Egy belevaló fickó

Eredeti cím: Solid Muldoon, The

0 451

Szerző: Rudyard Kipling • Év: 1888

No, láttátok-e John Malone-t? Hogy fénylett új kalapja!

Úgy sétált, mintha ősi nagy nemes lett volna apja.

Zászlók lobogtak-lengtek, és füzérek a falon –

De mindek közt legtöbbet ért ő: Mister John Malone.

John Malone

 

Felséges kutyaheccet rendeztünk a vízmosásban, a vadászpuskák agya mögött, Learoyd Jockja meg Ortheris Blue Rodja között. Mindkettő korcs rampur kopó volt, főként bordákból és fogakból álltak. Húsz boldog, bömbölő percen át tartott, és amikor Blue Rod összeesett, s Ortheris kifizetett Learoydnak három rúpiát, valamennyien kutyaszomjasak voltunk már. Egy kutyahecc nagyon vérforraló szórakozás, egészen más, mint a vadászat, mert a rampur kutyák több acre területen harcolnak egymással. Később, amikor a nadrágszíjak csatjainak koccanásai elhaltak a sörösüvegek kupakjain, a társalgás áttért a kutyaheccekről az emberek közötti küzdelmekre. Az emberek bizonyos fokig emlékeztetnek a szarvasokra. Ha küzdelemre terelődik a szó, mintha azonnal agy kis ördög támadna fel bennük, és rögtön bőgnek, mint az üzekedő szarvasbikák. Ez még olyan emberekkel is így van, akik felsőbbrendűeknek érzik magukat a sorkatonáknál. Íme, jó példa ez a civilizáció csiszoló hatására meg a haladásra.

Minden történet újabb történetet követelt, és minden újabb történet újabb söröket. Még az álmos Learoyd szeme is felcsillant, s hosszú históriával könnyített magán: a történetben egy kirándulásról volt szó; amely a Malham Cove-ba indult, szerepelt benne egy Pateley Brigg-i leány, egy vezető, ő maga meg egypár hátramozdító, valamennyien hosszadalmas és teljes összevisszaságban.

– És akkó’ az Ah feje kinyílott nekije, ki az állátul a búbjáig, és nyomhatta az ágyat égy hónapig ez miatt – fejezte be Learoyd eltöprengve.

Mulvaney, aki már lehevert, felriadt álmodozásából, és meglevegőztette lábát a friss levegőben.

– Ember vagy magadér’, Learoyd – mondta elismerő hangon –, de te csak férfiakkal verekedtél, és az mindennapos gyakollat. De én egy kísértettel álltam ki, és emmá’ nem mindennapos gyakollat. Nem ám!

– Nem? – kiáltott közbe Ortheris, és megdobta egy dugóval. – Hát adjad csak meg annak a háznak a címit. Te meg a te gyakollataid! Tán nagyobbak, mint a szokásosak?

– Ez a tiszta színigasság! – mondta Mulvaney kinyújtva hatalmas mancsát, és galléron ragadta Ortherist. – Na, fiacskám; lássuk csak, mit tudsz! Nem szednéd ki egyszer még a számból is az Úr micsodáját? – S kérdése nyomatékául alaposan meg is rázta.

– Hát valamit azért... – mondta Ortheris rácsapva Mulvaney pipájára: elmarta tőle és karhossznyira eltartotta. – Belevágom a csatornába, ha nem eresztesz el!

– Te bugris csibész! Mindég ezt a kurtapipát szerettem! Adjad vissza szépen, vagy beleváglak a vízmosásba! Ha eltörött volna ez a pipa... Adjad csak vissza, te siralmas pofa!

Ortheris az én markomba nyomta a kincset. Gyönyörű agyagpipa volt, csillogott, mint a pooli fekete gömb. Ünnepélyesen átvettem, de hajlíthatatlan maradtam.

– Ha visszaadom, elmeséled nekünk a kísértetvadászatot? – kérdeztem.

– Mér izgat téged ez a történet? Háppersze hogy elmondom. Már régen el akartam, Csak épp a magam módján akartam elkezdeni, amikor ez a Baszomjankó rákezdte, hogy mi volt, amikor meglátták, hogy patront gyömöszöl a flintájába. Orth’ris, menj a francba!

A kis londoni ezután lecsillapodott, visszavette a pipáját megtöltötte, és ragyogtatta a két szemét. Még sosem láttam olyan kifejező szempárt, mint az övé.

– Mondtam má’ tinektek – kezdte –, hogy én valamikó pokoli egy fickó vótam?

– Hát persze – mondta Learoyd gyerekes komolykodással, ami hangos hahotát csalt ki Ortherisből, mert Mulvaney mindig ránk erőszakolta az ő régi napjainak nagy tetteit.

– Mondtam má’ tinektek valaha – folytatta Mulvaney nyugodtan –, hogy vagányabb fickó vótam, mint amilyen most vagyok?

– Szűzanyácskám! Csak nem gondolod? – mondta Ortheris.

– Amikó én káplár vótam, aztán később bezupáltam, de ahogy mondom, amikó én káplár vótam, én pokoli egy vagány vótam.

Hallgatott vagy egy percig, miközben elméje a régi emlékek körül forgott, s két szeme izzott. Rákoccantott pipája szárára, és belekezdett történetébe.

– Hajaj! Azok a szép idők! Azok vótak... Mosmá’ vén vagyok. Má’ ronggyá hordtam a bőrömet.. Az őrtállások tönkretettek, aztán még meg is nősűtem. De volt nekem is egy napom, volt biza, és annak az ízét senki el nem tuggya venni tőlem! Ó, elmúlt az az idő, amikor legyalogoltam minden élő embert a Tin parancsnokságon meg Revellynél meg Lights Outnál; lefújtam a habot a kriglirül, a kezem hátával megtörűltem a bajszomat, és aztán úgy aluttam, mint egy kisgyerek! De ennek má’ vége, vége mindörökre, má’ sose nem leszek olyan, amilyen vótam. Még akkor se, ha minden vasárnap egy egész hétre valót imádkoznék. Volt-e valaki az Ould Rig’-ben, aki hozzá mert volna nyúlni Terence Mulvaney káplárhoz, ha az utánament egy csajnak? Én olyannal még nem találkoztam. Azokba’ az időkbe’ minden nőnek érdemes volt utánaeredni, hacsak nem volt boszorkány, és minden férfi a barátom volt, vagy ha nem, akkó megtéptem, osztán megtudhattuk, hogy melyik a jobb a kettő közül.

Amikó én káplár vótam, nem cseréltem vóna az ezredessel, nem én, még a főparancsnokkal se! Lehettem vóna őrmester. Az semmit se tesz, hogy mégse lettem. Mennybéli Szűzanyám, nézzétek rám! Mi lett belőlem!

Egy nagy szálláskörletbe’ vótunk elhelyezve; neveket nem köll említeni, mer’ az szégyenére válhat a körletnek; a magam esze szerint én vótam a Főd imperátorja, és egy vagy két nőnek is ez vót a véleménye. Csak egy kicsit tévedtek, nem nagyot. Miután lenyomtunk ott egy évet, Bragin, az E század zászlós őrmestere elszánta magát, és feleségül vette egy hölgy szolgálóját, a katonai állomás egyik magas rangú hölgyéét. Az asszony, mármint Annie Bragin, már. nem él, meghótt gyermekágyban Kirpa Talban vagy tán Almorahban; aztán a Bragin hét vagy kilenc év múlva megen megnősült. De csuda csinos vót a nő, amikor a Bragin bemutatta a körletbe’ a társaságnak. A szeme párja olyan barna vót, mint a szitakötő szárnya, ha rásüt a nap, a dereka nem vót vastagabb, mint a karom, és olyan csuda kicsi vót a szája, hogy végiggyalogoltam vóna egész Ázsiát árkon-bokron át, csak hogy megcsókolhassam. A haja olyan hosszi vót nekije, mint az ezredes paripájának a farka, már bocsássátok meg a faragatlanságot, hogy egy szájból említem Annie Braginnal; de tiszta aranyszínű vót, és vót idő, amikor egyetlen tincse többet ért vóna nekem, mint a gyémántok. Nem vót őnála gyönyörűbb nő, én meg rászántam magam, hogy tisztába teszem nála a dógom.

