk – mondta a nő. – Azt hiszem, már az első alkalommal is meg kellett volna kínálnom magát, de az ember, ha magányosan él, és ha... Nos, ha az embert furcsának tartják, akkor nemigen ragaszkodik a jómodorhoz. – S kissé gúnyolódó hangon folytatta: – Szüksége van-e lámpára, hogy lásson evés közben?

– Azt hiszem, hogy a tűz fénye sokkal kellemesebb. – Elmerültünk az elragadó félhomályban, s Madden behozta a teát. Székemet úgy fordítottam a függöny felé, hogy módom legyen meglepődni, sőt: hogy meg is lepődjem a színjáték fordulatain, majd a háziasszony engedelmével – mert a tűzhely mindig szent dolog – előrehajoltam, hogy játsszam a tűzzel.

– Honnét szerezte ezeket a gyönyörű vesszőket? – kérdeztem. – Ó, de hiszen ezek rovott pálcák!

– Hát persze – mondta. – Mivel nem tudok sem olvasni, sem írni, visszatértem a régi angol rovásíráshoz, a számvetéseim kedvéért. Adja csak ide az egyiket, és elmondom magának, hogy mit jelent.

Átnyújtottam neki egy még el nem égett mogyoró– vesszőt, amely körülbelül egylábnyi hosszú volt, ő meg, hüvelykujját végigfuttatva a bemetszéseken így szólt:

– Ez itt a belső farm tejhozama az elmúlt év áprilisától, gallonokban. El sem tudom képzelni, mihez kezdenék ezek nélkül a rováspálcák nélkül, Ezt az ábécét egy öreg erdőkerülőm tanította meg nekem, Ma már senki sem ért ehhez, de a bérlőim elismerik, tiszteletben tartják. Az egyikük éppen most jött el hozzám. Ó, ne zavarja ez! A hivatalosnak mondott órák után semmi dolga nincs itt. Kapzsi, tudatlan ember, nagyon kapzsi, különben nem jönne ide sötétedés után.

– Akkor hát magának sok földje van?

– Hála Istennek, csak pár száz acre van a kezemben. A többi hatszázat már átadtam azoknak, akik annak idején még ismerték az enyéimet, de ez a Turpin egészen új ember, egy valóságos útonálló rabló.

– De biztos benne, hogy nekem nem kellene..,

– Hát persze, hogy nem. Magának joga van itt lenni. Hiszen Turpinnak egyetlen gyermeke sincsen!

– Ó, a gyermekek – mondtam, és alacsony székemet hátratoltam, amíg majdnem érintette a függönyt; mögötte rejtőztek a gyermekek. – Csak tudnám, miért kerülnek engem!

Hangokat hallottunk: Madden morgását meg egy mélyebb hangot az alacsony, sötét oldalajtó mögül. S egy vörös hajú, vászonöltözetű, félreérthetetlenül bérlő típusú óriás óvakodott be, azazhogy inkább betolták.

– Jöjjön a tűzhöz, Mr, Turpin – mondta a nő.

– Ha... Ha úgy gondolja, Miss, de én éppúgy megmaradhatok itt az ajtónál. – Miközben beszélt, úgy kapaszkodott a kilincsbe, mint egy megrettent gyerek. Egy pillantásra megértettem, hogy valami nyomasztó félelem tartja a markában.

– Nos?

– Az új szaporulat karámjával kapcsolatban... Ez az egész. Ezek az első őszi viharok... De maj’ elgyövök én máskor, Miss. – Fogai nem zörögtek jobban, mint az ajtókilincs.

– Erre nincsen szükség – mondta a nő nyugodtan.

– Az új szaporulat, hm... Mit írt magának a megbízottam tizenötödikén?

– Én aszittem... Miss, hogyha meglátogatom magát, és... És beszélünk, mint férfi a férfival... De hát...

Szeme forgott, ugrált a szoba egyik sarkából a másikba, rémülten. Félig kinyitotta az ajtót, amelyen bejött, de újra becsukta. Most határozottan.

– A megbízottam megírta, amit mondtam neki – folytatta. – Magának már túl nagy az állatállománya.

Dunnett farmja sosem produkált többet, mint ötven ökröt, még Mr. Wright idejében. És ő takarmánypogácsát használt. Magának hatvanhét ökre van, és nem azzal takarmányoz. Maga e tekintetben megsértette a haszonbérletet. Maga megfosztotta a farmot a szívétől.

– Én... Én hoztam bizonyos vegyszereket... Szuperfoszfátot... A múlt héten. Ahogy a szerződés mondta, egy egész teherautórakományt. Holnap kimegyek érte az állomásra. Aztán meg maj’ visszagyövök, hogy beszéjjek magával, Miss, napfénynél. Mint férfi a férfival... Ez az úr most elmegy, nem igaz?

– Szinte szűkölve mondta ezt.

Csak egy kicsit toltam hátrább a székemet, hogy megérintsem a hátam mögött lévő függönyt, de a bérlő úgy megugrott, mint egy megrettent patkány.

– Ne! Kérem, figyeljen rám, Mr. Turpin. – A nő megfordult székében, vele szembe, háttal az ajtónak. Régi, átlátszó kis trükk volt, amit ki akart kényszeríteni belőle: az Új tehénistálló, amelynek költségét a földbirtokosnő állja, az előző évi bevétele az ideihez viszonyítva, az értéknövekedés – nem győztem csodálni ezt az embert, látva, hogy mennyire ragaszkodik a maga igazához, holott a rémület verejtéke lepte el homlokát.

Haboztam, hogy megérintsem-e a függönyt – tulajdonképpen még mindig a pajta árán töprengtem – amikor megéreztem, hogy elernyedt kezemet egy gyermek két lágy kacsója fogja közre. Így azután végül is sikerült! Egy pillanat alatt megfordulhattam, és megismerkedhettem ezekkel a gyors lábú vándorokkal...

Tenyerem közepét apró, futó csók érintette – ajándék volt ez, s összezárultak felette az ujjaim: bizalmas és félig-meddig szemrehányó jelzés egy várakozó gyermektől, aki nem szokott hozzá, hogy a felnőttek semmibe vegyék, még ha el vannak is foglalva; egy réges-régen kiagyalt, néma jelzésrendszer töredéke.

És akkor már tudtam. És olyan volt ez, mintha már az első pillanattól kezdve tudtam volna, attól kezdve, hogy a pázsit felett felpillantottam az emeleti ablakra.

Hallottam az ajtó csukódását. A nő némán felém fordult, és éreztem, hogy ő is tudja.

Hogy ez után mennyi idő telt el, nem tudom megmondani. Egy fatuskó pottyanása felriasztott, és gépiesen megmozdultam, hogy visszatoljam a tűzre. Azután megfordultam ültő helyemben, a függöny közvetlen közelében.

– Most már érti – suttogta a nő a sűrűsödő árnyékon át.

– Igen, értem... Most már értem. Köszönöm.

– Én… Én csak hallom őket. – Fejét két kezébe hajtotta. – Nekem nincsen jogom, tudja, máshoz nincsen jogom. Én soha nem szültem, és nem is veszítettem el egyet sem. Sem szülés nem volt, sem elveszítés.

– Hát legyen nagyon boldog – mondtam, s közben majd’ megszakadt a szívem.

– Bocsásson meg.

Hallgatott, én meg visszatértem a magam bánatához, s a magam öröméhez.

– Ez talán azért van, mert annyira szeretem őket – tört ki végül. – Ezért volt mindez, az elejétől kezdve, még mielőtt tudtam volna, hogy mindent, amim csak lehet, ők jelentenek. És annyira szeretem őket!

Két karját kitárta az árnyékok felé s az árnyékok mögött megbúvó árnyékok felé.

– Azért jöttek, mert szerettem őket, mert szükségem volt rájuk. Én... Énnekem el kellett érnem, hogy idejöjjenek. Rossz dolog ez? Mondja, rossz?

– Nem, nem!

– Én... Én elismerem magának, hogy a játékszerek, és... És a többi dolgok is mind képtelenségek, de... De én úgy gyűlöltem az üres szobákat, én magam is, amikor még kicsi voltam. – Felmutatott a galériára. – És azok az átjárók is mind, mind üresek... És hogyan tűrhettem volna el valaha is, hogy a kertkapu zárva legyen?! Elképzelem magamnak…

– Ne tegye! Az Isten irgalmára, ne tegye! – kiáltottam. A homály hűvös esőt hozott; heves cseppek verték a bezárt ablaktáblákat.

– Meg az, hogy a tűznek minden éjszaka égnie kell... Én nem tartom bolondos ötletnek. És maga?

Ránéztem a széles téglakandallóra; azt hiszem, könnyeimen át néztem, s láttam, hogy sem mellette, sem rajta nincsen vasrács, s lehajtottam a fejemet.

– Mindezt és egy csomó más dolgot is, hitből tettem. És ők jöttek. Hallottam őket, de nem tudtam, hogy ők jog szerint nem is az enyéim, mígnem Mrs. Madden megmondta.

– A komornyik felesége? Mit mondott?

– Egyiküket én hallottam, ő meg látta. És felismerte. Az övé volt! Nem az enyém! Először még nem hittem. Talán féltékeny voltam. Később kezdtem megérteni, hogy ez csupán azért volt, mert szerettem őket, nem pedig azért… Ó, az embernek vagy szülnie kell, vagy elveszítenie – mondta szánalomra méltóan. – Nincsen más mód. És ők mégis szeretnek engem. Kell, hogy szeressenek! Ugye?

A tűz halk pattogásán kívül semmi hang nem volt a szobában. Mindketten feszülten figyeltünk, s Őt a végén megnyugtatta az, amit hallott. Összeszedte magát, és félig felemelkedett. Én mozdulatlanul ültem a székemben a függöny mellett.

– Ne higgye, hogy egy önmagáért nyöszörgő nyomorult vagyok, de gondolja csak el... Én teljes sötétségben élek, tudja, maga pedig lát!

Igaz: én képes voltam látni, s amit láttam, az megerősített elhatározásomban, holott ez szinte olyan volt, mint a test és a lélek szétválása. Azután nem folytattam ezt, mert eljött a végső idő.

– Tehát maga azt gondolja, hogy mindez rossz dolog? – kiáltotta éles hangon, holott jómagam egy szót sem szóltam.

– A maga számára nem. Ezerszer is nem. A maga számára ez helyes és jogos... A szavain túl is hálás vagyok magának. Lehet, hogy számomra rossz ez. Számomra, pusztán az én számomra...

– Miért? – kérdezte, s úgy emelte arcához két kezét, mint ahogyan első találkozásunkkor tette, az erdőben. – Ó, értem – mondta gyermeteg egyszerűséggel. – A maga számára ez talán rossz. – Majd valami kis belső kuncogással folytatta: – Emlékezzék rá, hogy egyszer, az első alkalommal szerencsésnek mondtam magát. Magának soha többé nem szabad visszajönnie ide.

Hagyta, hogy üldögéljek még egy kicsit a függöny mellett, majd hallottam, ahogyan lépteinek nesze elhal a galérián.

 

Kemény Dezső fordítása