Hinterstoisserék a Mondsee-i lakóhelyük és Bécs között ingáztak.  

Egy idegösszeroppanás után 1933-ban – részben Hitler hatalomátvételétől való félelem miatt Hinterstoisser C. G. Jung páciense lett Zürichben. Jung kölcsönadta neki Thomas Jay Hudson The Law of Psychic Phenomena című könyvét, amely, mint azt a címből gondolnánk, nem okkult könyv, hanem egy olyan kísérletet tárgyal, amely „az emberi szellem gigantikus potenciálját, beleértve az álmokat, a hipnózist és a telepátiát” részletesen vizsgálja. Ezen mű elolvasásának eredménye az volt, hogy Dr. Hinterstoissert magával ragadta az emberi szellem ismeretlen potenciáljának problémája, és a mágia történetének és a pszichikai jelenségek vizsgálatába kezdett. Megírta a háromkötetes Bevezető egy mágikus történethez című művét, amelyet 1943-ban adtak ki Bécsben. A nácik elkobozták az összes példányt és megsemmisítették (habár állítólag egy példány megmaradt), és Dr. Hinterstoisser csak Himmler személyes közbenjárásával (ezeket a részletes információkat Hinterstoisser feleségének, Gertrud Hinterstoissernek köszönhetem) menekült meg a koncentrációs tábortól.  

Hinterstoisser a háború után megalapította a Salzburgi Mágia és Okkult Jelenségek Kutatóintézetét. Érthető módon Carl Tausk Hinterstoisser ezen érdeklődési területéről nem tudott – legtöbb bécsi kollégájához hasonlóan. Ennek nem az az oka; hogy érdeklődését hobbinak tekintette, hanem egyfajta felüdülési területnek tartotta a gazdaságtörténet témájával szemben.  

Kiderült, hogy Hinterstoisser ismerte a könyvemet – ismertetőt tartott egy intézményen belüli írásában a The Outsider német nyelvű kiadásáról – és a The Mind Parasites című könyvem csodálója volt. Ez volt az első történet, amelyet Derlethnek a Lovecraft-elbeszélés hagyományában írtam. Eljuttatott nekem egy levelet Carlról, amelyben elmesélte, hogy a Lovecraftról szerzett információi forrását már nem tudná megnejézni. azonban kategorikusan kijelenti, hogy Winfield Lovecraft nem csak; hogy egyiptomi szabadkőműves volt, hanem legalább két mágikus írás birtokában is volt: az egyik Maslama ión Ahma al-Magriti híres Picatrixe, amely Pseudo-Magriti néven is ismert, a másik Goldhizer A lélek lénye című könyve.  

Érdeklődésemre Dr. Hinterstoisser írt nekem egy levelet, amelyben megengedte, hogy Lovecraft-könyvemben idézzem őt. Ezt a levelet teljes egészében, csak néhány kisebb kihagyással meg is jelentettem. Úgy ír, mintha korábban semmilyen levél-kontaktus nem lett volna kettőnk között; azonban mindezt az én kérésemre tette így. Ebben a levélben teszi a vitatott megállapítást, mely szerint Cagliostro követőire „bizonyos kéziratokat hagyott, többek között a Necronomicont”:  

Amikor Dr. Hntersloisser ezt először az 1976. augusztus 4-ei levelében állította, majd a torkomon akadt a lélegzetem. Azonnal visszaírtam neki és megkértem, hogy állítását írja le részletesebben. Több mint frusztráló volt, mivel Hinterstoisser nem tudott elég jól angolul; vezért Carl Tausknák kellett lefordítania a levelet. Carl Olaszországban tartózkodott, amikor Hinterstoissernek írtam; ezért két hónapig tartott, amíg megkaptam a választ. Ebben a levélben Hinterstoisser a következőket állította:  

„A Necronomicon nem egyetlen személy műve – Alhazred –, hanem akkád, babiloni, perzsa és izraeli mágikus anyagok kompilációja; és valószínűleg Alkindi (Ya kűb ibn Sabbah al Kindf, aki Krisztus után 850 körül halt meg) állította össze. Valószínűleg a történelem előtti mágikus hagyományokat tartalmazza.”  

A levél további részében leírja; hogy a könyv később A Titkos Nevek Könyve néven vált ismertté, és hogy valójában a fent nevezett könyv második részében a kilencedik fejezetről van szó:  

Megértettem; hogy az a könyv, amelyet ma Necronomiconnak nevezünk, egy rendkívül terjedelmes műnek csak egy kis része volt. Megkérdeztem Hinterstoissert, hogy mi ennek a könyvnek a címe, ő azonban nem mondta meg pontosan, bár az utolsó nekem írt levelében (1977. április) a Kitáb ma'ani al-nafsról, a „Nagy Kompilációról” írt. Én azonban rájöttem arra, hogy a Lélek Lényének Könyvének csupán arab címe volt, amelyre már az első levelében is hivatkozott. Hinterstoisser halála 1977. október 10-én megakadályozta; hogy egy jobb magyarázatot kérjek tőle.  

Azonban az egyértelműen kiderült, hogy a „Nagy Kompiláció” hatalmas mágikus értekezés, és nagy része Assurbanipal könyvtárából származik. Nagyon nagy anyaggyűjtemény lehet; ma tudományosnak vágy filozofikusnak neveznénk (például egy hosszú szakasz az emberekről), valamint asztrológiával, alkímiával, színtannal és a talizmánkészítés sajátosságaival foglalkozó fejezeteket tartalmaz. A második rész kilencedik fejezetének „Az aggok története” a címe, és valóban a Necronomicon alapjául szolgálhatott.  

Kérdésemre válaszolva Hinterstoisser biztosított arról, hogy nincs a birtokában egyetlen Necronornicon-másolat sem, de látott egyet Bostonban. Azonban arra már nem volt elég idő, hogy további kérdéseket, tegyek fel. Érdemes azonban megjegyezni, hogy Winfield Lovecraft üzletei Boston körül és Bostonban voltak, és hogy a városban volt az egyik legrégebbi szabadkőműves-templom.  

Mindenféle kommentár nélkül közlöm Hinterstoisser 1976. december 24-i levelét. Sok olyan pontja van, amelyeket szívesen tisztáznék – mint például „Tall Cedar” (Nagy Cédrus) személyazonosságát. Ő tanította Lovecracftot a Necronomicon olvasására (miért kellett ezt egyáltalán tanítani neki?), és tőle hallott a különleges esetről Fouquier Tintville-lel, akit „Cagliostro követői meg is kínoztak”.  

Természetesen frusztráló lehetne mindaz; amit a Necronomiconról megtudtunk. Szerencsére ez nem így van. Hinterstoisser levele úgy megigézte Robert Turnert, hogy újból kezdte kutatását, ezúttal a British Museumban: A második nekem írt levelében Hinterstoisser megjegyezte, hogy Alkindi kompilációját II. Rudolf császár könyvtárosa Prágában katalogizálta. Robert Turner arra emlékezett, hogy II. Rudolf volt az a császár, aki John Dee-vel és Edward Kelleyvel töltött néhány évet Prágában. Lovecraft szerint John Dee fordította le a Necronomicont. Mindig is gyanítottuk, hogy Lovecraft találmányáról van szó. Azonban ha Lovecraft apja tényleg néhány mágikus írás birtokában volt, köztük az Alkindi-könyv „A titkos nevek” című fejezetével, és ha Lovecraft Cthulhu mitológiája a Titkos neveken alapul, akkor valószínűnek tűnik, hogy az a fejezet, amely Winfield Lovecraft birtokában volt, valójában a Dee-féle Necronomicon fordítás, amelyet Prágában töltött ideje alatt másolt le.  

Az egyik legelső és legizgalmasabb felfedezés az egyik John Deehez írt levél volt „Donwiche városára” vonatkozóan, amelyet részben a tenger mos. Dunwich (ejtsd „Dunnich”) még ma is létezik East Suffolkban, négy mérföldre Southwoldtól délnyugatra. Bartholomew's Gazetteer azt írja, hogy a város egykoron Kelet-Anglia fővárosa volt. Deet ámulatba ejtették Dunwich ásatásainak eredményei, különösen egy hatalmas kőkoporsó felfedezése, amelynek ember–alakja volt. A Lovecraft-féle Dunwiche és Dunwich közti párhuzamok alapján, amelyeket Jean Carter Guide című művében olvashatunk, Robert Turner arra a meggyőződésre jutott, hogy Lovecraft valóban többet akart tudni erről az angol városról.  

A British Múzeumban található Dee-kéziratok további tanulmányozása vezették el a Liber Logaethhez, egy rejtjelezett kézirathoz. Ezen könyvhöz írt cikkében arról mesél, hogyan sikerült a számítógép-tudós, David Langford segítségével minden kétséget kizáróan igazolnia, hogy ez a rejtjelezett írás megegyezik azzal, amelyet Dee II. Rudolf császár könyvtárában másolt le. David Langford megjelentetett egy fejezetet a pontos, számítógépes kódfejtő módszerekről. Bizonyos részek meghaladják a tudásomat, azonban úgy vélem, hogy ezen módszer teljes körű magyarázatának meg kellett jelennie. Ez ugyanis az egyik legérdekesebb detektívmunka azóta, hogy Champollion megfejtette a rosette-i követ.  

Végül is most érkeztünk el oda, hogy az olvasóknak a mágikus Alkindi-értekezés betiltott fejezetének egyik jelentős részét bemutassuk. Egy későbbi időpontra volt tervezve az egész szöveg megjelentetése a teljes kommentárral együtt. Robert Turner éppen Lovecraft Dunwiche és az angol ekvivalens részletes összehasonlításán dolgozik. Ezen könyv kiadója szerint fontos a kutatási eredményeket egy Necronomicon-részlettel megjelentetni. A teljes kiadás előkészítése néhány évig is eltarthat.  

Azonban azokat a Lovecraft csodálókat; akik abban reménykednek, hogy szörnyű, tiltott titkokat fedezhetnek fel, figyelmeztetnem kell, hogy csalódni fognak. A szöveg elég izgalmas egy gyakorló mágusnak, azonban az átlagos olvasó számára csak kevés bepillantást nyújt. Ugyanez érvényes az olyan művekre is, mint Salamon Kulcsa, Abramelin Szent Mágiája és az alkímia többi nagy klasszikusaira is akiket Jung tanulmányozott. Jungnak húsz évre volt szüksége ahhoz, hogy felfedje az alkimisták titkait. (És én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a magyarázatai helyesek.)  

Másrészt azok a mágusok tartják ezeket az oldalakat a legizgalmasabbnak, akik megvizsgálhatták ezeket. A modern mágusok legtöbbször a Golden Dawnnal kezdenek, amely a Kabbala hagyományán, az egyik misztikus zsidó tradíción nyugszanak. Nem kétséges, hogy a Titkos Nevek egy sokkal régebbi mágikus hagyományon alapulnak, amely már akkor is réginek számított, amikor a sumérok földjén feljegyezték. Igaz, hogy amikor John Dee foglalkozott vele, akkor már egyiptomi, perzsa és arab mágikus elképzelések, valamint a gnosztikus és a görög miszticizmus is gazdagította, azonban azok a tudósok, akik látták a szöveget, úgy vélik, hogy a mellékes dolgokat rétegről rétegre el lehet ugyanúgy távolítani, mintha egy festményt tisztítanának, és aztán végül előkerülhet alóla az eredeti maradéka.  

Azoknak az olvasóknak, akik csak keveset tudnak a mágiáról, ajánlanám rövid és megfelelő bevezetésként a Necronomiconhoz George Chevalier The Sacred Magician, A Ceremonial Diary (Paldin Books, 1976) című művét. Ez egy modern mágus naplója és leírja, hogyan töltött el a szerző hat hónapot egy mágikus művelettel, amely Bölcs Abraha-Melin (vagy Abra-Me1in) művében olvasható és milyen eredményeket hozott. Ez mindenkit meggyőzhet arról, hogy a mágikus gyakorlat egy hosszú, fáradtságos és rendkívül precíz dolog. Mindenki, aki George Cheválierhez hasonló dolgokat szeretne végrehajtani, annak meg kell vásárolnia McGregor Mathers' Abramelin, a Bölcs fordítását – vagy ki kell kölcsönöznie a könyvtárból. (Azonban figyelmeztetnünk kell arra, hogy ha egyszer elkezdi a művelet végrehajtását, akkor azt be is kell fejeznie, vagy különben – a mágusok nézete szerint – rendkívül kedvezőtlen következményekkel kell szembesülnie.) Aleister Crowley Confessions című művében leírja, hogyan hajtotta végre a műveletet loch nessi házában, és hogy tényleg látott démonokat a szobájában. Hazugnak bélyegezhetnénk, azonban minden komoly gyakorló azt állítaná, hogy a művelet pontos végrehajtásának ilyen eredménnyel kell járnia.  

A Titkos Nevek is egy hasonló műveletet ír le az aggokhoz való könyörgésnél. Ezt a rituálét most nem írjuk le teljes egészében, bár minden mágus egyszerűen végrehajthatja a megadott információk alapján. Most nem szeretnék véleményt formálni arról, hogy tényleg „működik”-e. Lehetséges, hogy vannak olyan rituálék, amelyek szerepelnek a szövegben, azonban nem értjük őket. Fennáll az a lehetőség is, hogy ez az egész csak babona, és hogy az „aggok” sosem léteztek. Csak egy valami biztos: ha egyszer a rituálé teljes egészében megjelenne, akkor a „máguscsoportok” a világon mindenütt megpróbálnák Hasturt, Nyarlathotepet és Cthulhut előhívni. Akkor megtudnánk, hogy az aggok tényleg léteztek-e. Nekem az a véleményem, hogy a valóban fontos munkát a Necronomiconnal nem a mágusok, hanem Jung követői végezték, akik ezt egy olyan dokumentumnak tartották, amely a tudattalan máig fel nem tárt szintjeit írja le.  

Egyetértek azzal, hogy bosszantó volna, ha ilyen sok kérdés megválaszolatlan maradna történetünkben. Nyilvánvalóan azonban. ez nem lehet így. Épp nem sokkal ezelőtt kértem meg egy professzionális kutatót arra, hogy kutasson minden után, amit a késő 19. századi Bostonban az egyiptomi szabadkőművességről talál és, ha lehetséges, Winfield Lovecraft szerepéről. Kell lenniük olyan feljegyzéseknek, amelyek a beavatását írják le és felvilágosítással szolgálnak arról, hogy milyen fokozatot ért el Lovecraft. Jelenleg kapcsolatban állok egy cseh tudóssal, aki meg akarja keresni Alkindi eredeti kompendiumát a félig megőrült II. Rudolf császár könyvtárában. Máris kiderítette azt, hogy amikor Dee és Kelley 1686 májusában Lipcséből megérkeztek Prágába, a császárnak volt egy olyan dokumentuma, amelyben mindkettőjüket „tiltott szellemek” idézésével vádolták. Dee megkísérelte a Titkos Nevek rituáléjának kipróbálását? Mivel a kommunista hatóságok az „okkultizmus” minden egyes megemlítésekor a homlokukat ráncolják, ezért levelezőtársamnak elővigyázatosan kell eljárnia. A kutatása ezért talán kevésbé eredményes, és talán az én amerikai leletem is többet ér.  

Jelenleg nekem nem csak az a tény tűnik teljesen egyértelműnek, hogy Lovecraft apján keresztül tudomást szerzett a Titkos Nevekről, hanem az is, hogy a dokumentumot meg is szerezte. Túl sok hasonlóság áll fenn a Cthulhu mítosz és a kódolt Dee kézirat között ahhoz, hogy más válasz is lehetséges legyen.  

Ez azonban érdekes kérdéseket is felvet, amelyekre régi barátom, Sprague de Camp épp a választ keresi. Hogyan jutott hozzá Lovecraft a könyvhöz? Mivel apja akkor halt meg, amikor nyolc éves volt, aligha feltételezhetjük, hogy Winfield Lovecraft adta neki a könyvet. Ezen kívül biztosan a bostoni templom tulajdonában volt. Valamint az is elég valószínűtlennek tűnik, hogy Howard édesanyja, Susie Lovecraft, gondosan megőrizte és fiának adta, amikor az a megfelelő korba lépett. Az anyja ugyanis egy tipikus puritán lány volt Új-Angliából, és valószínűleg inkább elégette volna. Ezenkívül férje szifilisz-halála lehetett a legnegatívabb esemény, úgyhogy szabadkőművesi tevékenységét a bűnös múlttal tekintette egyenlőnek. Feltételeznünk kell, hogy Winfield Lovecraft papírjai érintetlenül hevertek íróasztala fiókjában, amíg fia fáradhatatlan kutatásba nem kezdett minden elolvasható dolog iránt, és így találta meg a Titkos Neveket és valószínűleg azt a másik két művet, amelyet Hinterstoisser a levelében említett.  

Ez azt is megmagyarázhatja, miért lett Lovecraft író. Apja oldalán nőtt fel, aki teljesen megőrült és hallucinációk kínozták. (Ezt Sprague de Camptól tudjuk.) Bizonyára néhány hallucinációja is azokból az entitásokból ered, amelyekről a Neeronomiconban olvasott (hogy a Titkos Neveknek egy megfelelő címet adjon). És bizonyára ezek a nevek ijesztő hatással voltak Lovecraft gyermekkorára. Amikor végül is megtalálta a kéziratot, bizonyára égnek állt a haja. Minden mai gyerek, aki pornográf magazint rejteget a takarója alatt, bizonyára megérti ezt az érzést. Ez valóban „tiltott” volt, egy olyan titok, amelyet sem az anyjával sem a nővéreivel nem oszthatott meg.  

Miért érdekelte Lovecraftot fiatalkorában annyira az asztrológia? Talán azt kérdezgette magától, vajon a Nagy Aggok tényleg „onnan kívülről” jöttek? Teljesen egyértelmű, hogy tizenöt évesen nagyon negatívan reagált erre. Erőt kellett vennie magán, hogy gyermekkora félelmeit levesse és racionalista és logikus életet éljen.  

Akkor azonban miért kezdett félelmetes történeteket írni? Egy olyan embernek, akit megszálltak a „tudomány látomásai”, annak inkább olyan science-fiction történeteket kellene írnia, mint H. G. Wells. Azonban kezdettől fogva nem volt kétséges, hogy ezt a ragyogó elmét teljesen hatalmukba kerítették a hullaházak és a monstranciák gonosz entitásai. Úgy tűnik, mintha egy bizonyos ponton eldöntötte volna, hogy gyermekkora félelmeit is fogva tudja tartani és felhasználja azokat fikcióiban. Valószínűleg bravúros teljesítmény volt ez, egy „nem gondolok rád” kiáltás, mert nem kétséges, hogy Lovecraft nem gondolt a Cthulhura és a Yog-Sothothra. A levelei arról tanúskodnak, hogy felnőtt életének nagy részében tudatos racionalista volt.  

Carl Tausk egyik levelében, amelyet nemrég kaptam meg, egy másik érdekes dologról ír. Amikor Lovecraft elkezdett a Cthulhu történeteinek megjelentetésével foglalkozni, bizonyára sok olyan egyiptomi szabadkőműves volt, akik fel tudták fogni, hogy mit tesz. Valószínűleg kapcsolatba léptek vele, és óvatosan figyelmeztették arra, hogy szigorúan őrzött titkokat ad közre. Ha ez így volt, akkor a Cthulhu mítosz fejlődése történeteiben nem csak a gyermekkor félelmeinek kinövése volt, hanem az egyiptomi szabadkőművességgel szembeni tiszteletének megnyilvánulása is.  

Azoknak az olvasóknak, akik utána járnak ezeknek a feltételezéseknek, elég csak elolvasniuk Sprague de Camp életrajzát vagy néhány Lovecraft levelet, amelyeket az Arkham House öt kötetben jelentetett meg. Akkor Lovecraft, ahogy azt Robert Turner vélte, egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a Nagy Aggok tényleg léteztek? Élete utolsó éveiben „megszállta” ez az ötlet? Letargiája és alacsony testhőmérséklete is ezt magyarázza?  

Nem látom semmi okát annak, hogy ennek a bevezetőnek az okkultizmussal kapcsolatos kicsengése legyen. Nem az a szándékom, hogy az olvasókat ijesztgessem. Lovecraft egész életében ezt tette, végül megunta és feladta. Ezért inkább engedjék meg, hogy összefoglaljam azt, amit valóban tudunk és amire ebből értelemszerűen következtethetünk. Tudjuk, hogy a Titkas Nevek tényleg létezik (bár nem tudjuk, hogy  

Lovecraft Necronomiconnak nevezte-e a könyvet vagy, hogy a kézirat címéről van-e szó). Aránylag biztosak vagyunk abban, hogy Winfield Lovecraftnak volt belőle egy másolata – vagy egy teljes vagy csak egy része. Hajlamosak vagyunk elfogadni azt, hogy ez a másolat Lovecrafthoz került és a Cthulhu mítosz alapját képezi.  

Ami az irodalomtörténeti oldalát illeti, mindössze ennyit tudunk. A mi nézőpontunkból kiindulva teljesen mindegy, hogy Kenneth Grantnak igaza volt-e, és hogy a Nagy Aggok tényleg léteztek-e (vagy talán még mindig léteznek-e). Kétségtelenül találunk majd olyan mágusokat, akik ennek a kérdésnek akarnak utánajárni. Feltehetően k olyan Lovecraft olvasó van, akik az ellenkező véleményt képviselik és azt a nem kedvelt elképzelést, hogy a Nagy Cthulhu az ő fejéből pattant ki R'lyehben. Azonban hogy Gradring mondta, csak a tények érdekelhetnek minket. Én úgy gondolom, hogy senki sem szólhatna semmit az ellen, ha azt állítanám, hogy ebben az esetben a tények olyan lenyűgözők és olyan szokatlanok, mint minden más a Cthulhu mítoszban.  

Dr. Stanislaus Hinterstoisser egyik levele  

A „Mágikus és Okkult Jelenségeket Vizsgáló Salzburgi Társaság” elnöke, Colin Wilson Úrnak címezve. Fordította és javította Dr. Carl Tausk  

1190 Bécs, Franz–Kleingasse 315  

Tisztelt Uram!  

Az Ön régi ismeretsége a tisztelt kollégájával, (vagy inkább asszisztenst kellene mondanom?) Dr. Tauskkal, a Technologischen Institut Wien munkatársával, valamint az Ön írásainak valóban jó ismerete arról győzött meg, hogy Ön a megfelelő személy, akire különleges jelentőségű információkat lehet bízni. Amint azt Ön is tudja, kollégáim és én sok évet fordítottunk a mágikus jelenségek tanulmányozására a modern európai, amerikai, japán, valamint néhány régi velencei, zaragózai, oxfordi és kermani könyvtár és kéziratgyűjtemény alapján. Sőt, még tovább mentünk, okkult művészetek gyakorlóit kérdeztük – és veszélyes helyzetekbe is keveredtünk (vide a társaságunk beszámolói, passim Mágikus és Okkult Jelenségeket Vizsgáló Társaság kiadványai, Bécs, 1911-38, 1945-77. Anélkül, hogy nagyképű lennék, összehasonlítom magam a nagy Vámbéryvel, aki házasság útján került feleségem családjába. Az ő közép-ázsiai utazásai egyenértékűek Gobineau gróféval, aki néhány évvel korábban járt ott, és akinek ...ra történő megtérése kortársai csodálkozását váltotta ki. Mély és pontos kutatásait a keleti mágia területén csak azok ismerik, akik tudnak magyarul, mert ezen a nyelven irt, hogy felfedezései ne kerülhessenek felelőtlen és éretlen személyek birtokába. Ezeket a kéziratokat még nem fordították le és nem is jelentek meg.  

Publikációs listámról egyértelműen kitűnik, hogy a Budapesti Egyetem munkatársaival, Dr. Lutz és Dr. Deák professzorral együtt történész voltam, és az okkultizmus tanulmányozása számomra többször is a véletlennek köszönhető. De ez egy másik történet. Elég annyit mondani, hogy minél többször találkoztam a mágiával, annál mélyebb hatással bírt praxisomra – amelyek aztán, sejtésem szerint, végül ellenem fordultak; vagy jobban mondva, rámszabadultak (bízom benne, hogy nem tűnik úgy, hogy belegabalyodtam), mégpedig úgy, mintha egy olyan áldozat lennék, akinek a szellemparaziták megtámadták a felfogóképességét. Valójában amikor az adott történetet olvastam a saját tapasztalataim és a történelmi és pszichológiai jelenségek kölcsönösségi fokának párhuzamosságáról, meggyőzött és ennek Lovecraftot illető jelentőségéről ezen írás további részében lehet majd olvasni.  

Eleget olvastam Lovecraftról ahhoz, hogy észrevegyem, hogy egy aránylag színvonal nélküli, tanulatlan személlyel van dolgunk, aki nem tudott túl sokat a stilisztikáról (bár én nem mennék olyan messzire, mint Dr. Williams, aki a stílusát teljesen elítéli), és aki indiszkrét módon a tanulás és a tapasztalat terén olyan dologgal merészkedett elő, amellyel szemben mindenkinek fenntartásai lehettek, aki rendelkezett a szükséges pszichikai és fizikai képességekkel. Olyan valaki volt, aki talán veleszületett telepatikus képességei alapján (amely egyáltalán nem kétséges), kapcsolatba léphetett olyan hatalmakkal, amelyek ellenőrzésén kívül esnek. Ezek végül tönkre is tették.  

Természetesen sok időmbe telt, amíg felismertem azoknak az erőknek a jelentőségét, amelyeket szabadon eresztett – még ha Lovecraft jelentőségére talán nem is sikerült rájönnöm. Eleinte visszatartott nem megfelelő tudományos tudása, azaz a hegyei, amelyek magasabbak, mint a Himalája, de nem annyira, mint a Hold, és az Antarktiszon álltak. Ezt a földrészt már a háború előtt is elég jól ismertük kartográfiailag ahhoz, hogy tudjuk, ez nem igaz. (Valójában én tagja voltam annak a német Antarktisz-expedíciónak, amelyről olyan sokat találgattak.) Tehát nem voltam felkészülve arra, hogy egy ilyen színvonaltalan és aránylag képzetlen kutatóról mások segítsége nélkül fontos eredményeket tudjak kideríteni. Úgy mint egy erőműi dolgozó, aki egy bonyolult gépparkot működtet, amelynek szerkezete sok technológiai – generációs kísérleti tudáson alapul, képesek lehetünk arra, hogy egy egész várost – még ha csak véletlenül is – sötétségbe borítsunk vagy fényessé tegyünk azzal, hogy egy kart egyszerűen elfordítunk. Egy Lovecraft kaliberű ember az idők során felhalmozott tudást (és emlékeznünk kell arra is, hogy majdnem ugyanannyi merült feledésbe, mint amennyit most tudunk) hasznosítsa és rájöjjön arra, hogy sok ereje van, amelyeket bár nem ismer kielégítően, azonban az elvárásoknak megfelelnek; nem akarom tudását kisebbíteni, bármiben is hibázott.  

Mennyi „nagy ember” a szerencsének köszönheti, hogy rábukkant ereje forrására, ha sikerét rendesen megvizsgáljuk; épp ennyien vannak azok is, akik képességüket a varázsvesszőnek köszönhetik anélkül, hogy tudnák, hogy csak valami olyasmit használnak, mint az elektromosság, és nekik maguknak semmilyen különleges szerepük sincs ebben. Szem előtt kell tartanunk a bolygók kétségtelen hatását jellemünkre és sorsunkra úgy, ahogy ezt professzor Hans Eysenck és mások dokumentálták, hogy megérthessük; mennyire vehetjük saját sorsunkat tényleg a kezünkbe és mennyire „valósíthatjuk meg azt, amit akartunk”.  

Azok a kutatások, amelyeket új-angliai látogatásom során 1975 márciusában hajtottam végre, meggyőztek arról, hogy Winfield Lovecraft a szabadkőművesség egyiptomi ágának volt a tagja, amelyet „gróf Cagliostro”, a hírhedt sarlatán és a titokzatos erők veszélyes manipulátora alapított, illetve hozott létre újra. Providenceben, ebben az álmos régi városban, amelyben olyan értékes kulturális és szellemi dolgok vannak, folytattam a kutatást, amely elvezetett az egyiptomi szabadkőművesség mai gyakorlóihoz. Amint azt Ön is tudja, hatalmas okkult tanokat ismernek, amelyeket azokban a rituáléikban használnak, amelyeket csak a beavatottak ismernek, bár puszta rituáléként egy bizonyos mértékben a szokásos szabadkőművesek is használják. Minden szabadkőműves rituálé többé-kevésbé titkos, amint ezt Ön is tudja; azonban egyik sem olyan titkos, mint ez a homályos darabka – vagy mint azt hozzá kell fűznöm, a magasabb rendű normál szabadkőműves páholyok. Nem titok, hogy hosszú életem során különböző szabadkőműves, mágikus és szufisztikus szektákba léptem be, hogy többet tudjak meg tevékenységükről. Nem kell hangsúlyoznom, hogy inkább tudományos kíváncsiságból tettem, mint ezen szervezetekkel szembeni alázatból, és mindez az ínformáció-felhalmozás céljából történt.  

Ha ezek az információk megjelennének, bizonyára sok ellenségem lenne. Sok különböző szervezetbe léptem be; a legtöbbjük nem volt több mint „semirotarikus” csoport egy kevés álarcos mulatsággal; mások viszont tényleg hatásos politikai összeesküvések voltak, hiszen a sötétségből működtek; megint mások tekintélyes mágikus, néha rendkívül veszélyes tudás birtokában voltak. Az egyiptomi szabadkőművesek az utóbb nevezett kategóriába tartoznak, és bizonyos mértékben a szabadkőművesség más ágait is befolyásolták piramis rituáléikkal. Sok tagjuk – Lovecraft apjához hasonlóan – normál szabadkőműves páholyok tagjai is voltak, amelyek mind a londoni nagypáholyhoz tartoztak; (mint a legtöbb amerikai páholy manapság) és nem kisebb személyiség, mint Nesta Webster, helyes módon teljesen ártalmatlannak nevezte ezeket.  

Az egyiptomi szabadkőművesség azonban szorosabb kapcsolatban áll a keleti nagypáhollyal, mint a franciaországi székhelyűvel. Ez nem olyan ártalmatlan szervezet, mint amelyet eredetileg Weishaupt illuminátusai életre hívtak, és amely szorosan kapcsolódik a jakobinusok társaságához, amelynek a francia forradalom minden vezetője tagja volt, és amelynek manapság olyan személyek, mint Giscard D'Estaing és a saját maga által kinevezett ellenfele, Mitterand a tagja. Giuseppe Balsamo, alias Cagliosrtro, titkos illuminátus és jakobinus volt, aki Oroszországba mint Raszputyin Oroszországban, kulcsszerepet játszott a forradalomban azzal, hogy a királyi családot diszkriminálta (Marie Antoinette esete és a gyémánt nyaklánc). Cagliostrot Weishaupt személyesen tanította – ezt a jezsuiták által nevelt összeesküvőt, akinek a meg nem jelent írásai között szerepel többek között az az eredeti kiadás is, amely később 1848-ban a „Kommunista kiáltványként” vált ismertté. Most Cagliostroval kapcsolatban számunkra az a legfontosabb, hogy bizonyos kéziratokat hagyott az egyiptomi szekta követőire, beleértve az eredeti Necronomicon kivonatokat. Nagyon furcsának tűnik, hogy ez a majdnem ismeretlen palermói férfi ilyen fontos kéziratok birtokában volt. Csak kevesen tudják, hogy közvetlen elődje rengeteg pénzt keresett azzal, hogy az utolsó (nem időszerű) keresztes lovag, Sebastian Protugal, aki valószínűleg az alcazari csatában hunyt el 1578-ban, elárulta. (Hangsúlyozom a „valószínűleg” szót, mert ez a nem elismert változat, azonban a tudományos őszinteségem miatt hozzá kellett fűznöm, hogy a bizonyítékok alapján, amelyeket kortársa, Texeira atya és mások tártak fel, nagyon úgy tűnik, hogy a szicíliai trónörökös esetén, aki húsz évvel Sebastian halála után bukkant fel, valóban az eltűnt királyról volt szó.)  

A saját információim (amelyeket némi habozással közlök, mert attól tartok, hogy véletlenül már más is tudomást szerzett róluk) a következők:  

Nem más, mint a „Nagy Cédrus” (a „helyes nevének” ismertetése még most is jelentős fejfájást okoz nekem) tanította Lovecraft édesapját a Necronomicon-részletek olvasására. Nagy Cédrus a szent szöveget a „legbelsőbb ereklyetartóból”merítette, amelyet nem más, mint Foqueir Tinville, a francia forradalom Dzherzhinskije adott neki. Ezt ő is úgy kapta meg, hogy Cagliostro követői megkínozták érte. Ugyanis a „legbelsőbb ereklyetartó” mingrelikus eredetű és legalább 140 éves volt, amikor Cagliostro meghalt.  

Nem szeretném most Önt a Necronomicon ókori történetének nyomon követésével fárasztani. Bizonyára emlékeznek bevezetőm mágia-történetére; mind a három kötetet megsemmisítették, miután megjelentek, bár megtudtam, hogy Dr. Williams, társaságunk egyik tagja, mind a három kötet másolatának birtokában van. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Cagliostro vonalát a kasszádi szekta követői és Sephardim elődjein keresztül nyomon tudtam követni. Azonban annak is vannak jelei, hogy a Necronomicont nem ismerték el teljesen mindannyian, mert a zsidó közösségek nem csak a saját mágikus hagyományaik birtokában voltak, amelyek a Kabbaláig nyúlnak vissza és az egyiptomi és a babiloni hermetikus hagyományokból származnak, hanem sok olyan befolyásos rabbi is volt, akik a Talmud alapján mindenféle mágiát elutasítottak.  

A Necronomicon szövegével is kapcsolatba kerültek, amely akkoriban vélhetően a spanyol arabokon keresztül jóval terjedelmesebb volt, mint manapság. Nem csak egy kollégám hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Necronomicon és a Kitab-al-Ihud között hasonlóságok vannak. Mindazonáltal nem kétséges, hogy ez a mágikus kézirat, mint sok, más a muzulmán kultúrában a perzsáktól származik, és ebben az összefüggésben Dariush al-Gabr neve (a hitetlen), Zoroaszter egyik követője a kilencedik századból, aki mind arabul, mind perzsául írt, a kulcs. Valahol Perzsiában vehette fel a Necronomicon jelenlegi formáját, mert az a kód, amellyel megfogalmazták, a pahlavi-íráson alapul. Talán nem tudják, hogy ezt az írást eredetileg nem csak a szemita arámiaiak használták, hanem az autentikus arámiai szavakat eredeti vagy hasonló sorrendjükben tartalmazza. Ezeket aztán lefordították, elolvasták és perzsa nyelven rekonstruálni kellett. Nem csoda, hogy a pahlavi fonológiáját a fonológiai szabályok alapján kellett rekonstruálni. Az achameni fonetikát a jövőbeni és az arabizált, újperzsa hangtan a múltba vetítette! Először a szövegek (a Kaukázus iráni nyelvében) tettek képessé minket arra, hogy ezen vetítés helyességéről meggyőződjünk.  

Természetesen a perzsa hagyományok szintén kapcsolatban állnak a babiloni mágiával és Thot egyiptomi papságának hermetikájával. Jelenleg lehetetlen megmondani, hogy a Necronomicon hogyan járt pontosan kézről-kézre, bár a legvalószínűbb nevek közül sokat említettem a bevezetőmben. A legfontosabb, hogy most össze tudjuk hasonlítani az ókori népek elképzeléseit a Necronomiconban írtakkal. Platón Timeausában félreérthetetlenül azt írja, hogy Atlantiszról szóló információit Thot papságától kapta, amely megadta a kontinens elpusztulásának pontos időpontját, amely körülbelül kilencezer évvel az ő életük előtt történt. Azonban Thot papságának nem csak írásos hagyományok voltak a birtokában (amelyekből mostanra sajnos csak néhány hieroglifikus felirat és néhány hibás kézirat maradt meg demotikus írásban), hanem sumér forrásokból származó anyagokra is hivatkoznak, amelyek sokkal régebben keletkeztek, mint amikor az első egyiptomi dinasztia fennállt.  

A legfontosabb feltevés Waddels ismert Makers of Civilisation, munkájában található amelyben hasonló módszereket használ a források megvilágosítására, többek között a szanszkrit, a kelta nyelvből, a feltevésének egy korábbi, sumér kultúra fényében. A módszer változatos nyelvészeti adatok segítségül hívásával rendkívül eredményes, és kutatásait beépítettem a Necronomicon részleteinek fordításába. Ez a fordítás többéves, kemény munka gyümölcse, és most olyan helyen őrzik, amelyet nem csak normál, hanem, hiszik vagy sem, mágikus őrök vigyáznak. Túl sokat tudok ezen őrök hatékonyságáról ahhoz, hogy el tudjam intézni őket.  

A befejezetlen fordításom szövegével egészen halálomig foglalkozni fogok; aztán olyan személyre fogom hagyni, aki a munkámat elismeri és tudja, hogyan őrizze meg értékeit, míg neki magának védekeznie kell a gonosz hatásoktól. De még olyan sokat kell fordítani és sok minden függ attól, hogy az osztrák kormány hajlandó-e számítógépes programunkat finanszírozni. Amint tudják, a Necronomicon különlegesen bonyolult kóddal van megfogalmazva, amely a nehezebb fogások elemeit a titkosírás szokásos trükkjeivel köti össze. Látják, hogy a háború előtti kiképzésem a rejtjelezőgépről még hasznot is hozott. (Tudják, néha mókázni is szoktam.) Érdekes módon nagyon nagy segítséget nyújtott az, hogy Dr. Williams a háborúban radarprogramokkal foglalkozott a Bletchley Parkban. Milyen szomorú, hogy kezdettől fogva nem tudtunk együtt dolgozni – természetesen mindketten jól jártunk volna.  

Az angol neveltetésű Dr. Williams volt az, akinek feltűnt, hogy a három különböző író igazságrészébe botlott. Az első Enid Nesbit gyermekkönyv írónő volt, John Bland felesége. Ő' egyszerűen megpróbálta a gyermekek érdeklődését felkelteni a történetei számára, azonban arra is rájött, hogy erre a legjobb módszer, ha a mágiáról ír. Sok általános kelléket használ: repülő szőnyeg, amulett és tündér (bár egy különleges tündérről van szó; szemek borítják testét és hosszú botokon szalad). A szőnyeg tényleg úgy mozog, mint az Ezeregyéjszaka meséiben. A mese hálóját fonó pók hálója realisztikus, azonban zavaró módon készül el. Ami itt számunkra fontos, az az amulett. Ez csak egy fél amulett, amely képes arra, hogy szivárvánnyá változzon, amelyen a gyermekek a régi korokba indulhatnak a másik fél keresésére. A két rész adja az egészet, amellyel a szív kívánsága valóra válik. A hatalom szavának visszhangjára, amely annyira hasonlít az eredetire, hogy összerándulok tőle, a fél amulett egy nagy kapuívvé változik, amelyen a gyermekek átsétálhatnak. Ez az út és erről írtak. Erről a témáról csak tisztelettel beszélhetek, mert megérdemli.  

Nagy segítséget nyújtott még Tolkien, akinek Sauronról és a mordon sötét erőről alkotott fantáziáját az akkori politikai helyzetbe képzelte. Allegóriája egy titkolt célzás arra, ami tényleg történik és elkerülhetetlenül bosszúságot okozott némelyeknek.  

Azonban a legfontosabb Lovecraft, akinek szemmel látható megszállottsága majdnem ennyire a félelemből fakad, amelyet az Aggok képviselnek korlátozott elménk számára. Azonban elég ezekből a feltevésekből. Úgy vélem, biztos nem lenne unalmas leírni, hogyan vettük birtokunkba mindezeket a dolgokat, azonban sajnos erre nincs elég idő. Érzem. Egy bizonyos jóslatot kell tennem Önnek: azok a szellemparaziták, amelyekről írt, valóban léteznek, befolyásosak és különböző álarcok mögött láthatóak is. Gonosznak nyilvánításuk, mint ahogy ezt éh is tettem, amikor kutatásaim során rájuk bukkantam, nevetségesen helytelen. Olyan, mintha egy sörényes hangyászt egy hangya gonosznak nevezne. Helyesebb inkább, ha a hangya azt az embert nevezi gonosznak, aki egy hangyabolyra lép. A szellemparaziták csak egy része annak, amit Lovecraft a Nagy Aggokról mondott; ezek csak akkor gonoszak, ha szellemünk nagy terében a kihasználás területén érdekeltek (vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a nagy kollektív tudatalatti, amelynek mind részesei vagyunk, érdekelt?), ezzel szemben a vacak napi tudatunk ugyanolyan kevés érdeklődést mutathat, mint a hangyák iránt. Ez a félig-örök (én inkább az „örököt” mondanám) szellemünk, amely érdekli őket. Fárasztó a hatalmak játékának lenni, amely tudatos és elemi is. Fáradt vagyok, mint az a macska, amelyiket a gyerekek mindig bosszantanak. A fejfájásom, amelyről már néhány helyen panaszkodtam, egyre rosszabb. Jelenleg csak pár órát tudok egyvégtében a művön dolgozni. Csak a félelem marad, amely korábban sokat ígérő kíváncsiság volt. Duplán figyelmeztettem őket. Legyenek óvatosak, bátrak, de körültekintőek. Az út befelé vezet... Áldásom. Folytatom ezt a levelet, ha megint jobban érzem magam.  

Mélységes tisztelettel, Dr Stanislaus Hinterstoisser  

Utóirat: Dr. Carl Tausk:  

Amint ez táviratomból kiderült, Dr. Hinterstoisser röviddel ezen szöveg megírása után hunyt el. Szerencsére jegyzeteinek nagy része, valamint a Necronomicon fordításunk részleteinek birtokában vagyok.