Olvasószoba
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A
Eredeti cím: Hashish-Eater: or, The Apocalypse of Evil, The
Szerző: Clark Ashton Smith • Év: 1922
Térdre: én vagyok az Álmok Ura;
Koronám csodás, titkos világok
Millió színű napja, köpenyként
Égboltjukat veszem, mikor szállok;
Trónom a magas Zenit[1], végtelen
Űrbéli látóhatárok fénye.
Az engem hűn követő, gonoszul
Izzó, féltékeny holdak ordító,
Torkos szörnyek árjaként dagasztják
A Tüzek Óceánját; fémszarvú
Hegyláncok éles ormai, és bősz
Láva-nyelvű, kéngőzös vulkánok
Bitorolják az eget, hiába;
És mérföld hosszú, gennyes törzsű fák
Földrészei kergetik a fényt, át
Meg át korokon, mit felperzselt egy
Ősi, felsőbb hatalom; mágusok,
És gonosz királyok marasztalnak
Bűzös, sárkánybőr tekercseikkel,
Mit féregszerű, tüzes rúnákkal,
Írtak meg; és csillagszirének, kik
Ezüstillatú habdalukkal
Csalnak kristályzátonyukhoz; holdak,
Kígyószemű ördögök otthona,
Hol undorítóan bölcs gnómok
Szegik fel jeges szarvukat jöttömre.
De semmi nem téríthet a céltól,
Mit napok, eonok, ős háborúk
És holdak tűztek ki; a cél, melyet
Titkos, elfeledett jelekkel rótt
Égő rubinvörössel egy bronzkönyv
Hátára a bűnös isten; a cél,
Hol szárnyaló extázisomban majd
Sokszoros mennyekben pihenhetek,
Mennydörgésbe bújt tudataim és
Prométheuszi gondolataim
Bűnös társaságában. Itt hívom
Emlékeim, mennyei ormoknak
Vakító fényébe burkolózva,
És álmaim Armageddonjának
Élén csatakiáltásuk egyből
A végtelen zenéje lesz: lábuk
Számolatlan világon vetik meg,
És ős, idegen korokban; magasban
Karuk, a jelen és eljövendő
Istenek temérdek trónusait
Emelik könnyedén az ég felé,
Asmodai és Seth jelét viselik
A hetedik menny fölött.
Bennem
Ágaskodó ősi mindenttudás,
Mit számtalan érzék szolgál, és mi
Idők falai közt vet visszhangot,
Éj és káosz csillagtalan síkján
Vándorló tekintettel, hívom most
Látomások Bábeljét, miriád
Tanujával egyetemben. Ím hát
Ombos[2], a bukott titánok hona,
Hegynyi fallal, öbölnyi árokkal,
Bátor törpök ásta titkos üreg
Alpesi támfal alatt; és hozzá,
Késve, álmos őreik kongatják
Adamantin[3] gongjaikat, lábuk
Érezte már a baziliszkuszok
És upászfák[4] nyálkájába mártott
Apró darázs-tőrök szúrását. Egy
Antarei[5] kertvilágban látom
A bíborkék ajkú szent virágot,
Ezüst pillával, millió héjú
Azúrkék szemmel; titkos papjai
Mind színtelen méregtől fortyogó
Vérű áldozatokat kutatnak
Holdtalan éjjeleken. Olvasom
Az elfeledett szfinxek nyelvén írt
Halálos szót, mit gonosz démon rótt
Holt kimérák bőrébe; és tudom,
Mily jelképpel csalták a varázslók
Magukhoz a tengeri viharok
Tízszárnyú madarát, és zárták el
Alabástrom hegy mélyén; és ott
Sárkányzsigerből font hálóikkal
Emelik magasba a foglyukat,
És megsebzik őt, a Holdrengetőt,
Szablyakarmai alól vér helyett
Jeges uráni zafír és marsi
Ametiszt pereg ki. Ferdeajkú
Mágusok olvassák e csillagon
Eonokig dühöngő háborúk
Rémkrónikáit, és új háborúk
Próféciáit, sárkányfejű
Királyok harcának emlékeit
Az idő küszöbéről. Látom a kék
gombatelepet, higanytól síkos,
A hold teremtőjében duzzadva
Szelénsavat[6] és bűzt áraszt; és tudom,
Mily nyirkos és sápadt pöffeteget
Áldoznak uruknak uránuszi
vakondemberek; és a fakó mag,
Szaturnuszi fekete gyümölcsből,
Mely a palota padlójára hullt,
Gyökeret vert a zászlók közt, és most
Pokolbéli fává sarjadt, karcsú
Szőrös ágain ajkak tenyésznek,
Száz kötélként tartja fogva a trónt,
Magas oszlopok között. Íme a
Millió mesterű tengeröblöt
Bitorló, lassan tolongó korall,
Fényben fürdik az arany rakparton --
óriás karmazsin tömeg, csápjai,
Mint a Krákené, bukott császárok
Ékkövekkel megrakott bárkái
Köré kúsznak, melyek elárasztott
Mennyekből érkeztek.
Gyorsul és torzul a
Vízió: nagy város szövődik most,
Mit tiszta cinóberből faragtak,
Rab holdjai tolongva ragyognak
A szégyenben fuldokló dómokra
És fiatornyokra[7]. De mily kezek
Faragták ősi mintára e
Bámulatos ajtót vagy oszlopot?
Emberfia nem tudhatja meg, mert
Hírmondó sem maradt: mert hajdanán
Próféta jött a gyenge királyhoz,
Hogy óva intse a bukott tájak
És ciklopszi romvárosok között
Közelítő zuzmózöld pestistől,
Amely lassan és szükségszerűen
Foglalja majd el tüzes bástyáit,
És zöld dudvát dagaszt dómjain. Most
meztelen férfiak jönnek, kardjuk
Behemót és unikornis szarva,
Zord, vakító varázslat ül rajtuk,
Úgy kóborolnak, míg botladozva
Az ezer szemű erdőbe érnek,
Hol sárkányként bőgnek az ébenfák,
S tíkfák kuncognak a csúf homályban,
Hol lián mar méregfogával
Síró pálmák vonagló törzsébe;
Hol skarlát posványpiócák isznak
Holt szörnyek szemgödréből, és azúr
Pettyes gerinccsontján sütkéreznek;
Hol hidratorkú bimbók dalolnak,
Tátott szájukból gennyes harmat hull,
Érintésük lassú elmúlás. Majd
Pigmeusok[8] háborúját látom,
Papagájbőr harcidobok szólnak
A végtelen harcmezőn, hol még az
Istenek is eltévednek; és ott,
Vakító fényár koszorújában
Hatalmas, zöld holdak hordája kél,
Sugaraik méregként futnak le
hüvelykes gyíkfog-kardjukon.
Mindezt
Trónomról szemlélem, mi világok
Pompás Napjaként ragyog középen;
Tűnt, ragyogó álmok bomlanak ki
Itt, majd elenyésznek; pislákoló
Fényű viola napok sütnek rám,
Mint színpompás lángok, mit könyörgő
Papok emelnének egy közönyös
Istenség színe elé; poéták
Titkos, lila dalai szállnak fel
Hozzám a zenével, mit szűzies
Illatokból és kimondhatatlan
Szerelemből fontak; aranyhúrú
Holdbéli lanton játszó zenészek
Éneke arany királyhoz méltó
Lustálkodásra hív; Istennek is
Rejtett csuklyás napok varázslói
Hordják elém szörnyű alkímiát
És borzasztó átváltozást író
Varázstekercseiket.
Ha úgy kell,
Látnok és látomás is én leszek,
Ki egyszerre fürdik a pompában
És hajol meg ura előtt; és én
Szolgálom majd a névtelen urat,
kinek temploma mellett Hecatompylos[9]
Titán-imádók bárkája csak, vagy
Zászlók a tér küszöbén; én vagyok
Az isten maga, a templomhajó
Menekülő felhői és rajzó napjai
Takarják sötét hegy-arcomat, mint
Ünnepélyes fátylak; kinek papok
Havonta hordanak hekatombát[10],
teveméretű opálköveket,
Irdatlan kámeát[11], mit kígyóktól
Hadizsákmányul vettek; ki mirha
Illatú, ezer színű, gyúlékony
Párából sejlik fel. Én, a király,
Jogaromat eldobva kormányzom
E hatalmas orikálkum[12] bárkát,
Keresztül az ametiszt tengeren,
Az Örök Nyár szigetéhez: hol nincs
Hatalma a hyperboreai
Télnek, vagy ékkőben alvó szélnek,
Sem lángban edzett varázslóknak, sem
Megbűvölt napjaiknak; sietve,
Sűrűn eveznek a rab királyok,
Bársonyhajnalú völgyekben bízva,
Hol sóhajtó lótusz és selypítő
Amarillisz nő. Itt járok, kemény
Szívvel, azúros gyémántvértemben,
Mint Achernar[13] ragyogó hősei,
Morózus holdtajtékot emésztő,
vándorló lángok sivatagában,
Mik hegyek lankáira szöknek, és
végtelen nyelveikkel nyaldossák
A sápkóros eget. De itt él
(Széltől védett kertje békéjében)
A kútkáva alatt egy virágszál,
Lángok lobogó zűrzavarában,
Mely, mint a viharos tenger zaja,
Mindörökké haragos; és ott van,
Ebben a szerény sziromkehelyben,
Egyetlen egy csepp párjanincs harmat,
Mi ír urunknak, beforrnak tőle
A bölcsesség sebei. Szolgálom
A tízezer éves uralkodót,
És termei, oszlopcsarnokai,
És balkonjai útvesztőjében,
Hol maga a végtelenség is rab,
Kutatom eltűnt aranynyakörvét,
Melyre nőszirommag-zafírokkal
Cinkos csillagok és szelíd bolygók
Neveit írták. Így bolyongva, mint
Démon szakadatlan könnye volna,
Klepszüdrák[14] cseppjeit hallom; egyszer
Minden lusztrumban[15] bronz órák ütnek
Megszámlálhatatlan éjfélt, mintha
Minden halott sírját bronz pöröllyel
Verné ezer ördög; bár sohamár
Nem lelem a nyakörvet, helyette
lepecsételt cellára bukkanok,
Minek névtelen rabja névtelen
Fájdalomtól üvölt, és pokolba
Kívánná inkább magát; mellette
A lótuszmintás padlón ott hever
Császárom mind közül legbájosabb
Szolgája, mozdulatlan mellkasa
mellett kígyó ágaskodik, fehér,
Mint sötét nadragulya gyökere,
Gőgös, zöld fényben úszó szeme mint
Hideg, dermesztő méreg cseppje.
Csitt!
Mily ismeretlen nyelv szavát súgják
Ez úttalan világ kriptáiban?
Kié e sötét, trónfosztó titok,
Amit még én, Napok és Öröklét
Ura, sem oszthatok meg senkivel,
Kié az árnykardos gnómonsereg[16],
Mi kapuimat vigyázza? Csend száll az
Éteri szélben, visszhangzik a szó,
Mi elmenekült a fülem elől.
Álmaim egyszersmind romba hullnak,
Füstté válnak, mint a nekromanták
Szemfényvesztő csapdái, és lelkem
És érzékeim leírhatatlan
Magányba borulnak az álruhás
Boszorkányként keringő napok
Hűlt univerzumában… Félelem
Fogan a nadír[17] mélyén, majd az űr
Padlatára kúszik, ott szárnyra vár,
Hogy pokolféregként vadászhasson
A húsos kerubimokra[18]. Vörös
Csillag-messzeségben izzó szemek,
Melyek mégsem csillagok szemei,
Tülekednek a sötétség alatt; láng
Gyúl a feneketlen fátyol mögött,
Mit homálykavaró szárnycsapások
Engesztelhetetlen haragja szít,
Velőtrázó, tört szélvihara mint
Kínpad lüktető sikolya. Messzi
Téridőben kuporog a Dolog,
Kinek szarvait démonok fenik,
Ki az idő kristály öregtornyát[19]
Elpusztítani esküszik. Minden
Sötét, elgyötört szívem elhallgat,
Mintha a halál marka zárulna
Köré hermetikus görcsben. Aztán
Egy irdatlan, millió-szín lángban
Ledobják lepleik a csillagok,
És bolygóik felelnek nekik; ismét
Enyém az idő, az álomsereg
Így a leküzdhetetlen trón köré
gyűl a zeniten.
Ismét kutatom
Az előző látomás fénylő
Amariliszligetét, mit felhő
Soha nem szennyezett még; hol a Nap,
Arany Narcissus, lebzsel örökké
Arany képmása fölött. Ám itt e
Tetem, mit kihányt az apadó víz,
Zafír szemét a pokolra veti,
És érzi kénkövét; a virágok
Körben csuklyás kígyókká lesznek, és
buján ringnak ördögi fuvola
szavára, mi dühöngő Sabbath-on
a boszorkányok hadától ölelt
Sátán kedvére szól. Elfordulok
Inkább a hószarvú ormok felé,
Mocskos erek forrásához, ahol
Sasokon kívül madár se jár, és
Ők is csak törött szárnnyal. Hiába
Menekülnék, mert az ég pilonján[20]
Lánggá igézték a szeplőtlen havat --
Vörös tűz bodorodik jártamban,
és kikezdi a kalderát[21]. És most
Alant egy ezüst pitont látok --
Hatalmas folyót, mit elbájoltak,
Hogy visszafelé folyjon az útján,
A hegyhez, honnan ered. Sebesen
Szökik fel leszakadó lejtőn, és
Tölt föl leomló szakadékokat,
Döngeti a szirteket. Nemsoká
Körbefonja az én ormomat is,
Kitátja feneketlen pofáját,
Melyben Typhon[22] és Enceladus[23] is
Kis cafantak tűnne. De addigra
Szólított hypogriffem[24] elragad,
Mennydörgő szárnya közt kőszilárdan
Ülöm meg a dél égszínkék falát,
És látom árva Földem elesni --
Csillagok alá veszni -- keresem
A bolygót, hol az idő törődött
Szárnyai megpihennek, a halál
Tollai haladékot adnak az
Örök liliomoknak: e helyen
A Szépség virágokban lelt testet --
Lángszivárványba öltözött rügyben,
És rózsavízzé váltja az eget
Pólustól zord pólusig. Magányos,
Békés kastély áll itt, mit csak bíbor
Lándzsájú bársonyvirág és gyönge
Kardú nőszirom védelmez. Fala
Rózsához illő pirosló márvány,
Dómjai aranyos buborékok,
Tornyait felhő ékeli -- enyém mind,
Hangtalan öleli át várfala,
Fent a nagyfogú hullórostély is
Üdvözlően recseg. Hátasom hagyva
Liliomok udvarába térek,
Letaposott szirmaik illata
Lazuli- és borostyánoszlopos
Csarnokká érik, Aideni[25] erdők
Fényes fáit gúnyolja, légies
Csipke tarkítja, és csonthéjasok
Homokszín fürtjei domborulnak,
Mint szűzlányok mellei; átfutják
Indáikkal zárt, árnyszirmú bimbók,
Mint szemérem-oldó extázisban
Szenvedő nők pillantása. Túl a
Pompás, liliomfonott kapun,
Szédítő, vakító nap fényében,
Színekből párolgó ködfelhőben
Jeges, sercegő kacagás hallik,
Mit az Antenorában[26] senyvedők
Emelnek a vállukra. Látásom
Kitisztul, a színpára feloszlik,
S szörnyű teremben találom magam,
Ahol griffszárnyú márvány majmokat
Vésett a falra sötét uruk, és
Vámpírdenevér-szárnyú lajhárok
Függeszkednek kopott bronzkarmukkal
Az ében boltívről lógó lámpák
Közti árnyékba bújva. Akár a
Cocytus[27] árterének tohonya
Pocsolyáit fodrozó széllökés,
Fut körbe arcukon a pörc vigyor,
És minden kőgibbon engem bámul,
Szemük rőten izzó szén. Félelem,
mi Bábelben sem találta nevét,
Űz borzadva a csarnokba, melynek
Nyűtt, magába térő köreiben
A szemfedőnehéz, lankadt kárpit
Számolatlan festi a nyűtt királyt,
Ki ékkőkérges kezét a smaragd
Alkony tavában vagy álomtalan
Mákmezőkön nyugtatja. Inalok
Tovább, selyemsóhajú kacajtól
Reszkető árnydrapériák között,
hol számolatlan király mormolja
Egy ősi dögvész meséjét, szavuk
Maga is hitvány ragály. Végül a
Kéjsóvár, titán nők alakjára
Metszett kariatidákhoz[28] érek,
Mik egy kristályindákkal körbefont
Ében trónnál állnak őrt. A trónon
Óriás, sányhudt[29] féreg tesped, gyomra
Királyi rothadással telik meg,
Trágár, duzzadó hája redőkben
Omlik karjára. Kitátja száját,
Rőt torkából ernyedt viperákként
Nyelvek hada csüng, és luminózus
Nyálka csorog végig a szörnyű és
Petyhüdt redői között, az ében
Trón virágaira, apró kígyók
Életét kölcsönözve nekik. Még
mielőtt a Borzalom felnyitná
pislátlan, molyrágta résszemét, én
Már folytatom utam, át a poros,
Gigászi szobrokkal szegett hallon,
Ki az arany balkonra, körben a
Virágos látóhatár.
Mielőtt
Szívverésem lármája csitulna,
Hallom, a horizont káváján túl,
Fojtva, mint távoli homokvihar
Az ismeretlen sivatag felől,
Égető éjszárnya széles, mint a
Puszta, várak törmeléke hullik
Tollaiból, serege ezer szél,
Kicsavart fák gyökerével söpri
Magasra a haragot. Viharként
Közeleg, ahogy a szezámmezőn
Küszködők füleibe mászik, úgy
Árad a suttogás, és árny borul
Az arany horizontra, akár egy
Csúcsra hágó sötét hajnal. Jönnek,
a megtorló Sabaoth[30] és serege,
Vétkem ismerő holt bolygók felől,
Bosszúszomjas alasztórok[31] mögött,
Kik hajdani megrontóim! Sárkány,
Kiméra, mantikóra[32], behemót,
Gérüón[33], szfinx és hidra kél messze,
Mint Ifrítek[34] építette város,
Egy szempillantásra teljessé lesz,
Zengő, viharos dómokkal és éj
És tűz váltakozó oszlopaival!
Izzó kőszárnyak s sistergő szelek
Kísérik a kazánszívű szörnyek
Rutilicusi[35] seregét; hosszan,
Elsötétítve holdak pályáját —
Halódó napok üregeiből,
Égalatti öblökből, félúton
Gyűrűzve a zenitig; polipok,
Lángoló holdak számtalan karral,
Csúsznak ki a buzgó lángtengerből,
Mi megmaradt bolygókon őrjöngve
Ver idegen fémpartokat; szörnyek,
Kik virrasztják Alioth[36] világait,
Perzselik a mennyei erdőket,
S tömkelegbe[37] vetik a szelet; és
tengeri banyák derengenek a
hegynyi scolopendrák[38] csápjai közt;
És istenek, griffeket megülve,
És sárkánylovas démonok, és bús
Pigmeusok krokodílusháton;
Titáni skorpióktól kísérve
Saiph-i[39] kék varázslók; és hadak,
Kik visszavonulnak az ellentől,
Majd keresztben támadnak, ahogy a
Kristály megtöri a fényt; mélységes
Barlangban szemtelen népek keze
Által formált kísértet; naptalan
Világok féregforma szörnyei,
A végső mélység krákenjeivel,
Demiurgonok[40] a külső éjből,
Törnek rám kakofón ordítással,
Elmondhatatlan végzet fenyeget,
Szavuktól lángra kapnak a mennyek,
elporlad a bájos palota. Már hallom
Is odabentről a márványmajmok
És az asszonyalakú oszlopok
Rémült sikolyát.Tízszeres félszben,
Szörnyű és névtelen rettegésben
Elszökő szelek szárnyára kapok,
És ahogy a kastély összeroskad,
Egyetlen magányos tűzoszlop tör
Föl, majd kihúny zsarátnok nélkül! Túl
A világon repít a futószél,
Légvisszafojtó öböl partjára,
Hol a vihar leheletté lágyul,
S lendületvesztve, a nap árnyékán
És hatókörein át a nadír
Homályába zuhanok.
Színpompás,
Különös pálmák alakját öltő
Gombák erdejében, mint meteor,
Zuhanok, és zuhantamban tucat
Fát zúzok atomjaira. Bajom
Nem esik, a végeérhetetlen
Erdő opál fái közt kóborlok,
S látom, ahogy óráról órára
Törnek az írisz nap felé. Ravasz,
Láthatatlan lények, és velük a
Kriptaszagú leheletük bűze,
Követnek az ingatag fákon át;
Hamuszárnyú, ciripelő molyok
És borostyánbogarak rebbennek
Át a fényes homályon, hogy málló
Bozótba fojtsák magukat. Hallom
Az ismeretlen szörnyek távolban
Fel-felharsanó gongüvöltését,
Melytől a fák fanyar porfelhővé
Omlanak, mi úgy fojtogat, mint egy
Színpompás szemfödél.
Most a pálmák
Széjjelhasadnak, apró, törpényi
Cserjékké zsugorodnak. Felettük
Ametiszt, rubin, gránát, karneol
Poros tüzétől lángba boruló
Kietlen sivatag. Ott bolyongok,
A tündöklő fövenyen, mi izzó
Vörös hullámaival kápráztat,
Hol a levegő karmazsin homály,
Melyen vak koboldként kóborlok át;
Míg alattam öblösen zengve kő
Vagy fém emelkedik a homokból,
Arany csengők, ezüst kutak hangját
Idézve fülembe. Mikor a rőt
homály felszáll, a világ végéig
Érő, fekete gyémánt peremen
Állok, mely sima, mint széltől óvott
Víztükör; és a mezőn száz meg száz
Repedt márványpatak fut át, és
Acélpatakok, és bronzpatakok,
Mint idők csatáinak romjai,
Döngve alábuknak a vén öböl
Időtlen vízesésében.
Utam
Acél és bronz folyó között vezet,
Hangjuk millió lant dallamtalan
Csattogása; a peremhez lépek,
Hol alábuknak, és ricsajuk
Millió kard millió vérten, vagy
Lándzsák és pajzsok csörgése minden
Korok minden harcából. Zuhannak,
Öblökön és az űr körein át,
És tört csillagként enyésznek el
A mély sötétségben; sem istenek,
Napok, sem az öböl démonai
Nem tudhatják, mily örökkévaló
Tengert, mily örök habokat táplál
Szakadatlan árjuk.
Mily dicsfény, vagy
Fürge és nemes eklipszis[41] éje
Ült az opál napra? Mellettem
A folyók sápadt szellemfényükkel
Zuhannak, akár a fojtott szférák
Sötéte zuhan. Mögöttem látom
Az éjpuszta és a napok között
Lebegni a szárnyas rémsereget,
Ezerrétű csillagok, mélység és
Roncs világok közt zárja sötétbe
Rettegésem ösvényét! Dögmadár,
Griff, és gennyes, sötét kimérák, mik
A kifosztott földektől súlyosak,
Hárpiák, és pokoli keselyűk,
Gyűlöletes lakomától izzón,
Véremben hűtenék karmaikat --
Mind ide gyűlik, mind a szárnytalan
Utóvéd, aljas sorokban gigászi
Férgek ráncolják az eget. Kígyók
Sápadt sikolya hallik élesen,
Mint vihar egy rogyott templom fölött,
Szfinxek bőgése, pokolharangok
Lelketlen zúgása. A zeniten
Gyűlő alvilági felhők felől
Vihar előtti szélroham zuhog,
És a szélben elrongyolt köpenyem
Az űr arcába libben, akár az
Örökkévaló örvénybe vesző,
Apró, verdeső lélek. A kő és bronz
Folyamok mennydörgése egyre nő --
Zuhogó szárnyak kivehetetlen
Zajával elegyedve. Letaglóz
Az öbölbéli rettegés szele,
Az űr mindenható villáma, és
Szakadatlan tajtéka; zuhanok
Én is velük, a nadír éjszakájába,
A roncsfolyók nyomán. A peremért
Kapok, látom a napsiketítő
Homályon át, a szörnyű mélységben
Az alámerült, kicsiny csillagot --
Fényt, mi velem marad, míg a végzet
Hívja sűrű ezredét: csillagok
Rajzanak, lidércnyomások fürgén
Tolongó, fakó égitestjei,
Mint millió, millió hold fénye;
Az öböl záruló homályából
Mérhetetlen, fehér, vak Arc sarjad,
Kitölti a világmindenséget,
Túlduzzad a világ határain,
Nyíló, tüzes ajakkal...
Láng Annie fordítása
[1] Zenit: csúcspont
[2] Ombos: Felső-Egyiptomi város, ma a Naquada nevet viseli.
[3] Adamantin: Mítikus fém, ami a keménységéről ismert.
[4] Upászfa: vulkanikus talajon növő fafajta, melynek nedve bőrrel érintkezve halálos fekélyt okoz.
[5] Antares: a Skorpió csillagkép legfényesebb csillaga.
[6] Szelénsav: a kénsavhoz fogható oxidálószer, az aranyat is feloldja.
[7] Fiatorony: a korai gótikában a támpilléren álló kis dísztorony.
[8] Pigmeusok: különösen alacsony termetű, afrikai népcsoport.
[9] Hecatompylos: ókori perzsa város, ma a Qumis nevet viseli. Jelentése: száz kapu.
[10] Hekatomba: az ókori görögöknél az évente egyszer bemutatott gazdag állatáldozat neve, modern szóhasználatban mészárlás vagy vérfürdő jelentéssel bír.
[11] Kámea: vésett ékkő.
[12] Orikalkum: értékes fémötvözet, amit az ókorban díszítésre használtak, és vörösen veri vissza a fényt. A legenda szerint Atlantiszon állították elő.
[13] Achenar: Az Alpha Eridani (Eridánusz) nevű bináris rendszer nagyobbik csillaga, az Eridanus csillagképből, mely csak a déli féltekéről látható.
[14] Klepszüdra: vízóra; az idő múlását vízcseppekkel mérő szerkezet.
[15] Lusztrum: öt évnyi időt jelentő mértékegység.
[16] Gnómon: a napóra karja.
[17] Nadír: mélypont; a zenit ellentéte.
[18] Kerubim: puttó; gyermektestű angyal.
[19] Öregtorony: A középkori várak központi tornya, mely akkor is védhető, ha a vár többi részét már elfoglalta az ellenség.
[20] Pilon: függőhidaknál használt tartóoszlop.
[21] Kaldera: vulkanikus hegy tetején található tó, ami a hajdani vulkán kráterében képződött.
[22] Typhon: Görög mitológiai szörny, száz kígyófeje van, ember felsőteste, ágyéktól lefelé tekergő kígyók alkotják, testét szárnyak és sűrű szőr fedi.
[23] Enceladus: az ókori görög mitológia gigászainak egyike.
[24] Hypogriff: a griff és a kanca nászából származó sasfejű, sasszárnyú, lótestű mitológiai lény.
[25] Aiden: Poe verseiben az édenkert neve.
[26] Antenora: Dante Isteni színjátékában a Cocytusnak, azaz a Pokol kilencedik körének egyik része, melyben az országuk árulói bűnhődnek.
[27] Cocytus: az ókori görög mitológia alvilágának egyik nagy folyója, illetve Dante Isteni színjátékában a Pokol kilencedik körének neve is.
[28] Kariatida: női alakra faragott oszlop az ókori görög építészetben, majd később a reneszánsz és a klasszicizmus során.
[29] Sányhudt: sápadt (népies)
[30] Sabaoth: eredeti jelentése: sereg; az Ószövetségben Isten jelzője (Seregek Ura).
[31] Alasztór: a görög mitológiában a bosszúállás megszemélyesítője, néha bosszúálló alakok eposzi jelzője. A keresztény démonológiában megszálló, bosszúálló entitások, de általában a gonosz szellemek elnevezése is lehet. Továbbá Percy Shelley egyik versének címe.
[32] Mantikóra: a kimérák egy szárnyatlan, emberevő alfaja, perzsa eredetű.
[33] Gérüón: a görög mitológiában egy három fejű, három testű, hat lábú szörny.
[34] Ifrít: a dzsinnek egy fajtája az arab mitológiában, általában rosszindulatúak.
[35] Rutilicus: a Hercules csillagkép egyik csillaga.
[36] Alioth: a Nagy Medve csillagkép egyik csillaga.
[37] Tömkeleg: a labirintus régies elnevezése.
[38] Scolopendra: az egyik legnagyobb ismert százlábú faj.
[39] Saiph: az Orion csillagkép egyik csillaga.
[40] Demiurgon (más néven Demogorgon): egy ősi, alvilági istenség vagy démon, melynek a valódi neve tabu. A szó eredeti jelentése: formáló vagy teremtő.
[41] Eklipszis: Napfogyatkozás
Legújabbak
Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A
Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The
Robert E. Howard:
Red Thunder
Legolvasottabb
Howard Phillips Lovecraft:
Nymph's Reply to the Modern Business Man, The
Válasz Olive G. Owen versére.
August Derleth:
Gable Window, The (Murky Glass, The)
Wilbur toronyszobájának ablaka egy másik dimenzióba vezető kapu. A férfi az egyik rejtélyes könyvben leírást talál a kapu használatáról. Az aktivált dimenziókapun félelmet, és undort keltő szörnyek próbálnak áthatolni...
Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása
Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.
Kommentelés
Minden mező kitöltése kötelező!
Hozzászólások
Nem érkezett még hozzászólás. |
szövegkereső
keresés a korpuszban
Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.