A katolikus templomba láttam meg őtet először, a szemem szokás szerint körbeforgott, hogy mindent meglásson, amit meg köll látni. „Túlságosan jó vagy te Braginhoz, szerelmem – montam magamba –; és ezt a nagy hibát helyre köll tennem, vagy ne legyen a nevem Terence Mulvaney.”

No most persze azt képzelitek, te Orth’ris itten, meg te, Learoyd, hogy nekiveselkedtem és kiszöktettem a nősök kvártélyábul. De hát nem tettem. Sose jön ki jó abbul, és mindég ott van a lehetőség, hogy arccal a szarba’ találod magadat, a tarkódon egy jókora botütés, a két kezed meg kapargassa egy másik ember lába nyomát. Így találtuk meg egyszer O’Harát, azt, akit vagy hat éve Rafferty ölt meg, amikor a szerencsétlen fényesre olajozott hajjal meg a foga között a Larry O’Rourke-t fütyörészve ment a halála elejibe. Kiszöktetni a nősök kvártélyábul – hát ez az, amit én nem csináltam. Szavamra, nem. Az nem is szép, meg veszedelmes is, abba’ benne van minden rossz – bár lelkemre: nem rossz az, ameddig tart.

Folyvást ott lődörögtem, amikó szolgálaton kívül vótam, a Bragin meg nem, de egyetlen goromba szót nem kaptam az Annie Bragintól. “Ez a női szekta perverzitása” – montam magamba’, és hát megen fölraktam a fejemre a kakastaréjt, kihúztam magam, délcegre, mint egy tamburmajor, és úgy jártam-keltem, mintha semmivel se törődnék, a nősök kvártélyába’ meg minden asszony röhögött rajtam. Én biztos vótam benne; mer’, gondolom, minden srác így van evvel, szóval biztos vótam benne, hogy nincs a világon anyától született asszony, aki ellent tud állani énnekem, ha csak a kisujjamat mutatom nekije. Jó okom vót arra, hogy eztet higgyem. Mindaddig, amíg össze nem akattam Annie Braginnal.

Időről időre, amint ott őgyelegtem a félhomályba’, egy ürge lopakodott el mellettem, csöndbe’, mint egy macska. „Ez furcsa – gondútam –, mer’ errefele csak én magam vagyok egyedül, vagyis hogy egyedül köll lennem. Miféle ördöngösség van itten Annie körül?” S összeszedtem magam, hogy átgondújjam ezeket a dógokat; de mindég csak ugyanarra lukadtam ki. Jegyezzétek meg, ilyen a férfi dóga.

Aztán egy este ezt montam: „Mrs. Bragin, hogy ne legyek tiszteletlen: ki ez a káplár formájú pasas? Csak az alakját láttam, az arcába sose tuttam belenézni. Ki ez a káplár, aki mindég akkor megy be, amikor én kijövök?”

„Szentséges Szűz Mária – monta és olyanná sápadt, mint a derékszíjam. – Maga is látta?”

„Láttam. Hát persze hogy láttam. Szeretné, ha nem láttam vóna? – Ott álltunk a sötétbe’, Bragin szállása előtt. – Inkább azt mondaná, hogy csukjam be a szemem, mer’ ha nem tévedek, ez megin’ gyön.”

És csakugyan, a káplár felénk sétált, úgy lógatva a fejit, mintha szégyenlené magát.

„Jó éjszakát, Mrs. Bragin – montam nagyon hűvösen. – Nem az én dógom, hogy belekeveredjek a maga amúrjaiba; de bizonyos dógokat több illedelemmel csinálhatna; én menek a kantinba” – montam.

Megfordútam a patáimon, és mentem. Közbe’ meg káromkodtam, hogy meg kellet vóna mondanom annak az embernek, hogy ne igen őgyelegjen a nősök kvártélya körül se egy hónapig, se egy hétig. De még tizet se pilloghattam, Annie Bragin már a nyakamba’ lógott, és éreztem, hogy az egész testibe reszket.

„Maradjon velem, Mister Mulvaney – monta. Maga legalább húsból és vérből van, nem igaz?”

„Teljesen – montam, és a haragom egyszeribe’ ellobbant. – Olyannak festek én, Annie, akit kétszer köll kérdezni?”

Akkor aztán átkaroltam a derekát, mer’ aszittem, hogy abbahagyta a diszkrécijót, és én megnyertem a csatát.

„Micsoda pimaszság ez? – monta, felpipiskedve a drága kis lábujjaira. – Hogy nem száradt ki az anyatej a szégyentelen szájábul! Pusztuljon innet!” – monta.

„Hát nem most montad, hogy húsbúl meg vérbül vagyok? – montam én. – Még mindég nem változtam meg” – montam. És ott hagytam a karom, ahun vót.

„Ölelgesse saját magát” – monta, és villogtak a szemeji.

„No, hát ilyen az emberi természet” – montam, és ott hagytam a karom, ahun vót.

„Természet vagy se – monta. – Vegye el innet a karját, vagy megmondom Braginnek, és ő maj’ megváltoztassa a feje természetyit. Minek néz maga engemet?”

„A barakkok legcsinosabb asszonyának – montam én.

„Egy feleségnek – monta. – A katonai körlet leghűségesebb feleségének.”

Erre aztán leeresztettem a karom, vigyázzba vágtam magamat, és szalutáltam, mer’ láttam, hogy komolyan gondújja, amit mond.

No, most má’ tudunk valamit, ami egy férfinak teljes bizonyosságot adhat. De hogy mondhassuk meg eztet? A tudomány hitelességit akartam.

– ügyelni köll a kezedre – mondta Mulvaney. – Ha a nő feszesen tarcsa a kezit, le a hüvelkujjal a csuklójárul, fel a kalapot, és lelépni. Csak bolondot csinász magadbul, ha maracc. De ha a keze az ölibe’ van, vagy ha megpróbájja eltakarni, csak nem megy nekije, akkor gyerünk! Akkor nem köll vacakolni vele!

– Nohát, ahogy montam, lehorgadtam, szalutáltam, és menni akartam.

„Maradjon velem – monta. – Nézze! Már megint gyön!”

Odamutatott a verandára, és a káplár csakugyan gyött kifele a Bragin szállásábul.

„Ezt csinájja már a hatodik este – monta Annie Bragin. – Jaj, micsinájjak!”

„Na, eztet nem csinájja többet!” – montam, mer’ má’ harcra kész vótam. Mindig tarcsad magad távol egy férfitul, akinek a fölpumpált szerelme lehorgadt. Olyan az akkor, mint a hülye.

Odamentem a verandán álló emberhez, de olyan biztos ez, mint ahogy itten ülök, szóval odamentem, hogy kiverjem belüle az életjit. De az kisurrant a szabad ég alá. „Mit ólálkodol itten, te csatornatöltelék?” – montam udvariasan; hogy esélyt adjak nekije; szóval hogy ő is készen álljon.

Nem emelte fel mosse a fejit, de szomorúan; bánatosan felelt, mintha remélné, hogy megesik rajta a szívem: „Nem találom őt” – monta.

„Hitemre – montam én –, te túl soká éltél és túl soká kutakodtál egy tisztességes férjes asszony házánál! Emeld föl a fejedet, te istenverte bibliai tolvaj – montam én –, és megkapod, amit kerestél, meg még többet is!”

De bizony az nem emelte föl, én meg behúztam neki egyet vállbul oda, a szemöldöke fölé, ahol rövid a haj.

„Ezt megkaptad” – montam, de őhelyette majdnem én kaptam meg. Teljes testtel beleugrottam a levegőbe, de semmibe nem ütköztem bele, és majnem összetörtem a vállamat. A káplár nem vót ott, és Annie Bragin, aki a verandáról figyelt, talpra ugrott, és úgy tett, mint a kakas, mikor a kisdobos kitekeri a nyakát nekije. Visszamentem hozzája, mer’ egy élő nő, méghozzá olyan nő, mint Annie Bragin, többet ér, mint egy kísértetekkel teli gyakorlótér. Még sose láttam őnála szebb nőt; úgy álltam ott, mint borjú az új kapu előtt, kérdeztem, nem vált-e holttá, és könyörögtem nekije az én szerelmemre meg a férje szerelmire meg a Szűzanya szerelmire, hogy nyissa már ki a szemit, és elmontam magam mindennek, aki csak létezik a mennybolt alatt, hogy az én nyomorult amúrommal zaklattam, holott figyelnem kellett vóna őtet meg ezt a káplárt, aki teljesen elveszítette a mércét.

Mán nem tom, micsoda hülyeségeket montam, de hamarosan lépéseket hallottam közeledni a kinti sötétségbül. Bragin közeledett, és mintha Annie is őfeléje mozdult volna. Átugrottam a veranda túlsó csücskibe, és olyan pofát vágtam, mint aki kettőig se bír számolni. Szóval Mrs. Quinn, a géhás altiszt felesége elárulta Braginnek, hogy én Annie után koslatok.

„Nem tetszel te énnekem, Mulvaney” – monta Bragin, lecsatolva a kardját, merthogy szolgálatba vót.

„Kellemetlen hallani eztet – montam én, és tuttam, hogy most belefutottam az őrjáratba. – Miért, őrmester?” – kérdeztem.

„Gyere csak ki onnat, maj’ megmutatom, miért” – monta.

„Szívesen, de a káplári csíkjaim még nem olyan régiek, hogy el akarnám veszejteni őket. Mondjad, ki a fenével menjek ki?”

Fürge és jó termetű ember vót, és láttam, mirül van szó.

„Mrs. Bragin férjivel” – monta. Pedig tudnia kellett vóna a jóindulatú kérdésembül, hogy semmi rosszat nem tettem nekije.

Hátramentünk a fegyverraktár mögé, nekigyűrkőztem, és vagy tíz percen át mindent elkövettem, hogy meg ne ölje magát az ökleimen. Őrjöngött, mint egy ostoba kutya, tajtékzott a dühtől, de nem volt eshetősége velem szembe’ se karhosszba’, se teknikába’, se semmibe’.

„Akarod-e tudni a magyarázatot?” – kérdeztem, amikor először futott ki belüle a szufla.

„Nem, amíg látni birok” – monta ő. Akkor aztán kapott kettőt, egyiket a másik után, átvertem a védelmit, amit még kölyökkorába tanult meg, ledörgöltem a szemöldökit a pofacsontjáig, mint egy keshedt varjú szárnyát.

„No, akarod-e most tudni, erős fiú?” – kérdeztem én.

„Nem, amíg beszélni birok” – monta ő. És feltápászkodott, vakon, mint egy fatuskó. Nem nagyon fűlt hozzá a fogam, de megkerültem, bevittem nekije egyet az állára, és fél lépéssel balra táncoltam.

„Hát most akarod-e hallani? – montam. – Má’ nem soká birom visszatartani magamat, és ki foglak készíteni.”

„Nem, amíg állni birok” – monta ő. Így aztán nekimentem a vak, néma, beteg fickónak, és elhelyeztem az állán egy egyenest.

„Mister Bragin, ön egy vén bolond” – montam.

„Ön pedig egy ifjú csirkefogó – monta –, és összetörte a szívem avval, ami ön és Annie között történt!”

És akkor aztán rákezdett sírni, fektibe’ mint egy kisgyerek. Ettül olyan bánatos lettem, mint még soha a büdös életbe’. Szörnyű dolog nézni egy síró férfit.

„Esküszök a szent keresztre!” – montam.

„Nem érdekelnek az esküdözéseid” – monta ő.

„Gyere vissza a szállásodra, és ha nem hiszel az élőnek, hát higgyé’ a halottnak” – montam én.

Felnyaláboltam és visszacipeltem a szállásáho’.

„Mrs. Bragin – montam –, itt van egy ember, evvel törődjön inkább, mint énvelem.”

„Szégyenbe hoztál a feleségem előtt” – mormogta.

„Csakugyan? – montam én. – Mrs. Bragin arca azt mutassa, hogy én pocsékabbul festek annál, mint amit te kaptál.”

És így is vót! Annie Bragin tele vót méltatlankodással, nincs olyan, tisztességes asszony szájába való szó, amit rám ne kent vóna. Az ezredesem egyszer vagy tizenöt percig úgy keringett körülöttem az ezredirodán, mint a bognár a hordó körül, mer’ úgy mentem be a sarki bótba, mint egy lestrapált holdkóros. De amit az mondott, az mind mazsola vót ahhoz képest, amit Annie mondott énnekem. Mer’, jól jegyezzétek meg, ez az asszonyok módja.

Amikor ez mind megvót, egy szusszanás erejéig, Annie meg rácsimpajkodott a férjire, ezt montam: „Ez mind rendbe’ van, én egy pernahajder vagyok, maga meg egy tisztességes asszony, de nem mesélne valamit arrul, hogy milyen szolgálatot tettem én magának?”

Amikor idáig jutottam, a káplár felgyött a verandára, és ott úgy eltűnt mint egy elfújt gyertyaláng.

„A szentek álljanak közöttünk és a gonosz között – monta Bragin, keresztet vetve. –, Ez Flahy, a Tyronéktúl.”

„Az ki? – kérdeztem én. – Merthogy ez ma fölpiszkált, hogy verekedjek meg ővele.”

Bragin akkor elmonta, hogy Flahy káplár vót; és a felesége elpusztult kolerába, ugyanitt, három évvel ezelőtt; a fiú aztán megbolondult, és a felesége temetése után állandóan az asszonyt kereste-kutatta.

„Hát – montam Braginnek –, akkor őt azért pecázták ki a purgatóriumbúl, hogy társaságra leljen Mrs. Braginnél az elmúlt hét minden estéjin. Meg mondhatod Mrs. Quinn-nek, meleg üdvözletemmel, hogy tudom: ő pofázta be neked eztet te meg hallgattál rája. Pedig őneki igazán tudnia köll mi a különbség egy élő férfi meg egy kísértet között. Három férje volt nekije – montam én –, teneked meg van egy feleséged, aki túl jó neked. Jobb vóna, ha nem hannád, hogy az asszony belekeveredjen mindenféle kísértetek meg rossz szellemek dógaiba. Én soha életbe többé nem fogok ilyen finoman beszélni a más férfi feleségivel. Jóccakát mindkettőtöknek” – montam, és el is mentem, miután egy órán át küszködtem nővel, férfival és magával az ördöggel is. Aztán adtam egy rúpiát Victor atyának, hogy mondjon egy misét a Flahy lelkiér’, merthogy bántottam őtet, amikor belevágtam az öklöm őbeléje.

– Az udvariasságról alkotott elképzelésed meglehetősen laza, Mulvaney – mondtam.

– Má’ ahogyan te látod – mondta Mulvaney nyugodtan. – Annie Bragin sose nem törődött énvelem. Ami az egészet illeti, semmit se nem akartam magam mögött hagyni, olyasmit, amit Bragin fölhasználhat arra, hogy az asszony miatt dühös legyen énrám, merhát mindent lehet becsületesen tisztázni. Semmi olyan izé nincsen itt. Orth’ris, te vadbarom, hadd lássam a flaskát, mer’ olyan száraz a torkom, mint amikó még aztat reméltem, hogy Annie Bragintúl csókot fogok kapni. És ennek má’ tizenegy éve!

– Hajaj! Cork városa meg fölöttünk a kék ég... Micsoda idők, micsoda idők vótak azok!

 

Kemény Dezső fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre