Dolog a küszöbön, A

Eredeti cím: Thing on the Doorstep, The

1 1665

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1933

1.

 

Tény és való, hogy hat golyót röpítettem a legjobb barátom fejébe; ám jelen beszámolómmal reményem szerint mégis be tudom bizonyítani, hogy nem vagyok a gyilkosa. Először valószínűleg őrültnek hisznek majd – még annál az embernél is őrültebbnek, akit az arkhami elmegyógyintézet egyik lakócellájában agyonlőttem. Később aztán néhány olvasóm bizonyára össze fogja vetni állításaimat az ismeretessé vált tényekkel, és fölmerül benne a kérdés, hogy egyáltalán juthattam-e volna másfajta következtetésre, miután saját szememmel láttam az iszonyú bizonyítékot – azt a dolgot a küszöbön.

Egészen e fordulópontot jelentő pillanatig jómagam is csupán egy megbomlott elme rémképeit gyanítottam a szövevényes és ellentmondásos események hátterében, melyeknek végkifejlete később aztán visszavonhatatlan lépésem megtételére sarkallt. Időnként még most is elfog a bizonytalanság, hogy nem tévedtem-e... vagy nem őrültem-e meg mégis. Nem tudom – de Edward és Asenath Derbyről mások is mesélhetnének furcsa dolgokat, s még a keményfejű rendőrnyomozók is kifogytak a tudományukból, amikor ama rettenetes utolsó látogatóra kellett volna magyarázattal szolgálniuk. Megpróbálkoztak ugyan egy nem túl meggyőző elmélet összetákolásával, miszerint valami morbid tréfáról, elbocsátott háziszolgák bosszújáról lenne szó, lelkük legmélyén azonban maguk is tisztában vannak vele, hogy a valóság sokkalta borzalmasabb és hihetetlenebb.

Azt állítom tehát, hogy nem öltem meg Edward Derbyt. Sőt, inkább bosszút álltam érte, s egyúttal megszabadítottam a világot egy olyan szörnyetegtől, aki az egész emberiséget romlásba dönthette volna, ha tűröm, hogy létezése folytatódjék. Életünket szürke homályzónák szegélyezik, melyek időnként felszínre vetnek egy-egy megszállott lelket. Amikor egy felelősségtudatos ember ilyesmivel szembesül, azonnal le kell sújtania, nem törődhet vele, miféle következményekkel jár majd a cselekedete.

Születésétől fogva jól ismertem Edward Pickman Derbyt. Nyolc évvel volt fiatalabb nálam, de annyira koraérett, hogy már akkor sok közös vonást éreztem kettőnk között, amikor ő még csak a nyolcadik esztendejében járt, én pedig a tizenhatodikban. A legfeltűnőbb gyerektehetség volt, akit valaha ismertem; hétéves korában egy fantasztikus, borús hangulatú – helyenként már-már hátborzongató – költeményével egészen megrémítette magántanárát. Feltűnő koravénségéhez talán az is hozzájárult, hogy kímélve, a világtól elzárva nevelték. Egyedüli fiú volt, s hozzá igen gyenge testalkatú, ezért szülei, akik valósággal bolondultak érte, szinte sohasem engedték el a közelükből. Sétálni csak nörsz kíséretében mehetett, és ritkán nyílt lehetősége felügyelet nélkül együtt játszani más gyerekekkel. Nem csoda hát, hogy zárkózzon, befelé forduló ifjú lett belőle, különös és gazdag képzeletvilággal megáldva, hisz szigorú szabályok szerint megregulázott környezetéből csak fantáziája révén nyerhetett szabadulást.

Korát meghazudtoló tudásszintjét mindenesetre bizarrnak és megdöbbentőnek találtam, s amit könnyű kézzel írt, az elég figyelemreméltó volt hozzá, hogy a köztünk lévő korkülönbség dacára lenyűgözött. Akkoriban előszeretettel tanulmányoztam a groteszk beütésű művészeteket, s nagyon örültem, hogy ebben a fiatalabb gyerekben rokon lélekre leltem. A baljós és csodálatos dolgok iránti közös vonzalmunk hátteréül az öreg, ódon s a mélyben valahogy ijesztő város szolgált, amelyben éltünk – a ködlepte, mesés Arkham, ahol a roskatag, előreugró nyergestetőket és a málladozó, György-kori balusztrádákat letűnt évszázadok párája lengte körül, s a Miskatonic Egyetem vén épületét halk morajként járta át a rég elfeledett hangok kísértete.

Ahogy teltek az évek, érdeklődésem mind inkább az építészet felé fordult, s feladtam tervemet, hogy illusztrációkat készítsek Edward hátborzongató költeményéihez, ám ez nem befolyásolta barátságunkat. Az ifjú Derby csodálatos tehetsége egyre jobban kibontakozott; tizennyolcadik évében nagy feltűnést keltett verseskötetével, melyet Azathoth és más lidércnyomások címen publikált. Élénk levélváltásba bonyolódott Justin Geoffrey-vel, a hírhedt költővel, Baudelaire nagy tisztelőjével, aki A monolitok népét írta, és 1926-ban sikoltozva halt meg egy angol tébolydában, miután látogatást tett egy félreeső, rosszhírű városkában Magyarországon.

Ami viszont a gyakorlatiasságot és a független életvitelt illeti, ezen a téren Derbyt súlyos hátrányba hozta kíméletes neveltetése. Bár egészségi állapotában javulás mutatkozott, túlságosan elővigyázatos szülei továbbra is táplálták gyermeki gyámoltalanságát, amelybe kicsi kora óta beleszokott. Soha nem utazott kíséret nélkül, soha nem hozott önálló döntéseket, soha nem kellett semmiféle felelősséget vállalnia. Már igen hamar kiviláglott, hogy az üzleti életben semmiképp nem állná meg a sarat, és pénzkereső foglalkozásra is alighanem alkalmatlan – mivel azonban családja tetemes vagyonnal bírt, ez nem jelentett számára nehézségeket. Felnőtt korában is megőrizte csalókán gyermeki külsejét. Szőke volt, kék szemű, arcát mindig üde pír színezte, és bármennyire igyekezett szakállt növeszteni, fáradozásának nem sok eredménye mutatkozott. Hangja lágy volt, kellemes csengésű, s bár a testedzést teljesen elhanyagolta, nem hízott el, csak kamaszosan pufók maradt. Elég magasra nőtt, és vonzó arcával bizonyára sikereket aratott volna a lányok körében, ha szemérmessége vissza nem riasztja a próbálkozástól, s nem keres inkább menedéket a könyvei között.

Derby minden évben külföldre utazott a szüleivel, így hát nem esett nehezére elsajátítani – noha csak felszínesen – az európai gondolkodás– és kifejezésmód alapjait. Poe-ra emlékeztető tehetsége egyre inkább dekadens irányban fejlődött tovább, egészen másfajta művészi érzések és hajlamok ébredtek benne, mint korábban. Én közben befejeztem tanulmányaimat a Harwardon, egy bostoni építészeti irodában szakmai gyakorlatot szereztem, megházasodtam, és végül visszatértem Arkhambe, hogy képesítésemnek megfelelő munkakörben helyezkedhessek el. Mivel apám egészségügyi okokból Floridába költözött, famíliánk ősi kúriája a Staltonstall Streeten teljes egészében a rendelkezésemre állt. Edward csaknem minden este felkeresett minket, már-már családtagnak tekintettük. A kopogtatót egészen sajátos módon kezelte, mely úgyszólván az egyéni azonosítójelévé vált; vacsora után szinte vártam már a három koppantást, amit rövid szünet után további kettő követett. Sokkal ritkábban fordult elő, hogy én tegyek látogatást az ő házában; ilyenkor általában irigy tekintetteI méregettem folyamatosan gyarapodó könyvtárának obskúrus köteteit.

Derby Arkhamben tanult, a Miskatonic Egyetemen, mivel a szülei nem akarták, hogy másik városban végezze stúdiumait. Tizenhat évesen vették fel, és három év alatt lediplomázott; a fő szakja az angol és francia irodalom volt, de minden más tárgyból kiemelkedő teljesítményt nyújtott, a matematikát meg a természettudományokat kivéve. A többi hallgatóval nem nagyon találta meg az összhangot, jóllehet szívesen tartozott volna a „hagyománytagadók” és a „bohémek” közé, akiknek felszínesen szellemdús beszédmodorát és értelmetlenül ironizáló affektálását buzgón majmolta. Bizonyára kétséges viselkedési normáikat is szívesen átvette volna, csak a bátorság hiányzott hozzá belőle.

Ehelyett szinte fanatikus elszántsággal vetette bele magát a titkos, mágikus tudományok tanulmányozásába; a Miskatonic Egyetem könyvtára már akkor is híres volt bőséges anyagáról ebben a témakörben. Edward felszínesen mindig is érdeklődött a különös és fantasztikus jelenségek iránt, most azonban teljesen elmerült a mélyebb rejtélyekben, melyeket a legendás múlt hagyott hátra az utókor okulására és zavarodottságára. Olyan művekbe temetkezett bele, mint a rettenetes Eidon Könyve, az Unaussprechliche Kulte von Junzttól és az őrült arab, Abdul Alhazred tiltott Necronomiconja; ám a szüleinek sohasem árulta el, miket olvas. Edward éppen húszéves volt egyetlen fiam születésekor, és úgy láttam, nagyon örült neki, hogy a gyermeket róla neveztem el – Edward Derby Uptonnak.

Huszonöt évesen Derby megdöbbentően művelt ember volt, amellett elég jól ismert költő és fantaszta noha irodalmi pályafutása kissé megsínylette a kapcsolatok és az önálló kezdeményezés hiányát: tudóskodó írásait kevesen olvasták s még kevesebben értették. Én voltam talán a legközelebbi barátja – számomra a fontos elméleti témák kimeríthetetlen forrását jelentette, ő pedig minden olyan dologban az én tanácsomra támaszkodott, amit nem akart megbeszélni a szüleivel. Nem nősült meg – inkább szemérmessége, lustasága és szülei túlzó aggályai miatt, semmint természetes hajlamból –, társasági életet szinte egyáltalán nem élt. A háborús években rossz egészségi állapota és szemmel látható gyámoltalansága megóvta tőle, hogy besorozzák. Jómagam önkéntesnek jelentkeztem Plansburgben, és tiszti rangot kaptam a hadseregben; arra azonban már nem került sor, hogy átvezényeljenek a tengerentúlra.

Így teltek az évek. Edward harmincnégy éves volt, amikor az édesanyja elhunyt; ekkor hosszú hónapokra valami titokzatos, idegi alapú betegségbe esett, és teljesen cselekvőképtelenné vált. Az apja végül magával vitte egy európai körutazásra, melynek során maradandó lelki károsodás nélkül sikerült kilábalnia depressziójából. Ezután egyfajta groteszk, rosszul leplezett megkönnyebbülés hatalmasodott el rajta, mintha valami láthatatlan ballaszttól szabadult volna meg. Ismét forogni kezdett a „bohém” egyetemi körökben, noha tulajdonképpen már túl idős volt hozzá, és olykor meglehetősen vad túlzásokra ragadtatta magát; egy ízben például tekintélyes summát – melyet tőlem kölcsönzött – fizetett azért, hogy apja ne értesüljön az ő szerepéről egy elég nagy port felverő botrányban. A Miskatonic Egyetem „hagyománytagadóiról” ekkoriban leírhatatlan pletykákat rebesgettek. A rémhírek suttogó terjesztői még fekete mágiára és egyéb elképzelhetetlen eseményekre is célozgattak.

 

2.

 

Edward harmincnyolc éves korában ismerkedett meg Asenath Waite-tel. A lány akkoriban huszonhárom éves lehetett, középkori metafizikát tanult a Miskatonic Egyetemen. Egy barátomnak a lánya már régebbről ismerte őt – egy osztályba jártak a kingsporti Hall Gimnáziumban – de nem nagyon közösködött vele, mert eléggé furcsa hírben állt. Kreol bőrű volt, alacsony és rendkívül vonzó; az összhatást csak a szeme rontotta le, mely kissé mintha kimeredt volna az üregéből. Mindazonáltal volt valami az arckifejezésében, ami miatt a finomabb érzésű emberek nem érezték jól magukat a társaságában; mások inkább a származása és morbid beszédtémái miatt kerülték. Ugyanis a Waite család innsmouthi ágába tartozott; mégpedig Innsmouth rohamosan elnéptelenedő, félig romba dőlt városáról, mogorva és emberkerülő lakóiról már nemzedékek óta sötét legendák járják az új-angliai nép ajkán. Azt rebesgették, hogy ez a lezüllött kikötő az 1850-es években a cserekereskedelemnek egy különösképp visszataszító formáját űzte a déltengeri szigetvilággal, melynek során természetellenes vérkeveredésre került sor, s a népesség valami undorító beütés hordozójává vált. A hajmeresztő história felettébb élénk fantáziára vallott; ilyesmiket csupán a babonás, előítéletekkel terhelt vidéki jenkik tudnak kitalálni és ennyire hátborzongató formába önteni.

Asenath esetében ehhez még az is hozzájárult, hogy Ephraim Waite lánya volt: az apja nagyon idős korában nemzette, az anyja pedig – egy teljesen ismeretlen asszony – csak lefátyolozva mutatkozott mások előtt. Ephraim Waite egy régi, romos házban lakott Innsmouthban, a Washington Sheeten, és akik látták az épületet (mert az arkhamiek ha csak tehették, nem mentek Innsmouthba) azt állították, hogy a padlásablakai mind be vannak deszkázva és a késő esti órákban fura hangok szűrődnek ki mögülük. Beszélték, hogy a vénember a maga idejében a mágia jeles művelőjének számított; a legenda szerint kedve szerint tudott a tengeren viharokat támasztani és lecsendesíteni. Fiatalkoromban láttam őt néhányszor, amikor átjött Arkhambe, hogy némely tiltott könyveket tanulmányozhasson; emlékszem, mennyire visszataszítónak találtam ráncos képét, farkasvigyorát és zilált, vasszürke szakállát. Elmebajban halt meg, meglehetősen gyanús körülmények között, röviddel azelőtt, hogy gyermeke (végrendelkezési óhaja szerint az igazgató gyámoltjaként) felvételt nyert a Hall Gimnáziumba. A lányról az a hír járta, odaadó tanítványa volt, s noha külsején semmi rendelleneset nem lehetett felfedezni néha mégis ugyanolyan sátáni benyomást tett a külső szemlélőre, mint az apja.

A barátom, akinek a lánya egy osztályba járt Asenath-szal, még sok más furcsaságot mesélt róla, mikor az Edwarddal kötött ismeretsége folytán a téma felvetődött. Asenath a jelek szerint amolyan varázslónőfélének adta ki magát az iskolában, és valóban produkált néhány meghökkentő bűvészmutatványt. Azt állította, viharokat tud támasztani; sikeres bemutatóira azonban inkább figyelemreméltó időjósi tehetsége szolgálhatott magyarázattal. Feltűnő volt, hogy minden állat nagy ívben kerülte, s ha jobb kezével bizonyos mozdulatokat végzett, a kutyák éktelen vonításban törtek ki. Néha azzal ijesztett rá iskolatársnőire, hogy olyan dolgokról beszélt nekik, amikről tisztességes fiatal lánynak egyáltalán nem lehetett volna tudomása; máskor megmagyarázhatatlan pillantásokkal vagy gesztusokkal sokkolta őket, és szemérmetlen, gúnyos módon derült a reagálásukon.

Környezetét azonban leginkább azzal rendítette meg, hogy képes volt a befolyása alá vonni másokat, mint annak több ízben is kétségbevonhatatlan tanúságát adta. Minden bizonnyal rendkívül tehetséges delejező lehetett. Volt egy különleges nézése, amellyel egészen sajátos tévképzeteket tudott kiváltani osztálytársnőiből. Akire rátekintett; az egyszerre csak úgy érezte, mintha személyiséget cseréltek volna, és Asenath szemével látná saját magát, akárcsak a tükörben; a különbség csupán annyi, hogy a szeme kissé kidülled, és gonosz fények csillannak benne. Asenath gyakran tett mindenféle nevetséges kijelentéseket az emberi tudat természetéről – hogy tudniillik a működése lényegében független a testtől, vagy legalábbis a test életfunkcióitól. Néha indulatosan kifakadt a sors szeszélye ellen, hogy nem férfinek született; meggyőződése szerint ugyanis a férfiagy sajátságos és messzemenő képességekkel rendelkezett. Ha férfiagya lenne, mondotta nemegyszer, akkor utolérné, sőt fölül is múlná az apját a titokzatos erők uralásában.

Edward a hallgatói klubban ismerte meg Asenath-t, az ifjú egyetemi „értelmiség” egyik találkozóján, és másnap, szokásos esti látogatása alkalmából, egyébről sem tudott beszélni, csak róla. Leginkább az nyűgözte le benne, hogy mennyire művelt és milyen széles az érdeklődési köre, de egyébként is el volt ragadtatva a fellépésétől. Jómagam sohasem láttam a lányt, hallomásból is alig ismertem, de tudtam, hogy kiről van szó. Elég sajnálatosnak tartottam, hogy Derby elvesztette miatta a fejét, ám meg sem próbálkoztam a kijózanításával, hisz tudtam jól, hogy az ellenzés ilyenkor csak a vonzalmat erősíti. Barátom mellékesen megjegyezte, hogy az apjának egyelőre nem kívánja említeni a dolgot.

Az elkövetkezendő hetekben az ifjú Derby szinte csak Asenathról beszélt. Most már mások is elejtettek egy-egy megjegyzést Edward kései románcával kapcsolatban, de be kellett vallaniuk, hogy sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál, és semmi esetre sem fest méltatlan kísérőnek bizarr módon bálványozott istennője mellett. Bármennyire elhanyagolta a testedzést; csak kevéssé volt kövérkés, az arcát pedig egyetlen ránc sem barázdálta. Asenath szemzugában ezzel szemben idő előtti szarkalábak mutatkoztak, ami általában átlagon felüli akaraterőre vall.

Edward egy ízben a lánnyal együtt tett nálam látogatást, s azonnal láttam, hogy érdeklődése korántsem maradt viszonzatlanul. Asenath folyton olyan pillantásokkal méregette, mintha saját tulajdonának tekintené; tüstént megértettem, hogy kapcsolatuk már túllépte az intimitásnak azt a fokát, amelynél még nehézség nélkül fel lehetne számolni. Nem sokkal később felkeresett az öreg Mr. Derby, akit mindig is tiszteltem és nagyra tartottam. Hallott a fia új „barátságáról”, és apránként mindent kiszedett belőle. Edward feleségül akarta venni Asenath-ot, már megfelelő házat is keresgélt maguknak a kertvárosban. Mr. Derby tisztában volt vele, hogy egyébként nagy befolyásom van Edwardra, és megkérdezte, nem tudnék-e odahatni, hogy vége legyen ennek a meggondolatlan afférnak. Sajnálkozva bár, de közölnöm kellett vele, hogy túlbecsüli a képességeimet. Edward gyönge akaratával ugyan a siker reményében szállhatnék szembe, az asszony eltökéltsége ellen azonban semmi esélyem. Az örök gyermek a szülőktől való függőségét átruházta egy új, erősebb vezérszemélyre, és ez ellen mindketten tehetetlenek vagyunk.

Az esküvőre egy hónap múlva került sor, a menyasszony kívánságára polgári szertartással, a békebíró előtt. Mr. Derby végül – az én tanácsomra – nem mutatta ki ellenérzését, és részt vett a rövid ceremónián, jómagammal, feleségemmel és fiammal együtt. Rajtunk kívül csak az egyetemről volt jelen néhány ifjú hölgy és fiatalember, akiknek az öltözékét – különösen egy ilyen alkalomra – ízléstelenül különcködőnek találtam. Asenath megvásárolta a régi Crowninshield-birtokot a városszélen, a High Street végén; ezt szemelte ki közös otthonuknak. Innsmouthba csupán rövid időre szándékozott visszatérni, hogy magával hozzon néhány könyvet és bútordarabot, meg három háztartási alkalmazottat, akik eddig a régi Waite-kúriát tartották rendben. Mr. Derby egyik legnagyobb félelme tehát alaptalannak bizonyult: Asenath nem kívánt végleg hazaköltözni, hanem Arkhamben telepedett le. Persze döntése meghozatalakor aligha Edwardra és édesatyjára volt tekintettel, sokkal inkább személyes okok motiválhatták: nem akart elszakadni az egyetemtől, a gazdag könyvtártól és sznob entellektüellekből álló baráti körétől.

Mikor Edward a mézesheteket követően felkeresett, úgy találtam, hogy némileg megváltozott. Asenath először is rábeszélte, hogy váljon meg alig pelyhedző szakállától ám ez csak a felszín volt: Barátom sokkal józanabbnak és megfontoltabbnak tűnt, arcáról eltűnt a megszokott „duzzogó gyermek” kifejezés, helyébe valami őszinte, szívből jövőnek látszó szomorúság lépett. Nem tudtam tisztázni magamban, tetszik-e nekem ez a változás vagy sem. Tény, hogy sokkal inkább keltette felnőtt férfi benyomását, mint korábban bármikor. Talán a házasság volt számára a megoldás, gondoltam – nem lehetetlen, hogy függőségének átruházása végre megadja neki a lökést az öntudatra ébredéshez, s végre független és felelősségtudatos személyiség válik belőle. Egyedül jött, mert Asenathnak nagyon sok dolga volt. A fiatalasszony rengeteg könyvet és műszert hozott magával Innsmouthból (mikor ezt a nevet kiejtette, Derby szemmel láthatólag megborzongott) és most a crowninshieldi ház meg a hozzá tartozó birtok helyrehozatalával van elfoglalva.

A régi Waite-kúriát, folytatta Edward, ő személy szerint eléggé visszataszítónak találta: viszont elhoztak belőle néhány dolgot, amikből megdöbbentően sokat tanulhat. Asenath útmutatásával igen jelentős előrelépéseket tett a titkos tudományok elsajátítása terén. Egyes kísérletek, amiket az asszony javasolt, rendkívül kockázatosak és mélyrehatóak – úgy érzi, fölösleges lenne most erről részletekbe bocsátkozni –; de ő megbízik Asenath képességeiben és szándékaiban. A három alkalmazott elég furcsa – egy vénségesen vén házaspár, akik még az öreg Ephraim alatt kezdték a szolgálatot, és olykor rejtélyes célzásokat tesznek vele meg az elhunyt feleségével kapcsolatban, meg egy fiatal, sötét bőrű parasztlány, feltűnő testi torzulásokkal, aki folyton átható halszagot áraszt.

 

3.

 

A rákövetkező két esztendőben egyre ritkábban találkoztam Derbyvel. Olykor két hét is eltelt anélkül, hogy házunk kapuján felhangzott volna a jól ismert hármas-kettős koppantás; ha pedig eljött – vagy ha én tettem nála látogatást, amiről mind inkább leszoktam –, általában nem volt kedve fontos dolgokról társalogni. Ha okkult stúdiumairól kérdeztem, amelyeket régebben aprólékos részletességgel megvitatott velem, kitérően válaszolt és más témára terelte a szót; a feleségéről pedig egyáltalán nem szeretett beszélni: Asenath nagyon megöregedett a házasságuk óta, és furcsamód most már ő tűnt idősebbnek kettejük közül. Arcára a koncentrált eltökéltségnek oly határozott kifejezése telepedett, amelyet még senki másnál nem láttam, s bár tulajdonképpen most is vonzó teremtés maradt valami – meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan módon egész megjelenése egyre visszataszítóbbá vált a szememben. Ez feleségemnek és fiamnak is feltűnt, ezért egy idő után végleg felhagytunk náluk tett látogatásainkkal, amiért Asenath – ahogy azt Edward a kamaszos tapintatlanság egy meggondolatlan percében elárulta – rendkívül hálás volt nekünk. A Derby házaspár időnként hosszú utazásokra indult – állítólag Európába, de Edward olykor sokkal egzotikusabb helyszínekre célozgatott.

Körülbelül egy éve lehettek házasok, amikor az Edward Derbyn mutatkozó változás közbeszéd tárgya lett. Csupán futólag emlegették, hiszen pusztán lélektani jellegű volt; ennek ellenére rávilágított néhány érdekes mozzanatra. Megfigyelték ugyanis, hogy Edward időnként olyan arckifejezést ölt és olyan dolgokat csinál, ami teljesen összeegyeztethetetlennek tűnik minden önfegyelemnek híján való, nemtörődöm természetével. Így például nyilvánvalóan megbirkózott egy olyan feladattal, amely korábban legyőzhetetlen kihívást jelentett számára, és megtanult autót vezetni. Többször látták őt Asenath masszív Packardjának volánja mögött; amint nagy sebességgel kikanyarodik a crowninshieldi behajtóról, s oly ügyesen és biztos kézzel uralja a kormányt, amit azelőtt mindenki elképzelhetetlennek vélt volna róla. Ilyen alkalmakkor szemlátomást mindig hosszabb kocsiútra indult; senki sem tudta, hová igyekezhet, ámbár legtöbbször az innsmouthi bekötőútra fordult rá.

A változást furcsamód senki sem érezte örvendetesnek. Az emberek azt suttogták, Edwardnak ilyenkor az arca és a testtartása is megváltozik, s feltűnően hasonlít a feleségére vagy éppen a vén Ephraimra. Könnyen meglehet persze, hogy csak azért kaptak lábra mindenféle híresztelések, mert ilyesmi meglehetősen ritkán történt vele. Sokszor pár óra múlva már vissza is tért autós kirándulásairól, fáradtan gubbasztva a hátsó ülésen; friss tudásában nyilván elbizonytalanodhatott, mert a Packardot bérelt sofőr vagy szerelő vezette. A változás jelei akkor sem mutatkoztak rajta, ha látogatást tett valamelyik régi ismerősénél, többnyire nálam; bár ezek az alkalmak egyre gyérültek, ilyenkor ugyanolyan határozatlanul viselkedett, mint a régi időkben – sőt, gyermeki gyámoltalansága, ha lehet, még hangsúlyosabb volt. Mialatt Asenath arca elöregedett, Edwardé általában a kamaszos éretlenség beletörődő, ernyedt kifejezését viselte. Ha eltekintünk a szokatlan erélyesség ritka perceitől, és azoktól az alkalmaktól, amikor valami újfajta, megtört szomorúság suhant át rajta egy-egy pillanatra. Mindent összevetve a jelenség valóban elég rejtélyes volt. Időközben a Derby házaspár fokozatosan visszavonult s „hagyománytagadó” egyetemi hallgatók köréből – nem mintha beleuntak volna a bohéméletbe, hanem mert újabb stúdiumaiktól – legalábbis a szóbeszéd szerint – még e dekadens társaság legkiégettebb lelkületű hangadói is visszariadtak.

Házasságuk harmadik esztendejében Edward a velem folytatott beszélgetésekben célozgatni kezdett rá, hogy feleségével való kapcsolata nem nélkülöz bizonyos fokú nyugtalanságot, hogy azt ne mondjam: félelmet. Olyan megjegyzéseket tett, hogy „ez már valóban túl messzire megy”, és több ízben utalt rá, hogy egy felnőtt embernek meg kell őriznie az „önazonosságát”. Kezdetben eleresztettem a fülem mellett ezeket a kiszólásokat, később azonban megpróbáltam néhány óvatos, kerülőutas kérdéssel tovább puhatolózni, mivel eszembe jutott, amit a barátom mesélt Asenath hipnotikus hatalmáról az iskolatársnői fölött – hogy a lányoknak néha olyan érzésük támadt, mintha átkerültek volna Asenath testébe, és látnák önmagukat az osztályterem túloldalán. Tapogatózó kérdéseimre Edward hálával vegyes rémülettel reagált, s egyszer valami olyasmit motyogott, hogy a közeljövőben komolyan el kellene beszélgetnünk egymással.

Körülbelül ekkortájt hunyt el az öreg Derby, amiért – a történtek utólagos ismeretében – hálát kell adnom a sorsnak. Edwardot mélyen megrendítette az esemény, de nem döntötte tehetetlen apátiába, mint annak idején az édesanyja halála. A házassága óta döbbenetesen keveset látta az apját, hiszen erős családi ösztönét Asenathnak sikerült teljesen maga felé fordítania. Egyesek a szemére vetették, hogy túlságosan könnyedén túltette magát a veszteségen – különösen mivel szilaj és magabiztos autós száguldozásai egyre gyakoribbá váltak. Szeretett volna visszaköltözni a régi családi házba, de Asenath ragaszkodott Crowninshieldhez, ahová már otthonosan befészkelte magát.

Néhány nappal később a feleségem egy rendkívül furcsa históriát hallott az egyik barátnőjétől; ez a derék asszony: egyike volt azon keveseknek, akik még nem szakítottak meg minden társadalmi érintkezést a Derby házaspárral. Aznap is látogatást akart tenni náluk, és már a High Street végén járt, amikor kitárult a főkapu; s a kaviccsal beszórt felhajtóról kirobogott az útra a Packard; feleségem barátnője egy pillanatra még Edward arcát is látta a volán fölött, s mint utóbb bevallotta, roppant ellenszenvesnek találta önelégült vigyorát. Utána becsengetett, de a visszataszító szolgáló azt mondta neki, hogy Asenath sincs itthon. Távoztában véletlenül még visszanézett a házra, és Edward könyvtárszobájának ablakában egy másik arcot pillantott meg; igaz, csupán a másodperc töredékéig, mert nyomban eltűnt a függöny mögött. A kurta látvány azonban így is olyan hatást tett a jóasszonyra, hogy megtorpant az utcán, és csak percek múlva tudta folytatni útját; mert azokról a vonásokról odafönt szívbemarkoló intenzitással sugárzott a megalázottság fájdalma és a reményvesztett sóvárgás. Ám ami a leghihetetlenebb volt: a barátnő megesküdött a feleségemnek, hogy az emeleti ablakban megjelenő arc Asenath arca volt – a céltudatos, könyörtelen Asenathé, akiről elképzelni sem tudtam, hogy bármiféle sorscsapásoktól sújtva képes lenne megtört szemekkel, segítségért esdekelve tekinteni a külvilágba, mint valami tehetetlen, megvert kutya.

Edward nálam tett látogatásai időközben újra megsűrűsödtek, és most már konkrétabb célzásokat is megkockáztatott a helyzetére vonatkozólag. Amit mondott, az elképzelhetetlen volt, még a legendákkal körülszőtt, évszázados Arkhamben is; ám olyan nyíltan, olyan szuggesztív erővel tárta föl előttem sötét titkait, hogy aggódni kezdtem elméje épsége miatt. Hátborzongató gyűlésekről beszélt sivár, néptelen tájakon; roppant kőtömbökből összerótt romokról a maine-i ősrengeteg szívében; végtelen lépcsősorokról, melyek a földmély örök sötétségébe futnak; titkos sziklajáratokról a láthatatlan határfalakban, melyek más terekbe és más időkbe vezetnek; iszonyú lélekvándorlásokról, testetlen felderítőutakról távoli és tiltott régiókban, ahol az „itt” és a „most” értelmét veszti, s a háborgó őstermészet nem engedelmeskedik többé a tulajdon törvényeinek.

Beszámolói zavaros, nemegyszer összefüggéstelen szóáradatban ömlöttek belőle; mint a tébolyodottak hagymázas fecsegése. Ám ő tudta, hogy amit az emberi nyelv tökéletlen eszközeivel formába igyekszik önteni előttem, az számomra érthetetlennek és felfoghatatlannak tűnhet, s ezért – borzalom! – bizonyítékokat is hozott az alátámasztására. Olyan tárgyakat mutatott nekem, amelyek teljes tanácstalanságba döntöttek: meghatározhatatlan színű és állagú dolgokat, melyek ellentmondtak a földi létezés minden szabályelvének, őrült hajlataik és síkjaik nem szolgáltak semminemű felismerhető célt, és egyetlen emberi elmével kigondolt geometriai rendszerben sem voltak értelmezhetők. Ezek „odakintről” valók, mondta; és a felesége érti a módját, hogyan lehet beszerezni őket. Aztán rémült suttogássá vékonyodott a hangja, s dadogva célozgatni kezdett bizonyos összefüggésekre a vén Ephraim Waite-tel kapcsolatban, akit annak idején néha látott az egyetemi könyvtár olvasótermében. Ezek a célzások homályosak és töredékesek maradtak, mintha még végiggondolni sem merné egészen őket; ám a legmélyükön valami szörnyűséges gyanú sejlett föl, hogy az agg boszorkánymester talán egyáltalán nem is halott még, sem szellemi, sem testi értelemben.

Ahogy verítékezve sorolta ijesztő leleplezéseit, Derbynek időnként mondat közepén torkán akadt a szó; ilyenkor csak szemmel látható erőfeszítéssel bírta folytatni, s akkor sem mindig ott, ahol abbahagyta. Akkor, hideglelős döbbenetemben még föl sem merült bennem a gondolat, hogy Asenath valahonnan a távolból esetleg érzékeli, mi folyik itt, és igyekszik valamiféle telepatikus delejezéssel meggátolni Edwardot a beszédben; elvégre az iskolában több ízben kétségtelen bizonyságát adta hasonnemű képességeinek. Az nyilván bosszantotta, hogy a férje titkokat fecseg ki nekem, mert néhány héttel később már félelmetes erejű szavakkal és pillantásokkal próbálta megakadályozni nálam tett látogatásait. Edward csak roppant nehézségek árán tudott eljutni hozzám, mert hiába tagadta le az úticélját, mihelyt elhagyta a házat, nyomban hatalmába kerítette valami idegen befolyás; ilyenkor aztán azon kapta magát, hogy egészen más irányba gyalogol, vagy éppen egyszerűen elfelejtette, hová készült. Ezért legtöbbször akkor keresett fel, ha Asenath elment – méghozzá „a saját testében”, tette hozzá egyszer legnagyobb meghökkenésemre. Az asszony utóbb mindig értesült ezekről a látogatásairól – a személyzet figyelte a jövés-menését –, de egyelőre nyilván nem tartotta tanácsosnak; hogy drasztikus módon lépjen föl ellenük.

 

4.

 

Azon az augusztusi napon, amikor megkaptam a maine-i sürgönyt, Derby a házassága harmadik évében volt. Akkor már hónapok óta nem láttam; mint mondták, „üzleti úton” járt. Ez csak azt jelenthette, hogy Asenath vitte el magával, bár a város éber szemű pletykafészkei tudni vélték, hogy a házuk felső emeletén mozgolódik valaki a kettőzött leplekkel elfüggönyözött ablakok mögött. Ekkor már jómagam is elég komolynak ítéltem hozzá a helyzetet, hogy bizonyos megfigyelő intézkedéseket foganatosítsak, és a háztartási alkalmazottak vásárlásai valóban arra utaltak, hogy a kíváncsi jóasszonyoknak igazuk lehet.

Ekkor kaptam kézhez a chesuncooki rendőrfőnök sürgönyét, melyben értesített a tetőtől talpig mocsokkal borított eszelősről, aki összefüggéstelen mondattöredékeket zagyválva tántorgott elő az erdőből, és engem hívott segítségül sikoltva. Edward volt az – még annyi is alig telt tőle, hogy megadja az intézkedő közegeknek a nevét és a címét.

Chesuncook a maine-i erdőövezet legsűrűbb, legvadabb és legnehezebben megközelíthető zónájában fekszik, úgyhogy egy teljes napot töltöttem a volán mögött, míg odajutottam; néptelen, hepehupás földutakon száguldottam lázas sietséggel, miközben baljós és fantasztikus tájak suhantak el mellettem kétfelől. Edward Derbyt a helyi rendőrkapitányság egyik zárkájában találtam meg, állapota a dühöngő őrület és a totális apátia között váltakozott. Azonnal felismert, amikor a rácsok elé léptem, s mintha epileptikus roham tört volna ki rajta, értelmetlen, összefüggéstelen szóáradatot zúdított rám.

– Dan... Istennek legyen hála! A shoggothok verme! Hatezer lépcsőfok, mind-mind lefelé... Iszonyat, iszonyat!... Nem engedtem neki, hogy átvegyen, aztán egyszerre csak ott voltam... Ia! Shub-Niggurath!... Az oltár... az oltár a barlangban... az a másik fölemelkedett róla, és akkor felbőgtek mind az ötszázan, körös-körül... És a csuklya alatt valami azt vartyogta: „Kamog! Kamog!”... Mert a vén Ephraim... Ez volt a titkos neve köztük... Hatezer fok mélyen, lent a lyukban... Odavitt, pedig megígérte, hogy nem fog odavinni!... Előbb még a könyvtárban voltam, ahová bezárt... aztán meg, ahová alászállt a testemmel... Az a hely maga a förtelem, csak olyan isteneket ismer, akiket másutt rég elfeledtek... Ott kezdődik a Nagy Árnyék, de őrző áll a kapuban... láttam egy shoggothot... épp más alakba folyt át... Nem bírom, ezt nem bírom! Megölöm, ha még egyszer odaküld! Ember, sátán vagy kísértet, de megölöm! Ezzel a két kezemmel ölöm meg, érted, Dan? Esküszöm...

Egy teljes órámba telt, míg megnyugtattam, de végül abbahagyta. Másnap tisztességes ruhákat vettem neki a helyi szatócsüzletben, és visszaindultam vele Arkhambe. Hisztérikus kitörései elcsendesedtek, most inkább hallgatásba burkolózott – bár amikor áthajtottam Augustán, sötéten motyogni kezdett valamit, mintha a város látványa kellemetlen emlékeket ébresztett benne. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar hazamenni; és amilyen fantasztikus rögeszméket dédelgetett a feleségével kapcsolatban, számomra is ez a megoldás tűnt okosabbnak. Elvégre bármilyen gyönge idegzetű és könnyen felizgatható volt Edward, ezek a rögeszmék nem maguktól támadtak a fejében; most már bizonyosnak véltem, hogy az asszony rosszindulatú delejes befolyás alatt tartja, mellyel előbb-utóbb az őrületbe fogja kergetni. Elhatároztam hát, hogy egy időre az én házamban szállásolom el, és cseppet sem érdekelt, mit szól hozzá Asenath. Később majd segítek neki elválni, hisz egészen nyilvánvaló volt, hogy ennek a házasságnak a lélektani tényezői Edward számára felérnek az öngyilkossággal. Miután kijutottunk a nyílt vidékre, halk motyogása abbamaradt, s én hagytam, hadd szunnyadjon el mellettem, az ülésen, le-lebicsakló fejjel, meggyötörten is ártatlan arccal, mint valami nagyra nőtt gyermek.

Mikor naplementekor Portlandbe értünk, Edward újrakezdte a motyogást, ezúttal valamelyest érthetőbben; fél füllel odafigyelve idővel ki tudtam venni, mi minden zagyvaságot hord össze Asenathról. Az asszony felelőtlen praktikái egészen elképesztő mértékben megterhelhették az idegeit, mert képzeletében valóságos hálót szőtt köré lázas hallucinációkból. Ez a mostani vészhelyzet, motyogta fáradtan, csupán egy a sok közül. Asenath úrrá akar lenni fölötte, s ő tisztában van vele, hogy egy szép napon végleg a hatalmába fogja keríteni. Most is valószínűleg csak azért hagyta el, mert kényszerítve volt rá: még nem képes huzamosabb időn át az uralma alatt tartani. Asenath rendszeresen átveszi a teste fölött az irányítást, hogy névtelen helyeken névtelen rítusokat végezzen benne, őt pedig hátrahagyja a saját asszonytestében, az emeleti könyvtárszobába zárva. De előfordul néha, hogy Asenath nem bírja elég sokáig; ekkor ő minden figyelmeztetés nélkül visszatér a valódi testébe, és többnyire valami iszonyú és ismeretlen helyen találja magát. Van úgy, hogy megijedni sem marad ideje, mert a felesége azonnal újra magához ragadja az irányítást; de van úgy, hogy nem sikerül neki. Ilyenkor egyszerűen otthagyja őt kiszolgáltatottan, mint most is. Hányszor kellett már szörnyű távolságokból visszavergődnie Arkhambe? Ha megtalálta a kocsit, onnantól már könnyebben ment a dolog, csak keresnie kellett valakit, aki jó pénzért hazafuvarozza.

A legborzalmasabb az, hogy Asenath uralma minden alkalommal valamiveI tovább tart. Férfi akar lenni, hogy teljes értékű ember legyen; ezért sajátítja ki Edward testét. Egyetemi körökben figyelt föl rá, és azonnal észrevette, hogy kifinomult elme párosul benne gyenge akarattal. Egyszer majd végleg átveszi fölötte az irányítást, és eltűnik valamerre a testében, hogy nagy mágus lehessen, mint az apja; őt meg itt fogja hagyni ebben a rohamosan hanyatló női porhüvelyben, ami még csak nem is egészen emberi. Igen, most már tudja, miféle vér fertőzte meg annak idején az innsmouthiakat.. víziszörnyek, kétéltű korcsok, mélységlakók... irtózatos. És a vén Ephraim... ő ismerte a titkot: amikor megöregedett, förtelmes bűnre aljasult, hogy ne kelljen meghalnia... örökké akart élni... Asenathnak sikerülni fog... az első kísérlet már bevált...

Miközben Derby tovább motyogott, a szemem sarkából vizsgálgatni kezdtem, hogy megállapítsam, valóban megváltozott-e; mert egy ideje már határozottan ez volt a benyomásom. Paradox módon most határozottan jobban nézett ki: keményebbnek, gerincesebbnek. Nyomát sem láttam rajta a szokásos beteges ernyedtségnek, tehetetlenségnek, méla megadásnak. Mintha elkényeztetett életében először valóban összeszedte és megemberelte volna magát; ezt azzal véltem megmagyarázhatónak, hogy az Asenath delejes befolyásával vívott küzdelem végre éberségre, cselekvésre, erői mozgósítására sarkallta. Szellemileg azonban szánalmas állapotban volt, kényszerképzetektől gyötört idegroncs: csupa zavaros és nevetséges dolgot hordott össze a feleségéről, a fekete mágiáról, az öreg Ephraimról meg valami nagy leleplezésről, ami még engem is ki fog gyógyítani a kétkedésből. Néha olyan szavak tolultak az ajkára, melyek számomra is ismerősek voltak: emlékezetem porlepte, elfeledett zugaiból nyomakodtak előre kéretlenül, hisz oly sok idő telt már el azóta, hogy jómagam is tiltott fóliánsok lapozgatásával igyekeztem felajzani ifjúi érzékeimet... Meg-megborzongtam, miközben hallgattam őt, mert ezek a múlt ködéből felmerülő nevek és igék egyfajta mitikus következetességet kölcsönöztek lázas zagyválásának, szilárd összefüggésekbe rendezték széttöredezett mondatait; egy-egy őrült pillanatra úgy éreztem, mintha félelmetes meggyőző erővel ruháznák fel őket. Eszembe jutottak azok az ép ésszel felfoghatatlan objektumok, amiket Arkhamben mutatott nekem. Edward ekkor szünetet tartott, fejét hátrahajtotta, mélyeket lélegzett; s bennem óhatatlanul fölmerült a lélektani párhuzam, hogy az ember többnyire akkor viselkedik így, amikor erőt gyűjt valami végleges, iszonyú kinyilatkoztatáshoz.

– Dan, Dan, emlékszel még rá? Az izzó szemére, a torzonborz szakállára, ami nem őszült meg soha? Egyszer rám nézett; sosem feledtem el. Most is ugyanígy néz rám: És tudom, miért! A Necronomiconban találta meg a formulát. Az oldalszám, a cikkely... Talán egyszer lesz bátorságom megsúgni neked; akkor majd elolvasod és megérted. Akkor tudni fogod, mi falt föl elevenen. Tovább, tovább... egyre csak tovább... testből testbe, testből testbe újra... sohanem fog meghalni, a vén sátán. Soha. Az élet szikrája... aki érti a módját, hogy oldja föl a kötéseket... a test már halott, de a láng egy ideig még tovább loboghat... Megmondom, honnan indulj; akkor talán rájössz magad is. Jól figyelj, Dan... tudod te, hogy a feleségem miért töri magát ilyen ostobaságokkal... hogy írás közben a betűi balra dőljenek? Láttad te már a vén Ephraim keze írását? Akarod tudni, miért fagyott meg bennem a vér, mikor a kezembe került egy cédula, amire Asenath csak úgy futtában vetett oda pár sort?

– Asenath... Asenath... létezik ő egyáltalán? Sargenték...a két öreg szolga... Honnan veszik, hogy a vén Ephraim gyomrában mérget találtak? És amit még azonfölül beszélnek... Hogy Ephraimon egészen hirtelen tört ki az őrület, szinte egyik pillanatról a másikra... És hogy amikor az agya elborult, egyszer csak felsikoltott félelmében... Felsikoltott mint egy kislány, érted?

És akkor Asenath, aki végig ott volt, bezárta őt a padlásszobába... ahol a másikat tartották, az anyját... aki miatt be kellett deszkázni az ablakokat és körbekárpitozni a falakat...Asenath kislány volt még, tizenhárom éves, de egyáltalán nem úgy viselkedett... és az a sikoly, a vén Ephraim torkából, abban a szörnyű pillanatban... Bebörtönözték a lelkét? Ki börtönzött be kit? Kifinomult elme és gyönge akarat... Miért dühöngött úgy a vénember, amikor fiú helyett lánya született? Az az elaljasult, elaggott emberkorcs, aki minden becsületéből kivetkezett... Mondd meg nekem, Daniel Upton, miféle sátáni csere történt abban az elátkozott házban?... És milyen sors várta azt a gyenge, hiszékeny, kiszolgáltatott lányporontyot, aki azért ember volt még, legalább felerészben? Úgy ám, a padlásszoba lakója gondoskodott róla, hogy ne lehessen visszacsinálni a dolgot... ahogy egy szép napon majd az én feleségem is gondoskodni fog. Mert a legfontosabbat tudnod kell, Dan: ez a valami, ami Asenathnak hívatja magát, ez képes arra, hogy...

Ekkor történt. Derby hangja egyre élesebbé és harsányabbá vált, míg végül fülsértő rikácsolásba csapott át, majd hirtelen, szinte gépies kattanással elhallgatott. Az a jelenet jutott eszembe, otthon a házamban, amikor beszéd közben ugyanígy akadt el a szava, s én már-már hajlamos voltam azt hinni, hogy valamiféle Asenath által küldött telepatikus hullám forrasztja torkára a mondandóját. Ám ez valami egészen más volt – és rögtön éreztem, hogy sokkal borzalmasabb. Edward arca egy pillanatra a felismerhetetlenségig eltorzult mellettem, s ugyanakkor egész testén görcsös rángás futott végig, mintha minden csontja, szerve, izma, mirigye és idegszála egyszerre rendeződne át valami gyökeresen más struktúrába, hogy egy idegen lényeg, egy idegen akarat hordozóvázául szolgálhassanak.

Hogy mi volt ebben a látványban annyira iszonyú, azt a legjobb akaratom mellett sem tudnám megmondani; tény azonban, hogy ekkor olyan elsöprő erővel tört rám az undor és a rosszullét – olyan nyomasztó súllyal éreztem magamon a dolog rendellenességét és abnormitását –, hogy az ájulással küszködve még a kormány is kis híján kicsúszott a kezemből. A mellettem ülő alak többé nem régi, gyermekkori jóbarátom volt, hanem valamiféle rettenetes behatoló a külső űr sötétjéből, a kozmikus idegenség tömény kivonata, mely puszta létezésével az okelvű világrendet fenyegeti.

Megingásom egy pillanatig tarthatott csupán, utasomnak azonban ez is elegendő volt hozzá, hogy kitépje markomból a kormányt, s arra kényszerítsen, hogy helyet cseréljek vele. Erősen sötétedett már, Portland fényeit pedig messze magunk mögött hagytuk, úgyhogy az arcából szinte semmit nem láttam. A szemében gyúló lázlángok azonban így sem kerülhették el a figyelmemet; rögtön rájöttem hát, hogy most abba a bizonyos túlfűtött, hiperaktív állapotba került, amely valódi énjétől olyannyira távol állt, s ami az utóbbi időben mégis oly gyakran eluralkodott rajta. Megfordult volna a fejemben a gondolat, hogy a szelíd békülékeny Edward Derby, aki soha nem sajátította el az autóvezetést, sem a határozott fellépést, bármilyen körülmények között képes lenne félresöpörni engem az útjából, és a saját kocsimban kiragadni a kezemből a volánt – márpedig most hajszálpontosan ez történt. Hosszú ideig nem szólt egy szót sem, s én megmagyarázhatatlan iszonyodásomban hálás voltam neki ezért.

Biddeford és Saco fényeihez közeledve aztán nemcsak a szemében izzó parázslángot láthattam tisztán, hanem dacos fejtartását, ajkának elszánt vonalát is – és borzongás futott végig a hátamon. Az embereknek igazuk volt; a túlcsorduló energiáktól hevülő Edward Derby valóban ijesztően hasonlított a feleségéhez meg a vén Ephraimhoz: Nem csodálkoztam, hogy ilyenkor senki nem találja rokonszenvesnek, mert valóban volt ebben az állapotban valami természetellenes – amit én annál inkább éreztem, hiszen nem is olyan régen még a hisztérikus rögeszméivel traktált. Hiába ismertem Edward Pickman Derbyt születésétől fogva – ez a férfi mellettem egy idegen, ismeretlen lény volt, egy hideg és céltudatos szörnyeteg, mely valahonnan az emberi megismerés körein túlról tört be a mi világunkba, ama zord és félelmetes régiókból, ahová csak az őrültek és a lángelmék nyerhetnek betekintést egy-két kurta pillanatra, szent elragadtatásuk tetőfokán.

Szenvtelen hallgatásba burkolózott, míg el nem értük a következő sötét útszakaszt, s amikor végre beszélni kezdett, a hangja idegenül csengett. Egyrészt mélyebb és határozottabb volt, mint Edwardtól valaha hallottam, másrészt sokkal szabatosabban és lényegretörőbben fogalmazott. Egészen más volt az akcentusa, a kiejtése is; nem igazán tudtam hová tenni, valami homályos, távoli és szerfölött zavaró módon mégis ismerősnek hatott. Alaptónusát a mélyről sugárzó, gyilkos irónia adta meg; nem az éretlen sznobok üres, kihívó és hatásvadász áliróniája, amit Derby oly nagy előszeretettel majmolt, hanem egyfajta metszően kegyetlen gunyorosság, mindent átható, őszinte és gonosz. Döbbenetes volt, milyen öntudatos magabiztossággal szól hozzám ez az ember, közvetlenül egy súlyos idegösszeroppanás után.

– Remélem, Upton, számíthatok rád! – mondta halvány mosollyal. – Igazán szégyellem magam a viselkedésemért, és nem szeretném, ha híre menne. Tudom, hogy sokat kérek, de az volna a legjobb, ha elfelejtenéd az egészet; hidd el, szörnyen kínos számomra a dolog. Jól tudod, milyen állapotban vannak az idegeim; és elég régóta vagyunk már barátok ahhoz, hogy megbocsáss nekem, amiért mindenféle kellemetlenségekbe rángattalak. Igazán hálás vagyok azért, amit értem tettél, és köszönöm, hogy hazamehetek veled.

– Az előbb mindenféle ostobaságot fecsegtem össze, tán a feleségemről is, meg az életemről egyáltalán. Vedd úgy, hogy fantáziáltam; az ilyesmi óhatatlanul megesik, ha valaki olyan tanulmányokat folytat, mint én. Az én filozófiámban szép számmal vannak furcsa fogalmak, és ha az ember túl sokat töri rajtuk a fejét, mindenféle agyrémei támadnak. Azt hiszem, egy kis pihenésre lesz szükségem. Lehet, hogy egy darabig nem fogok jelentkezni nálad, talán elutazok valahová. Asenath-t valószínűleg otthon hagyom; néha valóban terhemre van a folytonos gondoskodásával. Szóval most nem ő lesz az oka, ha hosszabb időre elmaradok; de ha valami gond lenne, rajta keresztül bármikor üzenhetsz.

– Nyilván furcsának találtad ezt a mostani tanulmányutamat is, pedig egyszerű rá a magyarázat. Az északi erdőkben sok emléke maradt a régi indián kultúráknak: megalitok, sírhalmok és hasonlók. Asenath-tal újabban néprajzi tematikájú kutatásokba kezdtünk, és az itteni régészeti anyag ebből a szempontból még szinte teljesen kiaknázatlan. Attól tartok, nem vagyok elég jó formában a terepmunkához; egyszerűen túlerőltettem magam, és elvesztettem a fejemet. Arkhamből majd vissza kell küldenem valakit a Packardért. Egy hónap pihenés talpra állít majd, meglásd!

Hogy a magam részéről mivel járultam hozzá a társalgáshoz, az teljesen kiesett az emlékezetemből, ami bénítólag hatott a gondolataimra útitársam váratlan átalakulása és idegenné válása. Egész testemet valami leírhatatlan, soha nem tapasztalt iszonyat dermesztette jéggé, mely percről perce fokozódott, úgyhogy a végén már szinte delíriumban vártam az utazás befejezését. Derbynek szemlátomást nem állt szándékában visszaengedni a volánhoz, s én rettegésemben csak örülni tudtam a nyaktörő tempónak, amellyel átszáguldottunk Portsmouthon és Newburyporton.

Amikor ahhoz az elágazáshoz értünk, ahol a főút Innsmouth megkerülésével a szárazföld belseje felé fordul, egy pillanatra páni félelem fogott el, hogy sofőröm lekanyarodik a néptelen, elhanyagolt tengerparti bekötőútra, s a korccsá satnyult város felé veszi az irányt, mely évtizedek óta pusztul és málladozik a rajta ülő átok sötét árnyékában. Ez azonban alaptalan vakrémületnek bizonyult részemről, egyenes vonalban robogtunk tovább célunk felé, előbb Rowleyt, majd Ipswichet hagyva el szédítő iramban. Nem sokkal éjfél előtt értünk Arkhambe; a régi Crowninshield-kúriát fényesen kivilágítva találtuk. Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, Derby ismételten biztosított róla, mennyire hálás a segítségemért, én pedig határtalan megkönnyebbüléssel hazahajtottam. Borzalmas utazás volt – annál is inkább, mert nem tudtam okát adni, miért –, és egyáltalán nem bántam Derby bejelentését, hogy a közeljövőben kevesebbet fogjuk látni egymást.

A következő két hónapban sora röppentek fel a különféle mendemondák. Rebesgették, hogy Derby mindgyakrabban mutatkozik túlfűtött hangulatban, Asenath pedig szinte egyáltalán nem fogad már vendégeket. Engem Edward mindössze egyszer keresett föl ezalatt, Asenath Packardjával – amit időközben visszahozattak Maine-ből akárhol is hagyta –, hogy elvigyen néhány könyvet, melyek kölcsönben voltak nálam. Az újfajta állapotában volt, és épp csak addig maradt, hogy egy-két udvarias, kitérő szólamot válthassunk egymással. Nyilvánvaló volt, hogy amikor ilyen energikus a viselkedése, nemigen van számomra mondanivalója – még arra sem vette a fáradságot, hogy kopogtatásnál a régi azonosítójelét használja, ami feleségemnek és fiamnak is feltűnt. Akárcsak az emlékezetes autóút estéjén, ez alkalommal is valami halvány, ám mélyen gyökerező iszonyat fogott el a jelenlétében, amit semmivel sem tudtam megindokolni; mindenesetre szabályszerűen felszabadultnak éreztem magam, mikor végre eltávozott.

Szeptember közepén Derby egy hétre elutazott; a különc egyetemi entellektüellek közül egyesek úgyszólván beavatottként nyilatkoztak erről, sűrűn célozgatva egy hosszas egyeztetések után végre megvalósult találkozóra egy spiritiszta szekta rosszhírű vezetőjével, akit röviddel ezelőtt utasítottak ki Londonból, s most New Yorkban ütötte fel a főhadiszállását. Ami engem illet, nem tudtam kiverni a fejemből azt a különös maine-i hazatérést. A pillanatok alatt végbemenő átalakulás, amelynek tanúja voltam, igen mély hatást gyakorolt rám, s ismételten azon kaptam magam, hogy töprengésekbe merülve keresek magyarázatot rá. Legkevésbé önnön viselkedésemet értettem, hogy foghatott el higgadt, józan ember létemre jeges borzadály, amikor tulajdonképpen semmi okom nem volt rá.

Mind közül a legfurcsább szóbeszéd azonban a régi Crowninshield-ház sóhajtozó kísértetét kapta szárnyra. A hátborzongató sóhajokat számos tekintélyes, szavahihető tanú hallott az ódon kúria környékén, kivált az éjszakai órákban; a legtöbben határozottan állították, hogy női hang volt, és egyes fiatalemberek szerint gyanúsan hasonlított Asenathéra. Elég messzire elhallatszottak, és az is megesett olykor, hogy hirtelen maradtak abba, mintha erőszakkal fojtották volna el őket. Némelyek már a hatósági vizsgálat szükségességét is felvetették, ám a rosszindulatú pletykák csattanós cáfolatot nyertek, amikor Asenath fényes nappal megjelent az utcán, és élénk társalgást folytatott számos ismerősével, melynek során nemcsak hosszas távollétére adott magyarázatot innsmouthi rokonainál tett látogatásával, hanem futólag megemlítette azt a szerencsétlen bostoni vendégét is, aki valamely családi tragédiából kifolyólag idegösszeroppanást kapott a Crowninshield-kúriában, s utána még hetekig hisztériás rohamoktól szenvedett. Az ominózus vendéget ugyan senki sem látta, ám Asenath fellépését követően a rossznyelvek egy időre elnémultak. Később valaki még tovább komplikálta az ügyet azzal az állítással, hogy a rejtélyes kísértet újabban néha férfi hangon sóhajtozik.

Egy októberi estén felhangzott kapumon a három ismerős koppantás, melyet csakhamar még kettő követett. Magam siettem ajtót nyitni, s Edwardot pillantottam meg a lépcsőn; azonnal láttam, hogy ezúttal s régi énjével lesz dolgom, amelyik az elmúlt hónapokban teljesen a háttérbe szorult, s utoljára azon a borzasztó autóúton válthattam szót vele, Chesuncookból hazafelé jövet, amikor komolyan aggódni kezdtem az elméje épsége miatt. Arcán az érzelmek furcsa keveredése tükröződött, a diadalmámor vetélkedett rajta a félelemmel; és amikor behúztam mögötte az ajtót, a válla fölött lopva hátrasandított az utcára, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem követik-e.

Miután elhárítottam körülményes mentegetőzését a kései zavarásért, beinvitáltam a dolgozószobámba, ahol először is egy pohár whiskyt kért idegnyugtatónak. Tartózkodtam a kérdezősködéstől, inkább türelmesen kivártam, míg eléggé lecsillapodik, hogy szabadon kiönthesse nekem a szívét. Végül úgy-ahogy megemberelte magát, és rekedten, suttogásba fúló hangon beszélni kezdett.

– Asenath elment, Dan. Tegnap éjjel nem volt láb alatt a személyzet, úgyhogy végre le tudtam vele ülni egy alapos beszélgetésre. Nagyon komoly ígéretet csikartam ki belőle, hogy a továbbiakban felhagy a kizsákmányolásommal. Időközben ugyanis foganatosítottam bizonyos... bizonyos okkult természetű óvintézkedéseket, amikről neked sohasem beszéltem. Kénytelen volt engedni, de nagyon megharagudott. Egyszerűen összepakolta a holmiját, és New Yorkba utazott; tüstént itthagyta a házat, hogy elérje még a nyolc huszas bostoni gyorsot. Attól félek, csúnya szóbeszédek terjednek el majd rólunk, de ezen nem lehet segíteni. Senkinek sem kell említened, hogy veszekedtünk; elég lesz annyit mondani, hogy hosszabb külföldi tanulmányútra indult. – Valószínűleg valami undok szektához fog menni; tudod, ezek valósággal rajonganak érte. Remélem, végül majd elutazik nyugatra, és békében elválhatunk; mindenesetre szavát vettem, hogy innen eltakarodik, és nem háborgat többé. Szörnyű volt, Dan – az a szuka a legjobb úton járt, hogy elorozza a tulajdon testemet, kiüldözzön belőle, és örökre a szolgájává tegyen. Megjátszottam a megtört gerincű rabot, úgy csináltam, mintha mindenben engedelmeskednék neki, de közben végig a kínálkozó alkalomra vártam. Terveket kovácsoltam, nagyon-nagyon óvatosan; volt némi esélyem, mert bár a testemet uralta, a gondolataimban nem olvasott. Az egészből csak annyit érzékelt, hogy lázadozok a helyzetem ellen, de azt hitte, tehetetlen vagyok. Meg sem fordult a fejében, hogy netán keresztülhúzhatom a számításait... csakhogy nekem is volt még pár adum tartalékban, és amikor ütött az óra; ki is játszottam őket!

Derby gyámoltalanul körülnézett, és töltött magának még egy kevés whiskyt.

– Mikor ma reggel visszajöttek, kifizettem azokat a nyomorult cselédeket, és szélnek eresztettem őket. Először akadékoskodtak, mindenféle kérdésekkel hozakodtak elő, de végül muszáj volt kihurcolkodniuk. Ugyanaz a fajta, mint Asenath: innsmouthiak – egy test, egy lélek voltak vele. Remélem, békén hagynak; egyáltalán nem tetszett nekem a nevetésük, amikor odébbálltak. Minél többet vissza kell majd vennem apa régi alkalmazottai közül, mert úgy döntöttem, hogy amint csak tehetem, hazaköltözöm. Ebben az odúban egy perccel sem maradok tovább, mint feltétlenül szükséges.

– Most biztos azt hiszed, Dan, hogy megőrültem; pedig Arkham történetében épp elég furcsaság igazolja, amit most elmondtam neked, és amit még mondani fogok. Azonkívül a saját szemeddel láttad az egyik átváltozásomat: Maine-ből hazafelé jövet, a kocsidban, nem sokkal azután, hogy elmeséltem egyet s mást Asenathról. Akkor sikerült elkapnia – kikergetett a saját testemből! Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egészen bedühödtem, és megpróbáltam rányitni a szemedet, hogy kicsoda is valójában ez a nősténydémon. De elkapott, és én egyszeriben megint a házban találtam magam... a könyvtárszobában, ahová azok a nyavalyás cselédek bezártak... ennek a sátáni fúriának a testében... ami még csak nem is volt emberi test. Te pedig vele együtt utaztál hazáig: az ordas fenevaddal, aki az én irhámat hordta álcázásul. Nem is értem, hogy nem vetted észre a különbséget!

Szünetet tartott, és vádló pillantást vetett rám; én pedig megborzongtam a tekintetétől. Hisz fölfigyeltem én a különbségre – még mennyire, hogy fölfigyeltem! –; de hogy fogadhattam volna el egy ilyen eszeveszett magyarázatot? Hogy fogadhattam volna el akkor – és hogy fogadhatnám el most? Feltámadó kétségeim bizonyára tükröződhettek az arcomon is, Edward azonban nem hagyta magát kizökkenteni – sőt, egyre jobban indulatba jött. – Védekeznem kellett, Dan, muszáj volt védekeznem! Mindenszentek napján örökre megkaparintott volna; akkor tartják a sabbatot, odafönt Chesuncooknál, és amikor bemutatják az áldozatot, az én sorsom végleg megpecsételődik. Onnan már nincs menekvés... a lélekcsere beteljesedik... én vagyok ő, és ő én... visszavonhatatlanul... és akkor hiába minden... Végérvényesen hatalmat nyert volna a testem fölött, érted? Tudod, mit jelent ez? Ő férfivá válik, teljes értékű emberré... évtizedek óta csak erre törekedett... engem nyilván eltesz láb alól... megöli a régi testét, és vele együtt engem is... ahogy egyszer már megtette... a félvér szuka, az álnok vénember... a szörnyeteg...

Edward arca hátborzongató fintorba torzult, s miközben dadogva, gesztikulálva igyekezett meggyőzni igazáról, kellemetlenül közel tolta az enyémhez. Hangja alig hallható suttogássá halkult.

– Meg kell értened, Dan, amit akkor az autóban mondani akartam... hogy ez az emberszörny valójában nem is Asenath, hanem a vén Ephraim maga! Másfél éve ébredt föl bennem a gyanú, és azóta bizonyossággá érlelődött. A kézírása árulta el, pedig ügyelt rá nagyon... de azért néha előfordult, hogy valamit kutyafuttában, gondolkodás nélkül kellett lefirkantania... a vége felé többször is, mert akkor már én intéztem úgy... Hajszálra olyan kézírása volt, mint az apjának... nem egyszerűen hasonló, hanem teljesen azonos... betűről betűre egyezett... És időnként olyasmiket mondott, amiről csak egy öregember tudhat... egy elvetemült, gonosz öregember, aki... mikor megérzi, hogy közeledik a halála... kicseréli a saját testét az egyszülött leánygyermekére... Mert ő volt az egyetlen alkalmatos személy... fogékony elme és gyönge akarat... akit éppen a hatalmába keríthetett... És a régi testét a padlásszobába zárta... rábízta a lányt az anyja gondjaira... a vízi ivadék, a mérget váladékozó korcs, akit a fekete mágiájával idézett föl a tengermélyből, hogy asszonyává tegye... aki őt s a porontyát egyaránt gyűlölte ezért... s aki – lám! – egyszerre állhatott bosszút mind a kettőn... Az ég a tudója, ilyen halált senki sem érdemel! Mit gondolsz, Dan, nekem miféle véget tartogathatott?... Mert hogy rám is sor került volna, annyi bizonyos... Esküdj az életedre, Dan: nem láttad-e a vén Ephraim lelkét fellángolni a nőstényördög szemében? Vagy... vagy az enyémben, amikor megszállta a testemet?

Edward suttogása hörgő zihálásba fúlt, s kénytelen volt levegő után kapkodva szünetet tartani. Elmekórtani eset, gondoltam megrendülten; de én nem fogom a gyermekkori jóbarátomat tébolydába csukatni. Talán az idő múlása és az Asenath-től való szabadulás jótékony hatással lesz rá. Az egyik legveszélyesebb rögeszméjéből már így is kigyógyult; mert abban bizonyos voltam, hogy Edward Pickman Derby soha többé nem fogja morbid okkult praktikákba ártani magát.

– Később majd többet is mesélek neked... most pihennem kell, sokat. De van még mit mondanom bőségesen; s az ég a tanúm rá, hogy szívből kívánom, bár kevesebb lenne? Beszélhetnék a tiltott tanokról, amikbe a nőstény bevezetett... vénségesen vén, förtelmes kultuszok, melyek ma is elevenek még a glóbusz eldugott zugaiban... Mit elevenek, tenyésznek és terjeszkednek, úgy lepik el a Földet, mint penész az almát!... És akik e bálványokat tisztelik, sokszor alig valamivel emberibbek náluk... még ha valaha rég apa nemzette, anya szülte is őket... Mert a mi fajtánkból néhányan olyan titkok tudói, amiket senkinek sem szabadna ismernie; és olyan dolgokra képesek, amiket senkinek nem szabadna megtennie. Éveken át éltem ebben a gyalázatban, de ennek egyszer s mindenkorra vége. A Miskatonic Egyetem könyvtárosai helyében még ma elégetném azt az átkozott Necronomcicont, az összes többi förtelemmel együtt!

– Most már nincs mitől félnem; nem kaphatnak el. Itt kell hagynom ezt az istenverte házat, amilyen gyorsan csak lehet, majd otthon rendezkedem be, a családi örökségemben. Tudom, hogy te segíteni fogsz, ha szükségem lesz rá. Mert előfordulhat, hogy... például a három cseléd, az innsmouthi sátánfattyak; ezek nem is igazán emberek, bármire képesek... Vagy ha az emberek gyanakodni kezdenének Asenath miatt... ha a rendőrség az új címét kérdi, nem tudom megadni, fogalmam sincs, hová mehetett? mindenfélét gondolhatnak... Aztán vannak, akik esetleg félreérthetik az elválásunkat... magánszemélyek, tudományos intézmények... bizonyos kultuszok... egyesek közülük elég szélsőséges módszereket használnak... Tudom, hogy te meg fogsz védeni, ha valami történik... de persze nem fog történni semmi... és te egyébként sem hagynál cserben... mert azt nem tehetnéd soha... és elég erős is vagy hozzá, hogy megvédj... mindenképpen elég erős, igen...

Sikerült rábeszélnem Edwardot, hogy töltse nálam az éjszakát az egyik vendégszobában, és reggel már valamelyest nyugodtabban ébredt. Megbeszéltünk néhány részletet a Derby-birtokra való hazatelepedésével kapcsolatban: nem mintha egy-két aláírástól eltekintve szükségem lett volna a közreműködésére, de titkon azt reméltem, hogy ha lefoglalja magát a költözködés praktikus teendőivel, élete hamarabb visszazökken a normális kerékvágásba. Másnap este nem jött le hozzám, én azonban az elkövetkezendő hetekben gyakran fölkerestem őt elalvás előtt. Ilyenkor általában kerülni igyekeztünk minden furcsa és kellemetlen témát; beszélgetéseink főként a régi családi kúria rendbehozatala körül forogtak, ha pedig ezt a tárgyat kimerítettük, elővettük a jövő nyári utazást, amelyet a fiammal hármasban szándékoztunk megejteni.

Asenath-ot jóformán sohasem emlegettük, mivel hamar észrevettem, hogy Edwardot még mindig rendkívüli mértékben felzaklatja a téma. A városban természetesen a legkülönfélébb ostoba pletykák kaptak lábra, ám ez tulajdonképpen semmi újdonságot nem jelentett hisz a régi Crowninshield-kúria körül eddig is vadabbnál vadabb híresztelések keringtek. Engem inkább a Derby-család bankárjának nekem szánt megjegyzése nyugtalanított, amit a Miskatonic Clubban ejtett el egy este, feltehetőleg nem minden célzatosság nélkül, noha a hangulat ekkorra már meglehetősen kötetlenné lazult. Ebből kiindulva némi utánajárással kiderítettem, hogy Edward minden hónapban kerek összegeket küld Innsmouthba, részint egy házaspár – Moses és Abigael Sargent –, részint pedig bizonyos Eunice Babson címére. Határozottan úgy látszott, mintha az elbocsátott háztartási alkalmazottak pénzt zsarolnának ki tőle, noha ezt nekem nem említette.

Alig vártam már a nyarat, hogy fiam számára – aki ekkor a Harvard Egyetemen folytatta tanulmányait – megkezdődjön a szünidő, és Edwarddal hármasban elutazhassunk Európába. Barátom állapota nem javult olyan gyorsan; mint reméltem: többnyire rémült és letört ember látványát nyújtotta, s ha nagy néha mégis jókedvre derült, örömébe némi hisztérikus elem vegyült. A szülei udvarházát decemberre rendbe tettük, de a költözködést egyre húzta-halasztotta. Jóllehet a Crowninshield-kúriától szemlátomást félt és undorodott, valami miatt mintha mégsem tudott volna elszakadni tőle. Egyetlen árva szobát sem volt hajlandó kiüríteni, és minden elképzelhető ürügyet kihasznált, hogy haladékot nyerjen a költözésre. Mikor emiatt egy ízben szemrehányást tettem neki, szándékom ellenére kimondottan sikerült ráijesztenem. Az apja öreg lakája – akit számos régi cseléddel együtt újra alkalmazásába fogadott, egyelőre a Crowninshield-birtokon – jónak látta bizalmasan közölni velem, hogy Edward időnként magányos túrákra indul az épületben, mindenféle szerszámokkal fölszerelve; különösen a pincegádorban szokott hosszan motoszkálni és kopácsolni, amit a derék szolga a maga részéről meghökkentőnek, szinte már betegesnek talált. Bennem felötlött a gondolat, hogy talán Asenath jelentkezett újra, és ez kavarta föl a lelki nyugalmát, ám az öreg lakáj szerint a posta nem tartalmazott olyan leveleket, amelyek tőle származhatnának.

Röviddel karácsony előtt aztán bekövetkezett a katasztrófa: Derby, éppen nálam vendégeskedve, minden figyelmeztető jel nélkül idegösszeroppanást kapott. Ha jól emlékszem, a jövő nyári útitervünket tárgyaltuk, amikor hirtelen velőtrázó hangon felsikított, s fölpattant székéről. Arca ijesztően eltorzult, magam is megriadtam a láttára; mert azt a fajta csontig hasító, vérfagyasztó iszonyatot, ami e pillanatban kiült rá, halandó ember legfeljebb kisgyermekkora legszörnyűbb lidércnyomásaiból ismerheti.

– Az agyam! Az agyam! Ű, Istenem, Dan... elkapott... odaátról... szúr... szaggat... az a némber... még most is... Ephraim... Kamog! Kamog!... A shoggothok verme... Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!... A láng... a láng... túl a testen, túl az életen... a földben... Ű, Istenem!

Visszanyomtam a székére, és erőszakkal belediktáltam egy korty bort; őrjöngése eközben minden átmenet nélkül tompa apátiává lanyhult. Nem védekezett, csak az ajka mozgott némán, mintha magához beszélne. Rájöttem, hogy szólni igyekszik hozzám, így hát lehajoltam a szájához, hogy jobban értsem az alig hallható szavakat.

– ...próbálkozik, megint próbálkozik... gondolhattam volna... micsoda dac, micsoda erő... semmi sem állhatja útját... sem a távolság, sem a mágia, sem a halál... újra jön és újra jön és újra... éjszakánként... nem menekülhetek... iszonyú... ó, Istenem, Dan, ha tudnád, milyen iszonyú...!

Ahogy lassan tompa kábulatba süllyedt, párnákkal polcoltam körül, és hagytam, hadd aludjon. Orvost nem hívtam hozzá, hisz tisztában voltam vele, mi lenne a diagnózisa az elmeállapotáról. Úgy gondoltam, adok még egy utolsó esélyt a természet gyógyerejének. Barátom éjféltájt felriadt, ekkor feltámogattam az egyik vendégszobába, és lefektettem. Reggelre eltűnt; a nyomokból ítélve az éj leple alatt kiosont a házból. Még megijedni sem volt igazán időm, amikor felberregett a telefon; a vonal túlsó végén az öreg lakáj jelentkezett a Crowninshield-birtokról, közölve velem, hogy Mr. Derby otthon van, és nyugtalanul járkál a könyvtárszobájában.

Edward egészsége ettől fogva rohamos gyorsasággal hanyatlott. Többé nem jött el hozzám, én azonban mindennap meglátogattam. Semmit nem csinált: naphosszat ült a könyvtárban, meredten bámult maga elé, és olyan ember benyomását keltette, mint aki minden idegszálát megfeszítve hallgatózik. Olykor egész értelmesen beszélt, ám kizárólag hétköznapi dolgokról. Ha megpróbáltam a szót a problémáira, jövőbeli terveire vagy Asenathra terelni, azonnal őrjöngeni kezdett. Az öreg lakáj beszámolt róla, hogy éjszakánként szörnyű rohamok kínozzák, s ha ez így megy tovább, előbb-utóbb valami kárt tesz magában. A természetben nem bizakodhattam többé; el kellett szánnom magam a végzetes lépésre.

Hosszúra nyúló megbeszélést folytattam a Derby család orvosával, bankárjával és ügyvédjével, majd felkértem az orvost, hogy két kollégája – az ideg– és elmekórtan kiváló szaktekintélyei – kíséretében vizsgálja meg Edwardot. Alig tették föl neki az első kérdéseket, szegény barátom ijesztő epileptikus görcsökben tört ki; lesoványodottan hánykolódó testét még aznap zárt kocsiba rakták, és beszállították az arkhami elmegyógyintézetbe. Ahogy csak tőlem telt, igyekeztem gondoskodni róla, hetente legalább kétszer látogattam. Ez jómagamnak is szörnyű idegi megterhelést jelentett; tehetetlen elkeseredésemben könnyek szöktek a szemembe valahányszor meghallottam zilált sikolyait. Ám ez még mindig jobb volt a hörgő-rekedt suttogáshoz képest, amely kezdetben még hömpölygő szófolyamban áradt, utóbb viszont egyetlen primitív mondókává kristályosodott; ezt darálta a szerencsétlen Edward monoton hangon, a végtelenségig ismételve.

...meg kellett tennem... meg kellett tennem... elkap... utolér... odaátról... a sötétből... mama! mama! Dan!... segítsetek!... segítsetek!...

Az esetleges gyógyulás kilátásait illetően az orvosok nem nyilatkoztak, én azonban igyekeztem megőrizni derűlátásomat. Ha Edward fölépül, otthonra lesz szüksége; ezért a személyzetet átköltöztettem a Derby-udvarházba, amit ha ép eszén van, nyilván ő is helyeselt volna. Hogy mi legyen Crowninshielddel és berendezésével – különös tekintettel Asenath hagyatékára, a megmagyarázhatatlan eredetű és rendeltetésű tárgyak garmadájára –, azt nem tudtam eldönteni, egyelőre tehát minden maradt a régiben. A Derby-kúria személyzetének utasításba adtam, hogy hetente egyszer menjenek át és takarítsák ki a nagyobb helyiségeket, a fűtő pedig ugyanezeken a napokon gyújtson be a kazánba.

A borzalom kevéssel gyertyaszentelő előtt tetőzött; előhírnöke – a sors kegyetlen iróniájaként – egy csalóka reménysugár volt. Egy január végi reggelen azzal az örvendetes hírrel hívtak föl az elmegyógyintézetből, hogy Edward állapotában jelentős javulás állt be: szellemileg teljesen magához tért, értelmesen érintkezik a környezetével, a rohamok megszűntek. Az emlékezőtehetsége ugyan erősen megsínylette a krízist, tette hozzá sajnálkozva a telefonáló, elmekórtanilag azonban teljesen gyógyultnak tekinthető. Természetesen néhány napig még megfigyelés alatt fogják tartani, de az orvosi minősítés gyakorlatilag végleges. Ha minden jól megy, nyolc napon belül elhagyhatja az intézményt.

Az örömhírtől fellelkesedve a tehető leggyorsabban az elmegyógyintézetbe siettem; nyilván a felfokozott várakozás is tette, hogy amikor egy ápolónővér Edward lakócellájába vezetett, valósággal főbekólintásként ért a kellemetlen meglepetés. A páciens felállt az üdvözlésemre, és udvarias mosollyal nyújtotta felém a kezét; én azonban rögtön láttam rajta, hogy abban a telített energiájú állapotban van, amely olyannyira elüt természetes személyiségétől. Edward október óta több ízben is kifejtette nekem, hogy e jellemváltozás mindig annak a jele volt, hogy a teste fölött a felesége vette át az irányítást. Még ha komolyan is vettem volna rögeszmés képzelődéseit, ez a lehetőség most akkor sem jöhetett szóba, hiszen Asenath nem tartózkodott Arkhamben; ki tudja, merre járhatott. Ám hogy ugyanarról a tudathasadásos jelenségről van szó, amivel már korábban is szembesültem, azt tévedhetetlenül mutatta a lelkem mélyén felhorgadó borzadály, melynek szokás szerint most sem tudtam okát adni. Ugyanakkor el kellett ismernem, hogy az előttem álló férfi szúrós tekintetével, szigorú vonalú ajkával, a szeme sarkában sorakozó szarkalábakkal határozottan hasonlított Asenath-hoz és a vén Ephraimhoz; és amikor megszólalt, hangjából ugyanaz a tiszta, kemény, baljós irónia sugárzott, amelytől öt hónappal ezelőtt; Maine-ből hazafelé jövet, csaknem eszemet vesztettem félelmemben. Aznap éjjel ez az ember vezette az autómat a Crowninshield-udvarházig; később is találkoztam vele egyszer, amikor udvariassági látogatást tett nálam, és a kapuban megfeledkezett Edward Derby azonosítójeléről.

Most mosolyogva, higgadtan beszélt az intézetből történő elbocsátásáról, meg hogy miként kívánja rendezni utána az életét Arkhamben, s nekem nem maradt más hátra, minthogy helyeslőn bólogassak, pedig sok minden a jelek szerint valóban kiesett az emlékezetéből, például közös nyári utazásink terve is.

Lényegében mindenben egyetértettem vele; ám ugyanakkor a zsigereim mélyén éreztem, hogy itt valami hazug abnormitás folyik, mely épp annyira félelmetes, mint amilyen megmagyarázhatatlan. Hogy ez a férfi épelméjű, az vitán felül állt; az viszont már korántsem, hogy azonos-e az általam ismert Edward Pickman Derbyvel. De ha nem ő az, akkor kicsoda? És hová tűnt Edward? Mi történjen ezzel a lénnyel, engedjük szabadon, zárjuk tébolydába... vagy egyszer s mindenkorra törüljük el a föld színéről? Hiába fejezte ki magát választékos udvariassággal, valahogy mégis cinikus gúny sütött minden egyes szavából; a szeme sötét tűzzel szikrázott, akárcsak Asenathé, s amikor egy mondatában a roppant nyomasztó helyzetéből való szabadulást említette, egy pillanatra mintha démoni lángok lobbantak volna benne. Azt hiszem, nagyon bután viselkedtem, és kimondhatatlan megkönnyebbülésemre szolgált, amikor végre elhagyhattam a lakócellát.

A nap hátralévő részében azzal gyötörtem az agyam, hogy megoldást kerestem e hátborzongató problémára; éjszakai álmom rövid és zaklatott volt, reggel pedig újólag elmélyült töprengésbe merültem, egészen másnap estig. Kinek a lelke nézett rám Edward arcából azokkal az idegen szemekkel? Semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre a tompa, nyugtalanító kérdésre, megszokott rendes munkámba bele sem kezdtem. A második nap délelőttjén heves szívdobogás fogott el, mikor váratlanul fölberregett a telefon. Az elmegyógyintézet ügyintézője hívott, hogy megnyugtasson: a páciens állapotában továbbra sem állt be visszaesés, megbeszélésünk értelmében hamarosan elbocsátják. Sötétedéskor már – bevallom – közeljártam a teljes idegösszeomláshoz. Egyesek talán úgy vélik, épp zaklatott lelkiállapotom befolyásolta józan ítélőerőmet, s színezte a valóságosnál félelmetesebbre az ezután bekövetkező eseményeket; nekik csak azt válaszolhatom, hogy ezúttal nem minden bizonyítékot lehet félresöpörni az én beteges fantáziámra való hivatkozással.

 

5.

 

Ezen az éjszakán, az elmegyógyintézetben tett látogatásom másodnapján zúdult rám teljes súlyával az iszonyat pörölycsapása, valami tompa, mindent átható rettegésbe taglózva lelkemet, melyből immár sohasem fog kivergődni. Egy telefonhívással kezdődött, nem sokkal éjfél előtt. Már csak én voltam ébren az egész háznépből; álmosan emeltem a fülemhez a kagylót a könyvtárszobában. Senki nem szólt bele, s már azon voltam, hogy leteszem és megyek lefeküdni, amikor a vonal túlsó végéről valami halovány alig hallható zörejre lettem figyelmes. Mintha valaki emberfölötti erőfeszítéssel igyekezne hangokat kiadni. Tovább füleltem, s egy idő után olyasféle neszeket véltem hallani, mint amikor valami nyúlós, képlékeny folyadékmasszát, például híg csirizt vagy sűrű szirupot – kavargatnak: Szrty... szrty... szrty...Egészen jellegtelen zaj volt, nekem valahogy mégis az a furcsa benyomásom támadt, hogy ezek voltaképpen szótag– és szófoszlányok, melyeket valaki kétségbeesetten kínlódva próbál artikulálni.

– Halló, ki beszél? – kiáltottam bele a hallgatóba.

Válaszként azonban továbbra is csupán a rejtélyes szrty...szrty... szrty-szrty... érkezett, legfeljebb az iram gyorsult föl valamelyest. Úgy tűnt, a különös zörejek vonalhibából adódnak; de az is eszembe jutott, hátha a másik készülék rossz, és a hívó fél hall engem, csak én nem hallom őt.

– Nem hallom magát – mondtam, a fenti elgondolásból. – Inkább tegye le, és próbálkozzon más készülékkel!

Valószínűleg jól okoskodhattam; titokzatos hívóm mindenesetre megértett, mert már hallottam is a halk kattanást, ahogy visszahelyezte a kagylót a villára.

Mint említettem, ez éjfél körül történt. Amikor közvetlenül ezután ellenőrzést kértem a központtól, hogy honnan futott be hozzám az iménti hívás, ők a régi Crowninshield-kúriát adták meg, pedig a takarítónők következő látogatása csak három-négy nap múlva lett volna esedékes. Hogy később mit találtak a házban, arra elegendő röviden utalnom: a szörnyű felfordulás az egyik hátsó pincetraktusban; az undorító, ragacsos mocsoknyomok mindenütt; a sietve szétdúlt ruhásszekrény; a megmagyarázhatatlan foltok a telefonkészüléken; a nagy nehézségek árán használatba vett levélpapír; és a szörnyű, édeskés bűz, amely át-meg átjárta az egész épületet. A rendőrök, ezek a szegény bolondok persze fölállítottak néhány csinos kis elméletet és konokul hajszolják azt a rovott múltú, elbocsátott cselédet, aki az utolsó nap kavarodásában kereket oldott. Ő segédkezett volna három beteges hajlamú, züllött söpredéknek, egy bizonyos rosszhírű és félreeső tengerparti városkából, hogy némely régebbi sérelmeikért visszataszító bosszút álljanak; engem pedig állítólag azért vontak bele a dologba, mert Edward közeli barátja és bizalmasa voltam.

Idióták, egytől egyig! Komolyan azt gondolják, hogy azt a kézírást félanalfabéta innsmouthi cselédek hamisították? Vagy hogy ők szervezték meg fondorlatos módon a későbbi eseményeket? Hát nem látják az ordító testi elváltozásokat az üres porhüvelyen, mely valaha Edward Derbyé volt? Ami engem illet, én már mindent elhiszek, amit boldogtalan barátomtól hallottam. Az emberi elme szűk horizontján túl oly megnevezhetetlen borzalmak léteznek, amiket legsötétebb rémálmainkban sem bírnánk elképzelni, ám fajtánk örökös átka, a tudásszomj és a kíváncsiság időnként mégis szembesít velük. Ephraim... Asenath... ők is ebből az ősi átokból támadtak, és elevenen fölfalták Edwardot, mint ahogy engem is elevenen föl fognak falni majd. Honnan tudhatnám, hogy biztonságban vagyok-e? Ezek az erők nem kötődnek az élet fizikai megnyilvánulásaihoz. Beletelt egy kis időbe, míg másnap összeszedtem magamat annyira, hogy újra járni és beszélni tudjak. Akkor egyenesen a tébolydába mentem, és agyonlőttem azt a förtelmet. Hat golyót eresztettem a koponyájába, közvetlen közelről, bosszúból Edwardért és az egész világért; de vehetek-e biztosra bármit, amíg el nem hamvasztják? A rendőrség valami ostobaság végett őrizgeti a tetemet, hogy pár hülye fölvagdalja és okosakat írjon róla; halvány fogalmuk sincs róla, mit kockáztatnak, különben nyomban elégetnék. Tűzre vele, azonnal! Ő már nem Edward Pickton Derby volt, amikor a fejének szegeztem a revolveremet. Rám nézett, és – istenemre mondom! – mosolygott, mialatt én hatszor meghúztam a ravaszt. Igen, tüstént hamvasztókemencébe kell vetni azt a szörnyeteget, különben megőrülök. Nem kizárt persze, hogy már őrült vagyok, de a dolgok lényegén ez mit sem változtat. Ha nem égetik el, talán én leszek a következő. Csakhogy én nem vagyok Derby, az én akaratom erős; és nem fogom megvárni, míg a tudat homályzónáiból föluszított kimérák aláássák és ronggyá tépázzák. Egyetlen élet: Ephraim, Asenath, Edward... és ki még? Dőreség volna feltételezni, hogy az emberi történelem ködbe fúló távlataiban egyedül Ephraim Waite olvasta el és értette meg a Necronomiconban azt a passzust, amelynek pontos helyét Edward – hála a sorsnak! – már nem tudta elárulni nekem. Hányan lehetnek? Mindegy. Én nem hagyom elüldözni magam a tulajdon testemből; az én lelkem nem lesz senki prédája. A szétlőtt fejű hulla tanú rá az arkhami tébolydában, hogy a kezem elbírja a fegyver súlyát; akkor sem fog reszketni, ha majd a saját halántékomnak kell szegeznie.

De hadd számoljak be összefüggő előadásban ama rettenetes éjszaka utolsó eseményeiről! Azt meg sem említem, amit a rendőrség konokul igyekszik nem tudomásul venni, hogy a High Streeten kevéssel hajnali két óra előtt, három kései járókelő is látott egy groteszk, gnómszerű jelenést, bő viharkabátba burkolózva, amely pokoli bűzt árasztott, és lomhán, idomtalanul vonszolta magát a járdán. Nem rángatom elő a hajánál fogva a furcsa lábnyomok ügyét sem; ilyeneket a város több pontján találtak reggelre virradóra, s mindeddig nem sikerült kideríteni, miféle szerzet hagyhatta őket. Mondom, mindezen körülményekre nem is térek ki bővebben; elegendőnek vélem azt elbeszélni, ami velem magammal történt, személyesen.

Majdnem pontosan két órakor a kapucsengő és a kopogtató hangja ébresztett, méghozzá egyszerre; a szokatlan időpontban érkező látogató ugyanis felváltva szólaltatta meg hol egyiket, hol másikat, meglehetősen tétován és gyámoltalanul, mintha bottal böködné őket. Mi több, tisztán kivehető volt, hogy a csengővel és a kopogtatóval egyaránt Edward régi azonosítóját igyekszik utánozni, amelyben három jelre rövid szünet, majd további kettő következett. Ezt az ütemet próbálta tartani sután és ügyetlenül, már-már kétségbeesetten.

Mély álomból ébredtem, e a fejem pillanatok alatt kitisztult. Edward a kapuban; és a régi azonosítójelét használja! Túlfűtött állapotában erre nem emlékszik... Lehetséges volna, hogy visszanyerte valódi énjét? És miért jött ide, ilyen nyilvánvaló sietségben? Kiengedték a felügyeleti idő letelte előtt, vagy megszökött? Ha újra visszavedlett igazi önmagává, fordult meg a fejemben, miközben háziköntösömet magamra kapva leviharzottam a lépcsőn, akkor közben talán tombolt és kiabált, ezért visszaminősítették az ápoltak közé; ez ösztönözhette a kétségbeesett kísérletre, hogy saját erejéből szerezze vissza a szabadságát. Bármilyen szamárságot csinált, újra ő a jó öreg Edward, és én segíteni fogok neki!

Odakint sűrű sötétség uralkodott, a kerti lámpás halványsárga fényében csak a hatalmas szilfák árnyai bomlottak ki itt-ott az éji homályból. Amint kinyitottam a bejárati kaput, olyan undorító, tömény bűzhullám csapott az arcomba, hogy elakadó lélegzettel tántorodtam hátra, s ha nem kapom el idejében az ajtófélfát, még tán hanyatt is esek. Felkavarodott a gyomrom, öklendezve igyekeztem legyűrni hányingeremet; nem csoda, hogy először alig vettem észre a púpos, deformált törpealakot, bár jószerivel az orrom előtt kuporgott a lépcsőn. A jeladás csakis Edwardtól származhatott; de akkor mit keres itt ez a nyomorék koldus, ez a temetőbűzt árasztó embercsökevény? Hová tűnhetett Edward egyik pillanatról a másikra? Amikor belülről lenyomtam a kapu kilincsét, a csengő még szólt.

Váratlan látogatóm Edward egyik bélelt viharkabátját viselte; az alja a földet söpörte, a kabátujjak még vastagon visszatűrve is eltakarták a kezét. Fején széles karimájú puhakalapot hordott, mélyen a szemébe húzva; arca elé fekete selyemsálat kötött. Amint bizonytalanul közelebb léptem hozzá, a torz gnóm nyálkás, cuppogó hangokat adott ki, melyek kísértetiesen hasonlítottak a rejtélyes telefonzörejekre – szrty... szrty...–, és jókora, sűrűn teleírt papírlapot hajított a lábam elé, középen hosszú ceruzával átszúrva. Óvatosan lehajoltam érte – nem akartam orra bukni az émelyítő, édeskés bűztől még most is szédelegtem –, majd kisimítottam, és megpróbáltam kibetűzni a kerti lámpás fényénél.

Semmi kétség, Edward kézírása volt. De miért akar levelezni, amikor az előbb még elég közel volt hozzá, hogy becsöngessen? És miért ilyen elnagyoltak és reszketegek a ceruzavonásai? A kertben derengő, sárgás félhomály nem volt elegendő az olvasáshoz, ezért behátráltam az előszobába; a nyomorék törpe gépiesen megindult utánam, ám a bejárati ajtó küszöbén megtorpant. El sem tudtam képzelni, miféle szerzet lehet, de olyan ocsmány bűzt árasztott, hogy a gyomrom egy pillanatra sem szűnt meg háborogni tőle; csak remélni mertem – hála az égnek, nem is hiába –, hogy a feleségem nem ébred föl és nem veszi észre.

Olvasni kezdtem hát, s már az első mondat után megfeledkeztem a szagokról; aztán egyszerre csak megrogyott a térdem, és minden sötétbe borult körülöttem. Mikor felocsúdtam, az előszoba padlóján feküdtem, a félelem görcsébe dermedt ujjaim még mindig a borzalmas írást szorongatták.

Dan, menj az intézetbe, és öld meg! Pusztítsd el! Ő már nem Edward Derby. Legyőzött... Ő Asenath... pedig több, mint három hónapja halott. Én öltem meg. Muszáj volt. Nem várt alkalom: ketten egyedül, én az igazi testemben. Bezúztam a fejét egy gyertyatartóval. Mindenszentek éjjelén örökre megkaparintott volna.

A pincében ástam el, a hátsó raktárban. Régi ládák mögött. A nyomokat eltüntettem. A cselédek másnap gyanút fogtak, de nem tehettek semmit. Mind csupa gazember. Ha a rendőrségre mennének, őket csuknák le először. Úgyhogy elküldtem őket. De vigyázni kell, mert bármire képesek. Ezek, meg a többi innsmouthi. És vannak más kultuszok is.

Egy ideig azt hittem, minden rendben lesz. Aztán jött a fájdalom. Mintha horgot akasztanának az agyadba. Tudtam, mi ez; már az elején gondolnom kellett volna rá. Asenath lelke vagy a vén Ephraimé... Az ilyet nem könnyű elpusztítani. Csak úgy hiába ölöd meg. Amíg a testből marad valami, a lélek is eleven. Uralmat akart nyerni fölöttem. Lelket cserélni, mint életében. Ő megtelepszik az én testemben, engem bebörtönöz a pincében elkapart hullába.

Tudtam, mi vár rám. Védekeztem, amíg bírtam. Még a tébolydában is. Minden éjjel harcoltunk. Persze nem volt esélyem. Aztán megtörtént. Vaksötétben ocsúdtam... úgy éreztem, fuldoklom... Asenath rothadó testében... a pincében, a ládák mögött, ahová én magam ástam el. És azt is tudtam, hogy ő az én testemben van, a tébolydában... Méghozzá visszavonhatatlanul. Mert Mindenszentek elmúlt, az áldozatot bemutatták... az neki érvényes, akár ott volt, akár nem... persze csak ha vissza tud valahogy jutni odaátról... de ő visszajutott. Most épelméjű és egészséges, mindenki láthatja. Nem sokáig fogják az őrültek között tartani.... ha pedig kieresztik, szörnyű veszedelem szabadul a világra. Én ezt végiggondoltam... és kétségbeestem... és úgy döntöttem, mégis kikaparom magam a föld alól.

Késő... a beszédhez ez a test túl régi már... telefonálnom nem sikerült... de írni még tudok... Valahogy majd összeszedem magam, és elviszem neked ezt az üzenetet. Öld meg a szörnyet! Értem és az egész világért... Ügyelj rá, hogy a teste elégjen. Ha nem teszed, örökké fog élni... egyik testből a másikba száll... ki tudja, mi lesz belőle a végén. És Dan – amíg csak élsz, óvakodj a mágiától! Ne engedj a csábításnak... Az egyház a Sátán művének tartotta. Én ismerem jól: sokkal rosszabb... Isten veled!... Mindig nagyszerű barátom voltál. A rendőrségnek mondd azt, ami a leghihetőbbnek tűnik... rettenetesen sajnálom, hogy belerángattalak. Nekem nemsokára végem... ez a váz nem húzza már sokáig... Remélem, el tudod olvasni az írásomat... És öld meg őt, Dan! Öld meg bármi áron!

Barátod, Ed

 

A levél második részét csak később olvastam el, mert a harmadik bekezdés végén elájultam. Nem tudom, meddig fekhettem magatehetetlenül, ám első eszmélésem igencsak kurta időre szólt. Mikor magamhoz tértem, immár az iszonyú igazság teljes ismeretében, tekintetem ellenállhatatlan erővel fordult a bejárat négyszöge felé; pedig tudtam jól, hogy bármilyen látvány tárul ott elém, számomra csak a borzalmak tetőfoka lehet. A küszöbön éktelenkedő képződményről igen nehéz volt elhinni, hogy valaha is értelmet vagy öntudatot hordozott volna; a házból kiáramló meleg levegő ugyanis erjesztőleg hatott a benne zajló természeti folyamatokra. Amikor hitetlenkedő agyam végre fölfogta, hogy ez a bomló salakanyag nem is olyan rég még legjobb barátom gondolatait próbálta közvetíteni felém, újfent aléltan zuhantam vissza a padlóra, alig néhány perccel ocsúdásom után.

A gondnokomat keményebb fából faragták nálam; ő nem ájult el reggel az elébe táruló látványtól, hanem azonnal értesítette a rendőrséget. Mire kiértek, én már ágyban feküdtem, a bűzös, szétfolyó kupachoz azonban senki sem nyúlt. Az emberek zsebkendőt tartottak az orruk elé.

A szemle során Edward furcsa ízléssel összeválogatott ruhadarabjain kívül főként valami undorító, cseppfolyós, szerves kásafélét találtak, melynek átvizsgálása – különösen a bűz miatt – igen undorító feladatnak bizonyult. Az eredmény néhány kisebb-nagyobb csontmaradvány lett, többek között egy bezúzott tetejű koponya, melyről a fogtechnikusok minden kétséget kizárólag megállapították, hogy Asenath Derby-Waite koponyája.

Kornya Zsolt fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

twillight

Dátum: 2021-11-24 00:13:58
 

Tökugyanaz mint a Charles Dexter Ward Esete, csak ebben még nem is történik semmi.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre