Templom, A

Eredeti cím: Temple, The

1 971

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1920

 

(A Yucatan partján talált kézirat)

1917 augusztus 20-án én, Karl Heinrich von Altberg-Ehrenstein gróf, a Német Birodalmi Haditengerészet főhadnagya, az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceán közelebbről meghatározatlan pontján, valahol az északi szélesség 20, és a nyugati hosszúság 35. foka körül, azon a helyen, ahol a tengeralattjáróm magatehetetlenül fekszik a mederben, útjára bocsátom ezt a palackpostát. Teszem ezt azért, mert nyilvánosságra kívánok hozni néhány szokatlan tényt; egy olyan eseményt, amit minden valószínűség szerint nem fogok túlélni, mivel a körülmények legalább annyira életveszélyesek, mint amennyire szokatlanok, és nem csupán arról van szó, hogy az U-29 reménytelen helyzetbe került, de a népemre oly jellemző vasakaratom is szánalmasan meggyöngült.

Június 18-ának délutánján, ahogy rádión jelentettem az U-61-nek, Kiel felé vezető utunk során, az északi szélesség 45 fok 16 percénél, a nyugati hosszúság 28 fok 34 percénél megtorpedóztuk a Victory nevű, New Yorkból Liverpoolba igyekvő teherhajót. Hagytuk, hogy a legénység beszálljon a mentőcsónakokba, mert szerettük volna elérni, hogy az akcióról az admiralitás számára készített filmfelvétel alapján minél kedvezőbb kép alakuljon ki rólunk. A hajó látványosan süllyedt el, először az orra merült víz alá, a far magasan kiemelkedett, a hajótest fokozatosan ereszkedett a hullámok alá. A kameránk minden részletet rögzített, és őszintén sajnálom, hogy a filmtekercs már sohasem fog eljutni Berlinbe. Miután a hajó eltűnt, géppuskáinkkal szétlőttük a mentőcsónakokat, majd lemerültünk.

Amikor napnyugta táján újra felszínre bukkantunk, a fedélzeten megtaláltuk az egyik tengerész holttestét. A keze különös módon markolta az egyik korlátot. A szerencsétlen fickó fiatal volt, a bőre meglehetősen sötét, olasz vagy görög lehetett, és kétségtelenül a Victory legénységéhez tartozott. Azon a hajón próbált menedéket találni, amely elsüllyesztette az övét, de o is áldozata lett annak az agresszív háborúnak, amibe az angol kutyák, azok a disznók, kényszerítették bele a Vaterlandot. Az embereink átkutatták a holttestet, valami emléktárgyat kerestek nála. A kabátzsebében megtaláltak egy apró elefántcsontszobrot, amely egy fiatal férfi babérkoszorúval koronázott fejét ábrázolta. Tiszttársam, Krenzle hadnagy szerint a tárgy nagyon r égi, és óriási művészi értéket képvisel, ezért elvette a matrózoktól, és megtartotta magának. Arra, hogy egy afféle szobor hogyan kerülhetett egy közönséges matróz tulajdonába, nem találtunk magyarázatot.

Amikor a halott férfit lehajítottuk a fedélzetről, két olyan dolog történt, ami meglehetősen felizgatta legénységünk tagjait. A fickó szeme csukva volt, de amikor átlökték hulláját a korlát fölött, hirtelen kinyílt. Többen úgy látták, mintha mereven és gúnyosan nézne Schmidtre és Zimmerre, a holttestet tartó két matrózunkra. Müller fedélzetmester – idősebb férfi, babonás elzászi disznó – ettől borzasztóan ideges lett, és még akkor is képtelen volt levenni szemét a hulláról, amikor az már belecsobbant a vízbe. Müller megesküdött, hogy a test, mielőtt elsüllyedt volna, úszó pozícióba lendítette végtagjait, és a hullámok alatt gyorsan elindult dél felé. Klenzével ki nem állhatjuk az ilyen parasztokra jellemző ostobaságot, ezért szigorú dorgálásban részesítettük a matrózokat, és főként Müllert.

Másnap kisebb zavarunk támadt, mert a legénység néhány tagja gyengélkedett. Minden bizonnyal a hosszú utazás gyengítette meg az idegeiket. Közülük többen rosszul aludtak, rémálmoktól szenvedtek. Néhányuk zavarozottnak, bárgyúnak tűnt. Miután meggyőződtem arról, hogy nem szimulálnak, ideiglenesen felmentettem őket a szolgálat alól. A tenger meglehetősen viharos volt, ezért lemerültünk abba a mélységbe, ahol a hullámok már nem jelenthetnek gondot a számunkra. Itt viszonylagos nyugalomban haladtunk, bál belekerültünk egy olyan, déli irányba tartó áramlatba, amelyet oceanografikus térképeink alapján nem tudtunk beazonosítani. A gyengélkedők nyöszörgése egy idő után határozottan bosszantóvá vált, de mivel a legénység többi tagjára nem gyakorolt demoralizáló hatást, nem, kellett különösebb intézkedéseket foganatosítanunk. Azt terveztük, hogy helyben maradunk, és elfogjuk a Dacia nevezetű óceánjárót, amelyet New York-i ügynökünk említett jelentésében.

Kora este felmerültünk a felszínre. A tenger már nem volt olyan viharos, mint korábban. Az északi horizonton füstöt láttunk, minden bizonnyal egy csatahajó járt arra. Nem kellett tartanunk tőle, elég távol voltunk, és szükség esetén lemerülhettünk. A csatahajónál sokkalta több aggodalmat okozott Müller fedélzetmester, aki az éjszaka közeledtével egyre eszelősebben beszélt. Úgy viselkedett, akár egy gyermek, halott testekről fecsegett, amelyek mereven bámulják őt, amelyek a tengeralattjárónk ablakai előtt sodródnak; testekről, amelyek mereven őt bámulják, amelyeket o (annak ellenére, hogy a tetemek felpuffadtak és bomlásnak indultak) felismerni vélt: állítólag azoknak a hulláját látta, akik a hazánkért végrehajtott, győzedelmes akcióink során haltak meg. Müller fedélzetmester határozottan állította, hogy a hullatömeget az a fiatal fickó vezette, majd megtaláltunk a fedélzeten, akit behajítottunk az óceánba. Szokatlan és visszataszító volt a dolog, ezért úgy döntöttünk, vasra verjük Müllert, és hogy észhez térjen, rámérünk néhány korbácsütést. A legénység tagjainak nem igazán tetszett, hogy megbüntetjük a fedélzetmestert, de mindenképpen fenn kellett tartanunk a fegyelmet. Nem teljesítettünk a legénység tagjaiból verbuválódott, Zimmer matróz által vezetett küldöttségnek azt a kérését sem, hogy a különös csontszobrocskát hajítsuk a tengerbe.

Június 20-ás Böhm és Schmidt matrózok, akik az előző nap gyengélkedtek, váratlanul közveszélyes őrültekké váltak. Sajnáltam, hogy tisztjeink között nincs orvos, mert a német élet mindig drága. A két matróz a rendet megbontva, valami iszonyatos átkot emlegetve őrjöngött, ezért igazán drasztikus lépésre kellett elszánnunk magunkat. Az emberek komoran vették tudomásul a dolgot, a közhangulat leromlott, de úgy tűnt, Müller okult a történtekből. Nem okozott több zavart, és este, miután szabadon eresztettük, rendben felvette a szolgálatot.

A következő héten, miközben a Daciát vártuk, valamennyiünkön eluralkodott az izgatottság. A feszültséget tovább fokozta Müller és Zimmer megmagyarázhatatlan eltűnése. Valószínűleg öngyilkosságot követtek el; talán éppen a félelem kergette őket a halálba, amit képtelenek voltak elfojtani magukban. Eltűntek, bár senki sem látta, hogy a vízbe vetették volna magukat. Az igazat megvallva örültem, hogy megszabadultam Müllertől, mert még né mán is rossz hatást gyakorolt a legénységre. Egyébként ekkor már majdnem valamennyi ember hallgatásba burkolózott, mintha mindannyiuknak valami titkos félelem rágta volna a lelkét. Többen megbetegedtek, de szerencsére senki sem okozott zavart. Az állandósuló feszültség Klenze hadnagyra is komoly hatást gyakorolt, már a legapróbb kellemetlenségeken, a legnevetségesebb dolgokon is bosszankodni kezdett. Példának okáért meghökkentő haragra gerjedt, amikor az U-29 körül növekvő számban delfinek kezdtek gyülekezni, és az is dühítette, hogy fokozódott annak a rejtélyes, déli irányú áramlásnak az ereje, amely a térképeink szerint nem is létezett.

Végül bizonyossá vált, hogy elszalasztottuk a Daciát. Az ehhez hasonló kudarcok nem voltak ismeretlenek előttünk, és az igazat megvallva inkább örömet éreztünk, mint csalódottságot, mert végre visszafordulhattunk, hogy hazatérjünk Wilhelmshavenbe. Június 28-án, délben északkeleti irányba fordultunk, és elindultunk hazafelé, bár a szokatlanul nagy számú delfinsereg komikus módon ezt megpróbálta megakadályozni.

A gépteremben délután kettőkor, váratlanul következett be a robbanás. Korábban senkinek sem tűnt fel a gépek meghibásodása, és az emberek is előírásszerűen végezték a munkájukat. Az esemény pillanatában iszonyatos erő rázta meg a hajót. Klenze hadnagy hátrasietett a gépterembe, és felmérte a károkat. Az üzemanyag-tartály és a hajtómű legnagyobb része megsemmisült, Raabe és Schneider gépészek szörnyethaltak. A helyzetünk hirtelen aggasztóvá változott, mert annak ellenére, hogy a vegyi levegőgenerátorok érintetlenek maradtak – hogy továbbra is használhattuk a fel– és lemerüléshez szükséges berendezéseket, és amíg a sűrített levegő és az akkumulátorok kitartottak, nyithattuk és zárhattuk a zsilipajtókat – képtelenek voltunk a haladásra, ráadásul kormányozni sem tudtuk a tengeralattjárót. Tudtuk, ha mentőcsónakon próbálnánk elmenekülni, akkor hamarosan az ellenség, a nagy és dicsű német nép ellen acsarkodók kezére kerülnénk. A rádiónk tönkrement, legalábbis a Victory megtámadása után képtelenek voltunk kapcsolatba lépni a Birodalmi Haditengerészet többi tengeralattjárójával.

A baleset után július 2-ig folyamatosan déli irányba sodródtunk. Egyetlen hajóval sem találkoztunk. A delfinek ismét összegyűltek az U-29 körül, és nem tágítottak mellőlünk. Ez már önmagában is különös volt, ha figyelembe vesszük a nagy távolságot, amit ezen idő alatt megtettünk. Július 2-án reggel megláttunk egy amerikai zászló alatt hajózó naszádot. Az emberek izgatottá váltak, arról beszéltek, meg kellene adnunk magunkat. A dolog odáig fajult, hogy Krenzle hadnagy kénytelen volt lelőni az egyik matrózt, Traube-t, aki a többieknél is nagyobb szenvedéllyel sürgette ennek a németekhez nem illő tettnek a végrehajtását. A legénység ezt követően lecsillapodott. Lemerültünk, a hullámok alatt kerestünk menedéket.

Másnap délután déli irányból hatalmas madárcsapat közeledett felénk. Az óceán hullámai fenyegetővé változtak. Lezártuk a zsilipajtókat és vártunk. Nem sokkal később rájöttünk, hogy muszáj lesz lemerülnünk, ha nem akarunk a hullámok játékszereként hánykolódni. A berendezésekben csökkent a légnyomást, az akkumulátoraink gyengültek, és lehetőség szerint szerettük volna elkerülni tartalékaink felélését, de az adott helyzetben nem maradt más választásunk. Lemerültünk, de nem túl mélyre. Néhány órával később, amikor az óceán csillapodott, elhatároztuk, hogy visszatérünk a felszínre. Ekkor újabb problémával találtuk szembe magunkat. A gépészek erőfeszítései ellenére nem sikerült felmerülnünk, a berendezések egyszerűen nem teljesítették parancsainkat. Az emberek egyre idegesebbek lettek, eluralkodott rajtuk a félelem. Szabadulni akartak a „vízalatti” börtönből, és újra arról a bizonyos elefántcsont szobrocskáról kezdtek beszélni, amit Krenzle hadnagy még mindig magánál tartott. Szerencsére a hadnagy automata pisztolyának látványa elég volt hozzá, hogy lehiggadjanak. Annyi munkát adtunk a szerencsétlen flótásoknak, hogy ne legyen idejük ostobaságokkal foglalkozni; a gépek mellé rendeltük őket, bár sejtettük, teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy megtalálják a hibát.

Krenzlével felváltva aludtunk. Az általános lázadás az én pihenőidőm alatt, július 4-én, körülbelül hajnali ötkor tört ki. A hat megmaradt, matróznak álcázott disznó reménytelennek ítélte a helyzetet, és váratlan dühkitörést produkálva nekiestek a hadnagynak, amiért két nappal korábban nem engedte meg, hogy megadják magukat a jenki naszádnak. Teljes önkívületben átkozódtak és romboltak. Állatként üvöltöttek, és válogatás nélkül összetört ék a bútorokat, a berendezéseket; ostobaságokat ordítottak az elefántcsont szobrocskáról meg a sötét bőrű fiatal tengerészről, aki őket bámulta, miközben elúszott. Klenze hadnagy mintha megbénult volna, képtelen volt a cselekvésre – úgy viselkedett, mint valami puhány, nőies Rajna-vidéki paraszt. Mind a hat matrózt lelőtte. Elkerülhetetlen volt. Ezt követően megvizsgáltam, hogy mindegyikük meghalt-e.

A kettős zsilipajtón keresztül eresztettük ki az óceánba a testeket. Egyedül maradtunk az U-29-ben. Klenze idegesnek tűnt, és keményen ivott. Elhatároztuk, amíg lehet, életben maradunk. Az élelmiszerkészletünk óriási volt, és a palackokban elég sok oxigénünk maradt – a tomboló disznók, az eszement matrózok ezekben szerencsére nem tettek kárt. Az iránytűink, a mélységmérőnk és a többi műszerünk tönkrement, így helyzetünk megállapításakor kizárólag találgatásokra, személyes megfigyeléseinkre, a hajónaplóra, valószínűsíthető sodródásunkra, valamint arra hagyatkozhattunk, amit a tengeralattjáró tornyának megfigyelőablakán keresztül láttunk. Szerencsére az akkumulátoraink még mindig nem merültek le, így működtethettük a belső világítást, és a külső keresőfényeket is. A reflektorral gyakran végigpásztáztuk a tengeralattjáró környékét, de csak delfineket láttunk, amelyek velünk párhuzamosan haladtak. Tudományos szempontból mindig is érdeklődtem a delfinek iránt, így elég sokat tudok róluk. A közönséges Delphinus delphis cetféle emlős, amely levegő nélkül képtelen létezni. Két órán keresztül figyeltem egyik kísérőnket; ezen idő alatt egyszer sem emelkedett a felszínre levegőt venni.

Telt az idő. Úgy véltük, még mindig déli irányba sodródunk, és közben egyre mélyebbre merülünk. Megfigyeltük a faunát és a flórát, s a könyvekből, amelyeket magammal hoztam az útra, kikerestük azokat a lényeket, amelyekkel találkoztunk. Folyamatos megfigyeléseket végeztem, Klenze hadnagy azonban másképpen reagált a helyzetre, mint én. Az ő agya nem úgy működött, mint a poroszoké; átadta magát az értelmetlen és felesleges tűnődésnek és töprengésnek. Furcsa hatást gyakorolt rá az a tény, hogy egyre közelebb kerültünk a halálhoz. Időnként azon kaptam, hogy bűntudatosan imádkozik azokért a férfiakért, nőkért és gyermekekért, akiket mi küldtünk le a tenger fenekére. Valószínűleg elfelejtette, hogy minden tett nemes, ha a német állam érdekeit szolgálja. Bizonyos idő után szemmel láthatóan összezavarodott, órákon keresztül dermedten bámulta az elefántcsont szobrocskát, és meseszerű történeteket mondott a tengermélyi elveszett és elfeledett dolgokról. Időnként, pszichológiai kísérletképpen, bele-beleszóltam a monológjába, kérdéseket tettem fel neki, és nagy figyelemmel végighallgattam az elsüllyedt hajókról szóló előadását, amelyeket különböző költeményekből és történetekből származó idézetekkel tarkított. Rettenetesen sajnáltam, mert nem bírom nézni, ha egy igaz német szenved, de az igazat megvallva nem örültem neki, hogy éppen az o társaságában kell meghalnom. Engem büszkeséggel tölt el a tudat: a Vaterland megőrzi emlékemet, és a fiaimat úgy fogják nevelni, hogy éppen olyan férfiak legyenek, mint én voltam.

Augusztus 9-én megvizsgáltuk az óceán fenekét, végigvilágítottunk rajta reflektorunkkal. A meder sík volt, a legnagyobb részét tengeri növények borították; rengeteg kagylót és puhatestűt láttunk. Néhol nyálkás, meghökkentő alakú, parazitakagylókkal benőtt testeket fedeztünk fel a növények szárai között. Klenze véleménye szerint ezek ősrégi, elsüllyedt hajók roncsai voltak. Asz egyik objektum izgalomba hozta a hadnagyot. Az óceán medréből előtüremkedő tárgy a tövénél nagyjából két láb vastag lehetett, lapos oldalai és sima felső felületei tompaszöget bezárva csatlakoztak egymáshoz. Én kijelentettem, hogy ez nem lehet más, csak egy szikladarab felső része, Klenze azonban azt mondta, úgy látja, mintha valamilyen jelek lennének rajta. Kis idő múlva a hadnagy reszketni kezdett, és úgy fordult el az ablaktól, mintha félne valamitől. Megkérdeztem tőle, mi baja van, de nem tudott magyarázattal szolgálni; azt mondta, valószínűleg a sötétség, az óceán méretei, a világtól való elszakítottság, a tengermély misztikuma fejtette ki a hatását. Az elméje kifáradt, de én olyan maradtam, amilyennek egy németnek lennie kell, és felfedeztem két dolgot. Először: az U-29 kitűnően bírta a mélytengeri nyomást; másodszor: a delfinek még mindig körülöttünk voltak, még ebbe a mélységbe is követtek minket, ahol a legtöbb természettudós szerint már nem létezhetnek felsőbbrendű életformák. Ekkor már biztosra vettem, hogy korábban rosszul becsültem meg mélységünket, de ennek ellenére elég mélyen voltunk ahhoz, hogy mindkét jelenség figyelemreméltó legyen. A sebességünk (korábban a mellettünk elhaladó élőlények mozgásához képest, később pedig az óceánmederhez viszonyítva próbáltam meghatározni) egyenletes maradt.

Augusztus 12-én, délután negyed négykor szerencsétlen Krenzle teljesen elvesztette az eszét. A toronyban volt, a reflektort kezelte, de egyszer csak berontott a könyvtárkabinba, ahol olvasgatással töltöttem az időt. Az arca azonnal elárulta, hogy milyen elmeállapotban van. Most leírom, amit mondott. Az általa hangsúlyosan kiejtett szavakat aláhúzással jelölöm.

Ő hív! Ő hív! Hallom a hangját! Mennünk kell!” Beszéd közben elvette az asztalról az elefántcsont szobrocskát, zsebre vágta, és megmarkolta a karomat, hogy magával húzzon a fedélzetre. Azonnal megértettem, hogy a zsilipajtó nyitására készül, és arra, hogy magával vonszoljon az óceánba. Egyszerre erőt vett rajta a gyilkolási és az öngyilkos vágy. Váratlanul ért a dolog. Ahogy megpróbáltam ellenállni és lecsillapítani, egyre vadabb lett. „Gyere már”, mondta. „Nem várok tovább. Jobb megbánni a bűnt, és bocsánatot nyerni, mint makacskodni és elkárhozni!” Ezután más csillapító taktikához folyamodtam. Közöltem vele, hogy őrült, szánalmas eszement. Nem értem el a kívánt hatást. Klenze hadnagy ordítozni kezdett. „Ha őrült vagyok, akkor ez kegy! Lehet, hogy az istenek megvetik azt, aki józan bír maradni mígnem bekövetkezik a rettenetes vég! Gyere, és légy őrült... addig tedd, amíg o megbocsátón hív!

Ez a kitörés enyhített az agyában felgyülemlett nyomáson, mert amikor befejezte a mondatot, sokkal szelídebb lett. Kérlelni kezdett, ha már nem tartok vele, akkor legalább hagyjam, hogy o elmehessen. Tudtam, mit kell tennem. Klenze német volt, de csak Rajna-vidéki, ráadásul közember, most pedig potenciális őrült. Ha teljesítem öngyilkos kérését, könnyedén megszabadulok attól, akit társnak nem lehet tekinteni, ugyanakkor veszélyforrásnak kellett tartani. Megkértem, mielőtt elmegy, adja át nekem az elefántcsont szobrocskát, de olyan gúnyos röhögéssel válaszolt, hogy nem ismételtem meg a kívánságomat. Ezután megkérdeztem tőle, szeretne-e valamit hátrahagyni, esetleg egy hajfürtöt, amit hazaviszek magammal Németországba, és eljuttatok a családjához – feltéve, ha megmentenek. Erre a kérdésre megint csak nevetéssel felelt. Ezt követően felkapaszkodott a létrán, én pedig a nyitószerkezethez léptem, és megtettem a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy kijuttassam a halálba. Amikor biztosra vettem, hogy már nem tartózkodik a tengeralattjáróban, gyorsan bekapcsoltam a reflektort, hogy még egyszer, utoljára ránézzek. Meg akartam győződni arról, hogy a víznyomás valóban összeroppantja-e a testét (elméletileg ennek kellett történnie), vagy esetleg o is ép marad, mint azok a különös delfinek. Sajnos hiába világítottam körbe, nem sikerült megtalálnom a hadnagyot, mert a delfinek úgy összetömörültek a torony körül, hogy mindent eltakartak a szemem elől.

Azon az estén sajnálattal töltött el a gondolat, hogy nem vettem ki a szobrocskát Krenzle zsebéből. Visszagondolva rá megállapítottam, hogy tetszett. Bár alapjában véve nem rajongok a művészetekért, nem tudtam elfelejteni azt a fiatal, levélkoszorúval koronázott, gyönyörű fejet. Azt is sajnáltam, hogy nincs senki, akivel elbeszélgethetnék. Klenze természetesen nem volt méltó szellemi társam, de egy buta ember társasága is jobb a semminél. Azon az éjszakán nem aludtam túl jól. Azon töprengtem, vajon mikor ér véget az életem. Nagyon kis esélyem volt arra, hogy megmentsenek.

Másnap felkapaszkodtam a toronyba, és végrehajtottam a szokásossá vált reflektoron körülkémlelést. Északi irányban a látvány nagyjából olyan volt, mint az előző négy nap során, amióta megpillantottuk az óceán mederét. Az U-29 sebessége érezhetően csökkent. Ahogy dél felé fordítottam a reflektor fénysugarát, észrevettem, hogy a meder nem sokkal előttem lejtőssé válik. A lejtő bizonyos pontjain meghökkentően szabályos kőtömbök álltak, olyan elrendezésben, mintha szándékosan helyezték volna őket oda. A tengeralattjáró eddig a meder fölött, a mélységet tartva sodródott előre, a lejtő elején az orra természetesen nem fordult azonnal lefelé. Ahhoz, hogy lássam, mi van alattam, lejjebb kellett fordítanom a reflektort. A mozdulatot túlságosan hirtelen hajtottam végre – a reflektorból kicsúszott a tápkábel. Bele tellett néhány percbe, mire elvégeztem a javítást, de végül sikerült megvilágítanom az alattam elterülő völgyet.

Általában minden érzelem távol áll tőlem, de bevallom, abban a pillanatban, amikor az elektromos fényben megpillantottam, mi van alattam, szinte alig kaptam levegőt a döbbenettől. Poroszország legjobb Kulturjában tanultam, így nem volt magától értetődő, hogy az ámulat ennyire eluralkodik rajtam, hiszen a geológiával vagy a történelemmel foglalkozók már régóta ténynek tekintik, hogy az óceáni és a kontinentális területek időnként helyet cserélnek egymással – bizonyos földdarabok lesüllyednek, mások felemelkednek. Abban a völgyben ennek bizonyítékát fedeztem fel: romos épületeket láttam, amelyeket valamilyen bámulatos, de meghatározhatatlan építészeti stílust követve hoztak létre. Az építmények némelyike egészen jó állapotban volt. A legtöbbet márványból építhették, a falak fehéren csillámlottak a reflektor fénykévéjében.

A keskeny, tengermélyi völgyben egy hatalmas város állt, a meredek lejtőkön több izolált templomot és kúriát fedeztem fel. A tetők beszakadtak, az oszlopok összeroppantak, de ami ép maradt, abból valami olyan hallatlanul ősi pompa sugárzott, amit semmi sem képes elpusztítani.

Amikor megláttam Atlantiszt, amit korábban pusztán mítosznak tartottam, erős vágyat éreztem arra, hogy felderítsem. A völgy mélyén valamikor folyó hömpölygött – ahogy jobban szemügyre vettem a romokat, felfedeztem a kő– és márványhidak maradványait, a rakodópartokat, az egykor gyönyörű, növényekkel beültetett teraszokat. Annyira fellelkesültem a látványtól, hogy majdnem eluralkodott rajtam az eszelősség, az a nevetséges szentimentalizmus, ami miatt Klenzét megvetettem. Izgalmamban szinte nem is vettem észre, hogy a déli áramlat lassan megszűnik, és az U-29 lassan, ahogy a leszálló repülőgép a kifutópályára, leereszkedik az elsüllyedt városra. Azt is csak később fogtam fel, hogy a különös delfinfalka eltűnt a tengeralattjáróm mellől.

Körülbelül két órával később a tengeralattjáró már a völgy sziklás falának közelében lévő, kikövezett téren hasalt. A hajó egyik oldalából pompás kilátás nyílt a lejtőn álló épületekre és a hajdani folyó partjára. A másik oldalon, meghökkentő közelségben, egy tökéletes állapotban maradt, hatalmas, díszes homlokzatú, a sziklafalból kivájt épület magaslott. Valószínűleg templom volt. Képtelen vagyok megfelelő szavakat találni ennek a titáni építménynek a leírására. A homlokzata (iszonyatosan magas!) mögött valószínűleg csarnokok helyezkednek el – a széles, egymástól távol lévő ablakok legalábbis erre engednek következtetni. A közepén hatalmas ajtó tátong, amelyhez lenyűgöző lépcsősoron lehetett feljutni. Az ajtót aprólékosan kidolgozott domborművek veszik körbe. Az oszlopokat és a frízeket szintén döbbenetesen szép faragványok és vésetek díszítik. A domborműveken valószínűleg idealizált jeleneteket, a furcsa szertartási eszközöket hordozó, valami sugárzó istent imádó papok és papnok felvonulását örökítették meg. A művek kidolgozottsága tökéletes, szellemisége hellenikus, de mégis teljesen egyéni, a stílus véleményem szerint olyan, mintha nem az antik görög művészet közvetlen, hanem legtávolabbi őse lenne. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a gigantikus építményt még Földünk szűzi leány korában faragták ki a hegyoldal sziklájából. A völgyoldal szerves részét képezi; elképzelni sem tudom, a belső csarnokokat és termeket hogyan, milyen eszközzel vésték ki a kemény kőből. Talán valami már létező barlangot vagy barlangrendszert alakítottak át? Sem az idő, sem az óceán vize nem tett kárt ebben a káprázatos templomban – mert ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy templom volt –, amely most, évezredekkel elkészülte után zavartalanul, b ékében áll az óceán mélyének néma sötétjében.

Nem tudom, hány órát töltöttem el az elsüllyedt város épületeinek, szobrainak, hídjainak, és a kolosszális, gyönyörű és misztikus templomnak a szemlélésével. Azzal tisztában voltam, hogy a halál egészen közel került hozzám, de a kíváncsiságom egy időre még ezt is elfeledtette velem. Látványra szomjazva forgattam új és újabb pozícióba a reflektort. A fénysugár lehetővé tette a számomra, hogy sok részletet megvizsgáljak, de a sziklatemplom sötéten tátogó szájra emlékeztető kapuján nem tudtam belesni. Egy idő múltán kikapcsoltam a reflektort – takarékoskodnom kellett az energiával. A fénysugár már ekkor jóval gyengébb volt, mint a sodródás hetei alatt bármikor.

A sötétség mintha felszította volna bennem a vágyat, hogy megismerjem a vízmélyi titkokat. Először nekem, egy németnek kell végigmennem azokon az eonok óta elfeledett utcákon!

Elővettem és megvizsgáltam az egyik mélytengeri búváröltözéket, rászereltem egy hordozható fényszórót és egy levegőgenerátort. Tudtam, a kettős zsilipkaput egyedül nem lesz könnyű kinyitni, de bíztam benne, hogy sikerül legyőznöm az akadályokat, és a szó legszorosabb értelmében, személyesen végigsétálhatok a halott városon.

Augusztus 16-án sikerült kijutnom az U-29-bol. Óvatosan elindultam a romok között. Az iszappal belepett utcákon az ősi folyó irányába tartottam. Egyetlen csontvázat vagy emberi maradványt sem találtam, viszont óriási archeológiai jelentőségű szobrok és érmék tömkelegére bukkantam. Ezekről a tárgyakról most nem tudok írni – legyen elég annyi, hogy bámulattal és áhítattal töltött el minden, amit az a kultúra állított elő, amely már akkor létezett, amikor Európában barlanglakó ősemberek vadásztak, amikor még senki sem figyelte, a Nílus hogyan ömlik bele a tengerbe. A rejtélyekre azoknak kell fényt deríteniük, akik ennek az írásnak az alapján (ha egyáltalán megtalálják valaha) elindulnak, hogy megkeressék a várost. Amikor az akkumulátoraim kezdtek kimerülni, visszatértem a tengeralattjáróhoz. Úgy döntöttem, a sziklatemplomot másnap fogom megvizsgálni.

Tizenhetedikén még erősebben vágytam rá, hogy felkutassam a sziklatemplom titkait, de óriási csalódásban volt részem. Kiderült, hogy amikor azok a disznók júliusban fellázadtak, megsemmisítették azokat az anyagokat, amelyek a hordozható reflektor feltöltéséhez szükségesek. Határtalan düh uralkodott el rajtam, de német vagyok, így nem veszítettem el a fejem, és nem vágtam neki a sötét templomnak, amelynek kapuja mögött talán borzalmas tengeri szörnyek élnek; amelynek esetleg olyan bonyolult, labirintusszerű a folyosórendszere, hogy sosem kerülnék ki belőle. Csak annyit tehettem, hogy felkapcsoltam a tengeralattjáró reflektorát, és ebben a fénykévében felmentem a templom lépcsőin, hogy megvizsgáljam az ajtó körüli domborműveket. A fénysugár felülről világított le az ajtóra, és bekúszott a sötétbe. Belestem; abban reménykedtem, hogy meglátok valami érdekeset, de csalódnom kellett. Miután egy bottal óvatosan megböködtem a padlót, beléptem, de csak néhány méternyire merészkedtem be. Életemben először megéreztem a félelem ízét. Kezdtem megérteni, hogy annak a szerencsétlen Klenzének miből táplálkoztak az érzelmei, honnan fakadtak hangulatai. A templom szinte vonzott magához, arra csábított. lépjek beljebb, de ugyanakkor egyre növekvő rettegéssel bámultam a mélyén uralkodó sötétségbe. Visszatértem a tengeralattjáróba, kikapcsoltam a világítást és a sötétben leültem gondolkozni. Takarékoskodnom kellett az árammal – még nem tudhattam, mikor lesz szükség rá.

Tizennyolcadikát (szombat volt) teljes sötétségben töltöttem. Gondolatok és emlékek kínoztak, és azzal fenyegettek, hogy megroppantják német akaraterőm gerincét. Klenze megőrült és meghalt, mielőtt eljutott volna az iszonyatosan távoli múltnak ebbe a vészjósló maradványába. Megölte magát, és azt javasolta, tartsak vele. Lehetséges volna, hogy a Sors csak azért tartott vissza annak a lépésnek a megtételétől, mert valami olyasmit tartogat a számomra, ami sokkalta borzalmasabb annál, amiről ember valaha álmodott? Azt hiszem, az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. De szerencsére sikerült megszabadítanom magamat annak a hitvány fickónak a gondolatától.

Szombat éjjel képtelen voltam elaludni. Nem törődve a jövővel, felkapcsoltam a világítást. Bosszantott, hogy az elektromos energia közel sem fog addig kitartani, mint a levegő vagy az élelem. Újra foglalkoztatni kezdett az eutanázia gondolata; alaposan megvizsgáltam automata revolveremet. Reggeltájt valószínűleg elaludtam. A lámpákat égve hagytam. Amikor tegnap délután felébredtem, sötét volt. Az akkumulátorok mind kimerültek. Meggyújtottam néhány gyufaszálat. Bántam, hogy korábban elégettük azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk.

Csak néhány gyufaszálat mertem elpazarolni. Miután az utolsó is ellobbant, mozdulatlanul ültem a sötétben. Ahogy a halálra gondoltam, felidéztem az eseményeket, amelyek miatt ide kerültem, és olyan következtetésre jutottam, ami egy nálamnál gyengébb idegzetű és babonásabb embert őrületbe kergetne. A sziklatemplom domborművein az a sugárzó isten... Az elefántcsont szobrocska is őt ábrázolta; az a szobor; amit a halott tengerésztől vettünk el, amit az a szerencsétlen Klenze visszavitt magával a tengerbe.

A véletlen egybeesés kissé összezavarta a gondolataimat, de azt nem mondhatnám, hogy megijedtem. Csak az ostoba ember hajlamos arra, hogy természetfölötti dolgokkal teremtse meg az egyes események közötti összefüggéseket. Az egybeesés valóban különös volt, de én mindig is túlságosan racionálisan gondolkoztam ahhoz, hogy egymáshoz kapcsoljam a logikusan nem összeillő részleteket, vagy hogy ok-okozati láncba állítsam azokat az eseményeket, amelyekben a Victory elsüllyesztése óta részem volt. Mivel éreztem, hogy pihenésre van szükségem, bevettem egy nyugtatót, és elaludtam. Zaklatott idegállapotom visszatükröződött az álmaimban. Hallottam a fuldokló emberek sikolyait, láttam a holtak arcát a tengeralattjáró megfigyelőablakainak másik oldalán. És a halottak arca között ott volt az elefántcsont szobrocska modellje, egy élő, gúnyos arc is...

Gondosan kell fogalmaznom, amikor leírom, mi történt velem ma, ébredés után. Fáradt vagyok, és a sok hallucináció szükségképpen elhomályosítja, összezavarja a tényeket. Pszichológiai szempontból érdekes az esetem, sajnálom, hogy valamelyik kompetens német intézet nem vethet alá tudományos vizsgálatoknak. Amikor kinyitottam a szememet, rögtön feltámadt bennem a vágy, hogy ismét ellátogassak a sziklatemplomhoz. A késztetés minden elmúló pillanattal egyre erősebb lett, de a dolog ellenkezőjére ösztönző félelem segítségével automatikusan elnyomtam. Aztán hirtelen, mintha nem merültek volna ki az akkumulátorok, fényt láttam. Ahogy az ablakhoz léptem, és kinéztem a sziklatemplomra, valami foszforeszkáló ragyogás jutott el hozzám a vízen keresztül. Ez ébresztette fel a kíváncsiságomat, mert tudomásom szerint egyetlen mélytengeri organizmus sem képes ilyen erős fény kibocsátására. Mielőtt azonban utánanézhettem volna a dolognak, újabb dolgot érzékeltem – valami olyasmit, ami annyira irracionális volt, hogy kételkedni kezdtem érzékszerveim objektivitásában. Akusztikai élmény volt; valami ritmikus, melodikus hang, valami vad, de mégis gyönyörű dallamot hallottam, amely akadálytalanul eljutott hozzám az U-29 teljesen hangszigetelt burkán keresztül. Azzal a meggyőződéssel gyújtottam gyufát, hogy pszichológiai állapotom abnormálissá változott. Készítettem magamnak egy jókora adag szódiumbromid oldatot, ami eléggé lenyugtatta az idegeimet, és szétoszlatta a hangillúziót. Ám a foszforeszkáló fény még ekkor is megmaradt. Komoly erőfeszítésembe került, hogy legyőzzem a gyermeteg késztetést, és ne menjek oda az ablakhoz, ne próbáljam megtalálni a világosság forrását. Iszonyatosan valóságosnak tűnt. A fényben fokozatosan sikerült kivennem magam körül az ismerős tárgyak körvonalait, sőt az üres szódiumbromidos poharat is láttam, amelyből pedig nem őriztem az agyamban vizuális emléket. Ez a jelentéktelennek tűnő részlet arra ösztönzött, hogy végiggondoljam a helyzetet. Átmentem a kabin túlsó végébe, és megérintettem a poharat. Valóban azon a helyen volt. Ekkor felfogtam, hogy a fény valóságos, vagy egy olyan erőteljes, részletes hallucináció része, amelyet képtelen lennék szétoszlatni. Így felhagytam a további ellenállással, felkapaszkodtam a toronyba, hogy kimenjek, és kiderítsem, honnan ered a világosság. Még az is eszembe jutott, hogy valahogyan rám bukkant egy másik tengeralattjáró, amely most kimenthet.

Ezen írás olvasója akkor cselekszik helyesen, ha a következőkben leírtakat nem objektív igazságként fogadja el. Ezek az események bekövetkezésükkel megszegték a természet törvényeit, egy túlterhelt elme kreálmányai. Amikor feljutottam a toronyba, a vízben közel sem volt olyan világos, mint vártam. Egyetlen, foszforeszkáló fény kibocsátására képes állatot vagy növényt sem láttam a közelben, a lejtőn elhelyezkedő városra sűrű sötétség borult. Amit megpillantottam, az nem volt sem látványos, sem groteszk, vagy rémisztő, mégis megfosztott a saját józan elmémbe vetett bizalmamtól. A tengermélyi sziklatemplom ablakai és ajtaja mögül remegő fény áramlott elő, mintha odabent meggyújtottak volna valami óriási oltártüzet.

A későbbi események kaotikusak. Ahogy tétován elindultam a megvilágított ajtó, ablakok irányába, olyan különleges és megdöbbentő látomásaim támadtak, amelyeket még most sem tudok valóságként értékelni. Azt képzeltem, hogy alakokat látok a templomban; álló és mozgó formákat. Újra hallani véltem azt a dallamot, amit ébredésem után már észleltem. Gondolatok és érzések kavarogtak a fejemben, valamennyi a halott fiatalember és a csontszobor körül örvénylett; az isten körül, akinek vonásait az előttem magasló sziklatemplom frízein és oszlopain is felfedeztem. Szerencsétlen Klenzére gondoltam, és eltűnődtem, vajon hol lehet a teste, hol lehet az a szobrocska, amit vissza akart vinni a tengerbe. Klenze figyelmeztetett, de én nem adtam a szavára, hiszen csak egy puhány Rajna-vidéki volt, aki összeroppant, megőrült az események súlya alatt. Egy porosz könnyedén elviseli az ilyen terheket.

Hogy mi következett ezután? Egyszerű. A vágy, hogy belépjek a templomba, úgy felfokozódott bennem, olyan erőssé vált, hogy képtelen voltam leküzdeni. Már nem az én kemény, német akaratom irányítja tetteimet; az akaratnak már csak jelentéktelen dolgokban van szerepe. Klenze megőrült, fejest ugrott a halálba, védtelen testtel kiúszott az óceán mélyén... Én azonban porosz vagyok, értelmes és józan, és amíg lehet, használni fogom azt, amim megmaradt. Amikor rájöttem, hogy muszáj mennem, előkészítettem a búvárfelszerelésemet, a sisakomat és a levegőgenerátort. Aztán elhatároztam, hogy sietve papírra vetem ezt a krónikát, hátha egy nap kijut a világba. A lapokat palackba dugom, és amikor elhagyom az U-29-et, az áramlatokra bízom.

Nem félek, még annak az őrült Klenzének a próféciái sem keltenek bennem rémületet. Amit láttam, az nem lehet valódi, én tudom, ha engedelmeskedem megbomlott elmém parancsainak, legfeljebb annyi történhet velem, hogy megfulladok, amikor elfogy a levegőm. A templomból kiszűrődő fény illúzió csupán. Nyugodtan fogok meghalni a fekete, elfeledett mélységben. Úgy, ahogy egy némethez illek. Ez a démoni röhögés, amit most, írás közben hallok, csupán saját megkínzott agyam produktuma. Most gondosan felveszem a merülőruhát, és bátran besétálok abba az ősi templomba, bemegyek a megszámlálhatatlanul sok év, a mérhetetlen mélység néma titkai közé.

Szántai Zsolt fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

twillight

Dátum: 2021-11-22 15:38:03
 

Jobban örültem volna ha ez Rlyeh.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre